hazatérés

Feljött a hold, a fényes,
Ragyognak a habok,
Karomban ő, az édes
És szivünk úgy dobog.

[elnyűtt gönc]

hazatérés


2002. november eleje
to; Louise
elnyűtt gönc

Az első pillanattól fogva éreztem, hogy nem volt vele rendben valami. Iagzából sosem voltam hatodik érzékkel megáldva, mint mondjuk anya, vagy úgy általában az anyák. DE ahogy Louise egyre jobban furcsábban viselkedett... Jobban oda kellett volna figyelnem, és vigyáznom rá. dideregve szelem át a helyeket, ahol lehet, a Roxfort környékét, de nyoma sincsen. Beszéltem a többiekkel is, akikről tudtam, hogy jóban volt, még Dominicékat is megkerestem, pedig paráztam tőlük, de ők is csak ugyan olyan idegesek és rémültek lettek, mint én vagy Beth. Sehol semmi nyom, én pedig majd megőrülök, hogy hol lehet. godnolkoznom kell, ki kell tisztítanom az agyamat, mert így ez nem vezet sehová. A leghíresebb nyomozók sem teljes és totális pánik közben nyomoztak, hogy győzte volna le így Sherlock Moriartyt, vagy fejtette volna meg Miss Marple a bűntényeket, ha teljesen elhomályosult az elméje? Sehogy.
Még a fülemben cseng az igazgatónő szava, hogy engedélyezi, hogy elhagyjam a roxfort területét, amíg meg nem találom őt. Halvány lila gőzöm sincs, hol keressem. összedobom a cuccomat egy hátizsákba, amibe belecsúsztatom a cicáját és a kígyóját is.
Kívácnsi vagyok, ha értenék a nyelvükön mit tudnának nekem modnani. Valószínüleg velük se osztotta meg a tervét, nem mintha lenne lehetőségem megérteni Selénét.
- Bocsi srácok, de nélkületek nem megyek megkeresni őt. Biztos hiányoztok neki, és nem akart direkt itthagyni benneteket. Ti hova mennétek, ha a világ végére akarnátok menekülni az anyukátok elől? - kérdezem őket ahogy félig nyitva hagyom a hátizsákom, hogy ne fulladjanak meg azért. Biztos vagyok benne, hogy nem szöknének el, és ugyan úgy hiányzik nekik Louise, mint nekem. Persze, megvan a levél, amit hagyott nekem. DE mindegyik helyen olyan boldogak voltunk. MÉg a tantremekben is.
Először benézek minden kis boltba és a banyába is Roxmortsban, mielőtt elhoppanálnék az óriás kövekhez, ahol sátorozni szöktünk el. Még a tó melletti kunyhóba is belesek, de ugyan úgy hűlt helye van. olyan szomorú olyan dühítő ez az egész, és én teljesen kész vagyok. Nem is kellett volna hagynom, hogy méshol aludjunk, ki kellett volna bérelnünk azt a szobát az év végéig a banyában, csak hogy együtt legyünk, és ott aludjunk titokban... Olyan buta vagy, Jason. Lehutóbb Sandyt is megbántottad, csak mert e,modntad neki, hogy ki az apja. Louise-ra se tudsz figyelni. Komolyan mindjárt elbőgöm maga,, még a szemem is megtörölöm, amivel összemézgálom a szemüvegem és mindne homályos lesz, de nem is fogllakozom vele.
Ahogy feladom a keresést a környéken is csak arra tudok gondolni, hogy milyen kegyetlen anyukája van. Még az is eszembe jut, ráveszem anyát, hogy fogadja örökbe, míg negykorú nem lesz. Persze akkor furcsa szintre lépne a viszonyunk, de akkor sem érdekelne, csak az, hogy ne legyen annak az ijesztő nőnek a közelében, és meg tudjam védeni. Elhoppanálok a sátoros helyünkre, hogy aztán keresés közben végig dumáljak magam elé, és az állatainak. Így kicsit olyan, mintha Louise-nak bezsélnék, de nem válaszol vissza csöndesen és nem néz rám csillogó tekintettel. Banyek, de hiányzol, hol vagy Louise?!
Nem találom meg az Óriások Útján sem. Se máshol sem. Végső kétségbeesésemben és mert azt remélve hogy kapok valami felsőbb útmutatást, elhoppanálok a barackfához.
- ELhagytam Louise-t - közlöm az aranysárga levelű fának, és a három keresztnek a helyzetet, és szinte bűnbánóan árcsorgok előttük. - Szerintetek hol voltunk a legboldogabbak? - kérdezem, majd hallom, hogy valami pukkan a közelben, így a tekintetemmel körbenézek, és elkapom a házunkat is. Végül is egy próbát megérhet, nem?

à la maison
 


2002. november
to; Jason

style

Csak belebújtam ebbe a furcsa, sötét érzésbe, hagytam, hogy magával rángasson. Ott kattogott minden gondolatom mögött, ahogy azt mondta anyám McGalagonynak: haza fog vinni. Az volt a célja, hogy elszakítson Jasontől, mert nem volt méltó hozzám, miatta bolondultam magam és még ezer indokot felsorolt a legutóbbi kastélylátogatáskor, hogy miért is nem kéne ezzel a fiúval lennem. Lényegében felszólította az igazgatóasszonyt, hogy azonnal tiltson el Jasontől.
Én nem akartam. Nem akartam, hogy beleszólhasson ebbe… nem állhatott közénk. Egyszerűen úgy éreztem, belülről tép szét ez a furcsa ideg. Nem akartam engedni ebből egy pillanatra sem, ezért belekapaszkodtam egyetlen dologba, ami valóságos volt az életemben: ez pedig a szerelmem Jason iránt. Nem tudom miért hittem, hogy ehhez lelépni lesz a legjobb. Mégis megszöktem az előző roxmortsi hétvége alkalmával és nem tudom… csak elmentünk a közös helyeinkre, mintha meg akarnám várni.
Így volt. Meg akartam várni, azt akartam, hogy találjon rám… talán így kötöttem ki végül a szobájában. Ez volt az a hely, ahol a leginkább boldog voltam. Olyan volt, mintha örökre együtt lehetnénk, mintha nem állhatna semmi közénk. Még munkát is elkezdtem keresni a környéken, csakhogy mindenhez elképesztően béna voltam. Hol a tálcával bénáztam, hol a kajacsomagolással a kisboltban. Egyszerűen soha életemben nem dolgoztam semmit, de még mugli helyeken sem nagyon voltam. Nem ismertem ezt a világot ahhoz, hogy jó lehessek benne… mégis úgy éreztem, megint esélyt kell ennek az egésznek adnom.
Az anyukája nem vette észre, hogy bent éltem a szobájába. Nem igazán járt be ide, ha pedig mégis, hát bebújtam a ruhás szekrénybe és egy kis résen át figyeltem. Csak akkor mentem ki ételért, mikor elment otthonról… és valójában egészen könnyen kiismertem a szokásait. Nem mertem szólni neki arról, hogy itt akarok lakni. Féltem, hogy szól az iskolának, visszavisznek, anyám pedig beirat a Beauxbatons-ba és akkor soha többé nem látom Jasont. Az a nő képes lett volna elválasztani minket… jól ismertem.
Azon a bizonyos novemberi napon is az anyukája jó pár órája elment, én pedig lent voltam a konyhába, hogy megsüssek egy pirítóst… mikor odakintről hoppanálás hangja érkezett. Már majdnem felmenekültem a szobába, mintha itt sem lennék. Csakhogy nem Jason anyukája volt az. A kócos barna hajat szinte azonnal felismertem, nem is kellett megfordulnia.
Nem mozdultam el.
Bámultam a konyhaablakból, ahogy a barackfához sétált. Mennyiszer ültünk alatta, mennyiszer mesélt arról a szépséges helyről, ahová most a barátai mentek. Sokszor kívántam, hogy bár engem is odamesélne… bár megszűnne ez az egész. Csakhogy azon az oldalon nem lehettünk volna együtt. Túl könnyű lett volna kilépni a valóságból, elfelejteni a problémákat.
– Megtaláltál… – Suttogtam. Az ujjaimmal megérintettem a konyhai ablak hideg felületét. Olyan jó volt érinteni, mintha csak Jason hátat simogatnám meg.
A kezemben a megrágcsált pirítóssal léptem ki.
– ELhagytam Louise-t – mondta. Megint a barátainak beszélt, mintha csak tanácsot akarna tőlük kérni. – Szerintetek hol voltunk a legboldogabbak? – Ahogy megfordult először a házat látta meg. Nem is szúrhatott volna ki, úgy álltam meg, hogy a növények eltakarjanak. Az anyukájának gyönyörű kertje volt. Az ősz pedig nem mart még bele az itt gyökeretverő szépségekbe. Mégis, kiléptem elé.
– Itt voltunk a legboldogabbak. – Suttogtam és könnyes szemmel vártam, hogy lépjen már oda és öleljen meg.

[elnyűtt gönc]

hazatérés


2002. november eleje
to; Louise
elnyűtt gönc

nem gondoltam, hogy McGalagony annyiba hagyta vola Jason anyjának az ötletét, hogy elvigye. Valahogy annál erősebb nőnek tartottam. Vagy csak én voltam naiv? Az is lehet. De mégis makacskodva. Nem akartam, hog annyira messze kóboroljon el, hogy aztán az anyja csípje el, és vigyel el tőlem örökre, Olyan gyorsan meg akartam keresni, amennyire csak lehet. Mintha csak valami RPG könyv szereplője lettem volna, úgy éreztem minden töntésem energiába kerül, és ha rosszul döntök visszakerülök a kezdő pontra és elvesztem Jaosnt. Nagyon-nagyon féltettem.
Még Sandynek is írtam, hogy nem leszek egy ideig, és hogy ha anya küld levelet, akkor majd vegye át. Nem is tudom van e még  alegmélyebb aggódásnak és kétségbe esésnek valamilyen még nagyobb fokozata, vagy lépcsőfoka. Szerettem volna nyugodtnak tűnni, de Loise állatai is biztos érezték rajtam, hogy félek és ideges vagyok, mert hát végigmagyaráztam nekik az egész utat. lehet Sandynek is sokat ebzséltem és hadartam, az se biztos, hogy felfogta reggel, hogy miket hablatyolok neki, mert csak az álmos tekintetére és a borzas szőke hajára emlékszem.
Ahogy végül kikötök a barackfa előtt halkan magyarázok a barátaimnak. nem tudom, valahogy jó volt abban hinni, hogy ott voltak, valahol abban a túlvilági utópiában, ahová minig is elmenekültünk az ostrom árnyai elől. Négy mugli kölyköt sosem kedveltek akkor igazán. és jobb voolt abban hinni, hogy odaát bodlogok, mintsem azt gondolni, hogy megszűntek létezni és csak a semmiben tűntek el. Ez a gondolat túlságosan... elkeserített.
Szóval ott állva bezséltem hozzájuk, miközben a hűvös őszi szél belekapott a sálamba és a hajamba. Kicist megborzongok, ahogy ott ácsorgok, és az öreg barackfa levelei hollani kezdtek rám, mintha csak valami túlvilági üzenetet próbáltak volna nekem susogni az ágai. Kicist össze is húzom magamat, mert a hideg szél meglehetősen kellemetlen angliában. Összedörzsölöm a tenyeremet is, hogy az ajkaimhoz emelve megfújkáljam őket, és a házunk felé frodulok, mert furcsa érzésem van, mintha néznének.  Aztán hirtelen zöörmbölést hallok, és hirtelen azt hiszem káprázik a szemem. vagy hogy Louise káprázva van előttem. vagy hogy csak odaképzelem... Igazból olyan hihetetlenkedve bámulom hogy a szám is egy Ó-val tátva marad,  Atáskámban érzem, ahogy a jószágok kikukucskálnak és  amaguk módján örülnek neki. Én meg csak Ó-val a számon meredek rá, mintha valami debil lennék.
– Itt voltunk a legboldogabbak - tárja szét a kezét én meg érzem, hogy midnjárt bőgök.
- Óóóóóó. Óóóóó. Louise, Louise, Louise - szaladok oda hozzá, olyan erővel ugorva rá, hogy elterülünk  apuha, hűvös földön, és az állatai is kitódulva a táskámból örülni kezdenek. Csókolom az arcát a szemét, a könyneit és olyan bodlog vagyok, mintha csak a Mikulás jelenne meg előttem.
- Azt hittem örökre elveszítelek, anniyra nem tdutam eldönteni, hol voltunk a legboldogabbak - modnom és csak dörgölőzöm az arcommal az övéhez, mintha valami kölyökkutya lennék.

à la maison
 


2002. november
to; Jason

style

Csendesen bámultam őt. Azt kívántam forduljon meg, vegyen észre, öleljen meg… Jason hangja, ahogy attól félt, elveszített, megint megmelengette a lelkemet. Hogyan is lehetett valaki ennyire tökéletesen aranyos? Nem is érdemeltem meg őt és ezt a végtelen kedvességet, amivel felém fordult minden alkalommal. Most is csak otthagytam, nem szóltam neki semmiről. Nem akartam bántani… de most fájt neki…
Ezért tártam szét a karjaimat. Abban reménykedtem, hogy egy hatalmas ölelés majd begyógyítja a sebeit és megbocsát, amiért kihagytam a terveimből. Hirtelen döntés volt, csak menekültem az elől, ami el akart minket választani és végül éppen én álltam magunk közé hatalmas szakadék között.
– Óóóóóó. Óóóóó. Louise, Louise, Louise – szaladni kezdett. Aztán nekem ütközött, hatalmas lendülettel és majdnem úgy, mint a nyáron, megint elterültünk a fűvön. Már nem volt olyan puha és friss, mint akkoriban. Kicsit száraz és őszies, benne sárgás-vöröses levelekkel. Még is olyan boldog voltam.
Coco is kipattant a táskájából. Az arcomat szagolta és nyalta össze. Aztán Szelénét is megpillantottam a cica hátán, és sziszegve pillantott rám: – Megvagy… Loiusssz…. sssz… – szemrehányóan fogalmazott, de éreztem, hogy ő is örül. Legalább annyira, mint Jason, aki a következő pillanatban már az arcom csókolta össze. A szemeimet, az arcomat, az államat, az ajkaimat. Végtelenül boldog voltam.
– Azt hittem örökre elveszítelek, anniyra nem tdutam eldönteni, hol voltunk a legboldogabbak – magyarázott tovább. Az arca az enyémhez simult. Az illata pedig olyan könnyedén töltötte meg az orromat. Ebben a pillanatban megint tökéletesen boldog voltam. Számomra Jasonék otthona egy mesebeli hely volt, még akkor is, mikor az anyukája morgolódott. Szerettem itt, mikor kint voltunk a szabadban és bámultunk fel az égre, vagy amikor megtanított kézzel mosogatni vagy amikor munkát akartam vállalni a helyi kisboltban. Ez a világ egyszerűbb és szebb volt, mint a kastélyban otthon.
– Jason. Sajnálom… – suttogtam és végig cirógattam a haján, az arcán és a fülén kicsit. Bűntudatom volt, mert ezt tettem vele…  nem akartam sírni látni, meg rémültnek sem. Önzőmódon döntöttem. – De muszáj volt eljönnöm onnan… – sóhajtottam fel.
Kicsit eltoltam magamtól a fejét, hogy a szemeibe pillanthassak. Tartoztam neki egy vallomással és ahogy az ég szépséges, kissé borult hátterében ránéztem, megint pofon csapott, mennyire megrázta ez az egész… és mégis utánam jött. Nem sértődött meg, hanem keresni kezdett.
– Anyám azt mondta visszavisz Franciaországba. El akartam bújni előle, ’ogy meg tudjam védeni a kapcsolatunkat. Közénk akar válni. – Suttogtam csendesen. A hüvelyujjammal végig simítottam az ajkain. Nem tudtam, megérti-e, amit mondok… hogy elég jó magyarázat-e ez az egész.
– Nem akarom befejezni a Roxfortot. Veled akarok lenni és csak festeni.

[elnyűtt gönc]

hazatérés


2002. november eleje
to; Louise
elnyűtt gönc

Nem is tuom kik voltak a doldogabbak, én vagy az állatok, vagy Louise. Iagzából lehet mind a hárman egy hatalmas nagy szeretet massza lesz belőlünk, akik csak egy haatalmas ölelőgombóccá válnak a harmatos, hűvös füvön, de nem érdekelt a hideg, nem érdekelt, hogy a ruhámba beletörik, csak Louise-t akartam ölelni, az állatokkal együtt. Hosszú-hosszú órákig hittam azt, hogy eltűnt öörkre az életemből, és én akkor el se tudom képzelni, hogy mégis mit kezdhettem volna magammal, hogy mi a fene lett volna velem a közeljövőben, amit egsszerűen Louise mellett akartam elképzelni. Olyan szinten beleszőtte a jelenléte magát a mindennapjaimba, a kis pillanatainkba, a gondolataimba, hogy olyan volt, mintha szinte a részemmé válna, a másik felemmé, a jobb felmmé, akit megölelhetek és szerethetek amíg csak élek. Tudom, hogy a barackfa előtt lévő barátaim most ha ott lennének, mint a filmekben, és csak nevetnének, hogy olyan szerencsétlen vagyok, hogy miért nem ez jutott a leghamarabb az eszembe. Bárcsak ők is itt lehetnének, hogy még nagyobb szeretet massza legyen belőlünk, és én se tdutam betelni Louise puszilgatásával.
Olyan jól illettünk ide, ebbe a házba  akertbe, a barakfa mellé, annyi kedves nyári emlék tódul vissza, ami végtelennek tűnt és csodálatosan békésnek, még annak ellenére is, hogy Sandy-t megbántottam, amikor Nessy-t akartuk lefotózni a tavánál. Szinte ez a hely olyan kezdett nekem lenni anya morcosságával, Louise mellett, mint Pán Péternek Sohaország. Örök boldogság, öörk nyár, örök kaland és örök fiatalság.
– Jason. Sajnálom… De muszáj volt eljönnöm onnan…
- De szólhattál volna - sóhajtok fel, és kicsit odább húzódok, hogy leüljek mellé a földre és az állatai is jobban kiélhessék a szeretetüket rajta. Olyan aranyos velük, most is, ahogy rápillantok forró csokivá olvad a szívem.
– Anyám azt mondta visszavisz Franciaországba. El akartam bújni előle, ’ogy meg tudjam védeni a kapcsolatunkat. Közénk akar válni - erre szomorúan felsóhajtok, és tépkedni kezdem tehetetlenül magam kürül a fúszálakat. Nem is tudom mit mondhatnék, ha kell megint leátkozom. Bárcsak olyan lennék, mint egy óriás, fújnék egy nagyot és az anyukája elrepülni a szél hátán jó messzire, egy másik világba, ahol nem érni el Loise-t, miközben ő végigsimít az ajkaimon amire lehunyom a szemem. Megértem, mitől fél Louise, megértem hogy retteg amiért elválaszhat minket, én is félek, és nem vagyok olyan erős, hogy elriasszam tőle őt. pedig egy anya csak szereti a gyerekét, nem?
- Nem akarom befejezni a Roxfortot. Veled akarok lenni és csak festeni.
Erre kikerekedik a szemem, és olyan hirtelen kapok szóhoz, hogy félre nyelek, és köhögni kezdek. Talán rá is hozom a frászt a többiekre, aztán csak megborzolom a hajamat, miközben levegőt is sikerül nagy nehezen vennem, ős összeszedem magam.
- DE Louise... Ez... Én... Biztos, hogy te?... Mármint... - dadogok, egyszerre vagyok boldog, hogy velem akar lenni és szomrú, hgy így lehet egyetemre se mehet. - És az egyetem? És a barátaid? - dadogok össze-vissza, majd ahogy a hűvös őszi szél fújni kezd felhúzom a földrl, hogy kézen fogva bemenjek vele a házunkba. - erre forrócsokit kell innunk - motyogom, miközben láthatóan örülök, hogy ezt mondja, de... te jó ég, zavarban vagyok...
- én... ha így döntesz, én nagyon boldog leszek - dünnyögöm nagyon-nagyon halkan, mert nagyon-nagyon önzőnez érzem magam. Közben a konyhában előveszem a táblacsokit és egy edényt, amiben megolvaszom. Anya mindig úgy csinálta a forrócsokoit olyan finom volt. Még akkor is, ha közben fojton dünnyögött az orra alá, hogy nem hagyom dolgozni. De mégis... sosem mondta azt, hogy nem csinálja meg.

à la maison
 


2002. november
to; Jason

style

Jason illata mindent megváltoztatott. Annyira a helyén volt, annyira szükségem volt rá… annyira finom és biztonságos volt. Nem akartam elengedni sem, csak lehunytam a szemem. Hagytam, hogy a könnyek, amiket a megkönnyebbülés csalt elő, végig táncoljanak az arcomon. Ő volt a mindenem, az egyetlen, aki az egész világot jelentett. Előtte nem ismertem mást, csak szürkeséget, halált és fájdalmat. Sosem bíztam meg igazán senkiben… mert még a saját családom is veszélyt jelentett rám.
– De szólhattál volna – sóhajtott fel, ahogy kicsit elhúzódott. Figyeltem, ahogy mellém ül a földre. Most az sem számított, hogy túl hideg van, hogy az ujjaim majd megfagytak és hogy a lábaimon is csak Jason papucsa volt, amit a szobájában nyúltam le.
Magyarázatot várt tőlem. Tudtam, hogy el kell mondanom, miért is nem avattam be a terveimben. Túl hirtelen döntést hoztam, csak menekültem és nem rángathattam bele. Persze azzal, hogy éppen idejöttem, nem tettem mást, mint magam után húztam. Miért is ne jött volna utánam? A szerelmünk túl valóságos volt ahhoz, hogy csak úgy hagyja kicsúszni az ujjai közül. Pontosan tudtam, hogy ami ő nekem, az én vagyok neki.
Ezért hát elmondtam neki mindent. Szeléné közben besiklott az egyik zsebembe, megkeresve a legmelegebb helyett, Coco pedig a hátunk mögött beosont a házba, hogy ott melegedjen fel. A mondandóm végére Jason szemeibe néztem. Hallottam a sóhaját, de el akartam neki mondani, miért döntöttem úgy, hogy eljövök… és hogy mit tervezek. Nem is sejtettem ilyen reakciót, hirtelen köhögni kezdett, mintha annyira meglepte volna ez az egész, hogy még a saját nyálát is félrenyelte, ahogy szólni akart. Képtelen voltam elhinni, hogy nem sejtette, nélküle nem térek vissza az iskolába.
– DE Louise... Ez... Én... Biztos, hogy te?... Mármint... – Dadogott, mintha tényleg nem tudná eldönteni mit érez, vagy mit lenne helyes éreznie. Engem nem érdekelt, mi helyes. Nem vártam el, hogy úgy döntsön, ahogy az rendben van. – És az egyetem? És a barátaid?
Csak lehajtottam a fejemet és megráztam lassan.
– Jason. Nem egy iskola fog többé tenni. – Lassan beszéltem, kimérten, hogy az angolom a lehető legtisztább és legérthetőbb legyen. Ahogy beszéltem nagyot dobbant aszívem is. Tudtam, jól döntök. Talán más azt mondaná, fiatal vagyok, de én Jasonért az életemet is áldoztam volna. – Téged választalak. A többit megoldom. Megoldjuk. – suttogtam.
A szél hűvösen simított végig az arcomon. Kirázott a hideg, de ahogy Jason mozgolódni kezdett, én is elfogadtam a felém nyújtott kezet, hogy felhúzva az avaros, sárgás fűből, meginduljunk befelé.
– erre forrócsokit kell innunk – Folytatta.
Tudtam, hogy zavarban van. Valószínűleg nem gondolta volna, hogy ennyire ragaszkodom hozzá. Fiatal voltam, fiatalabb nála és még mindig úgy festettem, mint egy alig-alig kamaszodott kölyök. De ettől még megértem. Nem csak Jason mellett, már korábban. Tudtam önálló döntéseket hozni.
– én... ha így döntesz, én nagyon boldog leszek – mondta. Ekkor értünk be a konyhába és máris edényekkel, meg csokikkal babrált. Csak elővettem a tejet és odatettem mellé. Jó csapat voltunk együtt.
– Én meg boldog leszek, ’a megengeded, ’ogy maradjak. Itt. Veled. – Halkan beszéltem és közben kinyitottam a tejet, meg begyújtottam a tűzhelyet, hogy ő már csak a csokival foglalkozzon. – Dolgozni fogok, ’ogy megéljünk. – Folytattam és adtam egy lágy puszit az arcára. – Jason… nem akarok visszamenni a Roxfortba. Soha.

[elnyűtt gönc]

hazatérés


2002. november eleje
to; Louise
elnyűtt gönc

Olyan mesébe illők voltunk ott ketten, elterülve a hideg kissé keményre fagyott földön, a barackfa közelében, és csak ketten vagyunk és csak mi számítunk. Úgy érzem, mintha most az egész világom, ami annyira félrebillent Louise nélkül, végre újra a heláyn forog, végre újra működik bennem is minden, és még azt is érzem, mellette még szebbek a meséim és  atörténeteim. Louise több lélekkel tölltötte meg őket, és én is vele váltam teljes emberré, mintha csak a hiányzó felem lenne itt velem. Olyan jó a karjaim közzé zárni, még annak ellenére is, nem értem, miért nem mondta el. Biztos úgy érezte ez a helyes, de én önzőn azt szerettem volna, ha mindenbe beleavat, és így az élete részévé válhatok.
- Jason. Nem egy iskola fog többé tenni. Téged választalak. A többit megoldom. Megoldjuk.
Azt meg egyenesen nem értettem, jhogy hirtelen nem is akarta befejezni a sulit. Valahogy ő olyan nemes voolt hozzám képest, hogy neki... neki jól állt volna az a hetedéves talár is, még elképzelve is. Fáj nekem is, hogy nem leszek itt jövőre, de... de biztos van megoldás, nem szeretném, hogy miattam még a lehetőségeiről is lemondjon, amiket kaphatna.
- én... én nagyon boldog lennél, de... nem kérhetem ezt, miattam te nem adhatod fel a jövőd... - habogok közben de a szemem csillogásából láthatja, hogy ez mennyire meghat, hogy szinte megint mahdnem elbőgöm magam. De inkább uralkodom magamon, és csak sóhajtok egyet, mert kezd hideg lenni, így felhúzom Lousie-t a földről. Felpakolva vele és az állataival megidnulok a meleg, kellemes házunkba, hogy felmelegítsem magunkat egy kis forrócsokival.
Még a konyhában is olyan tökéletesen együtt dolgozunk, és valahogy el is merengek azon, hogy... valamikor mi ketten együtt fogunk lakni egy kis lakásban, vagy itt, amíg nem tudok elég pénzt keresni. Ez olyan álomszerű és édes kép, hogy már a gondolatától is elpirulok, hiszen... hiszen amikor itt voltunk  anyáron is imádtam minden reggal arra kelni, hogy a tincsei csiklandozzák az orromat, és mélyen belélegezni az illatát, vagy együtt letussolni a kis fürdőszobánkbam Olyan békések voltak azok a napok, és anya zsörtölődései sem tűntek olyan gonosznak, csak szomorúnak, és láttam rajta, hogy megkedvelte ő is, csak nem mutatta ki, de szerencsére ismerem már annyira, hogy tudjam, hogyan csillan a szeme, még akkor is ha dühös rám egy kicsit. A tűzhelyen kavargatom az olvadó csokit, miközben Louise megszólal.
– Én meg boldog leszek, ’a megengeded, ’ogy maradjak. Itt. Veled. - odahajolok erre és puszit nyomok az arcára, miközben elveszem a tejet.
- megengedem-e? Louise, te örökké mellettem lehetsz itt is, bárhol is a világban - mondom szerelmesen, és hozzáöntök egy kis tejet a csokihoz, meg szórok bele némi fahéjat is, hogy olyan karácsonyias legyen. Az illata már így is hmmm - Van pillecukor valahol, ha kérsz rá - magyarázom közben.
– Dolgozni fogok, ’ogy megéljünk. Jason… nem akarok visszamenni a Roxfortba. Soha - erre viszont megállok a mozdulatra és  apuszi ellenére is kikerekedett szemekkel pislogok rá. Mintha azt mondta volna, hogy... de lehet nem, és lehet egészen mást mondott. Meg is rázom a fejem és hihetetlenkedbe nézem őt, miközben öntöm ki a hóemberes és a manós, kissé öreg, kissé csorga csészékbe a csokit, még ki is löttyen a pulra.
- Louise, ez ez... - dünnyögöm, majd felé lépve a vállán átkulcsolom a kezem és sóhajtok egyet. - Nem tűnhetünk csak el onnan, és... nézd, ezt a félévet ki kell bírnunk, oké? Aerith és Dominic is megnyúznának, ha nem láthatnának téged, és tudod, nekem vissza kell mennem, és nem szeretném nélküled végig csinálni. Ha a heted évet nem szeretnéd ott kezdeni, akkor majd hozzám költözöl dolgozok és megélünk - modnom és finoman megcsókolom, majd a kezébe nyomom a forrócsokis bögrét.
- Mindennél jobban veled akarok lenni, és mindent megteszek azért, hogy legyen egy közös otthonunk. Az elején talán itt kellene élnünk de.. anya nem bánná - mormogom és belekortyolok úgy a forrócsokimba, hogy az orrom is tiszta csoki és olvadt pillecukor lesz.

à la maison
 


2002. november
to; Jason

style

Jason jelenléte megnyugtatott. Nem csak azért, mert beszélt hozzám és csókolgatott, hanem mert láthattam, ahogy ügyetlenkedik a forrócsoki készítés közben. Ez a pillanat volt a mindenem úgy, ahogyan volt. Az illata pedig egyenesen körbe ölelt, még akkor is, ha ő egy-egy percre távolabb lépett tőlem, hogy elővegyen valamit vagy félre söpörje a koszt, amit csinált.
–  Van pillecukor valahol, ha kérsz rá – mondta Jason, de nem válaszoltam. Nem tudtam a pillanatnak élni rendesen, mert annyi minden nyomta már a szívemet. Egész egyszerűen csak szerettem volna elmondani neki az érzéseimet… elmondani, hogy nem akarok a Roxfortban lenni többé, csak vele.
Elsőre csak megrázta a fejét, mintha nem akarná elhinni, amit mondok. Pedig igaz volt. Nem volt szükségem a RAVASZ-ra, nem akartam tovább tanulni. Az, amit én csináltam alkotás volt, nem kellettek hozzá papírok és minősítések. Csak festettem. Jasonért viszont szívem szerint ezt az egészet feladtam volna és dolgoztam volna életem végéig egy kávézóban. Boldog akartam lenni, nem pedig valaki.
Figyeltem, ahogy a forrócsokit a hóemberes és manós bögrékbe porciózza. Olyan volt, mint egy mesevilág ez a hely. Az anyukája sem tudta elrontani a morgolódásával. Valahol már éreztem, hogy elfogadott engem is. Nyáron azért segítettem neki. Talán ő is érezte, mennyire szeretem a fiát és mennyire szerettem volna beilleszkedni ide.
– Louise, ez ez... – dünnyögte és átkulcsolta a vállamat. – Nem tűnhetünk csak el onnan, és... nézd, ezt a félévet ki kell bírnunk, oké? Aerith és Dominic is megnyúznának, ha nem láthatnának téged, és tudod, nekem vissza kell mennem, és nem szeretném nélküled végig csinálni. Ha a heted évet nem szeretnéd ott kezdeni, akkor majd hozzám költözöl dolgozok és megélünk – tette hozzá és egy lágy csókot adott az ajkaimra. Közben adta oda a bögrét, ügyetlenkedés nélkül. Szerettem, mikor határozott és tudja, mit akar. Ilyenkor már annyira hasonlított egy felnőtt férfira, hogy ijesztő volt belegondolni, mennyivel érettebb nálam. Féltem, hogy meglátja, milyen gyermeklelkű vagyok és elutasít, talál jobbat. A közöttünk lévő korkülönbség éppen most vált szembetűnővé. Jason felelősségteljes volt, én viszont csak rohantam messze a gondoktól.
– Mindennél jobban veled akarok lenni, és mindent megteszek azért, hogy legyen egy közös otthonunk. Az elején talán itt kellene élnünk de.. anya nem bánná – mormogta, aztán belekortyolt a forrócsokiba. Elmosolyodtam, ahogy megláttam az orra hegyén megülő melegitalt az olvasd pillecukorral együtt. Csak odahajoltam és finoman lecsókoltam róla.
– Az sem zavarna, ha életünk végéig a szobádban kéne laknom. – Suttogtam. Persze nehéz volt ebbe belegondolni is, hiszen nem ehhez voltam szokva. Fogalmam sem volt, milyen élet lenne. Egyszerűen egy szerelmes kisfiú voltam.
– Ha vissza kell mennem a Roxfortba, ígérd meg, hogy együtt leszünk minden percben. Nem akarom, hogy az anyám elraboljon… és soha többé ne lássalak. – Dünnyögtem és a szemébe néztem egyensen. – Vissza akar vinni Franciaországa, hogy ott fejezzem be az iskolát… – simítottam végig a mellkasán, miközben a másik kezem felemelve nagy kortyot vettem magamhoz a forrócsokiból. – Jason. Szeretlek.– Mondtam ki újra és letettem a bögrémet. Hiányzott. Meg akartam kapni, ezért letoltam a válláról a kabátot, lerángattam róla a sálat és már csókoltam is a nyakát.

[elnyűtt gönc]

hazatérés


2002. november eleje
to; Louise
elnyűtt gönc

Éreztem, hogy Louise szinte vibrál, és még a közelében hemzsegő jószágai sem tudták feldobni annyira, hogy az a félelem, az a furcsa idegesség elillanjob belőle. És ha a forrócsoki sem segített oldani a hangulatát, akkor teljesen tanácstalan maradok. És mivel nem válaszol, csak elgodnolkodva pakolom a bögréjébe  apillecukrot, ami szinte teljesen póposan van rajta, és az utolsó le is esik a földre, amit Fuhur a mancsai közzé vesz és játszik vele. Fuhur.... FUHUR!!!
- Te jó ég, itthon hagytam Fuhurt! - esik le nekem a tantusz, és komolyan most már értem, hogy a Roxgortban miért nem találtam sehol. De legalább anya etette, még ha nem is szólt róla, hogy itt van. Mondjuk lehet direkt, mert sosem figyelek a dolgaimra, szegény, szegény Fuhur. - Khmö. A forró csokid. Lehet túl sok rajta az izé - nyomom inkább Loise kezébe a csokit, és csak sóhajtok egyet halkan, miközben a sajátomba is belekortyolok. Egy kicsit tényleg összekaphatnám magam, nem? Nem elég, hogy Louise-t hagytam el, még a macskámat is. Csoda, hogy megemat még nem siekrült, de ha így haladok... De azért a bögrét némileg talán túl határozottan is nyomtam a kezébe, az a lepottyant pillecukor még talán nem is volt olyan feltűnő, mert hát nem öntöttem magunkra, és nem is ejtettem el. Kicist határozott is leszek. Nem hagyhatom, hogy Louise teljesen elvesszen ebbe a bánatba, és ha csak erre a félévre is, de vissza rángatom az iskolába, hogy azt az utolsót még eygyütt töltsük, És a barátainak is szüksége van rá. ha nélküle mennék vissza Aerith megverne, Monstro meg kiherélne.  Közben Louise lecsókolta az orromról a forrócsokis pillecukros masszát, én pedig lányos zavaromban el is pirultam rá.
– Az sem zavarna, ha életünk végéig a szobádban kéne laknom - suttogta, mire én csak sóhajtok egyet és megráziom a fejem. Anya sokat küldött szoba fogságba, ha idegesítettem a beszédemmel, vagy ha nagyon ügyetlen voltam, esetleg jóval sötétedés után jöttem haza, mert szerettem a barackfánál nézni a várost, és elmerültem a gondolataimban. Annál szörnyűbb dolog nem igazán létezik, és Louise meg el is sápadna tőle. Nem, nem. Nem.
- Nem örülnék a szobafogságodnak, Louise - dünnyögöm halkan, miközben közelebb simul hozzám, én meg felsóhajtok, és a lábaink között fetrengő Fuhur nyávog egyet, miközben a macsai között szorongatja a pillecukrot.
– Ha vissza kell mennem a Roxfortba, ígérd meg, hogy együtt leszünk minden percben. Nem akarom, hogy az anyám elraboljon… és soha többé ne lássalak. Vissza akar vinni Franciaországa, hogy ott fejezzem be az iskolát…
- Nem hagyom hogy visszavigyen, sose - suttogom, és leteszem a csészét, miközben Louise ujjai táncolnak a mellkasomon. Halkan fel is sóhajtok az érintéseire.
– Jason. Szeretlek - súgta és úgy vont magához, mintha évezredekkel később találkoztunk vonla csak. Úgy bjtam a karjai közzé, mint egy kisállat, aki vágyik a szeretetteljes ölelésekre.
- Louise. Szeretlek - suttogom én is, miközben lehámozza rülam a kabátot és a sálat, én pedig ugyan így teszek a felsőjével, és a pulcsijával is, hogy a kezeim a meztelen, puha bőrét érintsék. Hosszasan csókolom meg, miután az ajkait megkeresem a nyakam puszilgatása után, és már nagoyn is érzem a nadrágomban, hogy már ez is milyen nagy hatással van rám. Csak odahúzom a nappaliba a sarokkanapéhoz, ami elég nagy és kényelmes, majd elterülünk rajta. Forró csókokat lehellek rá, miközben a nadrágjával próbálkozom, hogy az ujjaim a bőrét érintsék odalent. Nagyon hiányzott nekem ez, hogy árezzem az illatát és a testének a melegét.

à la maison
 


2002. november
to; Jason

style

Volt valami meghitt abban, ahogy Jason forrócsokit csinált a hirtelen jött érzelmi hullámvasútra. Lehet, hogy ezt érezte meg Fuhur is, aki megjelent a konyhában és egy leesett pillecukorral kezdett játszani.
– Te jó ég, itthon hagytam Fuhurt! – kiáltott fel Jason. Meg sem lepett az elszólása, pedig a pihepuha cica már a vonaton sem volt velünk. Nem számított. Pont ez a szétszórtság volt az, ami annyira könnyen ki tudott rángatni a magam bánatából… mert az mindig ott kísértett, mint valami fekete felleg.
– Legalább volt anyukádnak társasága. – Dünnyögtem és elmosolyodtam a cica játékán. Csak ezután nyúltam a felém tartott forrócsokiért, amin túl sok volt kicsit a pillecukor… nem bántam. Ez is olyan édes, kicsit túlzás volt, mint Jason. Amúgy is értékeltem bármit, amit nekem készített.
– Khmö. A forró csokid. Lehet túl sok rajta az izé – magyarázta tovább. Belekortyoltam a csokiba, kicsit felszippantva egy pillecukrot, amitől halkan köhécseltem is egy fél pillanatig. Aztán elvigyorodtam, jelezve Jasonnek, hogy túl fogom élni. Csak ezután tértem rá a jövendőbeli terveimre… aminek nem volt része a Roxfort és a tanulás. Élni akartam. Élni, mert eddig nem tehettem meg anyám ketrecébe zárva.
Jason adta meg a szabadságot. Ezért is tettem le a csészémet, hogy csókoljam és érezzem a belőle áradó melegséget. Ez volt az az érzés, ami meglágyított, előhozta belőlem a legjobbat és az a rengeteg fájdalom elnyomhatóvá is vált. Hálás voltam neki és mindennél jobban szerettem, nem csak ezért. A puszta léte is fontos volt nekem.
Ahogy öleletem, ő is mind jobban a karjaim közé fúrta magát.
– Louise. Szeretlek – Suttogta az ajkaim közé. A lehelete finoman simított végig az arcomon, miközben hámoztam le róla a ruháit, a sálat, a kabátot, amik hangosan este a földre. Még Fuhur is összerezzent és elmenekült a közelünkből. Segítettem neki lerángatni magamról a ruhát, úgy túrtam fel, a saját felsőmet, hogy Jason azonnal a meztelen bőrt érinthesse… én pedig beleborzongtam az ujjhegyei puha érintésébe.
Az ajkai újra az enyémekre találtak. Hamarosan már a nadrágok is a földre kerültek és csak a meztelen testek simultak egymáshoz. Forró volt, vágyakozó, őrült ez a lüktetés, amit mélyen váltott ki bennem. Beleborzongtam a táncunkba, annyira szenvedélyes és finom volt. Ahogy a kanapéra kerültem, hagytam, hogy lenyomjon, hogy a testét az enyémbe illessze.
Szenvedélyes volt, nem vad vagy állatias ez közöttünk. Lassú finom mozgásokkal élveztük egymás testének minden rezdülését. Ujjaimat a hajába fúrtam, úgy lihegtem a vágy apró sóhajait az ajkai közé. Egészen addig, míg a testem bele nem borzongott ebbe az egész táncba és meg nem adtam neki magamat.
Aztán csak hevertünk a kanapén. Mély, hangos levegőket kapkodva. A szívverésem lassan állt helyre… és közben őrült bűntudat gyötört. Nem avattam be Jasont abba, amikor eljöttem a Roxfortból és még annyi minden másba sem. El akartam neki mondani, hogy tudja… mert tudnia kellett. Csak féltem, hogy megbántom.
– Jason. – Suttogtam a nevét és a szemeibe néztem. –  Mondanom kell valamit… rosszat csináltam. – dünnyögtem és megcirógattam a mellkasát közben, mintha máris bocsánatot akarnék kérni. Így is volt, pontosan tudtam, hogy amit mondok az rosszul is eshet neki.
– Duncan Gray megcsókolt… valamikor októberben. Én nem akartam, de ő letámadott.

[elnyűtt gönc]

hazatérés


2002. november eleje
to; Louise
elnyűtt gönc

- – Legalább volt anyukádnak társaság - jegyzi meg a macskás felkiáltásomra, bár kétlem, hogy anya anynira örült volna neki, hogy ott lábatlankodik folyton a lába körül és fél óránként nyávog neki, hogy éhes. Fuhur érdekes személyiség ragaszkodó és szeretetéhes. Csak elvigyorodom és lassan nézem ahogy szürcsöli a forrócsokimat miközben olyan aranyosan megvagyunk egymás mellett, mitha minden megint egy kitalált tündrémesének a vége lenne. Most nincs gonosz mostoha - aki nem az, de na -, nincsenek gonosz sárkányok, vagy trollok, akik elrabolják Louise-t, hogy én megmentsem. Nem is tudom kellemesen békés és nyugodt és a domboldanlon lévő barackfa ágai sem lengenek olyan szomorúan a hűvös novemberi szellőben. Louise mindent szebbé varázsolt és valahogy a legszomorúbb táj is egy csapásra csodálatos színes rétté válztozott hogy ha mellettem állt. Szerettem ezt kettőnkben, hogy a szomorúságunk kék színét elmostuk és helyette sokkal szebb és melegebb színek öltöttek körülöttünk testet.
Közben lassan minden szép nyugalom valami vörös szenvedélyes színné. Szenvedélyesen simítottam végig a testén és csókoltam puhán a finom, érzékeny bőrét, a sebhelyeit, hogy így hátha nem sajognak úgy neki, miközben már teljesen meztelenül hulltunk le az egyik hosszú kanapénkra, és csak remélni tudtom, hogy anya nem ma rövidnapos, mert akkor az nagyon kellemetlen lenne. Valahogy kínos még csak elképzelni is, hogy engem így lát, mégis csak a fia vagyok és... olyan megrázó lehet ez, mintha én láttam volna őt apával... Ó jaj, még jó, hogy én akkor általában inkább játszottam. Már ha egyáltalán csinálták is valamikor valaha utánam. De apát és a testvéreim anyját is nagyon kellemetlen lenne így látni.
Inkább csak elveszek a csókokba és a sóhajokba, hogy együtt csinálunk megint valami fájdalmasan bűnös dolgot, és ahogy együtt mozgunk egyre jobban élveziem a kettőnk között lángoló szerelmet, Miután Loise teste is megremeg az élvezettől, az én testem is követi, hogy aztán lihegve feküdjek mellette és gyönyörködjek a finom vonalaiban, miközben hozzábújjok. Valahogy nem nagyon van kedvem felsietni a szobámba, és nem is tudom. Ez így most olyan szép és kényelmes.
– Jason. – suttog Louise én pedig szerelmesen csillogó tekintettel bámulok vissza rá. - Mondanom kell valamit… rosszat csináltam. - erre felvonom a szemöldökömet és megcsóválom a fejemet.
- Kétlem, hogy bármi rosszat is csináltál volna - motyogom kissé álmos és túlságosan is pilledt hangon. Túlságosan hibátlannak és tökéletesnek látom még most is attól a furcsa még mindig tartó csodaszép rózsazsín ködtől, ami a szememben ül amikor csak ránézek.
– Duncan Gray megcsókolt… valamikor októberben. Én nem akartam, de ő letámadott.
Ahogy ezt elsuttogja, én csak pislogok némán és olyan zavartan, mint amikor az ember nem tudja hol van, miután leszáll a metróról. Valahogy ez a a mondat olyan rémisztő. Louise száját más is megcsókolta és meg aztán... nem is mondta el... egy hónapja, és ez valahogy olyan szomorúvá tesz. Nem is mérges leszek, hanem szomorú, mert... nem tudom túl megbocsájtó lennék vele akkor is, ha lefeküdt volna vele.
- Ööö.... - dünnyögöm bele  ahossz csendbe és kicist felülök mellette. - Ház ez... nem is tudom. Miért nem mondtad el? nem bízol bennem? Félsz, hogy bántanálak? - kérdezem és nem is nézek a szemébe csak bámolom az előttem lévő sok sétaától koptatott szőtt szőnyeget.
- Tudod, nem rád haragszom, hanem rá. Legközelebb ha rajtam lesz a szemüvegem és észre veszem behúzok neki - szorítom lendületesen ökölbe a keem és teszek vele drámaoi mozdulatot miközben felé nézek. De hiába akarnék még ondani mást is, az ajtónál motozást hallok, és anya morcos dünnyögését, mert az öregedő ajtó kissé lassan engedett be bárkit is.
- Ajaj, rohanjunk fel - pattanok fel, és pucéran már sietek is, a kezét szorongatva a lépcső felá.

à la maison
 


2002. november
to; Jason

style

A testem még remegett a vágyaktól, de ahogy ott feküdtem Jasonnel a kanapén, elfogott a bűntudat. Nem sokat beszéltem neki Grayről, meg az unokatestvéremmel való, eléggé torz kapcsolatomról sem.
– Kétlem, hogy bármi rosszat is csináltál volna – mondta, ahogy kibuktak belőlem a szavak. Nem tudtam, hogyan kellett volna elmondanom ezt az egészet… de beszélnem kellett. Rendbe kellett tennem mindent közöttünk ahhoz, hogy tényleg őt választhassam és tiszta lappal kezdhessek mindent. Így hát kiböktem Gray nevét, a csókot, amit Beth nem mondott el senkinek sem.
–  Ööö.... – dünnyögte. Éreztem, hogy kell egy kis idő, hogy felfogja, így csak felnéztem rá, ahogy felült. Egy kicsit most hagynom kellett, hogy magasabban legyen és meghozza felettem a döntést. – Ház ez... nem is tudom. Miért nem mondtad el? nem bízol bennem? Félsz, hogy bántanálak? – kérdezte és elfordította a tekintetét, hogy ne rám kelljen néznie.
Felültem és megsimítottam az arcát.
– Jason. Azért nem mondtam el, mert… undorító volt, ’ogy nem ’úzódvam el, mikor megcsókolt. – suttogtam és megráztam a fejemet kicsit, ahogy a kezem visszahullott a saját ölembe. – ’ibáztam… nem reagáltam elég gyorsan, mintha ’atással lett volna valahogy rám és a tagjaim nem tudtak mozogni sem…
Nyeltem egyet és én is elbámultam a szőnyegre. Nem kellett volna mentegetőznöm, nem tehettem volna meg, hiszen miattam került most ilyen helyzetbe a kapcsoaltunk. Talán ezt is túl kell élni, hogy erős és boldog közös jövőt építhessünk.
– Tudod, nem rád haragszom, hanem rá. Legközelebb ha rajtam lesz a szemüvegem és észre veszem behúzok neki – szorította aztán ökölbe a kezét. Csak elmosolyodtam, megérintettem a megfeszülő ujjakat, hogy megnyugtassam egy kicsit őt. De az ajtónál motoszkálás hallatszott, nem volt időm nyugtató szavakat a fülébe súgni, vagy megcsókolni.
– Ajaj, rohanjunk fel – szorította meg a kezemet és már húzott is felfelé a lépcsőn. Az sem zavart, hogy meztelenek vagyunk, elvigyorodtam. Aztán a szoba ajtaja csukódott mögöttünk és csak átkaroltam Jason nyakát, hogy finom megcsókoljam.
– Szerintem így is lebuktunk… szétszórtuk a ruháinkat… a bögrék… – leheltem az ajkaira és a tarkójánál túrtam a szőkésbarna tincsek közé. Az ujjaim imádták a puhaságát, boldogan vesztem el a sűrű hajrengetegben.
– Ne aggódj Gray miatt… csak féltékeny volt. Ő még nem lépett tovább abból, ami közöttünk volt. Ez volt neki a menekülés Morrowtól. – Folytattam és megint megcsókoltam, most kicsit hosszabban, szenvedélyesebben. Legszívesebben megint elvesztem volna a karjai között, ezért óvatosan hátráltam az ágyhoz, hogy magamra húzva újra segítsek neki utat találni a testembe. A testembe, ami most már annyira az övé volt, mint az enyém.
– Nagyon szeretlek, Jason. – Simítottam végig a hátán, hogy aztán a ritmus megint átvegye felettünk a hatalmat.
Már éppen hangos sóhajt hagyta volna el az ajkaimat, mikor a kilincsnél matatott valaki. A következő pillanatban pedig kivágódott az ajtó. Még magunk elé sem tudtam kapni a takarót, már csak Jason anyjának szigorú tekintetét kaptam el.

[elnyűtt gönc]

hazatérés


2002. november eleje
to; Louise
elnyűtt gönc

Zakatol a szívem és nem értem, hogy is történhetett ez. Ha ez egy mese lenne, akkor az a Gray lenne egy nagyon nagy és nagyon agresszív és gonosz sárkány... Bár a gonoszon még gondolkodom, inkább csak már őt is sajnálni kezdem, hogy milyen magányos lehet, hga más fiúját smárolja. Persze hitegethetem magam ezzel, de akkor is olyan... olyan kellemetlenül mar és szomorúvá tesz, és éppen ennyire el is dühít. Ha visszamegyünk az iskolába, akkor ki fogom hívni egy párbajra. Mint anya romantikus lányregényeiben a lovag megkűzd az ellenséggel életre halálra, bár annak örülnék, hogy ha mondjuk a halálra dologra nem kerülne sor, még élni akarok és én se akarom annyira... Annyira Gray halálét, de azért lehetne egy kicsit móresre tanítani,még azért is, mert ennyire elszomorította ezzel a csókal Louise-t. Egy csóknak finomnak édesnek és kellemesnek kell lennie, nem pedig ilyen... ilyen nagyon rossz és kegyetlen tűszúrásnak ami az én szívembe is érződik.
Felültem és megsimítottam az arcát.
– Jason. Azért nem mondtam el, mert… undorító volt, ’ogy nem ’úzódvam el, mikor megcsókolt. ’ibáztam… nem reagáltam elég gyorsan, mintha ’atással lett volna valahogy rám és a tagjaim nem tudtak mozogni sem… - Erre csak felsóhatok, mert tudom, hogy neki is fáj és nekem is. Valahogy nem lenne szabad mérgesnek lemnni, és valahogy elhiszem, hogy Louise annyira tehetetlenül megdermedt, hogy ellépni se tudott, de... nem is tudom, bárcsak ott lettem volna. Állandóan ezen kattog az agyam, hogy bárcsak ott lettem volna. Aztán Louise közelebb kerül hozzám, és érzem, ahogy libabőrös leszek a lehelletétől, és a gyengéd érintéseitől is.
. Ne aggódj Gray miatt… csak féltékeny volt. Ő még nem lépett tovább abból, ami közöttünk volt. Ez volt neki a menekülés Morrowtól. Nagyon szeretlek, Jason. - suttogja én pedig máris a forró ölelése között találom magam, és szinte akartalanul kezdek el sóhajtva a fülébe mozogni, túlságosan vonzó még most is ő is, és hihetetlen, hogy még most is velem van.
Én is nagyon szeretlek - suttogom és kicsit finom csókot lehellek rá, miközben hallom anyát, ahogy érkező félben van, aztán egyre jobban érkezik, és Louise alig mondja ki a szavakat már be is ér a házba és még csak a takarókat se tudjunk magunkra húzni. Lányos zavaromban anynira futja tőlem hogy a magam és Louise részéhez kapjak, hogy eltakarjam magunkat bár ez a póz külsőleg eléggé perverzül nézhet ki.
- Ö. Szia anya  - dadogom hebegve vörös fejjel, mire ő csak áll és kiejti a kezéből a szatyrokat amiben mindenféle mágikus papír meg tinta van.
- Ti meg... Ti meg mit kerestek itt? És... Jason Bright, szégyeld magad, hogy nézel ki! Szervus Louise! - mondja majd dob felénk egy takarót, miközben csak eltakarja szemérmesen a szemét. Nem mintha nem látott volna mindent belőlünk. - Magyarázatot követelek, mielőtt írok az igazgatónőnek, hogy tanítási idő alatt a kanapén... nos... bujálkodtok!
- Ne! Ne, anya, anya midnent megmagyarázok! - teszek a kezemmel heves mozdulatot és orrba nyomo vele Louise-t, és rápillantok, hogy engedéjt kérjek tőle mindent elmodani így ezt is teszem. talán ez a legőszintébb bezsélgetésem anyával a születésem óta, de hirtelen csak dől belőlem a szó arról, hogy mi történt velem, mi történt Louise-val, és hogy mik a terveink.
- Anya, én... én nem megyek egyetemre! Nem fogok a minisztériumba dolgozni, és író lesz belőlem. És az életem hátralévő részét Louis mellett akarom leélni! - jelentem ki és kihúzom magam ott úgy, hogy anya csak kikerekedett szemekkel bámul rám. És rá is.
- De te... Ti túl fiatalok vagyok ehhez! És te tényleg nem akarod befejezni az iskolát? Tényleg késznek érzitek magatokat? És Jason... Az út amin járni fogsz sokkal nehezebb, mint az a munka, amit én tudok neked bizutosítani a minsiztéroumban... - sóhajt fel anya, én meg csak rázom a fejem.
- Ez az én utam. A saját utam. És Louise mellett semmi se lesz nehéz. Kérlek, ez a mi döntésünk. Csak amíg nem leszünk eléggé önállóak... egy kicsit meg tudnál minket védeni még? - pislogok rá, miközben végig Louise kezét szorongatom. Tudom, hogy nem fog minket kirúgni. Tudom, hogy mélyen belül szeret engem is és Louise-t is. Tudom.

à la maison
 


2002. november
to; Jason

style

Zavartan pislogtam az ajtó felé, ahogy a Jason keze éppen ott kezdett takargatni, ahol a lehető legrosszabbul nézett ki ebben a helyzetben.
– Ö. Szia anya – dadogta Jason. Rápillantottam, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e vele… de a vörös arc és a zavartság gyorsan átült rám és elkezdtem még kellemetlenebbül érezni magamat. Nem akartam, hogy így lásson meg Alicia, miután nyáron olyan nehezen fogadtattam el vele magamat. Folyton morgott, de ahogy segíteni kezdtem a ház körül és a kávézós fizetésemet is odaadtam neki, rendeződött a dolog. Talán látta, hogy nem csak egy elkényesztetett aranyvérű vagyok. Jasonért képes voltam változni.
– Ti meg... Ti meg mit kerestek itt? És... Jason Bright, szégyeld magad, hogy nézel ki! Szervus Louise! – mondta, majd ránk dobott egy takarót. Valahogy lazábban kezelte a dolgot, mint hittem… bár nem értettem mire értette, hogy Jason hogyan néz ki. Mármint jól nézett ki, meg minden.
– Bonjour… – makogtam kissé tört franciával, mintha azt a nyelvet sem beszélném rendesen. Csak zavarban voltam, nem tudtam, mit kéne mondani.
– Magyarázatot követelek, mielőtt írok az igazgatónőnek, hogy tanítási idő alatt a kanapén... nos... bujálkodtok! – folytatta aztán szigorúan. Kicsit áthelyeztem a súlypontomat és felültem normálisan úgy, hogy a részeimet tökéletesen takarja a takaró. Jason kénytelen volt átvenni a szót, mert egyelőre képtelen voltam megszólalni. „Bujálkodtunk,” mintha valamiféle bűncselekményt követtünk volna el. Nem sokszor éreztem magam kellemetlenül a szerelmünk miatt, de ez a pillanat nagyon is ilyen volt. Persze Alicia különösen értett az emberek zavarbahozásához.
– Ne! Ne, anya, anya midnent megmagyarázok! – gesztikulált hevesen Jason. A kezével orrba vágott, amitől egy pillanatra felmordultam. Már megszoktam, hogy néha-néha nagy ügyetlenkedésében eltalál. Végig dörzsöltem az orromon, úgy hallgattam tovább. – Anya, én... én nem megyek egyetemre! Nem fogok a minisztériumba dolgozni, és író lesz belőlem. És az életem hátralévő részét Louis mellett akarom leélni!
Erre nagyot dobbant a szívem. Tudtam, hogy mit akarok. Tudtam, hogy ez így rendben van… és igen. Benne van a pakliban, hogy változhat. Most még is ezt akartam és a mának akartam élni. Nem volt szükségem a RAVASZ-okra. Festő voltam, művész. Nem kellett akadémiai végzettség hozzá, hogy csinálhassam.
– De te... Ti túl fiatalok vagyok ehhez! És te tényleg nem akarod befejezni az iskolát? Tényleg késznek érzitek magatokat? És Jason... Az út amin járni fogsz sokkal nehezebb, mint az a munka, amit én tudok neked bizutosítani a minsiztéroumban...
Nyeltem egyet.
Tudtam, hogy most már meg kell szólalnom. Nem rejtőzhettem állandóan Jason mögött. Beszélhetett ő, ha én nem mondtam semmit. Megpróbáltam hát angolul megfogalmazni magamban az érzéseimet.
– Szeretem Jasont. Nem tudom elképzelni, ’ogy nélkül menjek vissza a Roxfortba. – Sóhajtottam fel és megráztam a fejemet. – Dolgozni fogok, ’ogy a család része lehessek és festen is fogok, ’ogy az lehessek, aki lenni akarok. Nem ingyenélő és teher akarok lenni. De szükségünk van rád. – Aztán Jasonre pillantottam, hogy ő is mondjon valamit.
– Ez az én utam. A saját utam. És Louise mellett semmi se lesz nehéz. Kérlek, ez a mi döntésünk. Csak amíg nem leszünk eléggé önállóak... egy kicsit meg tudnál minket védeni még? – kérdezte Jason.
Alicia csak bólintott. Nem szólt semmi többet, csak intett, hogy menjünk le és csináljunk „tisztességesen” forrócsokit. Ennyi elég is volt, hogy megérezzem azt a biztonság érzetet, amit nyáron is megadott ez a mogorva nő. Most pedig a teljes támogatását kaptuk meg.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!