ghost hunting

L O N D O N



2002. szeptember 17.

◂ ghosthunting ▸

2002. szeptember 17.

◃g a b e r i e l ▹

l_s t

style: am i taller? ║ zene: lullaby of woe

Megígértem Aidennek a pávás szobrot, amit még száz évvel ezelőtt vett a ház egykori tulajdonosa. Mára persze az egész elhagyatott romhalmaznak tűnt, ahogy ott árválkodott a londoni utca végében, betört ablakokkal, szakadt függönnyel és furcsa, dohos szaggal. Valami mágikus gaz is végig kúszott a homlokzaton és erőteljesen behálózta a vöröstéglás épületet. Volt valami hátborzongató a puszta látványában.
Az épületből áradó erők is olyan furcsán erőteljesek voltak. Hullámokban érkezett a borzongás, amit valami enyhe kis vibrálás váltott ki, ami meghúzódott a falak mágiájának árnyékában. Mégis éreztem, ahogy hat rám és az addigi boldogságot, amit a házasságom miatt nap, mint nap éreztem elnyomta. Valahogy nehéz volt előkaparni azt az érzést, pedig tényleg a létem minden percét kitöltötte. Most viszont nem. Keserűség. Fájdalom. Ijedtség. Ezeket az érzéseket véltem felfedezni, ahogy felsétáltam a töredezett lépcsősoron a veranda felé, ahonnan a hatalmas, kétszárnyú, nehéz faajtó nyílt.
A kopogtató egykor aranyosan csilloghatott, mostanra viszont magán viselte az időjárás nyomát. Ahogy megérintettem, éreztem milyen érdes az egykor simára csiszolt felület. Közben a bent uralkodó mágia egy újabb hulláma ért el lüktetve. A szívem felvette a ritmusát, tudtam, hogy követnem kellett ez az erőt. Olyan volt, mint egy kifeszített aranyfonál, amibe meg kell kapaszkodni és követni, amíg csak lehetett.
Csendesen, remegő gyomorral nyomtam le a kilincset. Valamiért úgy éreztem félnem kéne, én mégis izgultam. Meg akartam szerezni mindent, mert magamnak akartam mindent, ami csillogott, amiben ilyen erő lakozott. Már nem számított, hogy Aiden kérte a szobrot, amit elvileg az egykori háztulaj vett.
Ahogy beléptem a régi fapadló recsegve-ropogva jelezte, hogy még az én súlyom sem kellemes neki. Egyelőre nem jött zaj, de a dohos bűz megtöltötte az orromat. Furcsán hideg volt odabent, annyira, hogy még kabátban is vacogni kezdtem. Még jobban összehúztam magamon a dzsekit, remélve, hogy az anyag majd megvéd, de nem. Ez valahogy mélyebbről jött. Elindultam a lépcső felé, magam mögött hagyva az ajtót… furcsa, homályos volt minden. Valami nem volt rendben a házban… ráadásul a fülemben is lüktetést hallottam. Kicsit eltompította az érzékeimet és úgy tűnt, mintha folyamatosan szédelegnék is.
Meg kellett kapaszkodnom a korlátba, hogy felhúzzam magam az első lépcsőfokon. Így remegve, de nagy nehezen megtettem két lépcsőfokot. Olyan volt, mintha valami erő nem akarná, hogy felmenjek a ház felső részére. Odalent is borzasztó dohos szag uralkodott, a tapéta megvolt tépkedve, a bútorok nagyrésze pedig összezúzva. Odafentről viszont rothadt szag áradt… ám még mielőtt tovább jutottam volna, az ajtó megint kitárult. Csapódott s mintha recsegetti s volna.
– Ki az… – suttogtam és kinyújtottam előre a pálcámat, hogy egy néma Lumosszal megvilágítsam a folyosót.

[Ghost hunting]

TO; Elliot


2002. szeptember 17.
Ghost hunting
16+

Ha a bürokrácián múlna a világ, akkor már régen vége lenne. Valahogy soha nem voltam oda azért az ötletért, hogy várni kell egy engedélyre. Csak megyek és csinálom a dolgom. Mi olyan nehéz ebben? A béke és a protektorok miatt történhetett, mert mostanában már mindent sokkal körülményesebbé tesznek.
Ezt pedig azért mondom, mert nemrég találtunk egy hullát Westtel egy londoni kis elhagyatott ház mellett. A kis újoncot aznapra mellém osztották be, és úgy tűnik minden ellenkezésem ellenére ez így is fog maradni. Mintha lenne elég időm pesztrálni őket. Komolyan, Macmillan biztos, hogy büntet valami miatt. Más meg adja alá a lovat. Mondjuk, az ő szemszögéből biztos jogos is, amit csinál, ha bosszú.
Szóval találtunk egy hullát, és a közelben találtunk egy elhagyatott házikót, ahova elsőre megpróbáltam engedély nélkül bemenni, de West az agyamra ment azzal, hogy nem mehetünk csak úgy be, hiszen az magánlaksértés, annak ellenére is, hogy nem lakják. Láthatóan biztos nem. Szóval visszamentünk a Minisztériumba, megtettük a jelentést, majd beadtuk a papírokat, hogy megkapjuk az engedélyt. Szerencsére mostanra West máshoz került, így ezt a nyomozást egyedül viszem végig.
Nem hiszem, hogy sok köze lenne az épületnek a gyilkossághoz, de azért gyanús, hogy az elmúlt néhány évben több holttest is ennek a közeléből került elő. Az ajtó előtt állva viszont nem ez, hanem valami más kelti fel a figyelemem. A hátamon lévő sárkány nyugtalanná válik. Mintha nem akarná, hogy bemenjek. De ez nem kívánságműsor, ha tényleg gyilkosság történt, akkor fel kell deríteni.
Gyorsan elmormogok egy Homenum Reveliót, hogy tudjam van-e itt valaki rajtam kívül. Egy embert mutat ki az épületen belül, szóval előveszem a pálcámat felkészülve arra, hogy meg kell védenem magam. Amon és Azazel van most velem, erre a helyre nem akartam egyedül jönni. Azazelnek megparancsolom, hogy maradjon kinn az épületen kívül és ha valami történik akkor jelezzen, Amonnal viszont megindulunk befelé.
Ahogy közeledek az épülethez a sárkány a hátamon egyre jobban meg van kergülve. Folyamatosan tekereg, mintha el akarna távolodni a helytől. Az átokhegem szerencsére jól el van zárva, így nem lesz vele gond. Kicsit összehúzom magamon a kabátot, mert ahogy közelebb érek mintha Szibériába vezetne az ajtó kezd olyan hideg lenni. A leheletünk is látszik Amonnal, de a kutya mintha valami mást is érzékelne, mert izgatott lesz.
Hallom, ahogy tőlem nem messze megreccsen a padló, ezért magam elé emelem a pálcámat, de egyelőre nem varázsolok. Hagyom, hogy a szemem hozzászokjon a félhomályhoz.
- Ki az…
Azonnal felismerem a hangot. A rohadt életbe Elliot, mi a faszt keresel itt? Miért akkor, amikor egy nyomozás kellős közepén vagyok? De ez magyarázza Amon miért olyan izgatott, mégsem engedem el magam mellől. Ki tudja mi vár ránk, és azt sem tudjuk Elliot hogyan került ide, talán vannak csapdák is, amiket még nem térképeztem fel.
- A Mikulás. Rossz voltál idén, Elliot!
Nem is tudom kire számít vagy mire, de ha ennyire be van rezelve, akkor valami komoly lehet itt. Tudom, hogy ő sokkal fogékonyabb a mágikus energiákra, szóval remélem megfelelő indoka van arra, hogy miért jött egy ilyen elátkozott helyre.
Lassan a fény forrása felé haladok, amíg meg nem látom, hogy tényleg az van itt, akire gondolok, akkor pedig én is fényt gyújtok a pálcám végére.
- Akarom tudni, hogy mit keresel egy nyomozás helyszínén? – kérdezem kicsit mogorván, mert ebben a pillanatban azt akarom, hogy ne legyen itt. Hogy ez legyen az utolsó hely a világon, ahol találkozhatunk.

◂ ghosthunting ▸

2002. szeptember 17.

◃g a b e r i e l ▹

l_s t

style: am i taller? ║ zene: lullaby of woe

Hiába simított olyan áthatóan végig a mágia a testemen, s csalt mind beljebb a házba… az ajtó nyílásának zaja és az öreg deszkapadló csikorgása megragadta a figyelmemet. Talán azért, mert sokkal óvatosabb lettem Noah születése óta… egyszerűen muszáj volt vigyáznom magamra, mert volt valaki, akiért igazán fontos volt életben maradnom. Látni akartam, ahogy felnő, megtanulni írni és olvasni, viccesen mondja ki az új szavakat és végrehajtja az első varázslatát. Egész egyszerűen csak vigyázni akartam az én pici fiamra míg fel nem nő. Így éreztem azzal a jövendőbeli gyerekkel kapcsolatban is, akit még csak tervezgettünk.
Ahogy lendületesen megfordultam és előrenyújtottam a karomat, a pálca sápadt fénye megvilágította a sötét folyosót. Persze már az első lépcsőfokon álltam, aminek a kárpitjából por szállt fel a hirtelen mozdulatsorra.
– A Mikulás. Rossz voltál idén, Elliot!
A hang nem is kellett, a termetes alkat és a csillogó kutyaszemek azonnal elárulták ki van itt. Amon izgatottságát nehézlett volna rejtegetni. Ő volt az a négy dobermann közül, aki mindig mellettem volt, aki akkor is vigyázott rám, mikor könyörögtem neki, hogy maradjon inkább a ház falai között. Amon állandó társ volt, megmentett, megmentett, mikor nem is kellett volna vagy csak ő vette észre, hogy kell. Mégis úgy néztem a kutyára, mint egy régi élet mementójára. Akármennyire is szerettem Gabrielhez tartozni, megváltoztak a dolgok. Fájt, ami történt és csak el akartam felejteni, hogy az újdonsült boldogságomba vesszek el.
– Ugyan már, Gabe… a Mikulás már el sem várná, hogy jó legyek… – válaszoltam könnyedén. Leengedtem a pálcámat, hogy ne vakítsam el a szemét, majd elrejtettem a nadrágom zsebébe. Ha tényleg kísértet van itt, nem is valószínű, hogy bármilyen harci mágiát hasznosítani tudnék.
– Akarom tudni, hogy mit keresel egy nyomozás helyszínén?
– Egy pávaszobrot. Nyugi, elviszem és felőlem azt csinálsz, amit akarsz… – válaszoltam, majd hátat fordítottam neki. Készen álltam rá, hogy meginduljak fölfelé, ahonnan éreztem a mágia kuszaságát s ami talán Gabriel sérülésére is hatással volt. Nem akartam tovább nézni a zöldszemek csillogását a házban uralkodó félhomályban. Nem akartam látni, ahogy úgy néz rám, mint régen.
– Esetleg lent is maradhatsz, míg végzek. Valami átkozott cucc lehet fent, ami nem tenne jót neked a te állapotodban… – közöltem, de aztán meghallottam a körmök koppanását. Amon rugaszkodhatott el, de olyan erőteljesen, hogy a következő pillanatban már ott volt mellettem. Éreztem, ahogy a nedves orrával a kezemet bökdösi. Aztán a pulcsimat kapta el az éles fogaival és már rángatott is lefelé a lépcsőről.
– Ne Amon… ne… ne… most nem kell Gabe közelében lenni. Én meg tudom védeni magam… – próbáltam ellenkezni. Az állat persze túl erős volt és már húzott is lefelé, úgy kellett megkapaszkodnom a korlátban, hogy ne essek le a lépcsőről.

[Ghost hunting]

TO; Elliot


2002. szeptember 17.
Ghost hunting
16+

Nem is tudom, hogy miért tartanak ott az újoncok, ahol tartanak. Egy normális nyomozást nem tudtak lefolytatni, ami nem is meglepő, ha a betanulási idejük alatt sem képesek egy helyben vagyis, egy ember mellett megmaradni. Mondjuk személy szerint én örülök neki, hogy nem kell csőszködnöm, de azért azt sem akarom, hogy a főparancsnokság tele legyen töketlen idiótákkal.
Majd a jövő eldönti, hogy mi lesz a mai helyzetnek a jövőben a következménye. Talán sokkal jobban fognak teljesíteni, mint én. Egy teljesen más világban kell helyt állniuk, mint nekem, így nem meglepő módon talán teljesen más módszert is kell alkalmazniuk. A végén még az is kiderülhet, hogy én vagyok az, aki teljesen alkalmatlan bármire is.
A ház részemről nem sok jóval kecsegtet, de nem mondanám azért teljesen szokatlannak a látványt. Pont olyan, mint bármelyik másik elhagyatott épület. Ha a muglik félnek tőle, akkor pedig hamar szárnyra kelnek olyan pletykák, mint hogy el van átkozva. De ez nekem most pont kapóra jön. Nem kell kerülgetni őket, emlékeket törölni, és még ki tudja mi mindent annak érdekében, hogy egy teljesen hétköznapinak éppen nem mondható nyomozást lefolytassak.
A sárkány a hátamon eléggé mocorog, de azt még kibírom. Az átokhegem eléggé el van zárva, mostanában már alig érzem a hatását, legalábbis így, hogy a meditálással sikerül megtartanom a hidegvérem. Már, amikor sikerül, és nem futok össze valami idióta barommal. Sóhajtok egyet, és még azelőtt belépek a házba, hogy a sárkány teljesen megnyugodna. Tudom, hogy van benn valaki, így nem ér meglepetésként mikor meghallom a padlót nyikordulni. Először az én súlyom alatt reccsen meg, aztán a másik alatt is. Amon mellettem nyugodtan lépked, így valószínűleg nem jelent fenyegetést az illető, vagy aminek kisebb az esélye, ismeri az illetőt.
Aztán mikor meghallom a hangot, már én is tudom a választ. Meglátom a fényt, tudom merre kell mennem. Nem húzhatom tovább a találkozást, főleg ha már így egy fedél alá hozott össze minket a sors. Közelebb megyek hozzá, de nem lépek fel a lépcsőfokra, csak megállok lenn. A sárkány még jobban kanyarog a hátamon, de azon túl, hogy kellemetlen, nem igazán hátráltat semmiben.
Sóhajtok egyet, majd felnézek Elliotra. Csak egy kicsit, mert így majdnem egy magasságba kerülünk. Miért van olyan érzésem, hogy nem lesz ez olyan könnyű feladat, mint ahogy azt eredetileg gondoltam? De legalább Amon vigyázni fog rá, ha el is sodródunk egymás mellől majd az épületben.
- Egy pávaszobrot. Nyugi, elviszem és felőlem azt csinálsz, amit akarsz… 
- Ugye tudod, hogy meg kéne akadályozzalak benne? És ha nem sikerül, akkor le kéne tartóztassalak?
Minden alkalommal elmondom, és bár tettem egy ígéretet, hogy nem teszem, egyszer lehet, hogy mégis be kéne vinnem a főparancsnokságra. Ha másért nem, akkor legalább azért, hogy tanulja meg, a tetteinek igenis vannak következményei. Bár, azzal meg szembemennék a saját ígéretemnek, szóval ez így mégsem lenne jó. De valamit akkor is ki kéne találnom.
- Esetleg lent is maradhatsz, míg végzek. Valami átkozott cucc lehet fent, ami nem tenne jót neked a te állapotodban… 
Horkantok egyet. Ebből is látszik, hogy nem tud rólam mindent, hogy mennyire hiányoznak neki azok az információk, amik a nyár óta történtek.
- Mégis milyen állapotra gondolsz? – Kicsit még rosszul is esnek a szavai, de persze, tudom, hogy mi ennek az oka. Hagyom, hogy Amon elinduljon utána, addig én folytatom a mondandóm. - Nincs semmiféle állapot, Elliot. Teljesen ura vagyok a testemnek. Az átokheg már nem hat rám úgy, mint korábban. Szinte olyan, mintha kivágták volna belőlem. Tudom uralni.
Persze, ha túl sok ideig tartózkodok egy nagyon erős negatív mágiával rendelkező helyen, az meggyengítheti a pajzsot, amit köré emeltünk Tibetben, de ilyennel eddig nem találkoztam, pedig próbálkoztunk sok mindennel.
Figyelem, ahogy lépked lefelé Amonnak köszönhetően. Talán a kutya olyan dolgot érez, amit én nem, amit még ő sem. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem akadályozzuk egymást majd.
- Úgy látom, mégsem te leszel az, aki először felmegy az emeletre.
Bár, csak nehezen tudok elmenni a páros mellett, azért megteszem, és szép lassan lépkedek felfelé. Közben időről-időre kiszórók egy bűbájt, amivel felmérem milyen csapda vagy átokkal találhatjuk szemben magunkat.

◂ ghosthunting ▸

2002. szeptember 17.

◃g a b e r i e l ▹

l_s t

style: am i taller? ║ zene: lullaby of woe

Arra kell menni, O’Mara… arra kell menni… A hang mélyen lüktetett bennem, szinte késztetve arra, hogy haladjak fölfelé a lépcsőnk. Csakhogy a lábaim és úgy általában a fizikumom túl gyenge volt, hogy ellenálljon Amon erős álkapcsának és izmos testének. A kutya könnyedén húzott lefelé, minden ellenkezésem ellenére.
– Mégis milyen állapotra gondolsz? – kérdezte Gabriel. –  Nincs semmiféle állapot, Elliot. Teljesen ura vagyok a testemnek. Az átokheg már nem hat rám úgy, mint korábban. Szinte olyan, mintha kivágták volna belőlem. Tudom uralni.
Na persze… Hümmögve néztem végig rajta. Nem tudtam elhinni, hogy a legutóbb, amikor apámnál rosszul lettem, elég átkot csapoltam le a testéből. Csak ez lett volna megoldás… bár átvenni nem tudtam semmit, legfeljebb csillapítani. Az ilyen hegeket nehéz irányítani és a Mungóban sem tudják ügyesebben kezelni néhány rúnánánál.
– Mi az, hogy már nem hat rád? – kérdeztem értetlenül, sőt talán kicsit felháborodott éllel. Úgy éreztem, hogy csak hazudik, talán azért, hogy ne piszkáljam tovább. Nem sok értelme lett volna… elengedtem. Elengedtem, mert amit velem tett a nyáron, nem tudtam megbocsátani neki. Talán csak egy dühös pillanat volt az egész, ki tudja, én még sem tudtam elfelejteni. A boldogságom okozta azt… én pedig csak azon kattogtam, hogy lehetek-e valaha úgy boldog, hogy az mindenkinek tetszen. Erre bizonyára nem a válasz.
– Úgy látom, mégsem te leszel az, aki először felmegy az emeletre. – közölte Gabriel és elindult fölfelé. Ahogy elhaladt mellettem, megéreztem az illatát, amitől már is megborzongtam. Még mindig hatással volt rám… kár lenne tagadni.
Az az aroma ezer meg ezer közös emléket ébresztett fel bennem. Azt kívántam, bár megragadhatnám őket, hogy kirángassam a keserűségből, amibe keveredtek. Bár Gabriel Milton igencsak kis részében volt jelen az életemnek, sosem gondoltam rá múlószeszélyként. Ő volt abban a pillanatban az igazi, az aki meg tudott volna menteni. Csakhogy, akármennyire is akartam, ő maga döntött úgy, hogy kiszakad az ujjaim közül. Elhatározta, hogy elmegy, pedig kértem, hogy maradjon… de ilyen az élet egy aurorral. Nem nekem való. Nem szabadott volna még csak belevágnom sem, akármilyen csábító is volt.
– Csak szeretnéd. – Közöltem és elhúzódva Amontól, elkezdtem fölfelé rohanni a lépcsőn. Három lépésből előztem meg a medvésen cammogó Gabe-et. Ha neki ez a tempó jön be, hát csinálja. Én részemről egészen másra készültem. Ezért hát, ahogy a lépcső tetejére értem és megéreztem a hely erejét intettem neki egyet neki hátra.
– Hagyd már azokat a hülye varázslatokat! – Fordultam meg és egy pálca mozdulattal megpróbáltam elvenni tőle a pálcát. – Éreznem kell a hely mágiáját és te csak összekutyulod. – Közöltem és meg is fordultam, hogy tovább lépkedjek a korhadt fapadlón. Meg is nyikordult a lábam alatt újra és újra. Minden lépésnél felszállt egy kevés por is, hogy vörösre irritálja a szememet és végig csiklandozzon az orromon.
Nem foglalkoztam az akadályozó tényezőkkel. Nem, mert csupán arra az egyetlen erőre koncentráltam, ami mind jobban vonzott magához. Éreztem, hogy a folyosó másik végén van… hogy ott vár a kincsem.
A következő lépésnél valami hangot hallottam. Furcsa, süvítő zaj volt, ami egy pillanat alatt jutott el a tudatomig. Hasra vágtam magam, remélve, hogy Gabe is félre húzódik. A következő pillanatban ugyanis a fejem felett valami nehéz tárgy repült el és a szemközti falnak csapódva hatalmas károkat okozott.
– Hát ez nem csapda volt, Gabe – közöltem gúnyosan és megpróbáltam összeszedni magam. Nagy nehezen felkeltem, a fájós combomba nyilallt a fájdalom. Nyögtem egyet, ahogy végül talpra keveredtem. – Ne varázsolgass, világos?

[Ghost hunting]

TO; Elliot


2002. szeptember 17.
Ghost hunting

Nem tudom mit csinálhatnék még. Észre kell vennie, hogy már nem az vagyok, mint egy vagy két hónapja. Addig, amíg ez nem történik meg, nem tudom hogyan kezdhetnénk újra vagy hogyan folytathatnánk a barátságunkat. Hülye voltam, féltékenységtől elvakultan nem láttam azt, ami az orrom előtt volt, de nem hiszem, hogy ezért örök életemre büntetni kéne. De ha mégis így gondolja, akkor azt hiszem, jobb lenne ezt minél előbb tisztázni, és ha ez a helyzet, akkor valószínűleg nem véletlenül hozott össze minket ide a sors. Ha máshol nem, egy ilyen groteszk helyen még csak nem is lenne meglepő a találkozásunk.
- Mi az, hogy már nem hat rád?
Sejtettem, hogy ez a téma elő fog kerülni. Bár nem tudom meg fogja-e érteni, hiszen még én is nehezen tudtam megérteni, pedig átéltem az eseményeket. Azért igyekszem a lehető legalaposabban elmondani, még akkor is, ha látom rajta mennyire mehetnékje van már az emeletre.
- Augusztusban Tibetben jártam. Ott megismerkedtem néhány szerzetessel és gyógyítóval. Ők mondták, hogy az átok ebben a formájában el fog uralkodni rajtam, ha nem tudok megnyugodni. Ezért megtanítottak meditálni, ami azt jelenti, hogy a fizikai edzések mellett most már a szellememre is figyelek. Ha eljutok egy megfelelő szintre, akkor a testem minden módon tudom majd uralni. Az átokheget elzáró rúnákat erősítették meg valamilyen módon. Ezt nem sikerült megértenem, de jobban vagyok azóta.
Röviden ennyire tudnám elmondani neki érthetően. A többit már nem biztos, hogy úgy tudnám visszaadni neki, ahogy valójában történt és ahogy valójában történik. Tudom, hogy talán nem elég megnyugtató ez a magyarázat a számára, de nem hagyhatom neki, hogy bármennyit is magába szívjon ebből az átokból még egyszer. Ez az én terhem, nem cipelheti más, és főleg nem rokkanhat bele.
Nem tudom mit fog mondani majd erre, még az is lehet, hogy nem fogja elhinni, de akkor sem állhatunk itt, szóval elindulok felfelé a lépcsőn. Amonnak egyelőre nem adok új parancsot, úgyis Elliot mellett fog maradni. Ez nekem így tökéletes. Addig is fel tudom mérni a terepet csapdák után. Soha nem lehet tudni, mit rejt egy régebbi ház. Mikor elrohan mellettem nyomában Amonnal csak mosolygok. Sejtettem, hogy nem fog ott maradni, a hátam mögött.
- Hagyd már azokat a hülye varázslatokat! Éreznem kell a hely mágiáját és te csak összekutyulod.
Elég szerencsétlen próbálkozás részéről az, hogy a pálcám felé nyúl. Tudhatná, hogy nem adom ki a kezeim közül. Nem leszek fegyvertelen egy olyan helyen, ahol az életemre törhetnek. Korábban a felderítő varázslat során csak egy emberi lényt láttam, de ettől még lehet bármi benn, ami veszélyes lehet.
- Csak időben érezd meg, mielőtt még eltesz láb alól az a mágia, amit érezned kell.
Nem azt mondom, hogy nem bízom az ösztöneiben, de a saját ösztöneimben, tapasztalatomban sokkal jobban. Magasságbeli különbségünkből adódóan, és mert nem pont Elliot mögött megyek, meglátom a felénk suhanó tárgyat, de mire szólnék neki, már a földre veti magát. A pozíciómból adódóan megpróbálom eltéríteni, de ez csak nagyon minimálisan sikerül. Viszont még így is sikerül ellépnek a tárgy elől, ami aztán a folyosó végén csapódik a falba.
- Hát ez nem csapda volt, Gabe. Ne varázsolgass, világos?
Elmosolyodok, majd a kabátomba nyúlok és egy bájitalt veszek elő onnan, amit Elliot felé is nyújtok.
- Meg fogom védeni magam, és ezt varázslattal teszem, ha szükséges. Nem vagyok én bakkecske, hogy ugrálgassak, mint te. Ezt pedig idd meg. Fájdalomcsillapító.
Ha már tisztázzuk a játékszabályokat, akkor legyen úgy. Játszadozhat pálca nélkül, ha akar, de csak addig, amíg nincs veszélyben az életünk. Akárki vagy akármi is volt az, ami azt a valamit felénk küldte, nagy mágiával rendelkezik, jobb óvatosnak lenni, de nem minden áron.

◂ ghosthunting ▸

2002. szeptember 17.

◃g a b e r i e l ▹

l_s t

style: am i taller? ║ zene: lullaby of woe

– Augusztusban Tibetben jártam. Ott megismerkedtem néhány szerzetessel és gyógyítóval. Ők mondták, hogy az átok ebben a formájában el fog uralkodni rajtam, ha nem tudok megnyugodni. Ezért megtanítottak meditálni, ami azt jelenti, hogy a fizikai edzések mellett most már a szellememre is figyelek. Ha eljutok egy megfelelő szintre, akkor a testem minden módon tudom majd uralni. Az átokheget elzáró rúnákat erősítették meg valamilyen módon. Ezt nem sikerült megértenem, de jobban vagyok azóta.
Felvontam a szemöldököm. A meditálás annyira volt Gabe-es, hogy semennyire és egy kicsit bele is borzongtam a dologba, hogy mi történt vele… min ment keresztül, hogy ilyen furcsán hideg lett megint. Persze így ismertem meg, pontosan ilyen furának. Csak aztán valahogy a jég, ami elválasztott tőle megolvadt. A szenvedély pedig… elvette mindkettőnk eszét. Megadtam neki magamat, mint valami elcseszett tinilány.
– Aha… – közöltem hidegen válaszként. Inkább nem fűztem hozzá semmi egyebet. Végül is mi jogom lett volna? Talán már mással van, azért is ilyen furcsa és nem vesz tudomást a közöttünk lévő kötelékről. Nekem is könnyebb volt így, nem kellett eltolnom magamtól vagy túl közelről éreznem az illatát.
Nem is számított az egész, ami közöttünk volt valamikor. Nem Gabriel miatt jöttem erre a helyre, hanem a pávás cucc miatt, ami tökéletesen beleillett Aiden gyűjteményébe. A férjem miatt voltam itt, hogy neki segítsek az ülettel és építsem a közös életünket ezzel is. Így hát megindultam fölfelé.
Alig, hogy felértünk az emeletre, szinte azonnal földre kerültem. Nem lepett meg a támadás, sem az, hogy egy ilyen helyen szó szerint vártak rám… a fájdalom, ami a nyomán maradt a sérült lábamban, az bénított meg. Nehezen, nyöszörögve keltem fel… végig simítottam a combomon.
– Meg fogom védeni magam, és ezt varázslattal teszem, ha szükséges. Nem vagyok én bakkecske, hogy ugrálgassak, mint te. Ezt pedig idd meg. Fájdalomcsillapító. – A bájitalra néztem.
– Hát ha bakkecske nem is, barom mindenképpen. Nem tudom mi olyan érthetetlen azon, hogy veszélyes mágiát használni. – Közöltem és kikaptam a kezéből a bájitalt, hogy a zsebembe tegyem. Nem voltam hajlandó meginni… ki tudja mi van benne. Már egyszer elvette az emlékeimet, megteheti még egyszer, akár ilyen, akár olyan módszerrel. Jobb nem kockáztatni.
Elindultam előre, kicsit lassabban, kicsit óvatosabban, egészen falhoz simulva. Hangos, sírós hang törte meg a csendet. Egy kísértet, méghozzá nem is akármilyen fajta lehetett… jobbnak láttam nem felzaklatni. Még a végén megint a fejemhez próbál vágni valami féltéglát. Engem amúgy is a mágikus erő érdekelt, ami uralkodott a házban és annak bizonyára nem volt köze a kísértethez. Kicsit befordultam a következő szobánál… onnan éreztem leginkább a csábító energiákat.
Nem volt sok minden benne. Egy matrac nélküli, öreg ágykeret, szaggatott, rózsás tapéta és egy tükrös komód, amin ott díszelgett egy aranyozott, szépen kidolgozott szobor. Egy gyönyörű pávát formált, amit felemelt nyakkal az ég felé kiáltott. A szemei is valami drágakőből voltak, ahogy farktollát díszítő szemek is. 
– Hát itt vagy… – dünnyögtem és kicsit határozottabban léptem befelé. Sikoltás tört fel a hátam mögül valahonnan, majd újabb tárgy reppent felém. Éppen csak ki tudtam lépni előle, magammal rántva Gabrielt is a csuklójánál fogva. Megint a falhoz simultam.
– Egy baromi dühös szellem lehet… – suttogtam. – Maradj veszteg, míg megszerzem a szobrot. Addig nyugodtan meditál is vagy valami... – Közöltem Gabriellel és már léptem is el a faltól.

[Ghost hunting]

TO; Elliot


2002. szeptember 17.
Ghost hunting

Mégis mit kéne még tennem? Egy nyomázás közepén vagyok, és talán ugyanaz történik Elliottal is, mint azzal a tolvajjal, aki miatt itt vagyok. Ez az őrült meg nem is hagyja, hogy segítsek. De nem is ez a legfurcsább. Néha úgy érzem, egy teljesen más ember áll itt előttem. Mintha a júliusi vitánk óta évek teltek volna el. Nem tudom, képes leszek-e valaha legalább a töredékét rendbe tenni, vagy bármi mást, amit a múltban elkövettem. Mert jelenleg úgy látom, hogy ez soha nem fog bekövetkezni.
- Hát ha bakkecske nem is, barom mindenképpen. Nem tudom mi olyan érthetetlen azon, hogy veszélyes mágiát használni.
Megcsóválom a fejem, mert szemmel láthatóan nem értette meg, amit mondtam neki. Nem érdekel, hogy veszélyes mágiát használni, egy ház nem fog megfélemlíteni vagy egy szellem. Majd lesz, ahogy lesz, de ha kell, és nem kerülhető el a varázslás, akkor igen is, fogok.
Egyelőre inkább nem szólok, hagyom, hogy kutakodjon. Az a vacak, amit keres egyébként sem érdekel engem. Egy ideig még azért megyek mellette, mögötte, hogy lássam minden rendben van vele, de aztán majd valószínűleg a saját utamra fogok lépni. Azért nem kerüli el a figyelmem, mikor nem issza meg a bájitalt. Segíteni akarok, nem értem, miért nem hagyja.
- Úgy teszel, mintha idáig követtelek volna, és most meg akarnálak mérgezni, hogy elraboljalak – jegyzem meg, nem kevés rosszallással a hangomban.
Mivel tudom, hogy ez nem fog változni, egyelőre úgy érzem, csak felesleges szájtépés volt ez részemről. Ha szenvedni akar a lába miatt az ő döntése. Figyelem, ahogy a falhoz lapulva közeledik a következő helyiség felé. Csak remélni tudom, hogy nem fog aktiválni egy csapdát a falban, ami mondjuk azonnal felnyársalja. A pálca továbbra is a kezemben van, bármikor, ha kell, akkor meg tudjam védeni talán magunkat, vagy csak magamat.
Figyelem, ahogy befordul a következő helyiségbe, majd belépek a nyomában én is, de aztán egy pillanattal később, mire körbenézhettem volna a gyéren berendezett helyiségben, addigra már a falnál vagyok.
- Szerintem, valakit felidegesítettél, ha ennyire meg akarja védeni azt a szobrot. Nem kéne inkább annyiban hagyni?
Valójában mindig is értettem ezt a szenvedélyt, amivel Elliot a tárgyakat keresi. Kicsit hasonlít arra, mint ahogy én is viszonyulok a munkámhoz, mikor szagot fogok egy ügynél és elkezdem kinyomozni a tettest, vagy már nagyon is közel járok hozzá.
- Maradj veszteg, míg megszerzem a szobrot. Addig nyugodtan meditál is vagy valami…
Felhúzom az egyik szemöldököm, közben meg elmosolyodom.
- Rendben, te menj és szerezd meg azt a csiccses csecsebecsét, én meg addig meditálok.
Megvárom, amíg ellép tőlem, aztán ezzel a lendülettel ki is fordulok a szobából, hogy kicsit körbenézzek egy következő helyiségben. Ha Elliot megtalálta azt, amiért idejött, akkor a közös kis kalandunk hamarosan a végéhez közeledik, de ez még nem jelenti azt, hogy én is elhagyom ezt a helyet. Mivel a közelben leszek, ha valami történik vagy valami kell neki, úgyis meghallom a kiabálását.

◂ ghosthunting ▸

2002. szeptember 17.

◃g a b e r i e l ▹

l_s t

style: am i taller? ║ zene: lullaby of woe

Hihetetlen volt, hogy ez az ember ugyanaz a Gabriel, akivel egykor összebújtam, egy ágyban aludtam és a jövőmet terveztem. Az egész olyan szürreális volt, mintha egy álomvilágba cseppentem volna. Idegennek hatott, pedig azokat a hideg pillantásokat már megszoktam tőle. Ezt akartam felolvasztani, szinte akartam, hogy vágyjon rám és lássak lángokat lobbanni a zöld szempárban. Csakhogy ehhez játszanom kellett volna és bár nem tartottam Miltontól, talán hiba volt. Hiba volt annak fényében, amit Aidennek mutatott apám. Sosem néztem meg azt az emléket, jobb volt elnyomni magamban és semmisnek venni, hiszen nem emlékeztem rá. Nem, mert ő elvette tőlem.
–  Úgy teszel, mintha idáig követtelek volna, és most meg akarnálak mérgezni, hogy elraboljalak – közölte, mikor zsebre vágtam a bájitalt. Nem akartam beleinni, hogy eltompítsa az érzékeimet. A fájdalmat megélni kell és előnyt kovácsolni belőle, nem pedig elnyomni, mintha valami teher volna. Én már megtanultam ezzel együtt élni. Gabriel sosem ismerte meg ezt az oldalamat. Sosem látott szenvedéllyel küzdeni semmiért. Sosem látta, milyen vagyok akcióban. Igazából nem is ismert igazán.
– Nem teszek úgy. – Halkan beszéltem. Jobban érdekelt mind az, ami előttünk áll, semmint a kettőnk között húzódó feszültség. Abból már egyenesen elegem volt, hiszen megkeserített a közösen töltött pillanatokat, pedig számomra az, hogy előttem állhatott még mindig egy csoda volt. Egyszerűen csak nem folytathattam vele többé, ott ahol abbahagytuk. Nem csak Aiden miatt, magam miatt sem. Túl sok fájdalom övezte a kapcsolatunkat, képtelen lettem volna újra átélni. Talán bűn, hogy én csak boldog akartam lenni? Tökéletesen a helyemre kerültem az elmúlt félévben és lehet, hogy ez az egész nem véges, ahogy ezer meg ezer más dolog sem, most még is élvezni akartam, míg ennyire az enyém a pillanat.
– Szerintem, valakit felidegesítettél, ha ennyire meg akarja védeni azt a szobrot. Nem kéne inkább annyiban hagyni?
A kérdésére kicsit megtorpantam. Keserű pillantást vetettem rá. Komolyan Gabe? Komolyan nem ismersz? Tudhatta volna, hogy vagyok olyan makacs, hogy még a legnagyobb szarból is felálljak. Mikor eltűnt, akkor sem adtam fel. Fel akartam, ott pihentek az ajkaimon a szavak: „Elegem van. Befejeztem.” Még sem tettem meg.
– Én sosem hagyom annyiban. – Keserűen válaszoltam.
Nyeltem egyet, ahogy visszafordultam a folyosó felé, hogy tovább haladjak a mágia fonalán. Még érezve, merre is kell pontosan haladnom. Hangosan sóhajtottam, ahogy megérkeztük… ahogy megpillantottam a drágakő szempárt a szobron. Tudtam: ez az, amit keresek.
– Rendben, te menj és szerezd meg azt a csiccses csecsebecsét, én meg addig meditálok.
A válaszra el is lépet tőlem. Nem marasztaltam. Semmi jogom nem volt Gabrielt a közelemben tartani, még ha néha-néha úgyis tűnt, így lenne a jó. Nem engedhettem a vágyaknak, amik egy régi kapcsolat mementói voltak.
Megráztam a fejem és kinyújtottam a kezem, ahogy komód elé lépve közel kerültem az arany szoborhoz. Szép volt, kecses, kidolgozott. Pontosan olyan, amiért Aiden rajongott volna. Tudtam, hogy már egy egész gyűjtemény van az üzletben a pávákból. Alig, hogy súroltam a hideg, fémes felületet, valami lökés, sőt egyenesen robbanásszerű erő hátra taszított. A hátam az öreg ágykeretnek ütközött. A fejemen éreztem meg az első sérülést, vérezhetett is a nedves forróság alapján, amit éreztem a tarkómon végig sietni.
– Merlin segge… – nyöszörögtem. Megpróbáltam legalább felülni a padlón, de akkor már éreztem, hogy nagyjából mindenhol zúzódás van rajtam.
– Mit képzelsz? Gusztustalan, mocskos kis halandó. – Rikácsolt egy hang, de nem láttam senkit. Talán ez volt a ház szelleme, aki az előbb hozzánk vágta azt a valamit. Sok időm nem volt végig gondolni. A kandalló mellől az egyik piszkafa a maga fémes formájában felemelkedett, majd egyenesen felém suhintott. Éppen csak annyi lelki erőm volt, hogy félre guruljak.
– Gabe! – Próbáltam segítséget kérni, ugyanis a következő pillanatban megint felém suhintott.

[Ghost hunting]

TO; Elliot


2002. szeptember 17.
Ghost hunting

Az hiszem, a humoros oldalamon még dolgoznom kell. Mármint persze, félig komolyan gondoltam, mikor azt mondtam meg akarom mérgezni a bájitallal Elliotot, de persze tudhatná, hogy soha nem tettem még olyat. Nem hiszem, hogy valaha tennék, persze az más kérdés, ha a méreggel mondjuk megmenthetem az életét. Ennek viszont nagyon kevés az esélye.
Szóval egyelőre hagyom, had tegye azt, amit szeretne, de nem veszem le róla a szemem. Addig biztos nem, amíg itt vagyunk. Ez a ház önmagában kész életveszély nem akkor, ha még akar is valamit innen az ember fia. Persze jobb lenne innen minél hamarabb távozni, de tudom, hogy nem fog addig lelépni innen, amíg azt a valamit meg nem találta.
- Én sosem hagyom annyiban.
- Igen, ezt tudom.
Tudom, hogy nem hagyja annyiban, és azt is tudom, hogy a végsőkig fog küzdeni, ezért felesleges is feltennem egy ilyen kérdést, mégis reménykedem benne, hogy egyszer belátja, az élete többet ér annál, minthogy egy giccses vacakot megszerezzen. Igaz, meg kellett volna már ezt tanulnia, hiszen egyszer már majdnem ráment az élete.
Végre eléri a kérdéses szobát, de még így sem sikerül egy hullámhosszra kerülnünk. Nekem a nyomozással kellene foglalkoznom, de közben nem merem egyedül hagyni se, mert a végén még megöleti magát. Teszek még egy utolsó, lényegében felesleges próbálkozást arra vonatkozóan, hogy meggondolja magát, de mikor látom, hogy tényleg semmire se megyek majd, akkor hátat fordítok neki, és kimegyek a szobából. Ezt a harcot neki kell megvívnia.
Nyomok után kutatva átmegyek egy másik helyiségbe, de nem találok ott sem sokkal több mindent, mint az előző szobában. Szóval nagyon úgy tűnik, hogy sokkal régebb óta nem lakják ezt a helyiséget, mint ahogy azt gondoltam. Megemelem a matracot, és a pálcámmal megkocogtatom a falat, hátha egy titkos helyiségre bukkanok, de egyik sem vezet eredményre.
Aztán egy pillanattal később mintha hallanék valamit a másik helyiségből, de tudom, hogy ha Elliot bajban lenne, akkor segítséget kérne. Legalábbis remélem, mert elég határozottan jelentettem ki, hogy varázslatot fogok használni, ha szükséges az életünk védelmének érdekében.
- Gabe!
Mintegy végszóra hallom a meg a nevem, rögtön meg is indulok felé, majd egy pillanat alatt felmérem a terepet. Az a rohadék kis szellem egy piszkafával támad rá, de szemmel láthatóan ő megsérült. Elterülve a földön varázslat nélkül pedig nem sokra megy. Pár lépéssel átszelem a közöttünk lévő távolságot, majd megfogom a lendülő fém tárgyat. Annyi erő nem lehet egy szellemben, hogy az enyémet felülmúlja. Azt viszont sikerül még így is elérnie, hogy az arcomon felsérti a bőrt a kiálló kis oldalsó részével.
Rángatni kezdi az eszközt, de rendesen rámarkolok, és innentől kezdve meg van lőve, nem tud már a tárggyal mit kezdeni.
- Kotródj innen, te szellem, amíg szépen mondom.
Eléggé hideg és határozott a hangom, hogy rájöjjön, akármilyen kopogószellem is, ha nem hagy nekünk békét, akkor lesznek következményei a cselekedeteinek. Megfordulok, és lenézek Elliotra, a kezem nyújtom, hogy segítsek neki felállni, Amont közben elküldöm, hogy menjen ki a ház elé és ott őrködjön. Elég lesz egy alakra figyelnem, főleg, ha közben még néhány repülő dolog is tart felénk, amiket a piszkafának köszönhetően sikerül eltérítenem. Nem akarok egy szellemmel veszekedni, de ha nem használhatok mágiát, akkor nincs más lehetőségem.
- Hagyd el ezt a helyiséget, amig szépen mondom, különben seggbe rúglak és átkerülsz oda, ahova még nagyon nem akarsz eljutni. - Megfordulok és a következő szavaimat már Elliot felé intézem. - Rendben vagy? Nehogy azt mondd, hogy ez a kis vakarcs elintézett!

◂ ghosthunting ▸

2002. szeptember 17.

◃g a b e r i e l ▹

l_s t

style: am i taller? ║ zene: lullaby of woe

Ahogy fordultam egyet a padlón a por felemelkedett és mocskos felhőként lepte el az orromat, hogy aztán csak hörögve kaphassak levegőért.  Éreztem, ahogy a koszos levegő kaparni kezdi a torkomat… de ezek csak apró zavaró tényezők voltak ahhoz képest, ami éppen felettem lebegett. A piszkafa ugyanis, ami a kandalló mellől reppent meg, most fényesen csillant meg a levegőben, arra várva, hogy újra megpróbáljon lesújtani.
Hörögve kiáltottam Gabriel nevét, remélve, hogy felbukkan az ajtóban. A széles vállai egészen kitöltik, ahogy megrohamozza ezt a valamit, ezt a kegyetlen, nyers erőt, ami képes lett volna láthatatlanul is agyon verni. Ha kísértet volt, hát abból sem az, amelyiket megszoktam. Nem szürke áttetsző alak volt, hanem valami testetlen energia, ami rajtunk vezette le a bosszúját. Képes volt ölni, éreztem abból, ahogy egyetlen sötét árnyékként telepedett a szobára. Szinte mindenre hatással volt. Még rám is… furcsa, lassú, fájdalmas érzés ült meg a mellkasomban.
A következő pillanatban megint fordultam volna, de akkor meghallottam a lépteit… és megláttam az ujjait, amint a piszkafára szorítanak. Láttam, ahogy megfeszülnek az izmai, hiába volt szokás szerint beöltözve. Egyszerűen tudtam, hogy erőlködik.
– Kotródj innen, te szellem, amíg szépen mondom. – A hangja hideg és határozott volt. Annyira, hogy felébresztette bennem a régi emlékeket. Hát még is csak ott lapult benne az a Gabriel, akit annak idején a mocskos csatornák mélyén megismertem. Valahogy úgy éreztem ezen a ponton minden a helyére kattant zöldszemmel kapcsolatban… minden a régi volt, ő az volt… az a valaki.
Nyelnem kellett egyet, mert közben még mindig ott hevertem a poros földön, összehúzva magam, mint egy kisfiú. Éreztem, ahogy végig remeg rajtam megint a fájdalom, ahogy szép lassan felocsúdtam a pillanatból. Ekkor jutott el a tudatomig, hogy már felém nyújtja a kezét. Csak az ujjai közé csúsztattam az ujjaimat, hogy puhán érintsem a bőrét. Így kapaszkodtam meg benne és próbáltam lábra állni. Nagy nehezen sikerült. Levegőért igyekeztem kapni, hátha akkor kicsit jobban érzem majd magam.
–  Hagyd el ezt a helyiséget, amig szépen mondom, különben seggbe rúglak és átkerülsz oda, ahova még nagyon nem akarsz eljutni. – Folytatta aztán, míg én a nadrágomat és a ruhámat poroltam. Ezzel persze megint felvertem a port, hogy az orromat csiklandozza meg. Aztán megráztam magam és a tekintetem azonnal a pávára vándorolt. Még mindig ott volt a komódon, ugyanolyan szépen, aranyosan csillogva, vörös szemekkel.
– Rendben vagy? Nehogy azt mondd, hogy ez a kis vakarcs elintézett! 
Gabe hangjára szakítottam csak el a pillantásomat a dísztárgytól. Így csak a mágiáját éreztem tovább, a szemeim viszont a félhomályban csillanó zöld tekintetben vesztek el. Csak bólintottam. A tenyerem simítottam csak hátra, ahol a fekete tincseim között megéreztem a korábban is feltételezett vérzést. Hát igen, egy kicsit összetörtem magam.
– Nyugi, megmaradok. Volt már rosszabb is… – suttogtam és megköszörülve a torkomat megint a komódhoz léptem. – Akármi is van itt, nem rajong értem. – Közöltem és a pávaszobor felé nyújtottam a kezemet, hogy szép lassan elvegyem és elhúzzak innen, mielőtt nagyobb baj lesz. Nem úsztam meg épbőrrel, és nem hittem, hogy nem kapok többet. Az aztán naivitás lett volna részemről. Ez a szellem, vagy akármi nem nyugodott, míg magánál nem tartotta a szobrot. Csakhogy én túl makacs voltam lemondani róla, nagyon is magamnak akartam, engem illetett.
– Csak húzzunk el… – simítottam végig a páván. Ezúttal nem érkeztem a lökést, de odakint valami vagy valami ripityára törtek. Rászorítottam a madárszobor nyakára, hogy magamhoz vonjam. Erre a másik szobából, a nyitott ajtón keresztül valami repült, épp csak annyi időm volt, hogy rávessem magam Gabrielre és leteperjem a lendülettel a földre, mielőtt arcon találja. A nehéz tárgy egyenesen az ablaknak csapódott, kitörve azt.
– Ez a dolog meg fog minket ölni Gabe… – Dünnyögtem és legurultam róla a poros földre. Közöttünk az ilyen közeli simulás mindig veszélyes, főleg Gabriel vágyaival… ha egyáltalán még léteztek irántam. A padlón nagy nehezen négykézlábra vágtam magam és a pávával a kezemben próbáltam kúszni előre. – Gyere és ezt a hülye nyomozást engedd el! – Mondtam, majd összehúztam magam, mikor odakintről újabb törés-zúzás hangja hallatszott.

[Ghost hunting]

TO; Elliot


2002. szeptember 17.
Ghost hunting
16+

Lassan kezdem összerakni a darabkákat. A tolvaj, a giccses páva dísz, és ez a valami, ami itt elég erősen azon van, hogy eltegye láb alól Elliotot. Mert érdekes módon csak arra támad, aki a szobrocskát akarja. Mióta eljöttem a szobából, engem nem ér atrocitás, szóval, ott kell lennie valaminek. Bizonyítékot így nem fogok találni, hacsak nem sikerül betessékelnem a Minisztériumba a szellemet vagy jelenséget. A jelentésemben mindenképpen meg fogom említeni, hogy ide szükség lesz a kiszállásra akár több osztályról is, hogy átnézzék és ártalmatlanítsák ezt a szellemet.
Mire eljutok eddig gondolatban és a helyiségnek az átnézésével is végzek, addigra meghallom, ahogy Elliot értem kiált. Pillanatok alatt átlépem a köztünk lévő távolságot. Még egy pillanatra van szükségem, hogy felmérjem a terepet, és odamenjek hozzá, megakadályozzam a piszkafa célba találását. Ugyan közben megsérülök az arcomon, de ez csak annak a fél pillanatnak köszönhető, amivel eltévesztem a pillanatot. Szerencsére így sem lesz nagyobb bajunk. Tudom, talán hülyén nézek ki a civakodásban a szellemmel, de azt akarom, hogy tudja, már nem ő a főnök. Itt komoly gondok lesznek, ha nem hagyja abba a tevékenységét.
Úgy látszik ért a szép szóból, mert miután pár percig nem történik semmi, megfordulok, és segítek Elliotnak felállni.
- Nyugi, megmaradok. Volt már rosszabb is… Akármi is van itt, nem rajong értem.
- Ha jól sejtem, akkor nem csak érted nem rajong. De szeretném, ha utána megvizsgálhatnálak, ha kijutunk innen.
Most már, hogy mindent tudok, szeretnék én is kijutni innen. Nem is kicsit. Amíg ebben a helyiségben vagyunk, biztos nem lesz nyugtunk. Látom a járásán, hogy megsérült, és talán nem is kicsit, és nem hiszem, hogy az én sebem miatt terjeng ennyire a vérszag. De tudom, hogy nem fogja bevallani mekkora a baj valójában.
Figyelem, ahogy hozzáér a szoborhoz és készülök is rá, hogy történni fog majd valami, de most nagyon úgy tűnik, hogy egyelőre nyugi van.
- Csak húzzunk el…
- Ebben egyetértünk. Menjünk innen, amíg nyugalom van.
A hátam mögé nézek, mert zajokat hallok beszűrődni a kinti területről. Akárhogy is lesz a továbbiakban, ki kell jutni innen. Hátranézek Elliotra, hogy lássam, szükséges-e a segítség neki vagy ki tudunk majd jutni innen, de akkor megindul felém, és hamarosan a földön találom magam. Sikerül is bevernem a fejem, mert inkább arra figyelek, hogy ő ne üsse meg még jobban magát, és nem a saját épségemre.
- Ha hamar kijutunk innen, akkor nem. Menj! Mögötted leszek. 
Gyorsan a hasamra fordulok, és elkezdek kúszni Elliot után. Közben azért figyelek, hogy ne legyünk többé veszélyben. Időben akarok lépni, ha megint felénk repülne valami.
- Gyere és ezt a hülye nyomozást engedd el!
Akár hülye, akár nem, a feladatot el kell végezni. Szerencsére sikerült leszűkítenem az eseményeket, és talán meg is oldottam az ügyet. Egy dologra van még szükségem, az pedig a konkrét hely. Egész pontosan a ragaszkodás tárgya.
- Azt hiszem, megoldottam az ügyet. Már csak egy dolog hiányzik. A szellem valószínűleg a szoborhoz ragaszkodik. Szóval a saját érdekünkben nem kéne kúszva kimennünk innen, mert úgy kisebb az esélye, hogy el tudunk ugrani az elől, ami mondjuk alulról közelít felénk.
Ennek nyomatékosítása miatt először én állok fel, majd két lábra állítom Elliotot is. Kintről hallom, hogy a kutyák ugatnak, szóval valami még mindenképpen készülődik. Megfogom a másik kezét, és húzni kezdem magammal, amennyire tudom, majd a lépcsőt elérve előre engedem.
- Mivel most már megvan a vackod, ha nem haragszol, akkor varázsolni fogok, hogy innen élve kijussunk.
Ezt nyomatékosítva emelek magunk köré egy búrát, ami ugyan a varázslatok ellen véd elsősorban, de elég mágiát tettem bele, hogy kisebb tárgyak is lepattanjanak róla. Most pedig menjünk innen, amíg ennyi sérüléssel is meg tudjuk úszni.

◂ ghosthunting ▸

2002. szeptember 17.

◃g a b e r i e l ▹

l_s t

style: am i taller? ║ zene: lullaby of woe

Még éreztem minden porcikámban a remegést, ahogy Gabriel zöld szemeibe pillantottam. Tudtam, hogy mekkorát estem, tudtam, hogy fémes szagú vér siklik végig a tarkómon, éppen onnan, ahol korábban becsapódott a fejem a kemény padlóba. A testem több pontján is újabb és újabb feketés-lilás foltok voltak születőben. Alaposan összezúztam magam... vagyis a láthatatlan energia zúzott össze. Mindenbizonnyal egy dühös kísértet volt a tettes, aki nem tudta elfogadni, hogy már nem birtokol semmit úgy, mint a halandó életében.
-  Ha jól sejtem, akkor nem csak érted nem rajong. De szeretném, ha utána megvizsgálhatnálak, ha kijutunk innen.
Felvontam a szemöldökömet. Biztos, hogy nem fogsz engem megvizsgálni, Milton... Ki kellett volna mondanom a szavakat, csakhogy engem jobban lefoglalt mindaz, ami a ház többi részén történt... vagy éppen nem történt. Ha nem volt semmiféle hang, vagy törés-zúzás, akkor a csend tűnt kísértetiesnek. Nem reggegtem, egyszerűen csak pontosan tudtam, mikor érdemes tovább állni. Nekem pedig ez éppen akkor jött el, mikor a vörös szemű pávaszobor végre a kezemben volt. Éreztem, hogy volt mágiája és éppen ott lüktet az ujjaim között.
- Ebben egyetértünk. Menjünk innen, amíg nyugalom van.
- Neked ez a nyugalom? Prédának érzem magam, akit valahonnan egy vadállat les. - Suttogtam és még bele is borzongtam a gondolatba. Bármikor lecsaphatott ránk valami láthatlan, ami képes lenne tényleg teljesen elpusztítani. Ezért hát mikor tényleg megtörtént a támadás, valahol felkészült voltam. A csörömpölés hangjára sem rezzentem össze, csak rántottam magam Gabrielt a padlóra. Talán megütötte magát, nem volt időm figyelmesnek lenni.
- Azt hiszem, megoldottam az ügyet. Már csak egy dolog hiányzik. A szellem valószínűleg a szoborhoz ragaszkodik. Szóval a saját érdekünkben nem kéne kúszva kimennünk innen, mert úgy kisebb az esélye, hogy el tudunk ugrani az elől, ami mondjuk alulról közelít felénk. - Sóhajtottam egyet a felvetésére. Valahol igaza volt, valahol meg nem. Talajszinten ugyanis biztonságban éreztem magam... nem mintha sok választásom lett volna. Gabe úgy ragadott meg, mintha valami rongybaba lennék és azonnal talpra állított. Én meg már csak azt fogtam fel.
- Hát nem is tudom... - Rántottam vállat kicsit megilletődve. Nem szerettem, ha így irányítanak. Nattal lényegében a házasságunkba került ez az egész. Gabe kicsit más volt, de mégis... fel tudtam volna állni egyedül.
Mindenesetre előre mentem volna, de zöldszem megakadályozta. A falhoz simulva próbáltam tartani magunkat, ahogy megfogta a kezemet és a lépcső irányába vezetett. Aztán ott Gabe előre is engedett, hogy a nyikorgós lépcsőn lefelé haladva mind gyorsabban. A korlátra tettem a kezem, mire egy hatalmas csörömpölés hallatszott, egészen közelről. Aztán egy hangos sikoly is érkezett mögülünk. Éreztem, ahogy beleremegnek a rozoga falak.
- Mivel most már megvan a vackod, ha nem haragszol, akkor varázsolni fogok, hogy innen élve kijussunk.
Hirtelen köpniy-nyelni nem tudtam. Csak megmerevedtem és rápillantottam.
- A vackom...? - kérdeztem vissza rekedten és villanással a szemeiben mértem végig Gabrielt, hogy ugyan jól van-e összerakva. Ez a vacak több volt, mint a teljes éves fizetésre, arról nem is beszélve, hogy ha a hege közelébe kerülne, nem biztos, hogy ő maradna a zennagypapa, hiába adta elő magát eddig annyira.
- Várjál ez a zenmedicicáció vagy mi kicsit tönkretett? - kérdeztem, majd léptem az első lépcsőfokra, hogy a sötét alsó szint felé induljak. Közben a pávát szorosan magamhoz öleltem, mintha támadástól félnék. Nem egészen így volt. Gabriel jobban bosszantott, mint a ház, meg a kísértete. 
Már a lépcsősor felénél, voltam, mikor valami szorítást éreztem a bokámon. Csak annyi lelkierőm volt, hogy megpróbáljam még erősebben szorítani a pávát, aztán jött a zuhanás. Nem tudtam védekezni sehogy. Csak összehúztam magam, hagytam, hogy a testem neki-neki csapódjon a lépcsőnek, majd az öreg kőpadlóra zuhanjon. Hallottam, ahogy reccsen a bordám, de más nem tört el. A fejemet sem ütöttem meg annyira, hogy elveszítsem az eszméletem.
- Húzzunk el innen... - Ismételtem meg lihegve a korábbi gondolatom. Nyöszörögve keltem fel a padlóról. A páva még nálam volt a kis vérzés és a bordatörés már meg sem lepett igazából. - Engem nem győz le egy kibaszott ház.

[Ghost hunting]

TO; Elliot


2002. szeptember 17.
Ghost hunting
16+

Akárhogy is alakultak a dolgok eddig, azt tudtam, hogy mit akarok innentől. Kijutni, és olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Nem érdekelt, hogy mi az ára a lakás berendezésére nézve, az sem érdekelt, hogy magára az épületre tekintettel mi az ára, menni kell, amilyen gyorsan csak lehet. Szerettem volna kihasználni az alkalmat, ami adódik egy pillanatnyi csend, de tudom, hogy ez csak látszat nyugalom, ahogy Elliot fel is hívja rá a figyelmemet. Nem érek rá ezen fennakadni, hogy ki és mit is vett észre, a lényegen úgysem fog változtatni. Ki kell jutni innen.
Miután a földön kötünk ki és ott kezdünk el mászni a kijárat felé, egy pillanatra elgondolkodom. Jó megoldás lenne, ha alattunk nem lenne egy üres emelet. Így viszont bármi megtörténhet, hiszen nem tudjuk, hogy ki és miért támadott ránk, miért ne lehetne, hogy a lehető legkisebb felületen támasszuk meg a talajt. Felállok és felsegítem Elliotot is, hogy minél gyorsabban tudjunk kijutni innen.
A lépcső tetején előre engedem és magamhoz veszem a pálcámat. Jobb lesz felkészülni mindenféle támadásra, hogy ne érje meglepetésként, erről figyelmeztetem is. Fura, hogy nem ez, hanem egy másik szóhasználaton akad meg.
- A vackom…? Várjál ez a zenmedicicáció vagy mi kicsit tönkretett?
- Megtanultam, hogy egy tárgy ne érjen többet az életemnél. Megtanultam, hogy a tárgyaknak nagyobb értéket tulajdonítunk, mint amekkorák valójában. Én nem akarok meghalni az miatt – mutatok az Elliot kezében lévő szoborra. - Látnád most a lakásom, sokkal üresebb, mint mikor beköltöztél.
Még nem végeztem a teljes kiürítéssel, azért vannak tárgyak, amiktől nehezebben válok meg, de ettől függetlenül, valóban sok holmi a pincébe került. Nem dobtam ki őket, de nem is van szükségem rájuk. Szerintem ez korábban is így működött, csak nem ennyire tudatosan gondoltam rájuk. Ennyi változott. Tudatosabb vagyok bizonyos dolgokban.
Lassan, de biztosan indulunk meg a lépcsőn lefelé. Az ajtó már ott van velünk szemben. A kutyákat hallom ugatni, nem kell sok, amikor is látom, ahogy Elliot előre zuhan. Utána nyúlnék, de az utolsó pillanatban kicsúszik a kezemből. Szinte tehetetlenül nézem végig, ahogy legurul, mert a következő pillanatban úgy érzem, mintha átmenne rajtam valami. Az a hatalmas energia, ami eddig csak tárgyakat mozgatott, legyen az akár kicsi, akár nagy, most engem vett célba. Vagy csak egyszerűen útban voltam, nem tudom. Azt tudom, hogy ebben a pillanatban minden sokkal rosszabb lesz.
A sárkány úgy kezd a hátamon kígyózni, hogy még véletlenül se érjen ahhoz a valamihez, ami átment rajtam. A nagyobb baj a mellkasomon lévő átokheg. Nem ment át rajta teljesen, de érintette egy részén és ennek köszönhetően mintha meggyengítette volna a pecséteket. A mellkasomhoz kapok, ahogy a fájdalom kezd szétterülni a testemben. Annyira nem vészes, de egy sima meditáció itt nem fog segíteni.
- Húzzunk el innen… Engem nem győz le egy kibaszott ház.
Hallom Elliot hangján a fájdalmat, és azt is látom, hogy sikerül felállnia, de biztos vagyok benne, hogy most azonnal nem tudnék elmozdulni innen.
- Amon, hozzám! - A kutya beront az épületbe, majd megáll velem szemben a lépcsőn. - Vidd ki Elliotot és ne engedd, hogy visszajöjjön!
A kutya megindul Elliot felé, mire én visszaindulok az emeletre. El akarom kerülni, hogy egy váratlan ostoba ötlettől vezérelve megpróbáljon hozzám érni. Ha tényleg a páva szobor kell a szellemnek, akkor talán lesz egy pár pillanatom, amíg összeszedem magam, aztán fel is gyújtom a büdös picsába ezt a kibaszott kócerájt mielőtt még bárki mást is megölnek itt.
- Elliot, ez nem kérés… – fordulok felé a lépcső tetejéről, és igyekszem úgy tenni, mintha minden rendben lenni, holott érzem, hogy baromira sápadt lehetek. - Menj ki innen Amonnal, mindjárt megyek én is.
Ezzel be is fordulok a sarkon, és reménykedem benne, hogy most az egyszer azt teszi, amit kérek, de azért igyekszem úgy elbújni, hogy onnan ahol most ő áll ne lehessen rám látni, majd lecsúszok a fal mentén a földre és zihálni kezdek. Érzem, ahogy egyre több erő kell ahhoz, hogy kordában tartsam azt az istencsapását.