A vad seprűk nyomában

[ღ A vad sperűk nyomában ღ]

ღ A vad sperűk nyomában ღ

Mirus

(2002. május 7.)

Been tryin' hard not to get into trouble, but I
I've got a war in my mind
So, I just ride

Amikor először hallottam Welch professzortól, hogy kiszabadultak a gyakorlóseprűk, és a Gyakorlópákya környékén szelik a gétlenen egek rónáit, azt hittem, hogy csak viccel. Miért képzelnék magukat a seprűk vadseprűknek? Ennél már csak az lett volna groteszkebb, ha megvadult kentaurok kergetőztek volna a birtokon. Szóval... Most itt állok a Gyakorlópályán a saját seprűmmel és bámulok felfelé a kergetőző seprűkre, akik félelem és tűzvillámot megszégyenítő sebességgel rajzanak felettem, körbe, körbe, mintha sose reülétek volna szabadon.
A kérdésem az, hogy mikor jön a másik diák, akit utánam küldött. Igazából annak örültem vonla, ha valami izmos fiú érkezik, aki bátrabb is, mint én, meg erősebb is. A sperűt a kezemben szorongatva, kissé fekszengve pillantgatok felfelé. Oké, Miss Vanheim, szedd össze magad, elvégre hetedéves vagy, na meg már 5 éves lassan kviddicsezel, szóval van valami tapasztalatid is, nem? Nem mellesleg prefektus is vagy két éve, szóval diáktársaid védelme és az iskola rendjének fenntartásának vagy az elkötelezett híve. De miért ilyen agresszívek ezek a seprűk? Szinte hallom a dühös kis seprűhangjaikat, ahogy borzolják magukat.
Még így is eléggé lehangolt és pnikos hangulatomban vagyok, annak ellenére, hogy a lelki békém Jasper miatt egészen kezd helyreállni. Kicsit visszakaptam azt a stabil érzelmi világot, amit az elmúlt hónapokban elvesztettem, jó volt végre tartozni valakihez, aki biztonságot és menedéket adott az olyan  rohamaim elől, hogy teúristenmindjártitthagyomasulit.
Álmodozva sóhajtok egyet, aztán felpattanok a seprűre, arra a kis hűséges régi seprűmre, ami nem is a leggyorsabb, de kellően biztonságos. Végül is Őrző vagyok, ott nem nagyon fonos a sebesség, mint egy Hajtónak vagy egy Fogónak. De ahogy felpattanok a seprűmre, mintha kiszagolnák, hogy közelít valami ismeretlen feléjük megdermed a seprű csorda, és egyenesen felém suhannak tömegesen. Hangosan felsikoltok, amikor ráeszmélek, hogy ezek lehet meg akarnak enni, vagy legalábbis elfenekelni... Szóval fájdalmasat akarnak velem csinálni.
- Neeee bántsatooooook - visítom, majd elkezdek menekülni, egészen addig, míg bele nem csapódom véletlenül egy emberszerűbe, és le nem repülök a seprűmről. A megvadult repülőalkalmatosságok pedig visszaröppennek fel a magsba. Közben ráeszmélek, hogy a lányon ketrengek, szóval legördülök róla, majd hangosan kifújom a levegőt, és szemügyre veszem mennyire öltem meg.
- Óóóh, Mirus, ne haragudj - kérek a griffendéles lánytól bocsánatot. Igazán örülök neki, hogy belezuhantam, és őt küldte ide Welch. Biztos rájött, hogy én túl béna vagyok ehez, szóval Mira személyében elküldte hozzám a nehézlovasságot... Nehézsperűséget?...- Téged is seprűszelidítésre küldött Welch professzor? - kérdezem, miközben igyekszem megigazítani magamon a zilált egyenruhámat.

Sophie
2002. Május 7.

 


how to train your flying broom

- Sophie!!!
Azt mondták, könnyű lesz. Azt mondták, csak össze kell szedni pár seprűt. Azt nem mondták, hogy egy horda megkergült seprű tör a diákok életére, és azt sem mondták, hogy majd egy barátomból kell őket kihuzigálnom, mint valami tömpe exkaliburokat a véres, puha sziklából.
- Neeee bántsatooooook!!!
Eltátom a számat, és önkéntelenül belekapaszkodok a kezemben tartott Tűzvillámba, ami úgy támaszt most, mint jófajta útépítő munkást a megkímélt ásólapát.
- Merlin repkedő faszára...
Talán nem épp úrhölgyhöz való, ami kibukik belőlem, de egyrészt én nem vagyok úrihölgy, másrészt ez érzem, az a fajta jelenet, amibe míg benne vagyunk, jó szar, de utána rohadt vicces lesz visszaemlékezni rá. Ha csak Sophie meg nem hal.
- Ne halj meeeg…
Végre észbe kapok, hogy a seprűt nem az öltöző feltakarításához hoztam, de már késő, mire bármit tennék, Sophie lecseréli rám a seprűjét, és lendületből a nyakamba pattan, minek következtében mindketten megízleljük a roxforti pálya gyepét. De legalább a megvadult meteor - és jólsep-R - raj továbbsüvít felettünk.
- Óóóh, Mirus, ne haragudj.
Hogy is lehetne Sophie-ra haragudni? Kiköpködöm a zöld szálakat a számból, pontosabban kiröhögöm őket, aztán felpattanok, és leporolom magam. Egy csontom se tört, szóval nem gáz, még a gyengélkedőre se kell bemennem, ha csak nem ölnek meg a seprűk is mindjárt.
- Dehogy haragszom, még úgyse füveztünk együtt.
- Téged is seprűszelidítésre küldött Welch professzor?
- Hát, mondott valami olyasmit, hogy össze kell őket szedni… De nem gondoltam, hogy így - vakartam meg a fejem derűs tanácstalansággal. Fogó vagyok, az addig oké, de nem ekkora izéket szoktam elkapni, csak pici pingponglabda méretű golyócskákat.
- Ha egy megvadult ménes lenne, nem is lenne gondom a szelidítéssel, de hát ezek csak megbűvölt tárgyak.  Mi lelte őket vajon?
Érdeklődve figyeltem, hogy úgy kőröznek felettünk, mint valami fura, vékony keselyűk. Vagy lecsapni készülő sasok, bár azok nem vadásznak falkában - vagy milyen gyűjtőnév is illik egy csapat repülő takarítóeszközre. Mi bosszanthat fel így egy hozzájuk hasonlót?
- De legalább azt tudjuk, hogy vevők a kergetődzésre. Becsalhatnám őket az öltözőbe, te meg rázárnád az ajtót innét. Én meg a túloldalról - javaslom, bár az nem teljesen tiszta, mihez is kezdenénk velük, miután így csapdába ejtenénk őket, de legalább helyben rögzítve lennének.

[ღ A vad sperűk nyomában ღ]

ღ A vad sperűk nyomában ღ

Mirus

(2002. május 7.)

Been tryin' hard not to get into trouble, but I
I've got a war in my mind
So, I just ride

Az üttközés után még minimálisan látom a fejem felett repkedő apró méres seőprűket, miközben hirtelen Mirából is kettőt... Négyet látok, attól függően, hogy menniyre dőlök éppen jobbra, vagy balra. Nagyon érdekes ez a kettőződés egyébként, szinte érzem, ahogy az eszem és az agyam is keresztbe áll, amiért képtelen megfejteni ezt a fura szituációt. Mert hát még nehezen szoktunk hozzá  a varázsvilághoz is, de ha még közben dublán dublikálódik valaki, ajaj. Megrázom a fejemet és nagyjából sikerül is összeszednem magam, miközben megkönnyebülök, amiért a seprűk visszazúgnak az égi rónákba, hogy ott seprűsködjenek tovább.
- Hát, mondott valami olyasmit, hogy össze kell őket szedni… De nem gondoltam, hogy így - de Mira derűje könnyen ragadós, és én is elvigyorodom, mert hát eszembe jut ahogy nekem is hogyan adta elő a szitut Welch prof.
- Hát igen, kiszabadult néhány seprű, nem nagyon szedtük még össze őket, szóval Miss Vanheim, önre vár ez a roppan nemes és egyszerű feladat. - Kezdem el utánozni Welch professzort. - Minden bizonnyal ő neki a hobbija lehet a seprűszökések megállítása - teszem hozzá elgondolkodva, és felfelé hunyorogva, miközben igyekszem talpra evicélni és Mirának is segítek összekapni magát meg a testrészeit. Azért megnyugodom, hogy legalább itt van velem Mira, és ő legalább még jobban is repül nálam. Iagzából nem nagyon száguldozom, csak ellibbenek ide meg oda a karikákhoz, az nem egy túl száguldásos feladat. A sperűm se az a gyors fajta, de egészen kényelmes és megbízhatóan stabil. Egészen szerettem, kicsit fáj is, hogy ha elballagok, nem nagyon fog ez úgy és olyan gyakran előkerülni, mint amit megérdemelne. na jó, Sophie, ne bőgd el magad. Koncentrálj a küldetésedre. KHM.
- Ha egy megvadult ménes lenne, nem is lenne gondom a szelidítéssel, de hát ezek csak megbűvölt tárgyak.  Mi lelte őket vajon? - kérdezi Mira én pedig csak bizonytalanul megvonom  avállamat.
- Nem tudom... Lehet csak szabadok akarnak lenni. Vagy egy alsóbbéves viccből megbűvölte őket. Szerinted... mégis mit csináljunk? Van valami seprű hívó hang, vagy valami? - pislogok a raj felé aztán Mirára tanácstalanul.
- De legalább azt tudjuk, hogy vevők a kergetődzésre. Becsalhatnám őket az öltözőbe, te meg rázárnád az ajtót innét. Én meg a túloldalról
Hümmögök egyet elgondolkodva, de igazából kicist aggódom is, nehogy nem tudom megegyék Mirát, vagy ilyesmi. Aztán, mivel nekem sem jutott jobb ötlet az eszembe, bólintok egyet.
- Akkor várjalak meg téged itt lent, ugye? Vagy esetleg terelhetném őket hátulról, hátha nem is tudom. El akarna szakadni aa... hmm csordától az egyikük? - gondolkodom még hangosan, aztán ha végre eldöntjük, hogy mi legyen és készenlétbe helyezem magam, és elmormolok egy fohászt az istenhez, vagy merlinhez, nem tudom kihez szoktak a varázslók fohászkodni, csak hogy ne egyék meg Mirát.

Sophie
2002. Május 7.

 




how to train your flying broom

- Hát igen, kiszabadult néhány seprű, nem nagyon szedtük még össze őket, szóval Miss Vanheim, önre vár ez a roppan nemes és egyszerű feladat.
Elvigyorodom, mert ahhoz képest, hogy az előbb picit fej(em)re esett, nagyon hitelesen adja a tanár urat. Akinek a seprűivel egyébként már nem először van probléma.
- Minden bizonnyal ő neki a hobbija lehet a seprűszökések megállítása.
- Hát, a seprűivel nem először akad kisebb probléma...
Elgondolkodom a két évvel ezelőtti seprűlovaglás órán, ami már elég régen volt ugyan, de az azért megmaradt, hogy miután elhajítottam a véletlenségből magammal hozott partvist, az iskolai seprűkből kaptam kölcsön, és való igaz, azok nem voltak a legkönnyebben kezelhetők. Értem én, hogy támogatni kell a családi bizniszt, de a Welch-féle versenyseprűk nem a legkezesebb példányok. Mondjuk az is igaz, hogy a legeredményesebb versenylovak is hírhedten erős és nehéz személyiségek voltak… Lehetséges, hogy a prof ebben keresné a siker egyik összetevőjét?
- De a leghíresebb versenylovak is raplisak voltak, talán onnan merített ihletet.
Megrántom a vállam, és a ló-vonalon gondolkodom tovább. Elvégre verseny-verseny, meg is kell őket ülni, vadak is tudnak lenni, sok a párhuzam. És Soph rámutat még egyre.
- Nem tudom... Lehet csak szabadok akarnak lenni. Vagy egy alsóbbéves viccből megbűvölte őket. Szerinted... mégis mit csináljunk? Van valami seprű hívó hang, vagy valami?
- Próbáljuk meg, hátha hallgatnak valamire…
Nem tudom, Sophie milyen hanggal próbálkozik, de én csettegek egy kicsit a nyelvemmel, mint régen otthon a ménesnek. Azok jöttek is lelkesen, bár akkor zabosvödröt is ráztam, ezeknek viszont aztán rázhatnék egy vödör mindenízű abrakot, akkor se hiszem, hogy érdekelném őket. Marad hát a fogócska, bár általában én szoktam a fogó lenni, nem a horda seprű, de éljen a változatosság.
- Akkor várjalak meg téged itt lent, ugye? Vagy esetleg terelhetném őket hátulról, hátha nem is tudom. El akarna szakadni aa... hmm csordától az egyikük?
Elgondolkodva bólogatok, és figyelem, ahogy a raj elszáguld az égbolt felett. Tényleg egész szívmelengető, szabad érzés. Lehet, hogy inkább csatlakozni kéne hozzájuk? Úgyis túl régóta vagyunk bezárva a Roxfort négy (vagy annál kicsivel több), vastag kőfalai közé. De első körben győz a felelősségteljesebb irány.
- Igen, az jó ötlet, maradj mögöttük, és ha mind beért az öltözőbe, teszek velük egy kört, és kijövök. Te meg pont utánam csukd be az ajtót.
Így elmondva végülis egyszerűnek hangzott, bár én is láttam, hogy a valóságban kicsit bonyolultabb lesz. Az öltöző azért nem túl nagy, nehéz lesz a sarkamban a seprűcsapattal megfordulni. És nyilván szorosan a nyomomban lesznek. És utána mit fogunk csinálni velük?
De azért csak határozottan a seprűmre pattantam. Nem az én asztalom a túlzott gondolkodás. Majd menet közben megoldjuk.
- Kész vagy?
Rákacsintottam Sophie-ra, megvártam, hogy ő is felkészüljön, aztán ha jelzett, és elrugaszkodtam a talajtól. A Tűzvillám készségesen suhant felfelé, mintha szívesen is csatlakozott volna a többiekhez. Akik viszont felháborodva várták, és annak rendje-módja szerint üldözőbe is vették.
A sereg nagyja szépen követett, de két három seprű lemaradozott. Adtak feladatot Sophie-nak, azt hiszem, de ha néhány elkószál, azokkal már könnyebben megbirkózunk. A terv szerint beszáguldottam az öltözőbe, majd egy hajtűkanyarral az engem követő raj mellett-alatt irányba vettem az ajtót. Bíztam abban, hogy Soph ott van, mert valóban, a csorda a sarkamban volt...

[ღ A vad sperűk nyomában ღ]

ღ A vad sperűk nyomában ღ

Mirus

(2002. május 7.)

Been tryin' hard not to get into trouble, but I
I've got a war in my mind
So, I just ride

Lehet, hogy fel kellene feküdnöm a műhelyében az egyik asztalra, és ha elég sokáig bírom, akkor majdcsak rám hegeszt valamit. És akkor rámheggeszhetne valami bátorságfokozó izét. EZ jár a fejembe, nem is tudom miért, talán az előbbi üldözés elvette egy kicsit az eszemet. Aszt hiszem még minig reszket egy kissé a térdem, de megemberelem magam. nagy korú vagy, Sophie, légy már felnőtt! Bárnmit is kelentsen ez.
Mira határozottsága, meg hogy kissé... ,lazán veszi... Sőt, egyáltalán nem görcsöli túl a repkedő vad seprűket egy kicist megnyugtat. ENyhén. Nagyon. Attól függetlenük, hogy még mindig égnek áll a hajam a legutóbbi vad hajsza miatt, és nem szívesen kezdenék ki velük megint. Vuszont Mirus menő, nagyon is, szóval azt hiszem itt az ideje nekem is egy picikét bátornak lenni, ugye? Aggódva pislogok azért a mi seprűnkre is, ki tudja, hogy engednek-e a vadon hívó szavának. Na, Sophie nézd pozitívan a dolgokat! Legalább nem szakad az eső! EZ már egy fél pont arra, hogy jól sikerüljenek a dolgok, nem? NEM? Ez csak egy átlagos, varázslatos nap, ahol vad seprűket kell terelgetned, mintha valami seprűpásztor lennél!
- Igen, az jó ötlet, maradj mögöttük, és ha mind beért az öltözőbe, teszek velük egy kört, és kijövök. Te meg pont utánam csukd be az ajtót - ossztja meg velem Mirus a haditervet, én meg lelkesen bólogatok, hétha ezzel elűzöm az éppen felfelé kígyózó idegbajomat. Neem lesz itt semmi probléma.
- Oké, ha ezzel végeztünk, és nem halunk meg, akkor mindképpen együnk majd egy csokibékát - sóhajtok, majd stratra készen elhelyezkedem a seprűmön.
- Kész vagy?  - érdezi, én meg mutatom felé kissé enyhén idegesen a felfelé mutató hüvelykujjamat, és elugaszkodom, kicsit alacsonyabban repülök, hogy Mirust észre tudják venni, és amint üldözőbe vezsik, én megyek hátra terelgetni, mert egy két méla seprű, mindig le akar térni a csordától. Vagy minek is nevezzem ezt.
- Hééé, héééééélóóó, gyere vissza - kiáltok az egyik elkószált seprűre, majd lassan közeledünk a megbeszélt hely felé, és ahogy Mirus besurrant, már sietek is az ajtóhoz, hogy kiengedjem, nem akartam megtalálni a holttestét, mert brrrr. Jóég minek is gondolok ilyenekre... Ki is térom az ajtót, és megvárom hogy kisurranjon rajta majd az utolsó pillanatban a seprűkre csapom azt. Hallom ahogy nekicsapódnak, a szőr a kezemen feláll, de amint elcsendesednek kifújom a levegőt.
- Jól vagy? - kérdezem Mirus felé fordulva. - Most már tökéletes seprűpásztorok is lehetnénk - teszem hozzá vigyorogva.

Sophie
2002. Május 7.

 




how to train your flying broom

- Oké, ha ezzel végeztünk, és nem halunk meg, akkor mindképpen együnk majd egy csokibékát.
- Ugyan már, nem halunk meg - jelentem ki határozottan, és bátorításból finoman meglapogatom Soph vállát. Rá is vigyorgok, de azért lehűt egy kicsit az óvatossága, nem baj azért, ha néha valaki emlékeztet az életveszélyre… ami fura, mindig körülöttem van, olyan, mint egy zavaró szag, amit az ember orra egy idő után megszok, de ha szóba kerül, akkor újra meg újra észreveszi.
- De a csokibékázás jó ötlet. Csak ne egy legyen, hanem sok. És ihatnánk hozzá egy egész csokitavat - álmodozom, aztán visszatérek a tervhez, és hogy Sophie jelezzen az indulásra.
Jó, hogy a seprűk nem értik félre a mozdulatot, nehogy valamelyik stopposnak nézze, a sajátját leszámítva, ami a következő pillanattól szerencsére stabilan és megbízhatóan repül.
- Hééé, héééééélóóó, gyere vissza
Hallom, hogy terelgeti a hátsó, kevésbé harcias példányokat, én pedig cikk-cakkban csalogatom a főkolomposokat, akik az előbb kis híján a földnek szegeztek minket. Lehet, hogy olyanok, mint a madarak, akik a légterüket védik és a betolakodókat leszállásra kényszerítik?
De most már mind egy zárt helyen termünk, teszek ott egy tiszteletkört, bár emiatt veszítek a magasságból, hiszen az üldöző seprűk alá kanyarodva tudok kijutni. Visszafelé a fejem felett suhannak a megvadult röpjárművek, de már előttem az ajtó. Az utolsó métereken túl gyorsan megyek túl alacsonyan, úgyhogy végülis le is billenek a seprűről, de legalább a fű puhítja a földet, és a lendülettől amúgy is tovább hemperedek, legalább nem egy nagy ütést kapok, hanem több kicsit, mielőtt megállnék végre, hanyatt fekvésben.
Nagyon megnyugtató hallani, ahogy dörömbölnek az ajtóba szaladó seprűnyelek, mert ez azt jelenti, hogy nem az én hátamba fognak így belerohanni. Felemelem a fejemet fektemből, és elégedetten látom, hogy Soph jól van, ott áll a lezárt kijárat mellett, ami remeg-rázkódik még mindig a seprűk rohamától. Aztán úgy tűnik, elhallgatnak, én meg felülök, és megkönnyebbülten kifújom a levegőt, amit valahol menet közben bennem felejtettem.
- Jól vagy?
- Persze. Mondtam én, hogy nem halunk meg! - vágom rá, és vigyorgok én is, meg nagyon finoman és nőiesen kiveszek egy fűszálat a számból.
- Most már tökéletes seprűpásztorok is lehetnénk - jelenti ki Soph, én pedig bólogatva talpra ugrom.
- Az se lenne rossz szakma. Lenne cowboy kalapunk, meg egy olyan hosszú, csattogós ostorunk. Csizmában és sarkantyúban ülnénk a vadseprűn. És óóó, rendezhetnénk seprű rodeókat - gondolkodom el félig viccelődve, de azért elgondolkodva pillantva az öltöző felé. A fejemben még egy pillanatig ott lebeg a kép, ahogy cowboy feelinges boszik és varázslók fél kézzel kapaszkodva próbálnak fennmaradni a magukat vadul dobáló seprűk hátán, mondjuk egy óriási, díszes övcsatért, aztán legyintek megint, és az egyelőre bezárt öltöző felé mutatok.
- Szerinted azokkal mi legyen? A tanár úr csak azt mondta, gyűjtsük őket össze, és az kész... Szóval… Csokibéka? - kérdezem vállrándítva, mert hát rendes és segítőkész vagyok, de azért stréberséggel ne vádoljon senki.
Azért lehet, hogy többet is mondhattam volna később Welch profnak annál, hogy “persze, összegyűjtöttük őket, ott vannak az öltözőben.” Nagyon a csokibékán járt már az eszem, és elfelejtettem említeni az apró tényt, hogy a seprűk nem lettek még egészen szelídek a kényszerű öltözőfogságtól. Mert mikor másnap a prof nyitotta ki az öltözőt, nagy meglepetés érte...

Köszönöm a játékot!