Kifutott, s nem tud révbe tartani

[Egy hangszer voltam az Isten kezében,Ki játszott rajtam néhány dallamot,Ábrándjait a boldog szenvedésnek,Azután összetört és elhagyott.Most az enyészet kezében vagyok.De fölöttem égnek a csillagok.]

Egy hangszer voltam az Isten kezében,
Ki játszott rajtam néhány dallamot,
Ábrándjait a boldog szenvedésnek,
Azután összetört és elhagyott.
Most az enyészet kezében vagyok.
De fölöttem égnek a csillagok.

[α ︱ f a m i l y ︱ α]

α ︱ f a m i l y ︱ α

β︱This is it, the apocalypse︱β


Ω time 20020713 beat: apocalypse Ω

A ház nyomasztott. Egyszerűen minden sarokban ott vannak a dolgai, és szinte fojtogat. Ez az első nyár Amy nélkül, és ennek az árnya olyan kegyetlenül mar bele az agyamba, hogy üvölteni tudnék. A szobája olyan, mintha most szaladt volna el a barátaival találkozni. Anyáék beteges mániájának a részévé vált neki teríteni és tálalni az asztalnál. Mintha rituális kegyhely lenne. Mintha egy részét eltemették volna. Egyszerűen nem bírtam hogy úgy csináltak, mintha itt lett volna.
- Kérsz egy kis desszertet, Amy? - az ebéd megint Amy kedvence volt, tiramisu, kevés kávéval és sok kakaóporral a tetején. Anya fogja és az üres széke felé teszi a tálat, ami meg van pakolva a legnagyobb adaggal, amit valaha is kapott. Előttem egy kevés adag valami ban, talán brokkolipüré és sült hús, de nem is vesznek észre. Csak egy apró kis porszem vagyok, hátul a szemük sarkában, ami zavarja őket, és amit ki kell pislogni, mert fáj nekik.
A létezésem fáj nekik.
- Tessék, drágám edd csak meg - dünnyögi apám is, miközben megtörli a bajusszal keretezett arcát. A széke felé fordulnak és bezsélgetnek vele. Milyen volt azéved a Roxfortban? Te lettél az évfolyamelső? Óóó, igen menniy dícsérő levelet kapál már megint. Mondd csak van valaki aki tetszik neked? Eldöntötted már, hova mész továbbtanulni?
És csak játszanak, nélkülem, Amynek.
A zongoránál ülök, végigsimítom a lehajtott fénylő fedelén az ujjaimat és elképzelem, hogy mennyire sokat játszottunk ketten együtt. Régen, amikor még nem jött ez az átkozott levél, amikor még nem gyűlültem annyira. Megremeg az ajkam, és már folynak is a könyneim, lefelé az arcomon potyognak a zongorára és a kézfejemre. Annyira sajnálom. Én tényleg nem akartam. De hiába is gonolom már ezt nem fog változni semmi.
A gondoltat a fejemben úgy kúszik be a káoszba, ami bennem uralkodik, lágyan és hangtalanul, hogy észre sem veszem, csak cselekszem. Felhajtom a fedelét, az ujjiammal pedig rásimítok a fekete fehér billentyűkre. Nem kellene ezt csinálnom, én nem játszok jól. Semmihez sem vagyok elég jó, mégis az ujjaim maguktól szólaltatják meg a zongorát.
Amy zongoráját.
Amin sosem engedték, hogy egyedül zenéljek, mert beszennyezem vele Amy zenéjét.
És én mégis játszok.
Beethoven. Holdfény Szonáta, első tétel.
Hagyom, hogy a zene felbugyogjon a zongorából, és megtöltse a helyet, kikússzon a dallam a hatalmas ablakokon át az udvarra. Belelopja magát minden kis zugba, minden kis tárgyba. Meg akarom érinteni. Egy kicsit szeretném közelebb hozni. Vajon ha hallaná, hogy játszom, mit szólna? Ha most hallaná? Eljutbna hozzá?
A zene kúszik lágyan egyre jobban kiterjed, és aztán... aztáncsak lecsapják a fedlét, éppen csak el tudom kapni a kezem, de még így is megüt. Abbamarad minden és megint csend lesz.
- Te meg mit cisnálsz? HOgy képzeled! Amyt hogy túrhatod ki? - üvölt rám anya. - Nem értesz a zenéléshez! Sosem leszel olyan, mint ő! Sosem érhetsz a nyomába.
- Én csak azt szerettem volna, hogy egy kicsit éljen... Egy oicit itt legyen... köztünk - motyogom és rémülten nézek anyára. Apa is felbukkan, a szobát pedig beszövi a feketeség, és már megint minden olyan fullasztóan színtelen.
- Neked nincs helyed ahol ő volt. nem hozhatod vissza. Sosem hozhatod vissza, megmondták az orvosok... azok... a medimágusok, vagy hogy hívják magukat - kiabált apa is rám.
- Neked kellett volna ott maradni. Minden sokkal jobb lenne - szűri ki anya  afohai közzül, én pedig olyan erősen harapok bele  aszámba, hogy vérezni kezd. Ökölbe szorl a kezem, és sípolni kezd a fülem.
berohanok a szobámba, és csak állok a közepén. Nem jönnek utánam, betig tudják, hogy bántottak. Tudom, hogy bántanak. Egyre jobban érzem, hogy a feketeség vízzé válik, és beborít, elnyelnek a fekete hullámok, és én a sötétben fuldoklom.
Egyszerűen csak kinyitom a bőröndömet, és beledobálok mindent. A Roxfortban kipróbáltam egy tágító bűbájt, amivel egy csomó könyvet tudtam vele hazahozni, amit még a Roxmortsben vettem. Most a könyvek mellé bedobálom a gyűrött kottás füzetemet, a ruháimat, a pálcámat, és felnyalábolom a macskámat is, aki értetlenkedve kapaszkodik a pólómba. Lezárom a bőröndöt és nem várok tovább, kilüköm az ablakon, és én is kimászok rajta. Úgysem foglalkoznak velem. Ez a ház nem az én helyem. Nekem itt nincs helyem.
Nem nézek hátra. Csak egyre gyorsabb léptekkel szaladok és húzom magam után a bőröndömet. Nem is tudom hova és merre futok. Túl mindenen. Túl a világvégén túlra.