Tengermoraj

Tengermoraj
Sokolov magánszállása, ami közel van a természethez, távol esik a londoni forgatagtól, angliától. Egy messzi, eldugott német kastély ura, mely a muglik számára csak egy elhagyatott hely, ám a benne rejlő titkokat csak Sokolov és a házimanók ismerik, na meg a Nanny Howl, az öreg szállásmester, aki Eduard távolléte alatt felügyeli a helyet. A kastély kandallója össze van kötve Eduard hivatalos otthonával, egyébként csak ő tud odahoppanálni, vagy az, aki tudja, hol keresse. Falai régiségeket kincseket rejtegetnek. Tökéletes hely, ha az ember magányra, egyedüllétre vágyik.

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

фарфор

MMII IX I

zene: Rachmaninoff - Piano Concerto No. 2, Op. 18 I. Moderato ||  outfit: boss

18+

Hirtelen a bál is olyan zavaró pont lett Eduard számmára, pedig midnig is szeretett azokon részt venni, eszmecserélni vagy esetleg vitázni a festészetről, az irodalomról vagy a zenéről. Eduard karizmatikus személyisége lévén nagy élvezettel vívta meg a szópárbajokat, olyan klasszikus magabiztossággal, és talán túlfűtöttséggel együtt, hogy szinte leseperte a véleményével a vitapertnerét az asztalról, ha nagyon belelendült. Általában azonban csak fűti a lelkesedés és az olthatatlan szeretete a művészet iránt. Mások véleményét is igyekszik tisztában tartani, ő sem elvakultan hibátlanul látja ezt a világot, mind a művészeteknek, mind a múvészeknek megpillantja az árnyoldalát. Egyedüli személy, aki képes tartani vele ezt a vehemens tempót, maga Christian Hope volt.
Most azonban nem vonzotta  abál, nem vonzotta a zene, nem vonzotta épenséggel semmi, Mikhailon kívül, akinek a közelében újra érezte, hogy az egész teste lángokba borul, és még csak arra sem tudta fogni, hogy beszorult a levegő a bársonyos függöny mögött. Egyszerűen megigézte őt Mikhail illata, édesen bájos akcentusa, ahogy esetlenül bezsélte a titkos, orosz nyelvüket. Felidézte benne azokat a régi időket, amikor még leveleztek egymással, amikor még ajándékokat küldött neki, amikor még Mikhail is a színpadon ragyogott, és az ő kezét-lelkét sem szennyezte be a koponya és a kígyó mérgező jele. DE annak a nyárnak vége szakadt, és beköszöntött a hosszú-hosszú tél. Egyenesen kerülte őt, s talán menekült is előle, félt szembenézni a ténytől, hogy mivé váltak mind a ketten. Most pedig, hogy itt álltak, és visszatükröződtek egymás szemében szinte megfekedkezett ezekről.
Erőteljes, markáns orosz hangja volt Eduardnak, akinek akkor is tekintélytparancsoló hangja volt, ha pusztán másokkal bezsélgetett. Érződöbb belőle a büszkeség, a szenvedély és a nemesi tartás. Az ember akartalanul is rá kezdett figyleni, ha bezsélni kezdett. Kíváló tanár vagy előadó vált volna belőle.
- Nem akarok összebújni vele - mondta Mikhail, miközben az ajkai már tagadhatatlanul Mikhail ajkait súrolták, és a férfin egyből végigfutott egy kellemes, szerelmes bizsergés. Eddig midnig csak távolságtartó volt vele, alig érintkeztek, még az ifjúbb időben is szerény félénkséggel levelezett és hajtott fejet Mikhail tehetsége előtt. De most már szinte akarta, követelte magának a férfit. - Ha neked adnám magam, nem is kéne… – folytatta Mikhail, miközben végigsimított Eduard nyakán, és mellkasán, ahol Sokolov biztos volt benne, hogy igen is érzi a heves szívének lüktetését. HA odakint nem úszott volna a  levegőben a csevegések hangja, ha nem szólt volna Rachmaninoff zongoradarabja, talán még a hangját is hallhatta volna.
Mikahil ügyesen csalogatta ki Eduardot a függöny mögül, és nem is ellenkezett. Egyszerűen nem érdekelte, hogy most lemaradhatott valami égbekiáltóan fontos és érdekfeszítő vitáról, nem kóstolhatta meg a különleges borfelhozatalt. Teljesen Mikhail bűvöletébe került, miközben a férfi Sokolov öltönyével babrált, ő előhalászta a pálcáját, és átkarolva Mikhailt szenvedélyes csókkal hívta tánba a nyelvület. Forrón csókolt, szinte éhesen, majd egyszerűen csak elhopponált arra a helyre, ami a menedéke volt a világ elől, ahol a háború utáni időszakot töltötte csendben és magányban. Tengermoraj.
A toronyba érkeztek meg, ahol a bűvölt kupolán át éjjelente a csillagos eget lehetett bámulni. Kívülről nem lehetett belátni a torony kupoláján át, de most a fejük felett is haloványan úsztak el a felhők, és borult fény töltötte meg a barokk stílusba burkolt kis csillagvizsgáló szobát. Tagadhatatlanul fennhéjazó, csicsás belseje volt, mégis finom stílusról árulkodott. Eduard mégis csak egy aranyvérű orosz család sarja volt. A szobában néma csend uralkodott, miközben Sokolov szinte letépte Mikhailról a ruhákat, és végigcsókolt finoman annak világos bőrén, miközben a szürkéskés virágmintás falhoz nyomta őt.
- Én is akarlak, Mikhail. Csak magamnak akarlak - suttogta válaszul a szavakat, miközben kiszabadította magukat a nadrág fogságából, és az ölébe fogva Mikhailt, megtámasztva magukat a falnál összeérintette a csípőjüket.

i  w a s  o n l y  a…
20020901

to: Mr. Sokolov

o u t f i t

18+

Könnyedén csaltam ki Sokolovot a függöny mögül és vontam kifelé. Nem érdekelt, hogy odakint már hűvös van, hiszen Angliát elérte az ősz fagyos keze… az sem érdekelt, hogy a legtöbb vendég felháborodott, mert elhagyjuk a helyet. Egyszerűen csak vele akartam lenni. Mindig is éreztem a közöttünk lévő, mindenen áthatoló szenvedélyt, de Eduard nem lépett, engem pedig egészen másfelé sodort az élet. Előtte sosem udvaroltak nekem, csak letepertek és elvettek tőlem mindent, amim volt. Valójában Holden sem udvarolt, egyszerűen csak valahogy kikötöttünk egymás mellett… nem is volt égbekiáltóan nagy szerelem, mégis fájt, hogyha megéreztem az illatát valahol. Csakhogy most, Sokolovot ölelve ez az érzés megszűnt… őt akartam, őt láttam magam előtt.
Alighogy kiléptünk a tömegből és magunk voltunk, az ujjaim már a zakójával babráltak. Le akartam venni róla, hogy lássam a csupasz bőrt, a hibákat, a tökéletességeket, mindent, amit az a sok felesleges anyag rejtett. Én is engedni akartam, hogy megnézzen magának, hogy lássa a foltokat, amik a sérülés után a lábamon maradtak… lássa a hátamon húzódó, nagyon halvány, de közelről kivehető ütés nyomokat, amiket apám ejtett rajtam és még a legjobb plaszti-medimágus sem tudta teljesen eltűntetni.
Nem számított. Sokolovnak mindent meg akartam mutatni. Ezért viszonoztam olyan forrón a csókot. Ujjaim hevesen túrtak a sötét tincsei közé, élvezve a szakálla érintését is, ahogy felsimítottam az arcát. A hoppanálást éppen csak akkor éreztem meg, mikor megérkeztünk az új helyszínre.
Kupola, díszes, elegáns, kissé csicsás, még is gyönyörű hely tárult a szemem elé. Nem is számított semmi, csak az, hogy érintsen és együtt remegjen a testünk az őrült ritmusra. Engedtem, hogy levegye rólam. A szürke anyag, a rózsás mintákkal lesiklott rólam és a földre hullott, én pedig egész egyszerűen csak engedtem. Kiléptem a cipőmből, a zokniból, a nadrágból és az alsónadrágból, ahogy letúrta rólam őket. Látott mindent… de az ajkai puha érintése még azt is elfeledtette velem, hogy megismeri azt, amit eddig gyönyörűnek és tökéletesnek látott. Engedtem, hogy odanyomjon a falhoz, neki feszültem a tapétának.
– Én is akarlak, Mikhail. Csak magamnak akarlak – suttogta válaszul, miközben ő maga is levetkőzött. Izgató volt és forró ez a pillanat… mégha nem is sok időm volt megnézni magamnak a testét. Hagytam, hogy az ölébe kapjon, megemeljen kicsit a mozdulattal és össze olvadjunk.
Remegve adtam át magamat a vágyaknak. A bőröm alatt hűvösnek tűnt a tapéta, de szép lassan átvette a testem elképesztő forrósságát. Nem számított semmi, csak a csókjai, a sóhajai, a közös ritmusunk. Egészen átadtam neki magamat, annyira, hogy néha, néha én is belemozdultam a remegésébe. Azt akartam, hogy töltsön ki egészen.
– Ah… egészen a tiéd vagyok… Ed… – dünnyögtem, magam elé lehelve a forróságot, ami a testemben tombolt. Azt éreztem, hogy menten szétszakadok és belebolondulok ebbe a kellemes érzésbe. Ezer éve… sőt talán sohasem éreztem ilyesmit…
– Azt akarom, hogy csak a tiéd legyek… – folytattam, majd egy hangosabb sóhajjal megadtam magam a kettőnk közötti forróságnak. A gyönyör pillanatok alatt érte le, hiszen nem sokszor volt benne részem. Azok, akikkel lefeküdtem nem voltak figyelmesek és én nem akartam őket. Nekik csak eszköz voltam.

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

фарфор

MMII IX I

zene: Rachmaninoff - Piano Concerto No. 2, Op. 18 I. Moderato ||  outfit: boss

18+

Sokolovot nem lehetett ám könnyen elcsábítani. Ő maga volt minden, amit a varázsló képzetében élt a rejtélyes, durva és kegyetlen oroszokról. Itt legalább is nem kommunistázták le, mint ahogy azt néhány indulatos mugli tette, ha belebotlott, és kitűnt a tömegből az erős, jellegzetes, orosz akcentusa. SZóval a rejtéyes különleges és megközelíthetetlen úr volt ő, a gazdag aranyvérű, számos galléria és színház társtulajdonosa, nam meg igazgatója. A ragokkal tökéletesen meghúzta a vonalat jómaga és a köznép között. Nem is kívánta máshogy. Száműzetsébe vondult, szinte remete létbe, mintha csak Tolsztolj életstílusát utánozta volna. Túlságosan sok bűnért hibáztatta önmagát, és kerülte a közeli kapcsolatokat. Egyetlen egy barátja volt, akinek többet mutaott meg magából a hivatalos arc mögött. Christian Hope különleges barátsággal viseltetett iránta, és ő ezt szívélyesen viszonozta is. Egészen kellemeseket társalogtak a űvészetről, bár ezen kívül nem sok témát éríitettek. Túl elvontak voltak ők ahhoz, hogy közhelyes dolgokról is fecsegjenek egymással.
DE ott volt mindennek a közepén Mikhail Bertov, aki kitöltötte Sokolov szívét és egy érintéssel is megsemmisítette azokat a magas falakat, amikkel körvebette magát. Sokolov szíve szinte lángolt, ahogy kikerültek a függöny rejtekéből, és aztán már a kis csillagtoronyban voltak. Mint a kiéheztetett vad, úgy tapadt éhesen ajka Mikhail finom szájára.  Túlságosan kívánta, túlságosan régóta nem kapta meg és szinte lecsapott rá.
Megbizsergett, ahogy Mikhail fel-fel nyögött alatta, ahogy a testük összeolvadt. Minden pillanatot kiélvezett benne, hiszen ne tudta, lesz-e még rá ismét alkalom. Pedig mennyire kívánta, hogy igen. Mohón akarta magának, szinte dühösen mozfott néha bele a ritmusukba, és mégis egyszerre volt szenvedélyes és gyöngéd is.
– Ah… egészen a tiéd vagyok… Ed… Azt akarom, hogy csak a tiéd legyek… - lehelte mikhail nyögések között az áhított szavakat, mire aztán mohón csókolt és simított végig a testén nagy, gyengéd kezével. Nem is tartott sokáig, hogy ő is nekiadja magát Mikhail törkékeny testnének, és zihálva remegjen, a falnak dőlve, erősen tartva a karjai között Mikhail törékeny testét. Mindennél jobban óvni akarta.
- Maradj az enyém, Lisichka - becézte Mikhailt. Szerette kisrókának hívni, mert bájos volt, szerethető és törékeny. - Kérlek - suttogta a titkos orosz nyelvükön. Eduard sokkal jobban szerette ezt a nyelvet. Szenvedélyes ember lévén sokkal jobban ki tudta fejteni így az érzéseit, lelkének világát. A verseit, a leveleit is mind-mint oroszul írta Mikhailnak.
Ölébe vette Mikhailt, és a szobában lévő hatalmas kanapéra vitte, hogy közben előhúzta az öreg, kissé viseletesebb, de annál hűségesebb bodzapálcáját, hogy egy kis finom pezsgőt intsen melléjük. Kellemes és meleg idő volt a toronyban, és Eduard remélte, hogy Mikhailnak is tetszik.
- Senki sem járt még itt rajtam kívül. Ez az én menedékem - suttogta halkan, majd elővette a kisasztalon pihenő szovartartóból a kedvenc szivarját, és azt is meggyújtotta a pálcájával, miközben megcsókolta Mikhailt. Nem mert belegondolni, hogy mi lezs ezután. Csak élvezte az együttlét békéjét. Egészen addig, míg be nem robban az üvegen nagy csörömpölve egy áttetsző alak, seprőnyélen és odasuhant hozzájuk.
- Persze, miért isne. Miért is ne szexeljük össze a tizennyolcadik századi tapétámat! Mik ezek a fehér foltok rajta, kérem szépen? Szégyeljék magukat! - hadonászott előttük egy meglehetősen mérges szellem, kissé billegő fejjel, ami egy picit elvette a szavinak az élét. - Csak egyszer fogom megunni, és akkor! Akkor cska kukacos zsömlén fognak élni maguk elkényeztettett... Ah, hát maga az? Te jó ég, Sokolov, ennyi évig tartott? Gratulálok, taps taps - sóhajtott fel aztán a szellem és még tapsolt is. Sokolov pedig egsézen elvörösödött. Kicist talán epekdedett Mikhailért, de nem hitte, hogy itt ez ennyire szemet szúrt.

i  w a s  o n l y  a…
20020901

to: Mr. Sokolov

o u t f i t

18+

A bőröm újra és újra a rózsás tapétához simult. A nyögésem megtöltötték a különleges helyiség minden szegletét… nem egyszerű visszhang volt ez. Egészen olyan volt, mintha belőlem származna az is és mind jobban lüktetett, ahogy mélyebben és mélyebben hatolt belém. Nem ellenkeztem egyetlen mozdulatával sem. Sokolov ízig-vérig főnök volt, nem csak ott az Operaházban, hanem itt is… a saját otthonában, a kettőnk remegős tánca közben. Imádtam, hogy erős, hogy akarja mindennél jobban azt, amit én és végre érte is nyúlt, elvette, megszorongatta.
Erősen tartott, még akkor is, mikor túl voltunk a forró pillanatokon. Bár törékenynek éreztem magam a karjai között, mégsem szánalmasnak vagy gyengének. Csak belebújtam a szivarillatba, ami a saját aromájával keveredett. Olyan régóta vágytam erre, hogy testem és a lelkem is még beleremegett a történtekbe. Sokolov olyan volt nekem, mint egy megdönthetetlen fal… valami olyan, amit sosem szerezhetek meg magamnak igazán.
– Maradj az enyém, Lisichka – suttogta orosz becézését felém. Én pedig csak átkaroltam a nyakát és bújtam még jobban a pillanatba. Féltem, hogyha most elengedem, akkor egész egyszerűen megint elillan a kezeim közül. Nem csak úgy, mint a háború előtt, mikor valahogy nem jött össze ez… hanem úgy, mint Holden. Nem voltam kész újra veszíteni.
– Ki másé lehetnék… – súgtam vissza, gyatra orosz tudással. Hagytam magam cipelni közben. Nem húzódtam el tőle a hatalmas, kényelmes, mégis elegáns kanapéra huppanva. Ott maradtam az ölében. Míg ő pálcát húzott, én csak a puha pokrócét nyúltam, hogy eltakarjam magunkat deréktól lefelé. Egyszerűen csak nem akartam, hogy lássa a lábamat elcsúfító hegeket… na meg így kicsit elegánsabb is volt.
A hozzánk reppenő pezsgő címkéjét figyeltem. Drága, elegáns fajta volt, ahogy pedig megtöltötte magától a két magas, talpas poharat, egyenesen gyönyörű volt. Én csak megborzongtam a látványra, mielőtt kinyúltam volna a magam adagjáért. Jól esett a hideg üveget az ujjaim között tartani ilyen forró pillanat után.
– Senki sem járt még itt rajtam kívül. Ez az én menedékem – beszélt halkan Eduard. A finom csók, majd a szivarfüst, ami megtöltötte a helyiséget, egyenesen álomszerűvé tette az egészet. Nem voltam benne biztos, hogy nem csak egy intenzív részeg álmot élünk meg. Nem akartam elengedni ezt az érzést. Megérdemeltem. Tizenéves korom óta harcoltam azért, hogy úgy legyek boldog, ahogyan nekem tetszik. Abban a percben ott, Sokolov mellett mérhetetlen örömöt éreztem és felszabadultságot. Ez még Holdennel sem volt meg, ahogy más szeretőimmel sem.
Ekkor robbant egy átlátszó alak, hangosan csörömpölve egy szellemseprű nyelén. Ez nagyjából azonnal elég is volt arra, hogy kirángasson a meghitt pillanatból.
– Persze, miért isne. Miért is ne szexeljük össze a tizennyolcadik századi tapétámat! Mik ezek a fehér foltok rajta, kérem szépen? Szégyeljék magukat! – sipított és hadonászott. A feje pont úgy állt, mintha nem lenne jól a helyén. Fintorogva mértem végig. – Csak egyszer fogom megunni, és akkor! Akkor cska kukacos zsömlén fognak élni maguk elkényeztettett... Ah, hát maga az? Te jó ég, Sokolov, ennyi évig tartott? Gratulálok, taps taps.
Megköszörültem a torkomat és Eduardra néztem. Láttam, hogy elvörösödött a szakálla alatt… volt benne valami bájos így. Rásimítottam az arcára és magam felé fordítottam, hogy lágy csókot adjak neki.
– Évek óta epekedek utána én is. – Biccentettem oldalra a fejemet, ahogy a kísértetre pillantottam ismét. Szerettem volna Ed kényelmetlen helyzetét feloldani. – És amúgy köszönöm, tökéletes érzés volt egy ilyen luxustapétán szexelni. Most pedig, ha volna szíves elhúzni, Mr… akárki, szeretnék a perzsaszőnyegen folytatni. – Közöltem és teátrálisan a kijárat felé mutattam.

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

фарфор

MMII IX I

zene: Rachmaninoff - Piano Concerto No. 2, Op. 18 I. Moderato ||  outfit: boss

18+

– Ki másé lehetnék… – suttogta vissza Mikhail Sokolov fülébe az édes szavakat, amitől a férfi egészen megborzongott. Mennyire epekedett ezek után a szavak után, hosszú-hosszú éveken át. A szíve nagyot dobbant, még az esetlen oszor szavak ellenére is. Mikhailt a botladozó nyelvjárásával is nagyon bájosnak találta. Jól esett neki, ahogy mikhail törékeny teste egészen hozzá simult, és úgy vezette a kanapéra, hogy aztán kényelembe helyezzék magukat. Szinte túlságosan is puha volt, ahogy ráült az ember rögtön olyan érzése volt, hogy elnyeli egészen. A puha bársonyos anyag engedelmesen alklamazkodott az emberek testéhez, így idomult Sokolovhoz és Mikhailhoz is, mintha csak ez lenne az egyetlen célja az életben, hogy az emberi hátsók legnagyobb kényelmét szolgálja.
A bor a kezébe röppent és a takaróval végképpen olyan elegánsan néztek ki, mintha mindig is ők ketten lettek volna a kastély urai. Eduard elégedetten kortyolta a bort, ami a kristálypoharában pihent, miután Mikhailnak is töltött. A szivarfüst lassan kígyózott felfelé a plafonra, miközben Eduard halk, mély hangjén beszélt Mikhail felé. Úgy érezte, mintha csak egy delíriumos álom lett volna ez az egész, az érintésekkel, a csókokkal, és a forró szeretkezéssel együtt. belegondolva Mikhailon kívül nem is volt más férfi az életében, egyszerűen az első pillanattól kezdve az ő bűvkörébe került, és nem szabadult tőle. Szinte minden nap gondolt rá, még akkor is, hogy ha csak a szigorú főnök álarca mögül kommunikált vele. Túlságosan rettegett attól, hogy kiderül, milyen szörnyűségeket tett, hogy mennyire mélyre süllyedt. tekintete persze kiszúrta Mikahil lábán a hegeket, amitől összeszorult a torka, és magát hibáztatta érte.  De méguis szívében az önmardosáson kívül ott lobokott az a békesség, amit Mikhail mellett járta át állandóan.
Ám a következő pillanatban berobbant a szellem az ablakon, melytől Sokolov majdhogy nem frászt kapott, de derekasan rezzenéstelen arccal bámult a szellem felé, amint az mérgében kiabált és mutogatott, a billegő fejével, amit néha kénytelen volt megigazgatni. Jobban zavarba jött, mint bármitől, mintha csak egy kisfiú lett volna, akit azon kaptak rajta, hogy csokoládét csen a fiókból.
- Évek óta epekedek utána én is. –  Sokolov ettől csak még vörösebb lett. – És amúgy köszönöm, tökéletes érzés volt egy ilyen luxustapétán szexelni. Most pedig, ha volna szíves elhúzni, Mr… akárki, szeretnék a perzsaszőnyegen folytatni.
- Meg tudom érteni, a feleségemmel számtalanszor... khmkhm... Szóval legközelebb legyen óvatosabb, Sokolov, a tapétával! - húzta ki magát fájdalmasan egyenes háttal, mintha csak egy katonai sorakozón lettek volna, és szellemtekintetével ide-oda járt Mikhail és Eduard között. - A perzsa szőnyegen! A perzsa szőnyegen! Azt mondja, a perzsa szőnyegen! - kapott a szívéhez. - Azon halt meg az anyám, szóval ha nem akarnak felébreszteni még valakit ebben a kastélyban, ami nálamnál sokkal szörnyűbb, javaslom a mahagónia asztalt - húzogatta meg kecskeszakállát a szellemkezeivel, majd hirtelen meghajolt Mikhail előtt.
- Geschwinzen Von BreckBreck báró a nevem - dörmögte, majd tovacsörtetett mintha itt sem lett volna. Eduard mélyen felsóhajtott és egy kicsit még enyhén pirospozsgásan Mikhail felé pillantott, miután kifújta az orrán keresztül a szivarfüstöt.
- Ez az öreg varázsló építette a kastélyt, de egy mugli gróf által erőszakos halált halt, aki kisalyátította magának. Természetesen azóta itt kísért - magyarázza a fiérfi felé, majd megköszörüli a torkát. - Meglehetősen kíváncsi és néha heves természet, ha nem teszel megjegyzéseket a fejére barátságos is - hümmög, majd csak magához vonta Mikhailt, hogy érezze a kellemes illatát. - Szóval mit is szeretnél a szőnyegen?

i  w a s  o n l y  a…
20020901

to: Mr. Sokolov

o u t f i t

18+

Sokolovban még pirultságában is volt valami ellenállhatatlanul szexi és férfias. Nem akartam, hogy kellemetlenül érezze magát, ezért szóba elegyedtem a szellemmel, egyértelműen közölve vele, hogy azóta szeretem Eduardot, mióta csak először szóba elegyedtünk. Igen. Kedveltem. Kedveltem, csak nagyon mélyen vájt a büszkeségembe, hogy egyszer csak el akart távolodni tőlem, hogy nem volt semmi sem ugyanolyan már.
– A perzsa szőnyegen! A perzsa szőnyegen! Azt mondja, a perzsa szőnyegen! – kapott átlátszó mellkasához a szellem. Volt benne valami rendkívül vicces és színpadias, ami engem egy picit sem zavart meg. – Azon halt meg az anyám, szóval ha nem akarnak felébreszteni még valakit ebben a kastélyban, ami nálamnál sokkal szörnyűbb, javaslom a mahagónia asztalt. – Hümmögve húztam el a számat egy kellemes kis mosolyra. Ettől valamiért csak még vonzóbbnak találtam az egészet. Én nem féltem a szellemektől… nem érdekelt az sem, ha két élvezet között rikácsol a fülembe valaki. Sőt, talán még szexinek is tartottam volna, ha néznek közben. Nem véletlenül lettem táncos. Szerettem szerepelni, szerettem másoknak szépen csinálni előadásokat. Minden helyzetből tökéleteset akartam kihozni.
– Bizonyára izgalmas lenne előcsalni azt a szörnyűséget… – bólintottam és közben megpaskoltam a ránk borított takarón keresztül Sokolov combját. Furcsa volt, hogy ennyire csendes… de valahol meg mégis mindig ilyen volt. Csak akkor beszélt, ha beszélnie kellett.
– Geschwinzen Von BreckBreck báró a nevem – mutatkozott be aztán a szellem, majd egy meghajlást követően már távozott is. Ekkor pillantottam csak a főnök felé, kicsit még ki volt pirulva, de már közel sem annyira erőteljesen, mint korábban. Elmosolyodtam és míg ő egy adag szivarfüstöt fújt ki, csókot leheltem a puha bőrére.
– Ez az öreg varázsló építette a kastélyt, de egy mugli gróf által erőszakos halált halt, aki kisalyátította magának. Természetesen azóta itt kísért – magyarázta meg a jelenséget. Nem nagyon érdekelt a történelemóra. A testét akartam megkapni megint. – Meglehetősen kíváncsi és néha heves természet, ha nem teszel megjegyzéseket a fejére barátságos is – folytatta, ahogy kicsit odahúzott magához. Így erősebben éreztem az illatát… jól esett kicsit belemerülni. Évekig vártam erre a pillanatba, most pedig olyan furcsa, megkönnyebbülés érzés volt, mintha korábban egyetlen egyszer sem élveztem volna a szexet. Most minden könnyű volt és kellemesen a helyére illeszkedtek a dolgok. – Szóval mit is szeretnél a szőnyegen?
Megcsókoltam röviden, aztán elhúzódtam. Kimásztam a takaró alól. Ruhátlanul sétáltam körbe a kanapét és néha-néha ránéztem. Aztán végig nyalva az ajkaimon végig néztem a kellemesen puha, szépséges mintákkal borított, kézzel készített perzsa szőnyegen. Óvatosan terültem el rajta, próbáltam nem gondolni arra, hogy a lábam még mindig csúnyán fest a sérülések miatt… Eduard ezt mintha nem is látta volna.
Kicsit végig simítottam a saját mellkasomon, ahogy a kék szemek irányába pillantottam.
– Hát… te mit szeretnél a szőnyegen? – kérdeztem vissza flörtölős hangon. Megvártam, míg felállt és szépen odasétált. Elég volt, hogyha lehajolt, már karoltam is át a nyakát, hogy magamra húzzam és érezzem a teste melegét, mintha csak egy puha takaró volna – habár puha éppen egyáltalán nem volt, izmos volt, szálkás, éppen tökéletes hozzám. Hagytam, hogy a combjaim közé simuljon, én pedig csak az ajkai közé sóhajtottam finoman.
– Csak mutasd meg mit szeretnél…

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

фарфор

MMII IX I

zene: Rachmaninoff - Piano Concerto No. 2, Op. 18 I. Moderato ||  outfit: boss

18+

Sokolov sivár belső világoa Mikhail mellett átalakult egy gyönyörű rózsás kertté. A világot is a szokott búskomorsága mellett egy kissé szinesebbnek és élettel telibbnek látta, mintha csak a szeme elé tolták volna Van Gogh legszínesebb festményét. És talán ilyen ábrándos, szerelmetes tekintettel fürkészte ő a férfit, aki életének lefgontosabb szerepklője volt. Még akkor is, ha a háború, ha a családi kötelezettség mély árkokat, szögesdrótos vermet is húzott közzéjük... ha a teste nem is, hát a gondolatai Mikhail felé szárnyaltak. És most, hogy maga mellett tudhatta, szinte madarat lehetett volna vele fogatni. talán nem kizárt, hogy a világ legboldogabb emberének érezte magát a csillagvizusgáló tornyában. Még annak ellenére is, hogy éppenséggel rájunk rontott a ház szelleme.
Míg ő arcszínének visszarendezésével volt elfoglalva - mert akadt bőven vele tennivaló, vörösebben világíthatott a szakálla alatt, mint maga a Moulin Rouge.
Szerencsére nem okozott Mikhailnak gondot a szellemekkel való csevej, és belül egészen hatalmasan megkönnyebbül Sokolov. hogy a szellem is és Mikhail és elfogadták egymást. Őszintén szólva nem lenne meglepő, ha azt tervezgetné, hogy ez lenne Mikhail és az ő titkos is találkozóinak a helye, ahol békében, a reflektorfények nélkül élvezhetik... nos, élvezhetik egymás társaságát. A hely gyönyörű volt minden évszakban, és bár a muglik számára ez egy látványosság volt, a mégiának köszönhetően szinte észrevétlenül élhetett itt, ha magányra és nyugalomra vágyott. És természetesen ezt immárom kész lenne megosztani Mikhaillal is. Szinte rpmantikus merengésbe merült, ahogy elékpezlet a romantikus regényekbe illő sétákat a kellemes időben. (Vagy a szexet? Nos, ki tudja.) Szinte várta már ezeket az alkalmakat, epekedve szerette volna megmutatni milyen a kert, amikor tavasszal színbe borul, vagy ősszel, ahogy a fák aranyvörössé festenek mindent, és a tél! A gyönyörű tél, amikor megfagy a tó, és lehet rajta korcsolyázni! Hát igen, Sokolov maga volt a megtestesült romantika.
Ahogy elvágtat a szellem a maga modorában, és megmagyarázza mellékesen a jelenséget, mert hát túlságosan is zavarban van ahhoz, hogy megkérdezze: Lenne e örökké életem párja, Mr. Bertov. Vagy valami ehhez hasonló. Ha az olvasónak eddig nem tűnt fel, akkor most már biztosan nyilvánvaló,. hogy Sokolov talán túl sok romantikus regényen nőtt fel.
De persze hiába minden önuralom, MIkhail már megint túlságosan csábosan körbesétáltja a kanapét, megnyalva az ajkait, és Sokolovan nem is kellett több, hogy megmozduljon itt-ott. Tekintete haloványan Mikhail lábára tévedt, amitől újfent mardosni kezdte a bűntudat és az önutálat. Abban sem volt biztos, hogy Mikhail tudja-e a szörnyű vértől bűzlő, átkos múltját. És talán nem is merné neki elmondani, hiszen akkor már nem biztos, hogy ugyan az a férfi maradna a szemében, aki most is. Izegve-mozogva figyelte a sznpadias bemutatót, ami megint csak lenyűgözte, ugyan úgy, ahogyan a színpadon is évekkel ezelőtt. A szivart elnyomta a hamutartóban, és Mikhailhoz lépett, hagyva magát egészen a perzsa szőnyegig vezetni.
-  Hát… te mit szeretnél a szőnyegen? Csak mutasd meg mit szeretnél… - búgta Mikhail édes hangon Eduardnak, akinek nem csak a sízve lüktetett ezer fokon, hanem más is, amit valószínülek Mihkail is nagyon is érezhetett, ahogy összesimultak.
- Fessük meg a legszebb festékkel együtt ezt a szűnyeget, hogy még gyönyörűbb legyen - hangzott a színpadias válasz, és ismét egy hevesen feszes, forró táncba hívta Mikhailt, hogy újra eggyé válnajak. Egészen hamar öntötte el a gyönyör, túl nagy hatással voltak rá Mikahil érintései, az illata, a hangja, a csillogó szeme. Remegve sóhajtva szenvedéjesen csókolta meg az alatta fekvő férfit, miközben végigsimított a testén, majd csak elfeküdt mellette, hogy izmos, erős karjainak ölelésébe vonja megint, hogy oroszul suttogja Mikhail fülébe:
- Szeretlek, Lisichka.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!