Árnyas Pagony

may we meet again



2003. március 12.
Amelia

Az elmúlt időszakban sok minden siklott félre. Rose, a tanítás, minden… és állandóan csak üvöltöztek velem, hogy miért nem tartok órát, miért nem megyek betegszabadságra. Hát ezen a héten megtettem, aminek a végeredménye az lett, hogy napokig csak gubbasztottam a takaróm alatt álmodva, forgolódva, bűntudattal. Végül rávettem magam az olvasásra, aztán elkezdett hiányozni a nap. Az ablakon kihajolva éreztem meg először milyen kellemes meleg van. Március elején még esett a hó, de mintha erre a hétre kicserélték volna az időt és beköszöntött ez a kellemes, tavaszvégi hőmérséklet és a napsütés.
Gyorsan zuhanyoztam, megfésülködtem és fogat mostam. A tükörbe bámulva magamat igyekeztem nem arra koncentrálni, hogy egy gyilkos arca néz vissza. Nem, ezúttal minden erőmet próbáltam bevetni, hogy megőrizzem az ép eszemet. Így egy Eliade könyvvel a hónom alatt indultam meg. Hertfordshire-be mentem, hátha kedvem lesz beugrani az egyik helyi antikváriumba… de egyelőre csak egy kávét vettem, hogy azzal a kezemben barangoljam be az Árnyas Pagonyt. Nagyon is szükségem volt egy kis friss levegőre, madárcsicsergésre. Régóta nem élveztem ezt.
Végi túrva a fekete hajamat tértem le a tó felé. Azt hittem, ha majd ott elidőzöm az egyik fa tövében, akkor megnyugszanak a mostanra teljesen kikészült idegeim… de nem így történt. Éppen csak lehuppantam és beleolvastam a könyvembe: A víz lehetőségek összességét szimbolizálja, „forrás és kezdet”, a létezés valamennyi lehetőségének tárháza, megelőz minden formát, és elősegít minden teremtést. A teremtés őstérképe a sziget, amely hirtelen nyilvánul meg a folyó közepén. A vízbe merülés… - kezdte Eliade, ám befejezni nem tudta, mert mielőtt még elmerülhettem volna a vallás lényegeiben, megpillantottam a könyvem felett a dékánt. Az én dékánomat… már csak ez a hülye kellett a nyakamra.
Tudtam, mi lett volna, ha véletlenül észre vesz: “Bahri, miért nem szólt, hogy egész hétre távol marad?!” Aztán kioktatott volna nyilván a felelősségteljes oktatásról. Azt persze nem értette meg, hogy az aurornak készülő hallgatókat aligha érdekli a filozófia… nemhogy a többit. Még a diplomáciai óráknak úgy, ahogyan volt értelmük, de a legtöbb aurorpalánta csak az agressziót kereste mindenben… nem akartak azok tárgyalni senkivel. Kész rejtély, hogy Miltonnal hogyan jöttem ki viszonylag normálisan.
- Fenébe… - morogtam magam elé. Azonnal felpattantam, leporoltam magamat, majd a könyvemmel takargatva az arcomat tovább indultam a bozótos felé, hogy elbújjak a még éppen csak rügyező növények között. Ahogy átverekedtem magam az ágak között, megbotlottam és szó szerint kiestem. Nem a fűre, hanem valakinek a piknikezéshez kiterített pokrócára. Eliade pedig kiesett a kezemből, egyenesen bele egy uzsonnás dobozba.
- Hoppsz… - nyögtem ki. A bocsánatkérés sosem jött olyan könnyen a számra, így inkább csak nagy nehezen ülőpózba tornáztam magam. Leporoltam a pulóveremet és a kabátomat, aztán kihalásztam a könyvemet a dobozból. - Szegény Eliadéra tapadt valami zöld… - állapítottam meg morgolódva, aztán megpróbáltam lehalászni róla a valamit.

Pázsit szőnyegen

szett

Egy meleg márciusi szombat.
Arian

Ha a március mindennapja annyira békés lenne és meleg mint a mai, akkor talán én is sokkal boldogabban nyitnám ki a szemem reggelente. Félre értés ne essék a sulit már imádom, csak azok a fránya készülődések, vagyis inkább a készülődéshez való neki készülődések vagy mik, na azok borítanak ki igazán. Az ablakunkból gyönyörűen rálátunk a napfelkeltére, de a kora reggeli meleg világítás igazán bántó a világos szememnek, de a melegsége jól esik. Ránk férne egy sötétítő, bár a lányok akkor szerintem a nap minden órájában élveznék, hogy barlangot csinálhatnak az amúgy kis szobánkból. Szóval a melegséget elviselem, de túl erős fényt kevésbé, ezért van rajtam legtöbbször napszemüveg ha idekint vagyok. A Roxfortban végig szenvedtem az  udvaron ücsörgéseket általában, elég szar dolog ha folyamatosan csík szemed van, csak azért mert hunyorítanod kell, hogy láss is. Erre a kis helyemre csak a lemenő nap sugarai hatolnak be igazán, azt meg igencsak élvezem, olyankor gyönyörű az ég, azok a pillanatok a jövőbe merengés pillanatai, olyankor mindig eltervezem, hogy vajon hogyan is lesz tovább, szeretek előre tervezgetni ha az életemről van szó és az olyan pillanatok tökéletesek rá, mert igencsak ritkán van az embernek ideje, de ha akad, akkor alaposan elvégzi a tervezgetést, persze ezek szinte állandóan változnak és mindig máshogy gondolom, hogy mit is szeretnék, attól függ azokban a napokban a környezetembe mik történnek.
 Előszedek mindent a táskámból amire az uzsonnámhoz szükség lesz, vagyis csak a vizemet és mire neki kezdenék a falatozásnak egy óriási alak esik le hozzám a plédre és a könyve egyenesen belehuppan az alkotásomba, ezzel szétrombolva azt. Értetlenül nézek körül, honnan került ide ez az ember, hogy lehet valaki ennyire figyelmetlen és szétszórt?
 Hoppsz? Tágra nyílt szemekkel nézek rá. Igazán kedves. Egy „bocs te bolond” kifejezést is jobban elfogadnék mint ezt. Végig hallgatom, ahogy őszinte szívből sajnálja a könyvét és csak óriási szemekkel bámulok közben rá, két perc néma csend után nehezen, de kibökök magamból valami értelmeset.
-   Spenót... – mutatok a zöldre amivel bajlódott, - talán nem látott még spenótlevelet? Maga valami „csak húst eszek” közegből jött? – szegezem hozzá a kérdésemet, bár egyáltalán nem várom el, hogy válaszoljon.
 Tönkre tette a művemet, amit egész reggel gondosan rendezgettem. Amúgy is utálom ha valaki belenyúl a kajámba, de azt még eddig el se tudtam képzelni milyen érzés ha valaki egyenesen beleesik és pofátlanul ücsörög tovább mellettem.
-   Tudja sokkal jobb szeretem ha én nyúlok először az ételemhez, nem valami ezer idegen, különösen akkor, ha elég sokat szenvedek a kinézetével, tök jó érzés, hogy csak úgy szét bombázta, de ugyan, megbocsájtom, bár a bocsánatot nem hallottam még kegyelmessége szájából – azon kapom magam, hogy kivörösödik az arcom és a hangom is élesebb a megszokottnál, ezért próbálom magam megnyugtatni kicsit. Összecsomagolom az uzsonnát és odébb teszem, egy falat nem tudna most lecsúszni a torkomon, elment az étvágyam.

may we meet again



2003. március 12.
Amelia

Valószínűleg az esésem és az azt követő jelenet beillet volna a Próféta humorrovatában elhelyezett kis képregénybe. Csakhogy én nem voltam humoros ember és nem akartam még véletlenül sem nevetséges helyzetbe keveredni… ráadásul a könyvemet összemaszatoló zöld vacak még véletlenül sem tett jót az antik borításnak. Eliadét nem sikerült levédenem olyan jól, mint Freudot.
– Spenót... – közölte a lány, mikor megkérdeztem mégis mi a fene az a zöld cucc. –  talán nem látott még spenótlevelet? Maga valami „csak húst eszek” közegből jött? – kérdezte, mire megborzongtam. Világ életemben kerültem a húsevést, már csak vallási okokból is. Ezért csak fintorogva bámultam rá, mikor végre sikerült lesodornom a zöld levelet a borítóról.
– Vegetáriánus vagyok. – Közöltem egyszerűen és a pulcsim ujjával dörzsöltem végig a borítón, aztán a lányra pillantottam. Fél perc volt az egész és meg is állapítottam, hogy valahonnan ismerős az arca… de nem tudtam beazonosítani, így visszafordultam a könyv felé, hogy megvizsgáljam a rajta éktelenkedő foltot. Ki tudja, talán mugli volt, így jobbnak láttam nem előtte előkapni a pálcát, hogy megtisztítsam a felületet. – A francba… – Morogtam magam elé, most már egyenesen le tudtam volna dönteni magamba egy fél üveg lángnyelvet, hogy nyugodt idegekkel viseljem ezt a napot. Talán még sem ma kellett volna kijönni az utcára.
– Tudja sokkal jobb szeretem ha én nyúlok először az ételemhez, nem valami ezer idegen, különösen akkor, ha elég sokat szenvedek a kinézetével, tök jó érzés, hogy csak úgy szét bombázta, de ugyan, megbocsájtom, bár a bocsánatot nem hallottam még kegyelmessége szájából – jegyezte meg.
Megint rá néztem és láttam, hogy kipirult az arca. Biztosan nagyon mérges lett a puszta ténytől is, hogy véletlenül beleesett valaki a kajájába. Aztán már-már hisztérikusan pakolászni kezdett, mintha ennyitől tönkre ment volna az a valami, amit eszegetett.
– Tényleg? – kérdeztem tetetett meglepettséggel. Sejthette, hogy nem akarok tőle még véletlenül sem bocsánatot kérni. Minek? Csak egy hülye szó… és ő sem kért bocsánatot, amiért összespenótozta a könyvemet. – Minden jót. – Közöltem és már álltam volna, kicsit a csípőm az övének ütközött, a ruhánk meg mintha összetapadt volna, éreztem, hogy húzom magammal. Ezt nem hiszem el! Az az átkozott Szeszély mindig akkor kerül elő, amikor az ember a legkevésbé sem szeretné. Szó szerint visszahuppantam a hátsómra a takarón.
– Ezt nem hiszem el… – Sóhajtottam fel és a lányra pillantottam. – Én elmegyek egy kávéért. Szóval jössz. – Közöltem és felkeltem, így persze őt szószerint húztam magam mellett. Túl közel volt, zavart, hogy érzem az illatát, az meg még inkább, hogy fogalmam sem volt ki ez, mégis ismerős az arca. Mindenesetre megindultam a parkban található kis standig, ahol kellően erős kávékat készítettek… és az előző után határozottan szükségem volt egy másodikra is.

Pázsit szőnyegen

szett

Egy meleg márciusi szombat.
Arian

Nem épp így terveztem a napomat, nem ilyen a megszokott szombat délelőttöm. Mármint, szívesen ismerek meg új embereket, ha adottak a körülmények. Ami azt illeti szívesen lépek ki a komfortzónámból is, de nem ilyen változásra gondol az ember, ha valami újra vágyik, vagy valami meglepetés szerűre, ez a meglepetésnek is a sokkal rosszabb része, mostantól remélem nem kapok a sorstól több ilyen újdonságot. De ha már így alakult a helyzet, akkor kaphattam volna valami figyelmesebb és tapintatosabb személyt az égiektől. Elkalandozik a szemem az ismeretlen férfi egész testén. Ha nem szólalt volna meg, akkor azt mondanám, hogy ügyvéd, a tapintatlanság szintén néhány ügyvéd védjegye, szóval lehet nem is lenne rossz tipp, de eszem ágában sincs, hogy beszélgetést kezdeményezzek vele, eleget zavarta már így is a szombatomat.
– Vegetáriánus vagyok. – hát ahhoz képest elég szarul áll zöldség ügyben. Nem válaszolok neki inkább semmit erre, mosolyogva nézem ahogy babrál a könyvén lévő folttal. Igazából kicsit örülök is, hogy nem csak az én dolgaimnak esett baja, végül is az ő hibájából történt ez az egész, had mérgelődjön ő is egy kicsit. Mérgelődtem már én is eleget és enni sincs kedvem, azt hiszem én szarabbul jártam. De azért próbálom visszafogni a hisztérika énem, más előtt mégsem illik megpukkanni a dühtől, bár legszívesebben a tóba dobnám a dobozt, vagy hozzá, na de az már pofátlanság lenne tőlem is és éppen elég egy ilyen ember a társaságba.
– Tényleg? Minden jót. – közli hűvösen, végre. Alig vártam már, hogy meghozza ezt a döntést, ez a néhány kínos perc is olyan volt mintha órák teltek volna el.  Utoljára még azért volt olyan kedves, hogy majd fellökött, ezt aztán igazán erőteljes bemutatkozás és búcsúzás volt. Aztán valami furcsa történt, összetapadtunk, vagy mi, és húzott magával. Ő visszaesett engem meg ezzel közelebb rántott magához. Kissé kínosan éreztem magam amiatt, hogy ilyen közel kerültem hozzá,  meg azért is mert egy idegen és férfi.
Szeszély..Nem kellett sokat gondolkoznom, hogy rájöjjek megint a szeszély játszadozik velem. Emlékszem még Roxfortos voltam amikor először találkoztam ezzel a jelenséggel, akkor Hamox professzorral gubancolódtam össze, remélem ez az eset sokkal hamarabb elmúlik mint az, bár akkor a Mágikus Szeszélyügyi Főosztályról jött egy hölgy aki segítségünkre volt a szétválásban, magam sem tudom, hogy ez magától is elmúlik, vagy minden helyzetben külső segítség kell? Egyre nagyobb kétségbeesés ül ki az arcomra és most már tudom pontosan, hogy oda a békés szombati reggelem.
– Ezt nem hiszem el. Én elmegyek egy kávéért. Szóval jössz. – jelentette ki a kedves idegenem, azzal felrántott magával a földről és húzott maga után, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ellenkezzek. Nem azért mert nem fért rám egy kávé, csak nem szerettem, egyenesen utáltam ha más mondja meg mit csináljak.
- Olyan emberekkel szeretek kávézni akiket ismerek, nem szeretem az idegeneket és különösen nem a bunkó idegeneket – kiabáltam, miközben szinte rángatott maga után. Talán egy kicsit már sikerül fékeznem a tempón és remélem elérem, hogy rám nézzen. – Nézze, vagy nézd, ha már startból amúgy is letegeztél, - kulcsolom össze a melleim alatt a kezeimet – hajlandó  vagyok megbocsájtani a „botlásodat”, még úgy is, hogy a megbánás legkisebb szikráját sem látom benned, - közlöm vele szemrehányóan – de nem bánnám ha nem lennél ennyire önfejű, ha nem látnád ketten vagyunk, sajnos. Szóval azt csinálod amit én is akarok, alkalmazkodj egy kicsit, ha már így összeragadtunk. 

may we meet again



2003. március 12.
Amelia

A szeszély jó szórakozásnak tarthatta, hogy cseppet sem vágyott társaságban tartson. Hangos sóhajtás tört fel belőlem, ahogy éreztem a csípőm a lány oldalának tapad. Először el akartam húzódni, de nem sikerült, csak annak árán, hogy őt magát is rántottam felfelé. Szerencsére a tapadás még olyan magasságban volt, hogy is lábra tudott állni... csak éppen úgy festettünk, mint a világ legnyálasabb szerelemes párja, akik nem akarnak egy cseppet sem távol kerülni egymástól. Rose óta még annyira sem akartam közel kerülni senkihez, mint korábban. Elég volt egy szívtörés az életemben.
- Olyan emberekkel szeretek kávézni akiket ismerek, nem szeretem az idegeneket és különösen nem a bunkó idegeneket - magyarázta a lány. Végül is lebunkózott, de nem nagyon érdekelt. Majdnem az összes hallgató megtett a hátam mögött, vagy éppen szemtől szemben, ha kellően felhúzták magukat... általában feleslegesen. - Nézze, vagy nézd, ha már startból amúgy is letegeztél, - folytatta aztán még mindig túl hevesen. Éppen akkor álltam meg stand előtt, így rá tudtam sandítani.  - hajlandó  vagyok megbocsájtani a „botlásodat”, még úgy is, hogy a megbánás legkisebb szikráját sem látom benned,  de nem bánnám ha nem lennél ennyire önfejű, ha nem látnád ketten vagyunk, sajnos. Szóval azt csinálod amit én is akarok, alkalmazkodj egy kicsit, ha már így összeragadtunk.
Megvontam a vállamat.
- Akarsz te is egy kávét, vagy mi van? kérdeztem morgolódva egy kicsit. Nem szerettem a nagyszájú lányokat, de hát nem lehetett mindenki bájos és pironkodó, mint Rosie volt. Főleg, hogy ez a lány egyértelműen idősebb is volt nála valamivel. Vagy legalábbis idősebbnek tűnt a kiállása és a viselkedése alapján.
- Mással nem szolgálhatok és mellesleg nem akarom a bocsánatodat sem. Nem én tettem magam elé a spenótos valamit. - Magyaráztam és ahogy sorra kerültünk szembesültem vele, hogy a váltás a kávés standnál az egyik diákom volt. Oliver. Egy túlbuzgó másodéves aurorhallgató.
- Áh, professzor, csak nem a barátnőjével tesz egy gyógyító sétát? - kérdezte túl hangosan, körülbelül mindenki ránk nézett. - Hallottuk, hogy lebetegedett... jaj, de modortalan vagyok, Oliver Bones.- Nyújtott kezet a lánynak. - Tökéletes kezekben van Bahri professzor, ahogy látom.
Erre elfintorodtam.
- Na jó. Pofa be. Két kávét kérünk. - Közöltem morogva, majd kitúrtam a zsebemből pár érmét és odavágtam a srác elé. Felőlem akármit pletykálhat, csak legalább ne az orrom előtt tegye meg.
Megvártam, hogy kiszolgáljon, aztán felkaptam a két kávét és futólépésben arrébb mentem onnan - magammal rángatva a szőke csajt is.

Pázsit szőnyegen

szett

Egy meleg márciusi szombat.
Arian

A szeszély a tökéletes napoknak a tökéletes elrontója tud lenni, bár a múltkor épp egy nagyon kedves emberrel hozott össze, csak annyira megijedtem, hogy nem sok alkalmam volt megismerni jobban az urat, elég ciki volt a helyzet, hebegtem habogtam és azt éreztem, hogy pillanatok alatt elájulok, nem is értem mi történt ott velem, soha nem szoktam így megijedni. Most nem egy túl kedves emberhez ragadtam, szóval lehet ezért meg sem akarom ismerni, de lehet csak rossz napja van és ezt a szeszély még meg is koronázza, szóval megpróbálom visszafogni magam és sokkal több türelemmel állni az úrhoz, hiszen már nekem nem teljesen ismeretlen a helyzet. A kávéstandhoz rángat magával és elérem végre, hogy meghallgassa a mondanivalómat, nem várok lelkizős, mindent kibeszélős társaságot az úrtól, de azt nem bánnám ha ő is puhulna kicsit, ki tudja meddig leszünk egymás mellett. A magyarázkodását csak csendben fogadom, nem reagálok rá inkább semmit. Elfogadom a kávét, rám is rám fér és a bocsánata nélkül is megleszek ha jobban belegondolok, csak nem rontotta volna el a helyzetet az udvariasság.
- Áh, professzor, csak nem a barátnőjével tesz egy gyógyító sétát? Hallottuk, hogy lebetegedett... jaj, de modortalan vagyok, Oliver Bones. Tökéletes kezekben van Bahri professzor, ahogy látom. – kicsit kellemetlen helyzetbe hozott Oliver, vagy kicsoda, mindenki ránk szegezte a tekintetét emiatt kicsit el is pirosodtam. Leginkább azért mert rájöttem, hogy az úr professzor, hát pont nem ügyvéd, ez a tippem nem jött be, így azért már érthető miért ilyen morcos, a tanárok élete azért elég gondterhelt. És, hogy én lennék az úr barátnője?  A szavaim elakadtak, azért ez elég túlzás, még csak össze sem illünk, mármint a külsőnk, mondjuk az nem számít, de akkor is. Udvarias akartam lenni én is a sráccal, beakartam mutatkozni és nyújtottam volna a kezem de a professzor odébb rántott miután kifizette a kávémat. Eszembe sem jutott, hogy elmagyarázzam bárkinek is, hogy nem vagyunk együtt, ehhez senkinek semmi köze nem volt, és szerintem a férfi sem volt a magyarázkodós típus. Elindultam a pokrócomhoz vissza és húztam magammal az urat, közben azon gondolkodtam, hogy mit is tudnék mondani ezek után.
- Tehát professzor, nem gondoltam volna. - böktem ki – Túl morcosnak tűnsz, vagyis az én tanáraimhoz képest, tudod a művészek olyan elvarázsolt világúak kicsit, de élvezhetően és közvetlenebbek is mint sok más ember, - való igaz, a tánctagozaton a tanárok jó értelemben furcsák, lelkizősek, de mégis tudják mikor és hol kell a tanár-diák között a határt felállítani. – Amelia Evans vagyok – elveszem az egyik kávét a kezéből és biccentek felé köszönet képen – mivel így egymáshoz ragadtunk nem árt ha legalább egymás nevét tudjuk. És ha már professzor, akkor szabad megkérdeznem mi a szakterületed? – kérdezgetem kicsit magáról és csak remélni tudom, hogy kedvesebben válaszol mint ezidáig – Ami azt illeti nem nézel ki betegnek, vagy ez amolyan „munkacsömör”? – huppanok le a plédemre ahová igyekszek magammal rántani őt is.

may we meet again



2003. március 12.
Amelia

Kellemetlen. Bár tény, hogy nem ez volt az első alig húszéves, akivel összeboronáltak. Ezért csak leráztam magamról a megjegyzéseket és amint belekortyoltam a kávémba, hagytam, hogy húzzon magam után, visszafelé a baleset helyszínére. Előbb-utóbb csak feloldódik a mágikus kapocs, anélkül, hogy letépnénk egymásról a nadrágot.
– Tehát professzor, nem gondoltam volna. – Kezdett bele az újabb csevegésre. Reakció helyett beleszürcsöltem jó hangosan a kávéba. – Túl morcosnak tűnsz, vagyis az én tanáraimhoz képest, tudod a művészek olyan elvarázsolt világúak kicsit, de élvezhetően és közvetlenebbek is mint sok más ember.
Sóhajtottam egyet és leengedtem a kezemben szorongatott papírpoharat. Jól esett a koffein, kicsit kizökkentett az addigi fésultságból.
– Amelia Evans vagyok– közölte, mire hajlandó volt kivenni a kezemből a neki szánt kávét. Az kicsit kevésbé tűnt erősnek, mint az eszpresszó, amit magamnak választottam. – mivel így egymáshoz ragadtunk nem árt ha legalább egymás nevét tudjuk. És ha már professzor, akkor szabad megkérdeznem mi a szakterületed? – Kicsit meglepett, hogy ilyen unalmas témát válaszott, de megvártam, míg elharadja az összes kérdést, amit udott rólam. – Ami azt illeti nem nézel ki betegnek, vagy ez amolyan „munkacsömör”?
A kérdésre felvonhattam volna a szemöldökömet, de aztán nem szóltam inkább semmit… és nem is fintorogtam inkább. Egyszerűbb volt válaszolni, mert elvitázhattuk volna, amíg el nem válunk egymástól, ám egyelőre ahhoz nem volt kedvem. Elég volt a munkahelyi stressz. Azért is készültem ki mostanra annyira, hogy még egy hét betegszabadságra is kellett mennem. Kizárólag az idegeim miatt kellett pihennem. Fizikális jelei nem voltak a dolgoknak… leszámítva némi fejfájást.
– Arian Bahri. – Feleltem bemutatkozásképpen. Amúgy is kizárt volt, hogy elkerüljök egymást ezen a helyen… mégis csak itt tanítok, ő meg valamelyik akadémiára jár. Ránézésre a művészetire, ott nem túl sok komolyan vehető ember fordul meg. – Filozófiát és diplomáciát tanítok. Az utóbbi a fő szakterületem… bár nem értem miért érdekel ez az unalmas vacak annyira, hogy még rá is kérdezz. Nem számít mi a szakterületem, nem az határoz meg.– Közben lehuppantam vele együtt a plédre és megnéztem magamnak azt a zöld cuccot, amit itthagytunk. Elvileg szégyen, hogy rendszeres zöldségfogyasztóként nem ismertem fel. Az indiai ételek nagyrészt persze rizs és csicseriborsó tette ki. Ha volt időm tényleg otthonit enni, akkor a curryt választottam. Finom volt, gyors és meleg.
– A hét elején voltam beteg, mostanra már jobban vagyok. Egészségügyi sétára jöttem ide. Azt hallottam, csendes hely… kár, hogy tévedtem… – Sóhajtottam fel és lehúztam az erős kávém végét. Aztán néztem csak rá, habár ebből a szögből meglehetősen nehéz volt alaposan megnézni magamnak. – Hadd tippeljek, valami színésznőféle vagy. – Közöltem, de még mielőtt megszólalhatott volna folytattam: – Van benned egy olyan primadonnás beütés.

Pázsit szőnyegen

szett

Egy meleg márciusi szombat.
Arian

A nap visszatér a felhők mögül és épp a mi kis helyünket világítja meg, felemelem a fejem a meleg sugarak felé és hagyom, hogy a kávém már-már égető melegséggel tapadjon a kezemhez. Ahhoz képest, hogy egy idegen ember volt hozzám tapadva, tudtam élvezni nyugodtan a nap melegét. Visszagondolva elég hisztérikusra sikerült a bemutatkozásom, amit már most bánok, magam sem tudom ilyenkor mi üt belém. Talán a lelkem már így próbálja velem tudatni, hogy fáradt, minden apró kis frusztrációra kiakadok a napokban, rám férne egy jó kis utazás, vagy mondjuk a nyár. Szerintem a tanév ezen szakaszában már mindenki fáradt valamennyire, én első évesként duplán kimerültnek érzem magam, mint tavaly amikor a vizsgák előtt álltam a Roxfortban, pedig aztán az is megleckézteti az embert alaposan, de én élveztem a kihívásokat és a tanulást is. Itt meg azt hiszem az új emberek megismerése, az új helyszín és az új helyzetbe való beleszokás merített ki ennyire, mivel a fél évi vizsgáim nem voltak nehezek, ezért csak ezekre tudok tippelni.
– Arian Bahri. Filozófiát és diplomáciát tanítok. Az utóbbi a fő szakterületem… bár nem értem miért érdekel ez az unalmas vacak annyira, hogy még rá is kérdezz. Nem számít mi a szakterületem, nem az határoz meg. – a számhoz emelem a kávémat belekortyolok és a műanyag pohár szélén hagyom egy kicsit a számat, hagyom, hogy a kávéillat lepje el az egész testemet és élvezem a melegséget ami a kis pohárból jön, onnan pislogok a professzorra. - A hét elején voltam beteg, mostanra már jobban vagyok. Egészségügyi sétára jöttem ide. Azt hallottam, csendes hely… kár, hogy tévedtem… - mint aki valami rövidet iszik, úgy húzta le a szinte forró kávét - Hadd tippeljek, valami színésznőféle vagy. Van benned egy olyan primadonnás beütés. – elemelem a számtól a poharat és leteszem magam mellé a fűre. Jót mosolyogtam a feltételezésén. Én színésznő? Talán az előző rikácsolásom miatt feltételezi a primadonnaságomat, de ugyan, hol vagyok én annyira bátor, hogy ilyen mesterséget tanuljak? A színészet az egyik legszebb művészet számomra, de ott ki kell vetkőzz minden gátlást magadból, a saját érzelmeidet bátran kell tudni használni és mindenki elé kitárni. Ezért választottam én inkább a táncot, ez is az érzelmek művészete, bármelyik táncba bele lehet pakolni nagyon sok érzelmet, de valahogy te magad kicsit mégis eltudsz rejtőzni, különösen ha páros táncról van szó, a partnered megfelelő menedékhely.
- Távol állok én a színészettől – mondom kicsit nevetve, - nincs elég bátorságom hozzá és kicsit azért szégyenlős is vagyok, bár tudom, nem épp olyannak ismertél meg, de azért a színpad más, mint egy eldugott kis rejtekhely. – mondandóm közben beletúrok a hajamban és észreveszem magamon, hogy máris zavarba jöttem. Mindig ez van ha magamról kezdek el beszélni. Másról bármikor meghallgatok bármit, csak magamról ne kelljen mondani semmit, ezért a témát rögtön visszavezetem rá. – Látom nem a munkád a kedvenc tevékenységed az életedben. De mond csak, akkor szerinted mi határoz meg? – kérdezem figyelmesen, bár eldöntheti, hogy válaszol vagy sem. – Nem ez határoz meg szerintem sem, de ez is hozzád tartozik, ez is te vagy, te választottad ezt az utat és a döntéseid viszont meghatároznak téged, szerintem. Aztán ha jobban belegondolunk, a munkahely és az, hogy milyen szerepet töltesz be a társadalomban elég sokat hozzátesz az emberek első benyomásához. Mert valljuk be, sok ember a külsőségek és a titulus által ítél. Általában hamarabb kezdeményezünk beszélgetést egy rendezett kinézetű professzorral akár, - mutatok rá -  mint egy földön ülő, nincstelen emberrel. Aztán lehet kiderül, hogy előző hiába tanult ember, attól még egy tahó, utóbbi meg hiába nincstelen, mégis szebb a belseje mint bármilyen képzett professzornak. – hirtelen észbe kapok, hogy már megint csak sértegetem és próbálom menteni a menthetőt - De basszus, ne értsd félre, nem feltétlen rád értettem most, vagyis, egyáltalán nem rád értettem, szóval, mindegy is – gyorsan felkapom a kávémat a földről és jó hosszasan belekortyolok, közbe fülig elpirulok a tapintatlanságom miatt.

may we meet again



2003. március 12.
Amelia

Nem így kellett volna töltenem a hétvégét. Inkább gubbasztottam volna otthon a rémálmaimmal, minthogy összetapadjak egy vadidegennel, hogy a diákjaim rajta csámcsogjanak. Nem, mintha számított volna… talán csak az zavart, hogy egy újabb fiatal lány társaságába keveredtem. Rosie is csak tizennyolc volt, mindennél jobban hiányzott a társasága, a kedvessége, de ez a lány még köszönőviszonyban sem volt az ő finomságával. Egészen más volt. Harsányabb, bár csinosnak csinos.
- Távol állok én a színészettől, nincs elég bátorságom hozzá és kicsit azért szégyenlős is vagyok, bár tudom, nem épp olyannak ismertél meg, de azért a színpad más, mint egy eldugott kis rejtekhely. - A kis nevetésből és a hajtúrásból rájöttem, hogy éppen zavarban van. Nem tudom miért, talán mert szóba hoztam őt és kivételesen nem csak a csipkelődés volt közöttünk. - Látom nem a munkád a kedvenc tevékenységed az életedben. De mondd csak, akkor szerinted mi határoz meg? - kérdezte, kicsit megint rám terelve a szót. Azt azonnal megértettem, hogy nincs valami sok önbizalma, nem szeret szóba kerülni, mintha takargatni való lenne az életében. Valahogy én is így voltam.
- Gondolom, minden más. - Vontam vállat. Nem akartam olyan nagy szavakat használni, hogy az, ahogyan az ember szeret, vagy az, akit az ember szeret. Nem voltam nyálas alak, sem éppen romantikus lélek, mégis hittem az érzések erejében. Más nem volt, ami ebben a világban többet jelentet volna. A többi ugyanis anyagi dolog volt. Lehettem ugyanis akármilyen gazdag, ha egyszer a házam kongott az ürességtől és rideg volt.
- Nem ez határoz meg szerintem sem, de ez is hozzád tartozik, ez is te vagy, te választottad ezt az utat és a döntéseid viszont meghatároznak téged, szerintem. Aztán ha jobban belegondolunk, a munkahely és az, hogy milyen szerepet töltesz be a társadalomban elég sokat hozzátesz az emberek első benyomásához. Mert valljuk be, sok ember a külsőségek és a titulus által ítél. Általában hamarabb kezdeményezünk beszélgetést egy rendezett kinézetű professzorral akár, - magyarázott aztán. - mint egy földön ülő, nincstelen emberrel. Aztán lehet kiderül, hogy előző hiába tanult ember, attól még egy tahó, utóbbi meg hiába nincstelen, mégis szebb a belseje mint bármilyen képzett professzornak.
Éreztem, hogy a tahó nekem szól. Ezért megköszörültem a torkomat.
-  De basszus, ne értsd félre, nem feltétlen rád értettem most, vagyis, egyáltalán nem rád értettem, szóval, mindegy is. - És magyarázkodás, és pirulás. Kezdtem azt érezni, hogy ez valamiféle forgatókönyv, mikor a nők hozzám beszélnek. A legtöbb zavarba jött és pironkodott. Talán túl szigorú vagyok.
- Tisztában vagyok vele, hogy egy paraszt vagyok. Kár ettől zavarba jönni... - Sóhajtottam fel, majd felnevettem végül. - De én ilyen vagyok. Aki kedvel, így kedvel. - Rose is így kedvelt. Megköszörültem a torkomat és elnéztem a tárja, egészen kellemes volt itt kint, bár az összetapadást továbbra is mellőztem volna.
- Szóval, mit tanulsz? - kérdeztem aztán, hátha végre megtudom a nagy kérdést. Ha már nem színésznő, bizonyára hallgató valamelyik akadémián. Nem emlékszem, hogy láttam volna, pedig a filozófia minden szakon kötelező. Így talán még nem vette fel. A művészeti szakokon a hallgatók gyakran halogatták az órámat, szóval nem lepett meg semmi.