valamikor régen

m o s z k v a
moszkvai varázslónegyed



1989 tele

p a s t 
1989 tele

to: Yoana

Hideg volt. Csontig hatoló, moszkvai téli hideg. Éreztem, ahogy vörös egyenruha prémes gallérja alá is behatolt. A szőkésbarna tincseim, mivel a szokottnál hosszabbak voltak, kilógtak a bundás sapka alól. Így vonultam a többiek között, arról álmodozva, hogy eltűnjek és az unalmas múzeumi látogatás helyett más programot keressek a méregdrága boltok között. Egy-egy francia is megfordult közöttük, igazi, minőségi divatholmikkal. Sokszor éjszakákon át bújtam a magazinokat az ágyamban, a Lumos fényében, senki sem tudta, hogy mennyire szeretem a ruhákat, a cipőket, a parfümöket és mennyire vágyom az ékszereket.
Tizhatévesen kilátástalannak tűnt, hogy valaha is kézbe vehetek ilyen drága cuccokat. A tekintetem Yoanára vándorolt. Tudtam, hogy ő kiszúrná, ha lelépnék és az összes testvérünk közül, rajtam kívül csak ő iratkozott fel erre a mai programra. Óvatosan léptem ki az egyik sötét sikátornál a csoport végéről. Meghúzódtam, a téglafalhoz simultam és vártam, hogy a diákok zaja csökkenni kezdjen. Egy kicsit zavart, hogy nem maradhatok Igor közelébe. Éppen ő tetszett, mégha ezt nem is volt szabad kimondani, néha-néha elbújtunk a falikárpitok között, a sötét sarkokban, hogy csókolózzunk. Most azonban ő sem számított. Az csak tesi vonzalom volt… a ruhák iránti rajongás viszont egy olyan álomkép volt, amibe belemenekülhettem az otthoni dolgok elől.
Levettem a prémes sapkát, összeborzoltam a hajamat, hogy inkább felnőttnek tűnjek. Aztán kihúztam magam és megindultam az ellenkező irányba, amerre a kirakatokat sejtettem. Ritkán jutottam el Moszkvába, nemhogy megnézhessem a nyugati üzleteket, amik helyet kaptak itt, ráadásul csak nem rég nyíltak. Egy-két hónapja. Azelőtt csak a szokásos, gagyi, kelet-európai árú volt itt is. Mostanra minden megváltozott.
Az első kirakat egy cipőbolt volt. Ahogy megálltam előtte, a fekete, magában mintás bőrcipő azonnal elcsavarta a fejemet. Már el is képzeltem a lábamon, ahogy elegáns ruhában táncolok valakivel végig egy báltermen. Hiányzott máris a zene ritmusa, a csillogás, a kecses mozdulatok. Nem sok esélyem volt rá, hogy gyakoroljam ezt a vágyott hobbit… ráadásul partnerem sem nagyon akadt a táncban. Aközben könnyűnek éreztem magam, nem voltak a gondok és a hátamon lévő sérülések is semmisé váltak, hiába újította meg őket újra és újra apám minden ütéssel.
– Kisfiú… mit keresel itt? – lépett mellém egy nagydarab alak. A kezével végig simított a vállamon, majd megszorított. Az orosz nyelv guszutstalan volt, nem akartam a számra venni, először amúgy is csak egy nyüszítést sikerült kipréselnem magamból. – Leszakadtál a társaidtól? – faggatózott. Aztán még egyszer megszorított, majd sokat mondó pillantással bámulva meg, tovább állt.
Nyeltem egyet. Tudtam, hogy nem fog ilyen könnyen lekopni. Ezért rémülten figyeltem, ahogy megállt a sarkon és tovább bámult onnan. 

[Moszkva, 1989. tél]

Moszkva, 1989. tél

No matter what we breed, we still are made of greed
This is my kingdom come, this is my kingdom come

Szerettem az iskolai kirándulásokat. Ilyenkor mindig kicsit többet láthattam a világból. Ráadásul ingyenesek voltak, így nem kellett sem a szüleink pénzét kérnünk, sem extra munkát vállalnunk azért, hogy eljöhessünk a többiekkel. Valójában a mi csak Mikhailra és rám vonatkozott. A többieket nem érdekelték az ilyen kirándulások. Valójában semmi nem érdekelte őket, csak hogy melegben legyenek, és kapjanak enni. Ez mondjuk sokszor otthon sem volt meg számunkra, szóval valahol érthető volt a gondolkodásuk.
Ezen a csúnya téli napon Moszkvába jöttünk, hogy egy képtárat nézzünk meg. A Tretyjakov Galéria azért volt különleges, mert a varázstalan képek mellett volt egy titkos, varázslók által létrehozott része is. Én mindkettőt csodáltam, és amikor alkalmunk volt, mindig jelentkeztem erre a kirándulásra. Most már harmadszorra jöttem el, és alig vártam, hogy végre újra elmerülhessek a festmények csodálatos világába.
A szívem repesett ilyenkor, boldog voltam, és legszívesebben sírtam volna, amikor megpillantottam a híres orosz varázsfestők mozgó tájképeit, vagy a Durmstrangról készült életképeket. Ugyanakkor a varázstalan művészek alkotásai is érdekeltek. Különösképpen Rubljov ikonjait szerettem. Furcsa dolog volt a varázstalanok vallásossága, számomra felfoghatatlan. Mégis, valami olyan erőt adhatott nekik, ami esetenként a varázslatnál is többet ért.
Ahogy a képtár felé tartottunk, csak azt vettem észre, hogy Mikhail, aki eddig nagyjából a közelemben volt, elmaradozott. Aztán egyik pillanatban még ott volt velünk, a másikban pedig már nem tartott a csoporttal.
Forgolódtam, keresgéltem, hol lehet, aztán megláttam egy kirakat előtt. Valami ruhát nézegetett, vallásos áhítattal. Igen, ez pontosan az a tekintet volt, amit néhány varázstalan férfin és nőn szoktam látni a szentképek előtt. Mikhail egyháza a kirakatokban testesült meg.
Nem akartam, hogy elvesszen, és bajba keveredjen, így inkább én is egyre jobban lemaradtam. Követtem Mikhailt, de egy ideig hagytam, hogy élvezkedjen, hogy kiélvezze azt, amiért a kockázatot vállalta. Viszont akkor nagyon megijedtem, amikor egy koszlott, öreg férfi odament hozzá, és elkapta. Messzebb voltam, nem igazán tudtam volna mit csinálni, és eléggé meg is ijedtem. Az egyik ház sarkánál állva figyeltem a jelenetet, és a végén feltűnt, hogy a fickó nem tűnt el.
-Mit csinálsz itt, te kölyök? - hallottam meg egy hangot magam mögött. Felsikkantottam, és odarohantam Mikhailhoz. Azt tudtam, hogy ha ketten vagyunk, akkor talán kevésbé mernek bántani minket.
-Mikhail! Lemaradtál a csoporttól! Gyere, menjünk vissza. - kezdtem húzni visszafelé, és közben a szemem a sarkon álló férfit fixírozta.
Csak el innen - ez járt a fejemben.
Tudtam, hogy a bátyám mérges lesz rám - mindig mérges volt rám valamiért. Nem sokszor találkoztunk a suliban, de ha összefutottunk, akkor is mindig mérges pillantásokat vetett rám. Mégis úgy éreztem - még ha nevetséges is -, hogy meg kell védenem.
Megfogtam a kezét,és próbáltam elvinni ebből a furcsa utcából. Legalább vissza a főútra, hogy nagyobb legyen a mozgás. Felőlem nézegethet ott is kirakatokat, csak ne ebben a koszos utcában legyünk.

p a s t  
1989 tele

to: Yoana

Nem akartam tudomást venni a férfiról, aki megrángatott és végig simított a vállamon. Az ilyen alakoktól egész egyszerűen szörnyen éreztem magam… mintha a világ minden mocska éppen engem akarna magának. Undorodva bámultam a kirakatot, benne a finom bőrcipővel… de ahogy az arcom tükröződését megláttam, azonnal visszarendeztem a vonásaimat. Szerettem volna szép lenni, elég helyes ahhoz, hogy eltűnhessek erről a szemétdombról. Még csak nem is Moszkvával volt a bajom. Nem is az iskolával. Mominoval volt a bajom, az otthonnak nevezett viskóval és minden egyébbel, ami oda kötött… ahhoz a családhoz. Gyűlöltem a Bertov nevet, olyan volt, mint valami pestis, ami megfertőzi az embert.
A tükörképemet bámultam. Jól néztem ki az élénk vörös talárban, a prémmel a nyakán. Már-már előkelő volt úgy, hogy a hozzátartozó bundás sapka nem volt a fejembe nyomva és lapította le a szőkésbarna tincseimet. Tudtam, hogy ez a külső alkalmas lenne arra, hogy egy pénzes alak kegyeibe férkőzzek… nem olyan mocsokéba, mint aki az előbb megfogdosott. Pénz kellett, egy támogató, aki segít kikerülni ebből az életből. Magamtól szinte lehetetlenség lett volna.
Figyeltem magam még néhány hosszúnak tűnő percig. Aztán a fülemet valamiféle sikoltás csapta meg és ahogy oldalra fordultam a férfi éppen a húgomat nézte ki magának. Yoana törékeny kis teremtés volt, még szinte elveszett a vörös köpeny alatt. Ő volt a családunk kiskedvence, anyámék benne látták a jövőnket. Azt hitték, ha jól kiházasítják majd pénz áll a házhoz… rám soha nem gondoltak. Csak a seprűgyárba akartak küldeni, hogy a fivéreimmel együtt robotoljak naphosszat. Nem. Ez kizárt volt. Én zenét akartam, ritmust, lágy mozdulatokat és csillogást. Csak érezni akartam, ahogy az ütemre mozdul a testem.
– Mikhail! Lemaradtál a csoporttól! Gyere, menjünk vissza. – Rohant aztán oda hozzám, mintha sok esélyem lenne egy ilyen teremetes, részeges alakkal szemben. Elnéztem a válla felett, figyeltem, ahogy a fickó végig nyalja a száját, ahogy találkozik a tekintetünk és még valami mocskosat mutogatott az ujjaival is.
– Nem megyek vissza. – Közöltem végül flegmán és a húgom barna szemeibe néztem. Egyetlen pillanat volt az egész, aztán megnéztem magamnak az arcát, majd visszafordultam a kirakat felé. Unottan léptem tovább a következőhöz és alaposan megnéztem magamnak az ott felsorakoztatott bársonytalárokat és elegáns öltözékeket.
– Szándékosan jöttem el. Nem akarok múzeumba menni, sem megnézni az akármilyen kutatóközpontot… én csak szeretnék végre a magam ura lenni. – Dacosan törtem előre. A kezeimet ökölbe szorítottam hozzá, mintha a következő percben toporzékolni akarnék. Ha lett volna pénzem vagy bármi kilátásom sosem tértem volna vissza az iskolába. Nyugatra akartam menni, Franciaország nagy báltermeit végig járni és az Operaházakat, hátha hatalmas táncosokat láthatok. Nem sok kilátásom volt rá, hogy valaha olyan leszek, mint ők… de erre vágytam. A testem minden porcikája zenére vágyott.
– Elegem van. – Közöltem, bár nem figyeltem, hogy követett-e egyáltalán. Nem érdekelt Yoana, ő is olyan volt, mint a többiek. Belesüppedt abba, amit az élet kínált és nem akart rajta változtatni semmilyen módon. Nem érdekelt. Hagyja, hogy a szüleink eladják majd valami gazdag srácnak a faluban, hátha az elég pénzt hoz a családnak. Én viszont egész egyszerűen csak szerettem volna más lenni, ki törni. Eltörölni Mikhail Bertovot és valaki egészen újjá válni.
Ahogy mentem előre, észre sem vettem, hogy valaki áll előttem. Így rohantam bele egyenesen abba a fickóba, aki korábban megsimogatott és megijesztette a húgomat. Nem is értettem hogyan került elénk… talán hoppanált. A fejem a mellkasába fúródott, majd azonnal hátráltam úgy, hogy a testemmel kitakarjam Yoanát.
– Öhm… elnézést. – böktem oda oroszul, de közben sértődött arcot vágtam.
– Szívesen elszórakoznék mindkettőtökkel. – Paskolta meg az arcomat. Erre még hátrébb léptem, észre sem véve, hogy már nem a legdivatosabb környéken vagyunk, hanem lényegében egy kis sikátorban. – Igazi szépségek vagytok. És sok pénzt kaptok ám… – Emelt le egy erszényt az övéről és megcsörgette benne az érméket. Nyeltem egyet. Kellett volna a pénz, hogy megszökjek… de Yoanát nem akartam a dolgomba keverni.

[Moszkva, 1989. tél]

Moszkva, 1989. tél

No matter what we breed, we still are made of greed
This is my kingdom come, this is my kingdom come

Amikor utolértem a bátyámat, mérgesen nézett rám. Nem igazán hallgatott rám, természetesen soha nem hallgatott. Ment a saját feje után, nem törődve másokkal. Sosem érdekelte, mi lesz velünk, a testvéreivel, vagy a szüleinkkel. Csak a saját boldogsága volt a cél.
Nekem viszont számított, hogy rendben legyen. Nem kerülhetett semmilyen bajba, több okból kifolyólag sem. Ha valami rosszat tett volna, és e apánk fülébe jut, akkor tuti megbüntette volna. Apa minket, a lányokat mindig elküldött olyankor, de tudtuk, mi történik, amikor előkerül a nadrágszíj. Nem szerettem, amikor apa bántotta a fiúkat, de azt még kevésbé szerettem volna, hogy minket megüssön. És néha azért megérdemelték a fenyítést, még akkor is, ha egyáltalán nem hatott rájuk.
– Nem megyek vissza. – Közölte flegmán, majd még hozzátette, hogy nem akar sem múzeumba, sem kutatóközpontba menni. Pedig azok mennyivel érdekesebbek, mint egy koszos sikátor a sok gonosz tekintetű alakkal. Majd folytatta az útját, valamerre, valószínűleg maga sem tudta merre. Nekem pedig nem volt más lehetőségem: követtem. Egyrészt, mert a bátyám volt, és követnem kellett, másrészt meg teljesen elhagytuk a csoportot, és akkor már inkább Mikhaillal bóklászok Moszkva utcáin, mint egyedül.
-Elegem van. - mondta még. Az nem derült ki, hogy pontosan miből van elege. Valószínűleg sok mindenből: apánkból, a szegénységből, a szakadt ruháinkból, a suliból, a hidegből, az alacsony elvárásokból.
Igen, Mikhail, mindannyiunknak elegünk van ebből, még ha te ezt nem is hiszed el. De nem lehet mindenki olyan felelőtlen, mint te, és nem hagyhatja mindenki ott a szüleinket. Igen, én szeretek a gyógynövény kertben dolgozni. Igen, szeretek anyuhoz bújni. Sajnálom, ha csalódást kell neked okoznom.
Persze ezt soha nem fogom neki elmondani. Lehet, hogy gyáva vagyok, lehet, hogy meg megalkuvó, sosem fog kiderülni.
A gondolataimat az szakította félbe, hogy Mikhail megtorpant előttem. Amikor meghallottam annak a kéjsóvár embernek a hangját, összerándult a gyomrom:
-Igazi szépségek vagytok. És sok pénzt kaptok ám… - mondta, engem pedig a hányinger kerülgetett. Akaratlanul is Mikhail mögé bújtam, és próbáltam nem elképzelni, miért is kapnék olyan sok pénzt.
A kezem a vastag szőrmekabát alatt a pálcámra csúszott. Végre volt értelme azt a sok átkot megtanulni. Az ujjaim szorosan a pálcám köré szorultak, és amikor tovább beszélt:
-Van egy barátom, aki pont az olyan kislányokat kedveli, mint te. - nézett rám. Nem bírtam tovább, fogalmam sincs, honnan volt hozzá bátorságom, de kiléptem Mikhail mögül, és a férfira szegeztem a pálcámat.
-Petrificus totalus! - kiáltottam, majd Mikhailra néztem.
-Futás! - szóltam rá, és elkezdtem rohanni arrafelé, amerre a főutcát sejtettem.

 

p a s t 
1989 tele

to: Yoana

Erre vágytam. Forgatagra, csillogásra, tisztaságra és leginkább valahogy a középpontba kerüléshez… szerettem, ha engem figyelnek, éreztem vannak oda. Ritkán volt ilyenbe részem, ahogy a zenében és a táncban is, ezért pedig még többet akartam belőle. Éjszakánként úgy aludtam el, hogy ezekről álmodoztam. Az egész életem erről szólt: álomképek kergetéséről, míg a családom többi tagja azon a nyomortanyán helyezkedett, hogy esetleg repetához jusson vagy egy használt cipőt vehessen magának a korábban elhasználtak helyett. Az én vágyaim ezeken túl mutattak.
Ezért is vágtam Yoana fejéhez, hogy mennyire elegem van. Tényleg az volt… az ütések és a megaláztatás túl sok volt, ahogy az a nyomorgás is, ami mellé járt. Yoana vajon értette? Felfogta, hogy ahogyan élünk az mindennek az alja? Nem hittem. Túl fiatal volt, nem érthette meg az okaimat és a menekülésem értelmét. De nem is akartam elmagyarázni neki, mennyire más vagyok, mint a többi bátyja és apánk, sőt az egész család.
Már-már el is rohantam volna, hogy nyakamba vegyem a várost és soha többé ne bukkanjak fel a családom tagjai. Csakhogy odalépett hozzánk az a fickó, gyomorforgatóan próbált megszerezni minket pénzért. Én elgondolkodtam… már-már szánalmasnak éreztem magam, amiért annyira kellett egy pár aranyérme. Yoana mögém menekült, pedig nem voltam elég erős ahhoz, hogy megóvjam.
– Van egy barátom, aki pont az olyan kislányokat kedveli, mint te. – Mondta és a vállam felett a húgomra pillantott, így közelebb léptem hozzá. Így a tekintete visszasiklott rám és az ujjai közé fogta az államat, mintha azt akarná, hogy egyenesen a szemébe nézzek. Mégsem irányított erőszakosan. – Egész kellemes kis vagyont megérne ez az arc… – tette hozzá, ám akkor éreztem, hogy a húgom mozdult mögöttem.
A fickó szemei elkerekedtek. Nem szóltam hozzá oroszul, hiába magyarázott. Aztán felcsendült a húgom egyik támadása: – Petrificus totalus! – a férfi elengedett, ám a varázslat láthatóan nem hatott. Csak a döbbenet ült ki a képére. – Futás! – Szólt a húgom és rohanni kezdett, én pedig követtem őt a főutca felé. Nem értettem, hogyan lehetett egy ilyen nívós helyen mit keres egy szatír… de rohantam Yoana után, egészen addig míg bírtam a tempót. Aztán megfogtam a karját és behúztam az egyik kapualjba.
– Miért varázsoltál? Megőrültél? – kérdeztem ingerülten. Igen, nem lett volna szabad az iskolán kívül varázsolnia… még a pálcáját is eltörhetik egy ilyenért… és kicsapják, A magunkfajtáknak pedig az egyik kitörési lehetőség az iskola volt. Mit csinált volna otthon? Anyánk szoknyája mellett vezette volna a háztartást.
– Egy vénfasz sem ér annyit, hogy miatta kockáztasd a mostani helyed. – Magyaráztam olyan bátyósan, de azért kilestem a kapualjból. Sejtettem, hogy még a nyomunkban van a pasas, akit felbosszantani is sikerült, nem csak felizgatni. – A nyomunkban van… – közöltem és kinyitottam a kaput. Az nyikorogva tárult fel. Az öreg kilincs visszapattant, de az ajtó engedett. Így be tudtam lökdösni az udvarra Yoanát. – Várjuk meg, hogy lelépjen… – Suttogtam és finoman tereltem előre a lányt, hogy a ház pincéjébe vezető lépcsőn húzzuk meg magunkat. Reméltem, hogy ott nem találna meg minket az illető, akkor sem, ha éppen besétálna az udvarra utánunk.

[Moszkva, 1989. tél]

Moszkva, 1989. tél

No matter what we breed, we still are made of greed
This is my kingdom come, this is my kingdom come

Utólag már magam sem értem, hogy mertem megátkozni azt a férfit. Moszkva kellős közepén, az iskolán kívül rátámadtam egy varázslóra, akire ráadásul még csak nem is hatott az átkom. Valószínűleg ennyire primitív próbálkozással semmire sem mentem ellene.
Amíg futottunk, azon járt az agyam, mit fog Mikhaillal és velem csinálni, ha elkap minket. Úgy gondoltam, nem nagyon fogom megúszni szárazon. Mivel mindenképpen el akartam kerülni a megtorlást, futottam, ahogy csak a lábam bírta. Vitt a kétségbeesés és a félelem. Egészen addig, amíg a bátyám be nem húzott egy kapualjba.
-Miért varázsoltál? Megőrültél? - kérdezte dühösen.
-Én csak megijedtem, és el akartam tűnni onnan. - sziszegtem úgy, hogy minél kevesebb hangot adjak ki. - Egy vénfasz sem ér annyit, hogy miatta kockáztasd a mostani helyed. - tette még hozzá, aztán behúzott az óvatosan kinyitott kapun. Onnan pedig Mikhail a pince felé terelt, én pedig szótlanul teljesített a kimondatlan kérését. Nem akartam még jobban felhúzni, mert komolyan mérges volt rám.
Menet közben azon járt az eszem, hogy mit tett volna Mikhail, ha én nem vagyok itt. Hagyta volna magát? Vagy egés egyszerűen lelépett volna? És ha a férfi elrabolja? Mit mondtam volna anyáéknak? Vagy a tanároknak? A testvéreinknek? Nem akartam, hogy bántsák a testvéremet, ezért kellett lépnem.
Amikor a pincében ültünk, a sötétben, nem mertem Mikhailhoz érni, de éreztem, hogy ott szuszog mellettem.
-Ugye... előbb-utóbb elfutottál volna? - kérdeztem óvatosan. Szerettem volna biztos lenni abban, hogy eszébe sem jutott az, hogy a férfival menjen. Szörnyűséges dolgokat művelhetett volna vele az a fickó. Rettenetes kimenetele is lehetett volna a moszkvai kalandnak. Meg is ölhették volna, vagy olyasmit is tehettek volna vele, ami még a halálnál is rosszabb.
Összébb húztam magam a gondolatra, hogy velem is mit tervezett az a vénember. Soha, meg sem fordult a fejemben, hogy bárki szexuálisan kihasználjon, és úgy bánjon velem, mint egy tárggyal. Pedig a férfi pontosan úgy vizsgálgatott. Még nem gondolkoztam rajta, a barátnőimmel sem beszélgettünk ilyenekről, de ahogy idősödtünk, és nőiesedtünk, már nemcsak amiatt kellett tartanunk, hogy fizikailag bántalmaznak minket. Belegondolni is szörnyű volt, hogy valakik a világon így élnek. Nem akartam így élni.
-Mik! - kezdtem. - Kérdezhetek valamit? - Nem adtam meg neki a lehetőséget, hogy nemmel válaszoljon. - Miért utálod ennyire a családot? - Nagyon halkan beszéltem, és sokkal jobb volt így, hogy nem láttam az arcát. De meg akartam érteni azt a gyűlöletet, ami felénk áradt belőle. Nem utálhat minket csak azért, mert apa rendszeresen megveri a fiúkat. Hiszen a többiek is kapnak bőven... Ivan, Todor, Boris és Petar ugyanúgy elszenvedik apánk dühét, ők mégsem ennyire keserűek, mint Mikhail. Ők mások, vagy Mikhail az? Kinek van igaza? Annyira szerettem volna érteni a bátyámat.

p a s t 
1989 tele

to: Yoana

A szürkés idő, mintha rányomta volna a bélyegét az moszkvai varázslónegyedre. Az épülete, Yoana haja, de még a vöröses köpenyeink is olyan furcsán színtelennek hatottak ebben a fényviszonyban. Csak a dühöm volt elég élénk ahhoz, hogy remegve pillantsak le a húgomra. A barna szemek gyerekesen csillogtak, mintha ez megoldotta volna a gondjainkat. Nem hittem el, hogy ő nem látta a lehetőséget a korábbi helyzetbe. Én igenis ott maradtam volna, hogy fogdosson és pénzhez jussak, ami aztán jó messzire vihet otthonról.
– Én csak megijedtem, és el akartam tűnni onnan. – magyarázta, mikor számonkértem, hogy minek varázsolt. Tudtam, hogy ezért akár komoly bajba is keverhette magát. Nem érdekelt a családom, általában csak magammal foglalkoztam… de eközben mégis kicsit zavart, hogy miattam keverte magát ebbe. Eleve utánam sem kellett volna jönnie. Nyeltem egyet, ahogy végig néztem rajta. Tényleg ijedtnek tűnt.
Ha nem lett volna a nyomunkban a fickó, akit felbőszített, nem kellett volna betörnünk egy ház udvarára. A körfolyosós épület szép is lehetett volna, ha kellően rendben tartják, ám omladoztak a falai és a korlát is itt-ott pótolva volt oda nem illő falapokkal. A pincelejárat felé haladtam, úgy hogy a húgomat magam előtt tereltem. Ahogy a sötétben megúztuk magunkat, rám telepedett egy furcsa érzés, ami esténként sokszor előfordult. Egészen olyan volt, mintha valaki figyelne. A gyomrom megremegett tőle, a szívem nagyot ugrott a mellkasomban. Yoana nem vehette észre, ahogy elsápadok.
– Ugye... előbb-utóbb elfutottál volna? – kérdezte aztán csendesen. Én az ajtó résén bámultam kifelé, remélve, hogy nem bukkan fel a fickó és indul meg felénk. A kérdésre persze kicsit kirázott a hideg. Nem akartam hazudni, de ha az igazat mondom, hát beárul és akkor majd apánk még jobban megver. Tudtam, hogy tudja, más vagyok, csak nem merte még kimondani. Láttam apám arcát, ahogy rám nézett minden alkalommal. Undorodott. Nem mondta, mert attól félt, ha kimondaná valóságossá válna.
– Nem. – közöltem végül egyszerűen. – Ha nem bukkansz fel, elfogadom a pénzért. – Tettem hozzá olyan ridegen, ahogy csak lehetett. Valójában nem voltam büszke magamra ezért… nem voltam büszke, hogy el akarom adni magam. Csakhogy másom nem volt. Egy test. Ennyi volt minden vagyonom. Ezt kellett használnom ahhoz, hogy kiszakadhassak ebből az életből.
A legszebb ruhám egy iskolai egyenruha volt. Nem volt másom csak egy szakad farmerem, egy fehér ingem, egy fekete pólóm és Petar régi bakancsa, amit ő kinőtt, nekem viszont még mindig jó volt. Lényegében mindent tőle örököltem meg, mert túl nőtt rajtam egy kicsit. Amíg meg nem tőle volt, azt a többi fiútestvéremtől kaptam, akik még nagyobbak voltak. Többre vágytam. Ha álmodtam, minden csillogott, jó illatú volt és elegáns… ezt akartam élni a valóságban is.
– Mik! – hirtelen kicsit felcsattant, amire azonnal összerezzentem. Nem kellett volna ilyen hangosnak lennie, miközben félő volt, hogy a támadónk követ minket ide is. – Kérdezhetek valamit? – Folytatta, majd halkabbra vette a hangját: – Miért utálod ennyire a családot?
Belém hasítottak a szavai. Nem értettem, hogy ő miért nem utálja. Ez sokkal fontosabb kérdés lett volna… talán azért, mert a csöves életvitelünk ellenre is ő volt odahaza mindenkinek a szíve csücske és úgy bántak vele, mint a tanya hercegnőjével.
– Te miért nem utálod? – Mondtam ki a kérdésemet. – Azért, mert téged nem vernek meg, mert valaki más akarsz lenni? Nem engedem meg, hogy a bábjukként kezeljenek Yoana… nektek talán jó az a mocskos seprűgyár a szomszéd faluban, én viszont többre vágyok. Nem maradok ott, hogy életem végéig a szüleink rab… – Hirtelen elhallgattam. Motoszkálást hallottam, de nem bentről a pincéből, hanem odakintről. A támadónk tűnt fel, így hátrébb húzódtam és falhoz tapadtam. Most már biztosan nem adna pénzt és inkább elvenné, amit akar.
– Hol vagytok, galambocskáim? – kérdezte szinte hörögve.
– Meg ne szólalj… – suttogtam a húgomnak.

[Moszkva, 1989. tél]

Moszkva, 1989. tél

No matter what we breed, we still are made of greed
This is my kingdom come, this is my kingdom come

Rejtekhelyünkön ülve abban a hitben ringattam magam, hogy kicsit közelebb kerülhetek Mikhailhoz. Hiszen itt voltunk együtt, ahogy testvéreknek lenniük kellett volna. Együtt próbáltunk megmenekülni a perverz férfi elől, aki kiskorú fiúkra és lányokra vágyik. Helyette döbbenten néztem a bátyámra, aki azt mondta, hogy elfogadta volna a pénzt.
-Miért? - suttogtam. - A pénz nem minden.
Hiszen a pénz nem számít, nem? Csak a szeretet és a család, hogy körbevegyenek olyanok, akik szeretnek. Akikre számíthatsz, ha segítségre van szükséged. Mindig ott kellene lennünk egymásnak.
Amikor pedig feltettem a kérdést, amire már régóta kerestem a választ, még megdöbbentőbb reakciót kaptam:
– Te miért nem utálod? Azért, mert téged nem vernek meg, mert valaki más akarsz lenni? Nem engedem meg, hogy a bábjukként kezeljenek Yoana… nektek talán jó az a mocskos seprűgyár a szomszéd faluban, én viszont többre vágyok. Nem maradok ott, hogy életem végéig a szüleink rab…
A szavait elharapta, amikor meghallotta a férfi lépteit, majd a hörgő hangját. Én csak közelebb húzódtam Mikhailhoz, rettenetesen féltem, nem akartam, hogy bárki is bántson. Se ez a férfi, sem egy másik. Féltem, hogy mi lesz velünk, ha elkapnak. Féltem, hogy mi lesz velem, ha elválasztanak Mikhailtól. És féltem, hogy mi lesz velem, ha a szüleim megtudják, esetlegesen mi történt velem. Igen, igaza vot Mikhailnek, tényleg én voltam a kedvencük. Rám vigyáztak, mint a hímes tojásra. Tudtam, hogy bennem látják egy ígéretes házasság lehetőségét. Éppen ezért kellett vigyáznom magamra. Én kihúzhattam a családot a szegénységből. Segíthettem volna akkor Miknek is. Szerettem volna, ha mindannyiunk sorsa jobbra fordul.
Épp ezért szorosan összehúztam magam, hogy még a remegésem se áruljon el minket, becsuktam a szemem, és megpróbáltam valahova máshova képzelni magam.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el, de egy idő után elhalt a léptek zaja. Amikor Mikhail kinézett, hogy felmérje, tiszta-e a terep, akkor szólaltam meg:
-Nem akarok a bábjuk lenni. Tamarkin professzor észrevette milyen jól ismerem a gyógynövényeket. Azt mondta, akár gyógyító is lehet belőlem.
Ezt a legutóbbi órán vetette fel. Azóta ezen járt az eszem éjjel-nappal. Ha sikeres gyógyító lennék, akkor talán tudnék segíteni a szüleimnek. Lehetnének gyógynövény beszállítók. Lehetne fix bevételük. Annyi lehetőség van ebben. És Mikhail az első, akinek elmondtam. Igazából bele sem gondoltam, de amint hangosan kimondtam, kezdtek jönni a kétségek: honnan lesz pénzünk az iskolára? Hogyan fogok eljutni Szófiába, hogy tanuljak? Egyáltalán hogyan fogom én ezt megcsinálni?
Még volt rá pár évem, hogy kitaláljam, de egyben biztos voltam: pénzt csakis tisztességes munkával fogok szerezni. Nem leszek olyan, mint Mikhail. Nem fogom a testemet áruba bocsátani csak azért, hogy pénzhez jussak. Ennyire nem lehet senki elkeseredett!

p a s t  
1989 tele

to: Yoana

Elcsendesült odakint minden. A résen lestem először csak ki, nem láttam mozgást, így hát óvatosan kinyitottam a nyikorgó ajtót… csendesen osontam ki a lépcsőre, hogy azokon szinte elfeküdve figyeljem az udvaron lévő mozgást. Már nem láttam senkit, csak a csapódó ajtót hallottam. Megszűnt minden egyéb zaj, csak mi voltunk ott. Így hát feltápászkodtam és kisétáltam az udvarra. Megnézte a macskaköveket, a málló falakat, aztán undorodva lesodortam a piszkot a kabátomról.
– Nem akarok a bábjuk lenni. Tamarkin professzor észrevette milyen jól ismerem a gyógynövényeket. Azt mondta, akár gyógyító is lehet belőlem. – Hallottam meg a hátam mögül a húgom hangját. Nyeltem egyet és megfordultam. Még mindig egy álomvilágban élt, amiben a tanulás majd előbbre visz. Nem visz előrébb, főleg nem a mi családunkban, ahol senki sem foglalkozott a tudás szépségével. Petar hiába volt éltanuló, a szüleim maguk mellett akarták tartani. Esélye sem volt kitörni.
– Remélem, neked összejön… – közöltem, talán túl gúnyos hangéllel is. Aztán benyúltam a zsebembe, hogy pár aranyérmét vegyek elő. Ez volt minden vagyonom és azért kaptam, mert a múlthéten valakinek megírtam a házifeladatát. – Van kedved eljönni velem…? – Böktem a fejemmel a kapu felé.
Volt a közelben egy varázslóbolt, ahol apró, légy alakú arany kitűzőket lehetett venni. Rendkívül divatosak voltak és mondhatni a márka védjegyei voltak. Ez volt a legolcsóbb dolog ott, én pedig régóta vágytam rá. Még ezen a viseltes, prémes köpenyen is egészen jól tudott volna kinézni. El is képzeltem magam vele… és tetszett.
– A maradékból kapsz egy cukorkát. – Aztán elindultam kifelé, ha akart követhetett. Tudtam, hogy az édesség meggyőző lehet, otthon nem sokat kaptunk és a Durmstrang sem éppen a cukorban dúskáló ételekről volt híres. Megérdemelte, hogy kapjon valami finomat… rá ugyanis tényleg a frászt hozta a faszi… míg én lehetőséget láttam benne. De hát nem mindenki Mikhail Bertov.
Nem néztem hátra, hogy követ-e. tudtam, hogy Yoana nem maradna egyedül itt Moszkvában. Inkább a nyomomban toporgott, semmint, hogy az ismeretlent válassza. Kettőnk közül én voltam az igazi kalandor… már ha annak lehet nevezni, hogy minden erőmmel próbáltam kitörni ebből a végtelen sötétségéből és koszból.
Végig siettem az utcán, egészen addig, míg az arany rovarral díszített cégér fel nem tűnt. Rajta pedig a felirat: Dimitrov Csodatalárjai. Közelebb léptem a kirakathoz, végig mértem a bársony viseletet, ami drágán várakozott ott. Aztán megsimítottam a húgom hátát és behúztam magammal az elegáns üzletbe.
Rengetegen voltak ott. Valaki a női ruhákat méregette – férfi létére –, egy másik asszonyság éppen az urára próbált valami öltönyszettet erőltetni. Én azonban az ékszeres pulthoz léptem, hogy az üvegen keresztül megmutassam a húgomnak mit szeretnék. Egy leheletnyivel volt csak több pénzem az áránál.
– Hát nem csodás…

[Moszkva, 1989. tél]

Moszkva, 1989. tél

No matter what we breed, we still are made of greed
This is my kingdom come, this is my kingdom come

Amikor elhalt minden zaj, újra bátrabb lettem. Végre nem fenyegetett már minket az az undorító férfi, most már csak Mik lesújtó pillantásaitól kellett tartanom. Mégis őszinte akartam vele lenni. Szerettem volna, ha némi tiszteletet látok a szemében, amiért ilyen nagy kihívás elé állok. Szerettem volna, ha látja, nemcsak neki vannak nagyratörő álmai. Én is tenni akartam érte, hogy több legyek, mint ahonnan jöttem. És esélyem is volt rá - legalább is a tanáraim szerint.
De amint rám nézett, tudtam, hogy nem hisz bennem. Hogyan érhetnék el bármit is, ha az az egy ember, aki egy kicsit is megérthet, nem hisz bennem? Ő az egyetlen a csalában, aki többet szeretne az élettől, és mit kapok tőle, amikor a lehetőségeimről beszélek: egy lesajnáló pillantást.
Egy röpke másodpercig átfut az agyamon, hogy nekimegyek. Szó szerint nekirohanok, és elkezdem ütögetni, hogy mi a franc baja van, de végül nem tettem meg. Soha nem voltam aggresszív, most sem vitt rá lélek. De mérges voltam Mikhailra, mert tőle vártam volna támogatást. És mire futotta neki:
-Remélem, neked összejön… - Ennyi. Ennyit mondott az én drága jó bátyám, ahelyett, hogy jó tanácsokkal látott volna el.
Aztán elindult - hogy hova, arról fogalmam sincs. Mindenesetre annyi volt benne, hogy megkérdezze, megyek-e vele. Nem volt igazán más választásom. Egy félreeső utcában voltunk, Moszkva közepén. A csoporthoz egyedül nem találtam volna vissza. Azzal vagy hasonló alakkal meg nem lett volna kedvem összefutni. Így nem maradt más választásom, szó nélkül követtem Mikhailt.
Dimitrov Csodatalárjai. Ez volt a végcélunk. Valószínűleg Mik ide indult már a legelején is. Ruhák, ékszerek, csodálatos dolgok. A bátyámat főleg az ékszeres pult érdekelte. Amíg ő a szemével kereste, amit szeretett volna megvenni, én az embereket néztem, ahogy vásárolnak.
Alig párszor jártam ruhaboltban eddigi életem során. Általában anyánk vette a ruháinkat - pár évente -, a köztes időben pedig anya, a nővérem és én varrtuk meg őket. Az iskolában is mi gondoskodtunk a fiúk ruháiról, ha már túl rongyosak lettek volna. Persze Mikhail sosem jött hozzánk segítségért. Inkább megoldotta saját maga.
– Hát nem csodás? - kérdezte, én meg csak egyetértően hümmögtem. Inkább egy bársony talárt néztem, amit egy nő éppen próbált lealkudni - olyan árról, amennyibe az összes ruhám került.
-Mik... Van erre elég pénzed? - néztem vissza arra, amire mutatott.
Bizonyára volt, nem hittem volna, hogy lopni akar. Ráadásul egy varázslóknak fenntartott boltból lopni badarség lett volna. Biztosan tele volt védőbűbájokkal, és varázslatokkal. És nagyon reméltem, hogy Mikhail nincs annyira kétségbe esve, hogy lopásra vetemedjen. Vártam a válaszát, és próbáltam rá koncentrálni, és nem a sok értékes dologra, ami körülöttünk volt.

 

p a s t 
1989 tele

to: Yoana

Szinte megbabonázott ez az üzlet. Csodás illat volt, mindenhol eladók sürgölődtek, bársonyos talárokat, szépséges estélyiket és finom, elegáns öltönyöket cipeltek le-fel. Nekem az a kis, rovart formázó kitűző pedig egy egész világot jelentett. Nyilván ez volt a legolcsóbb dolog az egész üzletben, mégis többet ért, mint a teljes egyenruha, amibe belebújtam itt.
– Mik... Van erre elég pénzed? – kérdezte Yoana, aki természetesen nem maradt le rólam Moszkva mocskos utcáin. Nem zavart, valahol felelősséget éreztem iránta, de igazság szerint bosszantott a jelenléte. Ez a nap sokkal, de sokkal sikeresebb lehetett volna, ha lefekszem azzal a fickóval, kifizet és végre megint pénzhez jutottam volna. Ha valamit megtanultam azaz, hogy a lehetőségeket meg kell ragadni, mert a pénz az kell… kell a túléléshez.
– Miért? Mégis mit gondoltál? Hogy el akarom lopni? – kérdeztem kissé idegesen és belenyúltam a zsebembe, hogy elővegyem a pénztárcámat. Megráztam picit, hogy hallja az aranyérmék csörrenését benne. Nem is értettem, mit gondol rólam… sosem lennék ennyire gusztustalan, hogy ellopjak valamit. Valószínűleg a védővarázslatok amúgy is megfognának félúton. – Yoana… elment az eszed! – közöltem, majd az egyik eladóra pillantottam. Az persze azonnal bólintott és jött is már oda.
– Sziasztok! – mosolygott kedvesen a nő, de nem viszonoztam a gesztust. Yoana feltételezés túlságosan is megrázó volt. – Ó, ez a kis kitűző most nagyon divatos. – Magyarázta, ahogy megnézte, mit is néztünk eddig. – Csak egy darab lesz?
– Igen. A húgom csak megfigyelőként van itt. – Közöltem és figyeltem, ahogy a nő kiemeli az ékszert. Szépen, igényesen fektette bele egy bársonyos bélésű, díszes dobozba. Ezután vezetett minket a kasszához… útközben még magamba szívtam a bolt atmoszféráját. Nem is akartam visszatérni az iskolai csoporthoz. Egészen egyszerűen csak itt akartam maradni örökre… mert itt voltam önmagam. Én ideillettem.
Kifizettem az ékszert, aztán ismét lassítva a lépteimen sétáltam végig az üzleten. Úgy éreztem, Yoana nem érthet meg engem. Ezért nem osztottam meg vele a gondolataimat, nem akartam, hogy tudja, mi történik bennem. Talán csak elmondaná az apánknak és még szörnyűbbé tenné a kapcsolatomat vele.
– Kész vagyunk… – dünnyögtem, ahogy kiléptem az ajtón, a hideg, orosz télbe és csak elindultam arra, amerre az iskolai csoportunkat sejtettem. – Tudod… ez sokkal izgalmasabb volt, mint az unalmas kirándulás. – Mondtam és addig mentem előre, amíg le nem értük a csoportunkat. Nem sok jóra számítottam… nyilván megint megbüntetnek és majd kimaradok a vacsorából, Kit érdekel! Amúgy is vigyáznom kellett az alakomra ahhoz, hogy rendes táncos legyen belőlem.
Ezért hát csendesen tűrtem, mikor a tanár lecseszett. Csak engem, Yoanáról elkönyvelte, hogy én rángattam bele… ezért hát egyedül viseltem a büntetést. Nem számított. Elfogadtam a tényt, a csodás kis ékszerrel a zsebemben cseppet sem érdekelt az egész. Az arcába tudtam volna nevetni és azt mondani: azt tesz, amit akar, nem rontja el ezt az apró örömöt nekem.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

[Moszkva, 1989. tél]

Moszkva, 1989. tél

No matter what we breed, we still are made of greed
This is my kingdom come, this is my kingdom come

Ahogy rákérdeztem a pénzre, és megláttam Mik arcát, tudtam, hogy hibát követtem el. Hogy is gondolhattam, hogy Mikhail el akarná lopni az ékszert? Vagy egyáltalán mit gondoltam? Mondjuk azt inkább nem akartam tudni, honnan van erre pénze. Reméltem, hogy becsületes munkával szerezte, de ahogy az előbb láttam és hallottam, úgy tűnt, a bátyám mindenre képes azért, hogy kicsit jobb élete legyen.
Amikor megjelent az eladó nő, Mikhail rögtön felvette a kedves, fiatal fiú álarcát, elragadóan beszélgetett a nővel. Előbb még szinte megölt volna a pillantásával, most meg teljesen más képet mutatott. Kedves volt, hízelgő. Én pedig elámultam, hogy mennyire jó színész. Talán előbb-utóbb az is lesz belőle...
Nem mertem hozzá szólni, amíg ki nem léptünk az utcára. Ő konstatálta, hogy ez sokkal jobb volt, mint a kirándulás, én meg már éppen válaszoltam volna, amikor elénk toppant a kísérőtanárunk.
Össze- és lehordott minket, hogy miért tűntünk el, és egyáltalán mit csináltunk, és mégis, hogy képzeltük, meg fogjuk inni még ennek a levét. Én kétségbeesetten néztem rá, hogy mi les velünk, de Mikhailt nem zavarta a dolog. Ő már megkapta, amiért el akart jönni.
-Bocsánat. - motyogtam, amikor a tanárnőnek egyáltalán feltűnt, hogy én is ott vagyok. Eddig Mikhailt szidta, mintha csak ő tehetne az egészről. Én akartam szólni, tényleg, de nem akartam még jobban felhúzni a nőt, és különben sem számított semmi. Mindig a nagyobbat hibáztatták, ráadásul Mikhail túl sokszor keveredett bajba ahhoz, hogy ne gondolják azt, hogy ő volt a hibás.
Lehajtott fejjel kullogtam vissza a csoporthoz, akik már készülődtek az indulásra. Tulajdonképpen én maradtam egyedül hoppon: a múzeumba sem jutottam el, Mikhail pedig haragudott rám. Szóval nem végződött túl jól ez a kirándulás.

Köszönöm a játékot!