Mondd mit akarsz látni?

[Az állatok ösztönét?A főhős szerelmét?A közelbe lakó összesúgó emberek életét?]

Az állatok ösztönét?
A főhős szerelmét?
A közelbe lakó összesúgó
emberek életét?

[2002. november 4.outfit >><< songMondd mit akarsz látni?]

2002. november 4.
outfit >><< song

Mondd mit akarsz látni?

A tenyereet néztem az Aranyfogban. Még mindig ott volt az átoghegnek a lenyomata, akármennyi nap telt el azóta. Annak örültem, hogy az öcsém, se én se Elliot nem haltunk bele. A kis heg néha úgy lüktetett, minta megint a teljes átok burjázott volna bennem, és utáltam, hogy ezt érezte az öcsém is, hogy ezt érezte Elliot is. Sosem kívántam a szeretteimnek a szenvedést, még akkor sem, hogy ha magam okoztam nekik, mert volt bizonyos időszak az életemben, amit kicseszettül elbasztam. Többször is. De most az életem vére jól ment előre, nem kellett különösebben féltenem senkitől sem a családomat, még akkor sem, hogy ha az árnyékból ki-ki villant Rowle kígyószeme. Persze foglakoztam vele, minden nap, többet kattogott rajta az agyam, mint ahogy az Elliot sejtette, de egyelőre azon volta, hogy kilábaljunk a mellékhatásokból, amik a testünkben még többször korlátoztak minket.
Mitch megvizsgálta Seannel a tőrt, és talán vissza is tudta kitatni, hogy kitől szerezte be Phillip. Hálás voltam a nagybátyámnak ezért. Tudtam, hogy mindent képes lett volna ő is feláldozni, hogy ha rólunk volt szó. És pedig szégyeltem magam most is, ahogy a szemébe néztem. Apa pillantott rám haloványan, és ettől még jobban messemmisültem, mint régebben, amikor anyában is Chrissie-t láttam. Egy kicsit megremegtem, ahogy eldobtam az előttem lévő asztalra a kezemben szorongatott Poe könyvet, amit még az öcsám vett nekem. Tovább kellett lépnem, még akkor is, hogy ha ezerszer haltam meg anya szemébe nézve, még akkor is, ha ezerszer fogok meghalni a nagybátyám pillantásától belül.
Mitch mesterkém volt, szinte mindenről tudott, ami a világban zajlott, pedig ha az ember ránézett csak egy unalmas fickóra gonodlt aki biztos valami vacak munkát melózik a minisztériumban, erre ő volt a brit kémhálózat feje. És le mertem fogadni, hogy a nemzetközi szintéren is nagykuytának számított. Amikor Seannal beazonosították a tőrt, szinte biztos voltam benne hogy napokon belül kiderül honnan származott, és talán még a gyógymódot is kideríthettük, még ha meg sem szűntethette bennünk a hegeket és a mételyt, talán valami enyhítést hozhatott számunkra. Addig is én azon voltam, hogy végre kezdjek magunkkal valamit.
Szánalmasnak éreztem magam ebben a boltban, így meg akartam kezdeni a saját kis birodalmam kiépítésével. AMiről tuti tudott Mitch is, de eddig egészen ügyesen nem vett róla tudomást. Azt is kinéztem volna belőle, hogy rejtve tartott volna minket is, még akkor is, hogy ha kiburjázik a kis birodalmam. Csendesen akartam növekedni az árnyak között, hogy még Cartwright se neszelje meg egy ideig a látezést.
- Elliot, már megint össze-vissza szórtad a könyveimet - mormogtam inkább, a nagy könyvespolc takarítás közben. Poe méltatlanul hevert valami hülye elátkozott szekrény alatt, amiben elvileg egy kopogószellem élt. Kissé morcosan fordultam felé, miközben egy újabb példányt invitoztam a helyére. Sóhajtottam, miközben végre rendet raktam a saját kis privált sarkomban, ami egyenesen felüdülést jelentett a sok idióta után, aki betévedt ide. Néha megfordultak nagyobb kutyák is, de... jobban ki kellett bontakoznunk.
- Mégis mikor fogod nem megmerényelni a könyveimet? - kérdeztem, ahogy közelebb léptem hozá és magamhoz húztam egy csókra, miközben bosszúszomjasan összedörzsöltem magunkat, ahogy az egyik kezemet a fenekére csúsztattam. Éppen kezdtem volna elmélyedni egy kisebb büntizésben, amikor kitárult az ajtó, szinte majd hogynem kirepült a helyéről, ahogy betrappolt egy méretes fószer úgy, mintha övé lett volna az egész Szebpiszok köz. Pedig arra én pájáztam.
- Megveszem! Megveszem most rögtön akármenynibe is kerül, Elliot O'Marát.

◂ find me ▸

2002. november 4.

◃aiden▹

i don’t stop when i’m tired
i stop when i’m done

style: i’m important ║ zene: Revolution

Imádtam a boltban lévő mágia keverékét. Egyszerre volt veszélyes, izgalmas és lenyűgöző. Hatott rám, végig vibrált a testemen, végig cirógatott rajtam, kicsit talán fojtogatott is, ez volt az én világom. Csak azt éreztem mostanában, hogy túlcsordul bennem ez a rengeteg átok, ami megült és az ilyen helyeken még hevesebb, még fájdalmasabb lüktetést okozott. A fejem zsongott, a szívem úgy kalapált, mintha ki akarna szakadni a helyéről. A testem valahogy nem tudott működni, mintha belülről torzult volna el, miután Aiden átkának egy részét átvettem. Ez zavart, nem a sebhely lüktetése… mert akárhányszor idejöttünk, éreztem. Ezer meg ezer helyen felbukkant, ahol sok varázstárgy közelében voltam.
Azt a napot Aidennel mégis élveztem. Ketten voltunk az üzletben, hoztam neki ebédet a közeli kocsmák egyikéből. Tipikus angol kaja, báránnyal, de semmi zsíros, hogy Muci se nyafogjon és még meg is kávéztunk. Aztán, hogy rám figyeljen, elvettem a könyveit és eldobáltam, aztán figyeltem, amint morogva szedegeti őket össze. Elégedetten figyeltem a jelenetet, mert közben rám figyelt ténylegesen: én voltam, rossz voltam, tönkre teszem a könyveit, nem vagyok jófiú… nagyon nem vagyok jófiú.
–   Elliot, már megint össze-vissza szórtad a könyveimet – morogta. Éppen a könyvespolcát rendezgette, hála nekem. Figyeltem, ahogy odalép az egyik szekrényhez, hogy kiszedje alól annak a furcsa, madárnevű pasi által írt könyvet. Valami Pó.  
– Hát így jár, aki a férje helyett egy büdös könyvet olvas. – Közöltem és beültem a fotelébe. Finoman végig simítottam a nadrágomon, hogy eligazítsam a ráncait, hogy még véletlenül se tűnjek rendetlennek, ahogy széles terpeszben hátra dőltem. Tetszeni akartam Aidennek, hogy velem akarjon lenni. A boltban a legjobb dolog az volt, hogy mágiával átitatott helyen szeretkezhettünk.
– Mégis mikor fogod nem megmerényelni a könyveimet? – kérdezte, én pedig felkeltem a fotelból, hogy felemeljek még egy könyvet a sarokból. Oda akartam neki adni, de közelebb lépett hozzám és éreztem, hogy most tenni fog velem valamit… valami olyat.
A csókba azonnal belesóhajtottam. A tenyere finoman simult a fenekemre, én pedig csak boldogan átkaroltam a nyakát. Ez volt a tökéletes nap. Kettesben. Együtt. Összesimulva és tökéletesen együtt. Próbáltam nem tudomást venni arról, hogy mennyire kavarog benem az a sok átok, hogy szép lassan kicsinál. Csak élvezni akartam ezeket az együtt töltött, édes pillanatokat.
Aztán jött a zaj, én pedig összerezzenve ugrottam be Aiden Fraser mögé. Ez aztán marha férfias volt, O’Mara… – mormogott bennem a hang, amikor megszorítottam Aiden karján a szövetkabátot. Úgy lestem ki a termetes, enyhén torzonborz alakra és körülötte álló két férfira, akik hasonlóan nagydarabok voltak, de kellően bambák.
Dominic Bates.
Még a hülye is ismerte, aki megfordult egyszer-kétszer megfordult a Zsebpiszok közben. Jelenség volt a termetével, a morcos tekintetével és szakállával. Félelmetes hatást keltett, ahogy a talpa alatt dübörgött a padló.
–  Megveszem! Megveszem most rögtön akármenynibe is kerül, Elliot O'Marát.
– Mi a Merlin segge történik? – kérdeztem és kiléptem Aiden mögül, hogy szembe nézhessek Bates-re. Főnöknek tűnt, hiszen nagy volt és erős, ez pedig még rám is hatással volt. – Nem vagyok eladó. Aiden mondd meg neki! – Magyaráztam némileg ijedten. Még mindig szorongattam az ujjaim között Aiden kabátját szorongattam.
– Minden megfizethető, O’Mara. A férjed nem csak egy vagyont, de hatalmat is kapna. Neked meg rendes munkád lenne. Nem illesz ebbe a poros boltba. – Sétált közelebb. Egyenesen árnyékot vetett rám.
– Aiden…

[2002. november 4.outfit >><< songMondd mit akarsz látni?]

2002. november 4.
outfit >><< song

Mondd mit akarsz látni?

Sean mostanában egy kicsit szét volt csúszva, szóval inkább nem piszkéltam, és hagytam, hogy hadd mászkáljon ahol akart. Még nem sikerült elkapnom egy jó kis főnökös dumálásra, hogy megkérdezzem mi a szar baja volt, pedig azért egészen jó haverok voltunk, végül is együtt ültünk pár évvel ezelőtt a szakadó eső alatt, és még a seggét is megmentettem attól a gyönkér farkasvadász aurortól, aki tipikusan önjelölt igazságosztónak érezte magát. Szóval a csendes kis boltunkban most is ketten voltunk Elliottal, amit élveztem volna, ha nem zavartak volna a megterrorizált könyveim. Eléggé érzékenyen érintett ez, hogy ilyen nagyon szanaszét hevertek azok,a mikre úgy vigyáztam. A mágia érezhetően kúszott a falakon felfelé, vagy a padlóban, az egész boltot valami élő és lélegző valamivé téve, ami tetszett. Izgalmas volt ahogy működött körülöttünk a mágia, és ha nem lettem volna érzékenyebb a bennem lévő kígyótól rá, még élveztem is volna. Bár most kevesebbszer fogott el a rosszullét.
Kicsit morcosan pislogtam a könyvekkel a kezemben néha ELliot felé, aki még most sem akarta elfogadni, hogy az olvasás fontos része volt az életemnek. Segített egy kicsit másabbnak éreznem magam, segített eltűnni egy olyan világban,a hol jobban éreztem volna magam, vagy egyszerűen csak oda menekültem a tetsvérem elől, hogy ha a halálba akart idegesíteni. És valahogy ebben is apára hasoníltottam. Sokszor ültünk egymás mellett csendesen olvasgatva a könyvtárunkban, amikor éppen nem a dolgozószobályában ült. Valahogy a ritka közös pillanatiank egyike volt, amit szerettem.
- Hát így jár, aki a férje helyett egy büdös könyvet olvas - mondta ELliot, és beledobta magát  afotelembe. tezstettek a finom kis mozdulatai, ahogy hátra dőlt és megigazgatta magát, a terpesz pedig hívogatóan szexisen nézett ki. A helyére csúsztattam a könyvet, amit éppen fogtam, miközben megszólaltam.
- Szóval olvassalak téged? Ahhoz ki kell szednelek a borítódból - forgattam ki a szavait és győzedelmesen elvigyorodtam. ELliot mellett megtanultam rednesen mosoylogni is, és már ezzel nem foglalkoztam annyit, hogy mennyire tartozott ez is egy maszkhoz. Elhittem, hogy mellette én én voltam. Csupazson és rondán. De maszkok nélkül.
Közelebb húztam magamhoz ahogy feláltt, és éreztem, hogy már megint nagyon izgatónak tartaná, hogy ha itt vetkpztetnék le egynást és olvadnénk megint össze egy forró támcban. Iagzából én is szerettem ezeket a kissé pikánsabb pillanatainkat, és itt valahogy még különlegesebbnek is számított. Vontam közelebb magamhoz, hogy egy szenvedélyes csókkal vegyem le a lábáról, de aztán megjelent Dominic Bates, és még valami két bamba fickó is követte. Nem igazán tűnt így sem erősebbnek nálunk. Az egyik szemöldököm magasabbra szökött  akijelentésétől, és próbáltam ELliotot magam mögé terelni amit nem is kellett kétszer mondanom. Meg akartam védeni, és én nem féltem az ilyen izomagyú arcoktól. Lehettek akármennyien is. Bár nem voltam az öcsém, így nem estem nekik ököllel, de már tervezgettem, hogyan is tessékeljem ki őket az én üzletemből.
– Mi a Merlin segge történik? Nem vagyok eladó. Aiden mondd meg neki!
- Minden megfizethető, O’Mara. A férjed nem csak egy vagyont, de hatalmat is kapna. Neked meg rendes munkád lenne. Nem illesz ebbe a poros boltba.
- Nem adom el Elliotot. Sőt semmit sem adok neked innen - tettem még hozzá, miközben végigmértem őket. Lazán álltam, rezzenéstelenül és pókerarccal, a szokásos szemtelen maszkommal vegyítve. - Egyébként nekem már nem kell vagyon. - mondtam, de ahogy ezt kimodntam, Bates eltűnt, és mögöttem pukkant fel, miközben elhúzta tőlem Elliotot.
- Ha nem adod el, elviszem erőszakkal. Nem hagyom, hogy itt vesztegesse el az életét - mondta, és ezzel szinte eg yidőben rántottunk pálcát egymásra. Éreztem, hogy olyan erősen markoltam a hófehér pálcát, hogy elfehéredtek az ujjaim is.
- Egy rossz modzulat és végzek veled!

◂ find me ▸

2002. november 4.

◃aiden▹

i don’t stop when i’m tired
i stop when i’m done

style: i’m important ║ zene: Revolution

Én csak jól akartam érezni magam… de komolyan. Nem akartam megint egy hülye szituáció közepén találni magam, aminek az lesz a vége, hogy Aiden Fraser féltékeny. A szex jó volt olyankor, de akkor is féltem, hogy előbb-utóbb elveszítem a bizalmát, amit amúgy sem volt könnyű elnyerni. Tudta, milyen vagyok, én is tudtam, hogy hányszor csaltam már meg korábban másokat és hogy a sajtó sem segített ezen különösebben. Persze egy részem érezte, hogy Muci bízott bennem, de ez szakmai téren is meg kellett, hogy legyen… ott sem voltam soha hűséges senkihez, leginkább csak magamhoz. Cartwrightot is akkor vertem át, ha olyan kedvem volt, mert éppen nem tetszett a pökkhendisége.
Aidennel más volt. Vele ez közös volt. Talán főnöknek érezte magát, én mégsem éreztem úgy, hogy éppen ő lenne az. Számomra mindennél többet jelentett, hogy rám bízta a tárgyak beszerzését. Neki ez az egész túl egyszerű volt, az én túlélésem alapja mégis az Aranyfog volt. Nem olyan értelemben, hogy éheztem volna nélküle… egyszerűen csak ez kellett ahhoz, hogy megtaláljam magamban a régi Elliotot. Ez a kis adrenalin tartott még meg annak, akinek születtem. Feladhattam volna, amikor a csapda átvágta az izmot a combomban és megbetegített. Sőt feladhattam volna, mikor családot akartam, de olyankor, mikor véresen, koszosan estem be Hamutartóban, én igazán éltem.
– Nem adom el Elliotot. Sőt semmit sem adok neked innen – Harsogta Aiden. Én ott bujkáltam mögötte, mint valami szűzlány, aki nem akarja, hogy kiadják a kérőnek. Bates persze ettől a lehető legtávolabb állt. Ő követelt és elvette, amit el akart. Mindig is erőszakos alak hírében állt… és nem egyszer keresett már meg ilyen-olyan ajánlatokkal, csakhogy én nem voltam éppen vevő rá. Nem akartam valaki keze alatt dolgozni. Már régen elengedtem Christ is, nem kötődtem hozzá. Meg akart tartani barátnak, de egyre kevésbé ment. Akkorát változott a világom, hogy nem volt szükségem másra, csak magamra. – Egyébként nekem már nem kell vagyon.
Aiden hangjai elhaltak a boltban, miközben egy halk pukkanással Bates egész egyszerűen eltűnt a szemünk elől. Kellett egy fél perc, hogy felfogjam, mi történik. Valaki hátulról átkarolta a nyakam. Így vont magához. Éreztem a szakállát, ahogy végig dörzsöl a nyakamon és az olcsó dohány illata gyorsan elárulta, hogy hova hoppanált Dominic Bates a maga több, mint két méterével. Meglepően kecses és gyors mozdulatok voltak ezek.
– Ha nem adod el, elviszem erőszakkal. Nem hagyom, hogy itt vesztegesse el az életét.
Aiden is és ő is pálcát rántottak. Egyenesen egymásnak szegezték. Csak hogy én még mindig úgy álltam közöttük, mint Bates biológiai pajzsa. Egyetlen rosszul sikerült varázslat is képes lett volna éppen engem találni.
– Egy rossz modzulat és végzek veled! – Közölte Aiden. Láttam, ahogy a szemébe villan valami… tudtam, hogy szeret birtokolni, de nem akartam, hogy miattam ekkora szarba sodorja magát. Ennyit nem értem, Bates veszélyes alak volt egy egyszerű kereskedőre. Ahhoz, ami itt volt nem volt elég a hatalom iránti vágy vagy a pénz, de még csak Aiden túlzott határozottsága sem.
– Mi lenne, ha mindenki letenné a fegyvert és normálisan… – Kezdtem, erre Bates a halántékomhoz nyomta a pálcája hegyét. – Ez most komoly? Nem rabolhatsz el a férjemtől… csak mondd meg, mi a tökömet kell ellopni! – Próbálkoztam idegesen lefejteni magamról azt a marha erős karját. Természetesen mozdulni sem mozdult, olyan erős volt, mint a kőszikla.
– Egy éneklő kagylót, amiben egy szem gyöngy van. Aphrodité gyöngye. – Magyarázta, de nem engedett el továbbra is. Nyeltem egyet… kockázatos játékot űztem. Meg akartam szerezni Aidennek azt a gyöngyöt. Meg akartam szerezni magunknak, csak azért, hogy boldoggá tegyem a mucimat. – De addig nem lehet együtt Fraserrel, míg nem szerzed meg nekem. Ez a feltétele. Cserébe pedig újabb munkát kapsz. Ezt a kis üzletet meg szépen felszámoljátok, vagy O’Marának vége. Értve vagyok, kölyök? – Pillantott dühösen Aidenre. – Itt csak én kereskedhetek varázstárgyakkal és Borgin.
Ennél a mondatnál rúgtam hátra, egyenesen a lábai közé, majd megfordultam úgy, hogy egyenesen neki szegezzem a pálcámat. A lucfenyő kétségtelenül jól szórakozott az ujjaim között, mert azonnal lüktetni kezdett benne az agresszivitás.
- Muci, a testőreit!

[2002. november 4.outfit >><< songMondd mit akarsz látni?]

2002. november 4.
outfit >><< song

Mondd mit akarsz látni?

Egyszer kibazsottul örölnék annak, hogy ha modnjuk nem kéne megint semmilyen szart a nyakamba kapni, és végre élhetném a megérdemelt életemet azzal, akinek az egész életemet felszenteltem. Persze régen nem is jutott eszembe ilyesmi, de most, ahogy mondják megfogtam az Merlin lábát, és örökké ezt akartam, egyre mohóbban és mohóbban vágytam rá. Szinte ennek az életnek a függőjévé váltam, és egyre jobbat akartam belőle kihozni meg többet. Nem is tudom miért, Elliot telejsen megváltoztatott. A sok szörnyű dolog ellenére, amint keresztülmentem, hogy ide eljussak, nem is tudom, hogy nélküle képes lettem volna.
Az életem tele volt hazugságokkal, és hamis álarcokkal, amiket kedvemre váltogattam, miközben a kezemben szorongatott kártyalapokat úgy szorongattam, ahogy nekem tetszett. Aztán egyszerre csaj betemettek a hazugságok, nem csak az öcsémnek, hanem a saját anyámnak és az apámank is rezzenéstelenül hazudtam. Egy szánalmas senki voltam, aki aztán jól pofára esett, csak mert túl sokat markolt, és azt hitte egyedül képes lesz megvédeni a családját. Talán most már van hozzá elég erőm, hogy megtehessem. Már nem voltam az az ostoba, taknyos kömyök, a túlságosan nagy egójával, és az aranyvérű mániájával. Ezért is lettem volna képes ölni is azért, mert az az agyatlan ősember elragadta a hátam mögül ELliotot.
Utáltam az ilyet, gűlöltem, hogy ha kicsúszott valami az irányításom alól.
De nyugalom, Aiden. Nem vagy Benjamin.
Ezért nem is sütöttem el a pálcámat, ami pedig már remegve feszült az ujjaim közzé, hogy megvdéhesse veleme gyütt Elliotot.
- Ha nem adod el, elviszem erőszakkal. Nem hagyom, hogy itt vesztegesse el az életét - magyarázta, az én szám széle pedig megremegett, hogy egy udnorodó fintorra fusson, de uralkodtam az arcomon. Az érzelmek midnig sebezhetővé tesznek egy harcban, nekem meg nyugodtnak kellett lennem, nem veszthettem el a fejemet. Most nem.
- Ó, tényleg? És mégis ki a fasznak képzeled magad, hogy megmondd, hol vesztegeti el az életét, hm? - kérdezem sötéten árnyalt hanggal. De bekapnék most egy cigit. Koncentrálj, Aiden. A pálcámat még midnig rászegezem, de nem támadok. Nem akarom eltaláni Elliotot, és azt se akarom, hogy a fickó belsőségei egyenesen Elliot arcába repülnének, ha felrobbantanám. Óh, hogy már most mennyiféle halált képzeltem el. Ha nem tört volna ránk, már rég szexelnék Elliotta. Seggfej.
- Mi lenne, ha mindenki letenné a fegyvert és normálisan… - éreztem, ahogy az ér megduzzadt a halántékomon, ahogy Bates pálcája Elliot bőréhez ért. - Ez most komoly? Nem rabolhatsz el a férjemtől… csak mondd meg, mi a tökömet kell ellopni!
Horkatnam egyet, ahogy a kagylóról beszélt. Rohadtul nem érdekelt, csak Elliotot akartam visszakapni, és megölni ezt a faszt, de kurva gyorsan. Két arcom volt most is, kívülről úgy nézhettem ki, mintha csak azt lattolgatnám, milyen színű zoknit húzzak. Kifújtam a levegőt, hogy ezzel is magamat is lecsendesítsem.
– De addig nem lehet együtt Fraserrel, míg nem szerzed meg nekem. Ez a feltétele. Cserébe pedig újabb munkát kapsz. Ezt a kis üzletet meg szépen felszámoljátok, vagy O’Marának vége. Értve vagyok, kölyök? Itt csak én kereskedhetek varázstárgyakkal és Borgin.
- te csak a farkaddal kereskedsz ittt, Bates - mondtam jegesen, és közben Elliot egy jól irányzott mozdulattal pontosan a nevén nevezett testrészt rúgta meg. - Vagy már azzal sem - vigyorodtam el gonsozul. Ahogy Elliot elkiáltotta magát, már készültem én is a bamba fickókat eltűntetni láb alól, mert azok ezzel egy időben rántottak ránk is pálcát.
- Osruptum! - dobtam a pálcát tartó kezéhez egy átkot, ami hangos reccsenéssel jelezte hogy célba talált. Ez elég volt, hogy a kiabálása a másik, alacsonyabb alakot is kizökkentse. idióták. Egy néma Incarcerandussal kötözte őket össze, miközben visszafordultam Elliot és Bates felé.

◂ find me ▸

2002. november 4.

◃aiden▹

i don’t stop when i’m tired
i stop when i’m done

style: i’m important ║ zene: Revolution

– te csak a farkaddal kereskedsz ittt, Bates  – jegyezte meg Aiden, miközben már támadásba is lendültem. – Vagy már azzal sem  – vigyorodott el. Tudtam, hogy sejti, most lesz csak igazán mókás ez az egész… mert Elliot O’Marának remek ötlete támadt: elpusztítani az alvilág egyik koronázatlan királyát. Veszélyes játék volt ez, de annyira az enyém. Esztelen, őrült, indulatos… ami Aident talán kicsit bosszantotta is.
A szívem csak úgy zakatolt a hirtelen mozdulatok következtében. Persze Aiden kapta a könnyebb ellenfelet. Talán mennyiségben többen voltak, de mindkettő ostoba verőember volt, kevés sütni valóval. Egy feladatuk volt: hogy Bates-t a lehető legmenőbb színben tűntessék fel. Mit ér az alvilág király pincsik nélkül? Semmit. Ezt már Hayes-nél, sőt még Cartwrightnál is megtanultam. Valahogy mindig volt az oldalukon valaki, aki kihúzta őket a szarból… vagy legalábbis ez lett volna a dolga. Rendszerint túl sebezhető, ostoba embereket választottak, akik a szent céljuk érdekében képesek voltak akár fejjel a falnak is rohanni.
Én magam nem hittem az ilyesmiben. Mindent egyedül intéztem, hiába tudtam, hogy mennyieknek fáj a foga rám. Az egyik sértett volt, a másik be akart cserkészni, mint Bates. A harmadik meg az isten tudja, mit akart, de csak azért sem kopott le, hiába akartam lerázni. Valójában jól tettem volna, ha lelépek ebből az országból… de nem tettem. Mindig volt valaki, aki visszatartott, az elmúlt egy évben általában Aiden volt az.
Hallottam a hátam mögött, ahogy megindul a küzdelem. Muci gyorsan elemébe került, de a tánc Bates-szel kicsit lassabb volt, kevésbé ütemes. Kivárt. Csak rám szegezte a pálcáját, ami nevetségesen nézett ki az ormótlanul nagy testéhez képest. Nem támadhattam először, pedig arra várt. Kicsit el is hátrált tőlem, annak reményében, hogy lesz ideje felkészülni. Én azonban nem voltam ilyen gyermeteg.
– Ugyan Bates, ha akarsz valamit tenned kell érte… nem akarsz megkötözni? – kérdeztem gúnyos vigyorral. Azt akartam, hogy az arcomat figyelje, miközben a farzsebembe rejtett csokoládészeletet rángattam ki. Kellett valami, amivel megzavarom és kizökkentem ebből a koncentrációból. – Egészen jól mutatok gúzsba kötve is… – Kacsintottam rá.
Nem válaszolt azonnal, csak méregetett. Tudtam, hogy kivár, de annyira az arcomra koncentrált beszéd közben, hogy észre sem vette, amint a bal kezemmel egyenesen a hasát célzom meg a csokoládé szelettel. Olyan volt, mintha lelassult volna az idő, megrezzent, ahogy a testét találta a tárgy. Lenézett és éppen ez a pillanat volt az enyém.
– Stupor – dünnyögtem magam elé. Talán a hangom halk volt, éppen csak biztosított arról, hogy eléggé koncentráljak a varázslatra. A mágia mégis olyan elemi erővel szakadt ki belőlem, mintha nem négy és félévet töltöttem volna a Roxfortba. Szinte láttam, ahogy eléri Bates-et, aki meglepődve zuhan be egy adag antik váza közé. Előre éreztem, hogy Sean rajongani fog értem, miközben összepuzzle-özi a darabokat. Mit számított? Ez csak apró kis kellemetlenség volt ahhoz a sikerélményhez képest, hogy Dominic Bates kábultan feküdt a padlómon.
Nos, Aiden pont ekkor végezhetett a maga dolgával, mert felénk fordult. Csak a szemem sarkából láthattam, mert közben egy jótékony Dormitot is Bates-re bocsátottam, aki a méreteinek megfelelően öblös hangon horkolni kezdett. A következő mozdulattal megkötöttem, de már éreztem, hogy kezdek kimerülni.
– Mostantól nem lesz nyugtunk… – Sóhajtottam és leguggoltam, hogy felvegyem a csokimat. Kicsit megolvadhatott, mert a becsattanástól eltorzult. – A fenébe. Még ezt is elrontotta. – Dünnyögtem és kibontva az édességet azonnal bele is haraptam. – Olvadtan nem olyan jó. – Tettem hozzá Aidenre pillantva. Vajon észrevette rajtam, hogy már nem vagyok olyan erős, mint régen? Vajon látja, hogy kimerültem? Az átok óta sokkal, de sokkal gyorsabban vesztettem el az irányítást az ilyen helyzetek felett.
– Most mit csináljunk vele? – Böktem aztán Bates felé, ahogy fáradt sóhajtással felegyenesedtem.

[2002. november 4.outfit >><< songMondd mit akarsz látni?]

2002. november 4.
outfit >><< song

Mondd mit akarsz látni?

Szerettem a harcot. Akkor éreztem úgy, hogy valamiben tényleg kivételesen jó voltam. Mondjuk a tudásom általában midnig is átlagon felüli volt, hiszen még iskolaelső is voltam egy időben. Bár már nem számított, hogy mennyi érdemet szereztem a Roxfortban, akkor is azért csináltam azt, hogy anyám és apám jobban lenyűgözzem. Így is nekem küldtek állandóan levelet, amiben megdícsértek, bezzeg Benjamin élete folyton rivallókból állt ki. Persze a tudás, mindegy volt, hogy mennyi az ember agyába, hogy ha azt nem tudta megfelelően használni. Én tudtam, és leginkább a párbajok során tündököltem. Szerettem az elején megragadni az irányítást és kontrollálni a teret is. Mindent magamévá tettem, és hidegvérrel, józanul párbajoztam, ami az öcsémre nem volt túlságosan jellemző. De büszke voltam rá, ha sikerült neki. Ilyen volt a Zonkó Bazára mögötti eset, és az is, amikor megvédtünk Szőkét attól a seggfejtől. Majd lehet meg kéne kérdezni tőle, hogy mi van.
Elégedetten figyeltem, ahogy kiütöttem a két idióta alakot, miközben bíztam benne, hogy Elliot is képes legyőzni Bates-t. Kevesebb harcra került sor, amióta újra együtt lettem vele, nem kerestem eddig se sosem a bajt, de igyekeztem minél kevesebbszer felkavarni az állóvizet, mert... Mert az elsődleges szempont a családom védelme maradt, és az árnyékból tudtam rájuk vigyázni. A másik célom az alvilágom kiépítése lett, nem akartam itt maradni ebben a boltban vénségemre, még ha Elliot és Sean annyira élvezte is. A csörömpölésre felmorrantam, és pont elkaptam a párbaj végét, ami a legnagyobb jóindulattal se volt az, hiszen végig ELliot uralta a helyzetet. Szuerencsétlen porcelánokat meg Seannek kellett feltakarítanie, biztos voltam benne, hogy akkor egész nap az orra alatt fog dünnyögni tőle.
– Mostantól nem lesz nyugtunk… – Elhúztam a számat. Az élet állandóan csak a szart keverte, kezdett belőle elegem lenni. Csak egy kis nyugalmat akartam, ha már végre nem űztek a halál viharába Feryll démonjai, az én démonaim. Miért olyan nagy kérés ez, baszki, hogy valami ami jó, az megmaradjon? Ahh, picsába. Csak nyugalom Aiden. Ezt a szart is ellapátolod majd, mint ahogy a többit is tetted. És te akarsz az alvilág királya lenni, szokj is hozzá. – A fenébe. Még ezt is elrontotta.
- Nehéz az élet - sóhajtottam, majd a zsebemből előhúztam egy szál cigit és a fémes, dombornyomott öngyújtóval meggyújtottam. Szinte rituális magaslatokba szökött ez, mintha így is egy kicsit őrizném az apám emlékét. - Hát nem ölhetjük meg őket. Bár azt a két idiótát szívesen amneziálnám - tettem hozzá bosszúsan és rájuk pillantottam.
Bates-t el akartam nyelni, mint ahogy az óriás hal falja fel a másikat. Én akartam lenni az a bizonyos nagyobb hal, és még kellően szálka volt a szememben, mert el akarta tőlem venni Elliotot, és úgy... Minden porcikámmal megvetettem. A gyűlölet olyan gyerekes volt, inkább csak szántam és megvetettem. Közben ELliot az olvadt csokijáról is panaszkodott, éb pedig ismételten - a mai nap is már ezredszerre - felsóhajtottam.
- Majd veszek egy nem olvadtat. Egyébként meg tönkre akarom tenni - tettem hozzá, miközben kifújtam a füstöt az ajkaim közzül és megnéztem magamnak még jobban ELliotot, hogy nem sérült-e meg. Kicsit láttam rajta, hogy nem úgy harcolt, ahogy eddig, talán a méreg bennünk meggyengített minket. A mágia közelében úgy éreztem forrt bennem valami, és csak az önuralmamon múlott, hogy nem őrültem ebbe bele. Egy idő után ez is a csuklóm lüktető fájdalmával együtt olvadt bele a mindennapjaim közzé, hogy néha mégis elemi erővel ziláljon szét egyes éjjeleken a méreg. Elliotban ez több volt, több átok hemzsegett a bőre alatt, és féltem hogy nem-e ez volt az utolsó előtti csepp a poharában.
Azt azért megjegyeztem volna, hogy én kicsit átgondoltabban támadtam volna, hogy mondjuk ne tudja éppen ki akarja kihúzni a lába alól a királyságát, de ELliot mellett egy kicsit megtanultam spontánabb lenni. Nem mintha én az lettem volna, de legalább tudtam alkalmazkondi azokhoza a helyzetekhez amiket ő alakított ki magunk körül, anélkül, hogy égtelen haragra gerjedtem volna. Egy kicsit talán változtam ebben is, nem ragaszkodtam anynira a saját játékszabélyaimhoz, hiszen már kettőnkből állt a családunk, és így működött egy házasság is.
- Szerintem szerezzük meg előle azt a kagylót, vagy mi a francot. Vagy egyszerűen lehetetlenítsük el azt, hogy tudjon kereskedni. Akármivel - viygorodtam el. Szerettem a háttérből mozgatva a szálakat keresztbe tenni másoknak. Ehhez értettem talán az egyik legjobban.

◂ find me ▸

2002. november 4.

◃aiden▹

i don’t stop when i’m tired
i stop when i’m done

style: i’m important ║ zene: Revolution

Az olvadt csoki beleragadt a fogamba, de az édes íz kellemesen megtöltötte a számat. A pillanat tökéletes volt az ájult-horkoló Dominic Bates felett. Nem kedveltem az alvilági kiskirályokat, valahogy az összes egy kaptafára ment. Uralkodni akart rajtam, rajtunk, mert azt hitték, kis halak vagyunk csupán a vízben. Sosem voltunk azok. Mi tolvajok, csempészek és egyéb gonosztevők vittük el a hátunkon ezt... mi mocskoltuk be a kezünket. Nem állítom persze, hogy Cartwright sosem dolgozott. Volt idő, mikor együtt szaladgáltunk kincsek után, de végső sorban ő is csak egy unatkozó milliárdos volt, aki abban lelte szórakozását, hogy másokat ugráltat. Nem viseltetett szenvedéllyel a tárgyak iránt, amiket közösen szerezhettünk volna meg. Helyette rám lőcsölt mindent, ő meg csak pénzt csinált belőle.
- Nehéz az élet - sóhajtott fel Aiden. Közben megéreztem a cigi füst jellegzetes, nagyon is Aidenes aromáját. Nem húzódtam félre, mert valahogy ez engem is legalább annyira megnyugtatott, mint őt. - Hát nem ölhetjük meg őket. Bár azt a két idiótát szívesen amneziálnám - tette hozzá Aiden, mikor felegyenesedtem és kicsit összekentem az arcom az olvadt csokival. Remek, O'Mara... csinálj magadból totál  hülyét. Eddig nem néztél ki elég gyereknek. - Kínzott a hang szokás szerint.
- Gondolom, Bates-t sem ártana legalább amneziálni... - dünnyögtem. Tudtam magamról, hogy erős varázsló vagyok, de azt is tudtam, hogy Aiden átka óta a varázslás gyakran fájt. Egész különös tüneteket tudott produkálni, de leginkább csak a szédelgés volt. Ez a fajta émelygés nagyon megviselt. Állandó küzdelemben álltam a saját testemmel, ám ezt nem vallottam volna be Aidennek. Nem akartam, hogy miattam legyen bűntudata. Túl régóta éltem már együtt az átok ilyen jellegű mivoltával.
- Majd veszek egy nem olvadtat. Egyébként meg tönkre akarom tenni - közölte Aiden úgy, mintha az utóbbi is a bevásárlólistára tartozna. Megköszörültem a torkomat. Egy részem örült, hogy ő is az én világom része egyre jobban, de a közös üzletnek valahogy megvolt a maga intimitása. Itt magunk voltunk, szeretkezhettünk napközben és nem tudom... nem féltem, hogy meg akar ölni a konkurencia. Hiába néztek ránk rossz szemmel a Zsebpiszok közben, valahogy minden a helyén volt.
- Nem Bates a legnagyobb hal a vízben... - sóhajtottam fel. Végig túrtam a hajamat, hátra a homlokomból. Éreztem minden porcikámon, hogy fáradt. Még remegtem a mágiától, amit kicsiholtam magamból. Túlságosan is sokat küzdöttem ma. Éppen ezért, ellenkezni sem sok erőm volt, hogy megvizsgáljon Aiden. Kívülről sok minden úgysem látszhatott.
-  Szerintem szerezzük meg előle azt a kagylót, vagy mi a francot. Vagy egyszerűen lehetetlenítsük el azt, hogy tudjon kereskedni. Akármivel - mondta. Úgy éreztem, Aiden ezt tökéletesen átgondolta, még akkor is, ha a döntése ebben a pillanatban született meg. Nem tudtam mi a helyes. Csak éreztem, hogy mekkora veszély van emögött.
- Megszerzem neked. - Mondtam csendesen. Nem tehettem mást. A férjem volt, támogatnom kellett, nem pedig akadályoznom. Ezért benyeltem a döntését... csak az életét féltettem. Nem akartam, hogy bántsák, mert akkor megint meg kell mentenem, aggódnom... és ölnöm. Nem akartam többé gyilkos lenni. Nem akartam újra elkövetni azokat a hibákat, amiket Nathaniel Forest mellett megtettem.
- Csak tegyük ki őket az egyik sikátorban. - Mondtam és leguggoltam megint Bates mellé, hogy megérintsem a vállát. Nekem kellett hoppanálni, hogy Aidenben ne kavarjam fel az átkot. -Elviszem én. Te addig zárj be. - Mielőtt még ellenszegülhetett volna hoppanáltam. A gyomrom kavarogni kezdett azonnal, de még be kellett vonszolnom Bates testét az egyik szemetes mögé, hogy ne lehessen azonnal kiszúrni. Hamarosan úgyis magához tért. Ezek az átkok nem tartottak ki sokáig.
Újabb hoppanálás. A boltra jellemző illat megtöltötte az orromat. De szinte azonnal megszédültem és éreztem, hogy dőlük. Talán a földbe csapódtam, talán Aiden karjaiba nem tudom. Volt egy pillanatnyi kimaradás és mikor magamhoz tértem, csak azt fogtam fel, hogy mennyire szédülök.
- Már csak kettő maradt... - dünnyögtem, ahogy próbáltam mozgásra bírni a testem.

[2002. november 4.outfit >><< songMondd mit akarsz látni?]

2002. november 4.
outfit >><< song

Mondd mit akarsz látni?

Mérges voltam, mert betörtek és parancsokat osztogattak nekem. Nekem. Nekem, Aiden james Frasernek, aki szerette eljátszani, hogy ő volt  afőnök, és nem pedig valami csicskás senkiházni. Eleget szenvedtem az engedelmeskedéssel, amikor a Halálfalók közzé álltam. Az volt az utolós csepp a pohárban, és én azóta nem vagyok fejet hajtani senki előtt, hogy aztán elvesszem az akaratomat. Többet senki sem uralhatja az elmémet, csak én, és én hozom a játékszabályokat is.
És midnennek a tetejében az egész helyet tönkretették. Nem csak a sarokban lévő összetört antik cuccokra értettem, de a csatázás közben nekiestek a könyespolcomnak, és a könyviem már megint méltatlan módon, szétttárt gerinccel, és összevissza lapokkal hevertek a padlón, sőt van amelyiknek a borítóját még a gyökerek gyöngyei meg is taposták. Utáltam, ha valaki rosszul bánt a könyvekkel, talán még Elliot élvezhette azt a kiváltságot, hogy nem téptem le  a golyóit.
- Gondolom, Bates-t sem ártana legalább amneziálni... - törte meg a dühös gondolataimat Elliot fáradt hangja. Sápadt volt, és szerintem én se nézhettem ki jobban. Csak az elmémen múlott, hogy urakkodni tudtam én is a testemben bújkáló zavaros átkon, ami nem csak az én, hanem Elliot és Benjamin életét is megkeserítette. nem volt elég a szemem, a hátamon lévő bazinagy hegy, és a szétcseszett csuklóm, még kellett egy hömpölygő szar a belsőmbe is. Szánalmasan gyengének és ostobának éreztem magam. DE Rowle nem győzött le minket. És én fogom úgyis megnyerni ezt a háborút, anélkül, hogy bárkit is elveszítenék.
- Majd én - léptem bates felé, és a pálcám végét a fejéhez fogva halkan elsuttogtam egy ex memoriant. Nem volt túl nehéz mégis éreztem, hogy koncentrálnom kellett, még így is. Túl nagy árat fizettünk mind a ketten azért, hogy életben maradjunk. Szerettem volna minél hamarabb megszabadulni tőlük. halkan felsóhajtottam, ahogy elléptem tőle, és rmeéltem, hogy elég emléket vettem el tőle, hogy ne zavarjon minket.
- Hmmm, lehet túlzásba is estem - vontam meg a vállamat ravaszkás vigyorral nézve Elliot felé, és odaléptem a két verőemberéhez is, hogy velük is ugyan úgy járjak el. Már csak a takarítás maradt hátra, a könyveimet minél előbb meg akartam menteni, a többi meg... Majd Sean megoldja, az utóbbi időben kicsit többet kóborolt el a kelleténél, még anyának is hiányzott.
Éreztem, hogy ahogy szóba kerültek a terveim, Elliotnak az ellenére voltak. Éretettem, hogy miért, ez a hely a mi szigetünk volt, a menedékünk, egy zsörtölődő vérfarkas társaságában, de itt csak magunk lehettünk, együtt tölthettünk az időnket, és akkor szeretkezhettünk amikor csak akartunk. Kétlem, hogy lenne még olyan felülete a boltnak, ahol nem töltöttünk el egy kis privált időt kettesben. Élveztem ezt a részét én is. De sokkal nagyobbra akartam törni, hogy senki se merjen a közelembe jönni, hogy senki se bántsa a családomat, és ezt csak akkor tudtam elérni, ha a kezembe veszem az irányítást.
- Nem Bates a legnagyobb hal a vízben...
- Ó, nem. Nála még én is nagyobb vagyok, Nyuszi - horkantam fel, majd megdörzsöltem a halántékomat ami eszeveszett ütemben lüktetett. - A kagylót pedig együtt szerezzük meg. Rég nem vadásztunk márketten - mondtam élénkebben, mintha semmi bajom nem lenne, pedig éreztem, hogy volt. kívácnsi voltam rá, hogy vajon mikor fog ez az egész bennünk burjázó átok egy kicsit is elhalványulni. Tekintetemmel a nyitott tenyeremre néztem és a hegre, ami rajta volt nem csak az öcsém, hanem az Elliot kezén is. Utáltam magam érte.
- Elviszem én. Te addig zárj be - mondta, majd mielőtt bármit is mondhattam volna elhoppanált, én meg csak mérgesen horkantottam egyet. remek, és mégis hogy a francba kereslek meg ha összeesel valami random sikátorban? Sean sincs itt, hogy utánad tudjam küldeni. Beletúrtam a göndör tincseimbe, és intettem fakón a pálcámmal, hogy visszaálljon viszonylag a rend. Ebbe a mozdulatba még a csuklóm is belesajdult egy kicsit.
A következő pukkanással felbbukkant ELliot, mire én rögtön láttam rajta, hogy baj lesz, ha nem lépek azonnal elé, így még időben el tudtam kapni, és a karjaim közzé tudott zuhanni. Addig tartottam ott, amíg jobban nem lett, és inkább nem tettem semmi megjegyzést arra, milyen nagy hülyeséget csinált. Nem akartam még veszekedni is.
- Hülye vagy - mondtam halkan és megcsókoltam a homlokát, miközben beleültettem a fotelbe. - Majd én intázem őket - mondtam határozottan és egyik kezemmel összemarkoltam a kabátjukat míg a másikkal a fehr pálcára szorítottam az ujjaimat és elhoppanáltam. Éreztem, hogy kiszakadt belőlem valami, ahogy odahoppanáltam valami random sikátorba velük, de nem akartam megállni, hogy pihenjek, vissza akartam térni Elliothoz, még ha bele szakadtam is. Egy újabb pukkanás kíséretében már oda is értem hozzá, hogy leroggyak elé. Remegett a testem, és homlokommal nekidőltem a lábának.
- Hmm. Jobb esetben egészen bejönne ez a póz - vigyorogtam felé haloványan. - Mindjárt összeszedem magam, nyuszi, és mehetünk.
Nem időzettünk itt örökké, így elnyomtam magamban a szúró, fekete fájdalmat, és felálltam, hogy a karjaim közzé húzva Elliotot végre hazahoppanáljak vele. Nem akartam mást. csak elterülni az ágyban és aludni.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A
JÁTÉKOT!