A Dzsungel Könyve Kávézó

Elliot O'Mara pennájából



A híres regény ihlette kávézó kiváló hely, ha valaki csak úgy el akar bújni és elmerülni a művészetben. Az alsó részen hatalmas pálmafák valóban dzsungel hangulatot keltenek, odafent, a sötétebb részen pedig a falakon elefántokat ábrázoló freskók jelenítik meg a mű hangulatát, illetve  élő növényeket helyeztek el az asztalok melletti falakon még. Az ember igazi mesebirodalomban érezheti magát, ráadásul feltörekvő művészek alkotásait is megnézheti magának, melyek rendszeresen kiállításra kerülnek a kávézóban.
A kávézót kizárólag varázslóknak tartják fenn, így a mugli közönség előtt láthatatlan az üvegezett, vörös ajtó, amin át be lehet jutni a helyszínre.

[2003. november 10.outfit >><< everlongs a Dzsungel valamennyi hangja úgy zengett, mint egy mély hárfahúr a hold érintésére.]

2003. november 10.
outfit >><< everlong

s a Dzsungel valamennyi hangja úgy zengett, mint egy mély hárfahúr a hold érintésére.

Kellemes, őszi szombat reggel volt, kissé csípős, ami megpróbálta belekarcolni magát az ember bőrébe. Az épületek legjava még ködbe takarózva pihent, a házak teteje szinte nem is látszott a tejfehér lepeltől. Ahogy az utca másik oldala sem, és valahogy ettől inkább lett az egész sétánk meghitt és kellemes. HIányzott már egy kicsit ez a város, habár ide jártam át dolgozni, mégis így más hangulata volt az egésznek, hogy nem a munkával volt tele afejem, hanem Elliottal kézen fogva róttuk az ismerős utunkat a kávézónk felé.  Szitált a köd, apró permetként szórta be az esti esőtől nedves utcát, miközben éreztem az apró cseppeket az arcomon is. A számban cigaretta lógót, szinte olyan lazán pihent meg az ajkaimon, hogy akár ki is eshetett volna, ha nem forgattam meg néha-néha lusta mozdulatokkal a számban.
- Tegnap láttam errefelé jövet, hogy valami különleges szombati kávé-reggeli menüvel várják a vendégeket. Meg lehet kapni még sütőtökös bögrét is - magyaráztam, miközben elvettem a csikket a számból, és egy hosszú füstfelleget eregettem ki a levegőbe, ami szinte beleolvadt a ködös reggelbe.
Soho utcája is meglehetősen kihalt volt, itt éjszaka indult be az élet, mindenki éppen pihente ki az esti élményeit. Néhány kupac ember felsejlett bentebb az utcán fetrengve, de szerencsére a látványuk szinte beleolvadt a kúszó köd rejtekébe, az én szépérzékem pedig nem rombolták tovább az emberi, szedett-vedett testek.
- A kávézó után értünk jön Szepi az autónkkal, és elvisz minket anyáékhoz - tettem hozzá, majd megérkeztünk a kávézó ismerős épületéhez, és belépve az ajtón máris megtöltötte az orromat a kávébab illata, amit a bútorok és  a növények kellemesen friss illata fűszerezett meg.
- Már hiányzott ez a dzsgungel illat - mondtam elégedetten bólintva és ahogy megindultunk  a helyünkre, láttam, hogy új kiállítás nyílt valami festményekből. Meg is álltam ELliottal a képek előtt. Nagy üres vászon volt, mindenféle csíkokkal, amik összevissza futottak, tekeregve, élesebben aztán elhalványulóbban. - Merlinre, a művészet jelenleg egyre jobban kétségbeejtőbb - dünnyögtem, ahogy a képek sorait nézegettük, egyre közelebb haladva a helyükre. - Ez például csak egy üres vécécsésze. Ilyennek látni a mai társadalmat, kissé aggasztó. Azok a morzsák pedig, amik beleszóródnak, a társadalom - magyaráztam. Szerettem a művészetet. A festményekért egyenesen oda voltam, akár csak az anyám. Órákig eltudtunk nézelődni egy-egy gallériában, miközben az öcsém az első öt perc után elunta magát, vagy éppen vihogott az akt festményeken.
- Szerintem Elliot a mi életünk ennél sokkal jobb. Biztosan valami fiatal depresszív képzőművész festette ezeket, aki kilátástalannak véli a helyzetét, és valami maradandót akar alkotni. Azért, ha megfigyeled, az ő képeiben van van némi vágyódás a remény felé. Nézd meg ezeket a napraforgókat! Mondjuk nem egy Van Gogh, de nem is olyan szörnyű - magyaráztam, megfeledkezve arról, hogy Elliotot talán nem is izgatja ez anynira, mint engem. Végül aztán csak megnéztük az összes képeket és én kurvára élveztem, de akkor megláttam, hogy egy pacák a mi helyünkön ül.
A mi helyünkön, amiről még a tulajdonos és az összes itt dolgozó tudja, hogy az a mi helyünk. Előbb megülöm ezt a fickót, aztán pedig elintézem, hogy mindenki ki legyen itt rúgva. A tulajjal együtt. Megvehetném én a kávézót is. Amúgy is terjeszkedni akartam. Francba, hogy szombaton is dolgoznom kell.

◂én sosem hazudok... én nem!▸

2003. november 10.

◃aiden▹

Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

style: style of the jungle ║ zene: abyss

Szerettem a ködös időt. Volt benne valami meghatóan misztikus, ahogy az ember csak sötét körvonalakat látott felsejleni a tejfehér homályban, az utcalámpák fénye sem tudta ezt átvilágítani. Nehéz érzés volt, mintha tejben sétálnánk, s a köd nedves szitálását még éreztem az arcomon, a hajamon megülni. A helyzet misztikusságát persze elnyomta, hogy éppen Aiden ujjai közé fűztem az enyémeket, s kicsit kiszakadva a vidéki életből, a városba jöttünk most élvezni a helyi kávét és a reggelit, a már megszokott helyünkön.
Természetesen teljesen erre a pillanatra igyekeztem koncentrál, habár a bűntudat újra és újra elfogott, hiszen Aiden háta mögött Alexejnek berendeztem egy egész bunkret, csak azért, hogy legyen helyünk találkozni. De persze nem csaltam meg, csupán nem voltam teljesen őszinte. Ez nem hazugság. Én sosem hazudok, csak néha elferdítem a valóságot, hogy mindenkinek könnyebb legyen az élete. Ez vagy te, O'Mara... - kegyetlenkedett a hang bennem, mint egyfajta megfoghatóbb lelkiismeretfurdalás. Tudtam én, mire céloz. Egy házasságot tönkretettem már s most a küszöbén állok, hogy ezt is mélybe taszítsam. Nem ért ennyit Alexej, nekem mégis fontos volt, hogy tudjam, hol van, hogy néha-néha ránézhessek. Ha ő nincs, most Aidennel sem lennék, hiszen még a világból is elmenekültem volna 2002 tavaszán.
- Tegnap láttam errefelé jövet, hogy valami különleges szombati kávé-reggeli menüvel várják a vendégeket. Meg lehet kapni még sütőtökös bögrét is - magyarázta Aiden, miközben a cigifüst az ajkai közül a ködös utcaképbe veszett. Kicsit közelebb bújtam hozzá. A vállának döntöttem a fejemet, így persze csak sokkal, de sokkal lassabban tudott előre haladni és vele együtt én is.
- Kár, hogy nem nyuszis az a sütőtökös bögre - jegyeztem meg és felhúztam a kezünket. Finom puszit leheltem Aiden kezére. Annyira szerettem, hogy van nekem. Hálálkodhattam volna, ám akkor a bűntudatom túl nyilvánvalóvá vált volna. Aiden könnyűszerrel átlátott rajtam, mint más az üvegen.
- A kávézó után értünk jön Szepi az autónkkal, és elvisz minket anyáékhoz - folytatta tovább, ahogy elértünk az ajtóig. Ahogy belépett, én is követtem az ismerős épület fűszeres illatű belső terébe. Tényleg olyan volt, mint a dzsungel, kellemes, kávé illatú dzsungel.
-  Már hiányzott ez a dzsgungel illat.
- Mintha egy élettel ezelőtt jártunk volna itt... - sóhajtottam fel, s követtem a megszokott kis zúg felé, ahol korábban mindig ültünk. A falakat útközben új festmények borították. Absztrakt. Amolyan semmit nem ábrázoló, mégis a művész fejében sokat mondok alkotások voltak. Talán az a szűz kisfiú, Elfwood is ilyeneket készít titokban.
- Merlinre, a művészet jelenleg egyre jobban kétségbeejtőbb - jegyezte meg Aiden. Engem nem különösebben zavartak az ilyen fajta festmények. Ha sokat fizetnek érte, ezt is ugyanúgy leemeltem volna a falról, mint bármelyik másikat. Ugyanúgy a zsebembe rejtettem volna, hogy azzal együtt térjek vissza az Aranyfogba. - Ez például csak egy üres vécécsésze. Ilyennek látni a mai társadalmat, kissé aggasztó. Azok a morzsák pedig, amik beleszóródnak, a társadalom - Magyarázta kissé lesajnáló stílusban.
- Szerintem Elliot a mi életünk ennél sokkal jobb. Biztosan valami fiatal depresszív képzőművész festette ezeket, aki kilátástalannak véli a helyzetét, és valami maradandót akar alkotni. Azért, ha megfigyeled, az ő képeiben van van némi vágyódás a remény felé. Nézd meg ezeket a napraforgókat! Mondjuk nem egy Van Gogh, de nem is olyan szörnyű - folytatta, ahogy tovább léptünk. Szerettem hallgatni a hangját, habár ezek a képek engem sosem fogtak volna meg különösebben... valójában Van Gogh-ért sem voltam oda. A harsány színeivel aligha volt izgalmas látvány. Én a komor, szükre-barna árnyalatokat kedveltem, azok között éreztem jól és otthonosan magam. Ha belegondolok Észak-Írország szürke és barna, nem akadt nagyon más szín, ha csak éppen nem tavasz volt és megtelt zölddel a mezők sokasága.
- A fiatal festők mindig radikálisnak hiszik magukat, aztán meglátják azt, ami végig az orruk előtt volt: a valóságot. - Feleltem és kedves mozdulattal húztam tovább a helyünk felé. A helyünk felé, ami már nem is volt a miénk, hiszen hetek óta nem jártunk itt... így természetesen ezen a szombaton valaki más ült ott. Valami fickó, aki a könyvét bújta és ugyanúgy kávézott, csak éppen magányosan, mint ahogyan mi szoktunk.
Éreztem, hogy Aiden befeszül a dologtól. Miért is ne tett volna így? Birtokló típus volt mindennel, többek között velem is, a dolgainkkal is... mint valami házőrző kankutya.
- Muci, hagyd, rengeteg tök jó asztal van. Nem kell nekünk mindig ugyanott ülni. - Magyaráztam és megsimogattam a karját. - Nézd azt! Tökéletesen ki lehet látni az utcára a nagy ablak mellett. - Tettem hozzá és megpróbáltam arra húzni.

[2003. november 10.outfit >><< everlongs a Dzsungel valamennyi hangja úgy zengett, mint egy mély hárfahúr a hold érintésére.]

2003. november 10.
outfit >><< everlong

s a Dzsungel valamennyi hangja úgy zengett, mint egy mély hárfahúr a hold érintésére.

Romantikus volt ez a ködös, reggeli séta. A táj gyönyörű volt, szinte mint egy festmény, amiben művész ott felejtett két embert a közepén. Ez a két ember volt Elliot és én. Két fekete folt a vásznon, akik mégis haladtak egyre előrébb az életben. Valahogy kissé emelkedett lehettem a mai reggel, vagy csak túlságosan szentimentálissá váltam az évek múlásával. Bár azt hiszem mindig is szerettem megtalálni a szépséget a tájban, ugyan úgy, mint egy festményben. Csak éppen nem szerettem mondjuk térdig gázolni a természetben, meg a sárban, egy erdő közepén. Szerettem a kettőnk pillanatait ELliottal, mostanában amúgy is tökéletesnek éreztem mindent, túlságosan is. Vihar előtti csendnek tűnt, nem voltam olyan naiv, hogy beleringassam magam egy álszent nyugalomba. Viszont szerettem ezeket a csendes, békés időszakokat is, mielőtt megint a nyakunkba kapnánk az apját, vagy a Medveölőt. Elliot csókja is a kezemen kellemes borzongást váltott ki, ezek az apró gezstusok amúgy is többet mondtak egy ágyasházasnált szeretleknél. Persze, mondtam neki, alkalmanként, mellette tudtam ezt igazán őszintén kimondani.
- Kár, hogy nem nyuszis az a sütőtökös bögre - jegyezte meg Elliot, én meg csak belehümmögtem a ködös hajnalba, és rápillantottam ELliotra.
- Csak negyvenöt nyuszis dolgod van otthon, és abból tíz valamilyen formában nyuszis bögre - tettem hozzá, mert tisztában voltam a dolgainkkal, mindent fejben tartottam, mert a szokás hatalma volt, és szerettem a rendszert, a rendszerezett életet, a rendet magam körül. A szokás hatalma volt, hogy a munkámban is mindent nyilván tartottam, de igazából kölyökkorom óta szerettem tudni a dolgokról, amik körbevettek.
Beléptem a kellemes illatú helyiségbe, és a tüdőmet megtöltötte az illatok sokasága. Nem kellett sietnünk, anyámék is már tudták, hogy valamikor érkezünk. Rosie-t pedig a nagyapájánál hagytuk, hogy egymást boldogítsák, hiszen olyan jól elvoltak ketten.
- Mintha egy élettel ezelőtt jártunk volna itt... - szólalt meg ELliot, és miközben körbenéztünk. Semmi sem változott, nem is voltunk itt olyan régen, mégis tényleg éveknek tűnt, amikor költöztünk nem sok időnk volt idejárni, na meg egyedül, amikor itt dolgoztam a városban se igazán jártam erre, ez olyan rituálisan a mi kis kettőnk helye volt.
- Talán volt az kettő is - jegyeztem meg nagy drámaian, és végigsétáltunk a festmények között és szinte megint csak magukkal ragadtak, még akkor is, amikor az absztrakt képeket bámultam. Valahogy mégis minden ürességükkel gondolkodásra késztettek, és ezt szerettem a képekben, elvittek egy másik világba egy másik helyre ahol a gondolatok voltak az ember egyetlen társai. Egy kicsit mindig is szerettem kiszakadni a világomból, és akkor kevésbé éreztem magam elbaszottnak. Lassú mozdulatokkal szívtam el az utolsókat a cigarettámból, és közben csak magyaráztam Elliotnak a képek előtt állva a hülyeséget, mintha annyira érdekelte volna ez, de legalább meghallgatta, ha voltak ilyen kirohanásaim, és igazából ezért is hálás voltam neki.
- A fiatal festők mindig radikálisnak hiszik magukat, aztán meglátják azt, ami végig az orruk előtt volt: a valóságot - magyarázza Elliot, miközben a helyük felé húz minket. Szerettem azta  csendes eldugott kis zugot, mert hátul volt, rejtett, és csendes. Mág válaszolni is akartam valamit, de aztán megláttam,. hogy más ült a mi helyünkön. Ezt nagyjából olyan zokon vettem, mintha valaki más csak úgy beült volna a varázsautónkba. Az a pasas meg úgy olvasgatott és kávézott, mintha csak az ő helye lett volna mindig is. Nem tetszett és amíg a teljes személyzet meg a tulajdonos eltávolítását terveztem a fejemben, Elliot megpróbált onnan elhúzni.
- Muci, hagyd, rengeteg tök jó asztal van. Nem kell nekünk mindig ugyanott ülni. Nézd azt! Tökéletesen ki lehet látni az utcára a nagy ablak mellett - magyarázta én meg cska felsóhajtottam.
- Az a hely volt tökéletes. Tökéletes fényviszonyok, csendes, zajmentes, és nem láttak be kint az utcáról az arcunkba - magyaráztam, de aztán persze kénytelen voltam most engedni, a mi reggelünk volt, majd maximum szépen csendesen elrendezem itt a dolgokat, mint ahogy mindent is elintéztem szépen csendesen.
- Csak egy okot mondj, hogy miért ne öljek meg ma itt mindenkit - mormogtam kissé morcosan, ahogy leültünk az egyik ablak mellett helyre, majd beletúrtam a hajamba, és elnyomtam a leégett cigarettát a kihelyezett hamuzóba. Elővettem az itallapot, aminek az első oldalain mindenféle sütőtökös kávé üvöltött az arcomba. Én csak a szokásos feketémet akartam, meg egy finom kis melegszendvciset.
- Te kérsz valami mást a szokásoson kívül? - pillantottam ELliotra és az asztal alatt összeérintettem a lábunkat.

◂én sosem hazudok... én nem!▸

2003. november 10.

◃aiden▹

Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

style: style of the jungle ║ zene: abyss

Szerettem a ködös, őszi időt. Volt benne valami furcsán meghitt, amitől az ember úgy érezte, legszívesebben bekuckózna a kanapéra olvasni. Az én esetemben persze ez inkább úgy nézett volna ki, hogy odabújok Aidenhez és az ő könyve lapjait nézegetem, míg meg nem unom, hogy nem rám figyel.
- Csak negyvenöt nyuszis dolgod van otthon, és abból tíz valamilyen formában nyuszis bögre - jegyezte meg a panaszkodásomra. Erre persze elvigyorodtam. Ez az ő hibája volt. Soha, senki más nem hívott nyuszinak előtte. Nat szerint is inkább hasonlítottam egy lusta kandúrmacskára, mintsem egy tapsira. De Aidentől szerettem ezt a becenevet. Szerettem, hogy mellett más tudtam lenni. Meglehet ezért tudtam magam mögött hagyni a korábbi állapotokat, mert ez volt az én tisztalapom.
- Hát ez van, ha cuki becenevet kap az ember. - Vontam vállat. Nat átokfajzatnak hívott... ami nos eléggé rám illett, mégsem voltak olyan feliratú bögréim. Csak egy kötet, amit a házasságunkról írt Nat és amit ha jobban megnéztek az olvasók, már láthatták a repedéseket a kapcsolatunkon.
A kávézóba érve, a képek rengetegén túl, eljutottunk a törzshelyünkhöz. Persze már nem a miénk volt... más ült ott, mert a mi életünk olyan irányt vett, ami nem kötött többé ide eléggé. Átköltöztünk Cranagh-ba egy rövid időre, hogy aztán a nyarat majd megint itt töltsük a városba. Ki gondolta volna, hogy néhány hét alatt még ez is megváltozik. Valójában az egész kávézó kicsit idegennek tűnt azóta... és a város is. Nekem nem hiányzott úgy, ahogyan Aidennek. Szerettem a vidéki nyugalmat. 
- Az a hely volt tökéletes. Tökéletes fényviszonyok, csendes, zajmentes, és nem láttak be kint az utcáról az arcunkba - magyarázta Aiden. Nem foglalkoztam a problémázásával. Az a hely foglalt volt, még akkor is, ha mi Elliot és Aiden, Nyuszi és Muci voltunk. Nem akartam újra azt átélni, mint régen. Nat csak lerakott egy köteg pénzt és mindent megvett, amire csak ránéztem, vagy amit akart. A pénzzel oldott meg mindent. Lényegében a kapcsolati problémáinkat is azzal akarta... kár, hogy az anyagi dolgoknak arra aztán tényleg nulla ráhatása volt.
- Csak egy okot mondj, hogy miért ne öljek meg ma itt mindenkit - morgott tovább Aiden, én azonban addigra már ültem le. Nem volt olyan rossz az az asztal. A kávézó többi részéről a növényekkel és falakkal így is le volt választva, csak kintről, az ablak felől kicsit több fény tört be.
- Legalább nézhetik, ahogy megcsókolom a férjem. - Vontam vállat. Nem nagyon érdekelt a közönség. Aidennel ellentétben én sokkal, de sokkal fesztelenebb voltam minden téren. De úgy tűnt, ő is megnyugodott. A kezében már ott volt az itallap. Én is magam elé húztam az étlapot, mintha tudnám, hogyan kell rendelni. Valójában sosem kértem magamnak semmit. Ezt mindig a partnereim intézték.
- Te kérsz valami mást a szokásoson kívül? - kérdezte. A lába finoman simult az enyémhez az asztal alatt. Elmosolyodtam, kellemes melegség járt át a testemet. Mérhetetlenül boldog voltam Aiden mellett és az ilyen pillanatokban ez az érzés csak még intenzívebb lett. Tudtam persze, hogy nem tart sokáig, ez amolyan "szakmai" ártalom részéről, az enyémről meg mindig ott koptatott az árnyék, amit apám családja vetett.
- Kirúgok a hámból és dupla eszpresszót kérek. - Húztam ki magam és olvastam az étlapot. Volt rajta mindenféle őszi fogás: sütőtökös pite, sütőtök krémleves, sütőtökös omlett. Bár, amit csak az ember el tudott képzelni.
- Ó... sütőtökös pite! - állapodtam meg annál végül. A vaníliafagyiért nem rajongtam, ami hozzá járt, de azt majd betömöm Aiden szájába. - Nem osztozunk meg egy szeleten?

[2003. november 10.outfit >><< everlongs a Dzsungel valamennyi hangja úgy zengett, mint egy mély hárfahúr a hold érintésére.]

2003. november 10.
outfit >><< everlong

s a Dzsungel valamennyi hangja úgy zengett, mint egy mély hárfahúr a hold érintésére.

- Hát ez van, ha cuki becenevet kap az ember - válaszolta a nyuszis témára Elliot. Na igen, először csak cukkolásból hívtam így, aztáncsak rajta maradt, meg amúgy valljuk be, néha egészen úgy csámcsogott, mint egy nyúl. Bájos volt, és szinte teljesen összeforrt Elliottal a beceneve, bár annak örültem, hogy nem volt mozgó nyusziportéval ellátott csicsás tányérdekoráció a falon, mint ahogy Umbridge irodájában voltak a... talán macskások? Gyomorforgató volt az a hely, és mégis valahogy az akkori énem teljesen egyetértett azokkal a hülye elveivel, amikkel irányította az iskolát Dumbledore után. Azt a vén rókán amúgy sem bírtam, mindenki szinte hátast dobott a közelében, mintha maga Merlin lett volna. Szóval igen, tele voltunk nyuszis cuccokkal, amiket mindig én raktam rendbe, miután Elliot forgószélként mindent káoszba fullasztott. Állandóan utána raktam rendet, és valahogy néha még nyugtató is volt ilyen hétköznapi bűbájokat szórni a házra meg a tárgyakra. Az ember néha hajlamos volt eggyé válni a munkályával, otthon is párszor azon csattogott az agyam, de ez kikacsolt, Elliot és Rosie közelsége meg méginkább.
- Nem is kell nyulat tartanunk, elég vagy nekem te - vigyordogtam, miközben nyomtam egy gyors csókot a szájára, mielőtt benyitottam volna az épületbe. Ahol meglehetősen szerettem lenni. Az utóbbi időben nagyon hiányoztak ezek a közös kis reggelik. leginkább Deannel kávézunk és ettünk nála angolos reggeliket, Elliotnak nagyon jót tett, hogy az apjával lehet. Örültem neki, de valahogy már szükségét éreztem annak, hogy legyen egy kettesben eltöltött romantikus reggeli, ahol nem kell a gyerekre vigyázni, meg ahol a magunk kis világában lehettünk. A helyünkön. Azon a helyen, amit most valaki más foglalt el.
Nem voltam olyan, aki nehezen lendült túl a dolgokon, nem ragaszkodtam annyi mindenhez, mint az öcsém, de voltak dolgok, amiket szerettem ha az enyémek voltak és maradtak is, mert akkor éreztem úgy, hogy kézben tartottam őket. Most, hogy nem ülhettem ott, ahol akartam, kifejezetten felzaklatott, mintha az életem feletti irányítást vesztettem volna el, de Elliot kedvéárt igyekeztem megnyugodni. Nem voltam az a fejjel a falnak rohanó típuis amúgy sem, de most jól esett volna egy fagyos tekintettel közölt szemét mondat, amit mindenki fejéhez odavághattam volna.
- Legalább nézhetik, ahogy megcsókolom a férjem. - vont vállat Elliot, én meg csak elhúztam a szám. Nem volt méltó ez a kilátás és az elhelyezkedés hozzánk, de nem akartam többet ezen hangosan szenvedni. Inkább csak előszedtem a cigit a zsebemből, és a számba nyomtam. Legalább dohányzóasztalhoz ültünk. A hamutartó meg tigriscsíkos volt. Milyen extravagáns.
- Akkor kérem azt a csókot - pillantottam rá, miután meggyújtottam a cigimet és fújtam magunk felé szexin a füstöt. Nem sokkal később pedig elővettem az itallapot, hogy végigböngésszem a felhozatalt. Nagyon őszies volt, minden tele volt tökökkel.
- Kirúgok a hámból és dupla eszpresszót kérek - húzta ki magát, mire én csak csettintettem a nyelvemmel, miközben az ujjaim között tartottam lazán a cigimet. Egyik felmöldökömet felvonva néztem Elliotra.
- Azta, kiiszol a vagyonomból - mondtam szándékosan drámai hangon. Nem sajnáltam tőle semmit, akármit kérhetett volna, de mégsem szórtam úgy semmire se a pénzemet, mint az exférje. A pénz hatalom, egy szimbólum, látszata annak, hogy megtehetsz bármit, megvehetsz bármit és bárkit. De a pénzzel vett boldogság rohadt, ahogy az azzal várásolt emberek is. Én is szerettem költeni, drága öltönyök néha egy-egy festmény, de az apám tisztességessé akart bennünket nevelni. És hol volt már az a kölyök, aki túl magasan hordta az orrát, csak mert a szülei vagyonosok voltak? Valószínűleg Chrissie és apám mellett nyugodott a sírban.
- Ó... sütőtökös pite! Nem osztozunk meg egy szeleten? - kérdezte Elliot olyan lekesen, hogy kénytelen voltam bólintani. Lassan mellénk is lépett az egyik pincér és nagyon büszke lehet rám, hogy nem említettem meg neki, hogy más ült a helyemen. A helyünkön. Ami mindig a miénk volt. Amint leadtam a rendelést, két esspressot, egy sima feketét és a sütőtökös pitét, visszafordultam Elliothoz, de a pincércsaj még mindig ott ácsorgott, kissé el is pirult, ahogy ránéztem.
- Te... te vagy Ben, ugye? Aláírnád a kendőmet? - gyűrögette a kezében a pincéreknél ott lévő törölgető valamit, és azt se tudta hova legyen zavarában. Nem tehettem róla, muszáj volt elvennem tőle, és aláírni, tökéletes Benjaminos macskakaparással. Jól jött, hogy régen állandóan egymás írását hamisítottuk. És zereztem az öcsémnek egy rajongót.
- Hátha így tuti ingyen kapjuk a reggelinket - fordultam Elliot felé nagyon elégedetten.

◂én sosem hazudok... én nem!▸

2003. november 10.

◃aiden▹

Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

style: style of the jungle ║ zene: abyss

– Nem is kell nyulat tartanunk, elég vagy nekem te – hajolt közelebb Aiden. Gyors puszit lehelt az ajkaimra, de még így is annyira élveztem, hogy megtorpanva lehunytam a szememet. Úgy kellett maga után húznia a kávézóba. A kávézóba, ami most olyan idegennek hatott.
Már egészen megszoktam, hogy odahaza reggelizünk. Deannel töltöttük a hétvégi reggeliket, jó volt vele megbeszélni, mi történt a héten és közben élvezni, ahogy Aiden egyesével a számba adja az ételt. Az élet megváltozott, kicsit kevesebb időt töltöttünk kettesben, hiszen lett egy pici Rosie-nk is, aki határozottan egyre több figyelmet igényelt. Elmúltak már azok az idők, mikor felkelt, evett és aludt. Már kellenek a játékok is és egyre jobban figyel a világra is maga körül.
– Meg is sértődnék, ha lenne más nyuszid is rajtam kívül – feleltem. Így is éppen elég bogyót takarítottunk fel a mókusok után. Cleoról ne is beszéljünk… az már inkább volt gránátnak nevezhető.
Aiden jobban megrázta a tény, hogy a régi helyünkön ülnek. Engem kevésbé, hiszen ahogy a világ változott körülöttünk és az életünk haladt egyre inkább előre, mi magunk is kellett, hogy alkalmazkodjunk. Ha nem alkalmazkodunk, a berögződések lesznek a saját korlátjaink. A korlátok pedig az esetek nagy részében nem jók.
Az asztal pont az utcára néző ablak mellett kapott helyet. Így Aiden tökéletesen ráláthatott az ide-oda suhanó emberekkel, ám azok láthatóan nem érdeklődtek irántunk. Így békésen egymáshoz simulhattak a bokáink az asztal rejtekében, sőt még egy kis flörtre is futotta.
– Akkor kérem azt a csókot – fújta felém a füstöt, ahogy megszólalt.
Elmosolyodtam hát, felkönyököltem az asztalra és lágy csókot nyomtam az ajkaira. Nem olyan gyorsan, mint korábban ő, kicsit elidőztem abban a pózban, majd visszahuppantam a székre és ismét az itallapot néztem. Nem nagyon értettem mindent rajta, meg nem is láttam olyan jól. Évről évre rosszabb volt a szemem és az apróbetűk egyre jobban kifogtak rajtam. Ezt persze csak azért sem vallottam volna be.
– Azta, kiiszol a vagyonomból – jegyezte meg, ahogy kimondtam, dupla eszperesszót kérek sima helyett ma. Nem voltam sosem egy nagy kajás. A legtöbb dolog kinézetre, illatra tetszett, de az állaga kifejezeten zavart. A tejjel is így voltam. Jól néztek ki a tejes kávék, de akárhányszor belekortyoltam, a gyomrom kavarogni kezdett.
Aiden legalább nem akart flancolni. Nem csinált nagyügyet az étkezésből, mint annak idején Nat. Ha nem rendeltem valami drágát, vagy az ő elképzelései szerint rendesen, megoldotta, hogy más is kerüljön az asztalra és megpróbálta lekényszeríteni a torkomon. Aiden vele ellentétben türelmes volt. Ezért is fogadtam el tőle mindent könnyebben.
A pincér hamarosan megérkezett az asztalhoz, én meg szokás szerint a férjemre hagytam a beszédet. Nem szerettem, mikor megkérdezték, hogy jó lesz-e félig nyersen meg ilyenek. Azt sem tudtam, hogy az mit jelentet.
– Te... te vagy Ben, ugye? Aláírnád a kendőmet? – kérdezte olyan hisztérikus hangsúllyal, hogy majdnem elküldtem a francba. Mit izél a férjemmel? Minek jön ez ide… még csak nem is hasonlít Benjaminra. Mindenesetre, amikor Aiden szó nélkül aláírta, nem reagáltam, csak bámultam rá.
– Ez most komoly? – kérdeztem, mikor elsasszézott tőlünk a pincérnő. Hülye picsa.
– Hátha így tuti ingyen kapjuk a reggelinket – nézett rám nagy elégedetten.
– Erősen kétlem, hogy ingyen kapnánk, miután a kávézó gyilkosság helyszíne lesz… – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt és hátra dőltem a székben. Még a lábamat is behúztam a szék alá. Totál kiakadtam Aidenre, amiért ennyire élvezi ezt az egészet.
– Az a nő úgy nézett rád, mintha fel akarna falni… – morogtam tovább. Persze nem tudom miért, kettőnk közül bizonyára én számított hűtlenebbnek, de én nem csaltam meg. Szerettem a magam módján Alexejt, de a házasságunkat nem kockáztattam volna ennél jobban.

 

[2003. november 10.outfit >><< everlongs a Dzsungel valamennyi hangja úgy zengett, mint egy mély hárfahúr a hold érintésére.]

2003. november 10.
outfit >><< everlong

s a Dzsungel valamennyi hangja úgy zengett, mint egy mély hárfahúr a hold érintésére.

Szerettem birtokolni. Talán önzőség, talán csak a nagyravágyás dúlt bennem, de ami az enyém volt azon nem akartam osztozni. Territoriális voltam, mint egy ragadozó, kellett a saját területem, és a saját szeretteimet is jó volt azon a területen biztonságban tudni. Igazából úgy éreztem felelősséggel tartoztam értük, nemc sak azért, mert elvettem az apám és a húgom életét, hanem mert akik éltek is a védelmemre szorultak. Főleg most, hogy a rend ilyen elbaszott volt és ismeretlen. Még én se tudtam róluk, se Fogdosóné, pedig ő azt is meg tudta mondani ki hol fingott éppen, addig bezárólag, hogy ki csinált ki valakit egy sötét párvidal során az alvilágban. A tudatlanság bizonytalan, a tudás hiánya elgyengít, és kurvára zavart, hogy nem láttam a sötétben őket. De ennek ellenáre akármennyire is volt bizonytalan az a pont az életemben, őrt álltam felettük. Az öcsémék, anyámék, Elliot családja, Dean, Danielék, és még a többi rokonunk, akiken félig meddig rajta tartottam a szememet. Fontosak voltak, nem akartam még több halált és veszteséget átélni. És nem akartam a családom, és Elliotot sem elveszíteni.
Ha pedig valaki belelépne a határon belülre, anélkül, hogy tudtam volna, azzal kurvára elbánok.
– Meg is sértődnék, ha lenne más nyuszid is rajtam kívül - jegyezte meg Elliot. Ezt kétlem, hogy valaki más is lenne a számomra. Túlságosan hűséges voltam, talán ez volt az egyetlen tiszta tulajdonságom, amiben annyira hasonlítottam az öcsémhez. Lojális maradni, minden ellenére is. Hiába hittem egy bizonyos szintig Voldemosrt eszméjében, a családom volt az eslő, hozzájuk akartam hű lenni. És Elliot volt az egyetlen ember akit így tudtam szeretni. Ehhez nem kellett semmilyen elbazsott varázslat. Apám és anyám életében sem volt senki más. Ilyen páldát láttam, ilyet láttunk, és bennünk maradt, ahogy olyan sok minden is bennem maradt, amit az apám átadott. És sosem hittem volna, hogy ezt valaha is így fogom majd becsülni.
- Sose lesz másik nyuszi. Te vagy a Nyuszi, ezen semmi se változtat, se az idő, se a világ. Semmi - mondtam, mielőtt beléptünk volna. Komolyan válaszoltam komoly hangsúllyal. De esküt tettem, esküt, egy életre szólót, és én hű maradtam a szavamhoz. Most már hűnek kellett maradnom, az életem hazugságokra épült, sokat hazudtam, még a szüleim szemébe is hazudtam, de ebben őszinte voltam. Talán mégsem voltam olyan elbaszott és torz.
És hozzátenném, hogy több állatot már nem bírtunk volna eltartani. Elég volt az a sok bogyót összekaparni, és még ott volt Rosie pelenkázása is.
Amikor végre leültünk, inkább magamban sértetten kattogtam még egy ideig a helyünk elfoglalásán, de aztán inkább Elliotra figyeltem, miközben a lábunk romantikusan ért össze. Kiláttam a hatalmas ablakon az utcára, ami lassan-lassan éledezni kezdett. Idebent kellemes meleg volt, és a növényekkel teletűzdelt tér igzaán bujának és élettel telinek hatott. Hiányzott ez, egy kicsit megtöltött valami keserédes nosztalgiával, mintha félig hazatértem volna. Szerettem ezt az egyszerűséget, ami itt volt, miközben imádtam nívós éttermekben is lenni, bálokon, vagy éppen olyan rendezvényeken, ahol csodálatos személyiségemmel villoghattam. Szerettem a feltűnést, szerettem a csillogást, de az élet megtanított az egyszerűbb dolgokat is értékelni. Már nem csináltam nagy dolgot abból, hogy milyen szintre alacsonyodok le egy egyszerű kávézóban. Sokat változtam, és tudtam, hogy Elliotra sem erőszakolhattam rá a gőgös világnézetet.
A kislány aki Benjaminnak hitt túlzott lelkesedése kissé kellemetlen volt, de legalább nem dobta fel a szoknyáját, hogy a fenekére dedikáljak. Az öcsém szerint volt egy-két ilyen őrült csaj a közelükben, de az olyanok inkább Campbelltől kaptak szignót, mintsem az öcsémtől. Az a hülye biztos zavarba is jött minden alkalommal. Elliot meg ettől a jelenettől is határozottan elképedt, mintha csak megcsókoltam volna előtte a csajt.
– Erősen kétlem, hogy ingyen kapnánk, miután a kávézó gyilkosság helyszíne lesz… - dőlt hátra duzzogva elliot, én meg csak sóhajtva megcsóváltam a fejemet a dacosságán. Még csak nem is szédítettem, csak beszálltam egy hazug mocskos játékba. Ebben nem változtam.
- Ugyan, Nyuszi, még csak nem is flörtöltem vele - válaszoltam. Bár igazából visszatámadhattam volna azzal, hogy vajon ki a faszommal sétálgatott Halloween előtt. Valahogy nem volt alkalmam számon kérni még, az élet a gyerekek mellett és a munkával csak úgy száguldott mellettem.
– Az a nő úgy nézett rád, mintha fel akarna falni…  - magyarázta mire csak megvontam a vállamat. Általában mindenki megbámult, jól néztem ki, és hát szerettem az elismerést. Pusztán szeszélyes sóvárgás volt, semmi több.
- Nyuszi, rám mindenki úgy néz - jött elő belőlem az egoizmus, aztán már lebegtek is felénk a kávék, meg a közös desszert is. - Látod olyan zavarban van, hogy ki se mer ide jönni - mutattam rá a tényre, bár itt a kiszolgálás félig-meddig mágikus volt, a lány zavartan ácsorgott egy kicsit messzebb tőlünk. Felemás tekintettel néztem ELliot arcát, és ismét feléfújtam egy füstfelleget.
- Még csak nem is találkozok senkivel, munkakörön és a családunkon kívül - tettem hozzá, persze talán célozgattam is valamire, viszont inkább csak logikus rámutatása volt annak, hogy neki aztán tényleg felesleges volt féltékenynek lennie.

◂én sosem hazudok... én nem!▸

2003. november 10.

◃aiden▹

Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

style: style of the jungle ║ zene: abyss

– Sose lesz másik nyuszi. Te vagy a Nyuszi, ezen semmi se változtat, se az idő, se a világ. Semmi – mondta. A hangja szerelmes volt, én viszont ezt csak egy álomittas képnek fogtam fel. Tudtam, hogyha nem lennék, mást becézne, mást találna. Túl fiatal volt ahhoz, hogy mellettem cövekeljen le egész életére… s nem is vártam volna el. Ő még éppen csak a felnőttkor határán volt, nekem pedig már egyre közelebbinek tűnt a negyvenes éveim hajnala. Féltem, hogy mi lesz, ha betöltöm, ő pedig huszonöt évesen rádöbben, hogy bizony mellette fogok elsorvadni.
Bojkottálhattam volna a gondolatot, hiszen egyszerűbb lett volna hagyni, hogy elragadjanak a mindennapok. Csakhogy a kapcsolatunk eleje óta ott fodrozódott bennem a bűntudat, amiért elvettem őt a családjátok és félre löktem a lehetőségeit, csakhogy önző módon magam mellett tartsam. Persze, ez voltam én, minden cirógatása elfeledtette velem néhány percre, hogy mit is teszek vele.
– Nekem sem lesz más mucim. Soha. – Feleltem végül, talán kicsit túlzottan is nyálas, meghatott hangon. Csak a kávé illat nyugtatott meg annyira, hogy visszabillenjek a megszokott hangulatomba. Szerettem ezt a helyet. Mióta felfedeztük, ide mindig kettesben jöttünk. Nem tartott velünk Cleo, sem a gyerekeink. Ez a mi titkos helyünk volt, ahol ehettünk, beszélgethettünk. Erre az életre vágytam igazán, erre a nyugalomra, akármennyire is hajtottak az érzések. Talán ezért is viseltem olyan rosszul, hogy valaki szó szerint beletiport a pillanatba. Ráadásul úgy, hogy majdnem rámászott Aidenre.
– Ugyan, Nyuszi, még csak nem is flörtöltem vele – jegyezte meg, mintha legalábbis nem láttam volna, mi történik. Dehogynem flörtölt vele, még csitrisen vihogott is, ahogy elsétált az asztalunktól. Totál beleesett a férjembe. Az én férjembe! Még akkor is, ha Benjaminnak nézte éppenséggel.
– Nyuszi, rám mindenki úgy néz – folytatta aztán. Erre már komolyan az asztalra csaptam. A cukor és minden más is megmozdult az asztalon, akár csak az elénk kerülő ételek és italok. Nem érdekelt, hogy jelenetet rendezek, az én féltékenységem pusztító volt, mint egy tornádó. Ha kellett mindenkit, aki előttem volt leátkozok, darabokra zúzom a törhető holmikat… de amúgy nem is voltam féltékeny. Csak dühös, amiért ennek szemtanúja voltam. – Látod olyan zavarban van, hogy ki se mer ide jönni – tette hozzá Aiden, mintha ezzel legalább meg akarna nyugtatni.
– Nem érdekel! – Legyeztem el a felém fújt füstöt mérgemben. Most nem találtam szexinek, inkább beképzeltnek. Annyira élvezte, hogy tetszeleghet a rivaldafénybe, ami még csak nem is az övé. Ezért cuppan rá minden hülye kiscsaj.
– Még csak nem is találkozok senkivel, munkakörön és a családunkon kívül – tette hozzá. Nem értettem persze, mit akar ezzel mondani, hiszen most is találkozott valakivel rajtunk kívül. Igaz, hogy én is jelen voltam, de nincs börtönbe zárva, akárhová is elmehetne igazából.
– Ezzel most mit akarsz mondani? – értetlenkedtem felháborodva. A vihogó lány persze zavarában nem sokat tett hozzá a beszélgetéshez, a háttérzajon kívül, amitől csak még kínosabb volt ez az egész helyzet. A kávémért nyúltam, hogy beleigyak. Persze a koffein és a keserűség csak még morcosabbá tett. Remek. Ennek a reggelnek is annyi, mert mindenkinek az kell, ami már az enyém.
– Szerinted én találkozom bárkivel? Folyton rád várok otthon.

[2003. november 10.outfit >><< everlongs a Dzsungel valamennyi hangja úgy zengett, mint egy mély hárfahúr a hold érintésére.]

2003. november 10.
outfit >><< everlong

s a Dzsungel valamennyi hangja úgy zengett, mint egy mély hárfahúr a hold érintésére.

Nem igazán érdekelt az idő változása. Örökké hömpölygött előre, egyenesen belevezetve mindenkit a kőbe vésett halálba. A világ a pusztulás felé rohant, egyel közelebb fordult mindenki a halálhoz, ahogy a föld is egyel többet fordult meg. De az idő hiába is múlt, szerettem abban hinni, hogy mi már pedig nem múltunk. Nem múlik el egy kötelék, ha túl mélyre nyúlik az emberben, és a vörös fonál se szakad el. Talán még volt bennem az a túlságosan is romantikus álmokat kergető kölyökből, aki egykor voltam. De engem nem érdekelt, kit hogy koptatott rojtosra elhasználta az idő. Ami az emberben volt, az megmaradt. Megmaradhatott. Szentimentálisan hittem ebben, és tudtam, hogy ezért is képes lennék ígéretemhez híven kitartani Elliot mellett. Nem éreztem ezekben az érzésekben hazugságot, az egyetlen tiszta dolog bennem és a létezésemben az iránta érzett szerelem volt. A családom iránt pedig a szeretet. Láttam rajta, néha, hogy félt, az árnyak az arcán megültek, mintha egy pillanat alatt eltűnnék. De én tettem ezt vele, hogy ne bízzon abban, most már nem megyek el.
Ez a reggel mocskosul szép volt, és kihozta belőlem azt a szánalmas srácot, aki egykor voltam, a büszkeség és az álarcok mögött, aki talán más emberré is válhatott volna. De most itt voltam így, mocskosan és tisztán egyszerre, Elliottal az oldalamon, és ez számított. Nem a testünket rágó idő, ami féregként hízott rajtunk, és minden emberen.
– Nekem sem lesz más mucim. Soha.  - Elliot válasza törte meg a túlcsordult idétlen godnolataimat én meg félmosolyra húztam a számat és biccentettem is egyet hozzá.
- Reméltem is, Nyuszi - mondtam és megpaskoltam a fenekét, miközben beléptünk. Kellemes hangulatom lett a kezdeti kirohanásom után, de persze az az idillikus békés pillanat, ami már hiányzott a kettőnk életéből nem tartott túl sokáig, egy lelkes Benjamin rajongó után. Persze adtam alá a lovat, de szerettem villogni, és olyan gyerekes örömömet leltem abban, hogy elvettem az öcsém rivalda fényét. Persze régen utáltam, ha összekevertek vele, de megtanultam kihasználni ezt a lehetőséget is. Mint olyan sok minden mást is. Pedig a szemem sokat elárult rólunk, de ezen most kissé segített a kontaklencse.
Elliot persze rögtön morcos lett úgy dőlt hátra és elhúzódva tőlem, hogy úgy festett, mint egy mérges sün. Én persze nem igazán vettem komolyan általában én győztem, hogy ha a kiengesztelésre került a sor. Tudtam közeledni az emberekhez, főleg Elliothoz.
- Nyuszi ez egy játék - sóhajtottam, miközben ő tovább dacoskodott. Játék az emberekkel, mert velük rohadtul szórakoztató volt játszani. Ezt még most is szerettem. Elliottal volt egyedül őszinte minden, amit tettem. Persze furcsán reagált a mondatomra is, mintha meggyanusítottam volna valamivel. Pedig Szőke is emlegette a levélbe. Egy időre megint eltemetett a féltékenység, és úgy néztem az ő barna pillantását.
 Ezzel most mit akarsz mondani? – értetlenkedtem felháborodva. A vihogó lány persze zavarában nem sokat tett hozzá a beszélgetéshez, a háttérzajon kívül, amitől csak még kínosabb volt ez az egész helyzet. A kávémért nyúltam, hogy beleigyak. Persze a koffein és a keserűség csak még morcosabbá tett. Remek. Ennek a reggelnek is annyi, mert mindenkinek az kell, ami már az enyém.
– Szerinted én találkozom bárkivel? Folyton rád várok otthon - magyarázta én meg csak megdörzsöltem az orrnyergemet. Ezt tényleg nem itt kellett volna megvitatnunk, de mégis lassan újra a szemébe néztem.
- Nyuszi, tudom, hogy szoktál. Örülnék, ha őszinte lennél. A titkok tönkre tehetnek mindent - dünnyögtem, de csak abból indultam ki, mi lett a családomból, a titkaim miatt. - Elmondhatsz nármit - tártam szét a karomat. Nem voltam fenyegető, csak szerettem volna ha megbízik bennem, és talán akkor kevésbé ölnék meg bárkit is, aki a közelébe merészkedik a tudtom nélkül.

◂én sosem hazudok... én nem!▸

2003. november 10.

◃aiden▹

Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

style: style of the jungle ║ zene: abyss

Éreztem, ahogy ott bugyog bennem az e rengeteg érzés. Csak szerettem volna élvezni a napot, erre valaki az arcunka mászott és megpróbálta az orrom előtt elrabolni a férjemet. Engem az sem érdekelt, hogy Benjaminnak nézte… bár az már önmagában kérdéses volt, hogy mégis hogy a fenébe. Benjamin kisfiúsabb volt, alacsonyabb, de szélesebb vállú, Aiden viszont magas és férfiasabb vonású. Képtelen voltam megérteni, hogyan hasonlíthatják őket egymáshoz. Alig-alig emlékeztettek a másikra, a szokásos, tesós arcvonásokon kívül.
– Nyuszi ez egy játék – közölte Aiden.
Fogalmam sem volt, mit ért játék alatt. Csak azt, O’Mara, hogy az orrod előtt flörtölget Ben rajongóival. A kedves és édes Elliot egy pillanat alatt húzódott vissza a fala mögé és már is védekezőre kapcsolt. Meg akartam óvni, amit magamnak éreztem. Ez esetben Aiden teljes figyelmét, ami elkeveredett valami nyálas kiscsaj irányába.
– Játék? Velem játszol talán? Csak mert akkor elég szar módját választottad a dolognak. – Magyaráztam egy kicsit idegesen. Remegő kézzel túrtam végig a hajamat és úgy bámultam végig a körülöttünk ülőkön. Már szinte azt hittem, hogy más is idejön Benjamin Fraserezni.
Nem tetszett, hogy a háttérben ott vihog az a kiscsaj… de legalább kihozta, amit rendeltünk. A kellemetlen helyzetet csak tovább növelte a kegyetlen háttérzaj, ám most még sem tettem szóvá. Éppen csak annyi erőm volt, hogy a kávémért nyúljak és kortyoljak belőle egyet. Gondolatban pedig végig játszottam, hogyan fogom leátkozni a lányt, ahogy kifelé megyünk innen.
– Nyuszi, tudom, hogy szoktál. Örülnék, ha őszinte lennél. A titkok tönkre tehetnek mindent – szólalt meg Aiden, ahogy közöltem vele, nem szoktam mással találkozgatni. Részben hazugság volt, de semmi olyat nem tettem a háta mögött, ami tönkre tehette volna a kapcsolatunkat. Figyeltem és vigyáztam. – Elmondhatsz nármit – tárta szét a karjait.
Letettem a kávés csészét. Kellett egy kis idő, hogy átgondoljam, mit csináljak pontosan, valljak vagy sem. Szép dolog az őszinteség, de könnyebben tönkre tesz mindent, mint a titkok. Ha vallottam, hogy valami fáj, rendszerint nekem estek, hogy ez nem helyes. Ezért nem beszéltem róla, hacsak nem volt muszáj.
– Vagy éppen a titkok óvják meg a dolgokat. – Feleltem és megint a vihogó lányra néztem. Hogy élvezte volna, ha Aiden kiakad rám és hozhatott volna neki egy vigasztaló szelet finom süteményt. Aztán persze még azt is elképzelte volna, ahogy boldogan élnek, míg ki nem nyírom őket.
– Nem értem mit akarsz hallani tőlem… – ráztam meg fejemet. Inkább azon az úton maradtam, amit ismertem. Színészkedés, füllentés. Minden, amivel csak megtarthattam magamnak a tényeket… addig nem sérül senki, amíg Alexej szóba nem kerül. Nem jelentettem be mindent Aidennek. Tudta, hogy kedvelem, ahogy azt is, hogy nem fogom megcsalni ettől még.

[2003. november 10.outfit >><< everlongs a Dzsungel valamennyi hangja úgy zengett, mint egy mély hárfahúr a hold érintésére.]

2003. november 10.
outfit >><< everlong

s a Dzsungel valamennyi hangja úgy zengett, mint egy mély hárfahúr a hold érintésére.

A kávéző hangulata nem változott, csupán mi. Mi pedig most is megint valamiért egymásnak feszültünk, ahelyett, hogy élveztük volna azt a kis békésen együtt töltött időt, amit végre kihasználhattunk. Ritka pillanaz volt ez egy családos életében, és hamarosan el fog jönni az a pillanat is, hogy Rosie ránk ugrik zöldhajnalban és felkelt minket, hogy játszunk vele. Mi is ezt csináltuk az öcsémmel, amikor kölykök voltunk, ahogyan Chrissie is.
Azonban Elliot majd megőrült, amikor elénk állított az a bolond kiscsaj,  láttam rajta, hog yvégig bugyogott benne a fáltékenység, és ki tudja, hogy miket is hitt még. Talán, hogy a lány valami mérget kevert a kávéjába, és utána elveszem feleségül? Nem tudtam, de valahogy egy kicist szórakoztató is volt, hiába tűnt ez kegyetlen játéknak. Én nagy ívben leszartam a kiscsajt aki ott vihorászott vagy bármi mást is csinálhatott, nem érdekelt. Szerepet játszani könnyű volt, ebbe szinte beleszülettem. De Elliot előtt sosem játszottam meg magam annyira, hogy valakiről az arcába hazudjak. Nem, én vele tisztességes akartam lenni. Megérdemelte, azok után, amiket tettem vele.
Általában én voltam féltékeny, mert ELliottól is megőrült szinte mindenki a közelében, megbámultak, végig mérték és még néha tényleg közeledni akartak felé, mintha én ott se lettem volna. És ott volt még Szeoi is, meg talán az a farkas is, akiről nem tudtam újabban semmit, de Jasper levele elgondolkodtatott, hogy már megint miféle hallgatás és titok ül meg kettőnk között.
Nem szerettem ezt a fajta hallgatást, aami egyre inkább csak a távolságot és a falakat vési fel az emberek közzé, aztán pedig egyre több ilyen lesz, és egyre inkább idegenek leszünk egymás szemében. Csak hosszasan néztem az arcát, fürkésztem a vonásait, a tekintetéét, hogy mit árul el magáról.
– Vagy éppen a titkok óvják meg a dolgokat - válaszolta ELliot. Csak hümmögtem, és még csak meg se mozdultam, úgy néztem áthatóan őt. Nem esett jól, hogy ennyire nem bízott bennem, hiába voltam az az őrülten féltékeny és birtokló típus voltak esetek, amikor visz a tudtam magam fogni, és ezt ő is jól tduta.
- Ha titok kell a dolgok megóvásához, a kapcsolatunk megóvásához, akkor az csak egy hazug illúzió. Ennél erősebb a kettőnk közötti kötelék - mondtam halkan, majd kortyoltam egyet a kávéból, ami erős volt és fekete minden nélkül. Éreztem, ahogy végigzúgott rajtam a koffeint egy kicsit talán fel is élénkítve a reggeli ködösségből.
– Nem értem mit akarsz hallani tőlem… – motyogta makacsul. Mintha képes lettem volna bármi rosszat is tenni vele. lehunytam a szememet és hátra dőltem a székben. Egy rövid pillanatra kinéztem az ablakon, láttam, ahogy a köd lassan felszállít a levegőbe, látni engedve az ismerős épületek álmos körvonalait, aztán visszanéztem Elliotra.
- Hogy kivel láttak mostanában, aki nem és voltam - mondtam halkan. Hozzátehettem vonla, hogy ennyire nem bízik bennem, hogy nem mondja el. Hogy ennyire nem ismer, hogy az indulataim keményen át szoktak rajtam csapni, de Szepit is életben hagytam, nem? Ha a féltékenységemből tényleg ölni lettem volna képes, már nem élne a fél London férfi társadalma.

◂én sosem hazudok... én nem!▸

2003. november 10.

◃aiden▹

Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

style: style of the jungle ║ zene: abyss

Hogy a fenébe jutottunk már megint ide? A féltékenységi jelent, amibe keveredtem az enyém volt, erre Aiden szó szerint visszamutogatott rám. Ki akart belőlem szedni valamit, amivel kapcsolatban talán nem is volt benne biztos, hogy létezik, amit feltételez. De egyébként is! Eddig az volt a probléma középpontjában, hogy Aiden flörtölget egy pincérnővel, erre valahogy mégis én lettem a rosszarc.
A kellemetlen érzést, amit ez okozott, még egy kávé mellett sem vált elviselhetőbbé. Sőt, már beleinni sem volt többé kedvem, csak undorodva bámultam a fekete löttyöt, amint ott ücsörög a csészében. Egészen olyan látvány volt, amilyennek a bennem bugyogó érzéseket képzeltem. Én nem hazudtam, csak egyszerűen nem kellett mindent kimondani a békénk érdekében. Aident választottam és ezerszer is őt választanám. Nem követtem el akkor bűnt azzal, hogy szerettem Alexej társaságát. Fontos volt. Ha ő nincs, már talán Aiden sem talált volna meg, mikor úgy döntött, visszatér az életemben. Talán már rég a világot járnám megint, addig hajszolva a kalandot, míg bele nem halok.
- Ha titok kell a dolgok megóvásához, a kapcsolatunk megóvásához, akkor az csak egy hazug illúzió. Ennél erősebb a kettőnk közötti kötelék - mondta halkan Aiden. Mindig bölcsnek tűnt, ám most, ahogy a kávéját kortyolta, inkább értetlennek látszott. Ő is hazudott, nem egyszer, azért hogy jót tegyen a körülötte élőkkel.
- Pont azt a köteléket nem kéne elcseszni. - Sóhajtottam fel. Tudtam, hogy érti... értenie kellett... ő is olyan volt, mint én. Védelmező, territoriális, ragaszkodó.
Végül mégis inkább a naivat játszottam. Nem kellett tudnom mire gondolt, hiszen nem mondta ki, bár volt róla elképzelésem mi volt az pontosan... de nem. Amíg sejtelmeskedik, addig annyit sem szed ki belőlem, mint máskor. Nyílt beszédet várt el, hát akkor beszéljen ő is úgy.
- Hogy kivel láttak mostanában, aki nem és voltam - folytatta végül. Na hát ez sem volt éppen konkrét, de szép lassan közelebb kerültünk ahhoz, hogy kimondja azt, amivel lényegében vádolt.
- Nem tudom, Seannal? Az öcséddel? Az én öcsémmel? Nem vagyok gondolatolvasó, Aiden, de elég sok férfi ismerősöm van. - Tártam szét a karjaimat, elengedve a csészét. Tényleg nem értettem, miért nem mondja meg, kire gondol. Kicsit olyan érzésem volt, hogy amiért féltékeny és feszült voltam tőle, rám akar mutogatni, hogy miattam legyen balhé.
- Most komolyan, mit akarsz, hogy bevalljak? Nem feküdtem le mással, ha ez megnyugtat.
Előre hajoltam végül, megtámasztottam az államat a tenyeremben. Egyenesen ránéztem. Nála legalább nem kellett félnem, hogy felpofoz, amiért nem voltam elég szófogadó. Nat kevésbé volt hideg és erős, gyenge volt, gyakran elkapták az érzései. Neki elég lett volna a tény, hogy láttak valakivel, én pedig kihasználtam volna, hogy piszkáljam őt.

[2003. november 10.outfit >><< everlongs a Dzsungel valamennyi hangja úgy zengett, mint egy mély hárfahúr a hold érintésére.]

2003. november 10.
outfit >><< everlong

s a Dzsungel valamennyi hangja úgy zengett, mint egy mély hárfahúr a hold érintésére.

pedig minden olyan rohadt jól indult, még a hülye helyem elvételén is túllendültem Elliot kedvéért, de hogy már megint valami vitába szálltunk bele, amit nem is értettem, hogyan sikerült. Csak húztam a csaj meg Elliot agyát, enyni játékot magamnak is megengedhettem, ha már sneki más nem létezett számomra ELlioton kívül. persze voltak akiken megidőzött egy-egy pillanatra a tekintetem, de a szépséget hajlandó voltam csodálni. Persze tudtam, hogy ELliot milyen zokon veszi ezeket, bár azt azért remélten, hogy ennyire azért bízott már bennem. Mondjuk, lehet sokat kértem tőle, hiszen én hagytam ott, léptem ki az életéből, és valószínüléeg az egész hátralévő időt azzal fogja eltölteni, hogy retteg attól, hogy megint elhagyom. De már soha nem hagytam vonla el, és nem csak a házasságunk miatt, mert nem akartam még egy válást a nyakába, nem csak a fogadalmam miatt, amit neki tettem, hanem azért, mert szerettem. Tényleg szerettem, és ezért mindent képes voltam neki megadni. MÉg azt is, hogy új helyre költöztünk, mert ettől volt boldog, hogy az otthonához közel legyen. A család fontos volt, Elliotnak is megadatott, hogy velük legyen. És örültem, hogy olyan jól elvoltak Daniellel és Deannel.
A hazugság volt a méreg. Én is hazudtam, hogy megmentsem a családom, még azzal is, hogy a halálomat hitték. Hitték? Nem hiszem, az öcsém érezhette, hogy életben voltam, csak egyszerűen nem tudatosult benne. A hazugsággal nem akartam még egyszer poklot létrehozni a földön, azt már megtettem egyszer. Szerettem volna, hogy ha négény dologban őszinték tudunk lenni egymáshoz. Én se öltem meg senkit csak mert Elliottal voltak, habár megtehettem volna. De miatta volt még Milton is életben.
- Pont azt a köteléket nem kéne elcseszni - jegyezte meg, mire csak megráztam a fejemet, és csak fürkésztem az arcát. Ezzel olyan volt, mintha azt jelentette volna ki, nem elég erős. pedig az volt, ezt tudtam már akkor, amikor a tóban kötüttünk ki. Csak nem hagytam, hogy sodorjon.
- Ilyen gyengének érzed, Elliot? - kérdeztem halkan, mégis olyan tisztán hallatszott ahogy kimondtam ezeket a szavakat. A tekintetemmel egyenesen a szemébe néztem, és láttam benne a dühöt és a sértettséget. Nem akartam konkrétan ezt előhozni, nem itt, nem ma, most. Nem akartam jelenetet rendezni, bár sosem voltam az az indulatos fajta. Ez amúgy is ránk tartozott, de Elliot csak hallani akarta nyíltan. Nem voltam sosem az a nyílt játékos, hanem olyan, aki alattomosan settenkedik és csal.
- Nem tudom, Seannal? Az öcséddel? Az én öcsémmel? Nem vagyok gondolatolvasó, Aiden, de elég sok férfi ismerősöm van. Most komolyan, mit akarsz, hogy bevalljak? Nem feküdtem le mással, ha ez megnyugtat. - hajolt előre Elliot, én meg csak sóhajtottam, de persze nem engedtem el a tekintetét. Szeretett ő is játszani, a tűzzel főleg. beletúrtam a hajamba, és én is egy kicsit előrébb hajoltam.
- Nem mondtad, hogy mostanában sokat vagy Zharkovval - mondtam és egy kis hatásszünetet tartottam. - Szőke látott titeket, és aztán mások is. Ugyan úgy írták le, és kevés sötét ruhás, borostás, sötét hajú férfival talákozol.
Ahogy nézem egy kicsit elsőtétült a tekintetem, de nyugodt maradtam, nem pattantam fel és ordibáltam, az nem az én asztalom volt, inkább leírtam ötvenszer SZőkének, hogy kinyírom azt a bolhás kocsot, de nem tettem semmit. Elliot érdekében. A házasságunk érdekében.
- Elliot, miért?
Miért nem mondod el? Miért félsz?

◂én sosem hazudok... én nem!▸

2003. november 10.

◃aiden▹

Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

style: style of the jungle ║ zene: abyss

Nem töltött el büszkeséggel a tény, hogy Aiden háta mögött találkozgatok valakivel. Sőt. Szégyelltem is magam, mégsem ez sarkallt arra, hogy titkolózzak. Inkább az, hogy félmondatokkal célozgatott és próbált rám kenni valamit, amit még ő maga sem akar kimondani. Beszéltünk róla. Tudott róla, de akkor sem töltötte ki a mindennapjainkat. Megígértem neki, hogy sosem fogok lefeküdni Alexejjel és ezen nem is változtattam. Nat mellett szabadosabb voltam, de Aiden más volt. Értelmet adott a létezéseimnek és még boldog is voltam mellette. Nem csak azt éreztem, hogy élünk egymás mellett egy hatalmas házban, ahol akkor kerül elő, amikor éppen olyan kedve van. Az magányos élet volt.
Most nem esett jól a kávé keserűsége. Valahogy csak többet hozzátett a kellemetlenségből az amúgy is feszült légkörbe és ahelyett, hogy felpörgetett volna, csak feszült lettem. A térdemre tettem a kezemet és ökölbe szorítottam. Nem is tudom, ez amolyan ellenállás volt, mintha ezzel vissza tudnám szorítani az állandóan zakatoló szívemet.
- Ilyen gyengének érzed, Elliot? - kérdezte, mikor a közöttünk lévő köteléket féltettem. A hangja halk volt, mintha most sértettem volna vérig. De nem. Nem volt igaz, amit feltételezett. Sosem gondoltam, hogy a közöttünk lévő érzések gyengék lettek volna, de sebet sem akartam Aidenen ejteni, csak azért, mert őszintén vonzódtam valakihez. Bevallottam neki, tudott róla, de miért kellett volna kiselőadást tartanom a közösen töltött időről? Csakhogy tönkre tegyem magunkat?
- Attól még mert féltem, nem érzem gyengének. - Sütöttem le a szemeimet. Nem akartam tovább erről beszélni, be akartam fejezni ezt a vádaskodást. Ezekkel a félgondolatokkal nem volt több, mint felesleges párbeszéd. Nem is kérdezett rá Alexejre konkrétan, pedig egyértelmű volt, kire célozgat.
Gyönyörű volt, ahogy végig túrt a haján és az ujjai között kiszöktek a göndör tincsek. Szerettem ezt a látványt, én magam is sokszor játszottam a hajával. Szagolgattam, közéjük csókoltam... és ehelyett a beszélgetést helyett, most is erre vártam.
- Nem mondtad, hogy mostanában sokat vagy Zharkovval - mondta ki végül. -  Szőke látott titeket, és aztán mások is. Ugyan úgy írták le, és kevés sötét ruhás, borostás, sötét hajú férfival talákozol.
Lehajtottam a fejem, de nem húzódtam hátrébb. Az arcomon éreztem a leheletét, ahogy beszélt. Végül sóhajtottam egyet és ránéztem. Álltam azt a sötét pillantást, mert kellően bátor voltam hozzá. Mindig bátor voltam... vagy éppen vakmerő, s bele is buktam a saját erőfitogtatásomba.
-  Elliot, miért?
A kérdésre nyeltem egyet. Nehezen hittem el, hogy most tényleg azt akarja, magyarázkodjak. Ez annyira nem volt Aidenes, ráadásul ismert annyira, hogy tudja, úgyis hazudnék neki. Ki az a hülye, aki egy ilyen számonkérésnél benyögi, hogy bocsi, de kedvelem. Azért veled vagyok.
- Mert... összefutottam vele? Mit akarsz tudni? - Dünnyögtem magunk elé, de már annyira közel hajoltam hozzá, hogy az orrunk hegye is összeért. Lehunytam a szemem és sóhajtottam egyet a bőre érintésétől. Annyira, de annyira szerettem és annyira boldoggá tett a közelsége. Nem akartam ilyen vitákra pazarolni az időt.
- Nem feküdtem le rajtad kívül senkivel mióta együtt vagyunk.
Nem vártam, hogy elhiggye. Nem is érdekelt, inkább finoman megcsókoltam, próbálva nem arra koncentrálni, hogy mennyire feszült vagyok, csak azért, mert meggyanúsítanak. Jaspert meg majd elküldöm a picsába, amiért mindent el kell mondania Aidennek.