Menedék

[Karácsonyozás]

TO; Elliot


2002. december 23.
Karácsonyozás
16+

Soha nem fogja megérteni, hogy ő és Metz annyira fontosak nekem, hogy semmi sem drágább az életüknél. Látom rajta, hogy mennyire nem érti ezt meg nekem, és úgy gondolom, ez a múltjában keresendő. Talán, ha többen mondanánk ezt neki, akkor végre elhinné.
Mielőtt beleihatnék a pohárba még koccintunk egyet. Tetszik az üveg hangja, ahogy csilingel. Régen hallottam már ilyet, általában nem pohárból iszunk vagy ha mégis, akkor nem koccintunk. Ez a nap viszont más. Teljesen más. Mire azonban megnézem az üvegen lévő leírást a borról, amiből egyébként nem sokat értek, hiszen franciául van. De az íze finom. Ez a pár pillanat pedig elég is ahhoz, hogy Elliot a hűtőnél teremjen.
- Most komolyan… nem lehetne egy egészen kicsit, hogy csak elengedd magad? Nem fog pocsékba menni. Lehet kisebb adagot is főzni ám, nem csak hatalmas, undorítőan zsíros cafatokat.
- Szerinted én undorítóan zsíros cafatokat főzök magamnak?
Még érhetne ez sértésként is, de van olyan, amikor tényleg így sikerül, ezért újra kell terveznem. Sajnos a konyhai jelenlét bár elengedhetetlen, azért nem vagyok egy konyhatündér, nem igazán van a véremben bármi, ami a főzéssel kapcsolatos.
Mielőtt azonban még nekiállna ténykedni a konyhában és ezzel kockáztatva azt, hogy nem tud elmenni kirándulni karácsonyra. Vagy ami még rosszabb, esetleg levágja a kezét vagy valamelyik ujját, inkább átveszem az irányítást tőle. A hűtőhöz lépek és kiveszek néhány dolgot belőle.
- Gabe, ha egyszer nem vennél ki a kezemből mindent, akkor talán a közöttünk lévő gátlások is lazulnának…
Hirtelen megtorpanok, és lényegében úgy tele kézzel nézek rá. Tudom, hogy az óvatosságom valakinek akár túlzó is lehet, de nem gondoltam volna, hogy a kettő összefügg. Mármint mi köze a gátlásoknak ahhoz, hogy nem akarom, hogy főzés közben megsérüljön?
- Néha fogadd el az emberek gesztusát…
Még mindig kicsit lefagyva álltam ott, ezért simán ki tud venni mindent a kezemből. Miért kéne elfogadnom mások gesztusait? Nincs szükségem másokra. Másokra, akik nem Elliot vagy Metz. Visszasétálok a konyhapulthoz és leülök rá, majd magamhoz veszem a pohár boromat és töltök bele még egy kicsit, meg Elliotéba is. Onnan figyelem, hogy mit csinál, és ugrásra készen állok, ha esetleg szüksége lenne segítségre.
- Nézd! Csináltam neked szerelemkrumplit.
Tágra nyílt szemekkel nézek, aztán nem bírom visszafogni magam, elkezdek kuncogni. Tényleg olyan, mintha szív lenne, legalábbis addig faragta, amíg olyan nem lett.
- Ez nagyon… aranyos.
Igazából a pazarlót akartam mondani, ennyi ép krumplit kidobni, de nagyon örülök neki, hogy végül is Elliot jól érzi magát. Látom rajta, hogy nagyon büszke magára, és én is az vagyok.
- Rendben. Lepj meg valamivel. Addig, amíg nem végzel nem fogok felállni erről a székről, csak akkor ha valamire szükséged van. Bár, mindenről tudod, hogy hol tartom, szerintem nem leszel majd bajban.
Valamivel azért érdekesebbé kéne tenni ezt az ígéretet. Nem is tudom, talán valamilyen büntetés vagy egy másik ígéret.
- Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogyha megmozdulok, akkor megbüntethetsz. Találj ki valamit, de a normális keretek között. Az sem baj, ha választhatok. Legyél kreatív.
Kíváncsian várom az ötleteit. Ez most tényleg egy olyan dolog, ami talán ledönt néhány téglát a kettőnk között lévő falból.

◂christmas in private▸

2002. december 23.

◃gabriel▹

touch me and you will burn

style: christmas outfit ║ zene: Revolution

– Szerinted én undorítóan zsíros cafatokat főzök magamnak?
Erre komolyan válaszolnom kell, Gabriel Milton? Lesújtó pillantással jutalmaztam meg a visszakérdezésért. Pontosan tudtam, milyen energiaigénye van, én magam is etettem egy ideig. Akkoriban nem hitte, hogy meg akarom mérgezni. Az első, kissé odakozmált baconjeimet is megette és azt mondta minden alkalommal, hogyha így folytatom, akkor előbb-utóbb én fogom a legfinomabb reggeliket készíteni. Kellemes, meghitt napok voltak, még akkor is, ha kihasználta sokszor a testi erejét, hogy ő irányítsa a kapcsolatunkat. Ezért voltam hálás Gabe-nek, mert enélkül ott maradtam volna Cukormázban, hogy sirassam Aident… így viszont, volt pár nagyon boldog hónapom, mielőtt megint egyedül maradtam.
Nem gondoltam volna, hogyha egy kicsit megemelem a hangom és visszaszólok neki, akkor majd lemond a főzésről. Tényleg csak egy gesztusnak szántam, hogy én készítek neki vacsorát. Láttam Benjamint főzni, még segítettem is neki, már volt egy-két alapfogás, amit képes voltam én magam is megcsinálni.
A krumplipucolásban persze nem sok tehetségem akadt… sőt. Igazából eléggé ügyetlenül, nagyobb darabokban nyestem le a héját… de nem ez volt a lényeg. A hangsúly nagyon is azon volt, hogy mindez szívvel készül, így hát Milton arcába nyomtam a szív alakú burgonyát.
– Ez nagyon… aranyos.
– Az egész vacsorád aranyos lesz. – Húztam ki magam nagy büszkén, majd folytattam a következő burgonyával a pucolást. Ezzel már kicsit könnyebben boldogultam, hiszen ahogy szépen haladtam, kitapasztaltam, miképpen lehet szebben dolgozni. Közben elképzeltem magunkat, hogy milyen lenne ez az egész, ha együtt maradunk… itt, ebben a konyhában közösen készültünk volna a karácsonyra. Talán hasonlóan, mint most, vagy talán kicsit másképpen.
Fura volt belegondolni, hogy valamikor ez annyira valóságos elképzelés volt. Valamikor… nem is olyan régen. Mit álmodozol, O’Mara? Okoztál már itt elég gondot… – a hang kegyetlenül csendült. Még a hideg is kirázott. Sóhajtottam egyet, hogy elnyomjam magamban ezt az érzést, aztán előrángattam egy lábast, hogy abban kezdjem gyűjteni a meghámozott krumplikat.
–  Rendben. Lepj meg valamivel. Addig, amíg nem végzel nem fogok felállni erről a székről, csak akkor ha valamire szükséged van. Bár, mindenről tudod, hogy hol tartom, szerintem nem leszel majd bajban. – Mondta aztán. Rápillantotta, mintha nem hinném el, hogy meglepetést akar… mármint éppen ő, aki annyira szokásai híve volt. Ráadásul mindenhova a saját kajáját és kávéját vitte. – Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogyha megmozdulok, akkor megbüntethetsz. Találj ki valamit, de a normális keretek között. Az sem baj, ha választhatok. Legyél kreatív.
Megköszörültem a torkomat.
– Jó, majd seggbe verlek, ha megmozdulsz. Megfelel? – Vigyorogtam rá, miközben a kezembe vettem a húst és megpróbáltam szép csíkokra felvágni. Már el is képzeltem, hogy mit csinálok. Ezt már készítettem Benjaminnal, nem tűnt nehéznek.
– Nyugi. Olyat főzök, amitől nem kapsz ételmérgezést. – Közben sót és borsot tettem a húsra. Aztán feltettem a krumplit némi vízzel tűzhelyre. Ezután kezdtem el kutakodni a szekrényben, hogy egy serpenyőt vegyek elő. A nehéz vasedényt kicsit erőlködve tettem a tűzhelyre a lábas mellé, ami alatt már égett a tűz.
– És… ő… nem randizol senkivel? – Próbáltam csevegni, persze addigra már ott ült mellettem Amon is, hogy nyöszörögve kunyeráljon a nyers húsból. – Na… ez most nem neked lesz, hanem apádnak. – Néztem a csillogó barna szemekbe, de kutya kinyitotta a száját, elkapta a pulcsimat és ráncigálni kezdett Gabriel felé, pont úgy, mint régen. Hát mégsem a hús kellett neki. Végül a pultnak támaszkodó zöldszem előtt kötöttem ki, akinek éppen a mellkasába sikerült megkapaszkodnom a kutya rántása okozta lendület miatt.– Merlin seggére, de erős…

[Karácsonyozás]

TO; Elliot


2002. december 23.
Karácsonyozás
16+

A nézése mindent elárul nekem a költőinek szánt kérdésemre adott válaszáról. Persze, tudom, hogy pontosan tudja mennyit eszem, és milyeneket, és azt is tudja, hogy nem eszem vagy iszom más főztjét, de azért ennyire nem gondoltam, hogy lealacsonyítja a konyhai munkámat. Látom, hogy valahol távol jár, legalábbis egy pillanatig, és tartok tőle, hogy a múlton, talán a közös múltunkon mereng. Soha nem fogom tudni már visszaadni neki azt a Gabrielt, aki akkor voltam. Nem tudom mennyit kéne próbálkoznom vele, vagy mit kéne tennem érte.
Aztán persze ott van az a krumpli. Hirtelen nem tudom mit kéne mondanom rá, de aztán végül egy nagyon egyszerű megfogalmazásnál maradok, ami talán nem is helyénvaló itt. De örülök neki, hogy az aranyos megnevezés legalább jól sül el.
Leülök a székre, és onnan nézem, hogy mit ténykedik. Töltök neki és magamnak is a poharába a borból, majd a sajátomat el is kezdem iszogatni. Csak lassan, nehogy megártson, bár, ennyi még nem fog, főleg úgy, hogy ennél sokkal töményebbekhez vagyok szokva.
Addig is, amíg a vacsorám készül, igyekszem kicsit elfoglalni magam gondolatilag, és igyekszem őt is kicsit kizökkenteni. Pont ezért ajánlom fel neki a büntit, ha elmozdulok a székről. Kicsit kreatív, kicsit játékos, és talán oldja azt a falat is.
- Jó, majd seggbe verlek, ha megmozdulsz. Megfelel?
- Ha nincs jobb ötleted, akkor igen.
Kicsit csalódás, ennél kreatívabbnak gondoltam, de persze az is érthető, hogy most a főzés mellett azért nem tud másra is figyelni. Közben én is figyelem, hogy mit csinál, ki tudja, talán ellesek tőle majd néhány fogást. Mert soha nem lehet tudni.
- Nyugi. Olyat főzök, amitől nem kapsz ételmérgezést.
Hmm… vajon, ha attól tartanék, hogy megmérgez, akkor átadtam volna neki a konyhát? Azt hiszem, nem. Mármint nem tudja annyira elrontani az ételt, hogy ha megeszem, akkor valami bajom legyen. Csak azt fogadtam meg, hogy nem mozdulok, de attól még szólhatok, ha valami gond van.
- Annak is lenne előnye, ha megmérgeznél.
Feltéve, ha itt marad és majd megápol. Másként nem tudom elképzelni azt, hogy egy mérgezésnek valamilyen pozitív következménye legyen. Mondjuk az a mérgezés hatásától is függ, de ha a Mungóba kerülnék, az sem lenne jó. Szóval összeségében, inkább ne legyen mérgezés, de azért érezzük jól magunkat ma este.
- És… ő… nem randizol senkivel?
Ez a kérdés teljesen kiránt mindenféle gondolatmenetből és jelenlegi helyzetből. Bár, Metzgerrel szoktunk ilyenről beszélgetni, de azért Elliottal ez kicsit fura lenne, nem? Mármint teljesen egyértelmű, hogy vissza akarom szerezni, és ezért elég sok mindent képes vagyok megtenni, de pont ezért arról beszélni, hogy mással… Meg amúgy, mi az, hogy randi?
- Ha valakivel csak szex miatt összejövök alkalmanként, az randi?
Soha nem voltam igazán otthon ezekben. Beth idejében leginkább ő akart velem lenni, és egyszer-egyszer elvittem valahova, de azt is csak azért, mert a barátnői súgtak. De valahogy őt soha nem zavarta a tény, hogy ő kezdeményez. A másik pedig, ez a valaki, akivel összejövök, az informátorom, és talán az egyetlen nő, akivel néha beszélgetek. Néha, és akkor is inkább ő beszél. Nem hiszem, hogy ez kapcsolatnak számít. Legalábbis nem a hagyományos értelemben.
Elmosolyodom, ahogy Amon odasunnyog Elliot mellé. Persze, tudom, hogy rá kéne szólnom, mert ha most megteszi, akkor később is meg fogja. Ha velem nem is, akkor Elliottal. Mert neki szabad bejárása van ide, bármikor jöhet, akár akkor is, ha nem vagyok itthon. A meglepetés akkor ér, mikor elkezdi ráncigálni őt. Tudom, hogy Amon kedveli őt, de azért erre nem gondoltam.
- Azt hiszem, Amon azt akarja, hogy veled randizzak – suttogom neki, mikor megkapaszkodik bennem.
Keresem a tekintetét, tudni akarom, hogy ő mit gondol. Persze, tudom, most férjnél van, soha nem fogja azt mondani, hogy ő is akar velem, tudja, hogy azzal csak adná alám a lovat, de ettől függetlenül, jó lenne tudni, ő mit gondol.
- Mutasd meg nekem, milyen volt előtte velem. Mit éreztél, mit láttál, mit szerettél bennem vagy velem?
Engedély nélkül soha nem kutatnék az emlékeiben, még akkor sem, ha néha így tűnik. A lelkem mélyén ismerem őt, és tudom, miként reagál. De talán nem is lenne ez jó ötlet. El is fordulok felőle, mielőtt még választ adna a kérdésemre. Igazából már nem az az ember vagyok, azokkal nem tudnám visszaszerezni magamnak. A mostani énemmel kell újra elrabolnom a szívét.
- Felejtsd el, hülye kérés volt. – Megsimogatom Amon fejét, majd a poharat és iszok belőle.

◂christmas in private▸

2002. december 23.

◃gabriel▹

touch me and you will burn

style: christmas outfit ║ zene: Revolution

Hallottam, ahogy újabb adag bor csordogál a talpas pohárba, amiben korábban kiosztottam az adagokat. Nem bántam cseppet sem, hogy Gabe-bel töltöm ezt a napot. Valahogy a közös életünkre emlékeztetett, ami végül is nem volt olyan rossz. Az igazat megvallva abban az időszakban egészen boldog voltam, annak ellenére is, hogy pontosan az előtt szakadt meg a szívem, hogy nekiadtam magam. Mellette normálisan éltem, megvoltunk és tényleg… az, ahogy ott álltam a pultnál és a krumplival szenvedtem ezeket az időket idézte.
– Annak is lenne előnye, ha megmérgeznél.
Sóhajtottam egyet és megforgattam a szemeimet. Egy „már megint kezdi” szusszanást is megengedtem magamnak a végén. Nem, mintha meglepett volna, Gabe a lehető legfurcsábban tudott mindent is kiforgatni.
– Mégis milyen előnye lenne annak Milton, hogyha megmérgeznélek… mármint azon túl, hogy nem beszélnél marhaságokat.
A burgonyára pillantottam, ami addigra már ott volt a tűzhelyen és szépen átadta magát a melegedésnek. Nem voltam nagyszakács. Lényegében semmit sem tudtam normálisan elkészíteni, csak egy-egy alapfogást, amit Benjamin mutatott… vagy amit a muglik dobozban árulnak. Hát igen, kár lenne tagadni, hogy egy-egy üzletükben megfordultam és betáraztam ebből-abból. Aident meg aligha zavart, ha dobozos kaját kapott.
Inkább másfelé tereltem a témát, miközben már a hússal törődtem. Nem akartam, hogy a bénázásom legyen a téma. Valamikor ezt szerette bennem Gabe, nem is hinném, hogy tartott volna mérgezéstől. Csak nézett és kinevette, ahogy szerencsétlenkedek. Azok szép napok voltak.
– Ha valakivel csak szex miatt összejövök alkalmanként, az randi? – kérdezett vissza.
– Ha egy valakiről van szó, akkor gyanítom igen. – Bólintottam. Sosem értettem ezt, ha lefekszik valakivel, hát miért nem jár vele? Annyira nem lehetett szar, ha állandóan ugyanazt a fánkot kívánta meg, újra és újra. Bár nem örültem volna neki, mert akkor ezek a közösen töltött idők elsikkadtak volna. Semmi keresni valóm nem volt Gabe életében, ha az újra indul valaki mással. Ezzel még én is tisztában voltam. A kérdés csak az volt, hogy készen állok-e erre… hogy készen állok-e arra, hogy kikerüljek az életéből és ő készen áll-e arra, hogy megszűnjek számára létezni.
Szinte biztos voltam benne, hogy nekem lenne nehezebb. Még mindig nem dolgoztam fel, hogy meghalt. Itt állt, hús és vér volt, ugyanaz az arckifejezés, ugyanaz a tekintet, mégis annyira más volt. Még éreztem a beszáradt vérszagot, ami az annyit hordott kék kabátját csúfított el. Hallottam, ahogy Metzger kijelenti, meghalt és nem jön többé vissza. Csak a kutyák maradtak meg nekem.
– Egyszer azt mondtad nekem, hogy akárhány feketehajú prostit megdughatsz, egy sem lesz olyan, mint én. Remélem most legalább valaki olyannal csinálod, aki jobb ennél… – Mutattam végig magamon, ahogy befejeztem a hús főszerezését és Amon is felbukkant, hogy kikönyörögje a maga falatját. Legalábbis látszólag… gyorsan kiderült, hogy egészen másra pályázik. Egészen pontosan rám.
A fogai összezártak a pulcsimon és éreztem, ahogy minden erejét bevetve rángat. Sokkal erősebb volt nálam, hiszen hatalmas volt, ráadásul tiszta izom. Ahogy Gabe előtt megtántorodtam és megkapaszkodtam benne, kicsit visszanyertem az egyensúlyomat is. Nem akartam egy szerencsétlennek tűnni.
– Most nagyon rossz voltál Amon… ez itt Armani, nem bántjuk… – Magyaráztam a ruhámra célozgatva.
–  Azt hiszem, Amon azt akarja, hogy veled randizzak – suttogta Gabe, ahogy a szemébe néztem. Még mindig bazi ijesztőek voltak azok a zöld szemek, de olyan erősen csillogtak az ünnepi fényfüzérek melegségében, hogy nem tudtam elkapni a tekintetem.
– Mutasd meg nekem, milyen volt előtte velem. Mit éreztél, mit láttál, mit szerettél bennem vagy velem?
Nyeltem egyet. Nem akartam megmutatni a közös emlékeinket. Pontosan tudtam, hogy az idő már valamennyire megszépítette számomra mindezt vagy éppen elködösített fontos részeket. Kár lett volna úgy idézgetni, hogy kiolvassa a gondolatokat a fejemből. Azok csak álomképek voltak.
– Felejtsd el, hülye kérés volt. – Simogatta meg Amon fejét, ahogy a tenyerem végig simított a mellkasán. Tettem hátra egy lépést és sóhajtottam egyet. Aztán megráztam a fejemet, mintha nem értenék egyet a dologgal.
– Gabe. tudom, hogy szeretsz a fejemben turkálni…  de egyrészt nem menne, másrészt viszont néha jobb a dolgokat a hagyományos úton csinálni. Az intimebb. – Közöltem egyszerűen. – Amikor együtt voltunk egyszerűen az voltál, amire szükségem volt. Valakire, aki határozottabb, erősebb nálam és megfog, hogy beletegyen egy új helyzetbe és ne fájjon annyira, ami előtte volt. Olyan életet adtál, amilyenre vágytam. Azt szerettem benne, hogy erős voltál. Az erődre volt szükségem.
Persze nem lehetett azt mondani, hogy csak ezért voltam szerelmes belé. Ez csak az a dolog volt, ami elindított minket azon a közös úton. Gabe nem félt elvenni, amit akart és nekem pont az kellett, hogy valaki elvegyen, mert annyira magam alatt voltam.
Visszaléptem a húshoz, hogy beledobáljam a serpenyőbe, amit az egyik szekrényből vettem elő, aztán szépen, lassan elkezdtem megsütni. Ügyetlenül forgattam meg őket néha-néha, miközben beszélgettünk.
– Nehéz egy dolgot kiemelni valakiből, akinek az egész lényével voltál együtt. A mi kapcsolatunk nem volt felszínes. Mindeneddel megfogták. Csak ez volt az, amire szükségem volt. – Magyaráztam meg aztán, hogy értse pontosan mire gondolok, aztán egy villával megpróbáltam megfordítani az egyik húst, de hozzá értem véletlenül a serpenyő széléhez és meg is égettem a mutatóujjam. – Merlin bassza meg…

[Karácsonyozás]

TO; Elliot


2002. december 23.
Karácsonyozás
16+

Bevallom, kicsit tartottam ettől a mai naptól. Nem tudom miért, talán mert ez az egész helyzet eléggé szokatlan számomra. De nagyon örülök annak, hogy sikerül egy ilyen nyugis napot kifognunk még akkor is, ha be kellett mennem a munkahelyemre. A lényeg, hogy most Elliottal vagyok, és jól érzem magam.
- Mégis milyen előnye lenne annak Milton, hogyha megmérgeznélek… mármint azon túl, hogy nem beszélnél marhaságokat.
- Nos, a legnagyobb előnye az lenne, hogy megápolnál.
Eléggé magabiztos vagyok efelől, hogy határozottan is ki tudjam jelenteni. Másrészt viszont lenne egy másik előnye is. Elliot megtanulna főzni, és úgy, hogy a mérget elrejtse az ételben. Tehát dupla nyereség. Bár, ahogy nézem a mozdulatait a krumpli pucolás közben, látszik, hogy eléggé fejlődött már azóta, hogy utoljára együtt sütöttünk-főztünk.
- Ha egy valakiről van szó, akkor gyanítom igen.
- Nos, akkor igen, szoktam randizni valakivel.
Bár, a kapcsolatunk még így is elég bonyolult, nem tudnám határozottan azt állítani, hogy randizunk. Végül is nem csinálunk mást, minthogy alkalmanként összejövünk, mikor a másiknak szükségletei vannak. Mondjuk Tina sem úgy tekint szerintem a kapcsolatunkra, mintha randiznánk. Biztos nem én vagyok neki az egyetlen. De rendben is van ez így. Soha nem tudtam, hogyan kell udvarolni vagy milyen lenne újra együtt élni valakivel.
- Egyszer azt mondtad nekem, hogy akárhány feketehajú prostit megdughatsz, egy sem lesz olyan, mint én. Remélem most legalább valaki olyannal csinálod, aki jobb ennél…
Elgondolkodtatnak a szavai. Azt hiszem, már akkor is bölcs voltam, és a véleményemet továbbra is fenn tartom.
- Ez még mindig igaz. Soha nem lesz olyan senki sem, mint te. Tina más, és még csak nem is fekete hajú.
Tina nagyon más. Régebb óta ismer, mint Elliot. Tudja mire van szükségem. Ő már valószínűleg a halálom, sőt Elliot megismerkedése előtt is bőven ismert már.
Persze, Amon nem tudja kihagyni, hogy ne bolondozzon egy kicsit, de aztán kiderül, hogy a bolondozás valójában valami egészen mást takar. Megfogom Elliotot, ahogy megkapaszkodik bennem. Még szerencse, hogy sikerül leraknom a kezemben lévő poharat, mielőtt még kiönteném a bort.
-Ugyan már, tudtad hova jössz, miért húztál Armanit? De ha ezen múlik, akkor vedd le, adok egy másikat, ami mellett a kutyák nyugodtan szét tudnak szedni.
Most, hogy ilyen közel van hozzám, hajlandó lennék elrohanni vele, ki a világból, hogy senki és semmi ne állhasson kettőnk közé. De tudom, hogy ez nem lehetséges, és ennek nem csak a Fraser fiú az oka. Neki családja van, akihez ragaszkodhat, és aki ragaszkodik hozzá. Vannak gyökerei, még akkor is, ha a családja egyik fele olyan, amilyen. De ott van Metz, nem hagyhatom itt egy szó nélkül, tudom, hogy zokon venné, és ez lenne a legkevesebb. A legközelebbi találkozásunkkor a fejemet venné.
Közben kimondom azt, ami már régóta jár a fejemben. Mostanában, hogy kezdünk megint egyenesbe jönni, mintha megkergültem volna, tudni akarom, hogy milyen voltam korábban, de abban a pillanatban, hogy kimondom ezt a kérdésem rá is jövök, hogy mekkora barom vagyok, amiért kimondtam. Hamar meg is gondolom magam.
- Gabe. tudom, hogy szeretsz a fejemben turkálni…  de egyrészt nem menne, másrészt viszont néha jobb a dolgokat a hagyományos úton csinálni. Az intimebb.  Amikor együtt voltunk egyszerűen az voltál, amire szükségem volt. Valakire, aki határozottabb, erősebb nálam és megfog, hogy beletegyen egy új helyzetbe és ne fájjon annyira, ami előtte volt. Olyan életet adtál, amilyenre vágytam. Azt szerettem benne, hogy erős voltál. Az erődre volt szükségem.
Lassan visszasétál a tűzhely mellé, én csak a tekintetemmel követem őt, de gyorsan megnézem, hogy a kutyák nem akarnak-e akcióba lendülni. Arra fordulok én is, hogy lássam, mit ügyködik. Közben elgondolkodok azon, amit mond és azt hiszem igaza van. Mármint, ha akkor arra volt szüksége, akkor biztos, de azok alapján, amit mesél, szerintem most túlságosan is megváltoztam.
- Nehéz egy dolgot kiemelni valakiből, akinek az egész lényével voltál együtt. A mi kapcsolatunk nem volt felszínes. Mindeneddel megfogták. Csak ez volt az, amire szükségem volt.
Beleiszok a borba, és továbbra is csöndben maradok. Azt hiszem, ha ebből indulok ki, akkor most megint ezzel fogom tudni megfogni magamnak. Ismerve a Fraser fiú előéletét, a nyugalom, amit én most megadhatok neki, talán ez lesz a jó. Sokáig viszont nem tudok ezen gondolkodni, mert…
- Merlin bassza meg…
Felpattanok a helyemről, és odaállok mellé, megfogom a kezét, és megnézem, ahol elkezdett kipirosodni. A csaphoz viszem, megengedem a vizet és aládugom az ujját. Bassza meg, tudtam, hogy ez lesz. Csak egy pillanatra nem figyeltem.
- Maradj itt, mindjárt jövök. Ki ne vedd a víz alól az ujjadat!
Elmegyek a dolgozószobába, és előhozom az elsősegély készletet. Egy bájkenőcs, amivel hamar el lehet mulasztani az égés nyomát, és egy kis kötszer, ha esetleg akar még főzni.
- Folytatod konyhai tevékenységed vagy vegyem át a helyed? – kérdezem, miközben tekerem be az ujját.

◂christmas in private▸

2002. december 23.

◃gabriel▹

touch me and you will burn

style: christmas outfit ║ zene: Revolution

– Nos, akkor igen, szoktam randizni valakivel. – Sóhajtottam egyet. Gabe és a randizás… még velem sem randizott, máshoz meg úgy jár, mintha a szobacicája lenne. Velem mi volt? Lefeküdtünk, ő meg egyszer csak úgy döntött, hogy mától hozzá tartozom. Valójában utáltam a gondolatot, hogy valakivel ez más volt. Velem sosem volt igazán romantikus… bár élveztem a durvaságát, de nem udvarolt, nem kedveskedett. Igazából szinte csak testileg voltunk együtt. Én mégis ragaszkodtam hozzá.
– Hát akkor jó neki… – dünnyögtem és megpróbáltam nem felvenni a dolgot. Előbb-utóbb eljön az idő, mikor Gabe-nek nem én leszek a legfontosabb. Valahogy meg kellett barátkoznom ezzel a gondolattal. Tudtam, hogy akkor én már nem leszek itt, nem fogok mellette állni vagy a konyhájába főzőcskézni. És akkor az, ami közöttünk volt olyan jelentéktelenné válik, mint a szép napok Nattal. Valahogy ez elszomorított.
– Ez még mindig igaz. Soha nem lesz olyan senki sem, mint te. Tina más, és még csak nem is fekete hajú.
Tina. Szuper. Valami csaj, aki valószínűleg még csak nem is tudja kielégíteni Gabriel Miltont. Csak úgy van, hogy legyen. Nem akartam kommentálni, inkább a főzésre akartam koncentrálni. Addig jó, míg nem nyilvánítok véleményt és nem lovallom bele feleslegesen magam egy érzelmi valamibe. Nem volt erre szükség. Döntöttem. Férjhez mentem és boldog vagyok… alapvetően boldog. Csak hülye is voltam, mint a legtöbb ember, aki állandóan a múltján rágódik. Annyi „mi lett volna ha” ugrált a fejemben, hogy nem is tudtam minden verziót elképzelni.
– Ugyan már, tudtad hova jössz, miért húztál Armanit? De ha ezen múlik, akkor vedd le, adok egy másikat, ami mellett a kutyák nyugodtan szét tudnak szedni.
– Pont azért húztam Armanit, mert tudtam, hova jövök. A karácsonyi vacsorára, meg neked is szépnek kellett lennem – magyaráztam és egyenesen a szemébe néztem. Egy részem hálás volt Amonnak, amiért kirángatott a fejemben zajló kálváriából, egy másik felem pedig olyan szörnyen rosszul érezte magát. A zöld szemek azokat a régi időket idézték megint, amiktől pont az imént kezdtem magam kellemetlenül érezni.
Inkább teljesítettem a kérését. Egyszerűbb volt, mint belemenni ebbe az érzelemörvénybe… inkább a szép és jó részeket idéztem fel. Mindazt, amiért boldoggá tett, amiért jó volt, ami közöttünk volt. Mondhat Gabriel a lehető legjobbkor volt jó helyen. Akkor sétált be izmosan és határozottan az életembe, amikor pontosan arra volt szükségem, hogy valaki megragadjon.
A vallomást persze tönkre tette a forró serpenyő, amiben a kis húsdarabokat készültem megsütni. Az ujjam kicsit hólyagos lett szinte azonnal, de közel sem túlélhetetlen módon. Megvoltak a megfelelő kenőcsök és bájitalok az ilyesmire… én már csak tudtam. Egy bájitalkonyhában bujkáltam hónapokig munka címszóval.
Gabe, mint egy hős, úgy ugrott mellém, majd az ujjamat benyomta a csordogáló hidegvíz alá. Rápillantottam, ahogy megfogta a kezemet és odatartotta. Ne bámuld már, Elliot… ne bámuld már… ha egyszer belebonyolódsz mindenki csak sérülni fog! – Legszívesebben képen csaptam volna magam azzal a nyamvadt serpenyővel.
– Maradj itt, mindjárt jövök. Ki ne vedd a víz alól az ujjadat! – mondta Gabe, majd elrohant. Hála az égnek, addig sem volt olyan veszélyesen közel. Aztán mikor visszatért, hagytam, hogy ellássa az ujjamat, bár felesleges volt annyira betekerni. Két perc múlva úgyis csak idegesíteni fog és leszedem. – Folytatod konyhai tevékenységed vagy vegyem át a helyed?
Gondterhelten sóhajtottam egyet, persze csak színészkedésképpen.
– Sajnos nem tehetem meg… – suttogtam csendesen és megráztam még a fejem is hozzá. – Először is, seggbe kell, hogy rúgjalak, mert a parancs ellenére megmozdultál. Másodszor meg, túlságosan fáj. Úgyhogy te jössz. – léptem félre.
Megvártam, míg átveszi a főzésben az irányítást, aztán szépen odaléptem mögé, a vállán támasztottam meg az államat és figyeltem, ahogy kavargatja, rendezgeti a húsokat. Sok dolga nem volt, mindent megcsináltam, ő már csak befejezte, amit elkezdtem.
– Így legalább tuti nem leszel megmérgezve. – Motyogtam a fülébe és még jobban odabújtam hozzá.

[Karácsonyozás]

TO; Elliot


2002. december 23.
Karácsonyozás
16+

- Hát akkor jó neki…
Nem kell belenéznem a gondolataiba, hogy tudjam, mire gondol valójában. Persze, megértem valahol az őrlődését, én se biztos, hogy ki tudnék hagyni egy menetet magammal, de soha nem tagadtam meg a közelségemet tőle. Csak egy szavába kerülne, és karácsony vagy bármilyen más alkalom és alkalom nélkül is az ágyamba rángatnám és soha nem engedném el onnan. De ő ragaszkodik ahhoz, hogy férjhez ment, akkor semmi szex.
- Elliot! – Ha nem lenne most kettőnk között a pult, akkor biztos nem hagynám, hogy kerülje a tekintetem. - Kibaszottul biztos vagyok benne, hogy az alkalmi szex mással nem fog kettőnk közé állni. Visszaszerezlek, nem érdekel mennyi időbe kerül.
Nem rajtam múlik, hogy most ennyire nyugton vagyok, hanem rajta. Fontos nekem, ezért nem fogok nyomulni olyan nagyon. Persze, megtehetném, hogy felemelem és beviszem a hálóba, de attól pont olyan szörnyeteg lennék, akit nem érdemelne meg.
- Pont azért húztam Armanit, mert tudtam, hova jövök. A karácsonyi vacsorára, meg neked is szépnek kellett lennem.
Végignézek magamon. Egy farmer, egy garbó van rajtam, még félig felfegyverkezve ülök a konyha asztalnál. Ez közel sincs ahhoz az eleganciához, amihez hozzá van szokva.
- Akkor én most nagyon szégyenlem magam. Se karácsonyi dekoráció, se karácsonyi vacsora, se elegáns öltözet. Én csak veled akartam tölteni az időt és nem foglalkozni ezekkel a külsőségekkel.
Tudom, hogy a karácsony önmagában különleges alkalom, de számomra minden olyan alkalom az, amit itt tölt velem, vagy igazából bárhol eltölt velem. De ezek szerint akkor el kell majd mennem átöltözni és szépen felöltözni, hogy megtiszteljem a közösen töltött időt.
Közben persze figyelem, ahogy mesél a korábbi közös időkről. Ahogy látom a szemében, hogy szerette azt az énem, de igazából mégsem vágyik vissza abba az időbe. Hogy valami olyat adtam neki, ami akkor kellett, és tudom, hogy nekem ez elég. Nem fogom elszakítani a múlttól, nem fogom többé kérdezni, csak itt leszek majd neki, vele és majd, ha újra vissza akar jönni hozzám, akkor itt leszek. Megígértem.
Figyelem, ahogy a serpenyővel babrál, majd mikor megégeti a kezét, akkor felpattanok a helyemről, és megnézem magamnak az ujját. Annyira nem vészes, bájitallal vagy kenőccsel gyorsan el lehet mulasztani, de ha ő akar továbbra is főzni, akkor kell rá egy kötés. Beteszem a vízbe az ujját, hogy addig is hűtse le vele, majd berohanok a fürdőbe. Közben ledobom magamról a fegyvert és csak a pálcámat tartom magamnál.
Kicsit ellátom az ujját, és betekerem egy kevés kötszerrel. Megtámaszkodom a konyhapultban, amíg a válaszára várok a folytatással kapcsolatban.
- Sajnos nem tehetem meg…Először is, seggbe kell, hogy rúgjalak, mert a parancs ellenére megmozdultál. Másodszor meg, túlságosan fáj. Úgyhogy te jössz.
Elmosolyodom, majd megfordulok. Az ígéret az ígéret, még akkor is, ha a sérülése miatt teljesen megfeledkeztem róla. Pedig előtte mennyire hősiesen kibírtam, hogy ne álljak fel.
- Gyerünk, ne kímélj – riszálom kicsit meg a fenekem.
Akár megtette akár nem, pár perccel később már a tűzhely mellett állok, és figyelek, hogy ne égessem oda a húst. Többször átforgatom. Közben lassan elkészül a krumpli is, így előveszek néhány tányért, és elkezdem kipakolni rá a kész holmikat.
- Nem kéne neked egy fellépő, hogy elláss a vállam felett? – nézek hátra a vállam felett, így viszont majdnem összeér az arcunk.
- Így legalább tuti nem leszel megmérgezve.
- Már nem érdekel, ha megmérgezel.
A többiek persze más kérdés, de Elliotban bízok annyira, hogy tőle már nem félek. Már van elég új emlékem róla, hogy nem félek tőle. Mikor mindent kiszedek a tányérra, akkor elpakolok magam után, és az asztalra teszem a holmit.
- Mindjárt jövök.
Elmegyek megint a hálóba, majd felveszek egy inget és egy zakót. Legalább én is tiszteljem meg ezt az estét, ha már ő megtette. Mikor kész vagyok, akkor visszamegyek a konyhába, és leülök az asztalhoz, és ha eddig nem került a pohárba bor, akkor megtöltöm az övét és az enyémet is.

◂christmas in private▸

2002. december 23.

◃gabriel▹

touch me and you will burn

style: christmas outfit ║ zene: Revolution

– Akkor én most nagyon szégyenlem magam. Se karácsonyi dekoráció, se karácsonyi vacsora, se elegáns öltözet. Én csak veled akartam tölteni az időt és nem foglalkozni ezekkel a külsőségekkel.
A kijelentést megmosolyogtam. Gabe aranyos volt a maga módján, de igazából nem vártam el tőle, hogy kiöltözzön. Emlékeztem még azokra az időkre, amikor együtt voltunk és ő mindig az imádott kék kabátjában feszített. Abban is elég csinos volt, de semmi különös. Szívem szerint odaléptem hozzá, hogy finoman végig simítsak az arcán és megnyugtassam.
– Már megszoktam, hogy nem Armaniban vársz. – Mondtam és egy kicsit fel is nevettem. – Teljesen jó vagy így is nekem. – Tettem hozzá, csakhogy megnyugodjon. Igazából azt nem bántam, hogy a véres, szétszaggatot kék kabátot már nem hordja. Az kellően rossz emlékeket tudott volna idézni bennem. Még emlékeztem a fémes-sáros szagra, ami abból a ruhadarabból áradt… és hogy mennyire nem akartam elengedni, mikor azt mondta Metzger: Gabe meghalt. Az volt az egyetlen, amim maradt belőle. A házból gyorsan elment az illata, mintha sosem élt volna itt. Ezért is menekültem el és vittem magammal az állandóan nyüszítő kutyusokat.
A bekötött ujjamra pillantottam, mielőtt odaléptem volna mögé, miközben főzött. Ez is olyan megszokott volt, hiszen mikor vele laktam állandóan gondoskodott rólam. Nem úgy, mint Aiden. Sokszor volt kemény, hideg és szigorú, de akármi történt velem, ott állt mögöttem, hogy támogasson. A sérüléseimet leápolta, készített nekem enni és összebújtunk az ágyban, ha arra volt szükségem.
– Nem kéne neked egy fellépő, hogy elláss a vállam felett? – Nézett hátra Gabe, ahogy a vállának támasztottam az államat. Az arcunk kicsit összesimult… és olyan furcsa érzés volt érezni a bőrömön, ahogy végig karcolja a borosta. Már régen éreztem ezt. Már nagyon-nagyon régen volt ilyen közel hozzám az illata vagy a teste. Jó volt őt érinteni.
– Zöldszem, azért annyira kicsi nem vagyok. – Suttogtam és megköszörültem a torkomat. Az ételre tereltem a szót inkább, mielőtt kínos helyzetbe sodornánk magunkat. De nem húzódtam el, még egy kicsit ki akartam élvezni ezt a pillanatot… és tudtam, hogy Aiden mennyire tombolna, ha ezt tudná. Nem bízik Gabe-ben és valahol meg tudtam érteni. Egy oldalát ismerte és látta, ami felzaklatta és ami miatt engem akar óvni mind jobban.
– Már nem érdekel, ha megmérgezel.
A kijelentésre nyeltem egyet. Nem mérgeztem volna meg, nem úgy, hogy belehaljon. Talán a szórakozás kedvéért meglocsolnám a kávéját valamikor férfiasítóval vagy valami más droggal, de meg sosem ölném. Ha öltem, azt olyan okkal tettem, amiben hittem. Védelmi céllal. Gabe-től viszont senkit sem kellett megmentenem.
– Mindjárt jövök.
Hümmögve pislogtam után, ahogy eltűnt a háló irányába. Addig megterítettem szépen az asztalt, majd egy pálcintéssel borral töltöttem meg a poharakat. A saját adagomba bele is kortyoltam várakozás közben. Aztán kisvártatva, mikor a kutyák is felkapták a fejüket, megjelent Milton kiöltözve.
– Csak le ne hamizd azt a szép ruhácskádat. – Kacsintottam rá vigyorogva. Ha leült végre az asztalhoz, megemeltem a poharamat a borral: – Igyunk arra, hogy látlak végre zakóban. – Összekoccintottam a talpaspoharamat az övével, majd nagyot kortyoltam a borból. Aztán hozzá láttam a vacsorázhoz. Még mindig nehezen ettem egyedül, nagyrészt azért híztam, mert Aiden mindig ott volt velem, minden étkezésnél. Beszélt hozzám, apró falatokra vágta az ételt, hogy megegyem, míg a kedves szavaival eltereli a figyelmemet. Kellett a támogatása, kellett ahhoz, hogy normálisabb életet éljek.
– Végül is nem főzünk olyan rosszul együtt… – állapítottam meg, ahogy egy falat krumplin csámcsogtam.

[Karácsonyozás]

TO; Elliot


2002. december 23.
Karácsonyozás

Nem gondoltam volna, hogy még egyszer úgy fogok állni a konyhám közepén, hogy közben bűntudatom van valami miatt. Annyira megszoktam, hogy egyedül vagyok, vagy ha jön is hozzám valaki, akkor sem kell kiöltözni, hogy nem is gondoltam erre. De szerencsére Elliot megnyugtat, legalábbis valamennyire. Ettől függetlenül azért lehet, hogy később majd átöltözök, még nem tudom mi lesz ennek a sütés-főzésnek az eredménye.
De örülök neki, hogy nem vonul félre tőlem, hogy itt marad mellettem. Így érezhetem az illatát, a közelségét. Rég volt már ilyen, és nagyon jól esik ez a kis meghittség.
- Zöldszem, azért annyira kicsi nem vagyok.
- Pedig néha nagyon annak tűnsz. Meg aztán ha látni is akarsz valamit lenn, a tűzhelyen, ahhoz nem elég, hogy a vállam felett ellátva látod a plafont.
Cukkolom kicsit még, de tudom, hogy azért közel sincs ekkora magasság különbség kettőnk között. Amíg az utolsó simításokat végzem, addig kimondom azt, amiről szerintem tudnia kell. Már nem érdekel, ha megmérgez. Nem mintha eddig nagyon félnem kellett volna tőle, de azért szeretném, ha tudná. Még akkor is, ha nem tudna nekem úgy ártani, hogy abba belehaljak. Azt akartam, hogy ezt tudja.
Amikor mindennel végzünk, akkor gyorsan elugrok a hálóba és átöltözök. Nem sokszor van rajtam a zakóm, de most megtisztelem ezzel Elliotot, meg ezt az ünnepet. Legalább ez a fontos dolog kapjon megfelelő figyelmet az életemben. Hamarosan mikor visszaérek, akkor úgyis meg fog lepődni. Azt hiszem, az az arckifejezés minden pénzt megér majd.
Nem is tévedek, mert bár azért azt nem kapom, amire számítok, azért így is megéri az ügy.
- Köszönöm, hogy megterítettél. – Odaülök az asztalhoz, majd megemelem én is a poharamat. - Igyunk arra, hogy együtt tudjuk tölteni ezt az ünnepet, és ne aggódj, nem fogom lehamizni.
Belekortyolok a borba, aminek már eléggé a végénél járunk, innentől már a saját készletemet kell megbontani, de abban nem lesz ilyen finom nedű, csak egy kicsivel töményebb és még néhány sör.
A vacsora nagyon jóra sikeredik ahhoz képest, hogy csak egy gyorsan összedobott valami, egy rögtönzött vacsora.
- Végül is nem főzünk olyan rosszul együtt…
- Nem vagy te egy kicsit szerény? Olyan rosszul? Ez azért sokkal jobb, mint amire számítottam a hirtelen felindulás után. Meg aztán ez a szív alakú krumpli mindent visz.
Mutatok rá az első faragványára, majd azonnal szét is vágom, hogy tudjak enni belőle. Lassan eszek, hogy Elliotot ne zavarja a gyors tempóm, amihez szokva vagyok, és úgy látom, hogy így mintha neki is kényelmesebb lenne.
Ahogy elkezdünk a vége felé érni a vacsorának, úgy érzem egyre inkább az én időm eljöttét. Talán nem így, talán nem most és talán nem ezt kéne, de nem tudok tovább várni, és látni, tudni akarom, hogy mit szól hozzá. A saját tányéromat elpakolom a mosogatóba, és Elliotét is, ha végzett, majd a kanapéhoz vezetem, a kezemben viszem a poharam és az üveg bort is, amiket leteszek az asztalra. Leülök, majd a zsebembe nyúlok és felé nyújtok egy kis fekete dobozkát, ami csak egy masnit kapott.
- Boldog Karácsonyt, Elliot!
Kicsit izgultam, hogy elkészül-e, mert nagyon bonyolult mágiával van átitatva, ami benne van, de szerintem megéri. Nem egy nagy dolog, már ami a tárgy méretét illeti, mégis hatalmas ajándék lehet.
A dobozkát, ha kinyitja, akkor egy ónix medál kerül elő belőle, aminek azonnal fogja érezni a lüktető mágiáját. A mágiája abban rejlik, hogy ha hozzáér a medálhoz, akkor szívdobogást fog hallani és érezni. Megfogom a kezét és óvatosan, hogy az átokhegemhez ne érjen hozzá, a szívemhez teszem. A medál pont úgy dobban, ahogy az én szívem is.

◂christmas in private▸

2002. december 23.

◃gabriel▹

touch me and you will burn

style: christmas outfit ║ zene: Revolution

– Pedig néha nagyon annak tűnsz. Meg aztán ha látni is akarsz valamit lenn, a tűzhelyen, ahhoz nem elég, hogy a vállam felett ellátva látod a plafont. – Magyarázta, amiért jelzésként hátsón csíptem. Tudtam, hogy cukkol, ő meg tudta, hogy nincsen igaza. Talán mellette alacsony voltam, de alapvetően átlagos magassággal büszkélkedtem. A százhetvenöt centimmel… khöm… mármint a száznyolcvan centimmel tökéletesen helyt álltam.
– Csak szeretnéd, hogy olyan kicsi legyek. – Húztam ki magam még jobban és a fülébe leheltem a szavakat, hogy kicsit izgassam a puszta jelenlétemmel. – Száznyolcvanegy centi vagyok és az éppen elég magas, hogy átlássak a vállad felett a  tányérra és lássam, hogy nem tálalsz elég szépen.
Cseppet sem zavart amúgy, hogy ekkora a magasságkülönbség közöttünk. Sőt, az igazat megvallva még tetszett is. Gabriel pont az a hatalmas, erős auror volt, akire szükségem volt Aiden elvesztése után. Ő volt a támaszom akkoriban, tudott irányítani és parancsolni, ami akkor minden összeszedettségem alapja volt. Hálás is voltam neki, amiért a fájdalmamat enyhítette a határozottságával.
Míg ő öltözött, én megterítettem, így nem volt más dolga, mint leülni az elegáns göncében és kezébe vennie a borral töltött poharat.
– Igyunk arra, hogy együtt tudjuk tölteni ezt az ünnepet, és ne aggódj, nem fogom lehamizni. – Javasolta, de a „lehamiz” szóra elvigyorodtam. Biztos voltam benne, hogy nem fogja használni, hanem csak szigorúan odabök valamit… az ő szájából hallani éppen ezért egyenesen röhejes volt. Mégsem nevettem ki jobban, csak megemeltem a poharat felé és én magam is nagyot kortyoltam az italból. Szerettem a jóborokat, ezt pedig én választottam, így rossz nem is lehetett.
– Nem vagy te egy kicsit szerény? Olyan rosszul? Ez azért sokkal jobb, mint amire számítottam a hirtelen felindulás után. Meg aztán ez a szív alakú krumpli mindent visz.
Megnéztem a szívforma burgonyát, aztán elégedetten vártam, hogy Gabe megegye. Valójában egészen büszke voltam rá, hogy milyen jól sikerült ez a kis szobrocska, amit akár karácsonyi ajándékként is nyújthattam volna neki. Aztán kicsit én is belekóstoltam az ételbe, de inkább csak csipegettem. A bort persze gyorsan kortyoltam, mert finomabb volt és könnyebben csúszott, mint a világ bármilyen eledele.
Ahogy Gabe végzett és már én sem piszkáltam meg a főételt, már pakolt is be a mosogatóba. Aztán hagytam magam a kanapéhoz vezetni, hogy ott leülve még egy adag bort vegyek magamhoz. A pohár felett pislogtam zöldszemre… kellett egy fél pillanat, hogy felfogjam, egy fekete dobozt nyújt felém.
– Boldog Karácsonyt, Elliot!
A számban lévő kortyot, hogy ne nyeljem félre, inkább visszaköptem a pohárba. Azt azonnal letettem a dohányzóasztalra, aztán átvettem a csomagot. Valahogy olyan fura érzésem volt tőle, mintha tiszta, mágikus erőt érintenék. Nyeltem is egyet, ahogy kicsomagoltam és egy egyszerű ónix medál került elő. Végig simítottam a medálon, éreztem a dobogást, mintha elven szívet éreznék… és valóban így volt. Akkor értettem meg, mikor Gabriel ujjai a csuklómra szorultak és odahúzta a tenyerem a saját mellkasához. Ugyanaz a ritmus…
– Nekem adod a szíved… – próbáltam humorizálni, de valójában annyira meghatódtam, hogy könnyek cikáztak végig az arcomon. Megpróbáltam visszanyelni őket, de nem sikerült. Inkább elhúztam a kezem, hogy figyelemelterelésnek én is átadjak egy ajándékot. A táskámból vettem elő a vékony borítékot és nyújtottam át.
– Egy hajókázás Norvégia parjtainál. Két nap egy hajón… két főre. – Magyaráztam, de egy részem reméltem, hogy engem hív el. Szívesen néztem volna meg a fjordokat és merültem volna el a vízesések és egyéb partmenti szépségek látványában. – Tudom, hogy mennyit dolgozol, ezért csak egy ilyen kis rövid kirándulás.

[Karácsonyozás]

TO; Elliot


2002. december 23.
Karácsonyozás
16+

- Száznyolcvanegy centi vagyok és az éppen elég magas, hogy átlássak a vállad felett a tányérra és lássam, hogy nem tálalsz elég szépen.
- Nem öltöztem ki, nem tálalok szépen. Ezek mind olyan dolgok, amik a mindennapi életemhez nem szükségesek.
Szóval remélem mindent el is mondok vele. Nem vagyok mester szakács, nem tudom hogyan kell szépen tálalni, és tudom, hogy nem is fogom soha megtanulni. De ami a magasságát illeti, ezt ugye tudja, hogy soha nem fogom elhinni. Főleg úgy nem, hogy a róla szóló akta szerint is alacsonyabb. Bár, a pontos magasságot nem tudták még megmérni, csak tippelni, szóval egy hozzávetőleges magasság van, de az biztos nem annyi, amennyit ő állít.
Mikor kész vagyok a főzéssel, gyorsan átöltözök, és ezzel meg is lepem őt, bár tudom, hogy az igazi meglepetés majd még csak ezután következik. A vacsora a finom borral nagyon jól sikerül, és hogy ne üljön csak úgy velem szembe, amíg eszek, inkább keveset szedek. Ennek köszönhetően gyorsan végzünk vele. Mivel elég izgatott vagyok már a következőkkel kapcsolatban, el is felejtem a sütiket, amik ugyanúgy a konyhapulton vannak, illetve egyet talán a dohányzóasztalra tettem. De nem, mégsem, ahogy közeledünk a kanapé felé nem úgy tűnik, mintha tényleg ott lenne bármi is.
Ahogy odaérünk és kiszabadítom a kezemet a bor és a pohár fogságából, már adom is át Elliotnak az ajándékát. Remélem nem lesz túl tolakodó és annak is örülnék, ha elvinné magával. Hogy utána mit tesz vele, az már csak rajta múlik.
- Nekem adod a szíved…
- Nos, igen. Így is lehet nézni. Bár, én inkább a praktikusabb részét részesítettem előnyben, hogyha legközelebb megint történne velem valami, akkor elsőkézből értesülj róla, hogy meghaltam-e valóban. Bár, az tény, hogy odaadtam a szívem neked átvitt értelemben.
Látom rajta, hogy mennyire elérzékenyül. Szóval sikerül eltalálnom ezt a kis semmiséget. Így talán megnyugszik majd picit, mindig ott lehetek vele, lényegében.
Átveszem a borítékot tőle és azonnal ki is nyitom.
- Egy hajókázás Norvégia partjainál. Két nap egy hajón… két főre. – Rásandítok, mert szeretném azt gondolni, hogy saját magára gondol, de a korábbi kérdezősködése után a randikról… már nem vagyok biztos benne, hogy mit is akar azon túl, hogy tudja, én mit akarok tőle. - Tudom, hogy mennyit dolgozol, ezért csak egy ilyen kis rövid kirándulás.
Igen, sokat dolgozok, és igen, néha még én is hiszem, hogy egyszer a munkahelyemen fogok kikötni, mint aki odaköltözött. Mégis valahogy muszáj volt korábban elterelni a figyelmem a romokban lévő magánéletemről, másrészről viszont, mostanra már annyira belehajtottam magam ebbe, hogy másként nem is tudnék élni. Nagyon hosszú folyamat lenne, mire leszoknék róla.
- Azért annyira nem akarok munkamániás lenni, hogyha lenne egy tökéletes partnerem a nyaralásban, őt csak két napra vigyem el.
Nem látok lejárati dátumot vagy kirándulás időpontot a jegyeken, ezért azt gondolom, bármikor felhasználható. Ránézek Elliotra és lerakom az asztalra a borítékot.
- Azt hiszem, már tudom is, hogy kit fogok elvinni. Már csak egy megfelelő időpontot kell majd találnunk.
Szándékosan nem mondom ki, hogy ő legyen az, de biztosnak kell lennie benne, hogy ki a választottam. Annyira biztosnak kell lennie benne, minthogy itt van velem ebben a házban. Magamhoz veszem a bort és töltök neki és magamnak is a poharába, majd koccintásra emelem azt. Mert miért is ne.
- Szóval, mikor érsz rá két napig?

◂christmas in private▸

2002. december 23.

◃gabriel▹

touch me and you will burn

style: christmas outfit ║ zene: Revolution

Talán kicsit sokat ittam, mert amikor Gabe nekem adta azt a dobogó medált és odahúzta a tenyeremet a mellkasára egy egészen kicsit meghatódtam. Éreztem, ahogy a szememben megülnek a könnyek, majd végig folynak rajta. Ez olyan fontos volt, olyan fontos, mintha csak ott álltunk volna a közös múltunk egy aprócska szigetén. Ő volt a menedékem minden fájdalmam elől, egy részem még visszabújt volna az ő ereje mögé, azt kívántam volna, hogy legyen ez a bizonyosság megint az életem része… de mégsem tettem. Nem tehettem meg, mert akkor annyi szót, annyi érzést kellett visszavonni… és azzal magam ellen küzdöttem volna.
– Nos, igen. Így is lehet nézni. Bár, én inkább a praktikusabb részét részesítettem előnyben, hogyha legközelebb megint történne velem valami, akkor elsőkézből értesülj róla, hogy meghaltam-e valóban. Bár, az tény, hogy odaadtam a szívem neked átvitt értelemben.
Nyeltem egyet.
– De nem történhet veled semmi… nem történhet veled semmi… vagy utánad megyek a pokolra és addig kínozlak, amíg vissza nem térsz, hogy újra megöljelek. – Hüppögtem kissé gyerekesen. Tudtam, hogy nem kéne ebbe az egészbe ilyen mélyen belemenni érzelmileg. Én döntöttem Aiden mellett, én választottam ezt az utat… a Gabriellel töltött idő mégis olyan sebeket szakított fel újra és újra, amikre nem tudtam másképp reagálni, mint érzékenyen. Hol dühös voltam és neki mentem volna, mint bika a vörös posztónak… hol pedig csak sírni tudtam, hogy miért teszi velem ezt. Ezt… megint ezt. Ideaja a szívét, mintha még jogot formálhatnék rá.
Elővettem ugyan a saját ajándékom, de még mindig az övé hatása alatt voltam. Éreztem, ahogy a gombóc mind jobban nő a torkomban. Hiába beszéltem és próbáltam meg elrejteni a hangom reketségét, tudtam, hogy előbb-utóbb újra elsírom magam, mint valami óvodás.
– Azért annyira nem akarok munkamániás lenni, hogyha lenne egy tökéletes partnerem a nyaralásban, őt csak két napra vigyem el. – Magyarázta, én azért örültem, hogy nem hosszabb utat választottam neki. Nincs családja, ami a főnökeit egyenesen arra sarkallja, hogy egy nehezebb ügynél a világ végéről is hazarángassák. Ismertem a minisztériumot éppen eléggé, hogy tudjam miképpen megy ez. Ha valakinek nincs családja, szinte megszokott bútordarabként kezelték, akinek készen kellett állnia.
– Azt hiszem, már tudom is, hogy kit fogok elvinni. Már csak egy megfelelő időpontot kell majd találnunk. – Folytatta, miközben a borítékot letette az asztalra és a szemembe nézett. Gyorsan pislogtam kettőt, mintha össze kéne szednem vele szemben magamat. Pontosan tudta, mikor érzékenyülök el.
Elvettem a poharat, amit ismét megtöltött és felém nyújtott. Tudtam, hogy nem kéne többet innom, mert pontosan ezek a gyümölcsös borok szoktak alattomosan ütni és akkor vagy végig bőgöm az éjszakát vagy olyan felhőtlen jókedvem lesz, amit aztán otthon megbánok… mert Aiden tuti féltékeny lenne.
– Szóval, mikor érsz rá két napig?
– Gabe… – Elmosolyodtam és megpaskoltam a mellkasát a hegétől kicsit távolabb. Így persze megint éreztem a szívverését, ami azonnal szíven talált. – Majd visszatérünk erre. – Tettem hozzá, jelezve, hogy találhat még nálam érdemesebb embert erre. Aztán összekoccintottam a poharunkat: – Boldog karácsonyt nekünk!

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!