hálószoba

A ház egyetlen szobája, hatalmas belső térrel, falba épített szekrénysorral és egy elegáns fekete, szintén falba épített kandallóval (ami nincs rajta a hálózaton érthető okok miatt). hatalmas puha ágy, és fekete-fehér színek dominálnak a szobában.

[2002. szeptember 2.outfitThere's violence in the poetry]

2002. szeptember 2.
outfit

There's violence in the poetry

Azt este mélyen ülepedett rám, nehézzé téve a zsebemet és a lelkemet is. Elterelt belőlem minden olyan pislákoló fényt, ami eddig haloványan lobogott bennem, és csak az üres gomolygó feketeség maradt. mIntha az elmúlt hónapok nem is lettek volna, mintha semmi sem történt volna, egyszerűen belezuhantam abba a katlanba, ami azt hittem többé nem fog engem emészteni. Egyszerűen megint terhedt szét bennem a máreg, mert megint a bőrőm mélyébe vájta a fogát egy kígyó.
Az őszi éjjel hűvösen érintette meg az arcomat, ahogy a szemerkélő esőben beléptem a kapun, a házunk előtt. Gyalog jöttem haza az erdőből, talán még az illata is rajtam maradt. A kezem küktetett a dagadt fájdalomtól, de nem foglalkoztam vele. Sokkal fontosabb volt az, hogy megállítsam magam, és ne keressem fel azt a rohadékot és öljem meg. Tutdam, hogy kibazsottul féltette a seggét és mindenféle védőszarral védte a házat, de én a föld alól is előástam volna. hogy ha úgy volt. A nyakamon megfeszült egy ér, ki is duzzadt, ahogy átsétáltam a nedves járdán az ajtó felé. Náhány levél csúszósan tapadt oda a járdához. Legszívesebben ordítva téptem volna fel az ajtót, és kértem volna számon Elliotot, hogy mi a szarért nem mondta ezt el nekem. Tudtam, hogy voltak tikai mindenkinek, de ez kurvára fontos volt. Még mindig hozzá járkált. A féltékenység rohadtul tépett és kibazsottul mérges voltam Elliotra is, amiért egy ilyen faszihoz jérkált azok után, hogy kurvára megerőszakolták.
Halkan léptem be a házba, mégis csak gyerekekkel voltunk körülvéve. Biztosan a hálószobában volt és éppen bevetette az ágyat, normélis körülmények között várt rám, talán meggyújtott egy gyertyát is. Szerettem ha jó illatú a szobánk, a házunk, és tiszta a hely, ahol élünk.
Tudtam, hogy hallotta, ahogy megjöttem, mégis egy ideig nem mentem még fel, csak lehűtöttem a kézfejemet egy kis hideg vízzel, a konyhában, aztán halkan keresztül mentem a nappalin, osonbva az árnyékban, mint egy fekete párduc és felmentem a szobánkba.
- Beszélnünk kell, Elliot - mondtam ránézve, az ajtófélfának dőlve, miközben behúztam magam mögött az ajtót. - Az apáddal volt egy érdekes találkozóm. Nincs semmi amit szeretnél nekem elmondani? Amit még nem mondtál el?
halkan bezséltem mégis belül ezer fokon égettett a düh. Fájdalmasan lüktetett bennem, de én nyugodt arccal néztem rá, sérült kezemmet még mindig a zsebembe süllyesztve.

◂ i missed you ▸

2002. szeptember 2.

◃a i d e n▹

nobody could ever
replace you

style: homewear ║ zene: tonight

Noah-val a karomban az egész világ olyan más volt. A félhomályban már csendesen szuszogott KisNat is. Odafent Ada sem zörgött már olyan erőteljesen, talán befejezte a fürdést és bevonult a Lulutól kapott kölcsönhálószobájába, hogy hercegnősen álomra hajtsa a fejét. Még éreztem egy kis feszültséget a részéről, de szép lassan meg fogja szeretni ezt a helyet. Nem adok neki mást, mint amit Nat mellett is kapott, úgyhogy felesleges volt a dráma. Sem Aiden, sem én nem bántottuk. Lényegében egész jó dolguk volt.
Noah sötét szemei az arcomat figyelték. Közben cumizta az esti tápszert, amitől mind laposabban pislogott. Gyönyörű látvány volt és még mindig hihetetlen, hogy köze volt hozzám, hogy belőlem lett. Nem éreztem a magaménak, mert én nem érdemeltem meg őt. Nem voltam akkor sem ott, mikor megszületett, mert azon agyaltam helyette, hogy mennyire gyűlöl engem Nat, hogy mennyire tönkre ment az életem… pedig egy ilyen kis csoda mindent képes lett volna felülmúlni még azokban a nehéz pillanatokban is. Kár, hogy kevés volt megmenteni a házasságunkat.
– Aludj édesem… – suttogtam neki és még kicsit ringattam is, de nem kellett sok neki. Alig, hogy a vállamra fektettem, elaludt. Hallottam, ahogy szuszog, ahogy a kisáll megtámaszkodik rajtam és az ujjai erőtlenül markoltak a pólómba. Még csak a második éjszakánk volt együtt, mégis olyan tökéletes volt az egész. Kicsit járkáltam még vele, aztán óvatosan tettem be a kiságyba. Szerencsére nem mocorgott. Mélyen aludt, én pedig óvatosan betakartam. Még el tudtam volna nézni pár percig, de Zeusz úgyis ott volt velük, vigyázott és ha gond volt, hát felrohant utána az emeletre.
A másik őrzővédő szerepet Cleo öltötte magára, aki állandóan Adával akart lenni. Minden este együtt vonultak be Lulu szobájába. Így most magányosan léptem be a hálóba, remélve, hogy hamarosan megjön Aiden. Az egyik éjjeliszekrényen ott volt az illatgyertya, amit közösen választottunk és egészen érdekes, megnyugtató aromája volt. Azt is meggyújtottam, remélve, hogy mire Muci hazaér minden rendben lesz és lehetünk kicsit kettesben.
Felráztam a párnákat, a takarót is kicsit igazgattam, aztán előkészítettem a pizsamákat, amikre általában nem nagyon van szükségünk. De most, hogy vannak gyerekek, jobb lesz, ha belebújunk. Ada bármikor benyithat vagy ki kell sietni, mert valamelyik sír. Szóval jobbnak láttam elővigyázatosnak lenni. Mennyit tanultál Forsettől… A hang gúnyolódott, de igaza volt. Simán összevesztem Nattal, ha pizsamában feküdt le aludni, mert jobban szerettem meztelenül összebújni. Változik a világ. A gondolataimba merülve, éppen csak észrevettem és meghallottam az ajtó csapódását odalent. Tudtam, hogy megjött végre Aiden. Fogalmam sem volt, hol járt eddig. Nem is érdekelt, csak meg akartam ölelni és csókolni. A biztonság kedvéért azonnal áttúrtam a hajamat, hogy úgy nézzek ki, ahogy ő szokta csinálni. Még egy kicsit a számon is végig nyaltam, hogy csillogósabb legyen és vonzóbban nézzen ki.
– Beszélnünk kell, Elliot – mondta aztán, mikor végre felért és az ajtófélfának támaszkodva behúzta maga mögött az ajtót. Éreztem, hogy megállt bennem az ütő. A kezemben ott szorongattam a szürkecsíkos, pandamintás pizsamámat, készülve, hogy esetleg máris berángathatom a fürdőbe… de megmerevedtem a mozdulatba. Úgy bámultam rá, mint egy ijedt őz, akinek kikerekedett a szeme és mozdulni sem tudtam. Hirtelen lefuttattam az egész napot fejbe, fogalmam sem volt, hogy miféle hibát követhettem el, amiért most meg fog büntetni… amiről ilyen komolyan akar beszélni… végülis egésznap itthon voltam velük. Igen, most még dolgozni sem tudok úgy, mint amikor nincsenek itt a kölykök.  – Az apáddal volt egy érdekes találkozóm. Nincs semmi amit szeretnél nekem elmondani? Amit még nem mondtál el?
Nyeltem egyet. Fogalmam sem volt, hogy mire gondol. Az az érzésem támadt, hogy apám valamivel rászedte, valahogy megpróbált közénk állni. Gyűlölte a gondolatát is annak, hogy összeházasodtunk. Csak tönkre akar tenni, O’Mara… A gyomrom görcsbe rándult, én meg egész egyszerűen csak öklendezni tudtam volna. De nem tettem. A szemeim azonnal könnyesek lettek, a gombóc a torkomban szokás szerint fojtogatott. Nem sírhatsz, nem sírhatsz, mert akkor rájön, hogy milyen szörnyeteg vagy… és tényleg megtetted, amit apád mondott… tényleg megtetted, O’Mara..
– Én nem csináltam semmit… – nyafogtam hirtelen, de közben még mindig pánikba voltam esve. – Én csak… csak… itthon voltam. – magyaráztam és nem is igazán értettem mire gondolhat. Aiden előtt nyitott könyv voltam, de az életemnek voltak részletei, amikre nem tértem ki. A korábbi kapcsolatokra vagy éppen… arra, hogy megcsaltam januárban… sokszor. De azért csaltam meg, mert annyira hiányzott az érintése, a gyengédsége. Addigra minden nagyon rossz volt. Teljesen belefeledkezett a saját sötétségébe. Ezt hogy mondhattam volna el neki? Hogy mondhattam volna el anélkül, hogy elsírjam magam? Nem voltam rá büszke, hogy szórakoztam valakivel, ő meg többet akart belőlem és… lényegében szándékosan csábítottam el Gabriel Miltont.
– Sajnálom, akármit is tettem… – mondtam halkan és leejtettem a pizsamámat. Odarohantam hozzá és megöleltem. Aztán hangosan zokogni kezdtem. Közben belekapaszkodtam a zakójába, hogy csak most ne küldjön el.

[2002. szeptember 2.outfitThere's violence in the poetry]

2002. szeptember 2.
outfit

There's violence in the poetry

A fájdalom egyer erőteljesebben zsibbasztotta le a kezemet, de én meredten bámultam Elliotra. Lobogott bennem a vörös tűz, és csodálkoztam, hogy sikerült ennyire lepleznem ezt az arcommal. De én midnig is egy kibazsott színész voltam. Mindent megtettem a látszatért, mindent megtettem, hogy a kezembe tartsam a lapokat, hogy a póker arcom, az összes maszkom tökéletessé váljon és a bőröm alá szőjje be magát. Csak a győzelem számított, a kibazsott győzelem, hogy minden helyzetből én jöjjek ki jól. Amióta visszatértem a családomhoz az számított, hogy nekik jó legyen, hogy minden összejöjjön. Még Benjamint is megmentettem attól, hogy döglődésig egye magát a nyáron. Elviseltem ezt a felelősséget, ezt a terhet, csak most hirtelen olyan mocskosul sok volt. Midnig történt valami, valaki mindig beledobott az életembe egy ketrec tündérmanót, hogy azok szétbarmoljanak mindent, amihez csak hozzáérnek. Megint kedvem lett volna addig ütni a falat, hogy eltörik a másik csuklóm is.
Elliotot bámultam, ahogy megidnult, hogy felém repüljön, de beledermet a mozdulatba és rémülten pislogott rám. A kezében szorongatta a pizsamáját a kezében, de én hűvösen néztem őt. Egyszerűen zakatoló heves tenger zubogott bennem, melyen égő olaj úszott. Gyűlöltem így létezni, miközben tudtam, hogy az a rohadt Rowle pontosan ezt akarta.
- Én nem csináltam semmit… Én csak… csak… itthon voltam - tört ki belőle, én pedig cska cigire akartam gyújtani, de ha előhúztam vonla a kezemet kiszúrta volna rögtön, és most nem akartam, hogy ő kérdezzen. Én kérdezhettem most. Míg össze nem dőlt a kártyavár, addig nekem kellett irányítanom.
Aztán a következő pillanatban hozzám rohant és megölelt, én pedig éreztem, hogy medobban a szívem. Esküszöm, hogy egyszer megölöm azt a rohadék apját és Miltont is. Az ép kezemmel megsimogattam a hátát és megcsókoltam a fejét.
- Jól van, jól van. Menjünk fürödni -  sóhajtottam fel, majd a szobánkból nyílóm fürdőbe kezdtem húzni. - Ott majd beszélgetünk - sóhajtottam, majd magunkra hajtottam az ajtót. Csendesen megengedtem a szabad kezemmel a kádba a vizet, ami halkan zubogni kezdett, majd  akádnak dőltem. Egyszerűen nem tudtam most megcsókolni ELliotot. Fasznak érzek én leliismeret furdalást a megerőszakolásáért.
- Nem beszéltünk arról, hogy mi történt köztünk... januárban.

◂ i missed you ▸

2002. szeptember 2.

◃a i d e n▹

nobody could ever
replace you

style: homewear ║ zene: tonight

Pánikot éreztem. Minden porcikám remegett, ahogy odarohantam és zokogva magyaráztam, mennyire sajnálom. Nem tudom, mit tettem, de éreztem, hogy apám megtett mindent, hogy közénk álljon. Valami olyat mondott neki, ami megült a gondolatai között és megmérgezte a kapcsolatunkat. A hangjából tudtam, hogy valami most nincs rendben. Nem akarlak elveszíteni… Próbáltam koncentrálni az egyetlen gondolatra, amire képes voltam egyáltalán.
Éreztem a simítását a hátamon és a lágy puszit a tincseim között. Talán még sem utált annyira, vagy éppen csak megsajnált. Nem bírtam magamban tartani a könnyeimet. Már annyiszor veszítettem el magam mellől valakit. Aident nem akartam. Sokáig azt hittem, hogy Nat Forest volt nekem a nagy ő, de már egyáltalán nem voltam benne biztos.
– Jól van, jól van. Menjünk fürödni – sóhajtott Aiden. Még nem akartam elhúzódni, oda akartam bújni és érezni az illatát, mert ha most kirakja a szűrömet, akkor talán többé nem is lesz rá lehetőségem. Sok dolgot elkövettem én is ellene, ahogy ő is ellenem. Bőven lenne mit felhánytorgatni. De nem akartam. Azokat a dolgokat én el akartam felejteni, egészen elnyomni magamban, amennyire csak lehetett. Tudtam, hogy sosem leszek teljesen túl azokon a vitákon, a kis piszkálódásain, vagy amikor nem akart rólam tudomást venni… de megváltozott. Most már akart engem.
– De Muci… – Ellenkezni akartam, de sok értelme nem volt. Könnyedén irányíthatott, úgy ahogyan éppen neki tetszett. Sosem ellenkeztem igazán Aidennel szemben és most sem akartam. Tudtam, hogy valamit tettem, amiről nem tudom mi és aztalán az egész életünkre hatással lehet.
– Ott majd beszélgetünk – Közben óvatosan átterelt a fürdőbe. Nem volt más választásom, mint szerencsétlenül megállni. Elhúzódott, vizet engedett és megtámaszkodott a kádban. Nem akartam levetkőzni, mert úgy csak még sebezhetőbbnek éreztem volna magamat. Még is leszedtem a nyakamból a sálat, amit KisNat rakott rám játék közben, aztán kibújtam szép lassan a pulcsimból is.
– Nem beszéltünk arról, hogy mi történt köztünk... januárban. – Jegyezte meg, nekem meg megremegett a kezem a nadrággomb felett. Most nagyon-nagyon nem akartam, hogy ruhátlanul lásson. Ő nem kezdett vetkőzni, én mégis úgy éreztem nekem muszáj, mert elvárja, hogy a kádban legyek.
– Az már elmúlt, Muci – mondtam halkan. Nem éreztem szükségét felhánytorgatni a múltat és feltépni sebeket. Mert akkor el kéne neki mondanod, mit tettél… – visszhangzott bennem újra és újra. Aiden nem kedvelte Gabriel Miltont és akkor még enyhén fejeztem ki magamat. Féltékeny volt, hiába engedett el hozzá, mert én mindig szóltam, minden egyes alkalommal.
Kibújtam a maradék ruhámból és bemásztam a kádba. Apróra húztam össze magamat. Felzútam a lábaimat, hogy elrejtse a felsőtestemet, meg minden egyéb részt, amit most nem sok kedvem volt mutogatni. Így néztem fel Aidenre.
– Nem értem miért kéne most ebbe megint belemenni. Voltak gondjaid, megértettem miért volt minden olyan, amilyen és… – nyeltem egyet. – Elfogadtam. Elfogadtam, hogy elmentél. – Folytattam. Mi a szarral etetted be Phillip? A gombóc a torkomban nőni kezdett és fájdalmasan feszítette az állkapcsomat. Most még sem sírtam tovább, csak a korábban ejtett könnyektől csillogtak a szemeim és volt nedves az arcom.
– Nem tudom, mit mondott az apám, ami ennyire felzaklatott, de ő csak rosszat akar nekünk. Azt akarja, hogy váljunk el és vegyek el egy nőt, hanem is Nellie Nottot, akkor mást. – Magyaráztam kissé feszengve és a karjaimmal átkaroltam a lábaimat, hogy még kisebb legyek. – Nem akartalak bántani, Aiden, akármit is mondott neked.

[2002. szeptember 2.outfitThere's violence in the poetry]

2002. szeptember 2.
outfit

There's violence in the poetry

Tudtam, hogy Phillip csak közzénk akart állni, tudtam, hogy csak a falakat kívánta a házzasságunk köré. Ismertem azoknak a vonalait, a sötét árnyékát, a véres és hamuszínű téglák keserű hidegét, melyek egykor körbevettek. Mert én éíptettem a falat, talán akaratomon kívül, szinte ösztönösen. beburkolózva a sötét árnyék mögé, a néma fekete csendbe, ami körbe ölel és benne nem kell snekinek sem lennem. Mert hiába teljesítettem tökéletesen, annak éreztem magam. benjamin mellett túlságosan is éreztem, hogy én nem tudok ott létezni ahol ő. Mégis harcolni akartam, hős akartam lenni, aki képes megvédeni a családját. Nem is tudom mikor jutott eszembe, hogy halálfalónak állok. Talán meghallottam apa és anya bezsélgetését, amikor azt taglalták rájuk szállt pár halálfaló aranyvérű család. Köztük volt Feryll neve is. És én egyszerűen nem hagyhattam, hogy kezet emeljen bárki is rájuk. De a falak mögött minden más volt, a játszmák, az álalrcok. Goyrsan épültek körém és vettek körbe, lebontani már annál nehezebb. És Elliotnak sikerült szépen lassan lerombolnia ezeket a fájdalomban égő téglákat, hogy egy kicsit kiláthassak. Ismertem a fal hangját, és mintha maga Phillip pakolt vona megint körénk, de én nem akartam.
Egyszerűen nem akartam már emgint ezt. Nietzschének igaza volt, amikor azt mondta, hogy: Az, aki szörnyekkel harcol, jobb, ha vigyáz, nehogy ezáltal maga is szörnnyé váljon. S ha elég sokáig bámulunk a mélységbe, a mélység is visszanézhet ránk. A mélységnek sötét gennyes, kegyetlen szeme  van, ami megbűvöl, és beléd csepegteti lassan a mérget. Én már nem tudtam róla elszakítani a tekintetem, csak Elliot miatt néztem fel onnan, és élvezhettem egy kicsit a meleget a szívemben. csak Elliot és a családom tudta elérni ezt nállam, hogy ne bukjak a bele. Hiszen már túlságosan sok szörnnyyel harcoltam. De most sem akartam feladni. Ezért se ordibáltam Elliottal. És.. ezért akartam megölni Phillipet. Meg Miltont is.
A víz csobogása megtörte a fekete csendet bennem, némán néztem, ahogy ELliot belemászott a kádba, és összehúzta magát, mint egy kisgyerek, aki félt attól, hogy megszidják. Vele nem akartam kiabálni. Miltonnal már annál inkább. Egy hangos adava is tökéletesen simogatta volna a lelkemet. Nekitámaszkodtam a kádnak és egyelőre csak fürkésztem őt a vízben.
- Az már elmúlt, Muci.
- Egyes dolgok nem múlnak el ilyen kurva könnyen, ELliot - mondtam halkan.
– Nem értem miért kéne most ebbe megint belemenni. Voltak gondjaid, megértettem miért volt minden olyan, amilyen és… Elfogadtam. Elfogadtam, hogy elmentél.
- Nagyon is bele kell ebbe menni, Elliot, hogy rendbe tegyük ezt, mielőtt tönkre menne valami. És azért is, hogy egy okod mondj, miért ne akarjam megölni Miltont - pillantottam rá hűvösen. és a zsebemben megmarkoltam a fájós kezemmel a medált. Ha nem lettek volna elgémberedve a bedagadt ujjaim az is biztos,. hogy széttörtem volna. - Akkor még nem mentem el... - suttogtam, miközben éreztem, hogy az ideg miatt megint durván kezd lüktetni az ér a halántékomon és a nyakamon. Anya egyszer azt mondta, hogy én leszek az első ember, aki nyugodtan kap majd agyvérzést.
– Nem tudom, mit mondott az apám, ami ennyire felzaklatott, de ő csak rosszat akar nekünk. Azt akarja, hogy váljunk el és vegyek el egy nőt, hanem is Nellie Nottot, akkor mást. Nem akartalak bántani, Aiden, akármit is mondott neked.
- De baszd meg.... Nem te bántottál, vagy bántasz. Hanem téged bántottak - mondtam kicsit hangsosabban, majd előhúztam a látványosan sérült kezemmel a medált és felé dobtam. - Utoljára kérdezem, hogy nem történt-e valami januárban. Vagy kénytelen leszek megnézetni veled az emléket.

◂ i missed you ▸

2002. szeptember 2.

◃a i d e n▹

nobody could ever
replace you

style: homewear ║ zene: tonight

Aprónak éreztem magam, ahogy ott kuporogtam a kádban. A víz meleg volt, én mégis reszkettem, mint valami nyárfalevél a hűvös, őszi szélben. Nem éreztem magam elég kellemesen ahhoz, hogy rendesen Aiden szemébe tudjak nézni és beszélgetni… egészen olyan volt, mint egy számonkérés és azok sosem sültek el jól. Még egy válást nem viseltem volna el, nem tudtam volna egész egyszerűen elengedni megint Mucit. Egyszerűen ő adott értelmet a mindennapjaimnak. Előtte is volt életem, de egészen más, egészen szomorú és magányos. Ha nem került volna elő, még mindig ott gubbasztanék a gyerekkori szobámban Deannél, arra várva, hogy mikor lesz már vége ennek az egésznek.
Évekig viseltem a magányt. Másfél évtizedet töltöttem olyan kirekesztettségben, amit még a lopás öröme sem tudott megtörni időnként. Azt hittem, nincs szükségem emberekre, de közben nagyon is volt. Mikor megismertem Natot vagy Aident, olyan oldalát mutatták meg az életnek, ami az előtt nem volt opció. Most pedig úgy kapaszkodtam ebbe az élménybe, hogy magamat is képes voltam elnyomni.
– Egyes dolgok nem múlnak el ilyen kurva könnyen, Elliot – érkezett Aiden válasza. A hangja halk volt, olyan kimért és dühös, amiből tudtam, hogy nagyon könnyen rosszul jöhetek ki. Ezért nem ellenezktem, csak ücsörögtem a vízben tovább. Megpróbáltam még kicsit magyarázni, hogy miért nem fontos, mi volt januárban… Nincs mit magyarázni. Tudjuk mi volt… A hang mormogott, én meg megköszörültem a torkomat.
– Nagyon is bele kell ebbe menni, Elliot, hogy rendbe tegyük ezt, mielőtt tönkre menne valami. És azért is, hogy egy okod mondj, miért ne akarjam megölni Miltont – nyeltem egyet. Apám nem tudhatta, mi történt a patikában. Mégis honnan tudhatta volna? Azt sem tudhatta, mi volt utána. – Akkor még nem mentem el...
A felismeréstől megfeszültem. Az ujjaim belefúródtak a bőrömbe, annyira, hogy az fájdalmas volt. Nem érdekelt az sem, hogy a kőröm vájt bele és vérezni kezdett kicsit. Nem volt nagy mennyiség, éppen csak éreztem a nedvességet ott, ahol még nem ért a testem vízbe.
– Én… én… – Dadogtam. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne mondanom, hogyan valljam be azt, amit tettem. Egy kibaszott ringyó voltam, ahogy Piper Walsh is megmondta. Elcsábítottam Gabriel Miltont, mert el akartam. A nevét sem tudtam és ott szórakoztam vele egészen addig, míg nem akart végül annyira, hogy csak egy ájulás mentett meg az erőszaktól.
–  De baszd meg.... Nem te bántottál, vagy bántasz. Hanem téged bántottak – mondta. Aztán az indulatai mellett megpillantottam a kezét a kezébe szorongatott medált, amit utoljára Gabe adott nekem és otthagytam minden emlékemmel együtt a Cukormázban. Tudtam, hogy elvette az emlékeimet, de sosem néztem meg, mert… mert eszembe sem jutott. – Utoljára kérdezem, hogy nem történt-e valami januárban. Vagy kénytelen leszek megnézetni veled az emléket.
– Aiden… a kezed! – Felpattantam ültömből. Megfogtam a kezét és végig simítottam rajta. Aztán már másztam is ki a kádból, hogy a ruháim közül összeszedjem a pálcámat. Azonnal visszaléptem. Az sem érdekelt, hogy morgolódott és sínbe tettem a kezét, egy rövid jegelést követően. – Soha többé ne tedd ezt… ha sérült vagy azonnal szólj. Később kapsz bájitalt. – Suttogtam és bátortalanul néztem a szemébe. Így felállva, vizesen és ruhátlanul még szánalmasabbnak éreztem magam. Támadható felület volt az egész testem.
– Nem tudom mit őriz az a valami. Milton adta oda, mikor összejöttünk, február közepén. Sosem néztem meg. – Pillantottam le az üvegcsére. – De sejtem. Régebb óta csaltalak meg, mint hittem. – Folytattam halkan és kicsit nyeltem is, mintha félnék folytatni. – Nagyon hiányoztál januárban… mintha a szilveszter örökre elvágott volna tőlem. És… Miltonnal megitattam egy nagy adag férfiasítót és majdnem megerőszakolt Dean patikájában. Ezzel kezdődött. Aztán egy csomó idő kiesett és valahogy újra megtörtént, mikor hazavitt magához egyszer. Gyanítom ez előtte volt. De nem azért csaltalak meg, mert nem szerettelek, hanem mert... mert csak azt akartam, hogy szeressen valaki, mert te nem szerettél... Én ezt igazából nem is akartam... – Mutattam a zöld medálra, miközben elsírta magam.

[2002. szeptember 2.outfitThere's violence in the poetry]

2002. szeptember 2.
outfit

There's violence in the poetry

A kezem, a kezem. Annyira nem volt fontos. Miért figlalkoznak az emberek állandóan azzal legelőször, ami annyira kurvára nem lényeg? Elliot kipattan a kádból, úgy ahogy van, anyaszült meztelenül, és rögtön kezelésbe veszi a duzzadt kissé már önmagűtól reszkető csuklómat.
Sosem törődtem igazán azzal, hogy meg voltam sérülve, régen talán jobban érdekelt, hogy mindenem tökéletes legyen és makulátlan. De az akkor volt, amikor én is még el akartam hinni magamról, hogy tiszta voltam és tökéletes. pedig bennem volt a legtöbb hiba, a legtöbb méreg, és én végül ezekkel tanultam meg élni egyedül, kint Amerikéban, aztán pedig itthon, amikor eldöntöttem, hogy hazajövök, de csak nem volt képem anyám és az öcsém szeme elé keveredni. Iagzából, amikor a tulipánt is hoztam nekik, sem voltak tervben, de aztán anya, mintha megérezte volna... Mit is bezsélek, hát megérezte, kinézett és felsikoltott, hogy aztán előbújjon benjamin is, hogy a gyomromba boxoljon, mint egy durcás kölyök. Már akor sem érdekelt a fájdalom, ahogy most sem. És mégis mindig valaki ott volt, aki begyógyította a sebeimet. Elliotra néztem, miközben magyarázott, és sínbe tette a kezét. Utáltam ilyen koiszolgáltatottan megbénított lenni, a morolódásból és az arckifekezésből láthatta is ezt.
– Soha többé ne tedd ezt… ha sérült vagy azonnal szólj. Később kapsz bájitalt - csak dünnyögtem egy nem túl illedelmes káromkodást az orrom alá. Utáltam a Bájitalokat, pedig az életemet is rábíztam vona ELliotra. De csinálhatta volna kevésbé undorító ízűre, vagy ragacsosra. Inkább nem is mondtam bővebben erre semmit, csak vártam, hogy mikor szólal meg imét, hogy mikor kanyarodunk vissza januárhoz.
Január... Az egy különösen elbaszott hónap volt. Mind a kettőnk részéről.
- Nem tudom mit őriz az a valami. Milton adta oda, mikor összejöttünk, február közepén. Sosem néztem meg. De sejtem. Régebb óta csaltalak meg, mint hittem. - Felgorjantam és megcsóváltam a fejemet, majd hideg tekintetemmel fürkésztem ELliot arcát.
- Milyen megnyugtató ezt hallani - sóhajtok fel. Ha azu ember egy bizonyos időn keresztül össze van zárva a világ legszarkasztikusabb vérfarkasával, rá is ragad némi belőle.
- Nagyon hiányoztál januárban… mintha a szilveszter örökre elvágott volna tőlem. És… Miltonnal megitattam egy nagy adag férfiasítót és majdnem megerőszakolt Dean patikájában. Ezzel kezdődött. Aztán egy csomó idő kiesett és valahogy újra megtörtént, mikor hazavitt magához egyszer. Gyanítom ez előtte volt. De nem azért csaltalak meg, mert nem szerettelek, hanem mert... mert csak azt akartam, hogy szeressen valaki, mert te nem szerettél... Én ezt igazából nem is akartam...
Felsóhajtottam, és magamhoz húztam, miután rádobtam egy puha köntöst, ami éppen a kezem ügyébe akadt és magamhoz húztam. Nem lehettem rá dühös, maximum magamra, és arra, hogy ezeket nem bezséltük meg hamarabb. Akkor még túlságosan betemetett a saját dühöm, a saját önsajnálatom, és én sem értettem hogy a francba jutottam el odaág. Hogy a francba jutatttam magunkat odáig, hogy ezek megtörténjenek.. Francba, Aiden végül megint minden kicsúszik a kezeid közzül? Nem volt elég egyszer? Elnyomom a gonosz kis hangot, mert nem érdekel ahogy ütlegel engem belül.
magamhoz húzva hagytam, hogy kisírja magát, miközben csak azt fontolgatztam, hogy megölöm Miltont. Mindig is egy beteg állatnak gondoltam, és milyne igazam lett. És még hagytam hozzá odamenni ELliotot. Bár azt hiszem, amiota elvesztek az emlékei egy kicsit... furább lett. A mostaniból azt tudnám elképzelni, hogy könyörg ELliotnak egy csókért.
- Januárban sok minden félre ment. Én is. Nem vettelek észre, mert elvakított a saját dühöm. Most sem rád vagyok mérges, hanem saját magamra. Mert nem védtelek meg, mert nem voltam neked egy biztos pont. De most már nem lesz így. Ott van az ígéret az ujjamon is. Sosem hagylak megint ennyire magadra, ELliot - sóhajtottam, majd finom csókot leheltem a szájára. -  Utálom, hogy magcsaltál, igen. De az is mindig két ember hibájából történik. Vagy itt három. És tudom azt is, hogy erre sosem lennél megint képes. Szóval most már csak győzz meg arról, miért ne akajam halálra kínozni azt a faszfejt.

◂ i missed you ▸

2002. szeptember 2.

◃a i d e n▹

nobody could ever
replace you

style: homewear ║ zene: tonight

Éreztem, ahogy a nedves testemen végig fut a libabőr, amint kipattantam a kádból. A csempe hideg volt a lábam alatt, és a levegő sem volt már olyan meleg, mint a nyár közepén. Londonba nagyon is beköszöntött az ősz, de nem számított… mert Aiden miatt tettem így. Miatta kaptam fel a varázspálcám, és miatta varázsoltam, hogy ne fájjon annyira a keze… nem érdekelt, hogy mérges, csak ne szenvedjen.
Megérdemeltem a haragját. Megérdemeltem, mert úgy játszottam Gabriel Miltonnal, mintha ő nem is lett volna… most már eszembe sem jutott volna újra megtenni. Túlságosan beleszerettem és csak azért küzdöttem, hogy a kettőnk élete olyan legyen, amilyennek lennie kellett volna már tavaly ősszel is vagy éppen decemberben, mikor elkezdett furává válni az egész. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen őszintének kellett lennem vele. El kellett mondanom mindent úgy, ahogyan akkor volt. Persze megvolt az esélye, hogy éppen emiatt hagy majd el, de vállalnom kellett a kockázatot.
– Milyen megnyugtató ezt hallani – sóhajtott fel, mikor bevallottam, hogy valóban megcsaltam. Ez persze már nem volt titok előtte eddigre, hiszen apám már beavatta a részletekbe. Nem tudtam, mit mondott neki, de muszáj volt azt a verziót is tudnia, ami a valóság volt. Nem csak az eseményeket, azok önmagában kegyetlenségnek is tűnhettek volna. Az érzéseket akartam megosztani vele, amik kínoztak akkoriban.
– Sajnálom… – Sajnálom, hogy azt hittem, nem szeretsz… Sajnálom, hogy mindennél jobban hiányoztak a csókok és az ölelések… Ezeket is hozzá kellett volna tennem, de nem akartam őt hibáztatni. Valójában nem csak az övé volt, én is gyenge voltam, nem elég kitartó, ráadásul hagytam magam úgy vezetni az orromnál fogva, ahogyan csak lehetett. Sokat hibáztam akkoriban.
Olyan jól esett, mikor közelebb húzott és rám dobta azt a köntöst. A puha anyag és a karja, amivel tartott, olyan kellemes, biztonságos érzést adott, mintha nem is haragudna igazán. Ezért közelebb bújtam hozzá, hogy a nyakához nyomva az arcomat zokogjak kicsit. Olyan nehéz volt kimondani azokat a szavakat… de igazak voltak. Sosem voltam makulátlan ember, gyakran játszottam két kapura, és nem csak kapcsolatok terén. Ravasz voltam, helyeszkedős, éppen olyan, amilyennek az ember egy csalót, egy tolvajt gondolna. Nem tudtam meghazudtolni magam… annyira ez voltam. Már a bőröm alá is beivódott az, aki tizenöt éven keresztül voltam és nagyon nehéz volt elszakadni. Aiden talán megértette, hiszen ő is maszkokat hordott, hogy óvja magát. 
– Januárban sok minden félre ment. Én is. Nem vettelek észre, mert elvakított a saját dühöm. Most sem rád vagyok mérges, hanem saját magamra. Mert nem védtelek meg, mert nem voltam neked egy biztos pont. De most már nem lesz így. Ott van az ígéret az ujjamon is. Sosem hagylak megint ennyire magadra, Elliot – sóhajtott megint. Elhúzódtam tőle, kicsit meglepetten néztem rá, amiért nem azt mondta, hogy hibáztam, hogy büntetést kapok. A szemeibe néztem és akkor ért az a finom kis csók az ajkaimon. Apró sóhajt eresztettem meg felé. – Utálom, hogy magcsaltál, igen. De az is mindig két ember hibájából történik. Vagy itt három. És tudom azt is, hogy erre sosem lennél megint képes. Szóval most már csak győzz meg arról, miért ne akajam halálra kínozni azt a faszfejt.
Lesütöttem a szememet és csak bólintottam.
– Ha nem szórakozok vele, sosem akart volna engem. Azt hiszem. – Motyogtam magam elé. Aztán megint a szemébe néztem: – Rossz emberrel baszakodtam, Aiden… azt mondta, hogy akárhány embert megdughat, egyik sem olyan, mint én… – suttogtam, de most nem szakítottam el a tekintetem tőle. – Aztán össze jöttünk. Talán kicsit túl gyorsan is, de nagyon hiányoztál… nagyon szenvedtem, mindenhol ott volt az illatod a régi házban. Menekülnöm kellett. Ő volt a menekülési útvonal.
Csendesen beszéltem. Nem tudom, talán azért, mert reméltem, hogy megérti… én végig csak őt akartam visszakapni. Ha nem így lett volna, akkor Milton képbe sem került volna. Kellett valaki, aki elég szexi és eléggé jófej ahhoz, hogy elterelje a hiányáról a figyelmet.
– Inkább utánad kellett volna mennem… meg sem érdemellek...

[2002. szeptember 2.outfitThere's violence in the poetry]

2002. szeptember 2.
outfit

There's violence in the poetry

A kezem Elliotnak köszönhetően kezdett valamennyire visszaformálódni emberi kézzé, pedig egyszerűen hidegen hagyott, hogy mot mi van velem. Ez most a legkevésbé számított. Egyedül rólunk volt szó, és a kibazsott életünkről, amibe már megint belerondítottak valami kegyetlen és szánalmas módon. De Rowle nagyot hibázott, amikor ideeadta ezt a medélt. Mert ez is az bizonyította, hogy milyne kibaszottulé nem ismert minket. Ennyi nem elég, hogy szétszedjen minket, ennyi nem elég, hogy közöljem Elliottal, hogy vége. Nem. Nem voltam olyan,a ki könnyen feladja az első akadálynál. MIndent meg lehetett bezsélni, anyáék is mindent megbeszéltek egymással, és ezért volt sokkal különlegesebb közöttük a kapcsolat mint a többi aranyvérűnél, ahol már az elején önkre ment minden egy szánalmas kényszerházasság miatt.
Szerettem az életemet ELliot mellett, a közös életünket, még akkor is, ha nem mozdulhattunk egy tapodtat sem a gyerekektől, akik most a nyakunkba szakadtak, csak mert Nathanial Forest végig akarja dugni Ázsiát. Annyit szenvedtünk, külön-külön és együtt is, hogy végre ezt megkaphassuk. A házat. A saját életünket. Túlságosan szerettem ezt itt, mindent együtt ahhoz, hogy egy kibazsott Gabriel Milton mindent tönkre tegyen, még akkor is, ha az egészet tényleg Elliot kezdte. Minden megcsalás valami miatt elkezdődik. És én is hoibás voltam ebben. És gyűlöltem magamat, amiért nem voltam neki ott, amikor szüksége lett volna rám.
Csendesen hallgattam hát ELliot zokogását, miközben éreztem, hogy lassan fűteni kellene a házat. A gyerekek és ELliot miatt is. Engem nem zavar a hideg, sőt, kifejezetten szerettem, ahogy az őszt is. Szerettem a hűvöset, az eső illatát ősszel, amit csak ekkor lehetett érezni, a színes faleveleket. Az átható szomorúságot, ami a természetből áradt, mind olyan gyönbyörűvé tették az őszt. Mindig is kedveltem hűvösben olvasni egy kapanén kucorogva, és nem is zavrt, ha anya elfelejtett fűteni. Benjamin már inkább járkált három pulcsiban és panaszkodtt, hogy megfagy. Nem szerettem volna, hogy ELliot megfázzon, így a köntösén keresztül simogattam a hátát, amíg ő sírt, hogy ezzel nyugtassam és melegítsem is.
- Ha nem szórakozok vele, sosem akart volna engem. Azt hiszem. Rossz emberrel baszakodtam, Aiden… azt mondta, hogy akárhány embert megdughat, egyik sem olyan, mint én…  - felhorkantottam, majd a zsemebmbe nyúlva fél kézzel kiügyeskedtem egy cigit a dobizból, és az öreg kopottas öngyújtóval meggyújtottam. Engedtem, hogy szétáradjon bennem a füst és megtöltsön, mintha csak egy üres váz lettem volna. Ezt auért a jelenlegi Miltonról aztán ritka nehezen tudtam vona elképzelni.
- Meglepő, a mostani inkább a könyörgöm fejüdj le velem típusnak tűnik, akit mindeki lapáztra tesz - vontam meg a vállamat, és megcsóváltam a fejem. belenéztem a vízbe, de nekem nem sok kedvem volt levetkőzni és belemászni, ELliot is magyjából kezdett megszáradni.
- Aztán össze jöttünk. Talán kicsit túl gyorsan is, de nagyon hiányoztál… nagyon szenvedtem, mindenhol ott volt az illatod a régi házban. Menekülnöm kellett. Ő volt a menekülési útvonal - felsóhajtottam, és néztem, ahogya az ajkaim közzül kiáramlott a füstfelhő.  - Inkább utánad kellett volna mennem… meg sem érdemellek...
- Jaj hagyd már ezt - mormogtam, és magamhoz húztam megint egy csókra. - Ne rinyálj, csak szeress - borzoltam meg a haját, miközben a cigicsikket lustán az ujjaim között forgattam. - Mindent meg tudunk oldani, euzt is megoldjuk. És az apádnak meg bemutatunk, hogy lehet akármekkora farok, akkor sem baszhatja szét a házasságunkat - húztam be a hálószobába. Kimerítű nap volt, és bár még mindig kibaszottul mérges voltam, inkább csak magambanfeldolgoztam amit ELliot mondott. Gyűlöltem, hogy Miltonhoz futott és nem hozzám, gyűlöltem, hogy nem voltam ott. És mérges voltam még mindig mind a kettőnklre. De lassan, ha nem is olyan könnyen, mint Benjamin, meg tudtam bocsájtani. Annak,a ki megérdemelte. És Elliot kibaszottul megérdemelte. Nem bántottam és piszkáltam tovább a lelkiismeretét, inkább csak behúztam az ágyba, miközben a medált bedobtam az éjjeliszekrénybe, miközben végigsimítotottam ELlioton.

◂ i missed you ▸

2002. szeptember 2.

◃a i d e n▹

nobody could ever
replace you

style: homewear ║ zene: tonight

18+

Reszkettem a karjai között. Nem csak azért, mert fáztam, hanem, mert féltem, hogy most dönt majd úgy, hogy elküld és azt mondja, nem akar többé olyan emberrel lenni, aki megcsalta. Nem volt rá elég indok, hogy úgy éreztem nem szeret vagy, hogy eltávolodtunk egymástól. Talán nem ért Milton ennyit, de valójában ragaszkodtam hozzá jó ideig. Segített tovább lépni, volt közöttünk szenvedély, de igazi szerelem, mint Aidennel, valahogy hiányzott. Szerettem, éltem volna vele, talán örökre is, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy alakultak… mégis úgy éreztem, most ez a tökéletes. Hamutartó és mi. Mi. Muci és Nyuszi. Aiden és Elliot. Számomra ezek jelentették az, hogy valami egész.
Azt sem bántam, hogy elővett egy cigarettát és meggyújtott. Nem érdekelt, hogy a dohányaromája megtöltötte a fürdőt és büdösek lesznek a törölközők, olyan lesz a hajam… ez kellett most. Ez annyira ő volt. A legrosszabb pillanatokban pedig semmi másra nem volt szükségem, csak is rá.
– Meglepő, a mostani inkább a könyörgöm fejüdj le velem típusnak tűnik, akit mindeki lapáztra tesz – mondta Aiden és megcsóválta a fejét. Nyeltem egyet, nem kellett volna Miltonról beszélgetni, nem kellett volna megkeseríteni tovább ezt a napot. Csak még mélyebbre ásott bennem a bűnbánat, amiért megcsaltam… amiért az ember, akihez az életemet kötöttem a hülye döntésem miatt szenvedett. Apám kihasználta a tetteimet és biztos voltam benne, hogy olyan szavakat használt, amikkel csak még inkább megmételyezhette Aiden gondolatait.
Ismertem a Mucimat. Tudtam, hogy sokszor keserű gondolatok ülnek meg az elméjén, még akkor is, hogyha látszólag megerősödött. Még ott voltak a múltja sebei, az önutálat és ezeket könnyedén feléleszthette egy újabb csalódás. Nem érdemeltem meg őt. Nem érdemeltem meg, mert a célom az volt, hogy boldoggá tegyem és igazán jó férj legyek… ehhez képest újabb sebet ejtette rajta. Ez volt az én formám. Szerethettem akármennyire, beteljesült a legnagyobb vágyam és Aiden férje elttem… erre elrontottam ezt is.
– Jaj hagyd már ezt – mormogta és végül finom csókot lehelt az ajkaimra. – Ne rinyálj, csak szeress – borzolta meg a hajamat. Elmosolyodtam. Nem tudtam tovább komor lenni, mert ez az érintés mindennél jobb volt. Morogva igazítottam vissza a tincseimet… de éreztem, még mindig boldogságtól csillognak a szemeim. –  Mindent meg tudunk oldani, euzt is megoldjuk. És az apádnak meg bemutatunk, hogy lehet akármekkora farok, akkor sem baszhatja szét a házasságunkat – folytatta és már húzott is át a hálóba. Nekem sem sok kedvem volt a fürdőzéshez, inkább csak összebújtam volna Aidennel, hogy még beszélgessünk, csókoljuk egymást… szeretkezzünk. Érezni akartam magamban, éreztetni akartam, hogy az övé vagyok és soha semmi sem állhat közénk. Hibáztam, mert ahelyett, hogy űztem volna, míg nem szeret meg újra, míg nem akar velem lenni, elmenekültem.
– Soha többé nem engedem meg, hogy tönkre menjünk… – suttogtam, aztán dőltem vele az ágyra. Letoltam magamról a köntöst, így Aiden egyenesen a meztelen testemen simíthatott végig. Megremegtem a tenyere melegsége alatt. Megfogtam a csuklóját és lejjebb húztam magamon, egyenesen oda. A forróságába megint csak beleremegtem.
– A tiéd vagyok… a tiéd… – Még mindig halkan beszéltem, de úgy fordultam, hogy egyenesen a szemeibe nézhessek. – Mondhatok valamit? – kérdeztem, de igazából nem vártam meg, hogy válaszoljon. Csak elengedtem a csuklóját. – Most már tényleg gyereket akarok tőled. Te vagy a legférfiasabb ember, akit ismerek… senki mással nem tudom elképzelni a jövőmet. - Nyálas voltam, szerelmet vallottam megint. Nem voltam benne biztos, hogy szükséges, de mégis ki akartam mondani ezeket a szavakat. Talán reménykedtem benne, hogy ez elég ahhoz, hogy apám mocskát eltakarítsam... mert bepiszkolta mindazt, ami gyönyörű volt és tiszta. Igen. Talán kicsit túl tökéletes és egyszerű is volt ez, azért kellett belerondítani és támadni kívülről. Apámnak nem tetszett, hogy boldog vagyok. Valójában Nat mellett sokkal könnyebben támadhatott és sokkal hatékonyabban. A mostani hadjárataihoz különleges eszközökhöz kellett nyúlni.
Fraser akartam lenni. A Fraserekhez akartam tartozni, mert nem csak Aident szerettem, hanem a családot is, amit kaptam. Erica megérdemelte, hogy unokája legyen és újra babázhasson úgy igazán. Tudtam, hogy szüksége lenne rá, hogy történjen körülötte egy halom dolog. Így dolgozta fel a gyászát. Nekem ő is fontos volt, egy második anyuka. Közelebb húzódtam Aidenhez és finom puszit adtam neki.
– Ugye nem akarsz neki menni Garbielnek?

[2002. szeptember 2.outfitThere's violence in the poetry]

2002. szeptember 2.
outfit

There's violence in the poetry

Elliot remegeset ereztem a karjaim között, es szinte sejtettem, hogy nem a hidegtől reszket, hanem mert félt. Biztos tőled fél, Aiden, fel, hogy megint bántani fogod. Annyi fajdalmat okoztam neki, annyiszor szúrtam belé is a kést, ugy ahogy a csaladommalis tettem. Pedig nem akartam. De nem akartam azt sosem… senkit se akartam bántani. Es mégis mintha csak ez lett volna a veremben. Elliot mutatta meg, hogy más is tudok lenni. Es nem akartam többet ugyan abba az allapotba belesullyedni.tul nagy luxus volt, es senki se érdemelte meg a hisztim. Csak csendben olelten Elliotot, es vártam, hogy egy kicsit alabbhagyjon a remegés.
Keményen megfeszul a torkom, ahogy ölelem es érzem a habfürdő illatát az orromba kuszni. A gondoltaim össze vissza cikaznak es hol merhetetlenul meg akarom olni Miltont, hol pedig Elliot apját, hol magamat ostorozom mert miattam történt me.g. Nem voltam az a biztos pont az életében. De most annak kellett lennem csakis a szilárd biztos pontnak, aki mellett Elliot ugy érzi, hogy nem banthatja senki.
Nehéz sóhaj szakad fel belolem, ahogy kihuzom a furdobol.
- Soha többé nem engedem meg, hogy tönkre menjünk… - suttogja, ahogy a puha ágyra dolunk.
- en sem. Es senki se nyulhat hozzád sehogy. Vagy halott ember lesz - teszem hozzá. Ugy is megoltem azt a férget is az Ustben. Az egyiket legalább is. Engem nem fogott vissza azba tiszta erkölcs, ami Benjamint is.
Közben édes csokokkal kenyeztetem Elliot, hagyom, hogy ahogy eddig is folyamatosan a cselekedeteim beszéljenek a szavak helyett. Néha olyan nehéz bevallani amit érzünk. Mindig is utaltam, hogy nekem az olyan nehezen ment. Ha mondtam is valamit hazudozás volt. Talán Estherrel is hazugság volt. Csak, hogy kikeszitsem Benjamint.
Forró szerelemmel kenyeztettem Elliotot, miközben finoman fogta meg a csuklom es húzta lejjebb. A szammal finoman csókoltam meg a finom, forró bőrét, élveztem az ízét es az illatat.
A kérdésére csak fellestem a szemébe, de nem válaszoltam. Sejtettem, hogy megint valami értelmeset fog mondani, de ezért is szerettem őt. Kimondta azokat, amiket en nem tudtam. Es nem akarta (általában) kieroszakolni belőlem ugyan azokat a szavakat.
-Most már tényleg gyereket akarok tőled. Te vagy a legférfiasabb ember, akit ismerek… senki mással nem tudom elképzelni a jövőmet - suttogta, miközben a nyelvem finoman tancolt rajta. Amikor elhagytak a szavai a szajat csak elmosolyodtam es felcsuszva osszeeintettem a csipomet vele. Várok egy kicsit a mizdulattal miközben válaszolok.
- Tökéletes szülők leszünk. Es te vagy az en jelenem és jövőm. Örökre - mondok végül en is egy érzelmes szöveget. Aztán újra mozdulok, hogy egy szenvedélyes, gyengéd ritmusú táncba kezdjünk. A szívem meglodult. Es valami eszeveszett kellemes, rég nem érzett boldogsag szaladt végig rajtam. Mintha az elmúlt pár ora nem is történt volna meg.
A testem közben egyre forróbb volt es lassan éreztem, hogy a gyönyör is végigszalad rajtam. Rahullottam Elliotra közben egy forró csókot lehelve az ajkara,es végül csak elnyulok mellette félig rajta az ágyban.
-Ugye nem akarsz neki menni Garbielnek? - hangzik a kérdés en meg felhorkanok es megborzolom Elliot hajat.
-Komolyan ez az első, ami szex után eszedbe jut? - vigyirgok majd megvonom a vállamat. - Most nem. De lehet, ha meglátom az utcán szívesen feketére atkoznam a seggét - dormogok, majd hirtelen valami zajt hallok.
- ha benyit valamelyik gyereked, és meglat minket puceran, összetorik a lelkük. Túl fiatalon veszitenek el az ártatlanságukat - mormogtam.

◂ i missed you ▸

2002. szeptember 2.

◃a i d e n▹

nobody could ever
replace you

style: homewear ║ zene: tonight

18+

Aiden nélkül minden végtelen ijesztőnek tűnt volna. Sokszor adtam át magam a magánynak és döntöttem úgy, hogy mostantól egyedül folytatom, elengedve azt a rengeteg problémát és szívfájdalmat, amit az elmúlt három évben éltem át és már el is kezdtem magam köré emelni azt a kőfalat. Csakhogy jött Muci Fraser és a tekintetével, az öles lépteivel lerombolta a kezdetleges építményem. Odalépett hozzám és addig csókolt, míg megint neki nem adtam magam. Talán a manó hozzá segített a boldogságunkhoz, de valahogy mégis olyan természetesen jött minden.
Az ágyra dőlve, ahogy találkozott a tekintetünk, tökéletesen megbíztam benne. El mertem hinni, hogy nem fog elküldeni csak azért, mert egyszer megbotlottam. Nem hihette azt,hogy kevesebb Garbriel Miltonnál. Látta hogyan reagáltam rá Afrikában, hogy őt választottam, mikor ott voltunk szemtől szemben.
–  en sem. Es senki se nyulhat hozzád sehogy. Vagy halott ember lesz – mondta, amikor biztosítottam róla, hogy mindent megteszek majd kettőnkért. Bár nem akartam, hogy féltékenységből vagy védelemből bárkinek is ártson. Nem is igazán örültem volna, ha szemtől szembe került volna Gabe-bel. Mindig az jutott eszembe, mikor Nat párbajozni akart Gustaffal és alig tudtam megakadályozni. Nem értem annyit, hogy bárki is öljön értem.
– Aiden… nem kell senkit megölni… esküszöm, a tiéd vagyok. – Suttogtam még mindig halkan. Ahogy odahúztam magamhoz a kezét és finoman kényeztetni kezdett az ujjaival, megfeszült a testem. Ezt már csak akkor fokozta, amikor az ajkai finoman érintették a bőrömet. Csak biztosítani akartam róla, hogy az egyetlen ember, aki hozzám érhet az ő. A saját ízét érezhette rajtam, akárcsak a saját illatát. Senki mást nem öleltem olyan szenvedéllyel és mióta megint együtt voltunk, ruhátlanul is csak Erica látott egyszer, véletlenül, meg Ben… véletlenül… meg egyszer félig Gabriel, de összehúztam magamon a köntöst, szinte azonnal.
Hangosan sóhajtott fel, ahogy a nyelve táncolt rajtam. A testem megfeszült, újra és újra. Édes ritmus volt ez és olyan élvezettel sóhajtottam az ajkai játékára, hogy érezhette azt tehet velem, amit csak akar. Hamarosan felhúzódott, rám feküdt és én megint elvesztem a barna-szürke szempárba. Így olvadt össze a testünk, én meg hangosabban nyögtem fel.
– Tökéletes szülők leszünk. Es te vagy az en jelenem és jövőm. Örökre – mondta, ahogy picit elhúzódott egy kis időre. Tényleg vele képzeltem el a jövőnket. Közös családot akartam vele, gyerekkel, kutyákkal, macskákkal, otthonnal és célokkal. De nem erőtlettem. Az én célom ugyanis az elmúlt félévben egyetlen dolog volt: Aiden. Aiden boldogsága, Aiden szeretete, az amit április eleje óta folyamatosan birtokoltam és amiről azt hittem, hogy már teljesen elveszítettem.
Gyengéden mozgott bennem. Éppen elég mélyen ahhoz, hogy nehezen tudjam csak összeszorítani az ajkaimat, hogy ne keltsem fel a gyerekeket. Csupán a halk sóhajokat engedtem felszakadni. Lassú volt, kellemes és forró. Felsimítottam a nyakára, az ujjaimat belefúrtam a hajába. Csak azt akartam, hogy vegyen el tőlem mindent, amit most adhatok. A gyönyörét érezve én is megfeszültem újra és elengedtem magam. Kitöltött ő, én meg kicsit összemaszatoltam a hasát.
Tökéletesen kivált belőlem a feszültség. Így újra szóba tudtam hozni, két levegőért kapkodás közben, hogy nem örülnék, ha bántaná Gabrielt. A hajborzolásra persze elmosolyodtam. Olyan jó volt, ahogy hozzám simult és félig eltakarta a testem a hűvöstől.
– Komolyan ez az első, ami szex után eszedbe jut? – kérdezte, én meg csak elvigyorodtam. – Most nem. De lehet, ha meglátom az utcán szívesen feketére atkoznam a seggét – dörmögte. Aztán valami zaj jött kintről és nem is tudtam reagálni. Csak az ajtó felé füleltem, annak reményében, hogy csak Zeusz vagy Cleo mászkál odakint.
– ha benyit valamelyik gyereked, és meglat minket puceran, összetorik a lelkük. Túl fiatalon veszitenek el az ártatlanságukat – mormogta Aiden, ő is az ajtót figyelve. Édes volt, hogy azt hitte, ezeket a gyerekeket megrázná a meztelenség. Ada ezerszer látott ruha nélkül, aztán KisNat is. De őt valahogy sosem a testem érdekelte, csak a tény, hogy „apu.” Noah-ról nem tudtam volna elképzelni, hogy rosszul viselné a dolgot, a gyerekem volt. Talán ő sem lesz nagyon más, mint most én.
– Nyugi, már ezerszer láttak pucéran. – Horkantottam fel. – Csak Cleo mászkál. Tudod, hogy folyamatosan felügyeli őket. – Simítottam meg Aiden tincsiet. Azért megfogtam a takarót és deréktól lefelé magunkra húztam. Jól van, O’Mara… így nem látja meg senki, milyen torz a tested… A hang gúnyolódott, majd a következő pillanatban egy halk pukkanással megjelent, egyenesen mellettünk Noah. Felborult a matracon és kacarászva rugdalózott fölfelé a lábaival.
– Hát te? – tornáztam kicsit fel magamat, hogy az ölembe vegyem. Azonnal Aidenre pillantott majd valami „dádádáááát” dünnyögve megragadta az egyik göndör tincsét. – Szereted Mucit? – kérdeztem, ahogy a kicsi egyre jobban ficergett felé a kiskacsás rugdalózójában.

[2002. szeptember 2.outfitThere's violence in the poetry]

2002. szeptember 2.
outfit

There's violence in the poetry

- Aiden… nem kell senkit megölni… esküszöm, a tiéd vagyok
Tudtam, tudtam, hogy az enyém. MÉgis egyszerűen undorodtam attól, amit tett vele Milton. Egyszerűen nem is tudom, hogy mi tartott vissza attól, hogy ne rögtön azzal kezdjem, hogy megkeresem és előkerítem bárhol is legyen, hogy megöljem. tallán az, hogy megváltoztam. Hogy nem feltétlenül állandóan a bosszúm irányított. HOgy mégis csak Elliot volt nekem az első, még ilnekor is, hogy hozzá fordultam, és előbb mindent meg akartam bezsélni. Ahleyett, hogy mindent megint tönkretettem volna. Kicist fájdalmasan kezdett hasonlíta a tremészetem apáméra. AMi talán mások eőtt mindig is egyértelmű tény volt. csak én egyszerűen képtelen voltam vele rendesen kommunikálni. Hogy is hihettem azokat a szánalams dolgokat róla. De talán egyszer méltó leszek arra, hogy tényleg büszke legyen rám. Talán már most is az volt, hiszen én is családot akartam. Azt hittem ELliottal ez beteljesedhet, de valamiért... valamiért mégis egy kicist többre vágytam ennél.
HYgatm, hogy a vágyaim és a csókjaim vezessenek végig a testén, hogy olyan kimondhaatlan szenvedéllyel érjek hozzá, amit szavakba önteni talán lehetetlen próbálkozás lett volna. Most nem is akartam ezt a pillanatot csak úgy elrontani. Csókoltam, ahogy értem, ahol értem minden egyes centiméterét. Finoman táncolt végig a bőrén a nyelvem, az apró csókok közben. Azt akartam, hogy tudja ő az enyém, és csak én tudom őt úgy kényeztetni, ahogy neki a legjobb. Féltékeny típus voltam és verseny szellemem sem hagyta, hogy egy Gabriel Milton lekörözzön engem egy szánalmas kiszolgáltatott éjjeli szexszel. Nem, én annál jobb voltam, és én nála sokkal jobban szerettem és ismertem ELliotot.
Lassan vittem bele a táncunkba, mintha az első felvezetőnk lenne, de annál mélyebben mozogtam, és szinte nekem is vissza kellett fognom magam, hogy ne nyögjek vagy sóhajtsak fel hangosan. Együtt hullámoztunk az ágyban, és csak nehezen fogtam vissza magam, hogy az első megmozdulásom után ne ömöljek bele ELliotba. Szerettem volna ezt egy kicsit tovább húzni, hogy ne csak egy heves és gyors menet legyen, hanem valami sokkal mélyebb és sokkal különlegesebb. Aztán egy ponton túl, a gyöngéd érintésein túl már nem tudtam tovább visszafogni magamat, csak hagytam, hogy elöntsem ELliotot, miközben ő is kicsit összemaszatolt. Sóhajtva omlottam le rá, hogy csókkal kányeztessem az ajkait, miközben próbáltunk lasan visszanyerni a légzésünk normális ütemét.
A cigimért nyúltam, amikor ELliot megakasztott a mozdulatomban a kérdésével,a mit egyelőre félig komolyan, félig komolytalanul válaszoltam meg. Nem akartam ma már többet Miltonra meg az apjára gondolni. Csak a jelenre. Amit régen sosem tudtam rendesen megbecsülni. Most csak kiélveztem minden egyes percét az életemnek. És még örült is egy részem, hogy a halk kis nesz kizökkentett minket ebből a témából.
– Nyugi, már ezerszer láttak pucéran. Csak Cleo mászkál. Tudod, hogy folyamatosan felügyeli őket - éppen mondani is akartam valamit, amikor egyszer csak Noah pukkant oda mellénk és édesen gögyögve kalimpálni kezdett. Na hát így aztán tényleg nem gyújthattam rá a szex utáni cigimre, pedig égetően kellett volna nekem a kölykök miattpedig amúgy sem szívtam a megszokott mennyiséggel, ami rohadtul irritáló volt, mert mindenhol ott voltak, ahova éppen el akartam vonulni. És még csak a hónap második napja volt. Ez egy kibaszott hosszú szeptembernek nézett ki, még akkor is, ha Lola nem volt velünk. Noah hajpiszkálására csak sóhajtottam egyet, de iagzából nagyon aranyos volt. Mintha csak ELliot lett volna gyerekként. Ösztönösen magunkra dobtam a takarót, hogy a férfiasabb részeink azért tapintás és látás határon kívülre essenek. Amúgy is baromi zavarbaejtő volt, de legalább nem volt abban a korszakában, hogy megkérdezze mit csinálunk.
– Szereted Mucit? – kérdezte ELliot, mire Noah lelkesen közelebb kúszott felém, én meg ismét sóhajtottam egyet, és a kezemmel a hátát támaszottam, mert folyamatosan eldőlt. Bájjosan nézett ki a kiskacsás cuccában.
- Petsze, hogy szeret, nekem egy egész rajongói klubbom van, veled az élen - viygorogtam ELliotra és kacsintottam is egyet. Noah lelkesen gügyögött tovább, szinte egészen az ölembe felmászott és teljesen rám csimpaszkodott. - Kezdek zavarba jönni. Ha felnő őt is vegyem el? - kérdeztem és sóhajtottam egyet, miközben Noah csuklott egyet és aztán leböfizett. MÉg szerencse, hogy a tejes büdi, ynomot hagyó böfi korszakán túl volt.
- Úgy tűnik ez egy igen - vigyorodtam el gonoszul és ELliotra néztem. Chrissie miatt kicist már volt tapasztalatom a gyerekekben, és azt hiszem anya midnig is büszke volt rám, hogy már akkor is felnőttesebb feladatokat tudtam ellátni, mint az öcsém. Én néha tisztába tettem a húgunkat és megfürdettem. Ő meg Chrissie-vel dobálta a bébiételt, és a tányérokat a konyhában. Noah végül lecsúszik az ölemből, és most ELliot felé kezd kúszni, bájosan gügyörészve, én meg szemforgatva dörzsölöm le magamról a nyálát.
- Vigyáz a te nyakadat is meg fogja csámcsogni, Nyuszi

◂ i missed you ▸

2002. szeptember 2.

◃a i d e n▹

nobody could ever
replace you

style: homewear ║ zene: tonight

Még minden porcikám remegett, amikor Aiden elhúzódott tőlem. A hangos sóhajok zaja felkúszott a falakon és kissé visszhangzott is. Nem volt olyan sok bútor ebben a helyiségben, hogy megfogják a zajt. Nem zavart. Szerettem, ahogy Aidentől lüktet a testem, ahogy a forróság minden porcikámon végig szalad. Az elmúlt egy év olyan kusza, érzelmes és vágyakozó volt, most teljesedett ki igazán. Nem csak ebben az ágyban vagy ebben a szobában… hanem az otthonunk minden pontján. Testileg és érzelmileg egyaránt túl voltunk töltekezve.
Az életünk olyan volt, mint egy valóra vált, őrült álom… egy forgó, rohanó kép, amit nem tudtam megragadni. Csak élveztem és pörögtem vele. Ki gondolta volna, hogy létezhet számomra még ilyen szerelem? Ki gondolta volna, hogy megérdemelhetem. Mikor Aiden elment februárban már nem is reménykedtem hasonlóban. Csak azt akartam, hogy valaki megvédjen. Hát ezért volt Milton. Ezért kellett nekem olyan rohadtul erőteljesen, hogy megküzdöttem mindennel, csakhogy az enyém lehessen… de nem volt igazi. Mintha csak az ördög súgott volna a fülembe: tedd meg, élvezd. Engedtem, pedig nem érte meg.
Noah jelenléte kicsit elnyomta a forróságot. Az egész hangulat bájosan családias lett… főleg, ahogy az ölemből egész egyszerűen átkúszott Muci felé. Láttam, milyen csillogó szemmel figyeli a göndör tincseket, a felemás színben pompázó szempárt. Rajongott Aidenért, úgy, mint én.
Csodás volt a karjai között látnom a saját gyerekem. Hiába éreztem azt, hogy Noah-hoz a biológián kívül semmi közöm nem volt… valahol erre vágytam. Erre meghitt nyugalomra, hogy minél inkább családi körben legyek. Most Aidennel akartam családot. Talán túl gyors volt, talán elkapkodtam, de mégis erre vágytam… és már ő is felvetett, hogy legyen gyerekünk.
– Petsze, hogy szeret, nekem egy egész rajongói klubbom van, veled az élen – vigyorodott el, ahogy megtámasztotta Noah hátát, mikor az ölébe keveredett. A lelkes gügyögésből tudtam: tökéletesen biztonságban érzi magát. Aiden sokkal, de sokkal jobb apa volt, mint én. – Kezdek zavarba jönni. Ha felnő őt is vegyem el? – kérdezte és sóhajtott egyet, miközben Noah le is büfizte.
– Úgy tűnik ez egy igen – érkezett a folytatás, ahogy rám nézett.
– Majd megtanulja, hogy te csak az én férjecském vagy, Muci… – mosolyodtam el.
El tudtam így képzelni magam. Bár nem akartam az az apa lenni, aki elfelejti a korábbi családját és újat kezd, hátha abban jobban teljesít. Nem hittem, hogy új esélyt kellene kapnom ezen a téren, az csak a szerelemre vonatkozott. Hogyan felejthetném el Adát? Vagy KisNatot? Esetleg éppen Noah-t? Ők voltak a mindeneim. Lehettem akármilyen boldog a Fraser család tagjaiként, nem szűntem meg az az Elliot O’Mara lenni, aki felelősséget vállalt ezekért a gyerekekért. Nat mondhatta, hogy szar apa vagyok, mert nem vittem magammal a fiamat, mert otthagytam neki… de ha nem hagyom ott mit tett volna? Talán össze is roppan. Meglehet, engem is megviselt a válás, de én tudtam tartani magam, akármilyen fájdalmas is volt.
Noah le siklott Aiden öléből és hangos „dádádáddá” hangot hallatva indult meg felém kúszva. Ügyesen feküdt el a mellkasomon, majd hangosan sóhajtva megnyugodott. Éreztem rajta, hogy álmos.
– Vigyáz a te nyakadat is meg fogja csámcsogni, Nyuszi – mondta Muci közben. A tenyerem a kisfiú hátára fektettem és lassan simogatni kezdtem. Láttam, ahogy a hosszú, sötét szempillák néha-néha lecsukódnak. Küzdött az elalvás ellen, de az álmosság erősebb volt a törékeny testénél.
– Azt hiszem, rajtam egészen mást tervez csinálni… – mondtam, mikor a kicsit hangos szuszogással elpilledt.  

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!