Sebastian küldetései

Az éneklő szarvas legendája

2002.november 7.

there is a little bit of wolf
in me too

outfit

Csendesen ücsörögtem a pult mellett. Hallgattam azt a hülye történetet az éneklő szarvasról fent a hegyekben… és közben azon gondolkodtam, hogy november 7-e van. A szarvas ma fog dalra fakadni, egészen pontosan egy óra múlva, amikor este hét órát üt az óra – legalábbis a történet szerint. Dünnyögve iszogattam a vajsört, amúgy is csak bemenekültem ide, hogy ne kelljen senkivel beszélgetnem vagy hasonlók. Mostanában, ahogy közeledett a telihold, még inkább magamba zárkóztam. Nehéz volt visszarázódnom a Roxfortba is. Túl sok minden történt tavasszal…
Talán ezért is vetettem magam bele magányosan az erdőbe. Nem is tudom, vágytam arra a friss illatra, a levegőre… a szellőre, ami cirogatta az arcomat. Bár így ősszel már sokkal hidegebb volt és kevésbé kellemes, én mégis jól éreztem magam odakint. A talpam alatt ropogtak a sárga-vörös levelek. Egyszerűen csak otthon éreztem magam. Ez olyan farkas dolog volt, amit csak Sean értett meg.
Hét óra volt, korom sötét. Csak a fogyó hold ezüstös fénye világított be a levelek közé, mikor felcsendült az a furcsa bőgés. Tudtam, hogy egy szarvas az, tudtam, hogy közel van… most hasznát vettem annak, hogy farkas vagyok. Kiszagoltam, ráéreztem és loholtam utána, mintha el akarnám fogni. Aztán megpillantottam. Ezüstös színben pompázott, ahogy átsietett a holdfénnyel itatott tisztáson, majd bevette magát a fák közé. Talán tudta, hogy a nyomában vagyok. Érezhette és kicsit le is lassított.
Beérhettem.
Éppen egy barlang bejáratánál. Éppen erről beszélhetett a félszemű fickó, aki közölte: „Csak Elliot O’Mara ne szerezze meg előttem! Ha elhozza valaki, azt megjutalmazom.” Én nem voltam tolvaj… mégis éreztem, hogy van ott valami komolyabb dolog. Talán a szobor, amit emlegetett… de csak akkor láttam meg, amikor a felhők félrekúsztak a hold elől és a sápadt fény bevilágított. Az arany felületet láttam meg először, az agancsokat, majd a zöldes árnyalatban úszó, csodaszép szempárt.
Közelebb léptem, csak végig simítottam a szép kidolgozású orron. Valaki lelkét rejtették azok a szemek, hát közelebb hajoltam, hogy megnézzem magamnak őket és közben azon agyaltam: Jack nem hinné el, ha ezt elmesélném neki. Még abban sem voltam biztos, hogy nem álmodok, egészen addig, míg meg nem éreztem magamon a szarvas leheletét, aztán a nedves orrát, amint megböki az arcomat.
– Nem viszem el. – Mondtam halkan és finoman megpaskoltam az arcát, éreztem milyen puha a szőre. Talán tudta, hogy farkas vagyok, mégsem húzódott el vagy rettent meg. Sejthettem, hogy képtelen lennék bátani. Szerettem az állatokat, szerettem a vadakat és minden egyebet. Nagy hatással volt rám a szépsége.
– Ez téged illett és az erdődet. – Dünnyögtem, bár nem tudtam megindokolni, mégis miért érezem így. Még egyszer körbejártam a szobrot. Mosolyogva tanulmányoztam az apró részleteket. Ezután pillantottam újra a szarvasra. Csak biccentettem, majd vissza-visszanézve, távoztam a barlangból.
Annyira elkeveredtem az erdőben, hogy csak a szaglásom segített visszasettenkedni a Roxfortba, ahol már éppen vacsoraidő volt. Talán nem vették észre a távozásom… vagy éppen bűntetőmunka várt rám. Nem számított. Jól esett kiszakadni ebből az egészből, kicsit felfedezni, magamban lenni, csodát látni. Megérdemeltem azok után, amin átmentem az elmúlt egy évben.

VÉGE