XXVIII. Boszikonyha fesztivál, London

2002. szeptember 13.

[üröm az örömben]

üröm az örömben



Ben
2002. szeptember 13.

style

A lakásomban ácsorogtam a tükör előtt. Benjamin talán a fürdőben volt vagy visszasietett a pulcsijáért, miközben a bakancsomba bújtam és megnéztem magam a tükör előtt. Még mindig nem éreztem magam igazán jól, de a félelmeimet nem mertem elmondani még neki… pedig azok a rosszullétek rosszullétek voltak, nagyjából minden illattól és még a hasamban is ott volt az a furcsa feszülős érzés. Meg akartam beszélni Sophie-val, de mivel éppen csak összeköltöztek Jasperrel – igen, igen a szexi Jasper Flynnel –, nem tudtunk összehozni egy találkozót. Margaret meg már annyira belezúgott a fiújába, hogy azt is elfelejtette, hogy létezem egyáltalán.
– Jó kislány légy, Selymes – mondtam, ahogy a bokámhoz dörgölőzött a puha kis testével a cicám. Általában Ben nyomában volt, de ma valamiért hozzám is oda tudott simulni. Talán érezte, hogy bennem hagyott valamit… bennem! Olyan pánik fogott el a gondolattól, hogy hangosan kellett kapkodnom a levegőt. Meg kellett nyugodnom, mielőtt Ben is előkerül és kilép az előszobába. – Ben… megyünk? – kérdeztem kissé kétségbeesett hangon. Nem volt szabad gondolkodnom… kicsit korai lett volna egy gyerek és nem voltam meggyőződve róla, hogy Erica örülne neki, ha máris nagymama lenne. Benjamin is még túl fiatal… bár… Aiden elvett egy harmincnégy éves férfit. Ezt pozitív jelnek fogtam fel. Csakhogy még én sem voltam felkészülve arra, hogy ekkora lépést tegyünk előre. Szerettem volna már Bennel élni ettől függetlenül, vele lenni minden esete, közösen főzni, közösen fürdeni és lefeküdni aludni.
Ha előkerült végre, megfogtam a kezét. Közelebb húztam magamhoz egy finom csókra, imádtam, hogy itt van velem.
– Az olasz standnál álljunk meg pizzát enni. Máris korog a gyomrom… pedig félórája reggeliztem. – Vigyorodtam el és kicsit átkaroltam, hogy felkészüljek a hoppanálásra. Képtelen voltam belegondolni, hogyan fog reagálni rá a testem, az elmúlt napokban, mióta megtörtént a felfedezés inkább csak sétáltam, ha mennem kellett valahova. Valamiért az a félelmem volt, hogy kihoppanálom magamból a valamit.
– Csak vicceltem. Egyáltalán nem vagyok éhes. – Pislogtam nagyokat, hogy elrejtsem a hirtelen jött zavaromat. Azonban, mielőtt még bármit tehettem volna, a gyomrom hangosan korogni kezdett. Ez elég kínos volt, ezért csak egy béna „hehe” hangot engedtem meg magamnak.
– Szerintem akkor menjünk. Hoppanálnál? – kérdeztem és megpróbáltam elfordítani az arcom annyira, hogy ne lássa mennyire lepirultam. Úgy tűnt, hogy minden tettem és megszólalásom nagyon gyanús. Nem voltam még felkészülve rá, hogy Benjamin kiakadjon és elrohanjon. Nem emiatt akartam vele szakítani, olyan nehezen találtunk egymásra újra.

[2002 szeptember 13. ● ESTHER ●⭃ Hadd nézzelek hajnalig ⥷tükörképem]

2002 szeptember 13.
● ESTHER ●
⭃ Hadd nézzelek hajnalig ⥷
tükörképem

Kissrác voltam akkor és ketten a szobában
Játszottunk egy olyant tudod "teremtőst"
Hogy előbb apa voltam felcsináltalak
Aztán eljátszottam a szülésnél a mentőst

A fürdőben voltam, és éppeb próbáltam mgeszabadulni a borostámtól, amik kifejezetten rontották ar arcomon az összképet. Mondjuk még midnig jobban festettem, mint Aiden azzal a nevettséges hernyúbajusz képződménnyel, ami csak ELliotnak jött be szerintem nem csak az országban, hanem az univerzumban is. De tény, ami tény, mi rohadtul bénán néztünk ki arcszőrzettel a fejünkön, valahogy a Fraserek nem voltak sosem szakállasak, maximum a dédapánknak volt egy nagyobb bajsza, amibúl úgy tűnik Aiden nem örökölt semmit. Nem szerettem a borotváló varázslatot, de még mindig jobban elvoltam vele, mint a mugli borotvábal, aminek pengéi voltak. Amikor kamasz voltam és azt hittem tökös és menő leszek, ha lenyúlom Neville borotváját, meg kipróbálom. Nem is tzudom meddig hallgattam Madame Pomfrey-t, arról, hogy ha legközelebb is az ütőeremet vágom el, hagy elvérezni. Persze utána én voltam a bátor Fraser, aki ki merte próbálni azt az ismeretlen mugli izét. Mindig is úgy jöttem ki a dolgokból, hogy az nekem csak kedvező voolt.
Élveztem Esthernél lenni, kicsit megvolt a magunk kis világa, az életünk, olyan volt mintha összeköltöztünk volna. AMi hirtelen zavarba hozott. Igazából, úgy éreztem, mellette minden olyan kurva jól a helyére billent. Régen féltem tőle, a kapocslatunk hetedévben fájdalmas volt, mert valahogy mindig eszembe juttatta azokat az időket, amikor még apa és Chrissie is élt. De most más volt minden. Egy kicsit jobban kezeltem a dolgokat. Egy kicsit el tudtam engedni a múltat, még ha teljesen nem is sikerült. Esther most kitöltötte bennem azt, ami üresen kongott, és ezért csak még jobban beleszerettem. Nem voltam olyan fennkölt és szép irodalmi, mint a bátyám. De én is úgy éreztem, hogy Esther mellett le tudnám élni az életemet. Megköszörültem a torkomat, majd összerezzentem Esther hangjára.
– Ben… megyünk? - kérdezte és már megint olyan furcsa volt a hangja. Goyrsan leöblítettem a fejemet, majd kiléptem a fürdőből, és rögtön ki is szúrtam Esthert a tükör előtt valamitől nagyon gondterheltnek tűnt, pedig azért elég izgi volt, hogy lehettem valami banyaás fesztiválon zsűri. Csak attól féltem valaki szerelmi bájitalt csepegtet a kóstolni való kajámba, de megnyugtattak, hogy legtöbb esetben mamók lesznek jelen. Ez a legtöbb esetben egy kicsit mégis csak paráztatott. Odaléptem Estherhez és finoman megcsókoltam.
- Minden rednben van? Olyan sápadt vagy. BIztos nem szeretnél itt maradni, hogy pihenj? - kérdeztem aggódva, mikötben az én lábamat is megtalálta Esther bájos cicája, Selymes.
- Nagyon szexi vagy - teszem hozzá vigyorogva. Én úgy néztem ki mindig mellette, mint egy favágó. Esther mostanában mintha kicist furább lett volna, sok mindent került, én mondjuk betudtam annak, hogy lehet közeledik neki a vörös napos időszak.
– Az olasz standnál álljunk meg pizzát enni. Máris korog a gyomrom… pedig félórája reggeliztem - karolta át a nyakamat, mire meglepetten felszaladt a szemöldököm.
- Komolyan? Azt hittem a palacsintám elég laktató volt - pislogtam nagyokat. Oké Esther tényleg magyon furcsa volt. De mielőtt eszembe jutott volna, hogy valami nincs rendben, elvigyorodott. Aztán persze csak felsóhajtottam arra, amit mondott. - Megijesztettél, hercegnő, még a végén kiderül, hogy babát vársz, vagy valami - mondtam én is, de persze tök komolytalanul, mert hát... Ahhoz óvatosak voltunk. Úgy értem hébe-hóba. De inkább ki is verem a gondlatot  afejemből. A kérdésére bólintottam ,persze még a kezemet a fenekére csúsztattam és egy pukkanás kíséretében elhoppanáltam vele.  Megérkeztünk a fesztiválra, pont egy nagyon jó illatú stand mellé, ahol grillételeket sütöttek fekete cilinderes varázslók.
- Esther, a mai nap szerintem fel fogok szendi egy kis pocakot - sóhajtottam gondterhelten, amint megérkeztünk a fesztiválra. Sok színes kajás stand volt egy nagy nyílt téren. Hatalmas sürgés forgás volt, midnegyik standnál egy-egy csapat dolgozott más és más színű kötényben és mindenféle különleges ételeket főztek. - Minden oké? - fordítom a fejemet azért felé, mert még midnig olyan sápadtnak nézett ki. Kézen fogtam és inkább arrébb húztam a cilinderes ürgéktől, miközben elhaladtunk egy furcsa csapat mellett, akik valami csápos szerű lényt pumpáltak vissza a serpenyőbe.
- Remélem nem fog egy sem élni, amikor zsűrizek - sóhajtottam fel.

[üröm az örömben]

üröm az örömben



Ben
2002. szeptember 13.

style

Az émelygés nem akart csökkenni. Azt hittem Benjamin illata majd kicsit helyre tesz és talán mégsem vagyok terhes… de nem. Ahogy közelebb lépett és megéreztem a finom aromát, ami általában körbe lengi, most elég volt ahhoz, hogy öklendezni kezdjek. Inkább hozzábújtam és megpróbáltam elnyomni magamban a hányingert. Nem akartam neki mutatni, milyen rosszul vagyok.
– Minden rednben van? Olyan sápadt vagy. BIztos nem szeretnél itt maradni, hogy pihenj? – kérdezgette a rövid csók után. Azt hittem, hogy majd ez meggyőzi és nem veszi észre, hogy mennyire rosszul érzem magam.
– Ennyire szarul nézek ki? – kérdeztem vissza és elmosolyodtam olyan kellemesen, flörtölősen.
– Nagyon szexi vagy – érkezett vigyorogva a válasz. Helyes, jobban szerettem, mikor a flörtölés elterelte a figyelmünket a problémáról. Így Ben sem ijedt meg és futamodott meg, én meg egy pillanatig nem gondoltam arra, hogy még húsz éves sem vagyok és már is teherbe estem csak azért, mert egyszer nem figyeltünk. Vagy kétszer. Vagy háromszor. Ajj, Esther, ma inkább ne gondolkozz! Próbáltam magamon hagyni az álarcot, hogy minden rendben. Legfeljebb a sápadtságomból vonhatta le a következtetést, hogy valami nem teljesen százszázalékos.
A gyomrom korgása rontott el mindent. Hiába kezdtem el flörtölni, vagy éppen mosolyogni, az mindent elárult. Nem ettem korábban túl sűrűn, hiszen árvaházban nem sok esélye volt az embereknek, hogy tele egye magát. Karcsúnak karcsú voltam, csak éppen az étvágyam sem volt rendszeres. Ráadásul Ben mellett rászoktam, hogy bekapjak egy-egy falatot.
– Komolyan? Azt hittem a palacsintám elég laktató volt – pislogott rám nagyokat Benjamin. Én is hasonlóan bambán éreztem magamat és éppen csak egy sóhajt tudtam kipréselni magamból, mielőtt érkezett a kíméletlen folytatás: – Megijesztettél, hercegnő, még a végén kiderül, hogy babát vársz, vagy valami.
Nyeltem egyet. Hirtelen úgy éreztem képes lennék elsírni magam. Ben azt hitte, hogy ez csak egy béna vicc… miközben ez volt a valóság. A gyomorgörcs még erőteljesebb lett és megint a tükörhöz fordultam.
– Nem ettem olyan sokat, hogy tudjak kóstolni. – Hazudtam valamit, aztán odabújtam hozzá. Éreztem, amint a tenyere a hátsómra simult és még közelebb vont, én pedig még jobban a karjai közé simultam. Így hoppanáltunk, én meg végig azon izgultam, hogy félúton elhagyom a gyereket vagy elvetélek és lebukok Benjamin előtt. Előbb-utóbb persze amúgy is észre fogja venni, hogy terhes vagyok. Legkésőbb akkor, mikor kipottyantok egy gyereket magamból.
A fesztivál egy népesebb standja mellé érkeztünk, meglehetős épségben. Az erőteljes, isteni illatokra pedig a gyomrom megint korogni kezdett. Szerencsére a zajok elnyomták a korgó hangot.
– Esther, a mai nap szerintem fel fogok szendi egy kis pocakot – közölte Ben, én pedig azonnal elmosolyodtam a gondterhelt kis hangján. Imádtam, hogy ennyire komolyan veszi az evést, hogy az ételt szenvedélyesen szereti. – Minden oké? – kérdezte aztán, ahogy tovább indultunk a standok felé. Az egzotikus élmények sorát figyeltem, de a szívem mélyén pásztorpitére vágytam. A finom pürére, a puha húsra, a kellemes ragura.
– Persze… csak még mindig éhes vagyok. – vontam meg a vállam. Kicsit közelebb simultam Benhez, úgy, hogy a fejem neki támaszthassam. Imádtam.
– Remélem nem fog egy sem élni, amikor zsűrizek – sóhajtott fel. Ekkor kaptam el azt a csápos valamit Ben is megbámult és némileg undorodva figyeltem, ahogy beleküzdik egy serpenyőbe. Hirtelen az jutott eszembe, hogy van valami cucc Japánban, amitől egy halom varázsló halt meg, mert fulladást okoz, tekintve, hogy élve eszik meg.
– Ebből ne egyél… kérlek! – nyafogtam tőlem szokatlanul. Nem akartam, hogy meghaljon a gyerekem apja. Aztán megéreztem a szagot a csápos valamiből és még erőteljesebben kezdtem el öklendezni, mint Benjamin illatától. A következő pillanatban előre kellett hajolnom, hogy ráhányjak a cipőmre.
– Merlinre… – nyüszítettem és görnyedve maradva próbáltam összeszedni magam.

[2002 szeptember 13. ● ESTHER ●⭃ Hadd nézzelek hajnalig ⥷tükörképem]

2002 szeptember 13.
● ESTHER ●
⭃ Hadd nézzelek hajnalig ⥷
tükörképem

Kissrác voltam akkor és ketten a szobában
Játszottunk egy olyant tudod "teremtőst"
Hogy előbb apa voltam felcsináltalak
Aztán eljátszottam a szülésnél a mentőst

Esther kicist bizarul viselkedett, de betudtam valami női megmagyarázhatatlan hangulatingadozásnak, szóval annyira nem paráztam túl a dolgot. De azért nem mondanám, hogy aggódtam ére.  Ahogy közelebb lépett hozzám, magamhoz öleltem, mélyen belélegeztem azt az édes aromát, ami valahogy mindig a forró nyári naplementét juttatta eszembe. Esther olyan volt nekem, mint egy végtelen, csodálatos nyár. Szinte hihetetlen volt, hogy ismét együtt jártunk, és biztos voltam benne, hogy most már semmi sem állhatott közénk. Se Rayla, se a múltam, sem önmagam. kezdtem szépen lassan elengedni a múltat. Még ha apa és a húgom ott pislákolt a tudatomban, és tudtam, hogy ez a furcsa szomorúság sosem fog teljesen eltűnni belőlem. Ahogy az sem, hogy egy részem még midnig nem hitte el, ami történt.
De Esther közelsége, Aiden és ELliot, na meg anyám és Metz boldogsága enyhített ezeken a fájdalmakon egy kicsit. Esélyt kaptunk arra, hogy új életet kezdjünk, és ezt nem dobhattuk el magunktól. Azt hiszem megérdemeltük ezt.
Aggódva azért megkérdeztem Esther, hogy minden rendben van-e vele, mert éreztem a karjaom között, hogy úgy rándult össze, mintha le akart volna hányni. Pedig azért most kivételesen nem voltam annyira leizzadva, meg amúgy is általában nem is szerettem úgy vele találkozni, még az ezdések meg a meccseim után is. De aztán egy kicsit jobb színe lett, és meghettünk is a kajafesztiválra, ahol remélhetőleg nem akart senki úgy halálra etetni, mint a múltkor. AKkor is Aidennek kellett megmentenie. És csak azért jött el, mert megvesztegettem egy hülye könyvvel.
Nem igzán jutott eszembe, hogy mondjuk azért volt rosszul, mert néha napján nem figyeltünk oda. De néha egyszerűen úgy alakultak a dolgok, hogy felesleges lett volna még mással is kínlódni közben. Amúgy is tök rendben volt minden, Esther meg biztosan elrontotta a gyomrát. Ugye? Hát persze, hogy ugye.
– Persze… csak még mindig éhes vagyok - magyarázta Esther, ahogy elindultunk, miközben megfogtam a kezét és az ujjaimat összekulcsomtam az övével. Szerettem vele így sétálni, még akkor is, ha hírességnek számítottam. Nem féltem felvállani, hogy van barátnőm, így még a paparazzik képein is együtt voltam vele, és mit ne mondjak, rohatul jól néztünk ki a hasábokon. Anyám meg boldogan gyűjtögethette őket.
- Hát, hercegnő, ezektől a szagoktól mindeki megéhezne - sóhajtottam drámaian. Az illatok teljesen elfeledtették velem, hogy nem rég ettem, és hirtelen mindent meg akartam vona kóstolni. Be kellett volna vennem egy Feneketlen Bendő bájitalt, mielőtt elindultunk volna. Mondjuk a mellékhatások között szerepelt az, hogy embereket is le lehetett nyelni, én meg nem akartam volna elfogyasztani Esthert. Máshogy inkább kóstolgattam, khm.
Oersze a csápos cucctól menten elment az étvágyam, és még egy fintort is vágtam, miközben az üst előtt nagyban harcoltak a szakácsok, hogy egyáltalán azt az élő, mozgó valamicsodát beletegyék. Meglehetősen eposzi harc volt a lény és az emberek között, amit végül sikeresen le is győztek, én meg megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy talán ha megsütik - és reméltem, hogy igen -, nem fog elszabadulni és mindenkit felfalni. Még túl szép és tehetséges voltam a halálhoz, és Estherrel is csak most jöttem össze, nem akartam egy ilyne undorító izé hasában végezni. Bár tény, ami tény, szívesen becsempésztem volna Aiden olvasófotelje alá, hogy megijesszem. Undorodott a csápos, halak dolgok látványától.
Ebből ne egyél… kérlek! - szólalt meg esther, mire felé fordultam, és a következő pillanatban lehányt, én meg kikerekedett szemekkel bámultam. Oké, Chrissie is hányt már le, amikor én vigyáztam rá, de azért ez valahogy váratlanul ért. Esther biztos nem evett sarat.
- Merlinre! Oké, biztos a szaga miatt hánytál, ugye? - kérdeztem aggódva, és a mosdók felé kezdtem húzni. Ott legalább kevésbé volt büdös. Remélhetőleg. 
- Rendben Esther, nekem mindent elmondhatsz. Mi a baj? Mostanában túl sokat fogod a hasad. Ugye nem rúgtalak meg az ájszaka álmomban? Elliot elől menekültem, aki ki akart sminkelni.

[üröm az örömben]

üröm az örömben



Ben
2002. szeptember 13.

style

Bárcsak… bárcsak ne kellett volna ilyen állapotban látnia Bennek. Nem akartam, hogy megtudja, terhes vagyok, legalábbis addig semmiképpen, amíg el nem megyek a medimágushoz és ő nem biztosít róla, hogy mégsem igaz a dolog. De a testem nem hazudott, a szagok keveréke és az undorító ételek látványa valahogy olyan egyveleg volt, amit már nem tudtam befogadni. Egyszerre voltam éhes és mérhetetlenül rosszul is éreztem magam közben. Egészen olyan volt, mint egy betegség. A gyomrom gyenge volt, de közben minden procikám táplálékért kiáltott, hogy legyen végre energiám.
– Merlinre! Oké, biztos a szaga miatt hánytál, ugye? – kérdezte Ben aggódva. Meglepő módon nem is azon akadt, hogy lehánytam. Nem, miattam aggódott… hogy miért. Ez pedig valahogy annyira meghatott, hogy azonnal el tudtam volna sírni magam. Mégsem tettem, visszatartottam és csak a meghatottságtól a torkomban növekvő gombóc zavart egy kicsit.
– Nem tudom… – vágtam rá. Nem akartam belemenni, de hagytam, hogy a mosdó felé vonjon. Az épületnek ezen a részén ilyen korán még nem sok ember volt, így betérve csak a fertőtlenítőszag csapott meg erőteljesebben ettől még nem kellett hánynom.
– Rendben Esther, nekem mindent elmondhatsz. Mi a baj? Mostanában túl sokat fogod a hasad. Ugye nem rúgtalak meg az ájszaka álmomban? Elliot elől menekültem, aki ki akart sminkelni. – Ben szavai továbbra is azt tükrözték, hogy ő tényleg érdeklődik irántam és tényleg meg akar menteni. Akkor is féltem… ez olyan dolog volt, ami mindkettőnk életét tönkre tudta volna tenni.
– Ajj Ben… – Csíptem az ujjaim közé az orrnyergem és elindultam előre a mosdótálak mellett. Össze kellett szednem magamat, hogy ezt ki tudjam mondani, s fel kellett készülnöm, hogy ezzel megint ellököm magamtól. Még túl fiatalok vagyunk a családalapításra… akármennyire is két éve nagykorúak vagyunk és a legtöbb varázsló és boszorkány a mi korunkban válik szülővé. – Ne akadj ki… – Sóhajtottam egyet és megtorpantam, hirtelen fordultam felé. Egy pillanatra elkaptam a rémült arcomat a hatalmas tükrökben. Ebből Benjamin is sejthette, mennyire nagy a baj. Mindenféle dolgokat felsorolt, sőt ma már azt is megkérdezte babát várok-e… ráadásul sikítás nélkül. Fogalmam sem volt, hogy ez jó jel-e.
– Azt hiszem, terhes vagyok. – Mondtam ki aztán, letépve azt a bizonyos ragatapaszt. Valószínűleg a mai tünetek alapján is erre a következtetésre jutott volna. – Egy pár hete tartanak a tünetek…. és majdnem biztos vagyok benne, hogy ez a helyzet. – Megálltam előtte és felnéztem a barna szemeibe. Azt vártam, hogy most majd szépen ítélet mond felettem, vagy elneveti magát, mintha viccelnék. Nem tudtam, ilyesmire hogyan reagálna. Eddig csak élveztük együtt az életet, ritkán kellett nehézségeket megoldanunk. Ráadásul én nem is tudtam, hogyan lehetnék anya… vagy akarnék-e egyáltalán. Egyelőre Bennel képzeltem el az életemet kettesben.
– Remélem most nem utálsz…

[2002 szeptember 13. ● ESTHER ●⭃ Hadd nézzelek hajnalig ⥷tükörképem]

2002 szeptember 13.
● ESTHER ●
⭃ Hadd nézzelek hajnalig ⥷
tükörképem

Kissrác voltam akkor és ketten a szobában
Játszottunk egy olyant tudod "teremtőst"
Hogy előbb apa voltam felcsináltalak
Aztán eljátszottam a szülésnél a mentőst

Amikor Etsher lehányt, őszintén megijedtem. Nem tudtam ezeket olyna rohadt higgadtan kezelni, mint Aiden. Azt hittem egyből, hogy valami rohadt súlyos baja volt, mondjuk megmérgezte a feket cucc szaga, és emiatt lett rosszul, és máris már azon pánikoltam, hogy de ugye nem fog majd mondjuk vért hányni? Kicist lehet túlkaptam a dolgot, ahogy any aáltalában mindnig túlkapta, ha valami bajunk lett. Túlságosan is hasonlítottam rá. De igyekeztem azért nyugodt maradni, hogy Estherre se ijesszek rá, csak azért, mert én mondjuk rohadtul megijedtem.
A mosdóban nem voltak szerencsére, és a biztonság kedvéért le is védtem magunkat. Nem akartam, hogy monjuk berontson ide egy tizennégy éves csaj, hogy autogrammal zargasson, vagy egy nénike, aki rá akar bezsélni, hogy kóstoljam meg az amúgy is díjnyertes rémpitéjét. Nem, most Estherre akartam koncentrálni.
Lazaságot igyekeztem az arcomra varázsolni, és a kezeimet belesüllyeztettem a zsebembe. A női mosdóban ácsorogtam, és emlékszem, hogy régen menniyre menőnek számítottam, amikor berontottam a lányvécébe, csak mert én voltam a legvbátrabb tizenegyéves az évfolyamon. Még most is a fülemben hanzik a visítás, amit én okoztam, nem melesleg sikerült magamra haragítanom a lányvécé szellemét is, aki emiatt persze az örökkévalóságig dühös lett rám. Igen, kicist direkt el is áztattam valami egyszerű bűbájjal a mosdót. Persze  ahülyeségekhez előre megtanultam a varázslatokat, de ha tanulni kellett... Az Aiden dolga volt inkább.
A fertőtlenítő szag az én orromat is facsarni kezdte a mosdóban, minden szinte érittetlenül tiszta volt még, persze az ilyne nagy eseményeken mindig készenlétbe állították a megbűvölt felmosót meg a törlőkendőt, hogy minden ember után ugyan olyan patyolat tisztává varázsolják a helyet. EL se tudtam képzelni ez a mugliknél hogyan oldották meg, de nem is akartam belegondolni inkább. Csak Esthert néztem, aki egyre inkább tűnt idegesnek, és rémültnek.
– Ajj Ben… – kezdett el mászálni Esther  amosdóban, én pedig csak ácsorogtam, és tütelmesen, kissé összevont szemöldökkel vártam, hogy elmondja mi történt vele. Biztosan hasba rugtam. Lehet még mindig túlságosan mozgok álmomban. Egyszer arra keltem, hogy nem Esther feje melett van a fejem, hanem azv ágy végébe fordultam álmomba és lecsüngött a fejem róla. - Ne akadj ki - persze, így biztos nem fogok. Bólogattam, hogy nem fogok kiakadni. majd Esther olyan hirtelen fordult felém, hogy még én is összerezzentem. Az arca rémült volt.
- Azt hiszem, terhes vagyok. Egy pár hete tartanak a tünetek…. és majdnem biztos vagyok benne, hogy ez a helyzet.
Kikerekedett  aszemem. Ez most biztos csak vicc, és Esther midnjárt elmosolyodik, és közli velem, hogy amúgy igen, csak szexelni jöttünk a msodóba. Én vártam. Vártam erre a fordulatra, hogy elmosolyodik, és felnevet. Vártam. Vártam. Kissé megfagyott arccal bámultam rá, miközben én is egyre inkább megrémültem. Az oké volt, hogy Aiden gyereket akart, de én még nem. Úgy értem nem álltam még erre készen. És Esther sem. Biztos, hogy ez nem vicc? Megköszörültem a torkomat, és lassan felsóhajtottam. Túl sokáig nem reagáltam ami Esthernek is feltűnt. De nem is tudtam, hogy mit reagáljak. Igazából tény, hogy nem midnig vigyáztunk... De azért ezt nem hittem el. Sehogy sem álltunk erre készen. Mivel csak pisklogni tudtam, Esther aggódva megint megszóllat.
-  Remélem most nem utálsz… - szólalt meg mire én azonnal megráztam a fejemet. Oké, Benjamin Ray Fraser, most szedd össze magad!
- Oké... Oké... - vettem egy mély levegőt, és közelebb léőpve hozzá megöleltem, és nyugtatóan megsimogattam a puha szőke tincseket a fején, miközben megköszörültem a torkomat. - Nem utállak, sosem tudnálak. Sosem tudtalak - suttogtam, és finoman megcsókoltam az ajkait. Felnőttnek kellett lennem ebben a helyzetben, ha már az egyikünk már teljesen ki volt készülve. - Megnézted? Úgy értem csináltál olyan izét. Tesztet? - kérdeztem tőle halkan, majd összerezzentem, amikor valaki ki akarta nyitni az ajtót, de azt mágiával bezártam.
- Anyaaaaaaaaa, zárva van a vécééé,
- Használd az egyik bokrot, Mályvacukorkám!
- De nem akarok a bokorba kakilniii - hallatszott egy kislány nagyon hisztos hangja, mire felsóhajtottam. Nem erre még tényleg nem voltam felkészülve.

[üröm az örömben]

üröm az örömben



Ben
2002. szeptember 13.

style

Nem kellett volna kimondanom. Éreztem, ahogy csak még jobban kiszárad a torkom és elsápadok. Nem hánynom kellett már, hanem azt hittem, menten összeesek. El akartam bújni, hogy a szégyent ne lássa rajtam Benjamin… mert igenis szégyelltem magam. Az egy dolog, hogy ő nem védekezett, de nekem sem jutott eszembe, így ez lényegében az én hibám volt nagyobb részben… legalábbis magamat vádoltam azért, mert Benjamin el fog hagyni.
Csak akkor sóhajtottam egyet, amikor végre megrázta a fejét. Nem utált. Nem utált azért, mert ilyen dologba kevertem ilyen fiatalon. Talán Aiden elég felnőttes volt ahhoz, hogy már családja legyen… de én és Ben erre még nem álltunk készen. Nagyon nem álltunk készen erre. Talán a házasságra sem, nem hogy arra, hogy közös gyerekeink legyenek.
– Annyira sajnálom… – dünnyögtem magunk közé a csendbe. Nem akartam, hogy úgy érezze rá akarom erőltetni ezt az egészet vagy éppen végig ez volt a célom, hogy magamhoz tudjam kötni. Sok mindenen mentünk át, én is sok őrültséget csináltam vele és a bátyjával… de valójában sosem akartam nekik ártani. Még azután sem, hogy azt a Raylát választotta helyettem. Csak nagyon hiányzott, de megtanultam némán szenvedni.
– Oké... Oké... – vett egy mély levegőt, mintha azon gondolkodna, mit mondjon. Végül nem is szólalt meg újra, csak közelebb lépett és megölelt, én pedig úgy bújtam a karjai közé, mintha muszáj lenne. Éreztem a finom simításokat a hajamban, nem akartam elhúzódni még véletlenül sem. Csak a mellkasába nyomtam egy pillanatra az arcomat. – Nem utállak, sosem tudnálak. Sosem tudtalak. – Ahogy kimondta a szavakat, felnéztem rá. A csókjába pedig egyenesen beleremegtem. Imádtam, hogy ilyen kedves, ilyen gyengéd velem egy ilyen nehéz pillanatban. Nem tudtam volna szavakba önteni, milyen hálás vagyok. – Megnézted? Úgy értem csináltál olyan izét. Tesztet? – kérdezgetett tovább.
Éppen válaszra nyitottam a számat, mikor valaki neki esett az ajtónak. Azt persze Benjamin bezárta mágiával, így képtelenség volt bejutni. Odakintről pedig egy vécére siető kisgyerek hisztérikus hangja csendült fel. Hirtelen elfogott a pánik, hogy ez vár ránk is… hamarosan… nyolc-kilenc hónap múlva.
– Nem… nem mertem semmit csinálni még… – nyeltem egyet, ahogy zaklatottan felnéztem Benjaminra. – Lehet, hogy nem vagyok… ugye? Ugye? – kérdeztem kicsit elhaló hang. Éreztem, hogy még jobban elsápadok, hogy a gyomrom kavarog a vécében uralkodó szagtól, de még Benjamin parfümjének kellemes illatától is.
– Ben… – simítottam a tenyereim közé az arcát. Megvártam, míg a tekintetünk találkozik, aztán lábujjhegyre álltam, hogy egy kis csókot leheljek az ajkaira. – Köszönöm, hogy ilyen édesen megértő vagy… – suttogtam és az ajtó felé pillantottam. – Ha megszületik a baba, akkor ígérd meg, hogy nem visszük a bokorba vécézni… – nyeltem egyet, aztán zavarodottan felnevettem. Nem akartam még véletlenül sem, hogy komolyan vegye a helyzetet… én sem akartam komolyan venni. Nem akartam szomorú lenni. Mert szomorú volt. Szomorú volt, hogy még húsz éves sem vagyok, de már az anyaságra kell gondolnom, hogy belerángatom Benjamint, aki legalább annyira álmodozó és gyerek, mint én magam.
– Szóval… gondolom kéne egy teszt.

[2002 szeptember 13. ● ESTHER ●⭃ Hadd nézzelek hajnalig ⥷tükörképem]

2002 szeptember 13.
● ESTHER ●
⭃ Hadd nézzelek hajnalig ⥷
tükörképem

Kissrác voltam akkor és ketten a szobában
Játszottunk egy olyant tudod "teremtőst"
Hogy előbb apa voltam felcsináltalak
Aztán eljátszottam a szülésnél a mentőst

határozottan olyan érzés volt, mintha kicsúszott volna egy pillanatra a lábam alól a talaj. Enyhén megremegett a gyomrom, és éreztem, hogy ez nagyon-nagyon nem volt jó. Mármint tényleg kicsit sokszor ragadtattuk el egymást amikor lefeküdtünk, és igazából nem nagyon vigyáztunk. Mármint nem is volt ez Esther hibája, nekem kellett volna azt a vackot magamra rángatni. Csak néha azt az időt is sajnáltam rá, anynira kívántam Esthert. túlságosan megőrjített, és szerintem ő is tudta ezt, hogy mennyire az ujjai közzé csavart. Már megint.
De... szóval... valahogy nem feküdt nekem ez a gyerekdolog. úgy értem én nem voltam olyan koravén, mint a bátyám, aki kész volt a gyerekvállaásra, mindig is ő akart előbb családot, már nyolc évesen is kijelentette, hogy ő húsz éves korára már apa akar lenni. Én meg még ki akartam magamat élni, nem rég fejeztem be  ahülye sulit, és örültem, hogy végre független voltam, hogy sportolhattam, élhettem az álmomnak, és közben minden szabad percemet Estherrel, meg a családommal tölthettem. Nekem ez tökéletes volt és valahogy nagyon nem fért ebbe bele egy gyerek. Nem volt velük semmi bajom, imádtam őket, de... Merlinre, még csak tizenkilenc évesek voltunk. Azt se tudom, hogy a francbe kell pelenkázni.
Esther tekintetét kerestem, és láttam, hogy ő is meg volt rémülve. Iagzából nem értettem, hogy miért, ezért nem dobtam volna ki. Maximum magamat okolhatom, mert a védekezés dolga midnig is a fiúké, nem? Ennyit csak megtehettem, hogy ne kelljen Esthernek kilenc hónapig egy gyerekkel a hasában mászkálni, amikor nem akarta. Annyira nem tudtam magunkat úgy elképzelni. És még csak nem is voltunk házasok. Előbb nem az szokott lenni? Vagyis ez a sorrend, normális esetben, nem? De komolyan még férjnek sem tudtam volna magam elképzelni, nem hogy apának. Bár Estheren biztosan gyönyörűen állt volna a hófehér menyasszonyi ruha... Khöm. De... Szóval, még csak most futottunk be mind a ketten.
– Annyira sajnálom…  - suttogta Esther, én pedig felsóhajtottam, miközben kifújtam a levegvőt, és beletúrtam a hajamba. Nem mintha a hajturkálás bármit is megoldott volna. Megráztam a fejemet. Már nem voltunk anynira azok az őrült kamaszok, én is sok hülyeséget csináltam, de nem akartam elveszíteni Estehrt. Egy gyerekmiatt meg végképpen nem tettem volna ki a szívemből, ahhoz túlságosan is imádtam. Inkább próbáltam megnyugtatni, és még meg is csókoltam. Nagyon szerettem és ragaszkodtam hozzá. Talán érezhette is, hogy mennyire fontos volt nekem. Folyton visszataláltam hozzá, olyan volt mint a meleg napfény, egy forró nyári délutánon. Kellemesen beragyogott és körbeölelt.
Megzavart minket egy random kiabálás kintről, és megnyönnyebbültem, hogy nem rontottak ránk, akkor biztosan kizavartam volna őket. Na ezért sem akartam vona most ygereket. Nem volt nekem türelmem elviselni a gyerekdolgaikat. Talán pár év múlva ha már mondjuk nem fenyeget az a vezsély, hogy halálosan eltalál egy gurkó, vagy ilyesmi.
– Nem… nem mertem semmit csinálni még…Lehet, hogy nem vagyok… ugye? Ugye?
- Hát, az is lehet, hercegnő - hümmögtem bele Esther szőke fürtjei közzé. - Előbb meg kéne bizonyosodni a felől, hogy mi a helyzet - sóhajtottam fel, de igyekeztem már egy kicsit lazábbnak tűnni. Persze én nem voltam a színjátszás mestere, mint Aiden. Szóval kcisit még látszott rajtam, hogy a megdöbbenés még ott ült felettem, de kezdtem nyugodt lenni.
– Ben… Köszönöm, hogy ilyen édesen megértő vagy… - suttogta Esther, és olyan édesen állt neki, ahoyg lábujjhegyen felnyújtózott és megcsókolt. OIlyenkor még jobban éreztem, hogy nagyon is imádtam. Bájos volt és aranyos.
– Ha megszületik a baba, akkor ígérd meg, hogy nem visszük a bokorba vécézni…  - én is nevettem vele egy kicsit kezdtünk feloldódni. Valahogy olyan volt, mintha ez is egy kicsit erősebbé tette volna a köztünk.
Felsóhajtottam, miközben feloldottam a bűbájt a mosdóban, hogy ki tudjunk azért lépni.
- Kellene. Biztosan van valahol a sarkon egy patika - dünnyögtem. - Biztos, hogy nem ronthattad el mással a hasad? - kérdeztem, miután egy kicsit a kezdeti stressz lepergett rólam. Esthernek sok fura bájitala volt, ami olyan szépségápoló valami volt. őszintén még féltem némelyikhez hozzányúlni, olyan furán bámultak rám a früdőben, mintha rám akartak volna ugrani. Közben a fura szagú bódék között igyekeztem a tömegen kerezstül utat törni az utca felé, ahol sejtettem a patikát.

[üröm az örömben]

üröm az örömben



Ben
2002. szeptember 13.

style

Csak álltam ott és vártam Benjamin ítéletére. Tudtam, mit mondd majd… legalábbis azt hittem, hogy tudom. Nem akar még apa lenni, túl fiatal… és én is túl fiatal vagyok. Előttünk van az egész élet és még annyi minden más is. Nem voltam én sem felkészülve erre, legalább annyira, amennyire ő sem. Remegő gyomorral néztem magam elé, vártam, hogy a barna szemei csillogása mögé láthassak.
– Hát, az is lehet, hercegnő – hümmögte, ahogy átkaroltam és bújtam hozzá. Éreztem a leheletét a tincseim között, ahogy még jobban hozzá simultam. – Előbb meg kéne bizonyosodni a felől, hogy mi a helyzet – folytatta aztán. Tudtam, hogy próbál végtelenül lazának tűnni, mint általában és a személyiségével ez a fajta felelősség talán még nem kompatibilis. De azt is tudtam, hogy kettőnk közül ő nőne fel előbb hozzá. Láttam már komolynak, védelmezőnek és szeretőnek.
– Igen… – suttogtam kiszáradt torokkal. Ebben igaza volt… meg kell győződni róla, hogy tényleg terhes vagyok-e és nem csak valami múló szeszély ez. Nem akartam addig túl előre gondolkodni. A hozzáállása mégis egészen meghatott. Megértő volt, édesen nem tolt el magától.
Ahogy elhúzódtam az apró csóktól, elmosolyodtam lágyan. Boldog voltam abban a percben, még akkor is, ha a bizonytalanság megült felettünk. Hálás voltam Benjaminnak, mert ott volt mellettem és támogatott és tudni akarta az igazságot, ahogy én magam is. Ez pedig abban a sebezhető állapotban csak még jobban esett.
– Kellene. Biztosan van valahol a sarkon egy patika – mondta, miközben egy pálcaintéssel feloldotta a bűbájt, amivel korábban elzárta az ajtót. –  Biztos, hogy nem ronthattad el mással a hasad? – kérdezte, miközben a tömegben sétáltunk. Az ujjait szorongattam, mert biztonságot adott a jelenléte és mert az émelygés közepette nem akartam eltévelyedni az emberek sokaságában.
– Nem tudom… – dünnyögtem és odasimultam a karjához, hogy kellemesen a közelségét. Az illata még mindig kicsit piszkálta a gyomromat és úgy éreztem tudnék hányni, de sokkal enyhébb volt. Talán az idegesség elmúlásával együtt ez is kicsit elviselhetőbbé vált. Hirtelen már nem is voltam benne biztos, hogy nem csak bemagyaráztam magam a tüneteknek, mert volt valami furcsa, árulkodóbb jel.
Kicsit a hasamra simítottam a szabad kezemmel. Nem tűnt duzzadtnak, de mégis úgy hittem ott van ő… a gyerekünk. Lehet persze csak Benjamin isteni kajái ülték meg kicsit a gyomromat. Tényleg rengeteget főzött nekem és mindig nagyon finom volt. Általában többet is ettem volna a kellemetlen.
– Talán a múltheti kagyló… – folytattam, szinte reménykedve, hogy csak ennyi. Még annyi mindent akartam megélni Benjaminnal, ami gyerek nélkül volt lehetséges. Az ételmérgezés felvetésére persze azonnal elvörösödtem… csak nem lehetek olyan béna, hogy összekeverem a terhesség tüneteivel. – De… de… nem tudom… – Mondtam, ahogy kiérve a tömegből felbukkant a patika a láthatáron.

[2002 szeptember 13. ● ESTHER ●⭃ Hadd nézzelek hajnalig ⥷tükörképem]

2002 szeptember 13.
● ESTHER ●
⭃ Hadd nézzelek hajnalig ⥷
tükörképem

Kissrác voltam akkor és ketten a szobában
Játszottunk egy olyant tudod "teremtőst"
Hogy előbb apa voltam felcsináltalak
Aztán eljátszottam a szülésnél a mentőst

Őszintén szemét dolognak tűnt most ezt kívánni, de azt hiszem tényleg nem készültünk fel rá. Nem mintha anya nem lett volna boldog... DE akkor is, totál be voltam szarva tőle, és Esther rémült arcát látva  is megrémült. Bár lehet attól is félt. hogy random megint elhagyom. De úgy éreztem sosem tudnám megtenni vele. valahogy keserűen, de így kvittek voltunk, nem? Egyszer ő szakított velünk, aztán meg én. Furcsa kamaszos zavaros dolgok miatt. Most már egy kicsit felnőttebbnek éreztem magam. Már amennyire., Azért apa még nem akartam lenni. A gondolat is furcsa volt, hogy nekem enyni idpsen legyen gyerekem, és engem apának hívjon. Azt valahogy olyan öregesnek éreztem. Aidenhez illett, ő nagypapa tempóban élt, de hozzám... Brr.
Közben lassan lépkedtünk a patika felé, magunk mögött hagyva a fesztivált. Modnjuk ha Estehr szerette volna, simán lemondanám a zsűriskedést. Szívesebben ápoltam volna otthon. Khm. Idióta vagy, benjamin. Amúgy is legközelebb jobban odafigyelek a védekezésre. Legalább is azt hiszem, oda kéne. Kézenfogva sétáltunk át az utcában ácsorgó aprócska kis bolt felé. Gondolkodtam, hogy mégis milyen témát dobjak fel, de csupa olyan jutott eszembe, hogy szerinted fiú lesz, vagy lány? Vagy milyen neve legyen. Merlin golyóira.
- legközelebb nem főzök annyi kaját. A végén miattam fogsz kidőlni, hercegnő - dünnyögöm, kicsit oldotabb hangnemmel, és odahúzva magamhoz, nyomtam egy kis kedves puszit a tincsei közzé. Kellemes, vidáman virágos Esther illatú volt.
- Figyu, hagyjuk akkor ezt a kajás napot, és csináljunk valamit nálam. Modnjuk most a tényleges hangszereimet is megumtathatnám - tettem hozzá. Valahogy sosem volt elég idő arra, hogy megmutassam Estehrnek a gitárokat és arra sem, hogy játszak velem rajta neki. pedig épenséggel az is elég romantikus lett volna. Belegodnolva, amikor levittem a kriptához a kék gitáromat, és miután Aiden olyan rohadt szemét módon lelépett megint az életünkből, kicsit kiakadtam és összetörtem pár hangszeremet. Szóval lehet, hogy előbb gitárt is kéne vennem, az a rózsazsín gyerekgitár kicsit gagyinak nézett ki a kezemben. Pedig amikor a kezembe vettem úgy éreztem magam, mintha Slash lennék maga.
Benyitottunk közben a patikába, ahol a kinti időhöz képest is furcsán hűvös fogadott minket. pedig szép idő volt a kajafesztiválra. Kicsit még ki is rázott a hideg.
- Úgy látszik az északi sarkra jöttünk - dünnyögtem, amikor is a pilt mögül egy hatalmas szőrme sapka bukkant fel. Felszaaldt a szemöldököm, főleg az után, hogy megszólalt a sapka.
- Gyeretek, gyertek drágaságaim - invitűált minket közelebb a pulthoz. Én meg azt hittem a Süveg az egyetlen beszélő fejfedő a világunkban.
- Köszöntelek Mandi mamus patikájában benneteket! - dumált tovább a szőrös kalap, majd egyre megemelkedett és először egy két ráncos szempár bukkant fel, egy pisze orr és aztána többi apró rész. Egy nagyon apró idős néni bámult vissza ránk, foghíjas vigyorral. - Mit adhatok kedveskéim? Egy kis friss, karamellás alma illatú parfümöt? Esetleg egy Akció tablettát, a hosszú éjszakákra? - kuncogott fel sokat sejtően, és még kacsintott is. Én meg elgondolkodtam hogy hova a francba kerültünk.
- Hát mi... igazából csak... szóval mi szeretnénk venni egy... - magyaráztam de valahogy sosem jött ki a számra hogy terhességi teszt.

[üröm az örömben]

üröm az örömben



Ben
2002. szeptember 13.

style

A kedves puszi a tincseim között megnyugtatott. Nem szerettem volna megijeszteni Benjamint vagy rátukmálni egy gyereket az akarata ellenére is. Az a nő nem én voltam, ha azt választja, hát én akkor hagytam is volna elmenni… még ha a szívem össze is törne teljesen. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy újra Ben nélkül legyek. Csak belemenekülnék nélküle a történeteimbe, remélve, hogy azok kárpótolnak a hiányáért.
– Figyu, hagyjuk akkor ezt a kajás napot, és csináljunk valamit nálam. Modnjuk most a tényleges hangszereimet is megumtathatnám – mondta aztán. Örültem, hogy így gondolta. Én is menekülni szerettem volna végre erről a helyről, a sok szag és illat közül. Elmosolyodtam, kicsit hozzábújtam, aztán hagytam, hogy vonjon kifelé.
– A lényeg, hogy kettesben legyünk csendesen… – Sóhajtottam fel és még lágyan el is mosolyodtam. Nem érdekelt a tömeg, sem az utcán gördülő londoni forgatag. Csak hagytam előrevonni magam egészen a patika ajtajáig.
Bájos kis hely volt az öreg polcaival, a szárított gyógynövényekkel. A kis üvegcsékben mindenféle színes bájital várta, hogy megvegyék. Szép volt és bartáságos, csak éppen dermesztően hideg. Egy kicsit ki is rázott a hideg, ahogy közelebb bújtam Benjaminhoz.
– Te jó ég… – suttogtam magam elé. Még a lélegzetem is meglátszott, ahogy kimondtam ezeket a szavakat. Átkaroltam Ben derekát és úgy fektettem a fejemet a mellkasára. Úgy éreztem sokkal melegebb a teste, mint az enyém.
– Úgy látszik az északi sarkra jöttünk – dörmögte. Közben a tekintetem valami szőrös dolog ragadta meg, ami a pult mögött mozgott. Egy komplett sapka volt szerencsére, nem valami furcsa szörnyeteg, ami megtámad minket.
– Gyeretek, gyertek drágaságaim – invitált közelebb a pulthoz minket a cseverésző fejfedő. A Teszlek Süvegen kívül nem láttam még beszélő ruhadarabot, ezért egy kicsit el is sápadtam. Hát nem éppen erre számítottam terhességi teszt vásárlása közben. Merlinre! Ennek a szegény gyereknek szánalmasan kezdődik az élete. Ösztönösen elhúzódtam kicsit a pulttól, így Bentől és reszketve összehúztam magam, kissé egymásba kulcsolva a karomat a mellkasom előtt.
– Köszöntelek Mandi mamus patikájában benneteket! – Folytatta kissé vékony hangon. Ahogy emelkedett két szempár villant elő. Erre ugrottam egyet és szó szerint bemenekültem Ben mögé… onnan kilesve jöttem rá, hogy a sapka alatt egy fogatlan, idős nő volt. – Mit adhatok kedveskéim? Egy kis friss, karamellás alma illatú parfümöt? Esetleg egy Akció tablettát, a hosszú éjszakákra?
Belekapaszkodtam Ben felsőjébe. Nem nagyon szerettem volna a pult közelébe keveredni, nem hogy megszólalni. Ráadásul úgy tűnt, hogy Ben számára sem megy a megnyilvánulás, ahogy hebegett, habogott arról, hogy mit akarunk venni, csak éppen a lényeget nem bökte ki.
– Egy terhességi tesztet… – közöltem helyett, kissé túlzottan is vékony hangon, mintha az öreg nénit akarnám utánozni. Túlzottan is ki voltam készülve már ettől az egésztől. Megalázó volt a helyzet, először a hányás, aztán a mosdó és a bűz, aztán a néni groteszk megjelenése.
– Miért nem ezzel kezdted drágám… – Elővett egy bájitalt, kinyitott a tetejét és felém nyújtotta. – Az eszkimó bábák régi módszere. Csak dugd bele az ujjadat! – Kicsit kiléptem Benjamin mögül, bizonytalanul méregettem a kék folyadékot. Nem értettem, hogy az ujjamból hogyan állapítja meg a dolgot. Végül beledugtam. Az anyag azonnal színeződni kezdett, gyorsan tűnt el a kék szín és vált vízhez hasonlóan áttetszővé.
A néni ciccegve megrázta a fejét.
– Most baj történt? – kérdeztem és megremegett a gyomrom.
– Nem vagy terhes, kedveském. – Közölte aztán és elmosolyodott. Aztán egy halom gyógyfüves tablettát tett elénk. – A bolt ajándéka, hogy legközelebb ne féljetek, hogy bajtörtént… gyerekek. – Kinyúlt a pult mögül és mivel engem nem ért el, Benjamint veregette vállba.
– Köszönjük… mennünk kell! – közöltem kicsit pánikolva. Előkaptam néhány galleont és úgy rángattam ki aztán Bent. Odakint megint hosszan sétáltunk, míg egy kis sikátorban. Azonnal odahúztam, hosszan megöleltem és az arcomat a mellkasába nyomtam.
– Soha többé nem akarom ezt átélni… – magamhoz képest is nyafogós hangon közöltem ezt. A mellkasára leheltem egy csókot: – Sajnálom… – Suttogtam. Aztán alig vártam, hogy végre kettesben legyünk…

 

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!