+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Mikhail Bertov (Moderátor: Mikhail Bertov)
| | | | |-+  Londoni Orosz Mágikus Operaház
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Londoni Orosz Mágikus Operaház  (Megtekintve 6168 alkalommal)

Yoana Bertov
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2021. 12. 12. - 20:09:27 »
+1

 
London, 2002. szeptember


I was dreaming of bigger things and
Wanna leave my own life behind

Amikor ilyen helyzetben vagyok, mindig eszembe jut, hogy alakulhatott volna másképp is az életem. Dolgozhatnék most egy bolgár ispotályban, talán még egy rendes gyógyítót is találtam volna, aki igazán szeret. Emberekkel foglalkozhattam volna, azzal, ami igazán érdekelt volna.
Helyette itt vagyok: elmenekültem az otthonomból, amit én próbáltam csak otthonná tenni. Egy olyan gyereket várok, akit rajtam kívül senki nem akart. És napról napra próbálok megélni, még akkor is, ha van állandó munkám, de azért mégsem keresek olyan sokat, hogy gondtalanul élhessek. Azért egy szoba bérlése Londonban, az Abszol úton nem olcsó.
Talán keresnem kellene egy másik lakást? De hogyan kezdhetnék neki? Még a nyelvtudásomban sem vagyok biztos, pedig elég sokat fejlődött az elmúlt hónapokban. Azért ilyenkor igazán jól jönne Mikhail segítsége. Ő biztos ismer valakit, aki ismer valakit... De miért kérne szívességet miattam? Hiszen látni sem akar.
Én mégis itt vagyok mellette. De vajon miért? Talán azért, mert bízom benne, hogy visszakaphatom a régi bátyámat. Aki mindig is undok volt, és elutasító, de még ismerte a családi összetartás fontosságát.
Nem sokat tudtam ezen rágódni, mert Mikhail lassan ébredezni kezdett. Megitattam, aztán vártam, hogy mondjon valamit.
– Yoana. Fogalmam sincs, mit vársz tőlem, de én nem tudok családot adni a gyerekednek… -kezdte. Láttam rajta, hogy elege volt, hogy fáradt volt, mégsem tudtam neki segíteni. Mert úgysem fogadta volna el tőlem.
- Én csak... - próbálkoztam. - Csak annyit ígérj meg, hogy nem hagyod magára, ha velem valami történik! Nem engedheted vissza az apjához! Vagy apánkhoz!
Még belegondolni is szörnyű volt, hogy a kislányom abba a mocsokba kerül vissza. Ki tudja, mit tettek volna vele, csak hogy kihasználják a gyengeségét? Beleborzongtam a gondolatba. Mikhail viszont gyorsan helyre tett:
– Tudom, hogy azt hiszed még mindig a bátyád vagyok. Biológiai értelemben talán… de én megváltoztam. Sosem leszek az a fiú, akivel Moszkvában bámultad a kirakadtokat… érted?
Értettem! Persze, hogy értettem, hiszen láttam is már. Mégis, ő volt az utolsó esélyem.
– Ahhoz, hogy itt legyek, nem itt ebben az ágyban, hanem társadalmilag ott ahol, rossz dolgokat tettem, gusztustalanokat. Ezt akarod a gyereked életébe? Ezt a mocskot?
Rettenetes dolgokat mondott magáról. Rossz volt hallgatni, hogy így látja magát. Nem tudtam pontosan, miket tett, valószínűleg tudni sem akartam, de muszáj volt valamit mondanom neki.
-Mik, tudom, hogy nem voltunk jó testvérek, de a családnak pont az a lényege, hogy mindig, minden körülmények között kiállnak egymásért. Igen, régen nem tudtam kiállni melletted vagy érted, de most már felnőtt vagyok, a magam ura. Látom, hogy neked is legalább annyira szükséged van segítségre, mint nekem.  A múltbéli hibáidért nem okolhatod örök életre magad. Előbb-utóbb meg kell bocsátanod magadnak is. Szeretnék segíteni neked ebben. Szeretném én is jóvá tenni azt, amit nem tettem meg korábban.
Nem tudom, miért mondtam ezt a mini beszédet, de próbáltam megértetni Mikhaillal, hogy akármi is történt a múltban, nekem nem számít. Szinte bármit megtettem volna, hogy legalább egy kicsit közelebb kerüljünk egymáshoz. Tudtam, hogy azt szeretné, hogy tűnjek el, de ezt a kisbabám miatt nem tehettem meg. Bármit, de elmenni, nem mehettem.
Ez egy patthelyzet volt, de előbb-utóbb lépnünk kellett valamerre. Sóhajtva felálltam, és szomorúan néztem Mikhailra.
- Pihend ki magad, maradj itt éjszakára. Itt senki nem fog zaklatni. Ha pedig kell valami, akkor kérlek, szólj. Nem akarom, hogy még egyszer itt köss ki.
Elindultam az ajtó felé. Én is elfáradtam, hosszú nap volt, és másnap várt rám a munka. Egyszerűen nem volt már erőm tovább vitatkozni Mikhaillal. Még visszapillantottam rá, szomorú voltam, de többet most nem tudtam tenni az ügy érdekében. Reméltem, előbb-utóbb a bátyám enyhülni fog irányomban.
Naplózva


Mikhail Bertov
[Topiktulaj]
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2021. 12. 19. - 14:18:10 »
+1

m o s t  p a i n f u l  s t o r y  t o  t e l l
20020930

to: Yoana

o u t f i t

Furcsa, bánatos hangulat uralkodott közöttünk. Éppen olyan, amihez szoktam az otthoniaktól. Valahogy Yoanán is megült az a fájdalom, ami annyira jellemezte az egész társaságot. Őt is megviselte a gyerekkorunk, még ha nem is élte meg olyan drasztikusan, mint én. A pénztelenség, az erőszak, a szüleink állandó befolyása mindannyiunkat összeasztalt, mint valami élettelen dolgot.
– Én csak... – kezdte. Túl kemény voltam vele, azonnal az arcába vágtam, hogy nem tudok családban gondolkodni, hogy nem tudok adni a gyerekének semmit. Pénzt talán, de érzelmileg nem menne. Más lettem, megváltoztam, sosem leszek annak a családnak a része. Olyan voltam, mint egy mugli gép, amit átprogramoztak és a múlt nem tűnik másnak, mint apró álomnak. – Csak annyit ígérj meg, hogy nem hagyod magára, ha velem valami történik! Nem engedheted vissza az apjához! Vagy apánkhoz!
Nyeltem egyet.
Nem akartam ígérni. Nem azért, mert nem mertem, hanem mert ismertem magamat. Az önzőségem mindenek felett állt… de most a testem megtört, a lelkem fájt és mély sebek tátongtak rajta, min át-áttetszett az a sok régi dolog, amit ott életem át, ahol együtt nőttünk fel. Na meg persze ott volt a jelenem, az a sok mocsok, ami nyomott hagyott a bőrömön, a testéreszeim, amik azzá tettek, aki vagyok. Eladtak, mint valami tárgyat.
– Mik, tudom, hogy nem voltunk jó testvérek, de a családnak pont az a lényege, hogy mindig, minden körülmények között kiállnak egymásért. Igen, régen nem tudtam kiállni melletted vagy érted, de most már felnőtt vagyok, a magam ura. Látom, hogy neked is legalább annyira szükséged van segítségre, mint nekem.  A múltbéli hibáidért nem okolhatod örök életre magad. Előbb-utóbb meg kell bocsátanod magadnak is. Szeretnék segíteni neked ebben. Szeretném én is jóvá tenni azt, amit nem tettem meg korábban.
Éreztem, hogy kiszárad a torkom. Yoana nem értett meg, de túl gyenge voltam, hogy vitatkozzak. Azt sem akartam, hogy ilyennek lásson. Ezért nem mondtam semmit. Végig néztem ahogy feláll és búcsúzóra fogja: –  Pihend ki magad, maradj itt éjszakára. Itt senki nem fog zaklatni. Ha pedig kell valami, akkor kérlek, szólj. Nem akarom, hogy még egyszer itt köss ki.
Csak akkor nyújtottam ki a kezem, mikor elfordult. Megérintettem az ujjait, amennyire az erőm engedte meg is szorítottam őket. Nem voltam soha a szavak ember, ha nem követelőzni vagy parancsolgatni kellett.
– Ha jobban leszek, megbeszéljük… – suttogtam. Hagytam, hogy az ujjaim lecsúszanak az övéről, vissza az ágyra. Aztán lehunytam a szememet. Így hallgattam végig, ahogy elment. A szívem még kalapált egy kicsit, fájdalmasan, hangosan… aztán egyszer csak megéreztem a főnök illatát. Az ajkai puhán simultak a homlokomra, éreztetve, hogy nem vagyok egyedül. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy minden a helyére billenjen. Mellette nyugodt voltam, kiegyensúlyozott… igazán Mikhail Bertov. Az, akinek mindig is lennem kellett volna.
– Lisichka… mit műveltél magaddal… – suttogta oroszul, én pedig csak felé fordultam, hogy elmerüljek a szép kék szemekben. Mert ez volt a biztonság igazán.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva


Eduard Sokolov
Eltávozott karakter
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2023. 06. 24. - 18:05:38 »
+1

MIkhail Bertov & Eduard Sokolov

роза

MMIV VI XX

zene: Tchaikovsky - Swan Lake ||  outfit: boss

Sokolov aztán igazán büszke ember lehetett az elmúlt időszakban. Szinte teljesen felépült a színháza, és az élet majdhogynem visszatért a rendes kerékvágásba. Örült, hogy nem kellett kirúgnia a táncosait, és életképes tudott maradni a hely a tűzvész okozta károk után is. Remek építészek segítettek a helyreállításban. Igen, minden szinte majdnem ugyan olyan volt, mégis mindenki tudta, hogy a tűz sok pótolhatatlan dolgot elemésztett. Nem csak tárgyakat, festményeket, hanem emléket is. Azon a napon úgy érezte, a saját emlékei, a közös, csodás emlékeit is elégették a lángok. Ám érzeglős nem volt, szánakozgatóként nem engedhette meg magának ezt a fajta luxust. Ő mutatott példát a többiek előtt, hogy van újrakezdés. És volt is. Nem is akármilyen.
Nagy előadással akarta hát megünnepelni, hogy teljesen helyreállt a színház, így a Hattyúk tavát tűzette ki a főműsorra, ami a legszebb és legnagyobb teremben került megrendezésre. És nem akármilyen táncosokkal, Irina Tretyakov volt Odett, a herceg pedig maga Mikhail Bertov. Két csodás név, melynek hallatán mindenki aki csak kicsit is értett a tánchoz, a baletthez, el akart jönni rá. Különleges volt a színház, hiszen maga az orosz balett is csodálatos volt. Sokolov irányítása alatt pedig ez csak még nevesebb lett az évek múlásával. Tehetséges fiatalok is szerepeltek az előadáson, mint a fiatal Alec Fleming na meg Aeith Baldron is. Sokolov viszont csak és kizárólag egyetlen egy csillagért rajongott, habár a tehetséget elismerte és imádta felfedezni,  az újakat támogatni. Az első előadás már lement, de a nagy érdeklődés miatt még egy ideig a műsoron volt.
Ő bizony Mikhail Bertovra figyelt, de nem csak rajongó szeretettel, hanem bizony aggodalommal is. Az utóbbi időben egyre nehezebben vette a lépéseket, és Sokolov nagyon is tudta, hogy ez mit jelentett. Voltak sérülések, amik az idő múlásával nem gyógyultak, és a táncosoknál a lábsérülések egy karrier végét is jelenthették.
Mondta neki, bizony sokszor, hogy ha nem hagyja időben abba, akkor bizony rossz vége lesz, vagy pedig kikényszeríti belőle, hogy levegye a táncosok közzül. Ezt pedig egyáltalán nem akarta megtenni, de lassan úgy érezte muszáj lesz. Mikhail kimerült volt, de a Merlinnek sem akarta átengedni a főszerepet Flemingnek még a mai előadás alatt sem.
Sokolov megállt Mikhail mellett, mielőtt még a színfalak mögött elválhattak volna. Jobb szeretett mostanában itt lenni, figyelni az újakat és persze Mikhailt.
- Lisichka - nézett rá a kék szemeivel, amikben aggodalom tükröződött. Nem volt bőbeszédű ember, de szavak nélkül is tökéletesen megértették egymást. - Várni fogok rád - mondta és amíg mindenki magával volt elfoglalva egy rövid, de annál szenvedélyesebb csókot adott neki, mielőtt még felcsendült volna a mestrei zene, és Sokolov egy kicsit megint otthon érezte magát.
Naplózva


Mikhail Bertov
[Topiktulaj]
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2023. 06. 25. - 11:54:33 »
+1

p a i n f u l
20040620

to: Ed

o u t f i t

Megpróbáltam erős maradni. A köhögés már abba maradt, de még mindig éreztem a szorító, fullasztó érzést a mellkasomban. Nem mutattam persze ki Ednek, így is éppen elég lesajnálóan nézett rám, minden próba után. Talán túl is hajtottam magam, hogy menjenek a mozdulatok. De nem panaszkodtam, mert én sosem tettem. Összeszorítottam a fogaimat és ha fájt is, csináltam, mert csinálni kellett.
- Mr. Bertov biztosan bírni fogja? - kérdezte az öltözőben Polina. Ő volt a legújabb asszisztens, akit Sokolov felvett mellém. Nyilván nem azért, hogy az időpontjaimat egyeztessem vele, mert most is ott volt és anyáskodott felettem, mintha muszáj lenne. Csak jelentést tett rólam az igazi főnökének, Ednek. - Még megkérhetünk mást, hogy ugorjon be a herceg szerepére.
- Kussolj már... - mordultam rá. Még egy utolsó simítást végeztem a sminkemen, aztán felpattantam és akármennyire is fájt a lábam, megindultam a színpad felé vezető kis szakaszra, ahol a többiek és már Ed is ott voltak. Még két nagy kortyot magamhoz vettem a vízből, ahogy megálltam oldalt, hogy megnézzem magamnak a színpadot. Nagyobb lett, mint az újjáépítés előtt, a díszlet még profibb, még tökéletesebben illet egy oroszt balett-társulathoz. Otthon éreztem magam. A fájdalom a lábamban másodlagossá vált.
Ed illatát azonnal megéreztem, ahogy megállt mellettem. Nyeltem egyet, nem akartam újra belemenni azokba a meddő vitákba.
- Lisichka - szólalt meg. Tudtam mire gondol. Legyek óvatos, sőt inkább fel se lépjek ma este. Majdnem biztos voltam benne, hogy valahol rejteget egy pótlékot hercegnek öltözve, aki azonnal beugorhatna. - Várni fogok rád - mondta aztán. Odahúzott magához, a csók, amit adott aggodalom és szeretettel volt telve. Tudtam én, hogy csak azért aggódik, mert szeret... talán ő az egyetlen, aki valaha képes volt rá ennyire őszintén.
- Nem lesz semmi baj... - sóhajtottam és a szemeibe néztem. - A kisujjamban van már ez a darab. - Tettem hozzá és végig simítottam az arcán. Csak ezután léptem el tőle, ahogy csendült a zene és egy-két ütem után már vonulhattam is be. Minden mozdulat fájdalmas volt, mégis könnyű és légies. Az arcomra nem engedtem, hogy kiüljön a kínjaim nyoma. Éreztem a ritmust, fejben számoltam... és bár a kínok percről percre rosszabbak lettek, úgy éreztem, képes vagyok rá.
Aztán valahogy rosszul léptem, elestem. Soha nem estem el, még próbákon sem, ezért meglepetésként ért, mekkora erővel csattantam a a padlón. A lábam magam alá gyűrtem. Éreztem, ahogy belenyilall a fájdalom. A zene ugyan nem hallgatott el, de még így is hallottam, ahogy néhányan felnyögnek a nézőtéren. Még annyi lélekjelenlétem volt, hogy megpróbáljam felnyomni magam a földről, de amint a lábamra próbáltam a nehezedni, megint majdnem eldőltem. Még éppen sikerült az egyensúlyom visszanyerni, de kiegyenesedni a fájdalomtól nem tudtam. A szemeim is könnyesek lettek, de a függönyt legalább leeresztették.
Naplózva


Eduard Sokolov
Eltávozott karakter
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2023. 06. 28. - 15:21:47 »
+1

MIkhail Bertov & Eduard Sokolov

все кончено

MMIV VI XX

zene: Tchaikovsky - Swan Lake ||  outfit: boss

Eduardnak mindene volt  aművészet és annak bármilyen formában való támogatása. Bizony, szinte ennek szentelte az életét. Talán vezeklésül, azért a sok rossz dologért, amit tett, talán mert egy olyan családban nőtt fel, ahol ez igazi értéknek számított. De minden erejével támogatta azokat, akikben tehetséget látott. Sokolovnak jó szeme volt, sosem csalódott saját magában. De minden áhitatos támogatásánál is fontosabb volt számára Mikhail. Úgy érezte lassan tényleg közeleg az idő, amikor kénytelen beavatkozni, de nem ő akart lenni az, aki kimondja, amit már mind a ketten régóta sejtettek.
Csak figyelte távolról, ahogy Mikhail mellett sürgölődött az új asszisztense, aki meglehetősen jól viselte a férje szeszélyes viselkedéseit. Csak ezután vonult oda hozzá, hogy még váltosn vele pár szót, és üzenjen a tekintetével neki. Szerette Mikhailt és nem bírta volna elvisleni azt, hogy azért szenved súlyosabb sérüléseket, mert nem vigyázott rá eléggé.
- Nem lesz semmi baj... A kisujjamban van már ez a darab.  - A válasza nem nyugtatta meg. A sorsot nem érdekelte, hogy mi van az ember kisujjában, sem a sérüléseket. Egyszer vége volt, ahogy mindennek, és Skolov úőgy érezte Mikhail már a határokon túl volt. Mégsem tette szóvá aggályait, hiszen nem egyszer veszekedtek erről. Csak felsóhajtott miközben lehunyt szemmel élvezte Mikhail simítását az arcán.
Ahogy elkezdődött a darab Eduard Sokolov egy tapodtat sem mozdult a szívfalak mögül, úgy ácsorgott ott, mint egy bástya. Észrevette, hogy Mikhail mozdulatai fájdalmasak voltak, ismerte a mozgását annyira, hogy lássa ezeket az apró jeleket, amiket senki más se vett észre.
Aztán meghallotta az esés hangját.
Szinte azonnal leereszkedett a mágikus függöny, ahogy Mikhail a lábát maga alá húzta, majd próbált felállni. Sokolov először futott oda hozzá, míg a többiek ijedten és rémülten ácsorogtak a színpad függönye mögött, odakint pedig izgatott és rémült sugdolózások szűrődtek be. Nem sok mindennel foglalkozott Mr. Sokolov, odaért hozzá, hogy ne dőljön el, és szó nélkül a karjába kapta őt. Nem mondott semmit, csak megindult kifelé csendben a színpad mögül, de akik ismerték, tudták, hogy most mérges. Nem Mikhailra, de mérges volt saját magára, hogy ezt nem akadályozta meg, mert sosem esett el, ahhoz túl tehetséges volt és profi.
Egyenesen a kis, kialakított gyengélkedőre vitte, ahol egy medimágus máris tenni kezdte a dolgát. Nem szólalt meg addig míg a medimágus el nem látta Mikhail sérülését, majd miután távozott, csak hosszú csend után szólalt meg.
- Most elég volt. Befejeztük, többet nem engedem, hogy fellépj - mondta szigorú hangján, és egyenesen Mikhail szemébe nézett.
Naplózva


Mikhail Bertov
[Topiktulaj]
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2023. 06. 30. - 10:45:56 »
+1

p a i n f u l
20040620

to: Ed

o u t f i t

A függöny leereszkedett, én pedig egy sóhaj kíséretében próbáltam el megindulni a színpadról le. Egy korty víz, egy megfelelő főzet elég lehetett, hogy folytassam, akár újra kezdjem. Nem érdekel a közönség suttogása. Nem sérültem meg annyira. Végig tudtam volna csinálni, de Sokolov persze öles léptekkel indult meg felém, majd szó szerint felkapott.
- Jól vagyok... - magyaráztam oroszul. Ha más előnye nem volt, legalább a nézőtéren nem sokan értették a táncosok nagy része ugyanis orosz volt. De Edet semmilyen nyelven nem érdekelt semmit, pedig még a mellkasát is megcsapkodtam. Csak ment tovább előre, töretlenül és máris a gyengélkedőbe tett le a székre. A lábamat éppen csak becsomagolta a medimágus egy jeges törölközőbe, mielőtt elment bájitalért. Nyilván sejtette, hogy mindjárt ordítani fogok valakivel és nem ő akart az áldozat lenni.
- Most elég volt. Befejeztük, többet nem engedem, hogy fellépj - szólalt meg Sokolov. Most nem olyan volt, mint otthon, amikor a férjem volt, hanem olyan, mint a főnököm. Utáltam ezt. Utáltam, ha megmondta, mit tegyek, mit csináljak. Tudtam, mit bír a testem.
- Fájdalomcsillapítóval simán végig csinálom. Csak bízz bennem egy kicsit! - Erősködtem, de tudtam, hogy meggyőzhetetlen volt. Elég volt elkapnom ehhez a felismeréshez azt, ahogyan végig mért rajtam. Tudta nagyon jól, hogy ez az életem, hogy nincs másom csak ő meg a tánc. - Kérlek, Ed. Csak egy botlás volt. Az csoda, hogy tizenkét év alatt egyszer sem estem el! Más táncosok is szoktak hibázni! - Próbálkoztam egyelőre vita nélkül. Felhúztam a lábam, megigazítottam rajta a jeges kötést. Meglepően megnyugtatta a fájdalmas részt.
- Tudok táncolni, nézd meg! - kezdtem és fel akartam állni az ágyról. Minden erőmet bevetettem, hogyha talpra érkeztem, hogy ne is rezdüljön az arcom a kínoktól.
Naplózva


Eduard Sokolov
Eltávozott karakter
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #36 Dátum: 2023. 07. 01. - 10:53:41 »
+1

MIkhail Bertov & Eduard Sokolov

все кончено

MMIV VI XX

zene: Tchaikovsky - Swan Lake ||  outfit: boss

Sokolov tudta, hogy ez volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban, ami egyre csak telt. Ő látta, már hónapok óta, hogy ez katasztrófához fog vezetni, ő érezte, hogy lassan véget kell ennek vetnie, vagy talán örökre lesántulhat Mikhail. Ez a gondolat elriasztotta, mert tudta, hogy már így is eleget szenvedett a férje. Ahogyan azt is, hogy túl büszke és makacs volt ahhoz, hogy abbahagyja, amikor elég. És most volt elég. Eldöntötte, hogy soha nem viszi fel a színpadra, a közönségnek sem szabadna így emlékeznie róla, hogy Mikahil Bertov, aki elesett az utolsó, össze előadásán. Méltósággal is abba lehetett hagyni, vagy pedig csúfos bukással. talán ez egy jel volt arra nézve, hogy a teste már nem bírja tovább. Tudta pontosan, hogy mindennek voltak határai, még egy olyan profi táncosnak is, mint amilyen Mikahil volt.
Imádta nézni a mozdulatait a színpadon, ez volt az ami miatt beleszeretett, a kecses, kifinomult mozgás, amire senki más nem volt képes, de Mikhail igen. Most pedig meg kellett védenie önmagától is.
- Jól vagyok... - magyarázta neki a közös nyelvükön, de Sokolov nem engedte ki a kezei közül.
- Nem vagy jól. -  Felelte szigorúan, halkan. Csak elvitte a gyengélkedőre, hogy ott kivizsgálassák. Bár érezhető volt, hogy Mikahil perceken belül fel fog robbanni, és ehhez nem sok kedve volt a ház medimágusának sem, pedig ő aztán mindenhez hozzászokott. A táncosok mindegyike hisztérikus és büszke természetű volt, akik lábak nélkül is képesek lettek volna táncolni. De persze az ideges Mikahil mindenkin túltett, ami általában szórakoztató volt Sokolovnak, de most nem. Mikhail sokszor bebizonyította, hogy nem tudta, mit bírt el a teste.
- Fájdalomcsillapítóval simán végig csinálom. Csak bízz bennem egy kicsit! - magyarázta, mire Sokolov megingatta a fejét.  - Kérlek, Ed. Csak egy botlás volt. Az csoda, hogy tizenkét év alatt egyszer sem estem el! Más táncosok is szoktak hibázni!
- Nem. Most már nem, ebből elég volt. Így van, nem estél el a tizenkét év alatt. És pont emiatt nem engedlek fel többet a színpadra. Ez nem egy hiba, Mikhail, amit ki lehet javítani. A tested ennyit bírt - mondta ki, mert nem tehetett mást. Ha el is hagyja, ha el is válik tőle, meg fogja állítani abban, hogy újra táncoljon. Látott sok táncost, látott sok bukást és felemelkedést. Látta ahogyan a szenvedést próbálták eltitkolni, de mégis mi végre? A legvégén még súlyosabbá váltak a sérülések, a testnek a határai végesek voltak. Ő pedig nem bírta volna nézni, hogy élete hátralévő részében Mikhail lábra se tud állni.
Ahogy felemelkedni próbált, Sokolov felpattant és gyengéd mozdulatokkal visszaültette. Kiabálni szeretett volna, de nem tette, csak szigorú, de aggódó pillantásokkal nézett rá.
- Nem, sajnálom. De többet nem táncolhatsz, nem engedem, hogy az én színpadomon kockáztasd az életedet.
Naplózva


Mikhail Bertov
[Topiktulaj]
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #37 Dátum: 2023. 07. 04. - 14:23:11 »
+1

p a i n f u l
20040620

to: Ed

o u t f i t

A lüktető fájdalom kicsit enyhült a jégtől. Éreztem, hogy képes lennék visszamenni a színpadra, újra táncolni, érezni a zenét... felkapni azt a kövér nőt, akiért Sokolov úgy oda van. Én még a nevét sem tudtam megjegyezni, az orosz táncosok mind egyformák. Nekem egyéniségem volt és stílusom, nem csak egy bájos porcelánszobor voltam közülük. Vissza akartam menni. Nagyon-nagyon vissza. Egy húszperces csúszással még mehetett volna a darab, a közönség egy élménnyel is gazdagodott legalább: láthatták Mikhail Bertovot elesni.
-  Nem. Most már nem, ebből elég volt. Így van, nem estél el a tizenkét év alatt. És pont emiatt nem engedlek fel többet a színpadra. Ez nem egy hiba, Mikhail, amit ki lehet javítani. A tested ennyit bírt - kötötte az ebet a karóhoz. Ed ezt nem értette, sosem táncolt, nem tudhatta, hogy a fájdalom az egésznek a része... mert ami egyszerre gyönyörű, az undorítóan fájdalmas is tud lenni. Meg akartam neki mutatni, hogy megy. Már nyomtam is fel magam az ágyról, hogy egy-két nehezebb mozdulatot mutassak neki. De nem engedte. Visszatartott és lenyomott az ágyra.
- Nem, sajnálom. De többet nem táncolhatsz, nem engedem, hogy az én színpadomon kockáztasd az életedet.
- Azzal kockáztatod az életemet, hogy elveszed, ami értelemet ad... karácsonykor csak pár évet kértem még. Megoldom. Keresek magamnak mást, felépítem... csak engedd meg, hogy úgy tegyem, ahogy nekem jó... kérlek... - Fogtam meg a kezét, közelebb húztam magamhoz. Megöleltem, hogy érezze, mennyire akarom, mennyire szeretem. Ennél jobban mégis mi győzhetné meg? Ha nem enged táncolni tönkre fogok menni, elveszik minden, ami különlegessé tesz.
Aztán kicsit eltoltam, hogy a szemébe nézzek. Kicsit meg is csókoltam.
- Ed, ne akard, hogy könyörögjek. - Suttogtam az ajkaira. Amúgy sem lettem volna rá képes, csak meg akartam fogni valahogy, de persze pont ekkora kellett a medimágusnak benyitnia. Eddig bírtam a szerepemet, de itt, most elszakadt az utolsó cérnaszál és csak üvölteni tudtam: - TAKARODJ KI!- Az ajtó persze azonnal becsapódott.
Naplózva


Eduard Sokolov
Eltávozott karakter
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #38 Dátum: 2023. 07. 06. - 13:42:50 »
+1

MIkhail Bertov & Eduard Sokolov

все кончено

MMIV VI XX

zene: Tchaikovsky - Swan Lake ||  outfit: boss

Mikhaiul esésének hangja még ott csengett a fülében, és minden egyes alkalommal ahogyan hallani vélte, még inkább megborzongott. Sose esett el, ezt mindenki tudta. Sosem rontott el egy mozdulatot sem, ezt is mindenki tudta. A mozgása kecses volt, légies, egyenesen irigylésre méltó. Messziről úgy tűnt minden mozdulata olyan könnyű, hogy bárki képes lenne utánozni. De ez nem volt igaz. Minden egyes mozdulatban ott volt a hosszú évnyi keserves gyakorlás, a szenvedés és a szenvedély is. Sokolov felismerte, hogy ez egy jel volt, egy intő jel arra, hogy most közbe kell avatkoznia. Nem cholmi röhejes indokkal, hogy a színház jövője miatt. Sokkal inkább Mikhail és a közös jövőjük miatt.
Eduard Sokolov eldöntötte, hogy mindegy, mit vált ki, mindegy milyen fájdalmas is lesz Mikhail számára, akkor sem hagyja többé, hogy táncoljon. És ha valamire azt mondta, hogy nem, akkor az nem maradt az idők végzetéig. Ritkén fordult ez elő, de akkor nem lehetett semmivel se meggyőzni.
Látta, hogy nem ment a testének a következő mozdulat sem, és visszanyomta a helyére Mikahilt. Nem szeretett ilyen kemény és lelketlen lenni. Arra emlékeztette ez, amikor halálfaló volt és embereket kellett ölnie.
- Azzal kockáztatod az életemet, hogy elveszed, ami értelemet ad... karácsonykor csak pár évet kértem még. Megoldom. Keresek magamnak mást, felépítem... csak engedd meg, hogy úgy tegyem, ahogy nekem jó... kérlek... - érvelt tovább Mikahil. Nyilván most így látta, de ezt az esést hosszútávon kellett néznie. Utálta, amikor egy művésznek be kellett fejeznie az élete hivatását. De itt a gyertya gyorsan elégett, sok esetben sokkal gyorsabban, mint kellett volna.
Mikahil magához ölelte, de az ölelésben is érezte szinte, hogy sajgott a teste. Ahogy azt is, hogy most akarja a vajszívét meghatni ezzel, ami sokszor ment is, mindig elérte amit akart, de most nem. Csak sóhajtott egyet a rövid csók után.
- Ed, ne akard, hogy könyörögjek. - mondta halkan, mire megingatta a fejét.
- Ne akard, hogy ennél is keményebb legyek veled, Mikhail - sóhajtotta és szinte ő is szenvedett ettől belül, de most nem lehetett lágyszívű. Mikahil érdekében nem engedhette ezt meg. A következő pillanatban Mikahil elordította magát a medimágusra aki ijedten el is menekült.
- Megértem, hogy dühös vagy, hogy neked ez fáj. De ami ma a színpadon történt meg fog megint történni, ezt te is tudod. Meg kell értened, hogy ez volt a határ, amit elbírt a tested.
Naplózva


Mikhail Bertov
[Topiktulaj]
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #39 Dátum: 2023. 07. 10. - 14:07:10 »
+1

p a i n f u l
20040620

to: Ed

o u t f i t

Csókok és simítások. Az egyetlen fegyverem volt Eddel szemben. A kapcsolatunkban ugyan egyelőnek tekintettem magamat, de itt a színházban ő nem csak a férjem volt, hanem a főnököm is. Nem volt elég szavakkal bizonyítanom neki, hogy kibírom, fájt már jobban... mert tényleg fájt. Például, amikor a Mungóban voltam és megpróbálták összerakni a lábaimat. Fekete mágiával törték el a csontjaimat, majdhogy nem lehetetlen volt meggyógyítani, de talpra álltam. Nem egy esés fog eltántorítani a céljaimtól. Ezt éppen Ednek tudnia kellett volna, hiszen ő is... egyszer azok közé a szörnyű emberek közé tartozott, akik nem tudtak megtörni. De én megbocsátottam neki, ő meg még csak egy kicsit sem próbált meg engedni nekem.
- Ne akard, hogy ennél is keményebb legyek veled, Mikhail - felelte, mikor elhúzódtam tőle és ismét egymás szemébe néztünk.
- Miért...? Mit fogsz tenni? Bezársz? Hagyjuk már Ed. Te is tudod, hogy egy esés nem a vég. - Próbáltam győzködni, még akkor is, ha megzavartak. Az az üvöltés arra éppen elég volt, hogy továbbra is kettesben maradhassunk a gyengélkedőben. Még odahaza sem volt egyszerű, nem hogy itt.
- Megértem, hogy dühös vagy, hogy neked ez fáj. De ami ma a színpadon történt meg fog megint történni, ezt te is tudod. Meg kell értened, hogy ez volt a határ, amit elbírt a tested. - Felelte aztán a tőle megszokott szigorral. Honnan tudta, mennyit bírt a testem? Azzal csak és kizárólag én voltam tisztában, hiszen az enyém volt és én irányítottam. Fájt mostanában sokszor, de közel sem annyira, hogy visszavonuljak, mint egy nyugdíjas. Egy nő talán elmehet gyereket szülni és azzal le van tudva a dolog, jó indok és senki sem kérdezné, miért nem táncol tovább. De nálam mi lesz? Nem tűnhettem el egyik napról a másikra.
- Tudom, mennyit bír a testem. - Jelentettem ki szigorúan most már én is. Bár a hangom megremegett, ahogy a kezem is, amint felemeltem. Hátrébb toltam magamtól. Nem volt szükségem az aggodalmára vagy a parancsolgatására.
- Ha én nem táncolok azon a színpadon ennek a helynek annyi, ahogyan nekem is... - Emeltem meg a hangomat. Többé nem tudtam fojtottan beszélni. De nem is érdekelt. Lerúgtam magamról a jéggel teli csomagot és akár mennyire is fájt az ágy másik oldalán lemásztam róla. - Ed! Jól vagyok. Csak fájdalomcsillapító kell. - Bicegtem oda elé és hosszan megcsókoltam megint. - Együtt akartuk újraépíteni. Engedd, hogy csináljam én is!
Naplózva

Oldalak: 1 2 [3] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 16. - 12:23:46
Az oldal 0.221 másodperc alatt készült el 48 lekéréssel.