Foltos Tappancs Kávézó

A Foltos Tappancs Kávézó nem véletlenül kapta a nevét, ugyanis ez nem csupán egy egyszerű kávéház, hanem telis-tele van cicákkal. A címadó Foltoska egy bengáli nőstény cica, a kávézó ékköve, ő a tulajdonos macskája, aki mindig büszkén henyél a kis ágyában, vagy a kék cicaszemeivel kuncsorog ki egy kis simogatást. A kávézó méltán népszerű a macskás varázslók és boszorkányok körében. Foltoskán kívül még hat cica várja a szeretgetést. Ivan, az orosz kék macska, Bruma a szomáli, Masni a Toyger, Futrinka a thai macska, Rőtszakáll a walesi macska és Bon Voyage a LaPerm cica.

[ღ pawtners in the crime ღ]

ღ pawtners in the crime ღ

Elliot

(2002. november 8.)

Ruci

Meow, meow, meow
Delilah, I love you, Delilah, oh
Ooh, you make me so very happy
You give me kisses and I go out of my mind, ooh
You're irresistible, I love you, Delilah

Amióta megkaptam Zserbót jaspertől, még színesebb lett az életem. Még az is kérdéses, hogy ő mászkál folyton a nyomomban, vagy én az övében, de egyszerűen imádom azt az aprócska kis tacskót. Teljesen elovadok, mindig amikor rá godnolok, mert Jasper és a kedvessége is az eszembe jut. És akkor még jobban rájövök, hogy menniyre is bele vagyok zúgva. Nem, nem zserbóba, hanem Jasperbe. De persze zserbót is imádom, csak máshogy. Szóval... Annyira elképesztő, hogy van egy kiskutyám, és hogy Tarzan is kezd vele megbarátkozni. Meg a többi állat is. Most, hogy van egy kis időm, pedig végre annak szentelhetem, hogy eligrom Londonba, Jasper ajándékáért. Kinéztem egy boltot, ahol venni szerettem volna neki valami mágikusan aranyos és szép valamit. Mr. Bigyó boltja pedig valahol ott kell, hogy legyen, londonban.
Ahogy összeszedem magam és hoppanálásra készen vagyok, utoljára meggyőződöm mindenről, hogy mindekinek van elég enni és innivalója, majd nemes egyszerűséggel - és a gyomorgörccsel - elhoppanálok. persze nem gondolok bele, hogy akár el is tévedhetek... Áh, csak London. Csak a hatalmas, büdös, káoszban lévő haaatalmas London tele muglikkal és varázslókkal. Minden oké, nem tévedhetek el ilyen egyszerűen, ez nem a Roxfort, ahol a lépcsők mozognak és minden foylosó hirtelen máhogy néz ki.
Igyekszem önbizalommal elindulni, de sheogy sem sikerül megtalálnom Bigyómágus Boltját, pedig... pedig itt kell lennie, egy kis utcában. Nem is értem, hogy nem szúrja ki a szemem, az újságban is akkorsa nagy cégtáblája van, vagy milye. Kínomban, hogy összevissza mászkálok, csak elkedzek benyitogatni minden boltba, legyen az édességes, vagy vadász, vagy halbolt.. sose tudni, mi rejtőzik mögöttük... De sehol sem találom. Már az jut eszembe, hogy itt fogok megőszülni ebben a hűvös, hidegen rideg utcán. A nagyvárosokban még az ősz sem olyan őszes. Sokkal ridegebb mert még alig vannak színes fák is, főleg itt. na jó, ez lesz az utolsó bolt ahová beniytok, aztán hazamegyek és szépen elsírom magam Szerbóbnak, hogy már megint milyen szerencsétlen vagyok.
De ahogy benyitok az üzletbe, minden hirtelen el is felejtődik, mert egybők kiugrik a cukiság faktorom. Mindenhol cicákat látok, midnenhol embereket látok, akik cicákat simogatnak, és ó, te jó ég, az egyik, egy  LaPerm cica éppen hozzám indul, és purrogva körbedörgölőzik a lábamon. Én pedig tócsává olvadok, hogy te jó ég ez mennyire aranyoooos.
- Óóó, sziasziaszia, milyan kis baba vagy, jaj de szép a bundád, hát kinek van a legszebb bundája? - guggolok le elé, miközben idiótán gügyögök. Ha az ember állatot lát átmegy ilyen nagyon fura módba, és csak gügyög. Elvarázsolva simogatom a cicát, és az örökkévalóságig is tudném csinálni, amikor is, hirtelen macskástól felborít valami... valaki... au...

◂ pawtners in the crime ▸

2002. november 8.

◃sophie▹

cunning

style: outside ║ zene: Revolution

Gyorsabb lépések, O’Mara! – harsogta valahol mélyen bennem a hang. Úgy pörögtek az események, mint az ijesztő, lapátos cucc, amivel melegben legyezik magukat a varázstalanok. Ventillátor, O’Mara. Ventilátor. A hang folytatta, mintha muszáj lenne cseverésznie, mikor valami félszemű alak elől rohantam. Miért van ennyi félszemű bűnöző? Oké, Roxmortsban, a Szárnyas Vadkanban én vakítottam meg egészen véletlenül Iant, mikor tizennyolc éves koromban cseszegetett és tökéletesen akaratlanul arcon találta az egyik átkom.
Mindensetre az autóizékhoz kellő hűtőfolyadék most jól jött volna, mert odakint rendkívül hűvös volt, én még is izzadtam. Nem futottam, de idegesen rohantam előre, remélve, hogy nem ér utol a széles vállú izomkolosszus. Egy üttéssel ki tudott volna lapítani. A mugli tömegben ráadásul a hoppanálás és varázslás sem lett volna éppen szerencsés. Annyit tudtam, hogy közel van a Mágus tér, ahová betérve meg tudtam volna húzni magamat és nem kell visszaadnom az életemért cserébe Heléna Daloló Medálját.
Alig hogy betértem a macskaköves térre, megláttam a kávézók és éttermek kirakatát. Egy-két helyen még be is láttam annyira, hogy az asztalok közepén ég, hangulatos gyertyákat is kiszúrtam, ami szépen világította meg a kicsi, enyhén sötét tereket. Még sem lassítottam a lépteimen, inkább befúrtam magam a tömegbe. Csak annyira pislogtam hátra, hogy ellenőrizzem, a nyomomban van-e még a Félszem. Nem láttam sehol sem a termetes alakját… így konstatáltam, hogy esetleg egyben térhetek vissza Aidenhez.
Igen, Aidenhez, aki eleve megbízott ezzel a melóval. „Gondolom, tudod ki az a Heléna, Nyuszi.” Ez a mondat már megvett, aztán hallgattam, ahogy a füstfelhő mögött elmeséli Trójai Heléna nyakláncának történetét. A medál eredeti volt, a lánc pedig egy ’30-as évek beli boszorkánytól került rá, aki őrülten kereste az örök fiatalság elixírjét. Akkoriban az a mende-monda járta, hogy aki Heléna medáljának éneke mellett alszik el, fiatalságot és örök szépséget kap. Ez aligha volt igaz… de legalább elég érdekes ahhoz, hogy megvegyék később a holmit, ha csak meg nem tartom a kellően szép darabot.
Még azért összehúztam magam, nehogy esetleg meglásson valahonnan, ahol nem szúrtam ki. Egy ugrándozó kisgyerek mellett haladtam el, aztán a következő ajtót belöktem és fordultam is már be. Egy hangos hapcizás ijesztett meg, szinte azonnal, amire kicsit összerezzentem. Erre nem voltam felkészülve… imádtam a macskákat, de hogy ekkorát tüsszentsen egy ilyen apró lény.
– MERLIN BASSZA SZÁJBA!– Kaptam a mellkasomhoz, majd már fordultam is meg, hogy úgy mégis hova kerültem. A hirtelen mozdulattal valami zsákszerűségbe ütköztem be. Éreztem, amint felborul és éppen csak oda akartam pillantani, hiszen az üvöltéstől minden ember és minden macska engem bámult.
– Khöm… – köszörültem meg a torkomat. Eddigre tudatosult bennem a vörös hajcsomó, meg az, hogy a csaj van itt, aki randizott velem, mikor Avery még a lányom akart lenni. A barátnője volt, vagy mi a fene, most meg Flynn-nel jár, amit azóta is furcsa… de néha-néha láttam a vöröskét, mikor Aiden miatt összefutottunk.
– Szia Vöröske… – dünnyögtem és felé nyújtottam a kezemet, hogy összekaparjam a földről.

[ღ pawtners in the crime ღ]

ღ pawtners in the crime ღ

Elliot

(2002. november 8.)

Ruci

Meow, meow, meow
Delilah, I love you, Delilah, oh
Ooh, you make me so very happy
You give me kisses and I go out of my mind, ooh
You're irresistible, I love you, Delilah

Vajon hogy van Zserbó? Nehezmre esett otthagyni. De tényleg. Minden esetre a felől nem aggódok, hogy ha felébred magányos lenne. Van ot egy csomó jószág, és Trazan is egészen jól kijön vele. Mondjuk az a málé cica szerintem senkit se lenne képes megtámadni. Sose láttam azt sem, ahogy modnjuk hoz haza egy egeret. Biztos vagyok benne, hogy előbb barátkozna össze velük. Furcsa cica volt, de nagyon hozzám nőtt. Ahogyan zserbó is. Szerelem volt első látásra, haogy a világoskék kis szemei észrevették az én tekintetemet. Nem olyan megszokott tacskó színe volt, ahnem az a kellemesen krémes, lisztes barna. Olyan aranyosan nézett ki, mintha egy listes zsákból mászott volna elő. Ezért is lett Szerbő, olyan süteményesen édesen nézett ki. Persze emiatt Jaspert is még jobban imádtam. Vajon mior áll be a Jasper szerelem faktorom normálisra? Már régen túllőtte a normális szintetm és most se nézett ki úgy, mintha lecsillapodna.
Oké, egy kicsit talán le kellene nyugodnom. Szinte még most is hihetelten, hogy ennyire összepasszolunk, hogy így esmásra találtunk. A Roxfortban szinte nem is volt esélye, hogy összefussunk, pedig a szokottnál több jüfej mardekáros ismerősöm volt, annak ellenére, hogy az első években nagyon tartottam tőlük és inkább kerültem őket. Aztán Averyvel kezdett járni én meg csak gondolni sem tudtam arra. A legjobb barátnőm pasijára ráhajtani tabu volt, de az utolsó hónapokban már avery olyan furcsa lett, és egyre jobban halványodott a kettőnk barátsága. Végül is nem vagyok magányos nélkül, ott vannak a többiek akiket nagyon szerettem. jasper mellett meg aztán egyáltalán nem voltam. Még Rose néni is szerette. Kicist hiányzott, hogy ott hagytam, amikor kipakoltam a cuccaimat a házból, ahová befogadott a cicái mellé. Fájt látni azt a két házat a hátam mögött hagyni, ahol felnőttem.
Ahogy körbenézek a helyiségben a kis tappancsosok között egyszerűen tudom, hogy ide el kell jönnöm Jasperrel. Kávé is van itt, úgyhogy nézheti ahogy én megmérgezem magam megint a sütikkel, meg összetaperolom az összes létező cicát, ahogy most az előttem lévővel teszem. A  kávézó os olyan bályos, a fal heréres szürke, midnehol cicás dekorációk, szőrös puffok, édes és kávé illat terjeng a cicaillattal együtt. Azt hiszem megtaláltam a földön lévő Mennyországot. Amiben nem nagyon van időm gyönyörködni, mert nekem repülnek és elborulok. fel se fogom, hogy mi vagy ki dönt fel. Csak a fejel körül táncoló cicákat látom, meg hallom, ahogy valaki dühösen ordít.
– MERLIN BASSZA SZÁJBA!
Hát, azt hiszem valahogy én is így godnolom, de én nem ebzsélek csúnyán, mert az annyira nem szép egy lánytól.
- hajjajjj - sóhajtom inkább. Lassan ahogy felhúz, kezd egyre ismerősebbé válni az alak, aki belém üttközött, aztán, amikor kiseprem az arcomba tóduló hosszú tincseim el is mosolyodom.
– Szia Vöröske…  - köszönt Elliot én meg letöröletlen, széles mosllyal köszöntöm. valahogy inkább volt ő Aiden férje már a számomra is, mint Avery (ex)apukája. valahogy szinte azok az idők olyan messzinek tűnnek.
- Sziaaa, Ellioot. Te is a cicák miatt vagy itt? - kérdezem kíváncsian, miközben a minket bámuló tömeg lassan visszatér a saját elfoglaltságához. Kicist sóhajtok is, túlságosan kínosan éreztem magam az előbb, ahogy mindeki minket nézett. Egy cica dörgölőzik a lábszáramhoz. - Úú meghívlak egy kávéra! - lekesedem fel. Nem is volt még alkalmam beszélgetni vele, szóval megragadom a kabátja ujjánál és húzom az egyik puffos pihepuha ülőizék felé, hogy lezuttyanjak, és máris magam elé vegyem az italapot, miután kihámozom magam a kabátomból. A puffszerű valami szinte magába szippantja a fenekemet. vajon fel fogok tudni innen valaha állni, vagy Jaspernek kell értem jönnie, hogy vigyen haza ezzel együtt?
- vajon mi van a Cicapopsi nevű kávéban?... - kérdezem kissé összevont szemöldökkel, aztán rápislogok Elliotra

◂ pawtners in the crime ▸

2002. november 8.

◃sophie▹

cunning

style: outside ║ zene: Revolution

Csak én lehetek akkora szerencsétlen, hogy ahová beérek, már is túlzott feltűnő voltam. Remek. Remek. Egy tolvajnak pont így kell viselkednie ugyebár… nem is lapítania, míg meg nem szabadul a lopott holmitól, amit egy félszemű óriástól lopott el. Megköszörültem a torkomat és úgy vtettem, mintha minden rendben lenne.
Sophie-val még akkor találkoztam, amikor Avery a lányom akart lenni. Aztán odahaza helyre álltak a dolgai, lelépett, én meg valahogy tovább léptem. Eleinte hiányzott, mégis csak a lányomnak tartottam, egy csomó mindent tettem kettőnkért, még ha amúgy nem is voltam a legjobb apa a világon és nem tudtam eltartani sem Nathaniel Forest támogatása nélkül. Az is egy korszak volt, ami lezárult. Sophie-val pedig már leginkább csak Aiden barátjának, Jaspernek a barátnőjeként találkoztam. De ez nem volt olyan mélyenszántó kapcsolat, ezért is volt furcsa őt túlzottan szőke, száznyolcvan centi feletti függelékek nélkül látni.
– Sziaaa, Ellioot. Te is a cicák miatt vagy itt? – kérdezte kíváncsian.
Megint megköszörültem a torkomat és körbe néztem. Rengeteg macska volt erre és mindegyik olyan bíráló pillantással méltatott, mintha csak tudnák, miért evett be ide a fene engem. Nem, nem terveztem a bajuszkirályság tagjainak orrára kötni a dolgot. Jól van, O’Mara, jól van, most akkor rögtönözzünk. A hang bíztatott, én meg kihúztam magam és elfordultam a bejárattól, nehogy odakintről felismerjen az üldözőm.
– Persze. Gondoltam nincs rajtam elég macskaszőr otthonról és magamra szedek még egy keveset… – bólogattam nagyon határozottan, de nem igazán szerettem volna idegen macskákat simogatni. Nem tudom miért, sosem vonzott ez a dolog, elvoltam Zeusszal és a közös kis dolgainkkal.
– Úú meghívlak egy kávéra! – Lelkesedett be Sophie, aminek köszönhetően csak még többen kezdtek el bámulni minket… pláne, mikor a kabátom ujjába kapaszkodott és húzni kezdett az egyik puffkupac felé. Szinte éreztem, hogy rám tapadnak azok a pillantások és talán Vitrol egyik fülese is éppen itt ül, hogy megírják a Szombati Boszorkány címlapján: „Nathaniel Forest kínai szeretője megint félredug.” Talán szebben fogalmazta meg vagy kellően gúnyosan ahhoz, hogy sokan felfigyeljenek rá.
– Ő… köszi… – suttogtam és lehuppantam egy túlzottan is színes valamibe. Túl puha volt, annyira, hogy elpunnyadni is képes lettem volna benne… de nem. Nem! Észnél kellett maradnom, hiszen az a félszemű barbár bármikor betörhetett az ajtón, hogy megpróbálja puszta kézzel eltörni az ujjaimat, csak azért, mert olyan ügyes kis tolvaj vagyok.
– vajon mi van a Cicapopsi nevű kávéban?...
Megárztam a fejemet. Megpróbáltam Sophie-ra koncentrálni, finoman jelezve, hogy még véletlenül sem sántikálok semmiféle rosszaságban. Az ártatlan arc persze ehhez hozzá is segített, hiszen Sophie-nak fogalma sem volt a múltamról, ő csak ezt ismerte. Az ártatlanságot, hogy Aiden férje vagyok és Avery egykori apja. A tolvaj oldalamról lényegében fogalma sem volt… ugye?
– Van az a kávé, amit a cibetmacska kakájából főznek. – Vontam vállat. – Az a világ legdrágább kávéja… elvileg. – Tettem hozzá. Nat szerzett egyszer nekem olyan kávét. Érdekes aromája volt, de szarszaga semmiképpen sem volt. Szóval élvezhető ital volt.
– Én egy hosszúkávét kérek. – Közöltem, ha már így felajánlotta, hogy meghív.

[ღ pawtners in the crime ღ]

ღ pawtners in the crime ღ

Elliot

(2002. november 8.)

Ruci

Meow, meow, meow
Delilah, I love you, Delilah, oh
Ooh, you make me so very happy
You give me kisses and I go out of my mind, ooh
You're irresistible, I love you, Delilah

Olyan kellemesen békés ez a nap, nem? Itt nyávognak körülöttem a cicákok, és bár még fel is borítottak, arról kiderült, hogy egy kedves ismerős. Ez már egészen felvidított, még akkor is, ha nem pont a kávézás a legfontosabb célom, és hát azért sietnem os kéne, mert ha zserbó felébred, és nyüszíteni kezd, hogy egyedül van, a végén rámhívják az állatvédőket. és akkor elvennék a kiskutyámat. Ó, te jó ég. Oké. Nyugi, Sophie, nyugalom. Semmi baj nem lesz, zserbónak amúgy is sok alvásra van szüksége, és lehet akkor fel se fog kelni, csak ha haza érek. egészen olyan érzésem van, mintha a saját gyerekem hagytam volna hátra, ami valljuk be rettentően ijesztő, főleg úgy, hogy végül is Jasperrel élek, és milyen fura, hogy egy kutya a "gyerekünk". Oké, talán ilyen túlpörgött aggyal nem is kéne kávéznom. Inkább csak behunyom a szemem, és megnyugszom, hogy végre  atekintetem megállapodjon ELlioton.
Mosolyogva felpislogok rá. Szerintem az elmúlt időszak alatt maximum két szót váltottam vele, ha nem hármat. Inkább csak szóban forgott, mert Jasper néha mesélt Aidenről és Elliotról is. Olyan cukinak tűnik a házasság dolog, vagy csak én látom annak miattuk? persze ettől csak elvörösödni tudok, azért az méég messze van, és hát. Hét jaj ne szaaldj enynire előre Sophie, most csak jasper van meg a kiskutya és az egyetem és. Kell egy kávé. Van olyan kávé ami lepörget és nem fel? Nyugató kávés? Ami nem tea, mert a tea meh. Brrrr.
lelkesen ülök le kávézni Elliottal, nem is nagyon veszem észre rajta, hogy kissé feszült inkább leköti a figyelmemet azm hogy rácsodálkozzak a fura nevű kávékra. Macskaköröm kávé, Cicagombóc kávé, Szőrgombóc kávé... remélem ebbbe nem igazi szőrgombóc van. És cicapopsi.. Ki taláta ki ezeket a neveket?!
- Van az a kávé, amit a cibetmacska kakájából főznek. Az a világ legdrágább kávéja… elvileg
- Öhm... - krekedik ki a szemem, és nem próbálom meg elképzelni, hogy mégis hogy csinálják, meg mégis honnan szerzik és jaj. Késő elképzeltem, te jó ég. - Lehet ez is abból készül - nézem meg az árát, mert eléggé boros. Nagoyn-nagyon borsos. Na jó, valami egyszerűbbet, Sophie, csak mert nő vagy nem kell mindig a legdrágábbat kiszúrni mindig. Végül én is kérek egy kávét, Elliot után, Mézes Macska a neve és azt írja az itallap, hogy kapok hozzá cicás mézeskalácsot.
- Szóval - sóhajtok, majd beletúrok a hajamba, kicist zavartan, meg mert a babahajaim az arcomba másznak. - remélem izgis az életed mostanában - vigyorodok el, miközben Elliot ölébe mászik egy macska, és kényelmesen dagasztgat a mancsával az ölében míg bele nem fészklei magát. Hozzám is odajön egy, éppen halálra dörgölőzik a lábamnál. Ahogy megérkezik a kávé, már fel is csillan a szemem, amikor hirtelen kivágódik az ajtó, szinte a macskák és az emberek egyszerre néznek az ajtó elé, ahol egy tagbaszakadt fickó áll, és kiabálni kezd.
- O'MAAARAAAAA!!!
- Nincs itt! - kiáltok fel, és Elliot arcába dobok egy macskát, remélve, hogy nem feltűnő és a rémisztő alak is elmegy. Természetesen ennél feltűnőbb nem is lehetnék, a helyiségnenm mindenki ránk bámul, meg a hapsira, aztán megint ránk, mintha csak valami béna filmbe keveredtünk volna. A mellettem ácsorgó, szőke, loknis hajú, rózsazsín síminkben lévő lány gondol egyet és sikoltva elszalad, miközben a kávénk egyenesen felénk repülnek.
- ADJÁTOK KI NEKEM OOOO'MARAAAAAT! - dörömböli az alak, én meg lerántom macskástól ELliotot az asztal elá.
- Ajaj, mitől mérges rád ennyire? - kérdezem aggódva, mert hát végül is sok mindennel fel lehet idegesíteni valakit, de ennyire? Őszintén nem ismerem annyira Elliotot, de még azt s etudom, hogy mit dolgozik. Biztos valami... Valami Elliotos mukát. Az egész kezd valami elcsépelt western utánzatú filmszerűvé válni. Közben persze halálra vagyok rémülve úgy gubbasztok mellette az asztal alatt és egy macskát ölelgetek magamhoz, aki csak nyávogva türelmesen lóg a kezeim között. Meg fogunk halniii.

[– Parancsoljatok! Jó szórakozást a macskákhoz! –]

◂ pawtners in the crime ▸

2002. november 8.

◃sophie▹

cunning

style: outside ║ zene: Revolution

Rohadtul el kéne húzni még a környékről is, O’Mara… A hang úgy dünnyögött bennem, mint egy hisztis kisgyerek, aki másra sem vágyott, csak is a figyelmemre. Engem azonba lekötött az ingyen kávé gondolata, na meg az, hogy ez a vörös kiscsaj Aiden egyetlen – általam ismert – barátjának a nője. Gondoltam nem ártana jóban lennem vele, ha már egyszer lépten-nyomon belé botlok.
Kicsit oldani akartam a feszültséget, ezért elmeséltem neki a cibetmacska kakijáról a történetet, na meg azt, hogy milyen méregdrága kávé az, amit abból csinálnak. Nat egyszer-kétszer vett nekem ilyesmit, mikor utaztunk vagy valami luxus szállodában szálltunk meg. Az az élet egészen más volt, mint a mostani. Talán nem az anyagi rész miatt. Egészen egyszerűen Nattal többször mentem el otthonról, mint Aidennel… és mindig a csillogást kerestük.
– Öhm... – kerekedett el Sophie szeme, ahogy leesett neki, miről is beszélek. Képtelen voltam nem elvigyorodni. – Lehet ez is abból készül – pillantott vissza az itallapra. Én rá sem néztem, elég egyszerű volt kitalálni, hogy a szokásos hosszúkávémat fogom inni ízesítés és tejszín nélkül.
– Kétlem. Nem elég giccses ez a hely ahhoz. – Vállat vontam. Inkább nem folytattam, nem akartam az előző házasságomról beszélni neki. Valójában senkinek sem kellett volna róla beszélnem. Aiden valószínűleg úgyis féltékeny lenne, ha azt mondanám, hogy „Nat elvitt ide, meg oda és milyen izgi volt.” Sosem mutatta ki, de láttam azt a villanást a szemében, ha olyan téma keveredett elő, amiben az exeim voltak érintettek.
– Szóval – túrt bele a hajába. Erre hirtelen kiázott a hideg. Nem is tudom miért, olyan déjà vu érzésem volt. Mintha láttam volna már ezt a kis mozdulatsort valahol… de hol? Hümmögve bámultam a vörös tincsekbe fúrt ujjakra. Te hülye vagy, O’Mara. Aiden. Aiden csinálja mindig pont ugyanígy. – remélem izgis az életed mostanában.
A gondolatról egy macska vonta el a figyelmemet, ahogy az ölembe ugrott. Az éles körmeit azonnal a combomba nyomta, hogy vadul dorombolva dagasztani kezdjen. Utáltam, mikor Zeusz otthon ezt csinálta. A fehér bőrömön szinte azonnal megjelentek a vörös barázdák.
– Izgis? Nem különösebben. Inkább csak olyan átlagos. – Vontam meg a vállamat. Semmiképpen nem soroltam volna az izgis kategóriába, hogy majdnem meghalt a férjem és egy fájdalmas átkot kellett a testembe engednem, csak azért, mert neki túl kellett élnie. Azt sem éltem meg különösebben izgalmasnak, hogy nem tudtam varázsolni, sem hoppanálni normálisan azóta. Ha meg nagyobb távokat tettem meg, egyenesen beájultam.
Hamarosan visszatért a pincér.
– Parancsoljatok! Jó szórakozást a macskákhoz! – Vigyorgott ránk a pincérnő. Közelebb húztam magamhoz a bögrémet, hogy megnézzem rajta a tappancsos díszítést és a két kergetőző cicát, aki körbe-körbe futkosta a felületen. Szerettem az ilyen mágikus kávézókat, valahogy minden élettel telibb volt, mint azokon a hideg mugli helyeken. A lány éppen Sophie kávéját rendezgette, meg valami ajándék kekszekről beszélt. Nem érdekelt, a saját bögrémmel foglalkoztam.
Valamit éppen mondani akartam Sophie-nak, mikor kivágódott az ajtó. Az a félszemű seggfej volt, csak nem szúrt ki azonnal, mert éppen úgy ültem, hogy nem látott rám. Talán ez volt a szerencsém. A macska ijedtében leugrott az ölemből és elfutott.
– O'MAAARAAAAA!!! – kiabált be a kávézó amúgy is síri csendjébe.
– Nincs itt! – Kösz, Sophie, most aztán tuti nem jön rá, hogy itt vagyok. Szó szerint egy macska landolt az arcomban. A pincérnő meg annyira összerezzent, hogy a kávénk egy részét sikerülhetett levernie, mert éreztem, hogy a meleg ital egyenesen az ölembe folyt.
– ADJÁTOK KI NEKEM OOOO'MARAAAAAT!
Folytatódott a kiabálás, a macska meg leugrott rólam, hogy elmeneküljön. Csak Sophie rángatott be az asztal alá. Ott próbáltam meg összehúzni magam.
–  Ajaj, mitől mérges rád ennyire? – kérdezte Sophie.
– Mit tudom én… – rántottam meg a vállam és belenyúltam a zsebembe. A láncot akartam ellenőrizni, de az nem volt ott… a francba! Nem elég, hogy eddig kergetett, most még meg is öl valamiért, ami nincs is nálam. – Nincs nálad valami fegyver? Kés, bicska? – kérdezgettem. Közben a félszemű közeledett felénk. Láttam, ahogy az asztalunk felé fordul és a lába megindul abba az irányba, amerre vagyunk. Talán kiszagolt, mint valami elcseszett kutya.
Asztalokat kezdett felborogatni és végül a miénket is egy kézzel félreütött. Olyan egyszerűen, mintha csak egy takarót rángatott le a fejünk felől.
– O’Mara, mikor lettél ilyen gyáva féreg? – kérdezte és már nyúlt is felém. Simán elkapott volna a nyakamnál fogva, ha nem hajolok félre és gurulok kicsit hátrébb. Éreztem, hogy minden mozdulattal macskaszőrök sokaságát szedem össze a ruhámmal.
– Nincs nálam a szarságod! – Magyaráztam és a falig hátráltam, ami amúgy túl közel volt. Nagyon nem akartam varázsolni, féltem, hogy elájulnék tőle és akkor csak még rosszabb helyzetbe kerülnék. A kabátomnál fogva kapott fel és a falhoz préselt. Kurva erős volt, még csak meg sem remegtek az izmai.
– De nálad van.
– Kutasd át a zsebeimet, ha nem hiszed el! - Közben egy gyenge mozdulattal tökön rúgtam. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy leejtsen és alaposan megüssem magam. Nem számított, már kúsztam is félre úgy, hát találok valami menekülő útvonalat. Szóval bebújtam Sophie mögé, akárhol is volt éppen.

[ღ pawtners in the crime ღ]

ღ pawtners in the crime ღ

Elliot

(2002. november 8.)

Ruci

Meow, meow, meow
Delilah, I love you, Delilah, oh
Ooh, you make me so very happy
You give me kisses and I go out of my mind, ooh
You're irresistible, I love you, Delilah

Kicist örülök, hogy lelsuul az élet egy fél órás kávézgatással, főleg, hogy ELliot társaságában történik, aminek azért egy kicsit (nagyon) is örültem. Iagzából valahogy mégsem ismertem annyira ELliotot, és nem találkoztam vele többet, akkor sem, amikor Averyt nevelte, de azért örülök, hogy most Aiden mellett olyan... kiegyensúlyozottabbnak tűnt, még annak ellenére is, hogy volt az egész aurájában valami ijesztő sápadtság. Szeretem, ha az emebrek, akiket ismerek, azok boldogok, és boldogan élnek, attól én is boldogabb leszek. AMúgy is... Még a Vincenttel történt események ellenére is bután anivan elhiszem, hogy a világ jó hely lehet, ha az ember benne boldogan él a mellett akit szeret. Talán túl naív voltam, talán túl gyerekesen álltam ehhez. De Azért Elliot szemében mégis csak más fény csillogott, mint amikor még Nat mellett láttam. Szinte szomorú, hogy így elrosszabbodhat emberek között a kapcsolat. Remélem most már nem fog vele ez előfordulni, Aiden mellett. És azért remélem Jasper mellett se lesz ilyen, hogy hirtelen képtelenek léeszünk egymás mellett élni.
Most szinte minden gondolatom Jasper, akár hol is járok, halkan ott lappangva motoszál bennem, mintha csak a mindennapjaim része lenne, és sokszor godnolok rá, hogy most mi lehet vele, vajon nem hal e éhen a hosszú gyakorlatokon vagy az szemináriumokon. Szóval Igen, kicsit aggódom is, nem kap-e tőlem állandóan csuklás rohamot.
Éppen belemerültem volna a kávém tanulmányozásába, de akkor berontott egy fickó, Elliot nevét ordibálva, én peg persze teljes pánikba kerültem, miközben a hajam egyik fele tiszta kávés lett mert teljes pánikba került a pincérlány is. Ahh, sosincs nyugtom, visszaszívom, hogy ez egy békés nap! Annyi tellik tőlem, hogy macskét dobjak szerencsétlen ELliot arcára, hogy aztán a szegény állatok nyávogva elmeneküljenek. Miközben az emberek rémülten keresnek menedéket én is az asztala lá húzom Elliotot. Valahogy egyik ember sem tűnik olyan aurorszerűnek aki képes lekezelni a hapsit. Azért megnyugodok, hogy zserbót inkább hagytam ma aludni, és nem akar pár hetesen mondjuk megvédeni egy ekkora vikingszerűségtől. vagy ő már félóriás? Azért a Hagrid féle félóriásokat jpbban szeretem. Ő még csak nem is tűnik állatbarát típusnak.
– Nincs nálad valami fegyver? Kés, bicska? - kérdezget Elliot én meg belenyúlok a zsebeimben.
- Öhm. Hát van itt hullámcsat... hajgumi... zsebkendő... szemöldökcsipesz... Ó és! és! és egy marék kutya jutalomfalat. Hmmm. Ez azt hiszem nem egy túlélőfelszerelés alapcsomag - dünnyögöm, majd felsikoltok, ahogy felborul az asztalunk, és ELliotot úgy felkapja, mintha csak egy... egy nem is tudom kiscica lett volna, aminek alig van súlya. Oké, Sophie, csinálj valamit. Én is oldalra gördülök, hogy macskszőrösen-kávésan-sütimorzsásan talpra álljak. Remegve keresem a pálcámat, de ahogy az ujjaim közzé fogom se leszek bátrabb. Nem hittem volna hogy visszasírom a macskakakis kávés perceket.
Valami izéről vitatkoznak, ami nincs ELliotnál. Ez oké. Azért remélem rajtam nem így fogja keresni az elveszett dolagit. Ahogy leejti Elliotot, a puffanás hangjára összerezzenek, majd ELliot mögöttem köt ki. Már mondanám, hogy ha engem használ pajzsként akkor az annyira hatásos, mintha mondjuk egy gimikacsát tartana maga előtt, de aztán a földön a kuporogva gubbasztó cicák tappancsai között valami fényes valamit pillantok meg.
- Elliot, ott csillog egy... csillogó izé! - súgom felé, majd a felénk közeledő alakra nézek és hátrálni kezdek, ahogy egyre közelebb ér. Persze ezt se csinálhatom az életem végéig, pedig de jó is lenne!
- Stupor! - kiáltom, és megcélzom a hatalmas fickót, reménykedve abban, hogy eltalálom. A biztonság kedvéért még egy néma protegróval is körbeveszem magunkat, mert a hatalmas fazon kezében már ott villog a pálca. - Oké, most meg fogunk halni - sóhajtom magam elé.

◂ pawtners in the crime ▸

2002. november 8.

◃sophie▹

cunning

style: outside ║ zene: Revolution

A kávézás sem lehet már kellemes és békés, ha az ember zsebében lapul egy lopott ékszer. Gondterhelt sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy meghallottam a nevemet... ám nem sok időm volt bosszankodni. Hogy is lett volna? Ahelyett, hogy fájdalmak árán párbajra adtam volna a fejemet, a bennem lüktető átokkal karöltve. Fájdalmasan mart volna a mellkasomba, ha csak megpróbálok mágiát használni. De ezt vállaltam, mikor Aiden átkát magamhoz vettem - legalább részben.
Az asztal alá húzódtunk be. Nem ez volt a legjobb fedezék, előbb-utóbb kiszúrható volt, hiszen nem fedte az asztalt hosszú terítő, hogy elrejtsen. Fegyver kellett, lehetőleg mágia mentes, hogy ne rontsam a saját esélyeimet a túlélésre. Egy elbaszott félvak, félóriás volt. Azt küklopsznak hívják, O'Mara. A hang gúnyosan röhögött fel, én viszont határozottan féltettem magam. A testem gyenge volt, még nem épült fel a történtek óta.
- Öhm. Hát van itt hullámcsat... hajgumi... zsebkendő... szemöldökcsipesz... Ó és! és! és egy marék kutya jutalomfalat. Hmmm. Ez azt hiszem nem egy túlélőfelszerelés alapcsomag - a mondandója végén Sophie felsikkantott. Engem pedig felrángattak, mintha csak valami rongybaba lennék. A hátam nekilökte a falnak, amitől nagyot nyekkentem. Egyelőre esélyem sem volt védekezni.
A földre kerülve minden részem fájdalmasan lüktetni kezdett. Nyöszörögve próbáltam összeszedni magamat... éppen elég kellemetlenül alakult ez a szituáció már így is... nem hiányzott még ez a néhány zúzódás, amit majd rejtegetnem kell Aiden elől.
- Elliot, ott csillog egy... csillogó izé! - mondta Sophie, miközben a támadom még nyöszörögve támasztotta meg a falat. A reszkető macskák között pillantottam meg a csillogó valamit, ami nyilván a zsebemből esett ki és a lánc volna az. Azonnal hasra vágtam magam és már le akartam csapni, de cicák félre ugrottak. A lábaik számomra nem látható helyre sodorták a láncot.
- Merlinfasza... - dünnyögte kicsit mérgesen.
- Oké, most meg fogunk halni - hallottam közben Sophie kétségbeesett hangját. Elővettem a pálcámat, muszáj volt valamit tennem. Erősen markoltam rá a lucfenyőpálcát és már lendítettem is előre. Nem számított, hogy fájni fog... hogy szenvedni fogok. Tennem kellett valamit tényleg.
- Invito lánc!
A csillogó ékszer már repült is felénk. Láttam, ahogy félszem megpróbál utánakapni. Nem sikerült neki, az ujjai között reppent el a lánc, rajta az apró medállal és egyenesen a tenyeremben landolt. Fél kézzel átkaroltam Sophie vállát, majd hoppanáltam. A gyomromban, a mellkasomban fájdalmas feszülés uralkodott. Aztán szédelgés maradt csupán, ahogy néhány sikátorral odébb, egy halszagú kuka mellé érkeztünk.
- Nem... haltunk... meg... - öklendeztem, majd egyenesen a kuka mellé hánytam. Ez az átok a legrosszabbat hozta ki belőlem. Gyenge voltam, sőt egyenesen törékeny. Nagy nehezen felegyenesedtem, megdörzsöltem a hasam, nem mintha az enyhített volna a fájdalmon bármennyit is. A szédelgés viszont kicsit lecsökkent és csak a kellemetlen, sötét kavargás maradt.

[ღ pawtners in the crime ღ]

ღ pawtners in the crime ღ

Elliot

(2002. november 8.)

Ruci

Meow, meow, meow
Delilah, I love you, Delilah, oh
Ooh, you make me so very happy
You give me kisses and I go out of my mind, ooh
You're irresistible, I love you, Delilah

A félelem az elme gyilkosa. Milyen igaz ez. Érzem, ahogy teljesen lebánít megint, mint ahogy abban a sötét raktárban is tette. Szinte kihúzza a lábam alól a talajt, és képtelen vagyok normálisan, józanul cselekedni bármit is. Csak kúszik fel a hátamon, és teljesen leblokkolok, miközben szánalmasan tehetetlennek érzem magam. Miért vagyk ilyen béna?
Miért van velem mindig valami? Ha csak ülök egy parkban, ha csak besétálok venni új fa anyagot, ha csak kávét szeretnékl inni végre valakivel, ha csak bezárom a boltot éjjel... Te jó ég a világ komolyan közveszélyes vagy mi? Teljesen kikészít és komolyan mire megy ki ez az egész? Hogy hátralévő életemben utca fóbiám legyen és sose merjem elhagyni a házat? Mert ha még történik velem pár ilyen egymás után valami, akkor nagyon is a felé haladok, hogy ki se fogom tenni a lábam még a szobámból se, nehogy rám is rámzuhanjon egy zongora, mint a mesékben. Konkrétan egy háborús övezet alakul ki egy pillanat alatt a békés kávézóban. Az emberek a fotelek, kanapék aszalok alá bújnak, a macskák meg ahol éppen menedéket találnak, miközben az az ijesztő fickó egyenesen felénk trappol. Eddig is sejtettem, hogy ELliotnak izgalmas az élete, Avery sokszor mesélte, hogy megsérült, de... De hogy miért? Hát most már értem. Folyton rémisztő alakok üldözhetik. Csoda, hogy ő neki még van kedve az utcán közlekedni. ELliot is olyan bátor, mint rajtam kívül mindenki más. Én is szeretnék az lenni, nem csak egy haszontalan rongybaba, aki még a saját árnyékától is megijed.
Nem tart sokáig a fedezékünk, mert a fickó a markába fogja meg ELliotot, én meg úgy érzem rajtam múlik, hogy él-e vagy hal-e. Iagzából nagyon szeretnék neki segíteni, de anynira megijedek, szinte lebénulok. Pedig még Zserbóban is több a harci kedv még úgy is, hogy pár hetes, képes lenne nekirontani bárkinek aki bántani akar engem azzal a csöpp kis testével.
Komolyan össze kellene szednem maga, most,. hogy Jasper is folyton aggódik, látom rajta, hogy nyiomasztják még az akkori esemének, és én nem szeretném, ha rajtam látné még minig, hogy... engem is megvisel az egész, az hogy ott mi történt, hogy hogy temették be a törmelékek Vincentet... Én nem akarok belegodnolni abba, hogy ő most tényleg halott... Valahogy rémisztő ez a gondoloat is. Erősnek kell lennem, hogy Jasper is elhigyje, hogy jól vagyok, és tényleg miatta akarok az lenni. Túl sok teher nyomja a vállát miattam, csak azért, mert életképtelen vagyok és szerencsétlen.  Ezért hát ahogy ELliot teste fájdalmas puffanással a földre ér, és mert mérges leszek, mert egyik ügyesebb felnőttebb varázsló se segít, megpróbálok egy stuporral, hátha ideiglenesen egér utat tudunk nyerni.
Elliot, ahogy a láncra mutatok, felé veti magát, de a cicák elrugdossák azt, én pedig még mindig remegő kezekkel fogom rá a pálcám a kicsit bénult fickóra. Erősnek kell lenned, Sophie, erősnek kell lenned, nem oldhatsz kereket! Ezt mantrázom magamban, mintha valami ima lenne, miközben ELliot hangja megtölti a feszült csendet a kávézóban.
- Invito lánc!
Nem is tudom miért hittem azt az előbb, hogy ELlioté csak valami belső megérzés volt, mint amikor az ember tudja, hogy átmegy e a zh-n, vagy nem. A bűbájom azonban nem tart sokáig a fickó pálcát ránt én meg megint úgy érzem ki tudnék menekülni a világból, de mielőtt ezt megtenném, érzem Elliot kezét amint átkarolja a vállamat, és beránt a sötét meg a távilo pukkanós visszhang. Valami félre eső helyen lyukadunk ki, én meg érzem, hogy a szemem keresztbe áll, és neki kell támaszkdonom a falnak. Sose bírta a gyomrm ezeket a mágikus utazásokat, lehetett az kandalló, vagy zsupsz kulcs, vagy esetleg hoppanálás, a szemem midnegyiktől keresztbe a hasam meg a feje tetejére állt.
- Merlin elmacskásodott nyakára - szakad ki belőlem egy sóhaj, ahogy a falnak támaszkodva kifújom a levegőt és Elliotra nézek. Nem iagzán van jó bőrben ő sem.
- Nem... haltunk... meg... - momrogja, majd a kuka mellé hány, én meg rémülten megyek oda hozzá, hogy megnézzem mennyire van rosszul. Ez valahogy nem csak egy sima hoppanálásféle rosszullétnek tűnik.
- Jaj... Így nem hagyhatlak magadra, Aiden mérges is lenne rám. Szóval hazakísérlek Hamutartóba, jó? - közben támogatóan segítek neki kiegyenesedni, vagy megidnulni. Iagzából rossz ötletnek tartom, hogy most megint hoppanáljunk egyet, de szerencsére tudom hozzájuk az utat, úgyhogy inkább valamilyen úton módon, de hazajuttatom ELliotot. Hallottam Jaspertől, hogy nem igazán szereti a Mungót sem, szóval amint végre megérkezünk Hamutartóba, Hermésszel írok Aidennek egy üzenetet, és addig vele maradok, amíg jobban nem lesz, vagy AIden meg nem érkezik.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD!

oh, granger! nice to meet you!

Nagy summával a zsebeimben veszem az irányt hazafelé, azt hiszem, ezúttal sikerrel nyugtázhatom a napomat. Néhány csecsebecsén sikerült túl adnom,  mely hatására ebben a hónapban nem kell éhen pusztulnom. Viccet félretéve, valójában a világért sem éhezem és van pénzem elég még annak ellenére is, hogy az apám nem támogat. Persze, ha támogatni akarna sem fogadnám el a segítségét. Először nehéz volt megszokni az önálló életet, viszont sokkal nagyobb volt a küzdelem a saját démonjaimmal. Kellett néhány év, mire pszichésen önmagam voltam, bár a mai napig is kísért az akkori helyzetek. Szerencsére ennek mind vége, hála Potter-nek és a haverjainak. El kell ismernem, Potter nagyon tökös a maga módján. Milyen kár, hogy ezt sosem ismerném be senki füle hallatán. De ez így jó, ha még mindig tartanak tőlem és utálnak. Egyébként sem tudom magamat kifejezni, vagy egyáltalán hogyan kell reagálnom arra, ha valaki foglalkozik velem. Fogalmam sincs. Maradjon is így.
(...) Egyébként ha már a kapcsolatokról beszélek, el is felejtettem így a nap végén, hogy a minap látni véltem Granger-t, bár nem sokáig tudtam követni őt, ugyanis hirtelen tűnt el. Nem meglepő, elvégre ügyes és okos boszorkány. Nem lepne meg, ha utólag észrevette volna azt, hogy valaki követi. Vagy épp azt is tudta volna, hogy pont én követem. Igyekeztem tartani a távolságot és egyébként sem láttam túl sokáig. Egy ideig kételkedtem, hogy ő az, de most már biztos vagyok abban, hogy tényleg őt láttam. Amióta a Roxfortot otthagytuk, sem őt, sem pedig a játszópajtásait nem láttam. Őszintén? Nem is kerestem őket.
A makacsságom ellenére azért mégis érdekelt, hogy Granger mostanában mégis mit is csinál, hogy van, még mindig ő a helyi okostojás... nos, kíváncsi lettem. Viszont hirtelen tűnt el, vagy csak én vesztettem el őt szem elől, ezt pontosan nem tudom. Viszont úgy tűnt, mint akinek nem újdonság az útvonal, úgyhogy utolsó ütőkártyám az volt, hogy amikor magam is végzek a dolgommal, akkor este felé visszajárok arra, hátha találkozom vele. Ki tudja, lehet valahol dolgozik, vagy mit tudom én. Majd kiderül.
Valami Foltos tappancs kávézó mellett láttam elmenni utoljára, úgyhogy gondoltam oda megyek először. Nem lehet rossz hely; ha mégis sikerül vele találkoznom, meghívom egy kávéra, vagy amit szeret. Kíváncsi vagyok rá és tényleg érdekel, hogy hogyan alakult a sora.
A kávézótól néhány méterre nekidőltem a falnak; már nincs sok járkáló erre, kezd sötétedni is. Még egy kicsit várok, ha esetleg nem jön, majd benézek holnap újra.

A m a c s k á k s z é p e i
2004 • február • 14.



s k i n • d e l i a h

to: Macmillan

Utáltam minden porcikámmal Oscar Caine-t, és Hakont is, jelenleg. Az utóbbi egyszerűen nem bukkant fel ebben a hónapban még, és én hülye még baglyot is szereztem, hogy tudjak neki írni. Még egy baglyot is, a két kutya mellé! Esküszöm elment az eszem, de jó messzire. Szóval, természetesen nem jött még Londonba, és még ki is tört ez a fránya, nevetségesen giccses ünnep is. Nem igazán izgatott a dolog, hogy ilyenkor jutott eszébe mindenkinek az, hogy egymást szeresse, meg bepótolják a szexet, meg mit tudom én. De, nekem is voltak egyszerű kis vágyaim, méghozzá az, hogy bármikor is, de sörözzek azzal a bunkóval, és élvezzem a társaságát. De persze, kit is érdekel Raven. Senkit. Maximum Oscart, aki mostantól háromszorosan fogja nekem a kocsmámban fizetni a piák árát. Miért is fogadtam vele, hogy én több mogyoróvajas-lekváros kenyeret tudok enni, mint ő? Költői kérdés volt, tök részegek voltunk, és olyankor minden szarságba belementem.
Szívesebben kiöltöztem volna ma Hakonnak is, csak úgy, mert tetszeni akartam neki, pedig egyébként nem igazán voltam az a díva csaj, egyszerű cuccaim voltak, a legtöbb fekete volt és szinte csak nadrágokban jártam, meg bakancsban és sportcipőkben. Nem is nagyon volt még vörös ruhám sem, max az a szexi köntös, ami nem sokat maradt rajtam legutóbb. De ha már erre a hülyeségre beíratott az a gyökerek gyöngye, akkor hát önmagamhoz képest kicsíptem magam. Legalább… legyen meg a tudat, hogy miről is marad ma le. Nevetségesen gyerekes bosszú volt ez, semmi értelme nem volt. És persze, még lépni se mertem semmit, hiába volt legutóbb Elliotnak igaza.
De akkor is elbaszottnak tartottam magam, és nem szívesen aggattam volna ezt az egészet rá senki másra. Így is néha túl élénk volt néhány dolog a fejemben, szinte szétfeszült attól a sok elfolyó képtől, amiket mindig láttam a szemem elől kúszni. Ma is láttam torz alakokat a szemem sarkából, vagy éppen tócsákat, és jeleket ott, ahol nem volt semmi, de úgy tényleg semmi. Lehet inkább ezt az egészet is lazának fogom venni, csak reménykedtem benne, hogy nem valami pattanásos, kapafogú furcsa csávó lesz a partnerem. Akkor egyrészt az arcába fogok röhögni, másrészt pedig… Ki fogom nyírni Caine-t.
Be is toppantam a macskás helyre, ahol rögtön az arcomba kúszott az a jellegzetes tömény valentin-napi illat, mindezek tetejében még tele volt a hely macskákkal. Ha a kutyáim megérzik rajtam meg fognak őrülni. Sóhajtva léptem hát be... na jó, igazából szinte feltéptem az ajtót, túlságosan hozzászoktam már a kocsmázásokhoz. Iagzából nem nagyon voltam normálisabb helyeken sem, a legutóbbi kocsmatúrámnak is itt volt éppen az eredménye egy lábam  előtt nyávogó, vörös masnis fehér macska képében. Eléggé feltűnően érkeztem, én pedig igyekeztem ezt éppen lazán készültem venni, kikerülve a hófehér cicát. De aztán felbukkant egy másik macska hirtelen, mintha a földből nőtt volna ki, és majdnem orraestem rajta. Éppen hogy nem taknyoltam el, bizonyára annak köszönhetően, hogy beleüttközben valakibe, és ha már ott volt, jól meg is kapaszkodtam benne. Egyelőre nem fogtam fel, hogy ki volt az, így morcosan fel is morrantam.
- Merlin méretes golyóira! - bukott ki a számból, aztán, csak sóhajtottam egyet. Fogalmam sem volt, hogy kivel fogok itt találkozni, de ahogy felpislogtam, úgy kerekedett el a szemem, mert bizony Mr. Keményarc volt az, vagyis a főparancsnok.
- Nahát! - adtam hangot a meglepődöttségemnek. Őt igazából még egy zöldséges boltba is nehezen képzeltem el, mert annyira “hivatalos fickó vagyok” arca volt. Nem hogy egy macskás kávézóba lássam. - Úgy értem… macskasimogatóba jött? - kérdeztem, és lazán elvigyorodotam. Biztosan nem ő vele fogok itt romantikázni. Tuti nem. Ki van zárva. Ugye?

[A macskák szépei2004. február 14. to; Raven Harvey]

A macskák szépei

2004. február 14.



to; Raven Harvey

Harold Macmillan bizonyára túl nyugodtan fogadta a „tréfát,” amit az Aurorparancsnokság dolgozói eszeltek ki. Benevezték egy túlszervezett, romantikus kalandra a szerelmesek ünnepének alkalmából és ő ezt cseppet sem élvezte. Keserű szájízzel vágott bele a nyakkendő kötésbe, fésülködésbe és az útnak indulásba is. Mégsem panaszkodott. Egy rossz szót nem szólt, csupán rideg pillantással sújtotta alkalmazottait, akik vihorászva figyelték, amint elhagyja munkahelyét. Mostanság nem távozott ilyen korán, rendszerint túlórázott és nem is gondolt a magánéletére. Most is csupán csak azért, hogy másnap az orruk alá dörgölhesse, szörnyű estélye volt. Ráadásul ez jó indok volt arra, hogy az irattárakat is rendbe rakassa a zöldfülű aurorgyakornokokkal, akik kieszelői voltak kínzásának.
Sértett arckifejezéssel hoppanált a Foltos Tappancs Kávézóba, ahol olyan tömény cukor- és macskaszag fogadta az aurorparancsnokot, hogy még össze is rezzent. Aztán kelletlen képpel közölte egy alkalmazottal, hogy a Szombati Boszorkány vakrandi rovata miatt van itt és éppen ekkor ütközött bele valaki. Az öltözéke alapján nem gondolta azonnal, hogy a rendi partnere. Szőke volt, csinos… de Macmillan visszafogott ízlésének túl harsány. A következőkben érkező káromkodás is erre utalt.
– Merlin mérges golyóira! – Bukott ki az ifjú hölgyből a szitkozódás. Macmillan csupán felvonta a szemöldökét, míg nem találkozott a tekintetük is. A kék szemek is szépek voltak, a parancsnok még is borzadt ettől a nőtől.
– Szép estét… – mormogta és biztos volta benne, hogy nem kegyelmez neki a sors. Ez a nőszemély lesz az estéje „fénye.”
– Nahát! – Lepődött is meg, mintha még nem látott volna embert. Macmillan normális helyzetben bizonyára feszengett volna, de most nem érzett ilyesmit. Csak figyelte, mi lesz ebből, azt a tipikus „hivatalos fickó” külsőt felvéve. – Úgy értem… macskasimogatóba jött?
Sóhajtott végül egyet és kezdésnek megrázta a fejét.
– A Szombati Boszorkány vakrandija miatt vagyok itt… – Közölte olyan lemondó hangsúllyal, hogy már inkább egy riadt kölyökkutyára kezdett el hasonlítani, semmint egy aurorparancsnokra. Rosszul érezte magát és gyakorlatilag biztos volt benne, hogy a mai itt tartózkodásukat, a hölgy korai távozása miatt majd ki is kell fizetnie. A macskákkal persze nem volt gondja, habár a szagukat nem tűrte mindig jól. Még simogatni is bevállalta volna őket, de azért magától nem ücsörgött volna itt a világ legszánalmasabb napján.
– Harold Jack Macmillan vagyok. – A lehető leghivatalosabban mondta ki a nevét, ám a kezét a nő felé nyújtott. Ha elfogadta a kézfogást, odahúzta a törékeny kacsót az ajkaihoz, hogy csókot leheljen rá. Harold úriember volt és attól még mert az ő estéje már is szörnyű volt, nem akarta egy fiatal hölgyemény napját is tönkre  tenni. Tudott ő viselkedni, méghozzá úriemberhez illően is.
– Na várjon csak… – Mondta és kinyitva aktatáskáját hatalmas csokrot húzott ki belőle.  Még Irma, a titkárnője rendelt meg napközben… hiszen Macmillan úriember volt. Ha férfi is jött volna a mai randira, hát ezt a kezébe nyomja. – Foglaljunk helyet.
Már lépett is az asztalok közé, hogy keressen egy megfelelően eldugott helyet.

A m a c s k á k s z é p e i
2004 • február • 14.



s k i n • d e l i a h

to: Macmillan

Nem voltam egy olyan macskás alkat bár alapvetően nem volt velük bajom, de elvoltam a két kutyámmal. Abból még az egyik mentett is volt, és nem is látott, de cserébe negyven kilóméterről kiszagolta, hogy kolbásszal jövök haza - nem a Hakon félével -, hanem a másik ehetőbb kolbásszal. Sajnáltam ezt a varázsvilágban, hogy a látást nem lehetett gyógyítani, de úgy tűnt itt sincs néhány bajra megoldás. és most macskák közzé megyek, hogy simogassam valamivel a lelkem, ami lehet, hogy szar lesz, mert hakon nem volt sehol, és jelenleg nagyon is gyűlöltem az egész világot érte. Nem mintha nem tehetnék arról, hogy nem léptem a kapcsolatunkba, már ha ezt annak lehetett nevezni, hogy néha igen csak egymást szétszedve lefeküdtünk. Minden esetre féltem is, nem attól, hogy mondjuk elutasít, azt túl tudtam volna élni... Rohadt nehezen, persze, hanem hogy megismeri azt a részem, ami nem volt szép. Nagyon nem volt az.
Talán nem is baj, hogy eljöttem ide, maximum lesz egy röhejes estém, vagy esetleg egy alkalmi futó kalandom, ahol megpróbálok nem arra gondolni, hogy Hakont csókolom éppen. Lehet inkább innom kellett volna, nem itt szenvedni, de már be is léptem a helyiségbe, ami tömény édességszagú volt és macskaillatú, majd bele is rongyoltam abba az emberbe, akivel soha életemben nem gondoltam volna, hogy összefutok halandó napjaim alatt. Ha erről lett volna látomásom is körberöhögtem volna magamat. Pedig így közelről meglehetősen dögös pasas volt, bár kétlem, hogy bármilyen szenvedélyességre képes lenne, túl hivatalos hozzá, de legalább jól mutatunk együtt. Legalább is mertem remélni.
– Szép estét… – mormogta én meg szórakozottan elvigyorodtam rá, és bólogattam is.
- Most már biztosan az lesz - jegyeztem meg és kicsit el is röhögtem magam, majd megkérdeztem mi jártaban volt erre.
– A Szombati Boszorkány vakrandija miatt vagyok itt… - mormogta megint olyan hangsúllyal, mintha valaki erre tényleg rávette volna. Kétlem, hogy önszántából jött volna ide, ahhoz ő túlságosan... hivatalos volt. vajon odahaza öltönyökben aludt este? Erre kissé fel is röhögtem.
- Bocsánat, csak tudja, kissé elvetemült párosításnak nézhetünk ki. Én is amiatt vagyok itt - néztem végig magamon, a fekete cuccaimban míg ő meg ki volt rittyentve. Ha mást nem is lesz ma, megtanítom egy kicsit lazulni. Még jól vállba is paskoltam, olyan barátságosan.
- Mutassunk be ennek a gagyi napnak, és élvezzük ki. Ígérem nem fogom lesmárolni -kacsintottam rá.
– Harold Jack Macmillan vagyok - mutatkozott be, és én kicist zavarba is jöttem attól, hogy a kezemet nyújtva felé még csókot is kaptam rá. Nem igazán tudtam hova tenni, bunkók között volt a mozgásterem, ahol a férfiak nem voltak ilyen udvariasak, leginkább csak verekedtek, amíg ki nem rúgtam őket vagy hánytak esetleg elitták a májukat.
- Köhém - dönnyögtem kissé zavarban, majd kihúztam magamat, hogy nőies legyek. - Raven Harvey - böktem ki a nevemet. Üdv, uram Raven Harvey vagyok nem nyilvántartott bűnöző. Reméltem sok Harvey volt még az országban és nem asszociál az elmebeteg apámra. Aztán még virágot is húzott elő a táskájából! Merlin szőrös valagára! Kissé megilletődve fogadtam el tőle, nem voltam az a lány aki cska úgy kapni szokott virágokat.
- Köszönöm. Milyen szép csokor - mondtam és újra elvigyorodtam, ahogy helyet foglaltunk, miközben az egyik felszolgáló túl széles és üde mosollyal a kezünkbe nyomott egy-egy szórólapot.
- Úúú, hát itt macskaszépségverseny is van! - röhögtem el magamat, ahogyan megnéztem magamnak a szórólapot, majd körbe is néztem, és igen tökéletesen be volt rendezve a helyiség a romantikus  díszlet mellett egy kis pódiummal, majd a felszolgáló elénk tett ilyen pontozó táblákat is.
- Mit hozhatok? Idén nagyon szoros a verseny, az izgalmakhoz ajánlom a páros-romantikus menüt, süteménnyel és tejeskávéval - villantott megint felénk egy túl széles mosolyt.

[A macskák szépei2004. február 14. to; Raven Harvey]

 

A macskák szépei

2004. február 14.



to; Raven Harvey

Harold semmiképpen sem tartotta a helyzetet zavarbaejtőnek. A nő viselkedése persze kicsit zavarta, de legalább eléggé szemrevaló volt ahhoz, hogy egy némító varázslat mellett legalább csodálhassa. Na már, Mr. Macmillan nem volt éppen az a csodáló fajta, nem is tudta pontosan meghatározni, mit tart vonzónak és mit nem, de látta, hogy Raven csinos. Ez pedig elég volt neki, hogy legalább ne azonnal akarjon elrohanni.
– Mutassunk be ennek a gagyi napnak, és élvezzük ki. Ígérem nem fogom lesmárolni – kacsintott az aurora a lány. Erre persze Macmillan csak két pislogást engedett meg felé, fogalma sem volt, miről beszélnek előtte. Nem ismerte a szlenget és nem is tervezett elmerülni benne. Vallatásnál persze ez sokszor gondot jelentett, de miután ráijesztett a kellemetlenkedőkre, azok normális szavakat kezdtek el használni.
– Rendkívül megnyugtató, Miss. – Közölte komoran. Ezen a ponton muszáj volt bemutatkozniuk egymásnak… habár úgy tűnt, hogy a lány már pontosan tudja, kivel van dolga. Mr. Macmillanről ez nem volt elmondható. Sok emberrel találkozott és bár kiváló arcmemóriája volt, képtelenség lett volna London minden boszorkányát észbe tartania, annak ellenére sem, hogy a varázslótársadalom jóval kisebb volt a muglinál.
– Köhém. – Köszörülte meg a torkát, mintha attól nőiesebb lenne. A testalkata és mozdulatai megvoltak hozzá, de minden más annak szöges ellentéte volt, már ami Macmillan felfogását illette. A legtöbb nő, akivel találkozott flancos ruhákban járt, a bálokba egyenesen kicsípték magukat. Ez a lány viszont nem tűnt előkelő származásúnak. – Raven Harvey.
A bemutatkozásra sem tudta hova tenni a lányt. Valószínűleg sosem hallott róla, mindenesetre, kibontva aktatáskáját a korábban rendelt csokor virágot vett elő. Egy szép, tisztességes csokrot, benne mindenféle virággal, amilyennek bármelyik hölgy örült volna.
– Köszönöm. Milyen szép csokor – vigyorodott el kissé talán bohócosna. Ettől Harold persze zavarba jött és csak leült az asztal mellett. Talán mégsem kellett volna virágot hoznia, ennek a Ravennek akár egy doboz bonbon is elég lett volna, azt legalább meg lehet enni.
– Úúú, hát itt macskaszépségverseny is van! – Röhögött fel, olyan hangon, mintha részeg matróz volna.
Macmillan is a szórólapra pillantott. Tetszettek neki a cicák a lapon, hiszen Macmillan kedvelte a szőrös jószágokat, neki is akadt egy sziámi odahaza. Már régóta gondolkodott, hogy Freddie mellé illene egy kistestvért is szereznie. Ez a hely pedig kellemesen emlékeztette erre a tervére, még kicsit el is mosolyodott.
– Mit hozhatok? Idén nagyon szoros a verseny, az izgalmakhoz ajánlom a páros-romantikus menüt, süteménnyel és tejeskávéval– lépett oda a felszolgáló. A lány arcán széles mosoly ült, ahogy pontozótáblát tett le a eléjük.
– Az jó lesz. Miss Harvey kér még valamit ezen kívül? – érdeklődött Macmillan a randipartnerétől és ha a lány választott még valamit, a pincérnő el is tűnt mellőlük. A helyét egészen más valaki vette át. Egy kövér, vörös macska, aki egyenesen az asztalukra vetette magát és úgy elfeküdt, hogy a pontozótábla máris eltűnt a bundája alatt.
– Bizonyára úgy gondolja, neki kell nyernie.