A Nagy Táncterem

l o n d o n
Londoni Orosz Mágikus Operaház



20020901

i  w a s  o n l y  a…
20020901

to: Mr. Sokolov

o u t f i t

A fejemben furcsa fájdalom lüktetett. A szemem sarkából láttam a világító szemeket és éreztem a gombócot a torkomban ücsörögni, várva, hogy szétfeszítsen belülről, míg megszólalni sem tudok, csak megjátszottan mosolyogni a sok vénemberre, akik meg akarnak mászni. Megigazítottam magamon a ruhát. Ez is egy kifejezetten nekem tervezett darab volt, kellően elegáns, mégis egyedi, ami illett hozzám. Mégsem éreztem készen magam arra, hogy Sokolov mellett álljak a megnyitón. Túl mélyen élt bennem a múltunk.
Sokolovval közel kerültünk egymáshoz. Azt hittem van közöttünk valami, az a sok ajándék, azok a kedves levelek… mégsem működött semmi. Nem is való nekem igazán ilyesmi. A munkám elfoglal, a munkám nem más, minthogy szórakoztassam a hozzá hasonló pénzeszsákokat, hogy az akadémiának eleget fizessenek, hogy újra és újra megkapjanak. Sokáig vágytam Eduardra, de mostanra már nehéz volt a közelében lennem. Kellemetlen. Ezért sem vártam ezt az estét.
A Nagy Táncterem névre hallgató rész még a háború alatt sérült meg. Itt is voltak összecsapások a halálfalókkal és rendkívül hosszú ideig tartott a mágikus freskók restaurálása, ráadásul a szobát annyi varázslattal védték le, hogy azokat mind helyre kellett állítani. Szép lett, megnéztem mielőtt elbújtam volna az öltözőmben. Minden tele volt arannyal és díszes, kristálycsillárokkal. A teret pedig kicsit megnyújtották a tükrökkel. Már hallottam, ahogy odalent felcsendült a klasszikus zene, bizonyára már a táncosaim is megkezdték a munkát, akik közé én nem tudtam beállni. A fájdalom elviselhetetlen volt a lábamban. Nem voltam több, puszta arcnál, akiért ideérkeztek a sajtótól is.
Végig túrtam a hajamat, ahogy a tükörbe néztem. A vállam felett megpillantottam a kölyköt, aki egésznap követett. Fekete sziluett volt, élénken világító szemekkel, mintha apró gyertyákkal tömték volna tele a fejét és mint egy faragott sütőtök, belülről világított. Nyeltem egyet, próbáltam nem odafigyelni, de közben éreztem a szorítást a mellkasomban. Már hozzászoktam többé-kevésbé az ilyen rohamokhoz, amik mindig rosszkor törtek rám.
Nem foglalkozhattam a problémáimmal. Ahogy nem foglalkozhattam azzal a ténnyel sem, hogy Yoana követett Angliába, sem apám újabb fenyegető levelei, amikben elmondta mennyire megbánom, hogy megaláztam.
Megráztam a fejem és inkább az ajtóhoz léptem, hogy a hatalmas díszlépcsőn meginduljak lefelé. Néhány vendég már ott várakozott, pezsgőt iszogattak és csevegtek. Egy öregember odaköszönt nekem, sőt még rám is kacsintott. Biztos voltam benne, hogy vele találkoztam már, mikor egyszer fizetett az akadémiának. Undorodva fordítottam el a fejemet és az egyik pincér tálcájáról leemeltem egy pezsgőspoharat. Magamhoz vettem egy kortyot, hátha az kicsit kisimítja az idegeimet… inkább egy Csillámpóni bájital kellett volna, az mindig szebbnek láttatja a világot.
A Táncterem is tele volt emberekkel. Végig simítottam a ruhámon, ahogy megláttam Eduard Sokolovot, ahogy elképesztően szexin feszített a helyiség legfeltűnőbb helyén, egy díszes freskó előtt. Megindultam felé, hogy legalább lássa, tényleg eljöttem és kifizethet a mai napra is. Átverekedtem magam néhány öltönyös és túlöltözött alakon. Aztán végre elértem Sokolov elé.
– Jó estét, főnök. – Álltam meg vele szembe és felnéztem a kék szemeibe. Kemény, oroszos arcvonásai voltak, amiket már megszoktam az iskolai éveim alatt. A Durmstrangban sokan megfordultak. – Valami erősebb ital nincs? – Kérdeztem és belekortyoltam a pezsgőmbe, közben folyamatosan a szemébe nézve. Furcsa bizsergést éreztem az egész testemben a puszta látványától. Még mindig vonzó férfi volt, csak változottot… valahogy nagyon megváltozott. Az egész kapcsolatunk kifordult magából. Közben éreztem, hogy a világító szemű gyerek lyukatéget a hátamba a pillantásával. Nem akartam, hogy itt legyen… és tudtam Sokolov el tudná űzni, mint régen.
– Jól telik az estéd? – Kérdeztem és kicsit körbe jártam, majd éppen mögötte, megálltam a freskóval szemben. Dagadt angyalok lebegtek egy felhőn ülő, teltidomú női alakot.

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

фарфор

MMII IX I

zene: Rachmaninoff - Piano Concerto No. 2, Op. 18 I. Moderato ||  outfit: boss

Eduard Sokolov masszív hegyomlásként feszített a Nagy Táncterem bejárata előtt, egy freskó mellett. Sziklaszilárdan állt ott, mintha a legerősebb szél sem fúhatta volna el. Szigorú arcára kemény vonalakat vésett a múlt karma, mely komor, mély banyomást tett az emberekre. Szeme kéken, komoran csillant meg az aranyfényű Táncterem pompás áradatában. Tekintete messze elnézett a tolongó, várakozó tömeg felett, akik szinte éhes medvékként várták azt, hogy a giccses aranyozott ollójával elnyisszantsa a vörös-arany fonalat, ami akadályozta jelenleg a csorda bevonulását.
Hátralesett egy párszor a felújított táncterembe, mely annyi évig hordozta magán az ostrom sebeit, mint a töld, melyet porig égetett a tűzvész. Ám elmúltak azok az idők, és mint ahogyan a természet is új életre kap, a táncterem is ismét régi lenyűgöző pompájában tündökölt. Sokolov szerette ezt a termet, a maga giccsességével, az aranyozott boltíveivel, a hatalmas barokkos stílusával. Kicsit túlságosan is emlékeztette őt a hazai ortodox világ nagy horderejű építészetére, ami előtt minden egyes alkalommal fejet hajtott.
Tudta jól, hogy Mihail Bertov is ide fog jönni, hiszen ő volt az, aki fizetett neki a megjelenéséért. Persze ha szigorúan vettük volna, csak egy kegyetlen marketing fogás lett volna a részérűl, hiszen tudta, hogy a férfiért minden nem, minden korosztály oda volt, és még a kevésbé művészet rajongók is beültek régen egy-egy előadására. Most pedig beérték azzal is, hogy megcsodálhatták a táncost. De Sokolov nem volt ennyire hidegvérű, hiába tapadt a kezéhez mocsok és vér. Pusztán csak a közelében akarta tudni, és tökéletesen jól mozgatta a háttérben a bábukat, hogy ez be is következzen. Nem mert hozzá közeledni, a kettejük kapcsolata túlságosan is reménytelennek tűnt. És még mindig űzte az a kegyetken téveszme - ami egyre csak a nyaka köré fonta hideg, nyirkos ujjait -, hogy Mikhail tudja ki is volt ő valójában.
Ujjaival körbeölelte a vastag, fűszeres, erős aromájú szivarát, és kifújta a tömeg feje fölé, miközben a tekintete végül rajongásának egyik tárgyán - ami most kivételesen nem Mikail volt -, megpihent. A meghízott angyalok kis fehér szárnyakkal, aranyhárfával a kezükben lebegték körbe a meztelen női alakot, aki egy felhőn ült. Godnolatait máris magukévá tették a fények, a felhők formái, a háttérben előbukkanó fennséges aranysugarak, amik beburkolták a festményben úszó alakok testét. Az isteni lét pompás nagyságát hivatott jelképezni a freskó, mintha a felhőn ülő Évát ünnepelték volna az angyalok. Sokolov szerette a nehéz témajú festményeket nem álltak tőle távol a mugli hitvilág erős, szimbólikus jelképei sem, hiszen az ő országa művésze volt az ikon festésztenek is. A háttérből kiszűrűdő zenére táncoltak az angyalok, és talán a nap végéig képes lett volna bámulni, ha meg nem üti egy ismerős hang a fülét.
– Jó estét, főnök. Valami erősebb ital nincs?
Sokolov torka menten összeszorult, a szája kiszáradt, úgyhogy fennkölten kénytelen volt megköszörülni a torkát. Kissé tartózkodón frodult Mikhail Bertov felé, talán kimértnek hatott és magasztosnak eme mozdulat, de csupán zavarba jött, érzései pedig hhullámokban öntötték el, melyeken muszáj volt uralkodnia. Lekorlátolta ugyan a kapcsolatukat hivatalos beszélgetésekre, és aligha találkoztak sűrűn, mégis képes volt a legtöbb kapcsolatot elvágni a férfitól, hogy ne hagyja el. Talán egy külső szemlélő betegesnek tartaná, de igazából Sokolov túlságosan félt attól, hogy az egyetlen ember akibe kapaszkodni tudodtt végleg eltűnik mellőle. Hiszen vonzotta őt, mint a csodatévő ikonok a csókokat.
- Mikhail - biccentett aztán mély, erősen orosz akcentussal teli hangján, és hagyta, hogy a szemeik beszéljenek maguk helyett. - Sajnos nem hoztam magammal kruplit, a házimanók nem tudtak vodkát csinálni - vonta meg aztán a vállát. Eduard furcsán humoros ember volt. A maga furcsa módján, persze. De örült, hogy értelmes mondatot rakott össze a férfi közelében, lányos zavarában. Látta a Mikhail arcán a fáradt vonásokat, és azt a furcsa feszültséget átsurranni, ami aggódásra késztette. Talán a húga volt az oka, akivel pár napja ő is összefutott a színházban.
– Jól telik az estéd? – kérdezte, körbejárva, miközben Sokolov magában megjyezete Mikhail egyedi, személyre szabott ruhái meglehetősen szépen kiemelik a törékeny férfi finom, kecses vonalait. Sájába vette az ízes szivart, majd hümmögva, az orrán keresztül kifújta a levegőt.
- Mondhatni. Elmerengtem az emberi lét mivoltán, a teremtéstörténeten, miközben meg kéne nyitnom az előadást - dünnyögöm, törve az angolt, hiszen az orosz akcentist nehéz érszevétlenné tenni. Közben tekintete körbejárta a tömeget, mintha sasmadárként leste volna ki a potenciális áldozatot, aki Mikahilra próbálná rávetni magát. - Minden rendben? - kérdezte aztán aggódva.

[– Mikhail. Gyönyörűen fest.]

i  w a s  o n l y  a…
20020901

to: Mr. Sokolov

o u t f i t

Sokolov illata egészen furcsa érzéseket keltett bennem. Talán egy kicsit el is tudta nyomni azt a keserűséget, amit az elmúlt napok jelentettek. Kettőnk táncában nem volt közös ritmus, nem léptünk egyszerre, mégis éreztem a belőle áradó egzotikus füst aromáját, amit némileg a dohány okozott, mégis belekeveredett a saját illatába, amitől annyira különbözött a hozzá hasonló férfiaktól. A tekintetem beszédesebb volt, mint a szavaim. Köszöntöttem és alkoholról kérdeztem, de közben azon agyaltam: mi lett velünk? Régen ajándékokat küldött, leveleket és néha-néha összeültünk beszélgetni, most meg csak álltunk itt, mint két távoli ismerős. Sosem tudott igazán szárba szökkenni ez a dolog.
– Mikhail – biccentett válaszként. A nevemet sokkal keletiesebben mondta ki, mint a legtöbbek itt Angliában. Szerettem az akcentusát, még bennem is valahogy az otthon melegére emlékeztetett, hiába hagytam már azt régen magam mögött Bulgáriát. Csak rossz emlékek kötöttek oda, ha mégis azt mondtam „haza,” hát Momino poros utcái jutottak eszembe. – Sajnos nem hoztam magammal kruplit, a házimanók nem tudtak vodkát csinálni. – Furcsa humora volt Sokolovnak, ezt már megszoktam tőle. Elhúztam a számat egy keserű kis mosolyra, de nem reagált többet. Csak megpillantottam a freskót és ellépve a férfi mellett, a kezemmel a kezét súrolva, odaléptem közvetlenül a teste és a műalkotás közé. A pufók angyalok, a felhők és a giccsesen, színpadiasan megfestet nőalak valahogy egészen az otthoni ortodoxiát idézete, főleg abban a hatalmas aranykeretezésben.
Nem érdekelt annyira kép. Nem rajongtam az ilyesmiért, még ha hosszabb-rövidebb ideig le is nyűgözte a szépérzékemet. Valójában most is Sokolovot figyeltem, csak nem a szememmel. Hallottam, ahogy levegőt vett, ahogy mozdult mögöttem. Ez pedig pont elég volt ahhoz, hogy valamivel kellemesebben érezzem magam, mint korábban. Bár ez nem vallottam volna be még véletlenül sem.
– Te vagy a házigazda, főnök, neked kellett volna eszedbe jutnia, hogy minőségi alkohol legyen ezen a megnyitón. – Közöltem kissé szemrehányó stílusban. Közben próbáltam nem az engem bámuló, fénylőszemű, éppen gyerekformájú látomásra koncentrálni, ahogy a tömegben járkál. Persze a lábamba nyilalló fájdalmat nem tudtam ilyen könnyen elnyomni. Éreztem, ahogy megint elsápadok tőle.
– Mondhatni. Elmerengtem az emberi lét mivoltán, a teremtéstörténeten, miközben meg kéne nyitnom az előadást – dünnyögte. Az angolt még mindig törte, de engem nem zavart. A szavai elvonták a figyelmemet. Nem értem, hogy állhatott ennyire közénk a háború, azok a dolgok, amiket együtt csináltunk, amiket tett értem, mintha semmisek lettek volna. Sokolov volt az egyetlen, aki értékelte a művészetet.
– Azon én is sokat gondolkodok, mikor egy halom ember előtt jelenek meg, de ők csak két dolgot akarnak, kefélni és zabálni. – A szavaim nyersen csengetek, ahogy kiszúrtam egy fickót az első sorban, aki folyamatosan pénzelte az akadémiát, csakhogy megkapjon. Az elmúlt pár alkalommal kibújtam a találkozó alól azzal, hogy beteg vagyok, így nem kellett vele összefeküdnöm. – Általában ebben a sorrendben. - Folytattam és inkább lehúztam a kezemben szorongatott pezsgős pohár tartalmát. Most jól esett az alkohol melegsége.
– Minden rendben? – kérdezte aztán, mintha csak olvasni a gondolataim között.
 – Persze. Csak essünk túl ezen a megnyitón, aztán beülök az egyik sarokba inni. – Sóhajtottam és próbáltam nem bicegni, ahogy a hatalmas szalaghoz léptünk. Bár fogalmam sem volt, hogy ennyire közel akart-e tudni magához vagy tényleg csak a jelenlétemre volt szüksége. Nem jöttem el a főpróbára, mivel a táncos részben ezúttal csak néhány tanítványom vett részt.
Sokolov beszéde alatt a korábban kiszúrt férfi többször rám nézett. Éreztem, ahogy mohón vizslat és hiába próbáltam kihúzni magam és nagyon magabiztosnak tűnni, az undort alig tudtam letörölni a képemről. Csak kihúzódtam oldalra, ahogy a szalagot ketté vágták és immáron a táncterem teljese bejárható volt. Én csak megtámaszkodtam az egyik díszes ablakkeretben és megpróbáltam kicsit összeszedni magamat.
Persze a bajszos fickó észrevett. Az az Applewhite vagy ki. Csak annyit tudtam, hogy műkedvelő és akar rólam egy aktot a hálószobája falára… gusztustalan népség.
– Mr. Applewhite. – biccentettem fel. – Örömmel látom, hogy eljött. – Csak tartsd fenn a maszkot Mikhail. Persze azonnal megpróbált rám mászni, ami nagyjából annyit tett ki, hogy odavont magához.
– Mikhail. Gyönyörűen fest. – Jegyezte meg, a következő mozdulattal valamit a zsebembe csúsztatott. – Egy kis ajándék. – Egy fenékpaskolás után egyszerűen tovább állt, én meg ott maradtam megalázottan.

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

фарфор

MMII IX I

zene: Rachmaninoff - Piano Concerto No. 2, Op. 18 I. Moderato ||  outfit: boss

Ahogy mellé lépett Mikhail, Sokolov szeretett volna begorombulni, és adni a hideg, orosz, megközelíthetetlen férfit, de ahogy mellé ért Mikhail, a szíve oly hevesen kezdett dobogni, hogy ha akarta volna se tudta volna csendességre inteni. A máskor oly tökéletesen működő rendszere a közelében teljesen felborult. Messziről távolságot tartani, adni a kegyetlen, jeges főnököt sokkkalta egyszerűbb volt, mint a közelében lenni. Fellobbant benne a régi vágy, érezte Mikhail vonzását. Magában leszűrte, hogy ezt viszont elcseszted, Sokolov, mert eek után egyre csak a közeében akarsz majd lenni. De ilyen a szerelem nem? Egyre bolondabbá tezsi az embert, és jelenleg Eduard Sokolov sem volt ez alól kivétel. A gondosan felépített falai egy csapásra megszűntek létezni.
– Te vagy a házigazda, főnök, neked kellett volna eszedbe jutnia, hogy minőségi alkohol legyen ezen a megnyitón - szóllat meg ismét Mikhail a nagy csendes bámulgatás közepette. Csevejük halk volt, elnyomta a kintébb tülekedő tömeg susmorgása, és Sokolovot eza moraj kissé zavarni kezdte. Eltompították Mikhail bájos hangját. De már megint túlságosan elkalandozott, szinte utasította magát, hogy álljon meg. Hiszen nem érezhetett iránta semmit, ő tette tönkre. És biztos volt benne, hogy Mikhail tudja, hogy ő is azokhoz a szörnyetegekhez tartozott, akik tönkretették a tetsét és a lelkét. Az övé is sebzett volt, őrülten zakatoló és fájt méha még a llétezés gonolata is.
Sokolov szerette, amikor Mikhail főnöknek hívta, széles, nagy mellkasa büszkén, pökhendien dagadozott az elegáns frakkban. Szeretett irányítani, kézben tartani a dolgokat, és mindennél jobban ésett az ő büszke orosz lelkének az arany máz, a dícsérő szavak. Szinte úgy felfuvalkodott tőlük, mintha egy nagy töltött galamb lenne. Büszke kissé hiú ember volt a magam módján, bár szerénységgel igyekezett ezt leplezni.
- Azt már valaki lehet elfogyasztotta - vonogatta a szemöldökét jelentősségteljesen Eduard. Az utóbbi időben mindig a legfinomabb legnívósabb alkoholokat rendelte a megynitókra az eseményekre, a bálokra, de egyes évjáratok kifejezetten gyorsan fogytak. - Clarence Dillon 1900-as évjáratú bora igazán különleges volt, nem igaz? - húzta jellegzetes kis félmosolyra a száját, ami talán egy kicsit bájossá tette a sötétbarna szakállal keretezett szigorú vonásait. Néha egészen játékosan tudott nézni a kék tekintetével, de ezt ritkán mutatta csak meg, és Mikhauil volt az egyik kivétel, a másik pedig Christian Hope.
– Azon én is sokat gondolkodok, mikor egy halom ember előtt jelenek meg, de ők csak két dolgot akarnak, kefélni és zabálni. Általában ebben a sorrendben.
Eduard tekintete köbveti Mikhailét a tömeg felé, miközben megköszörüli a torkát. Nem tartja magát feljogosítva arra, hogy számon kérje esetleg összeszidja a kicsapongó és közel sem egészséges életformáért, egyrészt mert nem volt benne biztos, hogy lefeküdt velük, másrészt meg... Ő tartotta a távolságot, és nem volt jelenleg Mikhailnak snekije a főnök címkén kívül.
- Gondolkodtál már azon, hogy ezt a sorrendet megfordítsd? - kérdezte inkább, majd ahogy megindultak kicsúszott a száján az aggodalom. Nem szerette Mikahilt rossz passzban látni, és a helyez az volt, hogy mostanában túl sokszor került a táncos arcára borús árnyék.
– Persze. Csak essünk túl ezen a megnyitón, aztán beülök az egyik sarokba inni  - hangzik az egyszerű válasz, majd inkább nem fuirtatja tovább Sokolov a témát csak mélyen beleszív a szivarba, és megindul, hogy elvegye a vörös párnán felé tartott aranyollót és elvágja végre azt a rohadt szalagot. Ő bár szerette  apompát, a művészeti világ szánalmas krémjei között még ott bújkáltak a vén kecskék, a vén kurrogatók, akiktől mindig is undorodott.
Ahogy a kis jelenetnek a szemtanúja volt, égtelen haragra gerjedt. Nem szerette ezt a fajta embrei viselkedést, talán mégsem illett ő bele a tökéletes halálfaló szerepbe sem. Érzelmei hamar eluralkodtak rajta ha valaki hozzá közelállót megaláztak, és nem tudott önmagának parancsolni. Presze sosem ütött volna be egy orrot, vagy bverekedett volna őssze, ő inkább csak fensőbbségesen alázott porig bizonyos embereket és gázolt rajtuk nyilvánosan végig. A szavak ereje volt a hatalma a kezében, ez tette őt azzá, aki most.
Sokolov tehát kivette a köteg pénzt Mikhail kezében ésmeglengetve felemelte, miközben azután a bizonyos almaemberért szóljon.
– Mr. Applewhite! Remélem tudja, hogy a táncosok zsebpénzét szigorúan tiltja az etikett, valamint a Varázspolgári Védőjog 43-as cikkely. Ez amit itt most az alkalmazottam zsebébe cúsztaott szemét - jelenti ki hűvös hangon, majd egyszerűen fogja a varázspálcájával meggyújtja a pénzt. A tömeg meghökkenve némul el, míg Mr. Applewhite olyan fehérré nem változik a dühtől, mint milyen a neve. - Vigyék innen. És mostantól ne engedjék Mr. Bertov közelébe - int a két testőrnek, akik az incidens alatt megjelentek, majd a kiabáló üvöltöző férfit kihurcolták. - Bárki, aki zsarolni, fenyegetni, megvesztegetni akarja a színház bármely tagját, annak az előtt a kapuink örökre bezárulnak - nézett végig szigorúan a tömegen, majd egy könnyed mozdulattal elvágta az ollóval a vörös szalagot. - De mindenki mást tárt karokkal várunk! Jöjjenek és élvezzék a megnyitót. Mert ma este minden úszik az aranyban - szónokolt drámaian.

[– Látja, Mikhail, megérdemli ezt a kis ajándékot. Mindig tudja, hol a helye.]

i  w a s  o n l y  a…
20020901

to: Mr. Sokolov

o u t f i t

18+

Applewhite. A vénember, aki párszor már maga alá gyűrt, kizárólag azért, hogy az akadémia pénzhez jusson. Nem ellenkeztem, mert nem tehettem meg, de ma estére inkább kerültem volna el, hogy a figyelmem középpontjába egy dolog állhasson: az alkohol. Ahogy közelebb került hozzám és pénzt csúsztatott a zsebembe, megéreztem a bűzt, ami belőle áradt… amit akkor is éreztem, mikor a fejemet a szállodai ágy hatalmas párnájába nyomta, mintha csak meg akarna ölni. Talán erre gerjedt… a vállai felett megpillantottam a sötét, árnyszerű gyereket, a fénylő szemeivel. Egészen apróra húzta össze magát, mint lélekben én. Remegve várta, hogy Applewhite most mit tesz velem. Ki kell bírni… ki kell bírni… ezt ismételgettem magamban, ahogy a tenyere a hátsómra vándorolt. Először végig simított rajta, majd belemarkolt.
– Látja, Mikhail, megérdemli ezt a kis ajándékot. Mindig tudja, hol a helye. – az ujjai belefúródtak egészen a testembe. Undorodva nyeltem egyet, mert a gyomrom már annyira kavargott, hogy úgy éreztem menten elhányom magam. Aztán végre ellépett. Végre levegőért tudtam kapni… csakhogy mielőtt tényleg eltűnhetett volna, hogy ne kelljen ma már látnom sem, Sokolov az útját állta. Azt hittem már lefoglalja a megnyitó és megszabadultam tőle… ehelyett viszont belenyúlt a zsebembe, a pénzt kivéve meglengette a bajszos férfi előtt.
– Mr. Applewhite! Remélem tudja, hogy a táncosok zsebpénzét szigorúan tiltja az etikett, valamint a Varázspolgári Védőjog 43-as cikkely. Ez amit itt most az alkalmazottam zsebébe cúsztaott szemét – jelentett ki hűvös hangon. A következő pillanatban már elő is rántott a pálcáját, a pénz pedig hatalmas lángcsóvával égni kezdett. A körülöttünk lévő tömeg néma döbbenettel bámulta a jelenetet. Én is előkaptam a pálcámat, majd egyetlen elegáns mozdulattal eloltottam a tüzet. Utáltam egy ilyen kínos helyzet középpontjában lenni.
Fel sem fogtam, hogy Sokolov, mit magyaráz… csakhogy elképesztően szexi közben. De persze mérges is voltam, mert beleszólt egy olyan dologba, amit nem is érthetett igazán. Fogalma sem volt, milyen nehéz táncosként megmaradni, ha az ember sérült. Az akadémia el is küldhetett volna akár.
– Vigyék innen. És mostantól ne engedjék Mr. Bertov közelébe – folytatta. Közben megjelentek a testőrök és megragadták, Mr. Applewhite-ot, aki eddigre már vörös volt az üvöltözéstől.
– Ezt nagyon meg fogja bánni, Sokolov! És maga is Belot! – emelte meg a hangját újra, mikor már a terem ajtajában volt. A következő rántással el is tűnt. A tömeg moraja nem tért vissza. Mindenki minket bámult és nem ok nélkül. Ez a jelent az elmúlt időszak eseményeit egészen felül tudta múlni. A művészvilág csupa dráma volt, ez pedig szórakoztatást nyújtott mindenkinek. Ezért is nyúltak bele olyan mélyen az ember mocskába és forgatták ki.  
– Bárki, aki zsarolni, fenyegetni, megvesztegetni akarja a színház bármely tagját, annak az előtt a kapuink örökre bezárulnak – Folytatta, miközben már nyúlt az ollóért. Kissé hanyagul vágta el a szalagot, ami eddig a terem nagyrészét elzárta a tömeg elől. – De mindenki mást tárt karokkal várunk! Jöjjenek és élvezzék a megnyitót. Mert ma este minden úszik az aranyban.
A tömeg szép lassan bevonult és megcsodálta a szépséges freskókat, az aranyozott díszítést, a felújított csillárt. A zenekar pedig rákezdett egy vidámabb, orosz nótára, amire finoman táncolni is lehetett. Ezért ragadtam meg Sokolovot és nyomtam be a tömegbe. Úgy, hogy a derekamra igazítottam a kezét. Nem érdekelt, hogy akar-e táncolni. Most fog.
– Na jó, főnök… leszarom, hogy a főnök vagy… – kezdtem dühösen. Megpróbáltam nem figyelni a gyerekre, aki ezúttal Sokolov mögött állt és megsimogatta a karját a tánclépés közben. – Tönkre tetted az üzletemet. Az üzleteimet. Tudod, hogy ezt mennyien látták?! – Nem emeltem meg annyira a hangom, hogy más hallja, helyett egy fájdalmas, ám annál erőszakosabb mozdulattal löktem ki a tánctérről és nyomtam a falnak, végül az egyik hatalmas, bársony függöny mögött tűntünk el, az ablak mellett. Persze nagyobb és erősebb volt nálam, úgyhogy éppenséggel megakadályozhatta, de megpróbáltam.
– Lehet, hogy te ebből csak azt látod, hogy a bajszos seggfej meg akad kapni, de ha nem akarna, már régen nem lennék itt… – indulatos voltam ezért inkább oroszra váltottam, mégha nem is beszéltem tökéletesen a nyelvet, de nem akartam visszamenni Mominoba, hogy ott nyomorogjak a szüleimmel. Inkább lefekszem az összes undorító alakkal ezerszer.

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

фарфор

MMII IX I

zene: Rachmaninoff - Piano Concerto No. 2, Op. 18 I. Moderato ||  outfit: boss

Eduard Sokolov olyan ember volt, aki nem tűrte, ha a közelében az embereit bárki is bántja, zsarolja vagy fenyegeti. Ő volt itt mindennek a feje, és felelelősséget vállalt a többiekért, és így mély felháborodással töltötte el a jelenet látvnya is. Undorodni kezdett az öregembertől, aki ilyen szörnyűséges és gusztustalan tettre vetemedett, mindezt teljesen nyilvánosan, mintha olyan sok joga lett volna hozzá. persze, nem szólhatott volna bele Mikhail szerelmi életébe, ám amikor látta a férfin, mennyire megalázza a helyzet, nem tudott nem cselekedni. Haragját nyilvánosan kivetetítette minrenki felé azt üzenve, senki sem ússza meg büntetés nélkül az efféle viselkedést.
A Mikhailal történt esetek pedig méjobban felkavarták, hiszen a férfiért egyenesen rajongott, és mindent megtett, hogy valamilyen indokkal hetente párszor az irodájába rángassa, csak hogy elcsevegjenek, vagy, hogy felidegesítse, mindegy is volt, csak lássa és hallja a hangját. Gyűlölte magát, amiért lesodródot az útról, amiért képes volt halálfalónak állni, amiért nem védte meg őt, és Mikhailnak így élete végéig lábsérüléssel kellett élnie. Pedig ha nem enged... Ha nem hagyja magát belezuhanni a sötétségbe ott lehetett volna neki. Még ha nem is tudott róla Mikhail, Eduard minden ilyen cselekedetével csak törkeszteni akart neki.
A tömeg elhűlt, ő pedig széles vállakkal kihúzott háttal nézett rájuk szigorúan. Sosem fenyegetőzött kérszer, orosz vér csörgedezett az ereiben, ami ráadásul Sokolov volt. Gondolatban már ott járt, hogyan távolítsa el teljesen a vénembert Mikhail közeléből. Remélte, hogy ezzel a többi olyan embert is elzavarta tőle, akit nem akarta a közelében látni. Csak magának szerette vona, de ahhoz ő túlságosan méltatlannak és bűnösnek találta a múltját ahhoz. hogy komolyabban közeledjen Mikhailhoz.
AHogy a tömeg beáramlott, nem sok ideje volt a szokásos igazgatói szerepében lenni, Mikhail olyan váratlanul rángatta el táncolni, hogy ő csak értetlenül pislogó kék szemekkel sodródott vele. Méha meglapte, hogy abban a törékeny tetsben mennyi erő lakozott még így is.
– Na jó, főnök… leszarom, hogy a főnök vagy… Tönkre tetted az üzletemet. Az üzleteimet. Tudod, hogy ezt mennyien látták?!
- Tisztában vagyok vele - mormogta, de közben igyekezett szigorú, komoly arccal bámulni Mikhailra, és nem azon merengeni, mennyire szép tud lenni akkor is, ha dühös és mérges. Azt a megszólítást tőle pedig kifejezetten kedvelte, néha a hűvös orosz, szigorú szíve is csak Mikhail hangján tudott dobogni, gyremekies álmodozásba hajszolva őt magányos vagy éppen elfoglalt pillanataiban. - És remélem mindenki komolyan is vette. Nem játszhatnak az én alkalmazottaimmal, akiknek a legjobb teljesítményére van szükségem. Még a tiédre is - jegyezte meg hangjában hűvös, főnökösködő éllel. Az igazságérzete még mindig sértve volt, még mindig úgy érezte nem tett eleget érte. És makacs, önző módon akartta elvágni Mikhail elől ezeket az alakokat.
Már rég eltűntek az aranyból bevont, csillogó táncteremből, amit szerencsétlen Eduardnak meg sem volt alkalma rendesen csodálni. Ami valljuk be, kitette volna az egész estély idejét, hiszen lelkiismeretesen csodálta volna meg az újonnan feldíszített termet, a restaurált festményeket, az oszlopokat, a csodás fényeket teljes ünnepi pompájukban. De a bársonyfüggönyt és megcsodálta egy pillanatra, haloványan hímzett díszétései egyenesen megolvasztották a szívét, ami már így is olvadozott Mikhailtól. Nem is ellenkezett igazából a tuszkolásért.
– Lehet, hogy te ebből csak azt látod, hogy a bajszos seggfej meg akad kapni, de ha nem akarna, már régen nem lennék itt…
- Mikhail - zengi erős orosz hangján, majd közben kezével szinte magához húzza a törékeny férfit. - Ő tényleg csak meg akar kapni. Kihasznál. És én nem vagyok képes elviselni azt, hogy kihazsnáljanak téged. Ha ennyire rossz helyzetben vagy... elintézhetem neked, hogy több pénzt kapj. - dörmögi halk hangon, majd egyzserűen csak megsimítja gyengéden Mikhail arcát, és ha nem löki el ott hajja az arcán a kezét. - A gondolatát is utálom, hogy te másokkal bújsz össze. - leheli a szavakat szinte egészen közel Mikhail ajkaihoz.

i  w a s  o n l y  a…
20020901

to: Mr. Sokolov

o u t f i t

18+

A függöny mögé jutva kis szabadságot nyertünk a csillogó táncteremben tobzódó tömegtől. Olyan volt, mint amikor az ember hosszan lemerül egy hűvös tó mélyére és megérzi a mellkasán megülő víz nehezét, majd felúszik a felszínre és a friss levegő megkönnyebbülést hoz. Odalöktem a felhoz, egészen közel simulva hozzá és a mi titkos nyelvünkön, oroszul szólítottam meg. Nem beszéltem ügyesen, hiszen utoljára gyerekként használtam a nyelvet az iskolában… de megpróbáltam a főnök kedvéért.
A szemeibe bámultam, amik kéken pislogtak vissza rám. Volt benne valami fagyos, mégis szenvedélyes… ezért hajoltam közelebb, hogy érezzem a leheletét a bőrömön. A főnököm, nem kellett volna ezt csinálnom. Régen, ami közöttünk volt, egészen különleges volt, aztán megváltozott az egész.
– Mikhail – oroszos akcentussal szólított a nevemen, amint magához szorított. Kicsit bele is borzongtam az érintésébe és nem akartam elhúzódni egy pillanatra sem. Nem volt a világítószemű árnygyerek, sem a kinti zaj. Csak a mi kis közegünk, ami kegyetlenül kelet-európai és forró volt. –   Ő tényleg csak meg akar kapni. Kihasznál. És én nem vagyok képes elviselni azt, hogy kihazsnáljanak téged. Ha ennyire rossz helyzetben vagy... elintézhetem neked, hogy több pénzt kapj. – Dörmögte halkan, ahogy az ujjai megsimogatták az arcomat. Azt kívántam simítson még. Holdenen kívül ő volt az egyetlen ember, akinek ezt tűrtem… annyi különbséggel, hogy Eduardra mindig is vágytam. – A gondolatát is utálom, hogy te másokkal bújsz össze. – A kijelentésre megremegtem. Egyszerre volt birtokló és rajongó… az ajkai már az ajkaimon mozogtak. Lehunytam a szemem. Szavak helyett csókkal válaszoltam. Elvesztem az érintésbe, közelebb húzódtam. A kezeim a karjain simítottak fel a vállaira, átkaroltam a nyakát és megborzongtam a puszta léttől, amit ez az egész jelentett közöttünk.
– Nem akarok összebújni vele. – Motyogtam oroszul, nem húzódva el. Az ajkaira pillantottam, hagytam, hogy a sajátjaim rajtuk simítsanak végig. Akartam, még jobban akartam… érezni a bőrömön a bőrét. – Ha neked adnám magam, nem is kéne… – Folytattam még mindig kicsit tört oroszsággal. A jobb kezem a nyakáról lesiklott a mellkasára. Éreztem a szívverését, ami erősen lüktetett az elegáns öltözék alatt. Le akartam róla tépni az anyagot.
– Nem iszunk meg valamit odakint? – mutattam az ablakon kívülre, ahol minden csendes és sötét volt. – Távol innen, a zajoktól… az emberektől… és… lehetnénk kettesben… – Magyaráztam, de nem tudtam ellenállni, az ajkaim megint az övéire simultak. Belemartam a ruhája anyagába. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg vonzódok majd egy pénzes pasashoz, akinek befolyása is van. Számomra ezek az emberek csak eszközök voltak ahhoz, hogy előrébb jussak. De a főnök pénze nem érdekelt, sem a hatalma… a teste, a szavainak mélysége, a szíve lüktetése, ahogy levegőt vesz, ahogy morcosan rám néz, mert megint üvöltöttem valakivel. Akartam. Akartam. Akartam. Kellett nekem és vele akartam lenni örökre.
– Akarlak… Főnök… – folytattam, ahogy kicsit elhúzódtam és odalent éreztem a kellemes lüktetést. Azt akartam, hogy ő is tépje le rólam a ruhát.

A játék más helyszínen folytatódik.