take the risk

T A K E
T H E  R I S K



2002. április 22

[Elcsendesített sóhajok]

Elcsendesített sóhajok

Johann
2002. 04. 22

design

Minden reggel úgy érzem minden csak egy álom. Egy hosszú-hosszú rémálom, ami után ha felkelek minden rednben van, és teljes a családom. Minden reggel amikor belenézek  atükörbe a megtört fáradt kék szemek suttogják felém az igazságot, hogy ez a világ az igazi, és nem álmodok. Ez a világ az, ahol csak félig létezem teljes emberként, félig vagyok itt, mert a másik felem eltűnt évekkel ezelőtt, amikor a zöld fény széttépett mindent, ami egykor minket emberré tett. Minden reggel harcolok magamban, hogy ne gondoljak annyit rájuk, hogy képes vagyok őket elbúcsúztatni, hogy utána teljes értékű anyaként folytassam az életemet, úgy, ahogy eddig is, úgy, hoyg Aiden és Ben is lássa, már lassan összeszedem magamat.
Amikor megcsináltam ezt a kis boltot, elhatároztam, hogy mások életét teszem jóvá, és azzal taléán mi is egyenesbe jövünk. Rudolf, és a család vagyonából életünk végéig megélhetnénk úgy, hogy se nekem, se Aidennek, se Bennek nem is kellene dolgoznia, de nem akarok az a tétlen háziasszony lenni. Elég aggódó levelet kapok hetente Lisától, Rudolf nővérétől, és így sem hagyja abba, hogy ne küldjön nekünk némi pénzt, pedig már eléggé kellemetlen kezd lenni ez a túlságosan anyáskodó gondoskodás a részéről. De hát ő mindig is ilyen volt, a család ügyeletes tyúkanyója, aki mindenkinek a sorsát magán viseli még akkor is, ha Ameriákában él. Elmosolyodom ahogy eszembe jut. Milyen rég nem volt családiu összejövetel, pedig mennyire jó is volt az. Még ha Ben utálta is, tudom, hogy a szíve mélyén imádja az unokatestvéreit. Aiden meg amúgy is szeretett midnekinek a kedvemce lenni. Akár csak drága Chrissie.
A bolt kedves kis képe a régi boldog időket idézi fel bennem, barátságos és ártatlan még el is hiszem, hogy a világ rednben van, és minden sebek nélkül forog tovább. Egy kedves sziget, ami elszakít a kripta sötét képétől, ahol meghúzhatom magam, és láthatom, hogy egy-egy apróság mosolyt csal a vevők arcára, amint távoznak.
Éppen a frissen megérkezett hógömböket pakolom ki a dobozból az egyik szekrényre, amikor meghallom, hogy valaki belép a boltba. Kissé el vagyok barikádozva, így nem igazán sikerül éppen időben láthatóvá válnom az új vásár előtt. Még kissé ügyetlenkedem is, mert összezörrennek a dobozok, ahogy bele-belerúgok egyikbe másikba.
- Jó napot! - köszönök én is, majd ösztönösen megigazgatom a ruhámat és a hajamat is. Egy igazán szemrevaló férfi áll a bolt közepén, és én nem nagyon szeretek úgy kinézni, mint aki éppen egy titkos találkozó után szabadult... Szóval ziláltan... - Miben seígthetek? - kérdezem érdeklődve, miközben az egyik kezemben szorongatok egy hógömböt, amiben egy táncoló pingvin van. Ez is, mint a legtöbb dolog, át van hatva egy kis mágiával.
– Ajándékot keresek…  Egy ismerősömhöz megyek látogatóba és szeretném meglepni valami kis aprósággal.  - Hümmögök egyet.
- Akkor igazán jó helyen jár - mosolyodok el, majd leteszem a gömböt a keze,ből az egyik szabad asztalra.  - Kinek lesz az ajándék? És milyen alkalomra? - érdeklődöm, hogy azért könnyebben tudjak segíteni.
– Egy kicsi… megalomán ázsiai. Jó, csak félig ázsiai. - mondja a férfi, mire szinte egyből Elliot jut eszembe. Valahogy nem sok ilyen emberre jellemző ez a leírás, de mégis van egy olyan érzésem, lehetne akár róla is szó. Ez persze izgatottá tesz, még akkor is, ha lehet nem jól sejtem.
- Nahát, nekem is van egy pontosan ilyen ismerősöm! Kifejezeten vonzódik a csokoládé iránt. Lehet, hogy az öné is. Van néhány édességdobozunk, amibe nagyon ritka csokoládék vannak. Igazából az a különlegességük, hogy a mágia miatt folyton újratöltődnek egy bizonyos idő után - lépek oda az egyik polchoz, de túl magasan vannak, és a pálcám éppen a hógömböknél felejtettem, így nyújtózva se nagyon érem el.

[Elcsendesített sóhajok]

Elcsendesített sóhajok

Johann
2002. 04. 22

design

Mindig is egy csöppet zavarban vagyok, ha új vendég jön a boltba. Iagzából igyekszem a határozott és magabiztos nőt előadni, mert hát már negyven éves vagyok, nem pedig egy kis kamaszlány. De valahogy az a kis túlpörgés, amit régen is éreztem, az izgatottság, ami nap, mint nap Rudolf mellett ért néha-néha visszaröppen felém. Egyik részem örül, a másik pedig sír, hogy mindezt egyedül élem át, és nem a férjem mellett. De az idő múlik, nekem pedig a gyerekeim érdekében életben kell tartanom magam. És ezt úgy tehetem a legjobban nyilvánvalóvá, ha nem csak otthon ülök, és élem az üres napokat, hanem teszek is érte. Pedig a családi vagyok elég lenne, hogy egyikünk se dolgozzon és vígan elélnék, de tudom, hogy Rudolf is büszke lenne rám. Vagyis szeretném azt hinni, hogy az.
A férfi a ki belép a kis zsúfolt helyiségbe meglehetősen sármos, és ez csak tetőzi  azavarom. Furcsa érzés, nem kéne, hogy így érezzek, de mégis csak nőből vagyok, és azt hiszem ennyit megengedhetek magamnak, hogy kiélvezzem azokat a kis pillanatokat. Ahogy bezsélgetni kezdek, iagzán színpatikusnak tűnik.
– Lehet, hogy közös vonása az apró, félig ázsiai alakoknak, mert Elliot is imádja a csokoládét… várjon, majd segítek! - mondje én meg a nyújtózkodás közben ledermedek, mert Elliotot említi meg, és mert érzem, ahogy a mellkasa hozzám ér, én meg enyhén a polcnak préselődöm. A szívem egyszerre kalapálni kezd, de azért csak megőrzöm azt a minimális méltóságomat amit a korom és a vérem megkövetel. Még akkor is, ha határozottan kellemes illat árad belőle.
- Elliot?... Köszönöm... Mondja, hogy nem Elliot O'Marának hívják - fordulok felé, miután ellép tőlem a dobozzal a kezében. Kikerekedett szemekkel pislogok rá, mert ez már határozottan túl sok egybeesés és váletlen lenne. Zavtan pislogok fel rá, mert így is még közel van hozzám, és a mosolya is nagyon kellemesen úriemberes. De már megint hova gondolok. És itt a gyűrűje is az ujjamon. Vajon meddig kellene hordanom? Vajon Rudolf megengedné, hogy bárki másnak az oldalán legyek? Ahogy ez eszembe jut máris rettenetesen elszégyellem magam. Ő volt az első szerelmem, az a férfi, aki megmentett egy szánalmas kényszerházasságból. Most úgy érezem ezzel a gondolattal teljesen elárultam őt és az érzéseinket is. Lemodnóan sóhajtok, és a hajamat, amiko előugranak az arcomra, a fülem mögé tűröm, és haloványan felmosolygok  aférfira.
– És milyen ízesítésű csoki van bennük? Ha alkoholos akkor mindjárt hármat is elvinnék belőle. Gyanítom Elliot marékszámra enné - erre halkan felkuncogok.
- Ó, azt hiszem ez pont az alkoholos. De iagzából ízesített alkohol van benne, azt hiszem lángnyelves, meggysörös, talán áfonyalikőrös, unikornisvér, tudja az a népszerű bor. Meg més számtalan változat, igazából midnegyik dobozban különböző az ízvilág - magyarázom. - És modnja, mióta ismeri Elliotot? - kérdezem kíváncsian. Közben az asztalhoz lépek, és immárom  apálcámmal intek a polc felé, hogy ha még kér csokoládét oda tudjam neki adni.
A következő pillanatban valami furcsa kis zaj üti meg a fülemet, mire az egyik üvegpolc felé pillantik. Olyan mintha repedne, halkan pattogna az üveg. A következő pillanatban pedig az egyik vitrin üvege tényleg kirobban a helyéről, mire én egy védőbűbájt igyekszem magunk elé húzni, és reménykedem benne, hogy sikerül is.
- Merlinre - sóhajtok fel, miközben az üvegszilánkokat nézem a földön. - Az hsizem ez a szeszély lehetett - csóvalálom a fejem, de közben érzem, hogy a pálcát tartó karom kissé lüktet a fájdalomtól, és ahogy odanézek, egy vékony üvegszilánk áll ki belőle.

[Elcsendesített sóhajok]

Elcsendesített sóhajok

Johann
2002. 04. 22

design

Furcsa volt a szekrény előtti jelenet, és dühös is vagyok magamra, amiért kuszán kedzem magam érezni. Inkább gyorsan elhessegetem ezeket az érzéseket, mielőtt még túlságosan belebonyolódok olyanba,a mibe nem illene, és ami egy cseppet sem lenn logikus. Inkább csak úgy teszek, mint akit nagyon leköti az a csokoládés doboz, amint elveszem tőle. A hajamat a fülem mögé igazgatom, majd óvatosan felpillantok a férfira.
Látom az arcán afelismerést, ahogy Elliot nevét kimondom. Néha még midnig meglep, hogy mennyire ismerem az embereket, hoszen olyan egyszeűen lehet róluk olvasni. Azt hiszem Aiden ezt tőlem örökölte, mindig is az emberek mögé tudott tekinteni, szinte már veszélyesen beléjük látott. Legalább valami jót is örökölt az anyjától, nem igza? benjamin másabb volt, és bármennyire is ellenkezett ő minden másban rám hasonlított. Heves volt és hirtelen haragú, makacs és önfejű. Szinte varázslatosnak tartottam mennyire érdekesen hasonlítottak ők ránk. Aiden teljesen az apja volt. Fájdalmasan ugyan oylanok voltak, és mégsem jöttek ki úgy ahogy kellett volna. Ahogy én sem Benjaminnal. Mindig is vádoltam magam, hogy ez az egész az én nevelésem miatt történt. Hogy ők ketten így széthúztak az iskolában, pedig a kislányom midnig összekötötte őket.
Inkább egy halk sóhajjal elterelem róluk a gondolataimat, és érdeklődve nézem a férfi kifinomult, fess vonásait. Meglehetősen helyes, és izmos alkata van. Elgondolkodom vajon hol dolgozhat. Olyan aurorosan néz ki, ahogy egyenes háttal jár-kel, erős is. Mindig is szórakoztatott az, hogy kitaláljam ki milyen. Valahogy midnig elterelte régebben is a gondolataimat a családomról. Mosatnában meg a férjem és a kislányom kegyetlenül lángoló hiányáról.
- Pontosan ő az. Honnan ismeri? - finom mosolyra húzom a számat, és szinte bizseregni kezdek a lelkesedéstől.
- Tudja Elliot régen a fiammal együtt élt. Igazán bájosak Elliottal. Tudja, nagyon hasonlítanak, szinte hihetetlen mennyire. Talán emiatt is érzem magamhoz olyan közel Elliotot is - tűnődök el. Az viszont tény, hogy nagyon megszerettem őt is. Persze valahogy midnig kislányosan lelkesedek akkor, ha az egyik fiam boldog valaki mellett, és azt a valakit haza is hozza. Az mégis csak komolyabb kapcsolatról szól, nem? Sajnáltam benjamint, hogy Raylával nem alakult úgy az élete, ahogy. De mindig is bíztam a fiaimban, hogy meg tudják találni a nekik való tökéletes társat. Elvégre az anyjuk kifinomult ízlését örökölték.
- Nem olyan régóta. Majdnem a legjobb barátom férje lett... aztán történt ez-az. De ha jól ismeri, bizonyára hallott Gabrielről. - Elgondolkodva hümmögök egyet. Azt hsizem, mintha Elliot említette volna aztán mintha az a férfi mintha eltűnt volna az életéből. Mielőtt válaszoltam volna a Szeszély kirobbantja a helyéről az üveget, amiből én is jócskán kapok. Halkan felszisszenve konstatálom a kezemet és a belőle kiálló vékony szilánkot.
- Azt hiszem jól vagyok, csak egy kis vágás - bólogatok meggyzőzően. A vér látványa nem riaszt, ahogy a fájdalomé sem. Benjamint folyton össze kellett valahogy varni, mert mindig megsérült, és persze regégebben egyfolytában bőgött, mert nem bírta a fájdalmat. Aiden mindig is elfojtotta magában a fájdalmat. Minden fájdalmat. Az ujjaimmal finoman összecsippentem az üveget és kihúzom a bőrből. Szerencsére nem ment olyan mélyre, de még így is keserű libabőr szalad végig a hátamon a kellemetlen érzés miatt.
- És ön ugye nem séerült meg? - kérdezem aggódva a férfit, miközben a szilánkok lassan visszakerülnek a helyükre. - Ne haragudjon, eddig a Szeszély elkerülte ezt a helyet - csóválom a fejem, miközben igyekszem elszorítani a sebem.

[Elcsendesített sóhajok]

Elcsendesített sóhajok

Johann
2002. 04. 22

design

– De hát maga nagyon fiatal. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy fia van - szólal meg meglepődve a férfi, mire mosolyra húzom a számat és halkan kuncogok. Talán, ha Rudolf jegyezte volna meg ezt akkor régen lehet, hogy nem úszta volna meg egy kiakadással, de az évek teltek, és én úgy szelidültem. Főleg, hogy Rudolf volt az, aki mindig kicsit kihozta belőlem a vadócabbik énem. Szerettem ez a kapcsolatunkban, mert tökéletes ellentétek voltunk, mégis összhangban éltünk. Néküle kissé lányabb ritmust vett fel az életem, és már Benjaim sem volt az a forrófejú kamaszfiú, akivel mindig veszekedni kellett. Megható, hogy felnőztt lassan ő is, int Aiden. 
- Milyen hízelgő - búgom aztán finoman, és megigazítom zavartan a szőke fürtjeim. Rég nem társalogtam így, bár az is tény, hogy a férfi is egészen fess. Mielőtt még bármit is monthatnék, a Szeszély lecsap, és okoz egy kisebb felfordulást a boltomban és még nekem is sikerül sérülést kapnom. A szilánkok és a sebek égetik a bőröm, még végigfutkos egy párszor a hideg a hátamon is. Viszint a férfi nyugodt lélekjelenléte miatt én sem készülök ki. Lehet egyedül bepánikoltam volna. Bár Ben miatt láttam extrém sérüléseket, mindig meg volt rá az okom, hogy ne boruljak ki. Ha az ember egyedül van akkor a pánik is könnyebben terjed.
– Mutassa csak, mediauror vagyok - lép hozzá közelebb.
- Ó, ez lenyűgöző - mondom. Mindig is tiszteltem a minisztérium embereit, még akkor is, ha a férjem után tudtam mennyire bűzlik. De ez nem az olyan amberek miatt volt akik tisztességesen végezték el a munkájukat a sok mocsok ellenére. A tudást pedig mindig is tiszteltem, és megbecsültem. Lassan összeforr a seb és halovány alig látható heg marad utána.
– Egyébként Johann Metzger vagyok - mutatkozik be majd a felé nyújtott kezemre finom csókot lehel. Ez kissé megint pirulásra késztet, pedig már régen nem vagyok az a fiatal lány, akit az ilyesmik könnyen leveszik a lábáról. Mégis valahogy elbűvölőnek látom Johannt, amit hirtelen nem tudok megfejteni, hogy miért. Talán régen bánt velem így férfi. talán túlságosan is magányos vagyok.
- Erica Fraser - mutatkozom be én is, és azon gondolkodm, hogy mégis mitől vagyok ennyire zavart, amikor Johann ismét megszólal, és akkor aztán ismét megjelenik egy nevettséges kis pír az arcomon.
– Esetleg nincs kedve később meginni valamit a nagy izgalomra? Mondjuk hétvégén - Zavartan bámulok rá, talán túlságosan is sokáig. HIrtelen annyi minden jut az eszembe. Vajon megtehetem én ezt? Hiszen a férjem halott, és talán megsértem ezzel az emlékét? Mit szólna hozzá Ben és Aiden. Mit szólna hozzá Rudolf? Zavartan a pult felé nyúlok és teszek hozzá meg egy bombont és amíg hátat fordítok neki, kifújom a levegőt. Talán élnem kellene nekem is, nem? Visszafordulok Johann felé, és a kezébe adom a csokikat és a bonbont.
- Tessék, a bonbon ajándék, amiért megmentett a kis baleset után - mosolygok rá szélesen. - Azt hiszem, a hétvégén szabad vagyok - teszem hozzá sejtelmesen.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!