Keir Mill

K E I R  M I L L



2002. június 11.

[Hova hova?]

Hova hova?


2002. 06. 11.
Elliot

Egy ideig azt hiszem, valami apró szívességet akar kérni, vagy tudom is én, valami piszkos kis játékba. Olyan sejtelmesen néz rám, amitől majdnem rosszul érzem magam. Majdnem.
– Borzalmas édes a vérem, inkább ne próbáld ki! –
Ú, ez valami béna vámpír utalás? Elég szarul festhetek, ha egy sápataG vérszívónak néznek. Pedig eskü elg jó bőrben vagyok, amióta nem menekülök hetente más kecóba, városba. Nem is panaszkodom. Jó, járkálok éjszaka kint, de ki nem?
- Tényleg? Vámpír? Ájj, basszus, pedig igyekeztem jól kinézni.-
Gúnyos félmosolyom elárulja, hogy nem, nem tetszett a vicce, vagy bármi, aminek szánta. Azt érzem, kimondottan bosszantani akar, bár fogalmam sincs miért. Ki ez a srác, de most komolyan?
– Majd ma megismerjük egymást..-
Nem tetszik a válasza, valamiért nem hiszem, hogy meg akarnám ismerni. Olyan baba arca van , hogy már ez is összezavar. Csak nem be akar szervezni valahova? Remek. Egyszerűen fantasztikus. Ja nem. Visszahuppan a székre, amiből lerí, hogy nem, nem akar távozni, még tovább kell élveznem a társaságát.
-Jó varázsló vagy, vámpírsrác?-
Jaj, nem már, most tényleg? Tényleg baromi eredeti. Jó varázsló vagyok e...most valami illegális párbajra hív? Vagy segítenem kell megkínozni valakit? Az ismeretlen tekintetét fürkészem, hátha rájövök, mi a szarba csöppentem, és ki ez a fura figura.
-Hááát...nem szokásom dicsekedni...de...ja, egész jó vagyok. Persze attól függ. Szóval? Miben kéne segítenem? És miért is érné meg nekem?-
Még mindig a szokásosnél jobban mustrálom az idegent. A ruháit igazgatja, mintha kicsit ő is feszült lenne. De az is lehet, csak kínosan figyel az öltözékére. Mondjuk ilyen ázsiai modell fejjel nem is áll jól neki a gyűröttség, meg a kosz.  Ha nem egy ilyen helyen futottunik volna össze, és nem tenne fel meglehetősen fura kérdéseket, azt hinném, csak valami fiú modell, esetleg ide jön hozzám, kell neki valami kis felpörgető. De határozottan nem ez a szitu. Nem tudom, érdekeljen e, vagy el kéne hajtani, hogy mással szórakozzon. Szeretem a szórakozáat, sőt, oda vagyok érte, de csak akkor, ha én teszem azt másokkal. Ez a fordított kocka nem tetszik. És az sem tetszik, hogy úgy ülök, itt, mint egy tudatlan. Mert jelenleg az is vagyok, és bevallom, ez meglehetősen zavar. És az is zavar, ahogyan egyenes a szemeimbe bámul, így egyszerűen csak visszabámulom. MInt valami szar farkasszemes játék. Mondjuk abban jó voltam.
– Úgy nézem rád férne egy kis gyakorlás… olyan uncsin keserű képet vágsz. –
- Hát látod. Én már csak ilyen uncsin keserű srác vagyok.-
Vigyorgok rá unottan. Már épp próbálnék kimászni ebből az idétlen helyzetből, mikor értem nyúl. Nézem a kezét a csuklómon, és mire leesne, hogy mi fog történni, és elhúznám a kezem, már késő. Ezzel az idegen ázsiaival kavargok Merlin tudja merre. Biztos nem valami kupiba akar vinni, vagy egy kellemes kis tánci táncira. Az érkezés rizikós volt, de egy enyhe szédüléssel megúsztam. Elenged. Itt állok egy vadidegennek valami kihalt sötét utcán. Egy öreg épületet is látok, meg egy játszóteret.
- Hát ez igazán remek ötlet volt, gratulálok. Hol a fenében vagyunk? Elárulnád mit akarsz pontosan tőlem?-
Nem érzem a srácot fenyegetőnek rám nézve, így félni nem félek, de nem szeretem, ha belerángatnak valamibe, úgy hogy nem szólnak.
- Ha esetleg szépen megkértél volna, talán még szívesen segítettem is ...volna ugyebár. Tudod..önként. -Leporolom a gatyám. Az érkezésnél kissé térdre rogytam, váratlanul ért a landolás. Is. Igenis meg vagyok sértődve. Vártam volna valami körítést is hozzá. Konkrétan elraboltak. És igen, amúgy is szeretem kéretni magam.

◂ kísértet históriák ▸

2002. június 11.

◃f y n n▹

The devil's on your heels
He knows just what you want
He knows just what you feel

style: summer in black ║ zene: devil at your door

A mi kis játékunk kezdett egész érdekes lenni. Láttam a szemében azt a csillogást. Nem tetszett neki, hogy levámpíroztam, de hát most mi a gond? A mugli irodalomban egészen misztikusnak és szexinek számítanak, legalábbis az alapján, amit Nat mesélt róluk. Sosem olvastam igazán… nem is volt mit, mert a kincseskönyveken és leltári jegyzékeken nem sok minden kötött le. Talán csak egy vers volt, amit igazán szerettem, azt is csupán az érdekessége miatt. Shalott kisasszonya… amit még Natnak is felolvastam. Pontosan fel tudtam idézni a napot, ahogy Tengerszem kanapéján, egymáshoz búja, kinyitottam a könyvet és az ajkaim megformálták a szavakat. Hol nyárfa reszket, s hófehér, bús fűzfa ága vízbe ér, lágy fodrot sző az esti szél a vízre, mely nyugodni tér szép Cameloton át. S virágok közt a csendben áll egy négytornyú nagy szürke vár mely évek óta őrzi már Shalott kisasszonyát. Még mindig beleborzongtam a történetbe. Fájdalmas volt, mégis valahogy gyönyörű… betegesen gyönyörű.
– Hát látod. Én már csak ilyen uncsin keserű srác vagyok. – A hangja kirántott a töprengésből, bár az emlékek még mindig hideg kézzel kaptak utánam. Éreztem, hogy ez a kép finom libabőrt varázsolt a tarkómra. Sosem fogom elfelejteni, milyen boldog tudtam lenni Foresttel… még akkor sem, ha már mással vagyok. Az a kapcsolat engem megváltoztatott. Sok újat tanított, sok álomképet elűzött a szerelemről. Furcsa, hogy még sem ő rúgott belém a legnagyobbat. Vagy ha mégis, hát az idő határozottan megszépítette és ez így volt a helyén.
Megráztam a fejem, hogy kicsit a jelenre koncentráljak. A jelenre, a vámpírsrácra és arra, hogy vajon miféle varázsló. Mármint nyilván eldicsekedett, hogy egész jó varázsló… én is ezt hittem, mikor kicsaptak a Roxfortból. Mégis az első párbajom után, csak azért nem kellett kiskanállal összekaparni, mert véletlenül kilőttem egy félresikerült bűbájjal az ellenfelem szemét. Azóta eléggé… khöm… nem kedvelnek a Szárnyas Vadkanban. Mindenesetre a magabiztossága még jól jöhetett egy ilyen küldetésen. Így hát, megfogtam a csuklóját és magammal rántottam a hoppanálás furcsa, sötét-színes forgásába.  
Az öreg épület ami mellé megérkeztünk, egészen szépen mutatott a leszálló szürkületben. Már alig volt valaki is utcán, csupán a házakból szűrődött ki a sárgáslámpa fény. Kicsit végig simítottam a fekete pólón, meg a kockás nadrágon.  
– Hát ez igazán remek ötlet volt, gratulálok. Hol a fenében vagyunk? Elárulnád mit akarsz pontosan tőlem?
Nem néztem rá, csak el a távolba. Hagytam, hogy rám találjon az ázott fűszag. Ez a hely tökéletesen vidéki volt, éppen csak érintve kicsit az emberek által. Az otthonra emlékeztetett, ahol mostanság egyre kevesebbet fordulunk meg.
– Játszani fogunk. – Jelentettem kis csak akkor néztem felé, mikor kicsit mocorogni kezdett. Láttam, hogy a nadrágját porolja, én viszont belé karoltam és már húztam is arra, amerre éreztem valamit. Távol, furcsa kis mágia volt, de pontosan tudtam, hogy legelők felé kell haladnunk ahhoz, hogy megtaláljuk a forrását. Állítólag az itt megtapadt erők egy egész családot irtottak ki, mielőtt a híres kísértetházzá változtak volna.
– Ha esetleg szépen megkértél volna, talán még szívesen segítettem is ...volna ugyebár. Tudod..önként.
– Érezd magad megtisztelve, hogy Elliottal játszhatsz. – közöltem nagyképűen és nem engedtem el. Csak követtem a poros kis utat, hagyva, hogy a cipőm talpa kicsit koppanjon minden lépésnél. Közben persze az ezüstös holdfény is elő-előbukkant a felhők alól, ám mintha a londoni áldatlan időjárás ide is elért volna. A korábban tisztának tűnő ég elsötétült, a szél megélénkült s érezhetően esőre állt az idő.
– Szerencsére zárt helyre megyünk… – Ráztam meg a fejem kissé elégedetlenül, ahogy felnéztem az égboltra.
Éppen ennyi séta kellett ahhoz, hogy megpillantsuk a házat. Láthatóan lakatlan volt, az ablak poros volt, a függönyöket láthatóan megszaggatták, az ajtó pedig lényegében kitárult, ahogy elértük az öreg kőkerítést.
– Hát ez… – kezdtem, de akkor egy hatalmas dörgés hallatszott felettünk. Szinte éreztem, hogy a talaj is beleremeg, a következő pillanatban pedig mindenem tocsogott az esővíztől. Nem volt más választásom, mint fogni vámpír fiút és egész egyszerűen berángatni a házba.

[Hova hova?]

Hova hova?


2002. 06. 11.
Elliot

zene: Psycho killer

– Játszani fogunk.
Az egész elég abszurd, de úgy tűnik, előbb szabadulok, ha belemegyek ebbe a fura  játékba, ahogyan ő hívja. Ő, mert még mindig nem tudom, ki ő. Az is lehet, hogy épp kiírtani készül egy családot, maffiát, van az ég tudja, mit, és nem biztos, hogy én abba anyira bele akarok bonyolódni. Nem úgy tűnik, mintha meg akarná osztani velem az információkat, pedig azért mi tagadás, jól jönne, sőt, én egészen szeretem az információkat. Úgy is mondhatnám, én az információk híve vagyok. Épp hogy leporolom magam, belém karol és már el is indulunk valamerre. Követem őt, hiszen olyan sok választásom nincs, illetve lenne, de valamiért úgy érzem, vele kéne tartanom.
– Érezd magad megtisztelve, hogy Elliottal játszhatsz. –
Ó, nocsak. Miért is? hangnemének nem tetző csengése van. Talán valami nagy erejű varázslóval van dolgom? Elráncigál a semmi közepére, és érezzem magam megtisztelve. Nem nagyon látom be, miért kéne ennek annyira örülnöm. A random elrángagtásoknak nem sokszor van jó vége. Tapasztalat. De hallgatok, mert ..valamiért. Magam sem tudom. Hát menjünk. Arcom a teljes dühös érthetetlenséget tükrözni, és ezt leplezni sem próbálom. A sötétben próbálom kivenni, merre is haladunk, de a hold fénye nem süt annyira, erőltetnem kell, hogy lássak valamit az éjszakában.
– Szerencsére zárt helyre megyünk… –
Töménytelen mennyiségű információ. Még mindig fogja a karom, esélyem se lenne csak úgy itt hagyni, felszívódni, de mire ezt a gondolatot elvetném,  vagy lezárnám, megállunk. Egy régi ház fekszik előttünk, amiben hát...már nem nagyon pezseg az élet. Körülötte kőkerítés, gondozatlan kert féleség, ami mára már inkább egy ketlen kusza valami. A ház ajtaja kitárul, amitől ki is ráz a hideg, és fel is kelti az érdeklődésem. Helló te ház. Na jó. Talán maradhatok egy kicsit...
– Hát ez… –
Csak bámuljuk a házat, de megzavar minet egy hatalmas dörgés, majd mire feleszmélnénk, az ég maga is leszakad. Berángat a házba, ahol egyelőre nem látok senkit. A régi ház poshadt, átjáró szaga eszembe jutattja azokat a lepukkadt kérókat, ahol Alizonnal meghúztuk magunkat. Borzalmas helyeken voltunk, volt, hogy egy oszló hullát is találtunk. A szag végig ott terjenget, és facsarta az orrunkat, de nem mertünk elmenni onnan. Csak akkor mozdultunk ki, ha nagyon muszáj volt, és sose mentünk egymás nélkül. De pár héten belül a halálfalók megtaláltak, és nekünk csapot papot ott hagyva kellett tovább állni, minél messzebbre. Kimerítő volt. Sok sok bűzüs este. A halál fura átlátszó takarója mindenhol a társunk volt. És itt is érzem ezt a fura, visszataszító bűzt. Alizon...
- Várunk társaságot is?-
Igyekszem résen lenni. Néma csönd van, próbálok hallgatózni. Fogalmam sincs hol vagyok, és miért vagyok itt. Halkan szólalok meg újra.
- Most már mondhatnál valami konkrétat is. Keresünk valakit?-

◂ kísértet históriák ▸

2002. június 11.

◃f y n n▹

The devil's on your heels
He knows just what you want
He knows just what you feel

style: summer in black ║ zene: devil at your door

Tetszett. Határozottan éreztem a házból áradó energiákat, ahogy egyetlen erővé válva vesznek körbe minket. Zavaros volt, veszélyes és ez kíváncsivá tett. Be akartam menni, meg akartam érinteni az öreg kilincset. Valahogy vonzott, túlzottan is… de mindig ilyen voltam. Amire más azt mondta volna, hogy félelmetes, nekem erőteljesen kaland volt. Így hát… amikor feltárult az ajtó, csak kellemes borzongás futott végig a tagjaimon.
Az eső persze csak egy újabb nyomós érv volt, hogy miért sétáljunk be. Vámpírsrác nélkül is besétáltam volna, de azért tényleg számított, ha volt az embernek egy szárnysegédje. Meg hát ki tudja, lehet ő is talál magának valami hasznosat itt.
Ahogy beléptünk, megéreztem a por és az öreg bútorok illatát. Úgy tűnt, hogy a legtöbb holmit lefedték lepedőkkel. Ez persze már étvizedekkel ezelőtt lehetett, mert már azokat is beszürkültek a portól, ami megült rajtuk. Csak egy pillantásra láttam, mert nem sétáltunk be a nappaliba, ami közvetlenül az ajtó mellett nyílt, de mi csak az előszobában álltunk meg egyelőre.
– Várunk társaságot is? – kérdezte a vámpírsrác. Én egyelőre nem válaszoltam. A tekintetem a ház belsejét pásztázta, ahol meglehetős sötétség uralkodott. Talán valami motoszkálást is hallottam, de nem voltam benne biztos. Ráadásul akár egerek is lehettek, egy ilyen régi házban nem is lett volna meglepő.
– Ha minden jól megy, mi jöttünk a társasághoz. – Válaszoltam halkan, felemeltem a kezemet, hogy inkább suttogjon. Nem akartam megzavarni a ház békéjét, főleg akkor nem, ha rosszindulatú szellemek húzzák meg magukat a falak között. Már túl sok ilyennel találkoztam, túl sokszor kellett meggyőznöm őket, hogy ugyan ne tépjék már le a fejemet… mint múltkor azok a láncos izék ott a Roxfortban… nem sírtam vissza, egy pillanatig sem azt az estét, hiába láttam egy pucér srácot.
– Most már mondhatnál valami konkrétat is. Keresünk valakit? – Szólalt meg ismét, ám ezúttal jóval halkabban.
– Na jó… – fordultam felé és végig néztem rajta, mintha azt várnám, hogy remegni látom. Igen, ijesztő tud lenni egy kísértetjárta ház. Nekünk varázslóknak talán azért, mert látjuk is a szellemeket és a legtöbb az nem éppen szép. A halál nyomot hagy rajtuk, gusztustalanná teszi őket. Ráadásul furcsa, hideg érzés kerget a közelükben.
– Elliot vagyok. – Nyújtottam felé a kezemet, hátha elfogadja kézfogást. Nem akartam több kérdezősködést. Bár már korábban is említettem a nevemet, most hangsúlyozni akartam, hogy igen, magamra utaltam azzal, hogy: Érezd magad megtisztelve, hogy Elliottal játszhatsz. A Vakegérben ült, ahol Cartwright emberei rendszerint azzal szivatnak, hogy megdugott a főnökük. Szóval az sem volt kizárt, hogy eleve tudja, legalább hallomásból, hogy ki vagyok. A helyi tolvajvezér ágyasa… vagy éppen jobb keze. Ki hogyan ismert, vagy mennyire szeretett, az szerint használta a kettőt. Christopherrel persze a kapcsolatom megváltozott és a saját üzletünket építettem egyre inkább Aidennel. Ez lett az új küldetésem és szenvedélyem. Ezért voltunk hát itt.
– Azt hallottam, lehet itt valami menő varázstárgy… és… – hunytam le a szemem, ahogy megéreztem a mágikus erőt végig lüktetni a házon, eljutva egészen hozzám. Ez a saját képességem volt, éreztem a varázstárgyakat. Már összefogdostam átkozott tárgyakat, le is szúrtak egy olyan pengével… a véremben volt a mágiaérzékenység. – … helyben is vagyunk… – Tettem hozzá. – Na gyere, szépfiú. – Karoltam bele és elkezdtem arra húzni, amerre a varázserőt éreztem.

[Hova hova?]

Hova hova?


2002. 06. 11.
Elliot

Nem tudom, mi lehet ez. Határozottan érezni lehet valamit, az erőt, ami még az én tüdőmre is ránehezedik. Jesszus, itt tényleg van valami...és igen, én ahelyett, hogy elkerülném ezt a sötét, rothadó hullaházat, bemegyek. Meg fogom bánni, már előre tudom. Nem tudom megállapítani, honnan áramlik, csak  ahogy egyre jobban elnehezedik a tüdőm, tudom, hogy itt van valami. Elliot mellém mellém lép, és keres. Figyel.  Kisebb gyend után válaszol csak kérdésemre.
– Ha minden jól megy, mi jöttünk a társasághoz. –
Ez...remek. Hangtalanul lépek pár lépést előre, reménykedem, hogy nem szippant be a ház, vagy nem támad meg a másodperc töredéke alatt, és vérzek el. Meglepő gyorsasággal tudok reagálni és védekezni, de határozottan nem vagyok halhatatlan. A házban mintha nem csak a csodás bűz és mágia ragadt meg, de ha nem lenne sötét, a lehelletem is látnám. A rendkívül halk kézrázás után én is elsuttogom a nevem, közben még mindig ide oda cikázik a tekintetem. Hirtelen a karomon az összes szőr feláll. Ezt általában akkor produkálom, ha a közelben szellem, vagy valamilyen kóbor lélek, lélek darab tanyázik.
- Fynn.-
Ebben a pillanatban esik le, hogy ez az Elliot talán Aiden Elliotja, de nem tartom alkamasnak a pillanatot, hogy hangot adjan neki. Kerüljünk ki innen épségben. Mivel a hideg is egyre jobban a csontomig hatol, s a tüdőm is félgőzzel lélegzik, így úgy döntök, nem most kezdek bájcsevegni Elliottal.
– Azt hallottam, lehet itt valami menő varázstárgy… és…-
Elhallgat, mintha mást is érezne, nem csak a ház energiáját. Némán várom, mi történik, majd kisvártatva folytatja.
… helyben is vagyunk…
Hurrá. Belém karol, és elkezd egy irányba húzni, gondolom arra, amerre érez még valamit. Olyan, mint egy vámpír, aki a vér szag után megy. És még én vagy vámpírsrác. Lökött. Tényleg eléggé undok alakok a vámpírok. Egyszer összehozott a sors eggyel, és nem volt egy kellemes élmény. Élősködő dögök, ez van.
-Na gyere, szépfiú.  
Nincs más választásom, hát óvatosan, teljesen hangtalanul követem. Bár ha valóban szellemek laknak itt, nem kell, hogy halljanak, már tudják, hogy itt vagyunk. Ez egy kicsit aggaszt, de most már késő bánat. Kényszeresen hátra hátra pillantok, nem szeretem a váratlan meglepetéseket, kikvéve, ha én vagyok az a meglepetés. Nem tudom, mennyire bízhatok Elliotban, és amíg nem jövök rá, igyekszem őt is szemmel tartani. Muszáj, az embert bármikor letámadhatják. Egy ilyen helyen meg aztán pláne. Nem bízom az emberekben. Sosem bíztam, hiszen nem volt kiben. És nem is számított, hiszen mindig máshol voltunk, és senkivel nem alakítottunk ki kapcsolatot, csak addig, amíg kellő információkat nem szereztünk. Az info értékes, az emberek meg kiszámíthatatlanok, és nem vagyok legilimentor, így marad az óvatosság, a gyorsaság. Elliot úgy tűnik, nagyon szomjazik valamire. Talán konkrétan keres valamit, ami hasznára válik...vaaagy ha rosszul sül el a dolog, kárára. Rosszat nem akarok neki, így ilyen kettősség van bennem. Ha Aiden Elliotja, csak nem fogom itt hagyni a szarban, de honnan tudjam, ő nem fog e itt hagyni, ha gáz lesz?

◂ kísértet históriák ▸

2002. június 11.

◃f y n n▹

The devil's on your heels
He knows just what you want
He knows just what you feel

style: summer in black ║ zene: devil at your door

A bemutatkozással csak egy célom volt, hogy beazonosíthassam kit sikerült elrabolnom erre a kis kalandra. Az igazat megvallva nem ismertem mindenkit a Vakegérből arcról, de azért a Patkányfészekben mindenféle szárnyra kélt erről-arról, szóval név alapján is egész jól be lehetett azonosítani egy-egy alakot. Csakhogy ez a Fynn nekem semmit sem mondott. Mégis hogy keveredett egy olyan veszélyes helyre, mint az a kocsma? Tele volt tolvajokkal, csempészekkel, gyilkosokkal. Őszintén szólva még szerencséje is volt, hogy éppen belém botlott és nem valami sokkal rosszabb arcba, aki esetleg kárt is tehetett volna abban a csinos pofikájában.
– Te nem vagy tolvaj, sem csempész, sem gyilkos… mégis mi a francot kerestél a Vakegérben? – kérdeztem tök őszintén, majd felemeltem a kezem, mielőtt válaszolhatott volna. Érdekelt ugyan, hogy ki ő és miért botlottunk éppen ma egymásba azon a helyen, de a ház ereje mellett megéreztem valami lüktetést. Az egy dolog, hogy bizonyára valamiféle varázslat védte, amit én cseppet sem éreztem gonosznak… de volt ott valami más is. Egy tárgy? Mindenesetre valami, amiből furcsa mágia áradt, olyan ami nem feltétlenül illet ide, mégis annyira a ház része volt, hogy szinte beleveszett az ottani energiába.
Mély levegőt vettem, mintha az illatát is érezném, valójában csak jó adag port szippantottam be és akkorát tüsszentettem, hogy még a falak is beleremegtek. Szipogva töröltem meg az a kézfejemmel, el akartam távolítani azt, ami csiklandozta… azt a rengeteg port.
– Van itt valami. – Mondtam, csakhogy ne érezze, hogy a halálába viszem. Céltudatos voltam, szinte pontosan tudtam merre kell mennünk. Olyan voltam, mint egy macska, ami megérezte az egér illatát, meghallotta a motoszkálását. Óvatosan, lassan, hangtalanul léptem és reméltem, hogy a vámpírsrác is követ, hasonlóan csendesen.
– Talán valami dög bevackolta magát. – Folytattam halkabban, ahogy a lépcső alatt ajtóhoz vezetett a megérzésem. Azonnal ráfogtam az ujjaimmal a kilincsre, de nem nyomta le azonnal. Vártam, hogy miféle érzéseket vált ki belőlem ez a helyiség így elzárva. – Nyugi, megvédelek, ha valami durva történne. – Tettem hozzá és rákacsintottam, aztán lenyomtam a kilincset, miután megbizonyosodtam róla, hogy odabent nem nagyon van mozgás.
Az ajtó nyikorogva tárult fel. Többé esély sem volt az osonásra, hiszen annak hangja az egész házban hatalmas visszhangot vert. Vak sötét és egy lépcsősor vezetett lefelé, így hát a pálcámat előre szegezve sápadt fényt engedtem magamnak.
– Szóval, sokszor megfordulsz Vakegérben? – kérdeztem és a pálcám fényében elkezdtem előre haladni. Kellett egy kis csevegés, hogy a vadul kalapáló szívemet megnyugtassam. Kezdtem megint túlpörögni, ami nem volt túl szerencsés. Ha túlpörgök azonnal őrültségekbe ugrok bele és akkor Aiden megint papolhatna, hogy mégis miért nem vigyázom jobban magamra.
Aprócska, fénytelen pincébe értünk. Nem volt más, csak egy kerek kőépítmény a közepén. Valami kútféle, ahonnan furcsa hangok szűrődtek fel. Szinte éreztem, hogy ez volt a mágia forrása ezen a helyen. Csakhogy odalentről, mintha gyereknevetés hallatszott volna.
– Már megint egy kölyökszellem… remélem ez nem harapós. – Állapítottam meg és elindultam a kút felé, hogy megnézzem, mi csillog olyan fehéren a köveken. Valami apró kisfigura kollekció volt, talán nyulak.

[Hova hova?]

Hova hova?


2002. 06. 11.
Elliot

Elliot sorolni kezdi, mi nem vagyok szerinte. Mimt is kereshetek én a vakegérben? Valóban nem tartom magam se tolvajnak, se gyilkosnak.
– Te nem vagy tolvaj, sem csempész, sem gyilkos… mégis mi a francot kerestél a Vakegérben?
Csempész áruban sem utazom. Amióta itt vagyok, Elliot az első, aki megkérdezi. Illetve lányook kérdezték már, és rögtön levágták, hogy össze vissza hazudok, de nekik bejön a rejtélyes idegen. Mondjuk hasfelmetsző is lehetnék, de nemm, valóban nem vagyok gyilkos. Azt, hogy pontosan mit is kerestem a vakegérben, talán nem is tudom. Pont azt, hogy a kutya se kérdezi, ki a franc vagy. Néha ott bonyolítom le a piti kis drog ügyleteimet, de ezen kívül inkább csak piálok, lopom a napot. Amióta itt vagyok, főállásban lopom. Mielőtt válaszolnék, a keze a lvegőben, jelezvén hogy egyelőre inkább tartsam meg magamnak. Szívesen, bármikor. Nem szeretem, ha nagyon kérdezősködnek. Megérzett valamit, amit azt hiszem ő sokkal jobban érez, mint én, így követem teljesen hangtalanul.
– Van itt valami.  
Ezt mondjuk sejtettem, azt hittem, hogy azért a valamiért jöttünk. Azt hittem, már tudja hogy itt van, és jöttünk elvenni valakiktől. Valami ilyesmire számítok.
– Talán valami dög bevackolta magát.
Mégis mi? Egy pocok? egy Glumbumble? Egy orosz démon? Egy mumus? Nem véletéenül nem szeretek barkobázni sem. Roppant idegesítő egy játék, és azt érzem, most is ilyet játszok. Halkan megyünk, majd Elliot megáll, megmarkolja a kilincset.
– Nyugi, megvédelek, ha valami durva történne.
- Oh, köszönöm, de igyekszem magam megvédeni, általában jó vagyok benne.
Vigyorgok, mert eszembe jut az amegannyi emlék. Sokszor volt rá lehetőségem, mikor Mulciberék megleptek minket, volt hogy engem még kicsit meg is kínoztak. Áh, micsoda szép idők. Sok sok robbantgatás...bombasztikus kis időszak volt, úgy bizony. Az ajjtókilincset szépen lassan lenyomja, az ajtó kinyílik, közben értesít mindenkit, hogy hahó, vendágeink vannak ám, most jönnek majd le a lépcsőn. És így is teszünk, bizony.
– Szóval, sokszor megfordulsz Vakegérben?
- Hát...nem vagyok mindig ott. A többi kocsmában is elvagyok. Nem kerestem semmit.Van ott pár ismerősöm, akik néha vesznek tőlem ezt azt. -
Válaszolom még mindig halkan. Szemeimmel próbálok minél meszebb látni, de apálca fénye inkább talán még zavar is.   Végül leérünk egy kis pince szerű helyre, aminek a közepén mintha egy kút lenne. Na, csak nem egy átjáró? Megyünk a pokolba? A gyereknevetés miatt végigfut a hideg a hátamon. A  gyerekek önmagukban is ijesztőek, phejj..
-Már megint egy kölyökszellem… remélem ez nem harapós.
Félre húzom a szám, megejtek egy kényszeredett félmosolyt. Gyerek egyenlő idegesítővel. Szellem egyenlő...hát sokszor ugyancsak idegesítővel.
-Jaj, de jó, biztos nem lesz bosszantó egy gyerek szellem. Mindjárt játszunk is vele...-
Hangszínemből egyből kiderül, hogy nem vagyok oda a gyerekekért. Ha egyszer vélteltenül megállapodom és lesz egy, azt biztos szeretni fogom, és próbálom majd úgy nevelni, hogy a legkevésbé legyen egy bosszantó, kis vakarék. Elliot elindul, én mögötte. A kis kerámia nyulakat a pálcák fényében jól látom, és nem tűnik olyannak, mint amit meg kéne fogni. Remélem nem akarja még megérinteni sem...

◂ kísértet históriák ▸

2002. június 11.

◃f y n n▹

The devil's on your heels
He knows just what you want
He knows just what you feel

style: summer in black ║ zene: devil at your door

Már a kilincsnél is éreztem, hogy a valami az odalent vár minket. Nem tudtam pontosan mi lehetett, az ilyen helyeken a mumustól kezdve az őrült kísértetekig bármi előfordulhatott, ami a frászt hozhatta a muglikra, bár azért volt egy olyan kategória, amit a minisztréium megtalált volna. Bár a legtöbb auror teljesen gáz, aztán vaknak nem vak, tehát egy mumust csak észre venne.
–  Oh, köszönöm, de igyekszem magam megvédeni, általában jó vagyok benne. – Vigyorodott el, én pedig egyelőre csak felvontam a szemöldökömet. Végül is, legalább egyikünk jó benne. Az önvédelem sosem volt kifejezetten az erősségem, amit az is alátámasztott, hogy nem különösebben úsztam meg semmit sérülés nélkül. Sőt. Az igazat megvallva általában valami megharapott, megmarat vagy éppen átkot nyeltem be, ami aztán addig kínzott míg valaki – mostanában Aiden – nem segített rajtam.
– Hát… szurkolok, hogy sikerüljön. – Kacsintottam rá, némileg gúnyos hangéllel. Végül is mindenki elbizakodva kezdi, még én is… nincs ebben semmi hiba. Ahogy feltéptem az ajtót, egy nyikorgósnak látszó, öreg lépcső fogadott minket. Éreztem, ahogy odalentről valamiféle energia lüktet egyenesen felém. Nyeltem egyet, majd a kíváncsiságomtól hajtva, érezve a lüktetést, megindultam lefelé. Le tudta volna kötni minden energiám, én még is cseverészni kezdtem vele a Vakegérről. Nem tudom miért, de talán úgy éreztem, hogy meg kell ismerkednünk vámpírsráccal. Jobb társaságnak tűnt, mint egy picsogó bűnöző, aki azzal fenyeget, hogy kitekeri a nyakam. Igen, Walsh-ra gondoltam, aki már azon lenne kiégve, hogy minek hoztam ide, ahelyett, hogy szimplán csak élvezné a helyzetet. Mert mégis ki ne élvezné? Elliot O’Mara társasága kiváltság, igaz? A hang csendült bennem, a szokásos kellemetlen éllel, mintha csak gúnyolna.  
– Hát...nem vagyok mindig ott. A többi kocsmában is elvagyok. Nem kerestem semmit.Van ott pár ismerősöm, akik néha vesznek tőlem ezt azt. – Ez már mindjárt kezdett érdekesebben hangzani, mint az, hogy ő ugyan csak beült iszogatni. Halkan beszélt, mégis szépen megtöltötte az orgánuma a pincét, talán a visszhang a kútból jött, ami ott állt a pince közepén.
– Mégis mit árulsz? – kérdeztem és a kút felé vettem az irányt. Láttam, ahogy a peremén valami világosabb dolog csillan meg, mint az építmény szürke, köves felülete. Szép lassan egy fehér nyúl figurát szúrtam ki, a másik is egy nyúl volt, ami egy kis porceláncsészében ült meg. Neked ez kell… Neked ez kell, Nyuszi! Gúnyolt a hang, én pedig mind közelebb léptem. A gyerekkacaj persze borzongató hatással volt, hiszen a legutóbbi kísértetem is egy gyerek volt, de az kiharapott egy darabot a nyakamból.
– Jaj, de jó, biztos nem lesz bosszantó egy gyerek szellem. Mindjárt játszunk is vele...
– Ne izgulj, nagyfiú, majd én tartok vele babazsúrt. Te csak fedezd a hátam. – válaszoltam és odahajoltam a kút fölé. Látszólag semmi sem volt benne, de az alja túl fekete volt, hogy lássam. A szellemek nagyrésze persze szürke, elütött volna. – Talán csak valami tragédia hagyott itt nyomot. – Sóhajtottam és már nyúltam volna vissza a két nyusziért, mikor a kútból valami kinyúlt. Koszos, véres kis kezek, amik rászorítottak a csuklóimra, ott tartva a peremen támaszkodva. Csak egy nagyon erős, nagyon dühös szellem képes erre, ott maradni, bántani azt, aki megsérti a felségterületét. Ezen kívül lényegében csak átlebegtek az emberen a kevésbé ártó példányok.
– Szia kislány – pillantottam le, megpillantva a sötéten csillogó, kissé áttetsző szempárt. Sápadt volt, dühös, teljesen távol állt az emberi világtól. A kísértetek már nem gondolkodtak emberfejjel, ők más világ részesei voltak. – Jöttem a nyuszikádért. – Közöltem és kegyetlen kis mosollyal pillantottam rá. Erősebben szorított a csuklómra, annyira, hogy a jobbon lévő vágásnyomok őrülten lüktetni kezdtek, a balon pedig a bőrömbe vésett senki felirat izzott fel. Ilyet még nem tapasztaltam kísértetek közelében, ezért egészen megrökönyödtem.
Koncentrálnom kellett, hogy ki tudjam szakítani a kezeimet a szorításból, felkapni a nyulakat és hátrálni, egészen addig, míg Fynn mellkasának nem ütköztem.
– Ha megharap, én kicsinálom Aident! – Magyaráztam, ekkor tűnt fel, hogy elejtettem a pálcámat, persze éppen ott a kút mellett. Túl heves volt a mozdulat, a valami pedig éppen kimászott a sötét rejtekéből. Kócos hajú, talán nyolc éves gyerek lehetett, a száján csak hörgés és síráshoz hasonló dünnyögés jött ki.
– Mondanám, hogy meneküljünk… de a pálcám! – Böktem a fejemmel a lucfenyő felé, ami ott hevert a porban. Éppen csak kivehető volt ebben a félhomályban. A fény ugyanis, éppen amiatt, hogy elejtettem, megszűnt.

[Hova hova?]

Hova hova?


2002. 06. 11.
Elliot

Fura alak ez az Elliot, nem nagyon tudom hova rakni, ezért némi fenntartással közelítek felé. Nem tudom, miért pont engem rántott magával ide, hiszen tényleg nem tudja ki fia borja vagyok.
– Hát… szurkolok, hogy sikerüljön. 
Nem nagyon tudok, vagy akarok mit kezdeni a megjegyzésével, inkább arra koncentrálok, hogy megtaláljuk az energia forrását, úgy, hogy közben nem találnak el valamivel. Nem szoktam csevegni, az utóbbi időben meg nem is nagyon volt kivel értelmesen dumálni. Bár tudom, hogy most már lassan 4 éve csak vagyok, de remélem a régi önvédelmi ösztöneim nem hagynak cserben soha. Valami hasznom csak legyen ebben az egész volt szarságban, ami konkrétan az eddigi életem. Nem szoktak felőlem érdeklődni, csak annyiban, hogy éppen megint milyen többkomponensű cuccom van. Az a legkelendőbb, mert mire a méreg, legyen az kis enyhe, vagy kicsit erősebb hatni kezd, már nem tudja senki összekötni, ki mérgezhette meg. Főleg, ha a csomagot árulom, mert akkor az ellenmérget is adagolnia kell az illetőnek, és csak akkor hat a méreg mkor az ellenmérget már nem kapja meg. És hát valakinek elég két csepp a reggeli kávéba. Képzeld, kapsz egy ajándékot, egy csomag kávét, ami egy ellenszert rejt, és mire elfogy a kávé, lehet az 2 hónap, egyszer csak megbetegszel, vagy elkezdesz nem emlékezni dolgokra, esetleg hallucinálsz. Lövésed nem lesz, mi a bajod. Apámék persze ezekből a fajtákból mind mérget csináltak, ami leállítja a leggyengébb szervedet, és meghalsz. Én ilyenek sosem csináltam, bár apám családi receptjeit mind megörököltem. Én inkább enyhébb, erősebb idegmérgeket főzök, amik bénulást, érzékkiesést okoznak, de sosem maradandót. Szeretem még azokat, amik hallucinációkat okoznak, bár azok elég kiszámíthatatlanok, keveset gyártok, és nem adom el mindent jött ment kis taknyosnak. Nekik jó a sok mugli szar is, mert itt az is különlegesnek számít. Persze azokat nem apámtól tanultam, ezt csak hobbiból tanultam meg. Még sosem köpött senki, csak annyit tudnak rólam, hogy dílerkedem. Így kissé szokatlan, hogy szinte faggatnak, ki lehetek.
– Mégis mit árulsz? –
Boldogságot, menekülő útvaonalat, anonimitást, és bosszút. Így is lehetne mondani.
- Kevésbé veszélyes, és veszélyes mérgeket. Általában a család alapreceptjét használom, a legtöbbjük többkomponensű, ellenméreggel együtt használható. De szeretem a kontakt mérgeket is, azok is feltűnésmentesek, és gyorsak...
Itt inkább elhallgatok. Ki tudja, jó e az nekem, hogy elmesélek itt mindent, aztán meg másnap feldob és megint bújkálhatok.
- De mostanában ezeket nem árulom. Az itteni külykök meg suhancok a mugli drogjaimat is viszik, mert olyat még nem láttak. Sima lsd, béka méreg, angyalpor, ilyen apróságok. Azokat is én csinálom, ez olyan hobbi féle...
Mondjuk kviddicsezhtnék is hobbiként, vagy vezethetnék valami párpajszakkört, de én ezt választottam, ez tetszik. Egyszerűen élvezem ezeket gyártani, ez az én...kézműves hobbim. Nagy dolog...a gyerekszellem kacagásától a hideg is kiráz, utálom őket.
– Ne izgulj, nagyfiú, majd én tartok vele babazsúrt. Te csak fedezd a hátam.
Ö..okkéééé...Elliot a kút fölé hajol, én pedig arra számítok, hogy valami lerántja. Mert ez mégis csak egy hülye kút egy hülye szellemmel.
– Talán csak valami tragédia hagyott itt nyomot.
Éppen nyúlna a giccses nyulakért, mikor naná hogy kinyúl egy kéz a kútból, mint valami béna horror sztoriban. Megszorítja Elliot kezét a kis véres koszos gyerekkezével.
– Szia kislány. Jöttem a nyuszikádért.
Ahogy a kislány rászorít Elliot kezére, mintha valami felirat kezdene izzani a bőrén, de nem tudom elolvasni, nincs anniy időm, Elliot kiszabadítja magát és nekem ütközik. Még  hogy én avgyok itt, nem a kis szellem kis gonos barátja.
-Ha megharap, én kicsinálom Aident!
Nem kéne hagyni hogy ez a kis szörnyecske megkósolja bármelyikünket is. Ahogy nekem ütközik a pálca kiesik a kezéből, és ebben a pillanatban a fény is kihuny.
– Mondanám, hogy meneküljünk… de a pálcám! –
Szerencsére az enyém még megvan, így az első dolgom egy erősebb  protegot kilőni, hátha kicsit visszahőköl ez a rusnya kis csaj. Kicsit én is megtántorodom tőle. A szellem kölyök a frászt hozza rám, így ijedtmben elkiálltom magam.
--Invito pálca!
Ahogy a markomban fogom, egyből Elliot kezébe nyomom. Most már akár indulhatunk is vissza...

◂ kísértet históriák ▸

2002. június 11.

◃f y n n▹

The devil's on your heels
He knows just what you want
He knows just what you feel

style: summer in black ║ zene: devil at your door

Érdekelt a vámpírsrác. A vámpírsrác, Fynn. A nevét még szoknom kellet, mert általában mindenkire ráaggatok valamit. Minden bizonnyal ő örökre a vámpír jelzőt kapja, a fehérbőr, sötéthaj és túlzottan is világos szemek gyanús kombinációja miatt. Ki tudja, talán a felmenői között megfordult egy élőhalott. Azok egyáltalán tudnak szaporodni? Remek kérdés, O’Mara, midnenképpen egy szellemház közepén kell ezt fejtegetni. A hang pimaszkodott velem, mintha muszáj lenne.
– Kevésbé veszélyes, és veszélyes mérgeket. Általában a család alapreceptjét használom, a legtöbbjük többkomponensű, ellenméreggel együtt használható. De szeretem a kontakt mérgeket is, azok is feltűnésmentesek, és gyorsak... – magyarázta a kérdésre, hogy ugyan mivel foglalkozik. Egy hümmögve bólintással fejeztem ki az elismerésemet. Végülis, pontosan tudtam, milyen ez, az én családom is bájitalokat kevert… bár a mérgeket inkább csak én részesítettem előnybe… na meg a drogokat.
– De mostanában ezeket nem árulom. Az itteni külykök meg suhancok a mugli drogjaimat is viszik, mert olyat még nem láttak. Sima lsd, béka méreg, angyalpor, ilyen apróságok. Azokat is én csinálom, ez olyan hobbi féle...
– Ötletem sincs, miről hablatyolsz, de ha van valami ütős cuccod, megdobhatsz vele. – Nyíltan vállaltam, hogy én aztán bármit benyomorítok ebbe a testbe, ha az kellően szórakoztató. Nos, bulizni azt tudtam, hol keményebben, hol kevésbé keményen, attól függően mit kívánt meg az élet éppen. Ha magam alatt voltam ittam és drogoztam, ha jól éreztem magam ittam és drogoztam. Köztes állapot alig ha volt, bár Aiden kevésbé volt vevő a vicces cuccokra, mint mondjuk Forest.
Nem vártam el Aidentől, hogy ugyanilyen legyen, de azt igen, hogyha összehányom magam legalább kaparjon össze. Ez a Fynn meg kezdett egyre hasznosabbnak tűnni. A beszélgetés még kellemesen is elsülhetett volna, ha nem zavarja meg az a kölyök szellem. A kezei hidegen simultak a karomra. Éreztem, ahogy rántott volna lefelé magával: csakhogy rossz helyre próbált szúrni. Én ugyanis túl makacs voltam ahhoz, hogy csak úgy hagyjam magam legyűrni. Így hát nem engedtem a húzásnak, sőt hátra tántorodtam, jóformán bele a vámpírsrác karjaiba.
Ha nem invitozza magához a pálcámat, talán még egy órát is ott ragadunk, hogy átharcoljam magam a kúthoz. Így azonban nem. Hoppanálni nem mertem, hiába szorítottam rá a pálcámra, mégis kifelé kezdtem araszolni, belekapaszkodva a vámpírsrácba. Addig húztam és lökdöstem, míg fel nem értünk a lépcsőn. Hallottam a hátam mögött, ahogy a kislány szelleme sikít, sír és talán meg is indult utánunk. A tarkómon éreztem a hideget, ahogy haladtunk kifelé. Aztán szó szerint kilöktem az ajtón Fynnt, én meg zuhantam vele, ahogy a súlya elrántott.
Abban a percben, hogy a teste a földre esett, erősebben szorítottam a pálcámat és hoppanáltam. Hamarosan megváltozott a hangulat. Már nem volt dörgés, villámlás, szakadó eső, hiába áztunk át eddigre teljesen. Csak mi az asztal tetején. Egészen pontosan a Vakegér egyik asztalának mocskos tetején.
– Hát ez remek szórakozás volt, vámpírsrác… – Paskoltam meg a mellkasát, majd leszálltam róla és így asztalról is. Megizgatottam magamon a nedves ruhát és beletúrtam a hajamba. – Most rohanok leadni a nyuszikat a pasimnak. De… meghívhatsz egy italra! – Rákacsintottam, dobtam neki egy csókot, majd rohantam is kifelé.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!