Kirkcaldy

K I R K C A L D Y



2002. június 26.

◂ i'm scared ▸

2002. június 26.

◃aiden▹

a light
that never
goes out

style: wedding style ║ zene: i get love you

Friss fű illat volt, éreztem, ahogy a virágok erőteljes, nyáriasan langyos levegő vett körbe, ami finom szellőként simított végig az arcomon és a hajamon. Valahogy minden annyira a helyén volt, mintha nem lennék önmagam. Túl nyugodt voltam. Túl szépnek láttam a világot, s az agyam nem akart működni. Elliot O’Mara vagy… Elliot O’Mara vagy… Lüktetett bennem a hang, de nem értettem, hogy mit akar. Az egész egy furcsa álomkép volt, ahogy ott álltam a hatalmas, fehér boltív alatt, a hátam mögött apám kastélyával.
A kastély a muglik számára csak egy romhalmaznak tűnt. Megfelelő védelmi bűbájokkal látták el, hogy az illetéktelen szemek elől elrejtsék. Az égbe törő tornyok, az erős falak, a napfényben megcsillanó ablakok egészen varázslatos külsőt kölcsönöztek neki. Kirkcaldy kastélya olyan pompás volt, mint hajdanán és olyan erős volt a mágiája, hogy az valamit megpiszkált bennem. Valami mélyen szunnyadó sötétséget. Olyan volt, mint valami furcsa hideg ujj, amit az ember forró bőrén húznak végig. Megborzongtam, de valahogy belülről. S éppen ekkor találkozott a tekintetem azzal a barna szempárra.
Elliot O’Mara vagy… Elliot O’Mara… Elliot… Elliot… O’Mara… Visszhangzott bennem s valahogy azok a szavak, az a név ismerősnek tűnt. Hirtelen rezzentem össze. Ezúttal kívülről is látható volt, talán a szemem csillogás is megváltozott, ahogy egyenesen Nellie Nott barna íriszeibe fúrtam a tekintetem. Kellett egy pillanat, hogy megértsem, fehér ruhában van, rajtam meg csokornyakendő éktelenkedik. Az egyik oldalunkon egy halom ember ült, drága kerti székeken – mert apám ugyebár nem adná ki a pénzét olcsó műanyagra –, a másik oldalunkon pedig egy furcsa öltözékű varázsló, akit bizonyára a minisztérium küldött ki.
– Mi a picsa… – morogtam magam elé és tettem hátra egy lépést neki ütközve az esküvői boltívnek, amit egy halom virág borított. Ahogy berezonált az egész a fejem és Nellie tincsei közé hullott egy jó adag virágszirom. Éreztem, hogy elborzadok… nem volt nálam a pálcám, nem volt nálam semmiféle fegyver, amivel meg tudtam volna szökni, amivel felvághattam volna ezt a rengeteg Rowle-t, Monstrot és Nottot, akik körbe vettek minket. A gyomrom megint megremegett, ahogy megpillantottam apámat. A pálcájáért kapkodott, talán megint meg akart átkozni. Nem engedhettem meg, így hát kikaptam a mellettem álló fickó kezéből a füzetét és vicsorogva apámhoz vágtam. Éppen a csuklóját érte a támadás, amitől a pálca kirepült a kezéből és elveszett a tömegben.
– Elliot… Elliot, nyugodj meg! Ennek meg kell történnie. – Szólalt meg hirtelen Nellie. Nem fordultam felé, de éreztem, ahogy a karomra simulnak az ujjai, mintha nyugtatni akarnak. – Ez a te érdeked is. – Tette hozzá. Ismerte a helyzetem, tudta, hogy nem ez tesz boldoggá… nem ő tesz boldoggá. Már az eljegyzésünk alkalmával is látta Aident. Látta, hogy van közöttünk az a valami, ami odahozta, hogy megmentsen.
– Az én érdekem kurvára nem ez! Nem kérem ezt a rohadt vagyont, nem akarom vezetni ezt a kibaszott csalásot! – Morogtam és megtaszítottam kicsit Nellie kezét, hogy vegye már le rólam. Nem sikerült, mert az arcomra simította a következő pillanatban a tenyerét.
– Figyelj… ezt most muszáj megtennünk. De ettől még ágyba bújhatsz vele. – célozgatott Aidenre és finoman végig simította az arcomat. Nellie-nek fogalma sem volt arról, hogy nem tudok gyereket csinálni neki, hogy ötvenöt kilósan már az is fáj, ha megfúj a szél, nemhogy még termékeny legyek. De nem is számított, ennek az esküvőnek nem volt szabad megtörténnie.
– Te figyelj rám cicavirág… – nyeltem egyet, mielőtt üvölteni kezdek. – Kurvára el vagy tévedve… ahogy ez az egész bagázs. Ha én lennék a családfő mind égnének… égnének! – akadtam ki.

[2002. június 26.outfitIn the fake plastic earth]

2002. június 26.
outfit

In the fake plastic earth

- Benjamin, ne nyaggas már, nem veszek neked még egyszer seprűt. Tanulj meg repülni nélküle, vagy ne törd szét - morogtam az öcsémre, ahogy sétáltunk a házunk felé. Beugrottam hozzájuk. Néha megtettem. Rájuk néztem, hogy... hogyan is vannak. És néha még örültem is, hogy elkaptam Benjamint otthon. Mert elég ritkán volt ott, amikor én is meg Elliot is beugrottunk anyához reggeli kávéra. Kicsit hiányzott az otthonom, még akkor is, hogy volt sajátom. Itt nőttem fel. Itt játszottunk... Mind a hárman. És fájtak. ANnyira fájtak azok az emlékek, hogy én nem is lettem volna képes itt maradni hosszútávon. Mert éreztem a kígyó mérgét a bőrömben. És mégis. Kibazsott kegyetlen volt ez az egész. Mert ha nem ugrottam haza. Akkor pedig az fájt.
Otthontól a Hmautartó felé sosem hoppanáltam. Szerettem azt a rövidke utat megtenni. Kicist élvezni az utcák kanyargó nyugalmát. Azt, hogy szabadon mehettem oda, ahova és amikor csak akartam. Mert már nem volt mitől féltenem a családomat. Egy kicist megpihentem. Egy nagyon-nagyon kicsit talán belül is.
- Nem tehetek róla, hogy olyan jól játszom, hogy midneki ki akar ütni - vonogatta meg a vállát Benjamin. Na persze. A szemem sarkából rápillantottam az öcsémre, aki kevéssel ugyan, de alacsonyabb volt nálam. Ritán mentünk valahova kettesben, minig velem volt ELliot. De egy kissé nosztalgikus volt. Nem mintha engedtem volna a szentimentalizmusomnak, így is idegesített, hogy tudta. De kezdtem megszokni. Kezdtem megszokni őt, hogy jól megvoltunk. És azt is, hogy ezt nem szégyelltem
- Akkor vegyél magadnak egy gardróbnyi seprűt, basszus, ne legyél már ilyen töketlen - ingattam meg a fejemet, miközben megyújtottam egy szál cigit és lustán a számba tettem. Benjamin egyébként kviddics edzésről jött haza. De túl lusta volt ahhoz hogy lecuccoljon és átöltözzön, így teljes felszerelásben baktatott mellettem, kezében a sportcuccával, meg az anyánk által kezébe nyomott kókuszospitével. Az anyáé különleges volt, de pont annyira szerettem az ELliotét is. Valahogy más volt mind a kettő. És olyan egyedien kellemes.
- Majd veszek, ha nem a hülye random vegyél ezt meg azt Írországból bevásárlólistádra kell költenem az összes pénzemet - hangzott a felelet, mire én felhorkantam. - Egyébként meg apa seprűjét nem akarom használni... Attól függetlenül, hogy mindig nálam van - tette hozzá, miközben elértünk a házunkhoz. Válaszolni akartam. De...De ahogy beléptem a kapun... Olyan volt, mintha... nem lenne teljesen ugyan az. Ez az érzés mindekiben ott van, hogyha valami nem stimmel. Hogy valaki... valaki járt itt. A szívem a torkomban dobogott, mert nem láttam Elliotot sehol. És nem is éreztem, hogy ott lenne. Hideg nyugalommal léptem be a házba, de Benjamin úgyis érezte, hogy kibazsottul be voltam feszülve. Mert nem mondott semmit. és amint a nappaliba értünk, megpillantottam a pálcát a szőnyegen.
Az állkapcsom megfeszült, éreztem, ahogy belemélyednek a fogaim a cigarettám végébe.
- Elvitték - közöltem szárazon, miközben szinte az ujjaim között gyűrve a szánalmas csikket kifújtam a levegőt. Benjamin rám pillantott. Nem kellett neki túlmagyaráznom. Még ha nem is értette teljesen, csak tudta. Ledobta a cuccát  aföldre, majd komoly arrcal rámpillnatott. Meg sem kellett szólalnia, én máris válaszoltam arra amit kérdezni akart.  - Kirkcaldy.
- Akkor repüljünk - mondta, majd mire bármit is ellenkezhettem volna, már apánk régi kviddicsseprűjét fogta a kezében, amit hetedéves korában használt utoljára. Öreg volt, és megviselt. Én pedig semmi pénzért nem voltam hajlandó arra a szarra felülni... Bocs apa... De a következő pillanatban már rárángatott, valahogy az agyam és a testem teljesen megőrülve máshol járt. Ellioton járt. Azon, hogy ma valakit kibazsottul meg akarok ölni.  És így kerültem a seprűre, Benjamin mögé, émelygő gyomorral, amint az esküvő felé repültünk.

◂ i'm scared ▸

2002. június 26.

◃aiden▹

a light
that never
goes out

style: wedding style ║ zene: i get love you

Mérges voltam. Éreztem, ahogy lüktet bennem a düh és tényleg képes lettem volna neki rontani az apámnak, Nellie apjának, a mostohaanyámnak… csakhogy a pálcám nem volt nálam. Hiába simítottam végig a szürke szmokingon, abban a reményben, hogy megérzem a lucfenyő jellegzetes, kissé göcsörtös felületét.
– Elliot… nyugodj meg, kérlek! – magyarázott Nellie, miután az orra alá dörgöltem, hogyha valaha családfő leszek, itt mindenkinek annyi. Igen, megint éreztem, hogy ölni is képes lennék. Most nem Nathaniel Forestért, nem is a gyerekeimért, hanem magamért. A saját boldogságomért akartam valakit… valakiket eltenni lábalól, akik igen is megérdemelték volna. Milyen jogon rángattak ide? Milyen jogon módosították a tudatomat az imperioval?
– Ilyen embereknek hagyod, hogy irányítsanak? Egy olyan házasságba akarnak belekényszeríteni, amiben soha sem lehetsz boldog. Csak egy kibaszott színjáték az egész… így mi értelme élni, Nellie? – kérdeztem és kiléptem a boltív alól, apám szerencsére azóta is a pálcáját kereste. Így csak a nevelőanyám, Ophelia léphetett oda hozzám és fúrhatta a nyakamba a fegyverét. Régen nem féltem semmitől, így nem is rezzentem össze a hegyének érintésétől, ahogy benyomta kissé a bőrömet, éppen csak annyira fájdalmasan, hogy az zavaró legyen. Nyeltem egyet, majd elmosolyodtam.
– Azt hiszed, megállíthatsz? – kérdeztem olyan maró gúnnyal a hangomban, mintha lenézném. Nem néztem le, tudtam, hogy apámmal ellentétben ő képes lenne megölni, amiért a lányát kitaszítottam a trónról… mintha én kértem volna. Hiszen látta, hogy minden erőmmel ez ellen küzdök.
– A család érdeke, hogy itt maradj. – Hűvösen beszélt, mint mindig. Csak a szemében láttam a vágyat arra, hogy most rögtön elvegye az életemet. Túl sok rizikó lett volna, ha apámmal összeveszne miattam. Mégis mi történne? Megölné és olyan könnyen találna új feleséget, aki talán még fiút is szül neki. Ophelia ezt tudta, nem volt egészen hülye, mégha sokszor kényelmesebb is volt eljátszania azt.
Ökölbe szorultak a kezeim a testem mellett. Hallottam, ahogy a násznép egyre inkább morgolódik és arról beszél, hogy most mi lesz. Mégsem rántottak pálcát, mintha csak élveznék a műsort… és nem csoda. Én is milyen jól szórakoztam volna, ha nem éppen én lettem volna az áldozata az összeesküvéseknek.
– Ha elveszem azt a nőt, a lányaidnak semmi esélye, hogy család…
– Hallgass! – Mondtam apám, ahogy mellénk lépett, aztán olyan keményen pofon vágott, hogy a nyakamat végig szántotta a pálca hegye, vörös csíkot hagyva. Éreztem, ahogy rózsaszínesen bizsereg a tenyérnyoma. Ennek még akár nyoma is lehet. Elég erőteljes nyoma méghozzá. – Ki fogod mondani azt az igent, vagy így vagy úgy. – Tette hozzá és a feleségére nézett, mintha tőle várná az imperiot. A hátam neki vetettem ismét a boltívnek, az ég felé pillantottam, mintha a felhőket figyelném, vagy azt az egyre közeledő sötét pontot, amitől azonnal eszembe jutott: Muci. Nem madár volt, nem is valami mugli vacak, egy seprű… ami szép lassan földet is ért a széksorok között és két hullámos hajú fiú pattant le róla.
– Aiden! - Kiáltottam az engem takaró emberek mögül.

[2002. június 26.outfitIn the fake plastic earth]

2002. június 26.
outfit

In the fake plastic earth

A gyomrom kibazsottul ki volt akadva Benjaminra és én is. Oké, tök fasza, hogy itt az apánk seprűje, és megyünk vele megmenteni Elliotot. De hogy én soha a büdös életben nem vágytam arra, hogy felszálljak egy instabil... kényelmetlen... borzas....botnyelű szarra. Sosem szerettem a magasságot. Egyenesen rosszul voltam tőle, ha nem volt a lábam alatt a talaj, de Benjamin már otthon is azt játszotta, hogy elrugaszkodott egy közönséges parfissal a lába között a tetőről, hogy aztán anya visítva rohanjon alá, hogy elkapja, mert képes lett volna kitörni a nyakát. Nem értem mi olyan izgalmas abban, hogy nincs alalttad semmi. Semmi, ami biztonságot ad.
Amúgy is majd felrobbanok, hogy mi a szar lehet ELliotta, nem is kéne érdekelnem, hogy alattunk elterül a föld, és nem látok mást csak a csukott szemhéjamat. Legalább a sötétségben nem látom hogy megy neki benjamin a fáknak. És elegendő időm van megtervezni, hogyan is öllök meg midnenkit. Nem nagyon. Csak egy kicsit. ha most nekiállnék mészárolni, az én családomra is rászabadulna Elliot egész elbaszott családja. És ezt semmi galeonért nem kockáztatnám.
Ahogy nem is tudom mennyi idő múlva, de leereszkedünk, kinyitom a szememet. Remekül nézhetünk ki a gusztustalanul csicsás násznép között. Én talpig feketében, Benjamin pedig lazán egy montrose felszerelásben. Leszállok a seprűről, ahogy talajt érek, elegáns mozdulattal megigazsítom a hajamat, és nagyon reménykedem abban, hogy Benjamin nem fog nekimenni senkinek, csak mert csúnyán néznek rám vagy Elliotra.
Fogd vissza magad, öcsi.
- Milyen bénán nyomi itt mindenki. Szerinted van itt valami kaja? ha megmentettük Elliotot lophatna nekünk - suttogta mire én csak lapos pillantást vetettem felé.
Hallom, ahogy a nevem kiabálja de én nyugodt léptekkel haladok a kígyók között.
- Bocs, hogy csak most jövök, de késett a seprűfogatom - vigyorogtam szemtelenül apucira, amint Elliot és Nellie elé értem, miközben Benjamin pedig valahol mögöttem volt. Azért megnyugattó volt a jelenléte, hogy védte a hátamat. Az új pálcájával pedig egészen üzemképesen párbajozott.
- Üdv após - villantottam flé egy szemtelen viygort felé, majd azért biccentettem egyett Nellie felé is. - Nem akarok olyan sokáig zavarni... - húzom elő a pálcám, mire mindneki befeszül, és hallom, ahogy Benjamin is előhúzza az övét. - ... de van itt valami, ami az enyém. Flipendo! - támadok rá a nőre, aki remélhetőleg kellően fájdamas szaltóval terül el valahol messze, majd megragadom Elliotot

◂ i'm scared ▸

2002. június 26.

◃aiden▹

a light
that never
goes out

style: wedding style ║ zene: i get love you

Éreztem, ahogy eluralkodik rajtam a pánik, ahogy mind inkább ott lüktet minden porcikámba. Nem akartam ezt… nem akartam az imperiot engedni, hogy eluralkodjon rajtam, hogy megint megfertőzze az elmémet, de tudtam: ha apám pálcát kap a kezébe, hát megint megpróbálkozik vele. A tenyérnyoma még ott égett az arcomon, mikor megpillantottam a közelgő foltot. Bár a látásom már régen nem volt elég éles, de Aident akár kilométerekről is felismertem volna szemüveg nélkül: a mozgása, a termete elárulta és ez nekem éppen elég volt. Ösztönösen is tudtam, kit kell megtalálni a tömegben. A seprűn ülve meg egyenesen gyerekjáték volt… a nevét kiáltottam, hátha akkor meglátja hol vagyok, hol állok, hol van rá szükségem.
Aiden, Aiden, ments meg… mi vagy te, valami szánalmas kislány, O’Mara? Gúnyolódott a hang, én meg éreztem, ahogy ezer meg ezer féle módon lüktet bennem végig még mindig ugyanaz az ijedt érzés. Most viszont már nem csak magamért aggódtam, hanem érte is. Nem akartam, hogy őt is bántsa, mint annak idején Forestet. Mégis, ahogy odasétált közénk, kicsit megremegett a gyomrom… olyan bátor és lenyűgöző volt. Valahol éreztem: örökre ezzel az emberrel akarok lenni, aki így idejön, az apám elé áll és megvéd.
– Bocs, hogy csak most jövök, de késett a seprűfogatom – mondta, nem is hallottam meg a szemtelenséget a hangjában. A háttérben várakozó násznépet figyeltem, egy-ketten már azon voltak, hogy menten pálcát rántanak. Ott volt Annabell Rowle, Thomas húga, igen Thomas… az a szadista, aki Seant is bántotta és rossz véget ért. Nem baj, volt elég őrült a családban, aki Lisbeth oldalán állt. Egyszerűen imádták volna, ha meggyilkolhatnak véletlenül, csak azért, mert Aidenre céloztak. Esetleg éppen őt tennék el lábalól, hogy nekem ártsanak… Lisbeth olyan volt, mint egy macska, aki szeret játszani az áldozatával.
– Muci… – óvatosan, így folytattam volna, de nem tettem. Sejthette, mire gondolok. Ezért csak közelebb léptem hozzá. Apámon szerencsére úrrá lett a döbbenet, nyilván arra számított, hogy Aiden már nem bukkan fel. Ki tudja, mióta voltam itt. De gyűrűt nem viseltem, tehát a boldogító – ja nem – igenig el sem jutottunk.
– Áh, Mr. Fraser, megint nem tud időzíteni.– közölte egyszerűen, de a tekintetét rajtam tartotta, mintha azt várná, hogy valami őrültséget teszek és akkor majd indokolt lesz az ártalmatlanításom.
– Mit keres itt már megint ez a gyerek? – kérdezte felháborodva Ophelia, a pálcáját most Aiden ellen fordította. Egyedül Nellie maradt néma, ahogy meghúzódott a háttérben. – Elliot itt marad. – közölte. A nevemet persze olyan undorral mondta ki, hogy tudtam, a háta közepére sem kívánnal.
– Üdv após – folytatta aztán Aiden, még Nellie felé is elpillantott. – Nem akarok olyan sokáig zavarni... – Ahogy elővette a pálcáját, láttam, hogy Ophelia is megfeszül. Emlékezett rá, mi volt az eljegyzésen, sok sérült… és nem azért, mert a család vagy ő, olyan ügyesen harcoltak volna. A nő nem volt jó párbajozó. – ... de van itt valami, ami az enyém. Flipendo! – Nem figyeltem merre küldi a varázslatot, de bizonyára betalált, mert fájdalmas nyekkenést hallottam. De nem, én elpillantottam Benjamin felé, ahogy ő is pálcát ránt és sakkban tartja a násznépet.
– Tényleg van itt valami, ami a tiéd.– Simultam Aidenhez és hagytam, hogy húzzon valamerre. Akár a seprű irányába, akár más módon fedezékbe. Csak tartottam vele a lépést, az utunkba álló férfit egyszerűen tökön rúgtam, ez volt a legegyszerűbb módja a lefegyverzésnek. Hallottam, ahogy nyög, majd összegörnyed. Így tovább tudtunk haladni.
– Aiden, hárman felférünk a seprűre? – kérdeztem aggódva, de közben a lábam mellett csapódott be egy átok. Erre összerezzentem és még jobban összehúztam magam, már mindkét kezemmel Aiden ruhájába markolva. – Ki fognak nyírni…

[2002. június 26.outfitIn the fake plastic earth]

2002. június 26.
outfit

In the fake plastic earth

Az egész esküvő röhejes volt és gusztustalan. Tudtam, hoyg apa és anya is azt akarzák tőlünk is, hogy majd elvegyünk egy aranyvérűt és örekbítsük a nevet, de sosem kényszeírették volna ezt ránk. Főleg, hogy én egészen soáig ezt is akartam ELvenni egy aranyvérű lányt, hogy aztán gyerekim lehessenek... Benjamin inkább nem akarta ezt az egészet, sőt a házasságot sem. Pedig neki mindig is jobban állt volna a család, mint nekem. És még most is így gondoltam. Furcsa is volt kettőnkben ez az ellentét.
Utáltam volna Elliototv más mellett látni, még az féltékenység is dolgozott bennem, és akkor is elrángattam volna innen, ha kevésbé lettek volna a családtagjai ennyire szánalmasak és nevettségesek. Értelmetlen volt megtartani az aranyvért, mégis mi volt arra a garancsia, hogy nem csúszott be az elején egy félvér? Ostobaságnak tartottam, és már olyan mindegy is volt. És tudtam, hogy bántották, vagy bántani figják még Elliotot, ezért is akartam megvédeni. A myári szellő beletúrt a göndör tincseimbe, ahogy lassan, de határozottan lépkedtem felé, a tökéletesen fazonra nyírt gyepen. Éreztem, ahogy képesek lennének pálcaélre hányni, de nem iagán zavart, még EBnjaminért sem aggódtam úgy... sokkal jobb lett, amióta elnyerte azt az új pálcát.
Csak pimaszul vigyorogtam a Rowle-ok családfőjére, ahogy próbálta megőrizni a hideg nyugalom látszatát, és figyelmen kívül hagytam a ribanc sipákolását is. Egyszerűen csak el akartam innen tűnni, Elliottal és Benjaminnal együtt. Volt egy tippem, hogy innen nem lehetett volna csak úgy elhoppanálni, és reméltem, hogy apánk sepőrűje elíb minket. Nem akartam benjaminnal azon veszekedni, hogy melyikünk maradjon hátra.
Nem iagzán voltam most bezsédes kedvemben, sok midnenre és sok midnekire kellett most figyelnem, így csak egy szemtelen csókot nyomtam Elliot ajkaira, amint magamhoz húztam, hogy aztán páran felháborodva felkiáltsanak. Utána pedig elkezdtem húzni magam mellett ELliotot a Seprű felé, miközben Benjamin féken tartott pár varázslattal egy-egy merészebb Rowle-t. Erős volt, én pedig büszke voltam rá. Apa mindig is aurornak szerette volna, ezt tudtam, ahogy anya is. De apa támogatta ebben a repkedős baromságban, míg anya kevésbé. De egy kicsit örülök, hogy nem harcol sötét varázslókkal. Túlságosan meg akarna midnekit menteni, és én nem bírtam volna ki, ha emiatt meghalt volna. Valahogy jobb biztonságban volt az égen, mint itt lent. És ezt apa is tudta.
Éreztem, hogy mellettem Elliot kissé ki volt készülve és alig vártam, hogy otthon csak magamhoz öleljem amikor már senki más nem lát minket, hogy kiadjam mennyire féltettem, és csak eldőljek vele a nappaliban a kanapéra, miközben Cleo is elnyúlik mellettünk a szőnyegen.
– Aiden, hárman felférünk a seprűre? – kérdezte mire én csak bólogattam, miközben majdnem eltalát minket egy átok. Olyan nyugalommal válaszoltam, mintha csak egy átlagos sétát tettünk volna meg egy parkban, miközben én is pofán vágtam egy balfaszt egy átokkal, aki elénk próbált állni, és az elterült egy átoktól. Finom voltam mert nem öltem. De így is fájdalmat tudtam okozni.
- Simán - mondtam és még egy laza kis vigyort is megeresztettem, miközben elértük a seprűt. Közben az öcsém is beért minket, egyelőre sértetlenül. - Benjamin, mássz fel rá, még ma! - dörmögtem felé, és miközben ő vágott egy fintort, amolyan én is tudom félét, felpattant a seprűre, majd én is követtem, miután az ölembe kaptam Elliotot. Most kifejezetten örülhettünl annak, hogy a régi seprűk mennyire aráyntalanul böszmék voltak. Ahogy felemelkedtünk, egy protegro maximával körbevettem magunkat, és egy bájos vigyorral integettem apuici felé.
- Jól, van Nyuszi, most már senki se bánthat.

◂ i'm scared ▸

2002. június 26.

◃aiden▹

a light
that never
goes out

style: wedding style ║ zene: i get love you

Sosem mutattam ki, ha valami fájt. Megtanultam összeszorítani a fogaimat crucio közben is, de most éreztem, hogy a korábban valószínűleg túlsokszor használt imperio egészen eltompít. Kicsit megremegett a gyomrom is, éreztem, hogy menten rosszul tudnék lenni. Talán el is sápadtam, nem tudom… belegondolni sem volt időm. Aiden közelebb hajolt. Csókot nyomott az ajkaimra… mintha nem is az Nellie és az én, hanem az Aiden és az én esküvőmön lettünk volna. Valószínűleg csak az apámat akarta cukkolni vele, meg a tömeg, akik megjelentek az esküvőn… de nekem nagyon is sokat jelentett. Éreztem, milyen puha, meleg a szája és ez erőt adott, hogy még talpon maradjak.
Beletúrtam a hajába, mielőtt még elhúzódott volna. Engem nem érdekelt, hogy mások felkiáltottak vagy esetleg apámon követelték, hogy tegyen már valamit. Elköteleztem magam Aiden felé, esküvővel vagy anélkül is. Számomra ez már nem volt kérdés. Apám vagy elfogadta a tényeket, vagy harcolhatott velem valamelyikünk élete végéig… azt mondják, hogy a csótányok mindent túlélnek. A kérdés csak az volt, melyikünk a durvább példány, de gyanítottam, hogy ő.
Remegve bújtam Aiden karja alá, ahogy haladtunk a seprű felé. Alig néhányan próbáltak az utunkba állni. Talán féltek két sráctól? Nem, gyanítom csak nem akartak attrocitásba keveredni egy másik aranyvérű családdal. Hallottam a sorok között, hogy felismerték a két fiút: Fraserek, Fraser fiúk. Egy csomószor felcsendült ez a fajta megnevezés.
A seprűt látva persze kicsit aggódtam, hogy nem fogunk tudni mindhárman lelépni innen biztonságba. Nem akartam véletlenül sem hátra hagyni senkit, főleg, hogy amúgy nem is volt szükségem túl nagy helyre. Ha meg mégis, akkor sem értem annyit, hogy valamelyikük bajba kerüljön miattam.
– Simán – mondta nyugtatóan Aiden, ahogy elértük a seprűt. Közben Ben is megjelent, akinek egy kicsit megsimítottam a karját, hálásan, amiért hajlandó volt ebben részt venni miattam. Annyira hihetetlen volt, hogy mennyire befogadott ez a család… ezerszer éreztem magam inkább Frasernek, semmint Rowle-nak. Meg sem érdemled ezt, O’Mara… – emlékeztett a hang és én tudtam, milyen igaza van.
– Benjamin, mássz fel rá, még ma! – közölte Aiden, aztán felkapott és egy pillanattal később már én is a seprűn voltam vele együtt. Csak átkaroltam a nyakát és úgy izgultam, hogy ne terheljük túlságosan meg a seprűt. Régi darab volt, éppen elég robosztus ahhoz, hogy elférjünk rajta, de a súlytűrése… az kérdéses volt.
– Jól, van Nyuszi, most már senki se bánthat. – Ahogy ezt kimondta az arcához nyomtam az arcomat és csak bújtam hozzá, nem érdekelt az sem, hogy tök veszélyes, és leeshetek. Aiden tartott, biztosan.
Elég hosszú út volt hazafelé, ráadásul féltem újra és újra lenézni. Ezért inkább becsuktam a szemem… régen imádtam repülni, de a korral bizony a tériszony is egyre erőteljesebben úrrá lett rajtam. Nem is számított igazán. Talán kicsit el is aludtam menet közben, mert minden olyan kusza volt, furcsa képek kavarogtak a szemeim előtt, aztán már csak azt éreztem, ahogy földet értünk. Erre nyitottam ki a szememet, na meg arra, hogy Hamutartó hatalmas ablakai néznek rám vissza.
– Végre itthon… – motyogtam. Ahogy leszálltam a seprűről, megfogtam Aiden kezét, de odaléptem még Benhez és adtam egy puszit az arcára. – Köszi, nagyon hősies voltál ma, Benji. - Aztán meghúztam kicsit Muci kezét, hogy induljunk el befelé, mert ha nem ülök le, biztos, hogy összeesek a fáradtságtól.

[2002. június 26.outfitIn the fake plastic earth]

2002. június 26.
outfit

In the fake plastic earth

Kifejezetten örültem, hogy volt annyi eszük a többi aranyvérűnek, hogy nem jöttek nekünk. Nem voltunk ismeretlenek, és Mitch is eléggé visszatartó erő volt neki, na meg anya tetsvére is. örültem, hogy volt egy ilyen háttér mögöttem, és csak most jutott eszembe értékelni is őket. De persze ez csak egy biztos, jóleső érzést adott nekem. Eljöttem volna Elliotért akkor is, ha egy szánalma skis sárvérű lettem volna. Eljöttem volna akkor is, ha nincs mellettem az öcsém, eljöttem volna akkor is, ha varázsolni se lettem volna képes. Furcsa volt, hogy Elliottal is azt éreztem, mint a családommal. Megvédeni, bármi áron. Tényleg bármi áron. Egyszer már kimentettem a karmaik közzül, és addig megismételétem volna, ahányszor csak kellett volna. De reméltem, hogy az apuci is belátja.
A nap a szemembe sütött, ahogy haladtam előre, így kissé nehezebb volt haladni. De Benjamin védte a hátunkat, és ez valéahogy... nyugtató volt. El is felejtettem milyen érzés a saját testvéremre számítani. Éreztem ami benne dúlt, éreztem, hogy mennyire eszeveszettül céltudatos és vakmerő, hogy ő is bármire képes lett volna. Ez pedig megmelengette azt a sötétet, amiben én rejtőztem. Benjamin és ELliot megmutatták, hogy a sötétségnem nem kell jéghidegnek lennie. Hogy oda is süthet a nap, és az árnyékot is érheti meleg.
Benjamint felparancsoltam a seprűre, nem bírtam volna ki ép ésszel, ha pont most kap be egy átkot. Valószínüleg megöltem volna náhány embert, aki a közelemben lett volna, azzal pedig esélyes volt a házak közötti háború. Szóval nem akartam Benjamint szenvedni látni, és az azt követő időszakot sem. Eleget szenvedtek miattam a többiek otthon. Mindenki. Még egyszer nem fogom megengedni magamnak ezt a hatalmas hibát.
A sperű bár reszektve ugyan, de felemelkedett, és magubnk mögött hagytuk az esküvő zöld bársonnyal betakart, idilli helyét. Költői volt. De egyáltalán nem bántam, hogy nem lett örökre ELliot ehhez a családhoz láncolva. Azt akartam, hogy a miénkhez tartozzon. És ezt egyelőre csak Benjamin tudta. Egész úton Elliotot tartottam a karjaimban, belélegeztem a kellemes kókuszos illatot, ami a hajából áradt. Nem sokat szóltunk egymáshoz ezalatt az idő alatt, és bár mág mindig nem értettem Benjamin miért rajongott ennyire a repkedéstől, én rosszul voltam tőle, de persze nem akartam ezt kimutatni. Így is tudták mind a ketten.
Szinte fellélegeztem ahogy megérkeztünk Hamutartóba, és a lábam végre szilárd talajon állt. Benjamin úgy állt ott büszkén a szerencsétlen kviddics mezzében, mint aki most találta volna fel a varázslóviaszt.
- Jól van, öcsi, majd egyszer kapsz kekszet is - méregettem végig hogy leellenőrizzem, nincs e rajta semmilyen átok, vagy bármi amit a szerencsétlen a nagy hevében bekaphatott, de szerencséjére nem volt smemi baja. Csak az, hogy ő volt Benjamin. De ezt meg tudtam neki bocsájtani. - Kösz tesó - veregettem meg azért a felkarját, miután Elliot is kihálálkodta magátz neki. - Hozz majd kaját - tettem hozzá. Az öcsém csak felhorkant.
- De csak azért, mert kapok kekszet - tette hozzá szándékosan gyerekesen, mire megforgattam a szememet és inkább kihessegettem az udvarról.
Bent aztán ahogy el is képzeltem a hazaúton, eldőltem Elliottal a kényelmes kanapén, és természetesen Cleo farkcsóválva ugrott bele az ölünkbe, hogy rátfeküdjön elnyúbva a hasunkon. Felnyögtem, mert azért már nem volt baba súlya, de nem akartam elzavarni, olya  békés volt és meghitt.
- Remélem ez az egész egy elég erős tiltakozom volt - dörmögtem, és megcsókoltam Elliotot. - Persze akárhányzsor is raboljanak el, mindig érted fogok menni - mert olyanok voltunk, mint a sötétségben pillogó lámpás és a lepke. Egyszerűen csak magához vonz. Mindig. - Szeretlek, Nyuszi. - szólaltam meg, mintha a világ legegyszerűbb dolgát közöltem volna.

◂ i'm scared ▸

2002. június 26.

◃aiden▹

a light
that never
goes out

style: wedding style ║ zene: i get love you

Hamutartó látványa egészen megnyugtatott. Olyan volt, mint egy kellemes, meleg ölelés, amibe az ember csak még jobban bele akart bújni. Hálás voltam Aidennek, hálás voltam Bennek. Életemben először nem éreztem magam egyedül a bajban. Valahova tartoztam, csakhogy nem a Rowle-okhoz, de még talán nem is az O’Marákhoz, hanem a Fraser családhoz. Ezt az érzést pedig képes lettem volna magamhoz ölelni és hosszan magam mellett tartani. Furcsán biztonságot adó érzés volt ez.
–  Kösz tesó – veregette meg a karját Aiden is, ahogy elhúzódtam Benjamin közeléből egy gyors, hálás kis puszi után. – Hozz majd kaját – tette hozzá aztán, szokásosan elmismásolva az egész élét. Valójában tudtam, hogy ő is azt érzi, mint én… vagy legalábbis valami hasonlót. Ezért pedig őt is meg akartam csókolni, ölelgetni és szeretni. Nem ez volt az első, hogy megmentett, az apámtól már legalább kétszer akart korábban és ezért olyan elképesztően hálás voltam neki.
– De csak azért, mert kapok kekszet – felelte Ben, rájátszva némi gyerekes éllel, aztán elmosolyodtam. Jó érzés volt, hogy azonnal lazább lett a hangulat, ahogy visszaértünk. A feszültség megszűnt és valahogy minden a helyére került. Hamarosan már kerítésen kívül volt, mi meg egész egyszerűen csak beléptünk az otthonunkba… éppen úgy, mintha munkából érkeztünk volna haza.
– Végre itthon! – Sóhajtottam egy nagyot, ahogy megéreztem a lakásban uralkodó hűvösséget. Az otthon illatát, ami leginkább kókuszos volt, köszönhetően annak a gyertyának, amit a dohányzóasztalra tettem. Azzal reklámozták, hogy tízszer olyan erős az illata, mint a hasonló termékeknek és gondoltam Aidennek tetszene. Most ez is otthonos, biztonságos érzés volt. Az sem számított, hogy reggel minden bizonnyal innen vittek el… majd később gondoskodunk a mágikus védelemről.
A kanapéra huppanva csak odanyomtam Aidenhez a fejem, hogy érezzem az illatát. Aztán egy nyögéssel konstatáltam, hogy megérkezett Cleo is. Már jóval nagyobb volt, mint amikor elhoztam, a súlya túl nagy volt nekem. Mégis csak egy simítással jutalmaztam az érkezését. Miért is zavarnám el?
– Remélem ez az egész egy elég erős tiltakozom volt – jegyezte meg Aiden. A hangja nem törte meg cseppet sem a ház belsejében uralkodó nyugalmat. Nem, sőt számomra így csak még kellemesebb volt a pillanat. A kis csókba belesóhajtottam. Megint erőt adott, mint amikor ott a boltívnél megcsókolt. Ez is a helyén volt. Ez volt a jó, az aminek meg kellett történnie, nem pedig az, amikor ott volt. –  Persze akárhányszor is raboljanak el, mindig érted fogok menni – suttogta szinte az ajkaim közé. – Szeretlek, Nyuszi.
A szavai annyira szíven ütöttek, hogy éreztem menten elsírom magam, ehelyett csak odahajoltam egy hosszabb csókra. Elnyújtottam a pillanatot, élveztem a dohányos ízt, amit már úgy megszoktam, mégis mindig annyira meg tudott nyugtatni. Épp csak egy kicsit húzódtam el, hogy az ajkai közé leheljem: – Én is nagyon szeretlek, Muci. – Simítottam végig rajta, hogy aztán még inkább hozzábújjak és úgy maradjak egész este.

Köszönöm a játékot!