Smith professzor irodája

Oliver Smith irodája a kastély déli szárnyában található, szinte a Bájitaltan terem szomszédságában. Az irodából nyílik a tanárúr hálószobája is, ami legalább olyan komor és sötét, mint a dolgozószoba. A bútorokat könyvekkel pakolták tele, igen bizony, még a fotelben is vaskos receptkönyvek várakoznak, amik a kutatási munkát segítik. Emellett minden diák tudhatja,ha ide kell belépni, akkor sok jóra nem számíthat. A szoba legalább olyan szigorúnak tűnik, mint Smith professzor, így aki teheti, menekül innen.

újult méltósággal


mostmár csak la Fay
2003. szeptember 1.

– Maga választotta ezt… De nyilván azért, mert úgy gondolja ez jó. Az elveinek megfelel. A gyereke pedig akkor pontosan ugyanilyen lesz, ugyanilyen világba - Vitatkozhatott volna, hogy nem választott semmit. Egyszerűen az aranyvérűeknek nem volt meg hozzá a joguk, bármily furcsa is volt. Csak ritka esetben. Nagyon-nagyon ritka esetben. Mindenük megvolt, és mégis a legfontosabb hiányzott: az életük feletti önrendelkezés szabadsága. Inkább csak hagyta a mondatot elkúszni a folyosón, és próbálta letagadni azt amit nem lehetett. Új élet egy új lemondással, és még csak nem is tehetett róla. Mily szomorú sors is ez!
Smith szíve őrülten zakatolt a ketrecében, Florian közelében. Ezt nem lehetett tagadni. Smith egyre jobban vágyott a fiú csókjának ízére, illatára, a bájos, folyton kócos hajára, ami megragadta a figyelmét. Ezt sem lehetett tagadni. A szerelmet az ember nem tudja csak úgy letagadni. Mert benne van, egyszerre fáj és gyönyörű, egyszere éles kés és puha párna, egyszerre tesz őrültté és józanná. Ezt sem lehet tagadni. Ám a vágyait, azt, hogy mit szeretne úgy igazán, hogy legszívesebben eldobná a nevét, munkáját állását, hogy Floriannal legyen... Egy gonosz hang kegyetlenül elhalkítja benne. Az idő, és a régi szokások ősi hagyománya letuszkolja ezeket a néma kis sóhajokat SMith torkán, és nem marad más, mint valami keserves sóvárgás, és bizonytalanság. Merjen e ugrani? Nehéz kiszakadni egy egész életen át sulykolt rendszerből. Mintha utána nem létezne semmi, csak az üres bizonytalanság.
Inkább csak hagyta magát közelebb és közelebb sodródni Florian felé, hogy ajkai megtalálják az övét ebben az eszeveszettül félelmetes bizonytalanságba ás az ismeretlenbe meredő szikla peremén. A csók olyan volt, mint a kellemes nap sugara a tengerparton. Sós a kettejük keserűségétől, de lágy és meleg, ami elolvasztja a fagyit az ember kezében és valahogy tünékeny boldogsággá változtat mindent.
Hosszú percekig csókolóztak, mintha az idő egyszerűen megfeledkezett volna magáról. Smith pedig nem gondolta, hogy ez rossz, még ha önnön magával örökösen vívódott. Kezei Florian hajába túrtak, vagy éppen az arcára simította a tenyerét, hagyta magát sodródni a forró csókok tengerében.
- Ez nem helyes, prof… - dünnyögte Florian. És persze igaza volt. Nem volt helyes. Mert Florian most Jayce Hansellel járt. Ő házas volt, lassan pedig még apa is lett. Tanár és diák volt. De hol érdekelte a vad érzelmeket, hogy mi a helyes és mi nem? Egyszerűen csak megtalálta az embereket. És mindent megsemmisített vele. Smith professzor szíve meg vadul zakatolt, ahogy Florian szeme az ő tekintetével forrt össze. Inkább csak csendes némaságba burkolózott, miközben Florian könnycseppje a kezére folyt.
– Tudom, hogy vonzódik hozzám, de ez csak testiség. Maga a feleségét akarja és azt a babát.
- Mit tud róla, hogy mit akarok, la Fay? Nem díszből vagyok itt maga előtt - hogy is mondhatta volna el, hogy Aurora sem akarta azt a gyereket? Sem ő. És kettejük gyengesége megbélyegzett egy életet. Ettől pedig úgy érezte, majdnem ugyan olyan bűnt követett el, mintha embert ölt volna. Ezt akarta tagadni. De sajnos nem tudta. Óvatosan letörölte a csordogáló könnyeket a fiú arcáról.
– Szeretném, ha boldog lenne. Azt is, ha a családjával lenne az. És megértem, hogy nem engem választott. De kérem, ne várja el, hogy ott bujkáljak a Szellős házban. - Smith sóhajtott, de nem engedte, hogy Florian esetleg még messzebb tolja magától. Így is fájt neki is, csak egyszerűen ki se tudta volna mutatni, mennyire rossz volt ez így.
- A "család", melyet létrehoztak nem boldog. Se én. Se Aurora Black. És a gyerekünk sem lesz. Létrehozott, mintha csak egy új országot csináltak volna. Boldogtalan. Irracionális. Még talán felesleges is, mégis szabályokból épült fel. És ezeket a szabályokat felrúgni... nehéz - válaszolta, mintha csak most ismerte volna el, milyen gyengének is tartja magát valójában. Mély, kissé súlyos sóhajt hallatott, mintha csak aranyrudak lettek volna a mellkasára szegecselve és lassan megingatta a fejét.
- Ha porig is rombolunk egy országot, mégis mi maradhat utána? - tette fel a fennkölt költői kérdést. - Roncs és üres föld - mintha csak attól félt volna, hogy teljesen kiölnek belőle mindent, ha felveti a válást. Az aranyvérű családok drasztikusak, főleg a régivágásúak. Főleg az olyanok, mint a Black. Félt attól, hogy ha elválik, tönkre teszik őt és ha nem is az anyagiak izgatták, de a lelke. Az a kis valami, amit gyerekkora óta szabályoztak eltűnik. Megrémítette a tudat... És talán az is, hogy ha összeveszik a családjával más ember lesz. Olyan, aki kiég és elfakul, nem emlékezve arra milyen is a szeretet.
Pedig szerette volna, annyira szerette volna. Furcsa dolog ez, félni attól, hogy elvesztjük önmagunk. Akkor is, ha sohasem válhattunk teljessé. pedig MSith úgy érezte igazán emberivé csak Florian mellett vált. És mégis olya nehezen tudta ezt neki elmondani. Suttogni. Üzenni.

Sulikezdés és extrák
▪ 2003. szeptember 1. ▪

Smith professzor & mindenki

- Mit tud róla, hogy mit akarok, la Fay? Nem díszből vagyok itt maga előtt- Smith szavai keserűek voltak, de tudhatta volna, hogy csak azt tudom megérteni, amit mutat magából. Nekem pedig azt mutatta, hogy engem választana bármi áron is. A közöttünk lévő szerelem erősen egyoldalúnak tűnt a nyár folyamán.
- Csak a tettei alapján tudom megítélni, prof... - sóhajtottam fel, mielőtt még nekem esne megint, hogy gyerekes vagyok. Nekünk talán már nem lehet jó, mert ő ragaszkodik a kötöttségeihez, határaihoz és persze a családja jóhíréhez. Ezért tényleg csak annyit kívánhattam, hogy a születendő gyerekének jó élete legyen. Ő volt tényleg a legártatlanabb ebben a helyzetben... nem is értettem, Smith feleségének hogyan van szíve a gyerekét belekeverni egy ilyen szerelmi sokszöges életbe. Milyen anya az ilyen?
- A "család", melyet létrehoztak nem boldog. Se én. Se Aurora Black. És a gyerekünk sem lesz. Létrehozott, mintha csak egy új országot csináltak volna. Boldogtalan. Irracionális. Még talán felesleges is, mégis szabályokból épült fel. És ezeket a szabályokat felrúgni... nehéz - magyarázta Smith. Értettem, amit mondott, szimplán az volt számomra magas, hogy miért nem tesz ellene. Én magam állandóan szembe mentem a szabályokkal, ha nem érdekeltek vagy nem értettem vele egyet. Lényegében ezért is ismertem meg őt.
- Ha porig is rombolunk egy országot, mégis mi maradhat utána? Roncs és üres föld - magyarázta nekem túlzottan is elvontan Smith.Félt váltani. Félt, hogy romok maradnak csak azután, hogy elválik és kilép ezekből a kötelékekből.
- Én másképp látom... - nyeltem egyet. Nem akartam vitatkozni Smith-szel, könnyebb lett volna szerelmesen csókolni és a pillanatnak élni. Mégis félelmetes volt belegondolni, mennyire fog újra fájni, hogy engedek neki, ő meg máshoz jár majd haza, más miatt siet el, hogy a közös gyerekük születését ünnepelje. Nem vágytam soha családra, sem házasságra, hiszen tizenhét éves voltam. Csak Smith-ben volt egyedül valami, ami egy kicsit a jövő felé terelte a gondomat... és igenis inkább házasodtam volna meg vele, minthogy a nő mellett lássam.
- Miért kéne, hogy roncsok maradjanak és üresség? Professzor, talán Aurorának, talán az aranyvérűségének köszönhetően szerzett magának tudományos elismerést vagy ezt a munkát? - kérdeztem és megsimítottam a kezét. - Az anyám mindig azt mondja, hogy a tudást senki sem veheti el tőlünk, meg amiért mi két kézzel megdolgoztunk. Ez mindig ott lesz az életében. Maga érte el és nem a családja. - Sóhajtottam és közelebb léptem, hogy megsimítsam az arcát és a tarkóját, ahogy ujjaim a nyakára vándorotlak.
- Nekem maga nélkül üres az életem... - ráztam meg a fejemet. - Mégis készen állok tovább lépni. Nem azért, mert nem szeretem, hanem mert nem működhet így. Ettől én vagyok boldogtalan, mert nem szeret eléggé. Legalábbis úgy érzem.

újult méltósággal


mostmár csak la Fay
2003. szeptember 1.

Az emberek a szokásaik rabjai, ha akarják ha nem, ez a kényszerűség rájuk nehezedik, akár könnyű súlyként, akár úgy, mint az ólom. Ezek a szokások aztán mélyen beleivódnak a szövetekbe, és egyszerűen képtelenség levetni őket. Minél messzebb kerül az ember a fiatalságtól, annál nehezebben formálódik, változik, annál inkább belenyugszik sorsának kellemetlen és szúró illatába. Smith meg teljesen tanácstalnaul állt a szikla szélén, miközben kegyetlen kétségbeesés és rettegés marta a szívét. Ez a kétségbeesés valószínűleg nem látszott rajta. Sosem lett volna képes kimutatni az érzéseit, hacsak nem tettekkel. Mint az unikornisok. Félt, rettegett, hogy elveszíti Florian, és úgy érezte teljesen sarokba volt szorítva.
- Csak a tettei alapján tudom megítélni, prof... - jelentette ki Florian megint szokatlan érettséggel. A fiatalok hihetetlen sebességgel voltak képesek egyik percről a másikra felnőtté válni, a kamaszokban ezt őszintén csodálta. A vad  és zabolázatlan hiúságukat, hogy azt hitték, hogy ők a fiatalok meghódíthatják az egész világot. Naiv, botor kép ez, mely egyszerre okoz fájdalmas sebeket nekik, ad pofont és nőnek ezektől fel. Ő nem tudja megvédeni a fájdalomtől ezeket a gyerekeket, de úgy érezte kötelessége erre felkészíteni őket. Szigorú vasálarcos tekintete ilyen bájos jóindulatból áradt.
Smith-nek fájtak ezek a szavak. Mintha ő nem tett volna meg semmit. Mintha ő nem csinált volna semmit, és most a szeretetet tárgyias bizonyítékhoz kötötték. Smith nem így képzelte a szeretetet, annak ellenére sem, hogy kevés ilyenben volt része. De egyre inkább hívogatta őt az a bizonyos meredek sziklaperem, hiába volt tétova, hiába nem merte átszakítani a gátat, ami talán születése óta benne létezett.
- Én másképp látom... - szólalt meg Florian, miközben Smith rászegezte a fiúra kék tekintetét, azt a szinte áthatolhatatlan függönyt, melynek rejtekében olyan sok minden bújt meg. Szerette volna, ha megfejtik, hogy önmagával viaskodó csatáját valaki végre megszakítja. Közel engedte magához hát Floriant amennyire tudta, még ha fájt is neki is és a fiúnak is.
- Akkor hogy látja? - mormogta halkan. Hogyan láthatja ezt egy fiatal fiú, aki más életet élt eddig, és egy olyan emberhez ragazskodott, aki a saját arannyal írt szabályainak a rabja. Szeretett volna forró csókokba és ölelésekbe belemenekülni, hogy ezt inkább ne is firtassák, hogy le legyen belekényszerítve semmibe, és hogy a dolgok csak megtörténjenek.
- Miért kéne, hogy roncsok maradjanak és üresség? Professzor, talán Aurorának, talán az aranyvérűségének köszönhetően szerzett magának tudományos elismerést vagy ezt a munkát? Az anyám mindig azt mondja, hogy a tudást senki sem veheti el tőlünk, meg amiért mi két kézzel megdolgoztunk. Ez mindig ott lesz az életében. Maga érte el és nem a családja.
Mily bölcs asszony, mugli létére! Persze a tudás megmarad az embernek, amíg van neve és rangja ezt a tudást hangoztathatja is. Nyitva állnak előtte az ajtók, ismerik a nevét, tudományos konferenciákon a véleménye többet ér szinte mindenkinél. De mit ér a tudás, ha a szóláshoz való jogát elveszik, csak mert másra vágyik, és mást szeret? Egy néma kutató már nem számíthat igazán annak. Smith prfoesszor szerette volna ezt a költői kérdést feltenni, de Florian ujjai végig cirógattak a nyakát ő pedig csak sóhajtva pillantott továbbra is a fiúra.
- Nekem maga nélkül üres az életem...  Mégis készen állok tovább lépni. Nem azért, mert nem szeretem, hanem mert nem működhet így. Ettől én vagyok boldogtalan, mert nem szeret eléggé. Legalábbis úgy érzem.
- Mert ha elválok, az elég bizonyíték lenne rá? - kérdezett vissza SMith prfoesszor halkan lehelve maguk elé a szavakat. - Rendben van, la Fay. Akkor elválok a feleségemtől - mondta ki maga is meglepődve ezeken a szavakon. Talán túlmisztifikálta azt a bizonyos első lépést. Talán csak belenézett azokba a gyönyörűen csillogó barna szemekbe. Talán csak ő is szabad szeretett volna lenni. De kimondta. Életében először kimondta amit igazán szeretett volna.

Sulikezdés és extrák
▪ 2003. szeptember 1. ▪

Smith professzor & mindenki

Nem akartam túl felnőttesnek hatni. Nem voltam az, de éppen ezért egészen másképp, egyszerűbb láttam a dolgokat, mint Smith a saját kicsavarodott felnőtt képével. Ő csak kötelezettségeket és szabályokat látott, én pedig érzéseket, szép, színes érzéseket.
– Akkor hogy látja? – kérdezte halkan. Meglepett, hogy egyáltalán érdekli, ahelyett, hogy azonnal gyerekesnek titulálna azért, mert ennyire szeretem őt. Mindennél jobban akartam, mindennél jobban választottam volna őt minden gyerekes őrült vágyammal szemben. Még azt is képes voltam félretenni, hogy mindenáron tönkre akarjam tenni a házam pontversenyét, pedig annyira bennem volt a rossztevés célja.
A válaszba belefogtam. Anyám gondolatait mondtam ki… azt, amit nekem mondott mindig, amikor nem voltam hajlandó megjavulni. „Csak azt nem vehetik el tőled, amit megtanulsz. Az mindig a tiéd lesz.” Az embernek lehet akármennyi pénze, akármilyen hírneve és vezetékneve, azok nem igazán az övéi. Az aranyvérűek ezt a családdal együtt kapják születésükkor és ha Smith nem változtat, az ő gyereke is ugyanígy éli le az életét.
– Mert ha elválok, az elég bizonyíték lenne rá? – kérdésére csak nyeltem egyet. Nem tudtam rávágni azonnal, hogy igen.
– Akkor azt fogom érezni, hogy engem választ… – dünnyögtem magam elé és lesütöttem a szemeimet. Nem akartam én erőszakosnak, vagy túlzottan is önzőnek tűnni… de vágytam rá. Azt akartam, hogy az én ujjamra húzzon gyűrűt – bár még ehhez sem ragaszkodtam, csak zavart, hogy a nő azt viseli, amit ő adott neki.
– Rendben van, la Fay. Akkor elválok a feleségemtől – Smith hangja halk maradt és zavart, hogy ennyire nyugodt. Az én szívem ugyanis éppen ki akart szakadni a mellkasomból. Hirtelen úgy éreztem nem kapok levegőt… ezt akartam hallani, de fogalmam sem volt, hogy ilyen érzés. Mintha valami terhet téptek volna le rólam. A torkomban gombóc gyűlt és a megkönnyebbüléstől máris patakokban kezdett folyni a könny a szememből, végig az arcomon. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, aki eddig arra várt, hogy megkapja a plüssmaciját.
– Tényleg megteszi ezt értem? – kérdeztem halkan és hangosan szipogtam tovább. Ujjaim lesiklottak róla és csak annyira erőm volt, hogy megtöröljem az arcomat. Hihetetlen érzés volt… mintha valami, amiért eddig küzdöttem minden lehetséges módon, most az enyém lenne.
– Professzor, én úgy szeretem… – ugrottam hirtelen a nyakába, de úgy, hogy máris felkapaszkodtam rá, átkulcsoltam a lábaimmal. Az arcomat a bőréhez nyomtam úgy zokogtam tovább. Sosem hittem, hogy bárki iránt képes vagyok ilyesmit érezni. Tizenhét éves voltam, de nem tudtam már elképzelni mást magam mellett, csak őt. – Maga a mindenem. – Suttogtam, az ujjaim erősen szorongatták a gallérját, pedig erősen tartottam magam, tudtam, hogy nem fogok leesni. Talán ez volt az első, hogy ennyire komoly, erőteljes érzések söpörtek végig rajtam. Hogy a fenébe mondjam ezt el Jaynek… azt sem tudta, hogy együtt vagyunk. Csak a húgom tudott a dologról.
– De nem fog kevesebbnek tartani, ha nem leszek medimágus ugye? – nyeltem egyet és a szemébe néztem, ahogy kicsit hátrébb húzódtam. A pilláim még nedvesek voltak a könnyektől. Még bőven sírtam félig. 

újult méltósággal


mostmár csak la Fay
2003. szeptember 1.

A kitörésnek a lehetősége mindeki előtt adott volt, és leginkább az embertől függöt, volt-e ereje ahhoz, hogy áttörjön bizonyos falakat. Volt-e bátorsága olyanná válni, aki, és hogy nem félt az azt követő viharral szembenézni. A világon mindennek ára volt, főleg ha egy olyan ember, mint SMith professzor készült kitörni a saját és a családja keserűen fojtogató szabályai közül. Az első lépés mindig a legnehezebb, és Smith már lassan betöltötte a negyvenet. Lázadni túl öreg volt, és igazából nem volt se bátor, se pedig merész típus. Szelíd és lágy karakter bújt meg a vaskos, szigorú arc mögött, mely oly sok mindenkit kergetett ki a világból. Kivéve persze Floriant, aki valahogy ezt a tekintetet, ezt a kmoly arcot mégis vonzónak találta. Szóval SMith tétovázott, de mégis meddig tehette meg ezt? Meddig bújhatott el a kényelem luxusába, miközben azt kockáztatta, hogy talán soha sem lehet többet együtt azzal a fiúval, aki megdobogtatta és megolvasztotta a szívét? Valószínűleg nem sokáig. Oliver Smith bátor ugyan nem volt, de ostoba sem. Felfogta ennek a helyzetnek a kellemetlen és nehéz súlyát.
És figyelembe kellett vennie, hogy Aurora és az ő közös gyerek talán ugyan olyan helyzetbe kerülhet, mint most ő. Egy szülő sem kívánhatja a gyermeke szenvedését. Egy szülő sem áldozhatja fel életének egyik értelmét csak valami fennkölt és büszke szabályok miatt. Smith érezte ezt a keserű tüskét magában. De valószínűleg nem csak ő, hanem vele együtt a többi neves család tagjai. Fiatalok és öregek is.
Florian határozottan érettebb lett, és bár szerette benne azt a gyermeki pajkosságot, ami neki sohasem adatrott meg, a komoly dolgoktól igzaán felnőttnek tűnt ebben a pillanatban. Oliver Smith rendkívül büszke volt - és persze szerelmes is.
- Akkor azt fogom érezni, hogy engem választ… - sütötte le a szemét Florian, mire Smith csak egy embereset sóhajtva felnézett a kellemes barnás színben pompázó plafonra. Makulátlan tisztaság uralkodott nála, még egy pókháló sem fityegett egy sarokban sem. Smith büszke volt a szobájára, a tudásának könyvtárára. Hiszen, ahogy mondta Florian, itt minden az övé volt, és ez rendkívüli elégedettséggel töltötte el. Elnézte a polcokat, a könyvek rendezett sorait, mintha csak onnan próbálna erőt meríteni. Egy ideig a csend álmosan pihent meg a helyiségben, odakintről sem szűrődött be a diákok zaja, valószínűleg mindenki a hálókörleteikbe húzódott vissza. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha csak erőt gyűjtött volna, de aztán csak kimondta azt, amit igazából mind a ketten akartak. Az első pillanat óta.
El akar válni.
A szavak hatása persze szinte feloldozó erejű lehetett Florian számára, hiszen könnyekbe tört ki, mintha most rögtön tényleg minden bajuk elrendeződött volna. Smith persze két lábbal a földön maradt, tudta, hogy alsó hangon is fél évbe került, ha csak nem csinál valamit Aurora. A vagyon elvesztésétől nem félt inkább attól, hogy a nevet, melyre ő is büszke volt, megsebzi. De Inkább legyen sebzett, mint hogy elveszítse Floriant.
Két keze közzé fogta a fiú könnyes arcát, és belenézett a szipogó Florioan könnyektől csillogó tekintetébe. A kérdésre válasz helyett csak komoran bólintott. Zavarban volt ettől a furcsa helyzettől, még ő nem került a sokkosan megkönnyebbült állapotba.
– Professzor, én úgy szeretem…  Maga a mindenem. - vetette magát Florian Smith nyakába, miközben meglehetősen össze volt zavarodva. Az előbb még Hansellel volt együtt, most meg ő lett a mindene. Túl öreg volt már ahhoz, hogy ezt a kamaszos tempót tudja tartani. Megtartotta az ölében lógó Floriant, aki szabályosan megfojtotta az örömével a teljesen zavarba jött SMith professzort. A fiatalság energikusabb, mint amilyenre ő emlékezett.
- Maga is nekem, la Fay. Maga is nekem - dörmögte inkább mély hangján, miközben belélegezte Florian kellemes és friss illatát. Nem is lett volna képes jelenleg bármi mást mondani. - És soem tartottam kevesebbnek, mint amennyit valójában ér - dörmögte, és ez így volt. Igazából senkit se tartott önmagánál kevesebbet, de midnekiből kötelessége volt kihozni a legjobbat. Floriant pedig önmagáért az egyszerű lelkével szerette meg nagyon.
Lehunyta a szemét és hosszasan megcsókolta Floriant. Szerette volna tényleg közelérezni magához, könnyestől, boldogságtól, mindenestől. Hiányzott neki.

Sulikezdés és extrák
▪ 2003. szeptember 1. ▪

Smith professzor & mindenki

Hatalmas súlyok zuhantak alá a vállamról, mintha csak átvette volna a terheket tőlem Smith professzor. Úgy tűnt ezeket nem akarta elfogadni, most mégis reagált rájuk, elfogadta, hogy szükségem van rá. A könnyeim a megkönnyebbültségtől kezdtek patakokban folyni, miközben a szívem vadul kalapált. Alig vártam, hogy felszabaduljon és csak az enyém legyen. Olyan lesz ez, mint valami ballagási ajándék.
Az arcom belesimult Smith erős tenyerébe. A könnyek alkotta fátyolon keresztül alig-alig láttam a hideg kék szempárt, amiben most mintha érzelmek is csillogtak volna. Talán csak beképzeltem, mert azt akartam látni rajta, amit én magam is éreztem. Tenyerem rásimítottak az övére, éreztem a bőre melegét. Az érzéseim persze őrült táncot jártak a testemben.
Nem bírtam tovább.
Szó szerint Smith karjaiba vetettem magam, hogy öleljen és szeressen. Csak érezni akartam azt a remegő szépséget, amit mindig megkaptam a karjaiban. Már magam mögött hagytam a Jayjel való kapcsolatom hazugságát. Smith is sejtette, hogy nem vagyok vele, csupán egy jó barát volt, aki a legnehebb élethelyzetekben is óvott a bajtól. Erről a kapcsolatról persze mit sem tudott. Majd megtudja, amikor a szüleim... mondjuk úgy tíz-húsz év múlva, amikor már elég idős leszek, hogy a közöttünk lévő korkülönbség ne is számítson. Húsz év. Smith ötven felett lesz, én meg közeledek a negyvenhez. Tökéletes terv. Egy negyvenéves ember csak nem fenekel el az anyja vagy állít sarokba.
- Maga is nekem, la Fay. Maga is nekem - dörmögött Smtih, ahogy az arcát a tincseim közé fúrta. Biztosan meglepte, hogy rendezettebb a hajam... de persze ez is csak azért volt, mert anyám bájitalt vetett apámmal, hogy azzal szedje rendbe a külsőmet. Meggyőződése volt, hogy Smith azért nem akart tovább korrepetálni a nyáron, mert rendetlen vagyok. Az egész ruhatáram kiselejtezte és új dolgokkal töltötte fel a szekrényt. Aztán egy héten át mindennap vásárolnom kellett vele... de legalább kaptam fagyit és addig sem gondoltam arra, hogy az, akit szeretek a családjával van.
- És soem tartottam kevesebbnek, mint amennyit valójában ér - tette hozzá, amire kissé még talán el is érzékenyültem.
- És mennyit érek prof? - kérdeztem.
A könnyeim eddigre kicsit apadtak. Az ajkai könnyen találhattak az enyémekre egy hosszú, megnyugtató csókért. De most nem is igazán testileg vágytam rá, csak kellett, hogy megnyugtasson. Kellett a közelsége, végtelenül hiányzott az elmúlt időszakban.
- Nem aludhatnék ma itt? - pillantottam a szemeibe, ahogy végre kicsit elhúzódtam tőle. Kimondottan nehezemre esett a dolog, hiszen őrülten rajongtam érte minden percben, minden lélegzetvétellel. Azonban, ha ez a kérés volt az ára, hogy mellette aludhassak el, megérte. Sosem tölthettünk együtt egy teljes estét, de most már az enyém lesz, én meg az övé. Legfeljebb azt hazudom mindenkinek, hogy kiszöktem a kastélyból sötétedés után, aztán majd megbüntethet, ha rájön.
- Kérem, prof. - Pislogtam rá.

újult méltósággal


mostmár csak la Fay
2003. szeptember 1.

Smith nagyjából sejteni kezdte, hogy valami kamaszos lódítás volt a Jayjel való kapcoslata. Iagzából a fiatalság még most is meg tudta lepni, habár ő úgy érezte már eleve öreg lélekkel született egy olyan világba, ahol igazából mindekitől elvárták az elköteleződést a család neve felé. Smith nem iagzán látott még szerelmet, hiszen a szülei házassága is érdekből szövődött, ahogyan a testvéréé is. Nem is tudta, hogy ilyen érzésekre képes lehet. Florian sok mindenben elhozta egy új világ és egy új élet csodáját. AMi talán az elején megrémítette őt, de persze aztán képes volt érte előrébb menni, lépni egy lépést az ismeretlenbe. Onnantól pedig egy kicsit kevesebb lett rajtuk a teher, és egy kicsit többet tudott a maga szigorú tekintetén keresztük értékelni az életből.
Florian kellemes illata megnyugtató felhőként terítette be. Iagzából még csak bele se gondolt, hogy mi fog a válással történni vele. A családja valószínűleg el fogja majd titkolni a sajtó előtt, amíg csak tudja, bár az esküvőjének hírét eléggé nagy dobra verték - persze szándékosan. Hogy megmutassák a világnak, a Smith név nem merülhet csak úgy holmi feledésbe. Csak egy olyan felvágás volt ez a társadalomnak, ami olyan nagyon jellemző volt a családjára. Célzott, ám annál hatásosabb figyelem fehívás a többi aranyerűnek arra, hogy mégis mi a kötelessége egy aranyvérű családnak. Smith iagából mindig is idegenkedett az efféléktől. De most már ő is kijelentheti saját magának, hogy nem félt se a családjától, se a válástól. Talán ezzel mutathat egy olyan példát is, hogy a világ a kötelezettségeik nélkül is támaszkodhat rájuk. Művelhetik a társadalmat aranyszínű béklyók nélkül is. Aurorától volt a legkevésbé félni valója. A lány szabályosan bele volt sápadva ebbe a házasságba.
- És mennyit érek prof? - kérdezte Florian, miközben Smith professzort megcsapta a fiú haján lévő bájital aromája.
- Sokat. Annál is többet. Megérdemel egy jobb minőségű bájitalt a hajára, ha annyira zavarja annak kellemes rendetlensége - dünnyögte, miközben még mindig tartotta a kezei között, és belenézett a barna szempárba.
- Nem aludhatnék ma itt? - kérdezte Florian, mire SMith professzor professzoros szigorúsággal bámult rá, a szemöldöke is a megszokott szigorú csíkká vonódott össze, úgy pislogott rá. Csábította a gondolat, de persze ő aztán nem volt olyan heves és lendületes, energikus kamasz, aki csak úgy rábólint az ilyen kecsegtető ajánlatokra. Megfontolt volt, mint egy óvatosan bandukoló teknősbéka.
- Kérem, prof - Smith nagyon is szerette volna, de ha egy egész éjszakára eltűnik Florian, az mindenkinek szemet szúrhatott. Főleg a pletykás Kövér Dámának. Nagyon vágyott rá, hiszen eddig sosem sikerült semennyire sem együtt éjszakázniuk, és a legutóbbi romantikus együttlét is teljesen káoszba fulladt.
Smith végül felsóhajtott és aztán, válasz helyett, Floriannal együtt megindult az ágya felé, és csak beledőlt. Persze a lábáról a cipőjét lehúzta, és úgy húzta magához közelebb Floriant.
- Maga hatásos rábeszélő, Florian le Fay - brummogta aztán, és végigcirógatta az arcát a kezével, miközben a kellemes és kimondottan kényelmes ágyon feküdt vele.

Sulikezdés és extrák
▪ 2003. szeptember 1. ▪

Smith professzor & mindenki

Szerettem Smith karjai közé bújni. Kellemes melegség áradt belőle és most először éreztem magam igazán boldognak hosszú idő után. Hiányzott… a nyár minden pillanatában, amit külön töltöttünk, azzal a gondolattal, hogy többé nem ér hozzám, iszonyatosan szenvedtem. Kicsit olyan volt, mint amikor az ember nagyon szomjas, de nincs a közelben egyetlen ivókút sem.
Nekem Smith volt az, ami életben tartott… ami adott egy kis reményt, hogy nem csak végig szórakozom az életemet, hanem valami többre vagyok érdemes. A több a szeretete volt, nem a tétova álmok arról, hogy majd medimágusnak tanulással veszem le a lábáról. Az nem ment, nem én voltam.
– Sokat. Annál is többet. Megérdemel egy jobb minőségű bájitalt a hajára, ha annyira zavarja annak kellemes rendetlensége – dünnyögte választ, éreztem, ahogy az arcát a tincseim közé fúrja. Talán az illatát ismerte fel annak a bájitalnak, amit anyám az apámmal vetetett az Abszol úton. Ki tudja, az is lehetett, hogy már érzésre felismeri a tapintását az ember haján.
– Honnan tudta…? – pislogtam fel rá, de ahogy a pillantásom találkozott az ő hideg kék szemeivel, megborzongtam. Nem akartam, hogy betereljenek a hálókörletbe… vele akartam lenni és egész éjjel hozzá bújva, a mellkasán pihentetve a fejem, végre nyugodtan aludni.
A vágyaimnak gyorsan hangot is adtam. Kifejtettem, hogy vele akarok lenni, még akkor is kérlelve, amikor szigorúan nézett végig rajtam. Nyilván végig futott a gondolatai között, hogy valamelyik tanár átjönne hozzá csevegni, engem meg itt találna az ágyában. Nem érdekelt, tudtam, hogy képesek lennénk megoldani és talán ez lenne az első reggel, hogy nem alszom el és időben érek le a reggelihez, amikor vannak még normális gabonapelyhek is, nem csak az az íztelen kukoricapehely.
Smith nem válaszolt. Csendben indult meg az ágy felé, majd ahogy beértünk a szoba ezen részére, kilépett a cipőjéből és eldőlt velem együtt a matracon. Én is gyorsan lerúgtam magamról a fekete pár cipőt, ami az egyenruhám kiegészítője volt.
– Maga hatásos rábeszélő, Florian le Fay– dörmögött szinte medvés hangon Smith, miután egészen közel húzott magához és finoman végig simított az arcomon. Élveztem ezt a gyengéd pillanatot, még a szememet is lehunytam, sőt mély sóhajt szakadt fel belőlem, itt akartam lenni vele, erre vágytam mióta… és megkaptam. Megkaptam, ahogyan a válást is és persze magát a professzort.
– Köszönöm… – suttogtam, felnyitva a szemeimet és a sötét pilláim rengetege alól, végre megláttam azokat a kék szemeket a kellemes félhomályban. – Köszönöm, hogy mindezt megteszi értem… – tettem hozzá és még egy lágy csókot is leheletem az ajkai szegletében. Nem húzódtam gyorsan el, hosszan élveztem az enyhén füstös ízt.
Nem tudtam megmagyarázni azt a nyugalmat, ami megszállt, mióta kimondta mindazt, amit hallani akartam. Nem is volt mit mondani róla, csak élvezni akartam azt a pillanatot Smith karjaiban, mielőtt elnyom az álom és végre megkapom az érzést, amit akartam. Összetartoztam vele. Smith-szel.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

a maga jövője


mostmár csak la Fay
2004. február 9.

Smith professzor feje felett borult felhők gyülekeztek. A mai napon a szokásosnál is rosszabb kedve volt, sőt mi több, még félelmetesebb látványt nyújtott, a kelleténél is. Ráncolt szemöldöke újult, és mélyebb barázdákat véstek a már amúgy is szigorú arcára, egyes diákok még esküdtek is volna rá, hogy mennydörgést hallottak felőle. Az óóráján senki se mert rendetlenkedni. Eddig se nagyon mertek, de most még a tanszerekben sem volt bátorság szeszélyeset játszani. Az idegei teljesen ki voltak feszülve, szinte láthatóan valami nagyon-nagyon feldúlta az igazgató helyettest. Még Maris se igen mert vele viccelődni az ebédidő alatt, pedig ő aztán csekély veszélyérzettel volt megáldva, és mindig szórakoztatónak találta a professzort.
Szóval rettenetesen mérges volt, erre talán nincsenek is megfelelő szavak. Az egész pedig azzal kezdődött, hogy a tanári naplókat ellenőrizte, néhány diáknál ugyan is indokolatlanul felcserélődtek egyes osztályzatok, mintha a betűknek is kedve szottyant volna vándorolni. Több tanár is jelezte felé a furcsa jelenséget és ő kivizsgálta az esetet. Még ekkor nem is sejtette, miféle dolgoknak lesz szemtanúja. Na meg ha már eme balesetet próbálta elsimítani, úgy döntött megnézi Floriant is. A tanárok rendre panaszkodtak neki arról, hogy hiányzik a tanórákról, és furcsa balsejtelem is úrrá lett rajta, amit magyarázhatunk úgy is, hogy rossz tanári előérzet.
Aztán elérkezett Florian le Fay oldalához, és akkor teljesen sokkot kapott, már ha Smith professzor képes arra, hogy sokkot kapjon. A rossz jegyek csak úgy hemzsegtek, mintha egy halom T betű elszánt hadművelettel próbálta volna bekebelezni a lapokat. És még csak a szeszély sem tehetett róla, de nem ám!
Smith teljesen magán kívül volt, úgy érezte teljesen elárulták. Még azt is felajánlotta neki, hogy ő maga tanítja, nem pedig az a túlságosan is szégyellős hollóhátas kislány. Ő maga is felelős volt ezért, hagyta, hogy elcsábítsák, félre vezessék, és most bizony a fiú feje felett ott lebegett az évolyamismétlés kegyetlen szava.
Hát mivé lesznek a mai fiatalok? Miért tanít hát ő maga is, ha semmit sem ér? Még Florian se akart a kedvéért átmenni a vizsgákon? A helyzetük így is nehéz volt, Smith professzor tényleg szerette vona azt, hogy a fiú elballag, és akkor talán már nyíltabban is felvállalják a helyzetüket. A titkolózás nyomasztotta.
Délutánra már kellemetlenül és idegesen várta, hogy Florian betoppanjon hozzá, aki érezhette rajta, hogy nap közben nem volt minden rendben vele. Ha a fiú megérkezett, egy hosszú ideig némán nézte őt, aztán egyszer csak megszólalt.
- A jövőjét teszi kockára, le Fay - közölte komoran és most még csak szándékosan nem is rontotta el a nevét sem.

a magam jövője
▪ 2004. február 9. ▪

Smith prof


outfit

Kicsit összehúztam magamon a kabátot, ahogy meghallottam Jay hangját. Valaki mással beszélgetett, talán Baldronnal, aki mindig úgy méregetett engem, mintha egy mocsok lennék a cipője talpán. Hát igen. Hansellel tökéletesen megtalálta a hangot, hiszen mindketten aranyvérűek és a hírek alapján valamikor együtt homokoztak. Monstroval egyetemben.
Nem mertem azonnal elindulni, pedig mint minden délután négykor, ma is Smith-hez készültem, hogy vacsoráig nézzem, ahogy olvassa a Reggeli Prófétát vagy dolgozatokat javít. Mióta Jay bevallotta, hogy a nővéremre mozdult, csak az ő társaságában éreztem teljesen jól magam. Mások nem értettek meg. Ezért is bújtam óra helyett a szekrényébe. Már pontosan tudtam, hogyan juthatok be a szobájába, anélkül, hogy ő maga engedne be.
Kilestem a kerengő egyik kőoszlopa mögül. Jay éppen akkor fordított hátat nekem, így el tudtam osonni a lépcsőház felé, ahonnan pillanatok alatt a professzor irodájában találhattam meg. A lábaim őrült tempóban kapkodták a métereket, míg nem az ajtaja előtt megálltam.
Hangos sóhajjal engedtem ki a feszültséget.
Végig túrtam a hajamat, hátha kicsit rendbe tudom tenni magam, mielőtt még beléptem volna. Smith-nek nem is beszéltem arról, hogy nem vagyok jóba Jayjel és hogy a Roxforttól is elment a kedvem mióta visszatértünk. Csak vele akartam lenni a házában és a közös életünket átgondolni, aztán megélni. Ez az egész már csak nyűg volt.
A helyzetemen az sem segített, hogy Smith is feszültnek tűnt többször napközben. Egyszer beszéltünk, de csak olyan morgósan odabökött nekem valamit, aztán tovább is állt. Néha-néha még elkaptam a folyosón, de akkor meg kerülte a tekintetem. Reméltem, hogy ezúttal nem lezárni akar, nem vesz el megint valami nőt. Már nekem adta kulcsot a házhoz. Már megállapodtunk.
Kicsit kiszáradt torokkal kopogtam be az ajtón. Azt persze nem vártam meg, hogy kiszóljon, csak benyitottam. A tekintetemmel őt kerestem, de odabent is a már napközben megszokott feszültség fogadott.
– Csak két percet késtem… – jegyeztem meg zavartan.
A fagyos tekintet és a merev bámulás fogadott. Valamit biztosan csináltam, csak éppen fogalmam sem volt, mit. Ezért hátra fordultam, abban a reményben, hogy a pillantás mégsem nekem szólt. De nem volt ott semmi.
– De én nem csináltam semmit… – makogtam magam elé. Hiába, nem volt túlzottan valószínű, hogy érdekelte, amit magyarázok. Smith fejében általában olyan dolgok fordultak meg, amiket nem érthettem meg… gyakorlatilag akkor sem amikor kimondta.
Végül feladtam és várakozás helyett közelebb lépve hozzá, a táskámat ledobtam a földre és úgy vártam az ítéletét.
– A jövőjét teszi kockára, le Fay – közölte. Fogalmam sem volt, mire gondol, ezért legszívesebben vártam volna, de tudtam, hogy valamit mondanom kell. Választ várt, mert még a nevemet is rendesen mondta ki. Soha, de soha nem hívott le Faynek. Direkt elrontotta, hogy bosszantson, még ezzel sem vesz komolyan. A végén persze édes becézéssé vált, amit szerettem hallani.
De most nem becézett.
– Professzor… – suttogtam és nyeltem egyet. – A jövőm rendben van. Magával. – Tettem hozzá. Odasétáltam hozzá és ha engedte, leültem az ölébe.

a maga jövője


mostmár csak la Fay
2004. február 9.

Smith professzor úgy ült az íróasztalánál, mint egy délceg oroszlán, ha látta volna az Oroszlánkirályt, akár Mufaszának is hihette volna magát. Büszke tartással, ám annál borúsabb tekintettel nézett az ajtó felé, mintha bármelyik percben oda idézhetné Floriant a gondolatával. Feldúlt volt és egy kissé még csalódott is, mostanában a diákokkal még nagyobb volt a baj, mint az előző években, többen is buktak, és ettől nem volt elragadtatva. Mi történhetett a kamaszokkal? Mr. Monstrot is szerették volna a tanárok átrúgdosni, de volt aki a becsempészett penge miatt sem óhajtotta csak úgy tovább engedni az utolsó évre. Az efféle büntetésnek nem volt híve, inkább szigorú különórákkal traktálta volna a fiút, de persze mindegyik kollégának joga van arról dönteni, hogy megbuktasson egy diákot a tárgyából. MInden esetre ez sem vetett túl jó fényt az iskolára, és most még kiderült, hogy Florian is bukésra áll! Teljesen ki volt készülve, bár a fiú viselkedése egyre inkább volt furcsa és néha már lelkes kiskutya szerű, mint egy érett diáké. Általában a szekrényében bújkált, több óráról is jelentették, hogy hiányzott, és a tanároknak előbb utóbb elfogyott a türelme. Ahogyan neki is.
A nyári terveinek lőttek, mégsem mászkálhatott úgy a folyosósokon, hogy a diákjának a házastársa. Kellően lehangolt volt ennek tudatában, hogy valószínüleg Floriant nem lehetett megmenteni az évismétléstől. Mi történhet a diákokkal hatodévben, hogy ennyire megtörik a lelkesedésük? A kamaszos dolgok nem éppen elfogadható magyarázatok, és még a szerelem sem. Legalább is ő saját magából kiindulva úgy gondolta, hogy a szerelem nem akadályozhatja a munkájában, odatatette magát, méghozzá keményen és felelősségteljesen. De persze Florian gyerek volt még, rajta volt a sárkánytojáshéj még a fenekén. Akivel még csak beszélni is csak mérgesen tudott. Úgy érezte nem vették komolyan a szándékait.
Mozdulatlanul várta hát mintha még lélegezni se lélegzett volna, teljesen szoborrá vált, aztán nyílt az ajtó, és a szobájába belépett Florian. Szinte minden tárgy lélegzetvisszafojtva pislogott rájuk, még a por sem mert leszállni sehová, Florian pedig találkozhatott a metsző, jeges, de annál forrongóbb szempárral.
– Csak két percet késtem… - szólalt meg a fiú, de persze Smith nem óhjatott erre semmit sem reagálni, csak meredten bámulta az egyre inkább kétségbeesett arcú diákot, mintha ezzel valami vallomásra tudná kényszeríteni, hogy mégis miért?
– De én nem csináltam semmit… - magyarázkodott, mire Smith szinte majdhogynem felkiáltott, színpadias hangsúlyozással, hogy: Pontosan, la Fay! Pontosan, maga nem csinált semmit, az égvilágon semmit és most ennek köszönhetően bukásra áll, leginkább Átváltoztatástanból. De persze ez a fajta felcsattanás nem volt ide illő, inkább csak közölte vele, hogy bizony a jövője veszélyben volt. És még a rendes nevén is hívta, ez bizony tényleg ritka volt tőle. Ennél ijesztőbb már csak az lett volna ha egyenesen Florian le Faynek szólítja.
Ahogyan Florian az ölébe ült egyelőre Smith nem igazán reagált rá, nem volt olyan kedvében, hogy egyszerű bújással meg lehessen vigasztalni, mégsem lökte le magáról, azért ennyire nem volt vérborz.
- Professzor… A jövőm rendben van. Magával. – Megingatta a fejét lassan.
- Nem. Így nem lesz jövője mellettem, ha megbukik a tantárgyainak a negyedéből - jelentette ki és a hangján is érezhető volt dühének árnyalata, de még nem kiabált.

a magam jövője
▪ 2004. február 9. ▪

Smith prof


outfit

Bárcsak tudtam volna valahogy csökkenteni Smith feszültségét. De hiába ültem az ölébe és adtam finom puszit az arcára, ugyanolyan dühös merevséggel ült ott, mint korábban. Nem értettem az egész helyzetet, hiszen biztos voltam benne, hogy ellene semmit sem tettem.
Jayce volt az egyetlen, aki lényegében joggal haragudhatott rám… de én is rá. Mégis csak a nővéremet csókolgatta, miközben a testvérek elcsábítása tabu a barátok között. Jó. Talán egy egészen kicsit túlreagáltam én is dolgot, de még csak meg sem ütöttem rendesen, pedig hatázottan megérdemelte volna.
– Nem. Így nem lesz jövője mellettem, ha megbukik a tantárgyainak a negyedéből – jelentette ki Smith drámaian. Egy pillanatra csak pislogni tudtam, mert érződött a hangján, hogy mindjárt elkezd üvöltözni. Na azt nem akartam közelről meghallgatni, ezért azonnal felpattanttam.
Megigazítottam a ruhámat, mintha gyűrött lenne. Nem is érdekelt volna, csak fogalmam sem volt, mit mondja. Nem tudtam, hogy kémkedik a jegyeim után… de ezer ötletem volt nagyjából, amivel kimagyarázhattam volna magam és egyik sem volt kamu. Először is Hansel meg akarta dugni a nővéremet, nem óhajtottam vele egy helyen lenni. Másrészről kicsit féltem attól is, hogyha vége a Roxfortnak alig fogom látni Smith-t… ettől elkeseredtem és bebújtam a szekrényébe, hogy érezzem az illatát. Szerelmes voltam, elvonta a figyelmemet, nem volt ezen mit szépíteni. És adott egy kulcsot a házához! Azóta olyan voltam, mint egy felpörgött kutyakölyök. Nem tudtam magam kikapcsolni, mindent rózsaszínben láttam. Nem érdekelt a mágia vagy a tankönyvek.
– Smith… izé… professzor – kezdtem kicsit talán makogva. Nem voltam igazán magabiztos, ez tény. – Minden rendben lesz velem. Maximum nem lesz RAVASZ-om.
Természetesen azonnal éreztem, hogy ezzel valami olyat mondtam, ami számára elfogadhatatlan gyalázat volt. Elvárta tőlem a vizsga letételét. Ha nem lettem volna ilyen buta, még az akadémiára is megpróbált volna rávenni… de tudta, hogy az nem nekem való. Legalább ennyiben meggyőzhető volt. Azt viszont rendszeresen kiselőadásba foglalta, hogy egy valamire való varázslónak szüksége van a RAVASZ szintű vizsgákra és persze a hoppanálásra. Ez utóbbiról is többször kihangsúlyozta, hogy már tavaly meg kellett volna csinálnom… de mellette időm sem volt rá.
– Megoldom. – Köszörültem meg a torkomat. Volt még pár hónap, csak megtanulok mindent… vagy visszamegyek a szekrényébe, hogy elkerüljem az üvöltést.
Óvatosan hátrálni is kezdtem a háló rész felé, ahol a szekrény is helyet kapott. Alig vártam, hogy az egyik ingjébe bugyolálva magam aludjak. Az egyszerűbb volt, mint vitatkozni és értetlenkedni.

a maga jövője


mostmár csak la Fay
2004. február 9.

Ha Smith professzor valamilyen természeti erő lenne, akkor bizony vulkánkitörés illene hozzá a legjobban. A legváratlanabb időben tud kitörni, és olyan pusztítást is képes lenne magával hozni, hogy semmi sem marad életben, ami az útjába kerül. De ne legyünk ilyen drasztikusak, Smith professzor is egy egyszerű földi halandó volt, bár jelenen esetben igazán közel állt hozzá, hogy tényleg ferobbanjon, vagy na nem is feltétlen ő, akkor valami a közelében.
Természetesen tudta, hogy nem lehet minden diák egy Merlin. Voltak kimagasló tanulók, okosak, átlagosak és átlag alattiak. Természetesen Floriant nem iagzán szerette volna átlag alattira besorolni, csupán úgy volt vele, a kamaszos lustaság dolgozik benne, amit remélhetőleg az ő jótékony befojásának köszönhetően ki is fog nőni. De, nos, az nem így történt. Persze, hogy nem így történt, az eredményei amióta együtt voltak még rosszabbak lettek. Felmerült benne a kérdés, hogy nem-e ő a hibás abban, hogy éppen most törik derékba minden lehetősége Floriannek. Ettől meg terlejsen el is borzadt, hát miféle tanár ő, na meg igazgatóhelyettes? Hát nem végzi rendesen a munkáját!
De nem hagyta, hogy belső kétségei olyan könnyen legyűrjék, elvégre ő volt a Sátán professzor, a sátán meg nem a lelkiismeretéről volt híres, Most szigorú akart lenni, tanárosan, és Smith-esen, válaszokat várt, hogy aztán előálljon valami mentőjavaslattal.
– Smith… izé… professzor. Minden rendben lesz velem. Maximum nem lesz RAVASZ-om - magyarázta olyan bájos naivitással neki Florian, mire csak egy ingerült sóhajra futotta tőle.
- Ezzel a hebehurgya hozzáláással van a baj, látja? Még csak meg se fogják engedni, hogy RAVASZ-ozzon, és valószínüleg évet kell majd ismételnie. Örökre itt akar maradni ebben az iskolában? - kérdezte komoran összeráncolt szemöldökkel, amik fenyegetően szinte egy sötét csíkká váltak a homlokán.
Őszintén várta már azokat a perceket, amikor már nem kell titkolózni, hogy nem számít, amiért Florian lesz a társa, mert már nem az iskolában fog ücsörögni, hanem valahol tanulni fog, esetleg dolgozni, és ezt a terhet, bár méltósággal viselte, a titkolózást, ami előbb utóbb úgy is kiderült volna, nehéz volt neki is. Nem foghatta csak úgy meg a kezét, érinthette meg, és ezek szerint még egy év ilyen keserű önmegtartóztatás is várt volna rájuk. Azt gondolta már ehhez elég öregek az ő sokat látott idegei.
– Megoldom. – Ahogy ezt mondta már éppen hátrálni kezdett, úgy nézett ki, mint Dió, akit éppen összeszidott, mert megette a kaspós virágot és most nagyon el akart bújni. Egyszer már megtalálta Florian a szekrényében, legnagyobb megdöbbenésére és még meg is ijesztette, azt hitte éppen rosszul volt. Válaszul csak megingata a fejét.
- Ez már maga nem tudja behozni, hát nem is érti, hogy miért lett volna fontos? - kérdezte és felállt a székből, megindult a hátráló Florian után. Legszívesebben minden keserűségét rázúdította volna Florianra, de persze nem tette, tűrtőztette magát.
- Mit akar így az élettől, ha megbukik? - tette fel a tanári kérdést.

a magam jövője
▪ 2004. február 9. ▪

Smith prof


outfit

Smith ölében ülve azt hittem, hogy majd minden szépen a helyére billen. Ehelyett azonban csak a morgás folytatódott… és persze a tanulmányi eredményeim lettek a központban. Nem lepett meg, hogy rosszak, de az igen, hogy ennyire kutakodik utánam. Még csak nem is a házában tanulok és amúgy is… egy csomóan fejezték be a Roxfortot RAVASZ nélkül, ma meg menő üzletemberek vagy éppen kalandorok.
– Ezzel a hebehurgya hozzáláással van a baj, látja? Még csak meg se fogják engedni, hogy RAVASZ-ozzon, és valószínüleg évet kell majd ismételnie. Örökre itt akar maradni ebben az iskolában?
Lebiggyesztettem az ajkaimat. Most már tudtam a legfőbb hátrányát annak, hogy egy tanár a pasim. Jobban érdekli a tanulásom, mint az anyámat… pedig aztán ő sem semmi. „Mi lesz így belőled kisfiam?!” A hangja magas volt és közel állt a síráshoz akárhányszor ezt kérdezte. De apa sem ment akadémiára, mégis fontos munkája van a minisztériumban. Talán nem elég, hogy mindannyiunkat el tudjon rendesen tartani, de keményen dolgozik és jó életünk van viszonylag. Dom kinőtt ruháit is mindig megkaptam, megoldottuk.
– Megoldom, professzor! – ismételgettem, attól hátha megnyugszik. Aztán persze fel is keltem az öléből, hogy elmeneküljek. A szekrényt talán be tudtam volna zárni úgy, hogy ne tudjon a közelembe jönni, amíg meg nem nyugszik. Ráfért volna, ahogy rám is talán… mert nagyon felzaklatott. Mégis mit akart hallani?
Nyeltem egyet és tovább hátráltam.
– Ez már maga nem tudja behozni, hát nem is érti, hogy miért lett volna fontos? – kérdezte és felállt a székből, majd megindult felé. Annyira összezavarodtam, hogy félre léptem és nem az ajtónak, hanem a mellette lévő falnak sikerült hátrálnom.
Nem akartam veszekedni tényleg. Csak hozzá akartam bújni, mert velem mindig olyan jó… és szerettem, mikor puszilgatott, meg ölelgetett. De most, ilyen szigorúan csak azt éreztem, amit karácsonykor. Nem tudtam megfelelni neki.
– Mit akar így az élettől, ha megbukik?
– Hát én… – kezdtem kissé hápogva. Nem is tudtam, mit mondjak, mert nem akartam semmit igazán az élettől, csak vele lenni. De ha elmegyek sem lehetek vele, mert majd mindig itt lesz, ha maradok akkor meg azért nem lehetek vele, mert diák vagyok. – Én csak szeretnék…
Lesütöttem a szememet.
– Én nem akarok semmit sem az élettől! – Magyaráztam, de még mindig a cipőm orrát bámultam, ahelyett, hogy neki válaszoltam volna őszintén. – Magával akarok lenni. Mi más kell? – kérdeztem és végül csak ránéztem. Tényleg fogalmam sem volt, mit várt. Én tényleg akartam valamit, de még régen… mármint tudta, hogy kviddicsezni tényleg szerettem. Az volt a mindenem, csak aztán Welch miatt lemondtam róla.