Menedék

[M E N E D É K]

M E N E D É K

Gabriel Milton otthona valahol a természetvédelmi területen belül egy tisztás kellős közepén kapott helyet. Bár maga az épület meglehetősen nyílt képet mutat, a területét rengeteg riasztóbűbáj védi elrejtve a kíváncsi szemek elől, legyen az varázstalané, vagy a varázslóvilágé egyenesen. Megtalálni jóformán lehetetlen az engedélye nélkül, nem része a Hop-Hálózatnak és hoppanálni sem lehet a határon belülre - már feltéve, hogy nem maga Milton teszi meg.
A külső szakaszokat különböző mágikus csapdák védik, így aki valóban betörni óhajtana, komoly problémákba ütközhet.
És ha ez sem lenne elég, itt él az a négy mágikusan feljavított harci kutya is, aki előszeretettel üdvözli a túl erőszakos hívatlan vendégeket.

[A legidegenebb otthon]

TO; Johann


2002. május 06.
A legidegenebb otthon

Még csak pár nap telt el azóta, hogy sikerült Metzt meggyőzni, nyugodtan hazaengedhet. Láttam rajta, hogy nem tudom átverni, ha el is enged, akkor is sűrű ellenőrzésekre számíthatok, és még hallani sem akar arról, hogy visszamenjek dolgozni. Nem mintha nagyon meg tudna állítani, ha egyszer elhatározom magam. Az viszont biztos, hogy kell a szabadság, hogy oda menjek, ahova nekem tetszik, és elkezdjek újra az utcán járkálni, nyomtékosítani mindenkiben, hogy nem haltam meg, és nem változtam meg. Még mindig ugyanaz vagyok, mint korábban.
Még akkor is, ha ezzel a szöveggel pont azokat nem fogom tudni átverni, akik a legközelebb állnak hozzám. Tény, hogy Elliot látogatása óta csökkentek a rémálmaim, már egyre több árnyékba húzódó, ködös arc kerül napvilágra, de még így sem vagyok ugyanaz, mint régen. Még mindig bizonytalan vagyok ez miatt a helyzet miatt.
A hazaköltözés mindent megváltoztatott. Megkaptam, amit akartam, a magam ura lettem, és az elmúlt időben több időt töltöttem az Abszol úton vagy London utcáit járva, mint amit eredetileg gondoltam. Ennek csak egy oka volt. Az otthon már nem volt ugyanaz. Üres volt, hideg és ismeretlen. Akármerre mentem, ott volt ő. Ha otthon voltam, akkor sem tudtam mást csinálni, csak keresni egy üres zugot, és ott elbújni az emlékek elől. Remélem Metz nem mostanában tervezi a látogatását, mert biztos vagyok benne, hogy meggondolná magát a leválasztásommal kapcsolatban.
Ebben a pillanatban hoppanálás félreérthetetlen hangját hallom meg. Mivel más nem jöhet ide rajtam kívül csak ő és Elliot, és valószínűleg nem az utóbbi lesz az. Főleg úgy, hogy nem tudja még, visszaköltöztem, és abban maradtunk, hogy amíg jobban nem leszek, amíg haza nem tudok jönni, addig a kutyák nála maradnak. Hacsak Metz nem szólt neki a költözésről, ahogy szólt a halálomról és arról is, hogy ott vagyok nála. Nem lehetett más rajta kívül.
Jobb, ha picit összeszedem magam, és felállok a kanapéról. De nem megy, inkább csak a háttámla felé fordulok, és úgy teszek, mintha nem lenne itt, mintha nem hallottam volna semmit. Ha jól csinálom, és elég csöndben leszek, akkor talán nem vesz észre, elég nagy hozzá a kanapé, hogy elbújjak mögé.
Igen, tudom, ez hozzám nem méltó, és normál esetben erre azonnal ugranék, de ez most nem a normál eset. Szóval csak levegőt is alig veszek, és akkor elmegy, nem tűnik majd fel, hogy lassan a depresszió is a hatalmába kerít.
Le kell foglalnom magam a munkámmal, hogy ne gondoljak arra a sok szarságra, ami most körülvesz. Muszáj, valamit muszáj tennem, még akkor is, ha ezzel nem fogok segíteni magamnak.
- Menj el! – közlöm, miután hosszú percek múltán sem hallom a dehoppanálás hangját.

[A legidegenebb otthon]

TO; Johann


2002. május 06.
A legidegenebb otthon

Nem tudom mi van velem. Nem jellemző az, hogy napokig nem csinálok semmit. Ennyire nem rázott még meg Warren halála sem, most mégis képes vagyok ágyban feküdni és siratni azt, ami elmúlt, és azt, amire hosszú ideig nem is emlékeztem. Át kell lendülnöm ezen az állapoton, mert ha nem teszem meg, akkor rövid időn belül visszakerülök a Mungóba. És ezúttal nem csak egy megfigyelésre, és Metz sem fog tudni kiszedni onnan.
Mintha kitalálná, hogy rá gondolok, mert hallom a hoppanálás hangját. Nem mozdulok a kanapéról, igyekszem úgy tenni, mintha nem lennék itthon. Persze, ez ha tényleg így lenne, akkor nagyon sok kérdést vetne fel. Hova mentem, mikor megmondta, hogy nem kéne eljárkálnom innen. Metz a legjobb barátom, de néha úgy óv, mintha az anyám lenne.  
- Menj el!
Tudom, hogy ez gyenge próbálkozás lesz, de jobb, mintha nem is próbálkoznék. Még akkor is, ha tudom, hogy most pont a legjobb barátomra van szükségem. Ő ott volt Elliot mellett is, ebben biztos vagyok. Legalább addig, amíg a szörnyű hírt közölte vele, és megnyugodott.
- Tudod, ideje lenne innunk egyet végre. Már itthon vagy pár hete és még csak nem is ittunk a kedvenc italunkból.
Megadom magam. Felülök a kanapén ezzel helyet biztosítva legjobb barátomnak is. Próbálom a lehető legkevésbé kimutatni azt, hogy mennyire megviselnek a dolgok, elég nekem az is, hogy ilyen állapotban talál rám.
- Nem rajtam múlott. Te nem engedtél az ital közelébe.
Nem mintha nagyon kívántam volna az alkoholt az első időkben. Lényegében Elliot látogatásáig inkább a túlélésért és a megértésért küzdöttem. Azóta meg azért, hogy ne érezzem üresnek a házat és ezzel magamat is.
- Cigit hoztál? – nézek rá, elég komolyan ahhoz, hogy tudja, nem poénnak gondolom a kérdést. Persze, ebben az esetben a „nem” egy nagyon is elfogadható válasz. Előveszem a pálcámat és a poharam mellé egy hamutartót is varázsolok, hogy rágyújthassak. Ha Metz hozott cigit, akkor abból, ha nem, akkor előveszem a saját tartalék dobozom. Mivel több napja nem mozdultam ki, így beszerezni sem tudtam, kénytelen vagyok a tartalékhoz hozzányúlni.
- Ma mindenki rólad faggatózott a munkában.
- Na, és mit mondtál nekik? – Leszívom az első slukkot, ami elteríti a tüdőmet és szinte felszabadítja a lassan nikotinért kiabáló testemet Nem különösebben érdekel, hogy mit gondolnak rólam, és miért érdeklődnek annyira felőlem, de ismerve a társaságot, vagy valamiféle messiásként fognak rám tekinteni, aki valóban legyőzte a halált és visszatért, vagy egyszerűen pletykára éhesek.
- Remélem megmondtad nekik, hogy ha bármit is pletykálnak rólam, akkor szétrúgom a seggüket.

[A legidegenebb otthon]

TO; Johann


2002. május 06.
A legidegenebb otthon

Örülök, hogy Metz megérkezik. Úgy gondolom, jelenleg csak ő tud kiszakítani ebből a letargiából. De valóban ezt is akarom? Lényegében nem fog semmi sem változni, akármi is történik. Dolgozni nem mehetek vissza és egyelőre Elliotot sem kaphatom meg. Ahogy az emlékeim is hiányoznak, mégis érzem, hogy mennyire ordít ebből a helyből az ő jelenléte. Ez már nem csak egy egyszerű menedék, ez már egy otthon, és ez az otthon most nagyon üres.
Magamhoz veszem a poharat és figyelem, ahogy az alkoholos ital lassan megtölti a poharat. Felemelem barátom felé a poharat. Nem tudom, hogy ő akar-e mondani valamilyen köszöntőt, de nekem muszáj. Mert jelenleg úgy érzem, ha ez nem csúszik ki a számon, akkor örökre megbánom. Már nem gondolom azt, hogy lenne időm bármit is magamban tartani.
- Rád, Metz. Én szeretnék rád inni, mert nélküled biztos nem itt lennék most.
És nem arra gondolok, hogy valahol az orosz vadonban élnék vagy azon a környéken keringenék. Nagyon sok mindent köszönhetek a barátomnak. Azt a rengeteg évet, amit együtt töltöttünk jó időkben és rossz időkben. Hogy ő az a személy az életemben, akire mindig számíthatok.
Az ital mellé azonban szükségem van egy jó adag nikotinra is. Elég hullámzó módon van, hogy több szálat is elszívok egy alkalommal, máskor meg egy fél napig nem gyújtok rá. Ez legtöbbször azért van így, mert az emlékek miatt sokkal stresszesebb vagyok azokban az időszakokban. Elvesz egy szál cigit, majd rá is gyújt hamar. Sokkal könnyebbnek érzem magam ettől. Persze, hamar előkerül a munkahely is. Gyorsan inkább megiszom az italomat, és miután Metz is így tesz, újratöltöm a poharainkat.
- Ha ez a fenyegetés valaha is hatásos lett volna!
- Akkor már nem lennék kötelékben, ezt te is tudod. De nincs más fegyverem ezekkel az idegesítő alakokkal szemben. Egyszer talán tényleg el kéne kapnom az egyiket egy sikátorban.
Bár szánhatnám poénnak is a mondandómat, nagyon is komolyan gondolom. Néha nagyon terhes az a tudat, hogy ennyire rajonganak értem. És az új főparancsnok mellett még inkább az lesz. Inkább megiszom az italomat, és várok. Csak nem tudom mire.
- Csak nem tudom ki terjesztette el ezt a hülyeséget. Még jó, hogy eddig senki nem hívott el randizni. Ugye nem hívott el eddig senki?
Kénytelen vagyok rákérdezni, mert még mindig nem tudom eldönteni, hogy mennyi minden esett ki az arcokon kívül.
- Azt hiszem, ha túl leszek az első találkozásomon Macmillennel már nem leszek a kedvencük.
Nem titok, szerintem a teljes testület és Kingsley is tudja, hogy közöttünk nem éppen felhőtlen a kapcsolat. Persze, ez nem fogja befolyásolni a munkánkat, csak a személyes kapcsolatunkat. Ha sikerül majd uralkodni magamon, akkor talán megúszom a dolgokat, ha pedig mégsem, akkor a kitüntetéseim mellé lesz néhány fegyelmim is.
- Beszéltél mostanában Elliottal?
Váratlanul ér a kérdés, nem gondoltam volna, hogy ez a téma elő fog kerülni majd, persze, ez csak a naiv részem mondatja velem. Nagyon is tudtam, hogy muszáj lesz erről is beszélnem, és ki mással, ha nem a barátommal lesz ezt jó megbeszélni. Főleg, mert miután elment Metztől, egy olyan mértékű űrt hagyott maga után, amivel még látszólag sem tudtam megbirkózni azokban a napokban. Szerintem, ha nem nyavalygok annyit, hogy hagyja had jöjjek haza, akkor még mindig náluk laknék. De az nekik sem tenne jót.
- Nem, azóta még nem volt itt, és én sem voltam nála, és csak úgy sem futottunk össze. Én nem hiszem, hogy valaha meg fogja bocsájtani, amit tettem, és azt sem hiszem, hogyha valaha mégis megbocsájt, akkor vissza tudom majd szerezni.
Elnyomom a cigit a hamutartóban, majd bedöntöm a még megmaradt italt, és leteszem a poharat az asztalra. Nagyon mély szomorúság lesz úrrá rajtam, de nem hagyhatom, hogy le is gyűrjön. Ezúttal nem, legalább addig, amíg Metz itt van.
- Meglephetnéd virággal és csokival, az minden udvarlásnál bejön…
- Nem hiszem, hogy kettőnk kapcsolatát néhány doboz csokoládé és pár szál kóró rendbe tudná hozni. De hamarosan úgyis mennem kell hozzá. El kell hoznom a kutyákat, csak még… Nem vagyok felkészülve az újabb találkozásra. Nem tudom, hogyan viselkednék a közelében és nem akarom bántani.

[A legidegenebb otthon]

TO; Johann


2002. május 06.
A legidegenebb otthon

Örülök neki, hogy Metz eljött ma. Azt hiszem, ez lesz az igazi fordulópontja a hazatérésem utáni depressziónak. Ő tudja mivel tud átlendíteni azon a bizonyos holtponton. Elszívom a cigit, de egyelőre nem gyújtok rá egy újabb szálra.
- Egyelőre ne foglalkozz vele. Fel kell épülnöd.
Felállok a helyemről és a konyhapulthoz sétálok. Felveszem onnan a levelet, amit ma kaptam kézhez. Bevallom, nem számítottam ilyen gyors megkeresésre, de Macmillan mindenképpen ki akar baszni velem, ez nem kérdés. Odanyújtom Metznek a beidézésről szóló iratot.
- Még ha akarnék sem tudnám figyelmen kívül hagyni. Macmillan biztos nem fog hagyni nyugodtan felgyógyulni. Elég volt kitennem a lábam tőled, és már jött is az üzenet. Még azon se lennék meglepődve, ha megfigyeltettek volna.
Aminek persze nem tett jót az, hogy Elliot odajött, de ez már az én dolgom. Őt ki akarom hagyni ebből az egészből. Biztos vagyok benne, hogy minden meggyőződésem ellenére, ha közel engedtem magamhoz, akkor felmértem az esetleges fegyelmi eljárásnak is a lehetőségét, és vállaltam a kockázatot. Azt hiszem, ez elég sok mindent, ha nem mindent elmond arról, ami kettőnk között volt, és én még mindig nem emlékszem rá.
- Nem tettél semmit. Csak a munkádat végezted. Elliot azt hiszem csak fél…
Egyszerre volt megnyugtató és nyugtalanító ezeket a szavakat hallani. A munkám a részem, de aurorként ezzel együtt kell élnie a páromnak. A háborúban naponta kellett attól rettegnünk, hogy melyikünk nem fog már hazatérni. Még a legjobb kollégákkal is történhetett baleset vagy olyan, ami miatt az életével fizetett. Elég volt egy rossz szó. Elliot fél… valószínűleg annak a lehetőségét nem mértük fel, hogy bármi történhet velem.
- Metz, ennyire stabil ember lennék? Olyan, akivel nem történhet semmi? Tudom, hogy mindent megteszek azért, hogy tényleg így legyen, de auror vagyok, így bármi adódhat.
Mi lesz akkor, ha megígérek magamnak vagy Elliotnak valamit és nem tudom teljesíteni megint? Vagy mi lesz akkor, ha ezúttal tényleg meghalok majd? Nem akarok arra gondolni, hogy választanom kéne a szerelem és a munka között. Nem is fogok erre gondolni, de az esélye mindig meg van, és ezzel Elliotnak is számolnia kell.
- Szerintem egy kis udvarlás csodákra képes. Ki kéne alakítanod a komfortérzetét megint.
Visszaülök a helyemre, majd ezúttal rágyújtok még egy szál cigire, és töltök is mind a kettőnknek a poharába.
- Úgy udvaroljak, ahogy te szoktál? Ilyen bárgyú mosollyal? Vagy azt azért mellőzhetem? – mosolyodom rá.
Persze, tudom, hogy mire gondol. Nagyon is tudom, de ahhoz, hogy ezt a komfort érzetet kialakítsam, el kell felejtetnem vele, hogy auror vagyok. Abból megint nem fog semmi jó kialakulni. De ha nem is teszem meg ezt az elfelejtést, akkor pedig akár be is ülhetnék az irodába aktatologatónak. Egyik sem vonz igazán.
- Akkor azt hiszem, ideje lesz meghívnom ebédre. Az elég apróság, remélem. – Iszok egy kortyot a pohárból. – A kurva életbe is, soha nem voltam romantikus alkat, nem tudok kibújni a bőrömből. Felvásárolhatok egy csokoládé gyárat, akkor sem tudom megtagadni magam, és Elliot ezzel tisztában van.

[A legidegenebb otthon]

TO; Johann


2002. május 06.
A legidegenebb otthon

Legördítek még egy pohár italt, és egy időre félreteszem a poharat. Nem mintha nem tudnék inni még, mintha kifejezetten kívánná a szervezetem, de ettől még nem szeretnék lerészegedni. Metz fontos nekem, és van valami, ami nem hagy nyugodni, és ez a valami, ami részben oka volt annak, hogy minél előbb eljöjjek tőle. Bármilyen feltétellel.
Felfigyelek a szavaira, tényleg ennyire stabilnak tűnök. Ez esetben jobb lenne minél előbb összeszednem magam, visszaszerezni a régi formámat. Újra annak a stabil embernek kell lennem. Érzem, ahogy ez az elhatározás egyre több erőt ad nekem, szétterjed a mellkasomban és eláraszt mindenhol.
Mondjuk, azt nem tudom, hogyan fogom visszaszerezni Elliotot, de nem fogom hagyni, hogy így lépjen ki az életemből. Nem szeretném, ha ez lenne a vége. Valahogyan visszaszerzem. Csak nem tudom, hogyan.
- Őszintén kétlem, hogy legutóbb romantikus lettél volna. Az nem is te lennél, Gabe, baszki! Akármivel is csábítottad el, ahhoz nem kellett romantika. Szerintem elég, ha figyelmes vagy egy kicsit… meg megpróbálod vele éreztetni, hogy van egy Gabe-je.
Nem tudom mi volt az, amivel legutóbb sikerült megfognom. Talán, ahogy Metz mondta, eléggé stabil voltam egy számára instabil helyzetben. Biztos vagyok benne, hogy a romantikus énem akkor sem jött elő belőlem. Ahogy az is egyértelmű, hogy nem kényszerítettem semmire.
- Nem tudom… Tényleg nem tudom, hogy miért ragaszkodott hozzám. Mi miatt szeretett belém.
Emlékszem rá, hogy határozottan kijelentettem, le fogom tartóztatni, és mindezek ellenére közeledett felém. Talán ez volt az a határozottság, ami miatt rám talált.
- A lényeg, hogy közeledj felé. A nőknél is beválnak az ilyenek… Elliot meg félig annak tűnik…
Felnevetek, mert Metz nem is sejti szerintem, hogy mennyire igaza van. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül kapta a Királylány becenevet tőlem.  De visszatérve picit a meghódítására. Ha tényleg az kell, hogy legyek az ő Gabe-je… Merlinre, még a hideg is kiráz, ha erre a névre gondolok. Szóval, ha ez kell neki, akkor talán meg kéne fenyegetnem, hogy letartóztatom? Mi minden lehet a múltunkban, amire nem emlékszem?
- Elég volt belőlem. – Térek kicsit más témára. Tudom, hogy aggódik, de ő is létezik, nem csak én. - Azt akarom, hogy őszintén válaszolj a következő kérdésemre!
Megtöltöm az ő és az én poharamat is, és felé nyújtom, majd rágyújtok még egy cigire. Igen, éreznie kell, hogy ennek a mai beszélgetésnek még nem lesz itt vége. Majd csak akkor, ha megtudom a kérdésemre a választ.
- Veletek minden rendben van otthon? Eléggé feszültnek tűnt a légkör, még akkor is, ha előttem próbáltátok titkolni. Nem vagyok vak, Metz.
Sokszor volt az az érzésem, hogy nincs minden rendben. Azt nem mondom, hogy az odaköltözésemmel csak rontottam a helyzeten, de az is biztos, hogy nem javítottam rajta. Tamara ugyan morgott néha, de úgy tettem, mintha nem hallanám. Azzal jobb volt neki is, és nekem is, de nem felejtettem el, és látom a barátomon, hogy nem csak miattam aggódik.
- Tamara nem mondott semmit konkrétan, de éreztem a feszültséget, amit elsőre nem tudtam hova tenni eleinte. Azt hittem, miattam van, de biztos vagyok benne, hogy más is áll a háttérben.

◂ what a plot twist you were ▸

2002. június 12.

◃g a b r i e l▹

i don’t chase.
I conquer.
You will crumble like Rome for me.

style: outfit ║ zene: Sound of War

Csendes volt a ház. Cleo ott aludt mellettem a kanapén, a fejecskéje nyugodtan pihent a díszpárnán, miközben én egy könyvet lapozgattam. Kincsekről szólt, meg az észak-afrikai utazásokról. Egészen belemerültem a tollas fejdíszek és fonott hajviseletek világába. Szerettem ezt, szabadságot adtak a kalandok és ott ülve a kanapén, kezemben a könyvvel, hirtelen úgy éreztem, mintha megint ott lennék a forróságba, a sok hangos, turbános fickóval és hangosan beszélő asszonyokkal. Talán vissza kellett volna odamennem, ahelyett, hogy olyan álmokat kergetek, amik aligha válnak valóra… de túlságosan szerettem Aident, az életünket, meg még sok más embert, hogy felkerekedjek és magam mögött hagyjam az itteni életet. Most nem kellett menekülnöm.
Összecsaptam a könyvet, mire Cleo álmában vakkantott, de meg sem mozdult. Csak Zeusz rezzent annyira össze, hogy a dohányzóasztal közepén felvett veknipózból hirtelen ülőbe váltott. Úgy méregetett, mintha valamire készülnék, majd hirtelen felpattant és megindult a konyha felé. Hangos nyávogással jelezte, hogy kövessem, mert valamit mutatni akar.
– Zeusz még nincs vacsora idő… – magyaráztam és mentem utána, hogy megnézzem mit csinál. A nyávogás nem maradt abba és a hatalmas üvegablakokkal és üvegajtóval teli falra pillantott. Csak ekkor vettem észre, hogy egy bagoly feszeng odakint, a lábára volt kötve egy kis levélke.
Fogtam magam és közelebb sétáltam az ajtóhoz, majd benyomva az azonnal kinyílt. Elég volt hozzá csak az érintésem. A bagoly fontoskodva beröppent a konyhába, majd egész egyszerűen a pult szélén állt meg. Még tartotta is a lábát, hogy megszabadítsam a levéltől, amit egy pillanattal később meg is tettem. Amint nálam volt a pergamen, amit láthatóan a minisztérium küldött, már reppent is kifelé.
Nem hallottam már a szárnyak csapkodását, mikor végre kibogarásztam a borítékból a levelet. Elég rövid volt, de lényegre törő:

Tisztelt Mr. Aiden Fraser!

Kérem, hogy június 14-én 10 órakor megjelenni szíveskedjen a Mágiaügyi Minisztérium
Auror főparancsnokságának 14-es kihallgató szobájában.

Tisztelettel:
Gabriel Milton

Gabriel Milton. Futottam újra végig a nevet, a többit tökéletesen értettem a levélbe. Egy pillanattal később már fel is ment a pumpa bennem… éreztem, ahogy végig lüktet rajtam az idegesség. Sejtettem, hogy ez megint valami féltékenységi hülyeség, hiszen Irene már egyszer elintézte a kérésemre, hogy kopjanak le Aidenről. Lehet, hogy már vagy fél éve volt, de én ott voltam és beszéltem, intézkedtem. Erre most ez.
Csak belebújtam a cipőmbe, falkaptam a levelet, olyan erőszakosan, hogy még meg is gyűrődött. Aztán egész egyszerűen hoppanáltam egyet, egyenesen a Menedék nappalijába és nem érdekelt, hogy ott van-e Gabriel: – Gabriel Zöldszem Milton! Most azonnal kinyírlak! – mondtam dühösen. Persze előkerült Amon és elém állva, már is elkapta a nadrágomat és rángatni kezdett. – Hé, hé! Nem szexelni jöttem! Amon! – De húzott tovább a háló irányába.

[Micsoda cselszövés ez…?]

TO; Elliot


2002. június 12.
Micsoda cselszövés ez…?

Nem kellett volna visszamennem a parancsnokságra. A mai nap a pihenésé, ha már volt szerencsém egy ilyen beosztáshoz, de ha már így alakult, akkor nem ülhetek tétlenül a bizonyítékokon. Haladnom kell az üggyel, mielőtt még kiderül a nyilvánosság számára bármi is. Viszont, ha kiderül, hogy talán az egyik gyanúsítottal közös kapcsolatom van. Nem is tudom, le kéne adnom az ügyet. Metz biztos azt mondaná, hogy mivel így is elég nagy szarban vagyok a megfigyelés miatt, és mert nem vagyok Macmillan puszipajtása, óvatosabbnak kéne lennem.
Nem érdekel. Tudok objektív maradni, nem fognak befolyásolni az érzelmeim. Ez is csak egy nyomozás, és a Fraser fiú nem gyanúsított még. A pillanatnyi beugrás után, sietek haza. Még főznöm kell, és nem ártana kicsit többet is pihennem. Még jó is, hogy holnap nem kell bemennem a parancsnokságra, legalább fel tudok majd töltődni. Amíg főzök, addig kapcsolok valami halk zenét. Csak nemrég sikerült megbuherálnom a rádiót, hogy a világ minden adóját fogja.
A négy dobermann a konyha ajtajában áll és azt figyeli, hogy mit csinálok. Lassan ideje lesz nekik is enni adnom. Nem is meglepő, hogy ennyire szemrehányóan néznek. Mielőtt még engem felfalnának adok nekik enni és csak ekkor állok neki a saját fogásaimnak. Nem sokkal később már a pulton gőzölög a vacsora, de mielőtt nekiállnék, le akarok zuhanyozni. Szóval megindulok arrafelé.
A zuhany alatt hagyom, hogy végig folyjon rajtam a víz, és amit csak lehet azt kimosson belőlem. Nagyon kemény napoknak nézek elébe, és ha nem akarok balhét, akkor lehet nem ártana tisztázni majd Elliottal is a dolgot. Nem akarok én közéjük állni, csak azt szeretném, hogy a gyilkosággal kapcsolatban kiderüljön minden. Persze, ha a fiú tényleg sáros, akkor le kell majd tartóztatnom, de nem hiszem, hogy ekkora ostobaságot követne el. A saját eladott termékébe belecsempészi a mérget és utána odaadja annak, akit meg akar ölni.
Pólót húzok és egy rövidnadrágot, mikor meghallom a motoszkálást a lakásban. Ez nem csak a négy kutya, hanem járkál is itt valaki, ami szinte esélytelen, hiszen Metz és Elliot tudja egyedül, hogy hova kell jönni, de nem hiszem, hogy hivatlanul beállítana bárki is. A pálcámat markolom, amíg meg nem hallom, hogy ki csapja ezt a nagy zajt.
- Hé, hé! Nem szexelni jöttem! Amon!
Elmosolyodom picit, és visszacsúsztatom a helyére a pálcát. Jobb lesz, ha elébe megyek az eseményeknek, különben Amon tényleg elintézi, hogy mind a ketten az ágyban kössünk ki.
- Nem hiszem, hogy a szex miatt rángat ide – lépek ki a szobából, amikor is a kutya elengedi Elliotot, de nem mozdul el mellőle, mintha várna valamire. - Minek köszönhetem a látogatásod, ezúttal?
Megindulok a nappali felé, igyekszem magam előtt terelni a kutyát is, és remélem, hogy Elliot is követ majd. Nem kerüli el a figyelmem a papír, amit szorongat és csak remélni tudom, hogy nem az az üzenet az, amit a Fraser fiúnak küldtem.
- Kérsz vacsorát?
Mivel nem készültem a megjelenésére, nem igazán van olyan, ami elfogadható lenne neki, de ki tudja, talán változott valamit az ízlése, és a sajtos tészta meg a kókuszos szuflé mégis elnyeri majd a tetszését.

◂ what a plot twist you were ▸

2002. június 12.

◃g a b r i e l▹

i don’t chase.
I conquer.
You will crumble like Rome for me.

style: outfit ║ zene: Sound of War

Nem egészen így képzeltem el, hogy majd Menedékbe jövök. Sőt, igazából az gondoltam, hogy majd üvöltve Gabriel arcába dobom a papírt és közlöm vele: Felejtsd el ezt a hülyeséget! Azt kívántam, hogy bár ilyen erős lehetnék… ehelyett meg egy kutya rángat el a hálószobáig. Legalábbis ez volt a cél, de Zöldszem még annál korábban kilépett a nappaliba és így a kutya is elengedett, mintha legalább valami szállítmányt vitt volna el.
– Nem hiszem, hogy a szex miatt rángat ide – mondta, ahogy Amon szorosan mellettem maradva leült. Nem tudom, mire várt, de ez nem az a nap lesz, amikor romantikusan a gazdája karjaiba omlottam. Igen, nagyon sokszor ideges voltam, hogy bajban van, aggódtam Gabrielért, de ez a levél felháborított. Nálam jobban senki sem tudta, hogy Aiden nem csinált semmit. Én csináltam, én loptam, én vittem a cuccokat a boltba. Nem volt törvényszerű, hogy tudjon róla, honnan szereztem… hazudhattam is volna neki.
Persze az sem volt kizárt, hogy ez az egész arról szólt, hogy régen halálfalókkal lógott. Jó, nem csak lógott… de basszus, tök fiatal volt. Annyi idősen mindenki nagyobbnak akarja mutatni magát, mint amekkora. Ezt a hülye aurorok is tudhatták… de nem, ez csak valami hülye féltékenységi roham volt. Nem ez lett volna az első, hogy Gabe totál rosszul kezeli a helyzetet. Bár annak örültem, hogy a régi énje némileg mérséklődött, mert az már a vállára dobott volna, hogy elvigyen. Na azt meg én nem tudtam volna normálisan kezelni.
– Minek köszönhetem a látogatásod, ezúttal?
– Mi az, hogy minek? Mintha nem tudnád! – mondtam, bár egyelőre nem felháborodva. Felemeltem a papírt, ami a kezemben volt, de ő úgy tette, mintha nem is lenne fontos. A nappali felé mozdult, finoman terelve magával Amont, én pedig csak bénán utána fordultam volna. Szokás szerint elérte, hogy egy szerencsétlen törpének érezzem magam mellette… igen. Túlságosan irányított, túlságosan is elérte, hogy azt csináljam, ami neki tetszik, de ez mostanra véget ért.
– Kérsz vacsorát?
– Nem. Nem enni jöttem ide. – Válaszoltam és utána mentem, megálltam előtte, hogy ne tudjon a konyhához jutni. Aztán kicsit megböktem a mellkasát, hogy vegye már észre, nem ezért jöttem ide. Komolyan kellett vennie. Meg kellett tanulnia, hogy nem csak egy hülye játék vagyok, amin veszekedhet Aidennel.
– Mi a szar ez? Valami béne féltékenységi szarság? Megmondtam, hogy kurvára nem érek ennyit! Nem veszekedhettek rajtam! – Magyaráztam és az arcába ráztam a lapot, amire persze Amon ugatni kezdett, mintha valami játék lenne az a papír, még fel is ugrott a kezem irányába, de persze nem bántott. Amon szeretett engem, sőt egyenesen rajongott értem és saját feladatának tekintette, hogy szó szerint Gabriel karjai közé rángasson. Ha pedig a gazdi nem volt ott, hát biztonságos helyre vitt vagy éppen megvédett mindenkitől. Majdnem olyan volt, mint Agiel, csak kicsit vadabba. – Nem engedem, hogy ezen a szarságon megjelenjen!
Nyeltem egyet. A szívem persze őrülten kalapált, kicsit el is húztam Gabrieltől a karom és a mellkasomra szorítottam a tenyeremet. Nem kellett volna megint felhúznom magam ezen az egészen, de hát… Merlinre, behívta Aident és tutira biztos voltam benne, hogy csak szívatni akarja.
– Amon, ez most nem játék. – Közöltem a kutyával, aki nyalogatni kezdte a kezemet, hogy adjam már neki oda a papírt, amit lóbáltam.

[Micsoda cselszövés ez…?]

TO; Elliot


2002. június 12.
Micsoda cselszövés ez…?

Elliot felbukkanása éppen lehetne jó dolog is, de az ösztöneim most azt mondatják velem, hogy ebből még akár baj is lehet majd. Nem akarok vitázni, veszekedni pedig főleg nem. Mégis ha hallgatok a megérzéseimre, akkor biztos vagyok benne, hogy ott fogunk kilyukadni. Szóval igyekszem megválogatni a szavaimat.
- Mi az, hogy minek? Mintha nem tudnád!
- Ha az a papír a kezedben tényleg az, amire gondolok, akkor is csak sejtésem van miért jöttél, de nagyon remélem, hogy nem bizonyosodik be.
Nem hiszem, hogy valaha hagytam volna neki, hogy beleszóljon a munkámba. Nem személyes az, hogy behívtam a Fraser fiút, de megértem, hogy könnyen tűnhet annak. Amíg viszont kiderül, hogy miről is van szó valójában, igyekszem elkölteni a vacsorát, és bár nem úgy főztem, azért meg tudom osztani vele. Feltéve, ha kér belőle.
- Nem. Nem enni jöttem ide.
Kár, pedig mennyivel jobban is alakulhatott volna ez az este, ha mégis. Megtorpanok mikor elém lép, és ránézek a lapra. Szóval mégis az, amire korábban gondoltam. Nem szólok, addig nem, amíg úgy nem érzem, hogy képes normális módon gondolkodni. Úgy érzem, megsért azzal, hogy ennyire aljasnak néz. Tényleg képes elhinni azt rólam, hogy megpróbálnám lecsukatni vagy bármilyen módon a törvényt segítségül hívni, ha vissza akarom őt szerezni?
- Mi a szar ez? Valami béne féltékenységi szarság? Megmondtam, hogy kurvára nem érek ennyit! Nem veszekedhettek rajtam!
Elveszem tőle a papírt és legalább olyan alapossággal áttanulmányozom, mintha most látnám először. Szóval tényleg azt hiszi, hogy ennyire piti alak vagyok. Tényleg kinézi belőlem, hogy kihasználva a munkámat, és mindazt a keveset, amit a pasijáról kiderítettem, felhasználnám azért, hogy visszaszerezzem. Vagy ha nem is szerzem vissza, legalább elintézzem, hogy ha az enyém nem lehet, akkor másé se legyen.
- Nem engedem, hogy ez a szarságon megjelenjen!
Oké, itt azért eldurran bennem valami, érzem, hogy itt baj is lehet még, de azon túl, hogy visszaadom neki a papírt, persze azonnal ki is fejezi a nem tetszését vele. Elszámolok magamban háromig, és csak utána szólalok meg.
- Elliot… - szándékosan nem kiabálok, nem beszélek hangosan, és még csak nem is indulatosan. Viszont tolni kezdem a fal felé, és jelzem, hogy akármennyire is erősködik, itt most én vagyok a főnök. - A munkámat végzem, és ha holnapután Mr. Fraser nem jelenik meg a Főparancsnokságon, téged letartóztatlak a nyomozás akadályoztatása miatt, őt pedig aurorok fogják bekísérni mindenki szeme láttára, és nem érdekel, hogy mi lesz a véleménye bárkinek is a történtekről. Még az sem, ha ezzel egy jó időre tönkreteszem az életét.
Végül odaérünk a falhoz. Tudom, hogy magasabb és nagyobb darab vagyok, és azt is tudom, hogy most vele sem lesz könnyű majd, de tudnia kell, hogy ez nem játék, és nem egy vicc, amit azért találtam ki, hogy bosszantsam bármelyiküket is, és azt is tudom, hogyha Elliot nem fejezi be ezt a képtelenséget, akkor nem várhatom el tőle, hogy valaha megértse mennyire fontos nekem a munkám.
-  Most még csak meg akarom hallgatni egy tárgyi bizonyíték miatt. Kíváncsi vagyok, mit tud az eredetéről, tulajdonságairól és hasonlók, de ha meggátolod azt a találkozót bármilyen formában is, elsőszámú gyanúsítottként fog előlépni, azt pedig nem akarod, szerintem.
Ellépek a faltól, hogy kicsit felszabaduljon, a kutyákat pedig megpróbálom kizárni a kertbe. Túl nagy lett hirtelen a feszültség, és bár kedvelik Elliotot, biztos vagyok benne, hogy előbb ugranak neki, mint nekem, ha baj lesz.
- Felfogtad ezt vagy a szádba kell még rágnom más módon is?

◂ what a plot twist you were ▸

2002. június 12.

◃g a b r i e l▹

i don’t chase.
I conquer.
You will crumble like Rome for me.

style: outfit ║ zene: Sound of War

Egyszerűen csak éreztem, ahogy az idegesség egyetlen erőként tombol bennem. Mindig azt mondta az öcsém, hogy fogadjam el, nem tudok mindenkit megvédeni… nem tudtam megvédeni Natot sem, és most nem tudom megvédeni sem Aident, sem Gabrielt, főleg nem egymástól. Mégis megpróbáltam… mégha ezért ketté is kellett szakadnom. Nem engedhettem, hogy ők egymásnak feszüljenek, mert azzal nem csak nekem, de saját maguknak is ártanak. Az egy dolog, hogy én nem akartam egész egyszerűen többé egyedül lenni már. Azt meg lehet szokni, el lehet fogadni, ha kettejük közé hullok. De azt nem, hogy értem teszik mindezt. Már elfogadtam azt, ami vagyok, már elfogadtam, hogy nem lehetek senkinek több, mint amit megérdemlek… valahol vágytam persze ezt, de sejtettem, ennek is vége lesz valahol, valamikor. Csak idő kérdése.
– Ha az a papír a kezedben tényleg az, amire gondolok, akkor is csak sejtésem van miért jöttél, de nagyon remélem, hogy nem bizonyosodik be.
Nem értettem a válaszát. Nem értettem, mi a kérdés, vagy hogy mit gondolt… hogyha meglátom egy papíron a nevét, akkor nem fogom kérdőre vonni, nem fogom kibökni, hogy ezt kurvára nem kéne? Tudtam, hogy Gabriel még akar engem. A jó ég tudja miért, mert ezer jobbat találna mind a tíz ujjára. Engem is megfenyegetett, hogy letartóztat, talán képes is volna rá, ha végleg nemet mondanék neki. Arra viszont képtelen voltam. Még emlékeztem rá, milyen intenzív érzés volt őt szeretni, őt élvezni.
Hagytam, hogy kivegye a kezemből és megnézze. Egyszerűbb lett volna, mint megválaszolni a kérdést, ami amúgy teljesen egyértelmű volt. Ha ez kell neki, hát nézze és gondolkodjon el rajta, mi járhat a fejemben. Éppen elég okot adott rá, hogy legyen mit feltételezni róla. Csak figyeltem, ahogy átfutja a sorokat, mintha valami nagy újdonság lenne, majd kikaptam a kezéből és visszavontam magamhoz.
– Elliot… – kezdte már-már fojtott hangon és szép lassan tolt a fal felé. – A munkámat végzem, és ha holnapután Mr. Fraser nem jelenik meg a Főparancsnokságon, téged letartóztatlak a nyomozás akadályoztatása miatt, őt pedig aurorok fogják bekísérni mindenki szeme láttára, és nem érdekel, hogy mi lesz a véleménye bárkinek is a történtekről. Még az sem, ha ezzel egy jó időre tönkreteszem az életét.
A falhoz simult a hátam. Ezen a ponton viszont már csak vicsorogni tudtam. Ez meg mi akart lenni? Megfélemlítés? Mintha tartanék bármelyik hülye aurortól, s ebbe bizony ő maga is beletartozott. Ha tartottam is tőle, az azért volt, mert féltem, hogy megvonja tőlem a szerelmét. Végül is meg is tette.
– Most fenyegetsz? – kérdeztem. Nem ordítottam, mert nem volt értelme, csak sziszegtem a szavakat. Az az érzésem támadt, hogy a testi erejénél fogva akar rám nyomást gyakorolni. Kicsit sem ismert, kicsit sem tudta, milyen vagyok, ha meg kell védenem valamit. Nem látott egyszer sem harcolni, nem látott olyankor, amikor el akartam érni valamit. Ez volt a baj Gabriellel. Csak azt látta, amit az orra elé tettem.
– Most még csak meg akarom hallgatni egy tárgyi bizonyíték miatt. Kíváncsi vagyok, mit tud az eredetéről, tulajdonságairól és hasonlók, de ha meggátolod azt a találkozót bármilyen formában is, elsőszámú gyanúsítottként fog előlépni, azt pedig nem akarod, szerintem.
Ellépet végül, hogy a kutyákat a kizárja. Ez persze azzal is járt, hogy Amont kénytelen volt elterelni mellőlem. Nem érdekelt volna, ha rám támadnak… bár nem néztem volna ki belőlük.
– Felfogtad ezt vagy a szádba kell még rágnom más módon is?
– Most még? – kérdeztem szinte felháborodva. Nem érdekelt, hogy mit csinál, úgy fordultam utána, ahogy kellett. – Aiden csak az üzlet tulajdonosa, a tárgyakat én szerzem… ha ezt akartad annyira tudni. Nem értem, mit akarsz tőle. De felőlem csukj le, ha akkor leszállsz róla. – Egymáshoz nyomva a csuklóimat kinyújtottam felé, szinte jelezve, hogy tessék, itt van, bilincselj meg. Csak rajta múlott mihez kezd ezzel a helyzettel.
– Nem tudom mire jó neked ez a játék, Gabe, de kezd nagyon elszaladni az a ló… – Sóhajtottam egy nagyot, megpróbáltam legyűrni magamban azt a rengeteg feszültséget.

[Micsoda cselszövés ez…?]

TO; Elliot


2002. június 12.
Micsoda cselszövés ez…?
18+

Kávét akarok, a vacsorámat, és egy jó könyvet, hogy kikapcsolódjak. Vagy egy késő esti edzést, hogy kiszellőztessem a fejem. Persze, nem lesz ez olyan egyszerű, ahogy gondoltam is. Nem baj, nem adtam le az ügyet, szóval végig fogom csinálni. Még akkor is, ha esetleg ezzel mindennel szembe megyek. Még saját magammal is. Mert egy ponton biztos nem tudnám eldönteni, hogy mit válasszak. A munkát vagy őt. Most nem biztos, hogy ennyire egyértelmű lenne.
- Most fenyegetsz?
Szerencsére állok annyira közel hozzá, hogy tisztán halljam ezt a kérdését. Hogy fenyegetném? Talán. Hogy elérnék-e vele valamit, és ezért lenne-e értelme fenyegetnem őt? Ebben az állapotában csak annyit érnék el, hogy még jobban bedühödik, és abból nem fog semmi jó származni.
- Ha azzal hatok rád, hogy nem rólad szól ez az egész, akkor igen, fenyegetlek.
Végül is ezt tartom a legjobb ötletnek. Vagyis inkább a legegyszerűbbnek. Ha nem sikerül hatnom rá ész érvekkel, akkor vegye nyugodtan fenyegetésnek a szavaim. Nem csak azokat, hanem minden utána érkezőt is.
- Most még? Aiden csak az üzlet tulajdonosa, a tárgyakat én szerzem… ha ezt akartad annyira tudni. Nem értem, mit akarsz tőle. De felőlem csukj le, ha akkor leszállsz róla.
- Tehát nem értetted meg, amit mondtam. - Azért ez eléggé csalódásként ért, mert hirtelen nem jutott eszembe, hogy tudnám ennél jobban megértetni vele a dolgokat.
Az pedig, hogy ő szerzi be a tárgyakat igazából egyáltalán nem fontos. A Fraser fiúnak ismernie kell a tárgyakat, az eredetüket, ha mágikus tárgyak, akkor a hatásukat. Mivel övé a bolt, övé a felelősség is. Félrelököm a felém tartott csuklóját.
- Nem foglak letartóztatni. Engem nem érdekel most, hogy loptad, vetted vagy szülted azokat a tárgyakat. - Bár a hangom még mindig nyugodtnak tűnik, érzem, hogy egyre kevésbé tudom megtartani ezt az álarcot. - Nem ezt akartam tudni, és még mindig nem rólad szól ez az egész.
Azt hiszem, ez egy sokkal hosszabb folyamat lesz, aminek jelenleg inkább azt tudom mondani, hogy nem jó lesz a vége. Ha nem hiszi el nekem, hogy semmi hátsó szándékom nincs ezzel az egésszel kapcsolatban, akkor rövid időn belül nagyon össze fogunk veszni.
- Nem tudom mire jó neked ez a játék, Gabe, de kezd nagyon elszaladni az a ló…
Érzem, ahogy elszakad az a bizonyos cérna. Túl sok mindent engedtem meg neki, és most azt érzem, hogy ki is használja ezt a helyzetet. Ökölbe szorítom a kezem, mert vissza kell fognom magam valahogy. Nem fogok fizikai erőben fölé kerekedni, az nagyon nem vallana rám, még akkor sem, ha nem ismerném őt ennyire, de ezt meg kell értenie.
- Bassza meg, Elliot! – Igen, most már indulatosan és emelt hangon beszélek. - A kibaszott rohadt életbe, hogy nem tudsz a képzelgéseden túl látni, ha valami nem rólad szól. De tudod, mit? Leszarom, hogy mit gondolsz. Ha személyes ügyet akarsz csinálni belőle az sem érdekel, de a faszomba is, engem hagyj ki belőle! A munkámat végzem, és ha ez nem tetszik, akkor menj vissza hozzá, bőgd ki a szemed neki, panaszkodj arról, hogy milyen szar alak vagyok, és holnapután rugdosd be a parancsnokságra, mert ha nem teszed, akkor kibaszottul biztos lehetsz benne, hogy este mind a ketten az Azkabanban lesztek, és nem én leszek az, aki kiszed onnan titeket! És igen, ezt veheted fenyegetésnek!

◂ what a plot twist you were ▸

2002. június 12.

◃g a b r i e l▹

i don’t chase.
I conquer.
You will crumble like Rome for me.

style: outfit ║ zene: Sound of War

Utáltam, hogy olyan mocskosul fapofa. Régen férfiasnak és vonzónak találtam, hogy nem tudtam azonnal leolvasni róla minden érzelmet, de ez most nem az a helyzet volt, ami tetszene. Nem, mert most nem kívántam azt, hogy ragadjon meg és tegyen velem, amit akar… hogy mutassa meg milyen erős hozzám képest. Most győznöm kellett, hogy megvédjem Aident. Csakhogy Gabriel ellen nem harcoltam korábban, mert esélyem sem volt. Ráadásul nem is kellett tőle megvédenem semmit. Ez az egész egy ócska rémálomnak tűnt… az élet akkorát változott, mint még talán soha.
Mikor lettem ennyire fontos? Mikor kellett minden második embernek Elliot O’Mara… Elliot O’Mara a tolvaj… az ember, akit kicsaptak a Roxfortból, az ember, akit egész egyszerűen elfelejtettek. Még az iskolaigazgatónak sem értem annyit, hogy megvizsgálja a pálcámat, csak mert az apám odahatott kicsit, hogy csapjanak ki a francba. Talán nem akarta, hogy szem előtt legyek, én meg olyan szívesen bujkáltam, mintha tényleg muszáj volna. Teljesítettem az óhaját tudat nélkül. Amikor visszatértem Londonba is senki voltam… s most is senki vagyok. Csak valamiért ez a két marha nem veszi észre. Inkább egymásnak feszülnek, hogy megint nyomot hagyjanak rajtam… hogy megint legyen majd miután sírni, ha ennek az egésznek vége lesz.
– Tehát nem értetted meg, amit mondtam. – Jelentette ki.
– Mert nem a szavaknak hiszek. Azokat bárki meg tudja formázni… – Válaszoltam dacosan és a zöld szemekben kerestem választ. Jó, nem csak kerestem olyan vadul kutattam, ahogy csak tőlem telt. Látni akartam, hogy igazat mond-e vagy ismét csak el akarja előlem rejteni a valódi okokat, a valódi érzéseket.
Könnyedén félre lökhette a csuklómat is, mintha annak semmi súlya nem lenne. Pedig, ha valakit le kéne tartóztatnia, az én vagyok. Én tettem mindent meg azért, hogy az az üzlet a lehető legilegálisabb legyen. Ha akarta, hát megnézhette a legutóbbi szellemtámadást követő nyomokat, amik nyomot hagytak rajtam. Ott volt az a már-már halovány harapás nyom a nyakamon. Nem olyan volt, amit Aiden hagyott rajtam. Kisebb volt, mintha gyermektől származna, még is mélyebb, furcsa lilás foltokat hagyva maga után.
–  Nem foglak letartóztatni. Engem nem érdekel most, hogy loptad, vetted vagy szülted azokat a tárgyakat. – A hangja nyugodtnak tűnt, de láttam, ahogy megrándul az arca. Már nem viselte a szokásos álarcot. Talán én voltam az egyetlen, aki képes volt rendesen lerántani róla. Egyszer már megmondtam neki, hogy tartóztasson le… hiszen a kivételezést csak addig járt, míg ágyba bújtam vele. – Nem ezt akartam tudni, és még mindig nem rólad szól ez az egész.
Sóhajtottam egyet dühösen. Összecsíptem a mutató- és hüvelykujjaim közé az orrnyergemet, ahogy csukott szemmel mély levegőt vettem. Gondolkodj, O’Mara, mert ezt meg kell oldani… kurvára meg kell oldani! Kellett egy pillanat, hogy odasziszegjem neki, milyen veszélyes útra lépett. Nem akartam az ellenségem lenni… nem akarhatott. Már pedig ezzel azt kockáztatta meg és kettőnk közül nem csak ő tud rohadtul ádáz lenni a küzdelemben, hanem én is. Fogalma sem volt mire vagyok képes, mert nem látta. Igen, bevallottam neki, hogy öltem, hogy jártas vagyok a feketemágiában, de még sosem látta, ahogy használom a képességem, ahogy késsel a kezemben esek neki valakinek. Az más volt… egy másik állapot.
– Bassza meg, Elliot! – Emelte meg a hangját. Furcsa, veszélyes mélység keveredett bele. – A kibaszott rohadt életbe, hogy nem tudsz a képzelgéseden túl látni, ha valami nem rólad szól. De tudod, mit? Leszarom, hogy mit gondolsz. Ha személyes ügyet akarsz csinálni belőle az sem érdekel, de a faszomba is, engem hagyj ki belőle! A munkámat végzem, és ha ez nem tetszik, akkor menj vissza hozzá, bőgd ki a szemed neki, panaszkodj arról, hogy milyen szar alak vagyok, és holnapután rugdosd be a parancsnokságra, mert ha nem teszed, akkor kibaszottul biztos lehetsz benne, hogy este mind a ketten az Azkabanban lesztek, és nem én leszek az, aki kiszed onnan titeket! És igen, ezt veheted fenyegetésnek!
A magasba lendült a kezem és a következő mozdulattal arcon csaptam. Megállíthatta a kezemet, de nem sok esély volt rá. Túl gyorsan, túlzottan is érzésből mozdultam felé. Éreztem, ahogy düh egyetlen erőszakos erőként szakad ki belőlem. Csak az kattogott az agyamba, hogy engem nem fenyegethet, hogy meg kell védenem Aident tőle.
– Rohadj meg, Gabriel! – Üvöltöttem, nem érdekelt, hogy odakint a kutyák kétségbeesetten ugatnak. Inkább olyannak tűntek, mint riadt gyerekek, amikor a szüleik vitatkoznak. – Nem fogom engedni ezt! Nem árthatsz neki! Engem letartóztathatsz, marhára nem hat meg. – Tettem hozzá és belemarkoltam a ruhájába. Nem érdekelt, hogyha megüt. Hát üssön meg, nem ő lenne az első és nem is ő lenne az, akitől a legjobban fájna. Azon már túl vagyok. – Békén fogod hagyni Aident. Mert, ha nem, akkor nem leszünk jóban… – Sóhajtva léptem el, de csak annyira, hogy a hátam megint a falnak ütközzön. A szívem még mindig őrülten kalapált.
– Egy olyan munka nevében csinálod ezt, ami meg fog ölni. Emlékszel, hogy azt mondtad, hogy én fogok előbb meghalni? Ha így folytatod ez nem így lesz. – Folytattam és igen, ezt vehette fenyegetsnek is akár. - Ha szeretsz egy kicsit is, nem tedd velem ezt!

[Micsoda cselszövés ez…?]

TO; Elliot


2002. június 12.
Micsoda cselszövés ez…?

Szóval nem a szavaknak hisz? Akkor lényegében bármit mondhatnék, mert semmit nem fogok elérni vele. Mit kéne csinálnom? Talán oda kéne vinnem, hogy lássa a saját szemével a tárgyat? Ha már úgyis ő lopta, akkor biztos vagyok benne, hogy tud is róla valamit mondani. De nem lehet. A Fraser fiúé a bolt, ő is vállalja a felelősséget az ott árusított termékekért.
Miután kizárom a kutyákat felé fordulok. Nevetséges a feltevése, hogy majd letartóztatom. Persze azzal szembe mennék az ígéretemnek, és ezt nem akarom. Nem akarok a saját szememben is egy szar alak lenni. De az is igaz, hogy ez nem maradhat így tovább. Meg kell tanulnia, hogy nem mindig az van, amit ő akar. Most már viszont nagyon elegem van ebből az egész cirkuszból. A lehető legérthetőbben próbálom megmondani neki, hogy fogja már vissza magát, még akkor is, ha eléggé küzdök azzal a ténnyel, hogy ne átkozzam le a fejét.  Mert lehet meg kéne tennem, és akkor magához térne.
Mielőtt azonban léphetnék, ő teszi meg ezt. A pofon olyan erővel csattan rajtam, hogy megfeledkezek lényegében mindenről egy pillanatra. Csak a hangja az, ami magamhoz térít.
- Rohadj meg, Gabirel!
- Ennyi idő kellett ahhoz, hogy megtanuld a nevem?
Egy kicsit sötétebbre és ijesztőbbre veszem a hangom, még akkor is, ha talán a halksága miatt nem hallja meg a kérdésem. Már nem érdekel, hogy mi volt vagy mi lehetne. Csak arra gondolok, ami itt és most van. Éppen csak sikerül annyira magamnál lennem, hogy ne essek neki akár puszta kézzel is.
- Nem fogom engedni ezt! Nem árthatsz neki! Engem letartóztathatsz, marhára nem hat meg.
Érzem, ahogy megragadja a felsőmet, de nem tud elmozdítani. Le vagyok cövekelve, annyi erő pedig biztos nem gyűlt össze benne, hogy akár csak egy kicsit is megráncigáljon.
-  Békén fogod hagyni Aident. Mert, ha nem, akkor nem leszünk jóban…
Csöndben nyugtázom, hogy eljutottunk erre a pontra, pedig nem szabadott volna. Örülök neki, hogy ellép tőlem, mert azt hiszem, itt az ideje, hogy távozzon, mert ha nem teszi meg, akkor magam fogom kirugdosni ebből a házból.
- A Fraser fiú befárad hozzám, és válaszol a kérdéseimre, majd hazamegy - próbálkozok még mindig a megértetni vele, hogy nem lesz itt semmi olyan esemény, ami miatt akár neki, akár a szerelmének börtönbe kéne mennie, hacsak ő maga nem tesz róla, hogy így legyen.
Látom rajta, hogy továbbra sem fogom tudni meggyőzni semmiről, szóval ideje lesz összeszednem magam, és felvenni a kesztyűt. Ha ő úgy játszik, akkor játszok én is úgy. Nem fog zsarolni, nem hagyom neki. Még akkor sem, ha ezzel itt és most megszakad majd a szívem.
- Egy olyan munka nevében csinálod ezt, ami meg fog ölni. Emlékszel, hogy azt mondtad, hogy én fogok előbb meghalni? Ha így folytatod ez nem így lesz. Ha szeretsz egy kicsit is, nem tedd velem ezt!
Felhorkantok kicsit, majd előveszem a pálcámat, amit félreteszek egy közelben lévő asztalra, mielőtt még használni akarnám. Hogy mekkora szemét húzás ez tőle, és lényegében fel sem fogja, csak mondja még mindig a szövegeit.
- Hogy te mekkora faszfej vagy. Nem is értem, korábban miért kepesztettem annyira érted. Komolyan azt várod el tőlem, hogy a munkámmal szemben egy olyan emberért feláldozzak bármit is, aki szarik a képemre? Mióta visszajöttem azon túl, hogy mindenféle ígéretet tetettél velem, hogy majd vigyázok magamra, meg nem keveredek bajba, és vigyázok rád, lényegében a szemembe köptél. Eltűrtem, mert reménykedtem benne, hogy visszajössz hozzám, de már látom, hogy neked már egy senki vagyok. Hát kurvára nem fogsz így a lelkemre hatni. Most se miattam teszed, hanem amiatt a kölyök miatt. Még csak nem is magadat védenéd, amivel tényleg sarokba tudnál szorítani.
Bár nem mozdulok, de tartom a szemkontaktust, és igyekszem leplezni, hogy valójában mennyire remegek. Nem biztos, hogy most pontosan tudnék célozni, ha pálcát akarnék szegezni rá. És lefogadom, hogy még mindig nem érti, már az is, hogy nem tartóztatom le itt helyben, mekkora önuralmat követel meg tőlem.
- Ha majd azt látom, hogy egy kicsit is vagyok annyira fontos neked, hogy elfogadj olyannak, amilyen most vagyok a munkámmal, a jelenemmel és a választott jövőmmel együtt, és nem akarsz egy kis senki miatt érzelmileg zsarolni, akkor visszatérhetünk arra, ami kettőnk között van. Vagy volt.

◂ what a plot twist you were ▸

2002. június 12.

◃g a b r i e l▹

i don’t chase.
I conquer.
You will crumble like Rome for me.

style: outfit ║ zene: Sound of War

A düh hatalmas erővel dübörgött bennem. Ez az egész arról szólt, hogy valami nem egészen úgy alakult, ahogy Gabriel elképzelte és most azt az embert bünteti, akit én rángattam bele. Igen, valamikor egy pár voltunk, valamikor még nem gondoltam azt, hogy inkább öletné meg magát, minthogy velem legyen. Persze folyamatosan azt magyarázza, hogy ő „auror,” de az ember nem csak a munkája… sőt, inkább nem csak a munkája. Én sem csak tolvaj voltam. Sőt… tettem volna félre azt az egész életet fontosabb dolgokért. Natnak is megígértem, hogy vigyázok magamra, s hiába vágytam annyira a kalandokra, ott maradtam vele Tengerszemben. Most képes lennék ezt Aidenért is megtenni, ám ebben a kapcsolatban egészen más fajta elvásárok vannak.
A gúnyolódás nem állt jó Gabrielnek, de ezt nem vetettem a szemére. Már anélkül is kellően felhúzott, de ahhoz képest most még egész jól bírtam. Bár a kezem rászorult a zsebembe dugott pálcámra. Ő is láthatta, mert kilógott onnan. Talán neki nem estem volna, de szívem szerint az egész házat felgyújtottam volna.
– A Fraser fiú befárad hozzám, és válaszol a kérdéseimre, majd hazamegy – magyarázta tovább. Ismertem már a hitegetést, nem ő lett volna az első, aki megpróbálja. Talán most még haza engedi Aident, de aztán kitalálja, hogy menjen be újra, mutasson meg ezt-azt a boltban, egészen addig, míg nem talál valamit, amiért beviheti az Azkanbanba.
Nyugodj le, O’Mara… próbáld meg józanésszel átgondolni! A hang bíztatott, de én már éreztem, ahogy a vérem szinte felforr az ereimben. Egy csomó érzés kavargott bennem: düh, csalódottság, aggódalom, de leginkább félelem, hogy valamelyiküket elveszítem. Talán nem Gabrielt választottam egyelőre, de annyira ragaszkodtam hozzá, mintha az életem egyik legfontosabb része lenne. Azt mondják a nagyszerelmek ilyenek. Nem múlnak el nyom nélkül, örök kétséget hagynak az emberben.
– Most még hazaengeded? – kérdezte vissza, szinte sziszegve. Nem ment, nem ment a bizalom egyszerűen. Túl sokszor járt a nyomomban és fejtette ki, hogy a helyem mellette van. S nem ő volt az egyelten, aki ezt éreztette velem, mégsem tettem semmit. Nem tehettem. Egyszer már elengedtem Aident és minden egy borzalmas katasztrófa lett.
Nem volt más választásom, minthogy az érzéseire hassak. Addig nem akartam elmenni, míg el nem fogadja, hogy úgy lesznek a dolgok, ahogyan én mondom. Mert úgy lesz… muszáj, hogy úgy legyen… nem mehet Aiden az Azkabanba. Erica nem bírná ki. Talán én sem.
Láttam, ahogy előveszi a pálcáját és lerakja az asztalra. Olyan volt ez is, mint egy fenyegetés. Jelezte, hogy most jobb, ha nincs a közelében a fegyvere… mintha az lenne az egyetlen, amivel kárt tehet bennem. A fizika ereje sokkal jobban aggasztott volna, ha nem Elliot O’Mara vagyok és nem makacskodom.
– Hogy te mekkora faszfej vagy. Nem is értem, korábban miért kepesztettem annyira érted. Komolyan azt várod el tőlem, hogy a munkámmal szemben egy olyan emberért feláldozzak bármit is, aki szarik a képemre? Mióta visszajöttem azon túl, hogy mindenféle ígéretet tetettél velem, hogy majd vigyázok magamra, meg nem keveredek bajba, és vigyázok rád, lényegében a szemembe köptél. Eltűrtem, mert reménykedtem benne, hogy visszajössz hozzám, de már látom, hogy neked már egy senki vagyok. Hát kurvára nem fogsz így a lelkemre hatni. Most se miattam teszed, hanem amiatt a kölyök miatt. Még csak nem is magadat védenéd, amivel tényleg sarokba tudnál szorítani.
Éreztem, ahogy a szavai apró szilánkként fúródnak a szívembe. Olyan mélyen, hogy egy pillanatra a lélegzetem is elakadt. Nem értettem, hogy mondhatta ki ezeket a szavakat… hiszen én voltam itt. Én voltam itt, mikor kellett neki valaki. Mióta csak visszatért újra és újra idejöttem, törődtem vele.
Nem szakítottam el a tekintetem tőle, de éreztem, hogy a düh, amit eddig visszatartottam, az megremeg. Fájdalmassá válik és a szemembe könny gyűlt, hogy furcsa, zavaros fátylat vonjon elém. Így nem láttam tisztán Gabriel zöld szemeinek csillogását.
– Ha majd azt látom, hogy egy kicsit is vagyok annyira fontos neked, hogy elfogadj olyannak, amilyen most vagyok a munkámmal, a jelenemmel és a választott jövőmmel együtt, és nem akarsz egy kis senki miatt érzelmileg zsarolni, akkor visszatérhetünk arra, ami kettőnk között van. Vagy volt.
– Ha még egyszer azt mondod nekem, hogy nem vagy fontos, beverem a képed. – Közöltem szinte vicsorogva. Ösztönösen rántottam elő a pálcámat, mint mindig, mikor ideges voltam… s az szinte magától sült el. Hallottam, ahogy a konyhaszekrényből kiömlenek a tányérok, sőt szinte a levegőben pattannak el. Olyan volt, mintha egyetlen hatalmas hangrobbanásban nyilvánul meg a bennem fortyogó indulat.
– Én voltam az egyetlen, aki itt volt veled. Én voltam az, aki megölelt, aki csillapította az átokheged nyomását… ezt ki tette meg érted? Mert Metzger biztosan nem. – folytattam dacosan, nem mintha ért volna a helyzet annyit, hogy győzködjem róla. Engedtem, hogy dühömben még a könnyeim is megeredjenek. Olyan mély, olyan erős fájdalom lüktetett a szívembe, amivel talán csak akkor találkoztam, mikor meghalt. De úgy tűnt, hogy az a Gabriel, akivel együtt voltam már valóban nem létezik. Az a Gabriel meghalt és nem maradt belőle más, csak az a kék kabát, amit véresen hoztak vissza. – Talán egy részed tényleg meghalt… csak az a kár, hogy vele vitted azt az Elliotot is, aki melletted voltam. – Nyeltem egyet és leengedtem a pálcámat. Nem érdekeltek az összetört tányérok. Vissza kellett tartanom a zokogást, mielőtt az hatalmas erővel tört volna ki belőlem.
– De ezek után legalább tudom, hogy felesleges törnöm magam. Úgy is csak azt veszed észre, ha a szádba mászom… a többi nem fontos… – elfordítottam tőle az arcomat. Semmi köze nem volt a könnyeimhez most már.