Is anymore there?

Small-szigetek; Skócia
Lakatlan szigetcsoportok egyike, név szerint az Eilean Chatchastail.

2002. December 13.

Is anymore there?



to: Gabriel F. Milton

date: 2002. D e c e m b e r  13. || outfit: winter walk

December 10.

- Lis, itt a következő feladatod.- Hangos puffanással ért földet az asztalomon egy igen vékonyka kis akta. - December 13-án találkoztok a megjelölt ponton, elmentek a kijelölt helyre, ellenőrzitek és jelentést adtok le. Lehetőleg élve gyertek vissza.- Azzal sarkon fordult, és még annyit sem tudtam mondani, hogy „egyszarvúszőr”.  Nem mintha gond lenne, csak azért egy hello-t, vagy valamit odaböktem volna. Mivel jó pár napom volt még, így befejeztem az aktuális papírmunkát, leadtam és csak ezután voltam hajlandó szemrevételezni a következő feladatot. Mindent sorban, nem igaz? A feladat nem volt túl nehéz, igazából egy névtelen bejelentés-ezek olyan igazak szoktak lenni, mint hogy a Mikulás break táncot jár, minden kémény előtt, hogy beleférjen rajta; hogy valahol-valaki, hallott valamit, hogy valakik arról beszélnek, amit ők hallottak, és esetleg; talán a Rend is szóba került. Nincs ezzel baj, komolyan. Szívesen megyek terepre, ott legalább senki nem esik kétségbe, ha a szemébe nézek, de azt igen is jó lett volna tudni, hogy ki az a szerencsés, aki megnyert erre a páratlanul páros utazásra. Nem sokat számít, de azért na. A tudás hatalom, és nem szeretek sötétben tapogatózni. Elég sötét terep ez már így is.

December 13.

Nem kifejezetten izgulásnak mondanám ezt, inkább jóleső izgalomnak, vagy lelkesedésnek, hogy végre megint mehetek terepre. Nincs bajom a kihallgatásokkal, de ennyi munka után még az én fejem is belefájdul nem hogy a kihallgatandó félé. Ezzel addig nincs is semmi baj, amíg bűnös az illető, de amint ártatlannak bizonyul, valahol megsajnálom, hogy megkínoztuk. Bárki is bármit mond, a legilimentácio valahol igen is kínzás. Senki sem szereti, ha a fejében turkálnak, pláne ha azt jogtalanul teszik. Csodálom, hogy olyan kevés panasz érkezik ezek miatt a minisztériumba. A mai világban szerintem mindenki inkább elfogadja, mint szükséges rossz és szükség a helyes irány felé tereléshez, de akkor is. Bár nyilván nem az én elgondolásom fogja megváltani a világunkat és vannak jóval okosabbak akik ha engedik, hát akkor szabad. Senki sem száll szívesen vitába a Miniszterrel, ugyebár.
Ha már itt tartok ideje lenne elindulnom, mert még a végén elkések és az nem lesz egy szívderítő látvány. Még vetettem egy utolsó pillantást a kapott sziget térképére, az elhagyott kastélyromokra és a környező kis falura, majd elhopponáltam az egyik kávézóna, hogy megszerezzem a szükséges forró csoki adagomat, amibe bele tudom keverni a bájitalt. Nem a zsupszkulcsos utazás életem legjobb élménye, az már egyszer biztos. Vannak azok a szerencsések, akik jól bírják, és vannak azok, akik kevésbé. Nyilván én az utóbbiba tartozom, de ezt is lehet orvosolni, csak a megfelelő bájital kell hozzá, és egy nagyon ügyes bájitalmester, aki egyénre szabja a főzetet, aminek mellesleg nem csak a kinézete, de a szaga is unikornis pisire emlékeztet. Viszont forró csokival elnyomható ez a szag és az íz is, így dupla adaggal, csillámporos; tejszínhabos díszítéssel és egy habmászó mini mézeskalács figurával gazdagabban indultam a kulcs felé. Persze nem lehetek annyira önző, hogy a partneremnek nem viszek semmit, ha egyszer ilyen finomsággal kényeztetem magam, ő is megérdemel valamit, szóval találomra vettem neki egy kávét és remélem szereti, de erre nem kértem semmi díszt.
Elégedetten felszerelkezve elmentem a Temze egyik elhagyatott part szakaszára és megkerestem a zsupszkulcsot. Nyilván a készítőnk vicces akart lenni, mert egy igen elhasználódott, tönkrement és nem utolsó sorban koszos, skót dudát hagyott az egyik fa mellett. Értem, hogy a muglik nem nyúlnak hozzá, de köztük is van olyan elvetemült, aki a "megjavítjuk, jó lesz az még " elvet vallva összeszedné. Vagy csak az én fantáziám ennyire szabad? Bár ennyi év alatt elenyésző volt az ilyen jellegű gond, szóval nyilván nincs igazam, és felesleges dolgokon agyalok, miközben magamba öntöm az italkombinációm. Nem mintha sietnék valahova, de a partnerem is megjöhetne, így ki fog hűlni az itala. Szép Lis, te sem amiatt aggódsz, hogy esetleg baja lett vagy valami, hanem amiatt, hogy kihűl az itala. Arról nem is beszélve, hogy legalább 40 perccel korábban érkeztél és még bőven van ideje ideérni. Túl lelkes vagyok, ez a baj.
Egy sóhaj kíséretében elfordultam a folyó irányába, előhalásztam a rongyos Shakespeare kötetem és kellemesen elütöttem az időt, amíg a partnerem meg nem érkezik.

[Is anymore there?]

TO; Lieselotte


2002. december 13.
Is anymore there?

Örülök neki, hogy a Minisztérium foglalkozik a Rend dolgaival, már látványosan is, de azt azért nem gondolom, hogy egy sima felderítés miatt mindjárt két embert kéne küldeni a célhelyre. Az viszont a mostani viszonyok között valószínűleg pazarlás. Béke van, a háborúban néha egyedül csináltam meg ugyanilyen feladatokat, mégsem volt probléma belőle. De megértem, most más a vezetés, mások az elvek, és ezúttal azért nem tudunk annyit az ellenfelünkről.
Ezért mikor meglátom, hogy kapok egy társat a felderítésre, igazából még örülök is neki. Régen volt már olyan, hogy valakivel együtt legyek, és bár a bizalmam azért eléggé nehéz lesz elnyerni – már ami a seggem védelmét illeti -, azért remélem nem fog megfutamodni az illető. Nem tudom, most milyen pletykák keringenek rólam a parancsnokságon belül, de azzal szerintem mindenki tisztában van, magányos farkas vagyok, és utálom a főparancsnokot.
Miután megkaptam a feladatot azért volt még egy kevés időm, amíg fel tudok készülni, kicsit utánanéztem a helynek, és bevallom őszintén, ha tényleg van is ott valaki a Rendből, csak végszükség esetén használhatják azt a helyet. Ki akarna annyira északon, annyira kieső helyen lenni, mikor a célpontok ennyire közel vannak? De biztonságos menedéknek, ahova vissza lehet vonulni, arra biztos megfelelő. Meg talán arra is, ha valamit nagyon el akarnak rejteni előlünk.
A küldetés reggelén hamar felkeltem, és gyorsan megcsinálom a reggeli edzést. Ezúttal a zsupszkulcsos küldetés miatt úgy döntök, hogy csak egy kutyát viszek magammal, de most már jó lenne egy olyan küldetés vagy helyzet is, ahova mind a négyüket el tudom vinni. A végén még a gyakorlások ellenére is el fognak szokni az éles helyzettől, az pedig nem lenne jó egyikünknek sem. Asmodai a kandalló előtt vár rám, indulásra készen. Nagyon érdeklődő és nagyon izgatott, ami most még nem lesz gond, de majd ha odaérünk, akkor jobb lesz összeszednie magát.
Felhúzom a jellegzetes kék kabátomat, a pisztolyokat is felerősítem a mellényemre egyet és egyet a combomra. Már nem kéne, hogy velem legyenek, hiszen a háborúnak vége, de valahogy mégis biztonságérzetet jelentenek a számomra. A zsupszkulcshoz közeli sikátorhoz hoppanálok, majd onnan indulok a kérdéses tárgy felé. Nem értem a zsupszkulcs készítők agyament gondolkodását. Komolyan egy muglikkal zsúfolt helyre kellett tenni?
A kulcs mellett a padon meglátok egy nőt. A kinézete alapján azonnal felismerem, ő lesz a kolléga, akivel mennem kell. Odamegyek hozzá, és megállok a pad mellett.
- Üdvözlöm, Ms. Blanchett.
Asmodai megáll mellettem, és pásztázni kezdi a környéket. Öhm… valamiért úgy érzem, hogy talán le kéne ülnöm addig, amíg a kisasszony megissza a kávéját, de az az igazság, hogy túl akarok lenni ezen a mai napon, ezért minél előbb mennünk kéne.
- Szerintem beleírom majd a jelentésembe, hogy ennél szarabb helyet nem választhattak volna a szupzskulcs helyének. Mehetünk?
Megindulok a zsupszkulcs felé, megvárom amíg a kisasszony is ideér, majd a kellő időben megfogom Asmodai nyakörvét is. Ahogy érzem a rántást, azonnal forogni kezd a világ, de szerencsére nem tart sokáig. A látvány pedig pont olyan zöld, amilyenre számítottam néhány kopár sziklával és eléggé hideg levegővel. A házikó nem lehet túlságosan messze.

Is anymore there?



to: Gabriel F. Milton

date: 2002. D e c e m b e r  13. || outfit: winter walk

Mondjon bárki bármit, a Rómeó és Júlia igazi klasszikus. Nem véletlen, hogy az amúgy is elhasznált könyv az évek alatt csak még jobban kezdte megadni magát. Pedig újra is köttettem, amikor megkaptam. Szörnyű, de nincs szívem kidobni, és újat sem akarok belőle beszerezni. Majd ha a kezemben hullik porrá a lapja, talán akkor. Bár magamat ismerve, akkor is régiségkereskedésben kutatnám fel a rongyosabbik példányt, hogy aztán tovább nyúzhassam és azt is porrá olvashassam. Nem mintha nem tudnám már fejből a szöveget, de ez csak másodlagos, legalábbis az én szememben. Mivel végére értem a könyvnek és még mindig volt idő, unatkozni kezdtem. Pedig az nagyon ritka. Nyilván a Minisztériumnál már feltaláltam volna magamat; akár csak otthon, de itt kint az utcán?! Azon kívül, hogy nézem a járókelőket, és megsimogatom a hozzám odaszaglászó kutyákat, nagyon nincs semmi, amit csinálhatnék. Hiába nézek körbe, mivel nem tudom, kivel leszek, így elég nehéz lenne rájönnöm, hogy még is kit keressek. Nőt, férfit, kentaurt vagy manót. Igazándiból majdhogynem teljesen mindegy ki jön. Úgy sem hinné el, hogy nem azért nézek a szemébe, mert… Hanem mert biztosak abban, hogy csak azért nézek rájuk, mert kutakodok az emlékei között. Szóval ezt megelőzve egyszerűbb, ha csak futó pillantást vetek valaki arcára, és ha legközelebb ránézek, akkor már csak a fülét, az orrnyergét vagy a szemöldök vonalát figyelem. Természetesen tisztelet a kivételnek, akik ugye a legilimentorok, okklumentorok és azok, akik képesek hinni az embernek. Remélem, valamelyik csoportba beleesik az illető, mert semmi kedvem ahhoz a kínos csendhez, ami úgy is be fog állni egy idő után. Ó és ha már remények, kérlek-kérlek, ne valami nagyon lelkes újoncot kapjak! A múltkori is épp elég idegtépő volt, nem kell, hogy a mai napom is azzal teljen, hogy tini sztorikat hallgatok, különböző szórakozóhelyekről. Nem, nem vagyok öreg, de nyilván az ilyen mélyenszántó beszélgetésből én nagyon kiestem. Szóval igen, talán ez a kettő lenne, amire most nagyon vágyok. Az csak hab a tortán lenne, ha jóban is lennék azzal, akivel megyek, de ilyesmiről még csak álmodni sem merek. Szóval lehuppanok nem messze a kulcstól és várok, türelmesen. Nem mintha nem érnék rá, de jó lenne már otthon lenni. Egy csapat futó is pont ezt a szakaszt nézte ki magának, szóval érdeklődve figyeltem őket, amikor egy édes négylábú lecsüccsent velem szemben. Egy varázslót ismerek, akihez tartozhat ez a kutya, és felpillantva, nem is kell csalódnom, mert egy jó magas, és jelenleg teljes homályba vesző arcot pillantok meg.
-Üdvözlöm, Mr. Blanchett!
- Szia, Gyönyörű! Te is velünk tartasz?- Na, nem mintha bármi választ várnék, de csak nem lehet figyelmen kívül hagyni egy ilyen eszméletlenül édes pofát. ÉS ahogy nézem, ráférne egy alapos masszázs. Na, nem mintha nem lenne egészséges, csak szimplán megdögönyözném, és ha már ott vagyok, akkor meg is masszírozhatnám, nem? Rámosolygok a kutyusra és felállok, még sem illik ülni, ha a másik áll, nem igaz? Végigsiklik a tekintetem az arcán, majd megállapodik a fülének vonalában, hogy úgy tűnjön, mintha a szemébe néznék.- Üdv, Gabriel!- Mosolygok rá is, ne hogy azt higgye, hogy az csak a kutyának jár. El is felejtetem, hogy milyen magas. Megigazítom a kabátom, majd felveszem a kávét és már épp odaadnám, amikor is megszólal, így becsukom a szám.
-  Szerintem beleírom majd a jelentésembe, hogy ennél szarabb helyet nem választhattak volna a szupzskulcs helyének. Mehetünk?
Szóra nyitom a szám, de igazándiból felesleges, mert elfordul és a zsupszkulcshoz megy. Szóval nem, nem kér kávét. Amúgy igen, nem a legjobb hely, de nyilván okkal ide tették, bár engem nem nagyon érdekel. Ha szerintük jó, akkor legyen. Ha ezen is fenn akadnék, akkor nagy gondok lennének, és már nem dolgozhatnék a Minisztériumnak. Sóhajtva ránézek a kávéra, majd az egyik járókelő kezébe adom, aki egy „kösz” félét rebeg és már tova is tűnik egy adaggőzölgő kávéval gazdagabban. És ha tudná, hogy soha többet nem ihat ilyen finom kávét, szerintem visszajönne, hogy kérjen még, de én addigra már nem leszek itt.
Ugyan lelombozott a dolog, de még is mit tehetnék. Ja, mit is? Tovább mosolygok és a megfelelő időben megfogom a kulcsot, hogy beszippantson az őrült szédülés. Hogy mennyire utálom ezt, de a bájital használ. Így mielőtt földet érnék, átváltozok és körbenézek, hogy még is merre raktak ki minket. Nem vagyunk messze, de így is vár ránk egy jó adag gyalogtúra. Talán jól döntöttem, amikor nem magas sarkút választottam? Elindulok még a levegőben a ház felé, és csippantok kettőt, amolyan „erre” jelzésként és tovább nézelődöm, nem látok-e meg valamit, valakit, igazándiból bármit. A lakott területről jóval messzebb vagyunk, majdnem a sziget másik oldalán. Kétlem, hogy lenne itt valaki, de kitudja. Mivel semmi szokatlant nem látok, így szépen visszaereszkedem és a kellő pillanatban, immáron emberként földet érek, pár méterre a társaimtól.
- Nem láttam semmi olyat, ami megzavarhatna minket. Se füst, se autónyom, de még egy árva ruhadarabot sem.- Vajon csak nekem furcsa, hogy néha szanaszét hevernek lakatlan területeken ruhadarabok? Innen tudom, hogy vannak ott, csak el akarnak bújni. Bár lehet, hogy egymásnak jelzik, hogy a terület foglalt, ki tudja? Majd talán egyszer megkérdezem. - Mesélj valamit, amíg odaérünk. Hogy vagy mostanság? Hogy-hogy csak egyedül hoztad? Egyébként nem szokott fázni a tappancsuk?- Azért annyira pofátlan nem lehetek, hogy „Hé, álljunk meg, megsimogatnám!”, igen szerintem itt hagyna és beleírná a jelentésébe, hogy soha többet, mert az idegeit eszem. Ohh, hogy talán a sok beszéddel is? Pedig nem is néztem rá, igazándiból minden felé nézelődtem csak felé nem. Jó ez így nem teljesen igaz, mert vetettem rá egy pillantást, hogy meggyőződjek szeme színéről, de tényleg csak egyet. A többit a kutyájára vetettem. Ugye nem gondol valami beteg embernek, csak mert megnéztem a kutyáját?! Teljesen elvesztem, ha idegen emberrel kell beszélnem. Sose tudom eldönteni, hogy a partnerem a csendes fajta, a visszahúzódó vagy a locsi-fecsi. Bár most én tűnök annak, ami nem vet túl jó fényt rám. Ohh mindegy. Majd szól, ha maradjak csendben. Viszont, örülhetünk, már látszik a ház kéménye a domb mögül.

[Is anymore there?]

TO; Lieselotte


2002. december 13.
Is anymore there?
16+

Nem is tudom miért vártam valamit, amit nem tudnak végrehajtani. A Minisztérium tele van hülyékkel. Egy forgalmas mugli helyre rakni a zsupszkulcsot. Talán lesz valaki, aki meglát miközben eltűnünk, és a szemei káprázásának fogja felfogni az ügyet, de ha többen is így lesznek, és még egy csoportba is verődnek, akkor bizony lesz mitől félnie a Minisztériumnak. Egy bolond százat csinál.
A padon ülő nőt elég jól ismerem, nem mai friss husi, vele talán nem kell majd minden lépésnél attól tartanom, hogy hátulról vajon megtámadnak-e. Látom, hogy van mellette egy adag koffein, és csak remélni tudom, hogy nem nekem hozta. Úgy tűnik még nem mindenkinek nyilvánvaló, hogy nem iszom mások által készített ételből és italból. Annak sem örülök nagyon, hogy eltereli Asmodai figyelmét a feladatról. Ő már felkészült, és csak a parancsra vár, ami jelenleg a zsupszkulcs elérése.
Egy fél mondattal megjegyzem, mennyire nem tetszik a hely, ahonnan indulnunk kell, mennyire alkalmatlan ez egy bevetésre megkezdésére, de aztán elengedem az ügyet. Ha ezen pörögnék, akkor nem lennék képes elvégezni a feladatomat. A zsupszkulccsal való utazás azonban még mindig nem egyszerű. A kutya mellettem legalább annyira megszenvedi, mint én. Azt hiszem, el kéne vinnem a készítőket egy körre, hogy tudják milyen az, amikor simán utazik az ember.
Amint odaérünk a célállomásra Lis átváltozik, és felreppen. Megvárom, amíg visszatér, addig nem megyek sehova, de egy Homenum Reveliót azért elengedek. Sajnos a házikó, ahova tartunk már kívül esik az érzékelési határon, de legalább a közelünkben biztos nincs senki.
- Nem láttam semmi olyat, ami megzavarhatna minket. Se füst, se autónyom, de még egy árva ruhadarabot sem.
- Nagyon északra vagyunk. Itt már nem hiszem, hogy találkoznánk helyi lakosokkal.
Amíg Lis az égen szárnyalt, addig kicsit körbenéztem. Nem egy nagy sziget, mert onnan ahol megérkezünk az egyik végét lehet látni, míg a másik fele nem sokkal a ház mögött lehet. Legalábbis a kanyarulatból ítélve. Szóval, ha ide jönnek is, akkor hoppanálva. Meg kellett volna nézni, hogy a kandalló rá van-e kötve a hopp hálózatra.
Megindulunk a házikó felé, közben kiadom a parancsot Asmodainak, hogy minden apró neszre figyeljen és ha valami csapdát észlel, azonnal jelezzen.
- Mesélj valamit, amíg odaérünk. Hogy vagy mostanság? Hogy-hogy csak egyedül hoztad? Egyébként nem szokott fázni a tappancsuk?
Nem igazán van kedvem beszélgetni, ez mégis csak egy bevetés, nem egy kellemes délutáni csevej. Azért nem akarok teljesen érzéketlennek tűnni, így egy rövid töprengés után válaszolok.
- Nem hiszem, hogy több kutya kellene erre a felderítésre. Szerintem ennél jobban óvják a helyet a Rend tagjai. Ha pedig olyannal találnánk szembe magunkat, mint a Zambini rezidencián, akkor is mindegy mennyi kutya van velem.  Mágikusan feljavított kutyák, nem fáznak.
Fogalmazom meg röviden, bár így is hosszabban a mondandóm. Szándékosan kerülöm a hogylétemre irányuló kérdés megválaszolását. Nem hiszem, hogy másra tartozna. Így is a pszicho-medimágus is ezt kérdezgeti örökké, és nem tartozik senki másra. Jól vagyok, bejárok dolgozni, elég, ha ennyit tudnak.
Egy ideig sétálunk így egymás mellett anélkül, hogy történne valami. Aztán rájövök, hogy talán nekem kéne most kérdezni, hiszen ezt kívánja a társadalmi norma is. De én ehhez nem vagyok hozzászokva, egy bevetésen nem szoktunk fecsegni.
- Te hogy vagy? Öhm… van kutyád?
Az, hogy most nincs itt mellette, még nem jelenti azt, hogy nincs is neki. Mindegy, addig sem nekem kell beszélni, ha már muszáj valakinek kettőnk közül. Addig amíg válaszol, majd figyelem a környezetet. Lehet, hogy fentről nem látott éppen semmit, de attól még könnyen lehet itt valaki.

Is anymore there?



to: Gabriel F. Milton

date: 2002. D e c e m b e r  13. || outfit: winter walk

Úgy érzem nem loptam bele magam Gabriel szívébe. Gondolom férfi párt várt vagy olyat, akivel rendszeresen dolgozik együtt, talán egy barátot? Vagy kissé szadistajellem lett az évek alatt és újonccal menne feladatot teljesíteni, talán egy alapos ráijesztés, vagy ráncba szedés céljával. Láttam az arcán, hogy nem volt túl nagy öröme abban sem, hogy hozzászóltam a kutyájához, de most őszintén, ki lenne képes elmenni szó nélkül egy ilyen aranyos négylábú mellett? Arról nem is beszélve, hogy látszik, mennyire koncentrál és ragaszkodik a gazdájához. Szóval, ha akarnám, se tudnám elvonni a figyelmét, pláne nem azzal, hogy hozzá szóltam, legalábbis úgy gondolom, hogy ennyivel nem lehet kizökkenteni, bár a kutyákhoz nem nagyon értek, más varázslény bezzeg… Mondjuk, egyik egy kutya sem panaszkodott a masszázsra, de szerintem Azkabanba záratna, ha megsimogatnám a kutyát. Oda fogok figyelni, hogy többet ne szóljak hozzá és mérsékelni fogom a pillantásaimat is felé. Remélem, ezzel elejét vehetem a dolgoknak és meg tudom valamennyire békíteni, az iménti „ballépésemért”. Na, várjunk csak, miért is lenne az ballépés, ha megdicsérem a kutyáját? A legtöbben örülnek, ha valaki megdicséri az állatukat, oké, tény, hogy feladat előtt állunk, na de akkor is. Nincs ráírva, hogy tilos és semmi figyelmeztető tábla, akkor nem értem mivel haragítottam ennyire magamra, már ilyen korán. Mindegy, egy életre megjegyeztem, hogy Gabriel kutyái tabuk, minimum minden küldetés alatt, de talán ha sétáltatja őket, akkor szabad. Bár, ezt sem fogom tőle megkérdezni, még a végén leharapja a fejem.
- Nem hiszem, hogy több kutya kellene erre a felderítésre. Szerintem ennél jobban óvják a helyet a Rend tagjai. Ha pedig olyannal találnánk szembe magunkat, mint a Zambini rezidencián, akkor is mindegy mennyi kutya van velem.  Mágikusan feljavított kutyák, nem fáznak.
Sejtenem kellett volna, hogy nem kellene kérdés áradattal kezdenem, de bevallom, hogy a létem miatt is képes lennék bocsánatot kérni, csak ne legyen dühös. Mármint nem úgy beszél és gesztikulál, mint aki szíve szerint elnémítana, vagy dühös lenne, de van benne valami, ami miatt kétszer is meggondolom, hogy bármit is kérdezzek legközelebb. Bólintok, hogy megértettem és elmosolyodva elfordulok. Valahol még is az egész szituáció vicces volt és mosolyt csalt az arcomra, de tartok egy kicsit, ha meglátja, még annál is bolondabbnak fog gondolni, mint amennyire most gondol, noha fogalmam sincs, mit is gondol éppen. Kíváncsi vagyok, de ennyit nem ér és már most kíváncsi vagyok, mi lesz a jelentésében, nem csak a helyszínnel kapcsolatban.
Ahogy haladunk egyre jobban kezd bekúszni az a tipikus kellemetlen érzés, hogy jobb lett volna, ha egyáltalán nem szólok hozzá. Ezen már nem tudok változtatni és valahol nem is szeretnék. Kezdem megérteni, miért fél némelyik kolléga tőle, viszont azt továbbra sem látom, amit a többi kollegina igen. Oké, nekem is van szemem jóképű és mellette nem kell aggódni a magas sarkú miatt sem, de kétlem, hogy ennyi évvel a hátam mögött is csak a külsőségek miatt kellene valakit „szex istennek” bélyegeznem. Az én szememben ezt olyan érdemli ki, aki érdemben is fel tud mutatni valamit, nem csak ránézésre adok neki ilyen címet, mivel egyiknél sem volt tapasztalati háttér. Most hogy belegondolok, lehet, ennek oka van? Talán nem akar kollégával kezdeni, vagy csak olyan diszkrét emberrel kezd, aki ezt nem reklámozza, mint a lepcses kolleginák?  
- Te hogy vagy? Öhm… van kutyád?- Bevallom teljesen meglepett, hogy visszakérdezett. Nem is tudom, hova tenni hírtelen, így a szemébe nézek és keresem azt az apró jelet, ami arra utal, hogy vajon tényleg érdekli-e vagy csak egyszerű formalitás. Mivel nem jutottam előrébb-pedig ebben jó vagyok; és szerintem az utóbbi, így elfordítóm a fejem és körbe nézek.
-Csak a szokásos, Gabriel. Csak a szokásos.- Sóhajtok fel, majd menet közben előveszem a pálcám, hisz nemsokára a házhoz érünk, meg aztán most már ideje lenne elkezdeni odafigyelni is.- Nincs. Halálom után is gyötörne a bűntudat, amiért magára hagytam. Ettől függetlenül irigykedem azokra, akik bagoly mellett más állatot is tartanak.-Forgattam meg a pálcámat az ujjaim között.-Úgy hogy bocsánat, amiért túl lelkes voltam a kutyád kapcsán.-Néztem egy másodperc töredékéig a szemébe, majd elkaptam a tekintetemet. Nem hiszem, hogy tartana tőlem, de jobb elejét venni a további kellemetlenségeknek. Senkinek sem esik jól, ha közlik vele, hogy ne nézzen rá másra, talán nem is lesz gond, ha hamar végzünk, gondolom ő is szabadulna már tőlem. El tudom amúgy fogadni, csak rosszul esik, nyilván. De visszakanyarodva alaposan megnézem a házat és egyáltalán nem tűnik úgy, hogy bármiféle varázslat védené. Gondolom, ha lenne itt valami, akkor a kutya már jelzett volna, bár az édes orrmozgásán kívül semmi olyat nem láttam, ami bármi ilyesmire utalna. Hozzáteszem, ehhez nem értek, de gondolom Gabriel már jelezte volna, ha van valami gond.
-Szeretnél különválni?-Álltam meg pár méterrel a bejárattól, hogy eldönthesse, mi legyen a továbbiakban. Mind a kettő logikus lépés lenne, bár az imént néma Homenum Revelio nem jelzett senkit, noha nem kizárt a kijátszása sem. A rend elég sok mindenre képes, ez sem lenne meglepetés. A bármi alatt pedig egy egyenes csapdát is értek, amibe készülünk önként besétálni. Minden jöhet, tényleg, csak szűk hely és házomlás ne, azt nem biztos, hogy túl jól viselném. Amíg eldönti mi legyen, nyilván ő a tapasztaltabb ezért is hagyom rá ennek az eldöntését, addig hátat fordítok a háznak és még egyszer körbenézek, hogy kaptunk-e bármi társaságot.

[Is anymore there?]

TO; Lieselotte


2002. december 13.
Is anymore there?
16+

Ms. Blanchett már régóta a kollégám, így nem tudom felfogni, hogy miért beszélget ennyit egy megfigyelésen. Megértem, ha nem akar teljesen csöndben lenni, miközben nyílt terepen tartunk egy istenverte ház felé, de akkor sem értem, hogy mi ez a bőbeszédűség.
Igyekszem koncentrálni, de ettől még nem szeretném megbántani a mellettem sétáló kisasszonyt. Békeidő van, és mind a ketten tudjuk, hogy a Rend nem rejtőzne egy ilyen helyen, de ettől még lehet veszélyes ránk nézve. Annak örülök, hogy az előzetes felmérések alapján a ház közelében nem nagyon vannak. Talán egy kicsivel odébb a halászfaluban. Mert muszáj itt lennie valamilyen településnek, ha már egy házat felépítettek rá.
Ahogy közelebb érünk, egyre inkább úgy érzem, muszáj lesz megszakítanom azt a kínos csendet, ami beállt kettőnk közé, ezért gyorsan visszakérdezek. Igazából csak az udvariasság beszél belőlem, nem igazán akarok közel kerülni egy kollégához. Még élnek bennem a háborúban történtek, és hogy mennyire nem jelent semmit az élet.
- Nincs. Halálom után is gyötörne a bűntudat, amiért magára hagytam. Ettől függetlenül irigykedem azokra, akik bagoly mellett más állatot is tartanak.
Ez a válasz érkezik arra a kérdésemre, hogy van-e kutyája. Szerintem elég hülye kifogás. Mondjuk abból ítélve, hogyan gondolkodnak mások a kutyákkal kapcsolatban, szerintem ez tényleg egy hülye kifogás.
- Egy kutyában soha nem csalódsz. Ő ott lesz neked mindig, boldoggá tesz, felvidít a legrosszabb napodon is. Elég nagy faszság arra gondolni, hogy mi lesz x év múlva. A kutya úgysem él addig.
Kivéve, ha mágikusan feljavítottak, mint az enyémek és talán akkor, ha már eléggé a vége felé jár az életünk. Egyébként nagyon kicsi az esélye, hogy a kutya túléljen minket. Legalábbis addig, amíg fiatal a varázsló.
- Úgy hogy bocsánat, amiért túl lelkes voltam a kutyád kapcsán.
Ez egy olyan fordulat, amire eddig nem számítottam, és nem is értem magát a gesztust.
- Nem haragszom, csak mindennek meg van az ideje. Ha bevetés van, akkor figyeljen arra, ha játék idő, akkor játsszunk, ekkor lehet babusgatni is. Nem szeretem, ha keveredés van, mert a kutya is összezavarodik.
Igyekszem elég röviden megfogalmazni, hogy mi történt, de ettől függetlenül tényleg nem haragszom. Szerencsére Asmodai van annyira komoly a testvéreihez képest, hogyha ráállt a feladatra, akkor abból nehéz kizökkenteni egészen addig, amíg azt nem mondom, hogy pihenhet, végeztünk.
Lassan elérjük a házat, és eddig még semmi sem történt szerencsére. Talán nem is fog, de fél munkát biztos nem fogok végezni. Egyelőre a kutya nem jelez, így biztos nem hoppanált azóta senki a házba és nem is érzékelt eddig csapdát vagy bármilyen rendellenességet, mérget, gázt, bármit.
- Szeretnél különválni?
Különválni? Alap esetben azt mondanám, hogy nem, ekkora faszságot még akkor sem követhet el senki, ha látszólag minden csendes. Egy csapatban nincs szétválás, mert azzal gyengül a csapatmunka és egy előre nem látott bonyodalom esetén könnyen sarokba lehet szorítani a másikat. Ezt mondanám akkor, ha nem béke idő lenne. De ez a hely, ez az időszak. Nem tudom, az ösztöneimre hallgatva azt mondanám, hogy ne váljunk szét, mégis…
Gyorsan elengedek néhány felderítő bűbájt a ház körül, mielőtt még bármilyen választ adnék. Azok nem jeleznek semmit, így azt hiszem, eléggé tiszta a terep.
- Rendben. Váljunk szét. Én megyek be, te maradj itt kinn és nézd meg a melléképületeket. Ha bármi van, jelezz! Még véletlenül se nyúlj hozzá valamihez, aminek nem vagy biztos az eredetében és az átokmentességében. Sőt, inkább ne nyúlj semmihez, amíg nem szólsz nekem.
Eszembe jut az átokhegem, és ránézek a karomon lévő órára. A mágia szintje elég alacsony, nem lesz gond, legalábbis a jelen állapot szerint. Ha bármi változna, akkor az óra úgyis jelezni fog.
- Maximum húsz perc múlva találkozunk itt, ha addig nem találnánk semmit.
Nem hiszem, hogy több kell a terület átfésülésére. Belépek az épületbe, majd alaposan körbenézek. Azon túl, hogy eléggé poros a helyiség, néhány cipőnyomon kívül nem nagyon lehet itt látni semmit. A nappaliban kezdek el nézelődni, majd onnan áttérek a fürdőszobára. Ez a helyiség meglepően tisztának tűnik. A mosdó, a csap és a zuhanyzó is, mintha napi használatban lenne. Talán mégis lakik itt valaki. Ennek kiderítésére már nincs időm, mert kintről zajt hallok. Asmodai is megmerevedik, és én is előveszem a pálcámat, hogy támadásra készülhessek szükség esetén.

 

Is anymore there?



to: Gabriel F. Milton

date: 2002. D e c e m b e r  13. || outfit: winter walk

+16

- Egy kutyában soha nem csalódsz. Ő ott lesz neked mindig, boldoggá tesz, felvidít a legrosszabb napodon is. Elég nagy faszság arra gondolni, hogy mi lesz x év múlva. A kutya úgysem él addig.
- Nem is tudtam, hogy ennyire optimista vagy, Gabriel. Ettől függetlenül, az én szememben az tűnik „faszságnak”, hogy ne számoljak azzal, hogy esetleg valahol otthagyom a fogam. Ettől függetlenül, aláírom, hogy igazad van a kutyákkal kapcsolatban.- Na, nem mintha ennyire pesszimista lennék, de mivel gondoltam már azt, hogy „hú, de képzett vagyok” és lett is belőle bajom, azok után nem számolok azzal, hogy esetleg ne lehetne valami gond egy-egy küldetés során. Nem is csoda, hogy a legtöbb időmet gyakorlással töltöttem. Ez sem garancia arra, hogy ne érhetne hátba támadás, de ez van. Azok után felkészültem, hogy valahol otthagyom a fogam, a többi meg nem érdekel. Majd ha lesz, ami miatt esetleg ennyire kétségbe esetten ragaszkodom ahhoz, hogy bizony még rengeteg x évem van, majd akkor átgondolom a kutyát. Addig pedig máséval szemezek. Nem Gabrielével, egy életre megtanultam, hogy akkor, sem ha lehet.
- Nem haragszom, csak mindennek meg van az ideje. Ha bevetés van, akkor figyeljen arra, ha játék idő, akkor játsszunk, ekkor lehet babusgatni is. Nem szeretem, ha keveredés van, mert a kutya is összezavarodik.
Erre inkább nem mondok semmit. Megértettem, komolyan. Nem mintha annyira meghatottam volna a kutyáját, de nyilván ő a gazdája, jobban ismeri őket. Az meg, hogy nem haragszik, hát… Nekem úgy tűnik, de ebbe sem akarok belemenni. Csak beleegyezően bólintok, mert belefáradtam a dolgokba. Gabriel-nek, mintha bármit mondanék, már pattan is a húrja. Vagy csak ennyire nem szimpatizál velem. Bár ezt az elején is közölhetné, mert akkor én is úgy állok a dologhoz. Gyanítom, az nem nyerte el a tetszését, hogy elkezdtem beszélni hozzá, de most komolyan sétáljunk néma csendben? Majd akkor, ha odaértünk. Nem volt a közelben senki, láttam volna, bárhogy is vélekedik a másik. Ennyi tapasztalatom még nekem is van. Bár nem vagyok annyit terepen, mint ő. Nyilván mindenkit ott használnak, ahol a leghasznosabb, amikor meg hiány van, akkor teljesen mindegy ki mihez ért, mindenki megy mindenhova.
- Rendben. Váljunk szét. Én megyek be, te maradj itt kinn és nézd meg a melléképületeket. Ha bármi van, jelezz! Még véletlenül se nyúlj hozzá valamihez, aminek nem vagy biztos az eredetében és az átokmentességében. Sőt, inkább ne nyúlj semmihez, amíg nem szólsz nekem.  Maximum húsz perc múlva találkozunk itt, ha addig nem találnánk semmit.
Erre csak felvontam a szemöldököm, mert nem teljesen értettem, ugyan mitől jobb, ha őt éri az átok, mint engem, de csak biccentettem, majd hátralépve elsétáltam a melléképületig.
Lábnyomokat láttam, és a méretéből lehet következtetni, hogy férfié. Már csak azért is, mert ha kisebb lábú veszi fel, akkor nem tud ilyen mély és egyenletes lábnyomot hagyni maga után. Szerintem szerencsénk van, hogy itt még nincs hó. Már elfedte volna a nyomokat. Sóhajtva követem egészen a kis bejáratig, majd egyszerűen benyitok. Nem semmi látvány fogad. Ahhoz képest, hogy nem volt itt senki, ez a helyiség merőben tiszta és minden a helyén van. Kicsit túlságosan is szép a rend. Nincs egy pórszem, nem hiányzik egyetlen szerszám sem. Arról nem is beszélve, hogy kiráz a hideg a láncoktól a plafonon, meg az a rengeteg kötél. Végigsimítottam a munkapadon, de még itt sem találtam semmit, ami furcsa lenne. Bár ezek a szervek a befőttes üvegben kissé kiakasztanak, de túl kicsik emberinek, és felfedezhető egy-egy állati jelleg, így kétlem, hogy embereket rabolnának el itt. Viszont mágiának nem sok nyoma van, feketének meg pláne nem. Szerintem belecsöppentünk valami igazán gusztustalanba és csak remélni tudom, hogy hullákat nem találunk. Esetleg egy régi kutatási helyszín… Igen ezt magam sem hiszem el, ahhoz túl nagy a tisztaság. Bár kísérletezni még mindig lehet, és azt a törvény sem tiltja, természetesen csak akkor, ha nem illegálisak az alapanyagok.
Igyekeztem minden négyzetcentimétert megjegyezni, amikor egy fénypont tűnt fel a fák között. Tévedtem ám, az ablak nem annyira tiszta, de gondolom, az kell a lepukkant hely jellege miatt.
Letöröltem egy maszatot, hogy jobban kilássak, de kár volt ennyire védtelenül hagynom a hátam, mert már csak a mögöttem lévő villanást láttam, ahogy a pálcából előtör a varázslat, én pedig nemes egyszerűséggel átestem az üvegen.
- Azt a rohadt…- Minden körbe forgott, ezzel nagy baj nem is lenne, de az rosszabb volt, hogy hármat láttam a közeledő férfiból. Áhh, enyhe agyrázkódás, igazán kellemes. Tapogattam magam mellett és igyekeztem minél előbb megfordulni, ha más, nem legalább hasra, hogy láthassak is valamit. Ez a fejjel lefele pillantás, a forgással kombinálva nem épp a legkellemesebb, arról nem is beszélve, hogy kellemes meleg csordogál a karomon és a nadrágomon. Nyilván beleállt pár szilánk, de nem vészes, akkor rosszabbul lennék.
-Ki a fene vagy?- Nem volt ismerős a hangja, sőt az akcentusa arról árulkodott, hogy még csak nem is itteni. -Egyedül vagy, szöszi?- Gonosz vigyorral rám szegezte a pálcáját, de kivételesen még szédülve is gyorsabb voltam.
- Stupor-Csak remélni tudtam, hogy eltalálom, de a puffanásból ítélve célt ért a varázslat.
-Incarcerandus- Halk volt, akár egy suttogás, még csak azt sem láttam, hogy honnan jött, de ha ez nem hátba támadás, nem tudom mi. Viszont elég nagy feltűnést keltettünk ahhoz, hogy Gabriel is rájöjjön, itt van valami és remélem, észreveszi a másik alakot, mielőtt őt is megkötözik.

[Is anymore there?]

TO; Lieselotte


2002. december 13.
Is anymore there?
16+

Azt hiszem, ezt a kutya témát inkább ennyiben hagyom. Persze, igaza van abban, hogy bár nincs éppen háború a foglalkozásom nem éppen a legbékésebb, így bármi történhet velem, ami miatt a kutyák egyedül maradnak. Ahogy ez látszódott is, de az ember adott esetben nem egyedül él, lehetnek barátai, akikre rábízhatja az ebeket. Szóval, minden, ami ez ellen van lényegében nem más, mint kifogás.
De haladjunk is inkább tovább. Nem szeretném itt tölteni a teljes napot. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz itt senki, és csak egy téves riasztásról van szó, de még akkor is ki kell vizsgálnunk az egészet. Nem lehet semmit félvállról venni. Bőven elégszer megtanultam ezt. De hogy mi lehet jó megoldás, azt még mindig nem tudtam eldönteni. Még akkor is, ha ez teljesen ártalmatlan helyzet, nem biztos, hogy jó ötlet-e különválni. Amennyiben nem, akkor még óriási nagy bajba is kerülhetünk.
Végül úgy döntök, hogy Ms. Blanchett valószínűleg elég tapasztalt ahhoz, hogy meg tudja oldani egyedül is a kutatást. Ha pedig mégis felbukkanna valaki, akkor legalább addig feltartsa, amíg oda nem érek. Reménykedek is abban, hogyha valaki tényleg lakik itt, akkor a házban lesz és nem a külső részen. Persze, ennek pont annyi esélye van, mint a fordítottnak.
Asmodait előre küldve belépek a házba, és egészen addig, amíg a fürdőig nem érek, semmi arra utaló jelet nem tapasztalok, hogy életvitelszerűen lakna itt valaki. A bútorok régiek és néhány lábnyomtól eltekintve a porban, nem is találok semmit. A fürdő viszont teljesen az ellentéte ennek. Itt biztos, hogy lakik valaki, de akkor hol? Van még egy helyiség ahova bemehetnék, de aztán meghallom a csörömpölést kintről. Azonnal előveszem a pálcámat, és megindulok kifelé. Egyelőre nem hallok senkit, nem hallok semmit, de a biztonság kedvéért egy homenum revelio után rájövök, hogy rajtunk kívül van itt még két ember. Az egyikkel Ms. Blanchett éppen hadakozott, a másik pedig lesben állt. Mintha várt volna valamire.
Asmodait előre küldöm, amíg felmérem a terepet. Rászólok, hogy mindenképpen figyeljen a kisasszonyra, amíg oda nem érek. Csak remélni tudom, hogy a másik idegen férfi nem fog majd gyanút. Gyorsan körbejárom azt a kis házat abból az irányból, amerre a bejárat van. A férfi a földön kiütve fekszik. Megkötözöm, majd az épületen belül az ablakhoz megyek. Ott látom a társamat a földön fekve, megkötözve, mellette Asmodai figyel mindenre.  A fák között keresem a másik férfit, de egyelőre nem találom. Eloldozom a kollégámat, majd felveszem animágus alakomat és kiugrok az ablakon, majd megállok a kutyám mellett. Így jobb a szaglásom és a hallásom is, könnyebben meg tudom állapítani, hogy merre lehet a még rejtekben lévő férfi. Kicsit megböködöm a társam, hogy minél előbb álljon fel és menjen fedezékbe.
Egy pillanat alatt megváltozik a környezet. Látom, ahogy Asmodai izmai megfeszülnek és egy pontra koncentrálja a figyelmét. Követem a tekintetét, majd a támadó és Ms. Blanchett közé állok és morogni kezdek, amikor kilép a férfi a nyílt terepre. Pálca van nála és egyenesen ránk szegezi. Vakkantok egyet, és remélem, hogy a kutyám érti mire gondolok. Azt akarom, hogy itt hagyjon minket, kerülje meg a házat és valahogy kerüljön a férfi mögé. Így már jók leszünk, amíg a másik nem tér magához vagy nem térítették már magához esetleg. Addig is tovább morgok, amíg ki nem derül, ki lépi meg a következőt.

 

Is anymore there?



to: Gabriel F. Milton

date: 2002. D e c e m b e r  13. || outfit: winter walk

Fogadni merek, ha kikeveredünk innen olyan fejmosást kapok, hogy egy életre elmegy a kedvem mindenfajta terepmunkától. Arról nem is beszélve, hogy a figyelmetlenségem miatt, biztos elővesz a főnök. Ezen már nem tudok változtatni, de a helyzetből még ki tudom hozni a legjobbakat. Ahogy haladtak az események, és az a szép kis esés nem volt jó hatással a koponyámra. Azontúl, hogy minden forgott az éles látásomnak is lőttek, egy a szerencse, hogy védekezni még így is tudok. A megkötözést követően jobb ötlet hiányában igyekeztem visszaszerezni a szédülésmentes fejem, de legalább a látásom egy részét, hogy ne négyet lássak mindenből, hanem csak kettőt. Áldjuk a szerencsét és az illető ostobaságát, amiért a pálcámat nem vette magához, hanem kicsit odébb rúgta, épp csak annyira, hogy ne érhessem el. Mivel nem sietett a társa segítségére, így egy ideig biztosan kábultan fog heverni, miatta nem kell aggódnunk. A csomó is feljebb volt, mint hogy kézzel elérhessem, így csak ficánkolni tudtam. Ha most látna az iskolai oktatóm, úgy kiröhögne, mint a csuda. Arról nem is beszélve, hogy felér a mai bénázásom, egy újoncéval. Áhh, ezt a szégyent és még a fejem is hasogat. Ezt pedig csak az tudja tetőzni, hogy már látom magam előtt Gabriel arcát és a ki nem mondott szavakat-mert biztos lesz olyan is és már előre félek. Talán jobban, mint a holnapi raporttól. Mi lenne, ha ide sem jönne? Ha lenne olyan szerencsém, hogy esetleg halláskárosodása van és nem hallja meg az üvegcsörömpölést, se a többi zajt, vagy a kutyája idenéz, de megszán, és úgy tesz, mintha nem is látott volna semmit? Jó, ez szerintem is lehetetlen, így nincs más dolgom, mint várni, hogy megjöjjenek, de addig is tehetek valamit, még pedig visszaszerezhetem a pálcám.
Amint a kezembe került már is jobban éreztem magam, és csak emlegetnem kellett Gabriel-t és a kutyáját. Mivel a kutya itt van, a gazdája sem lehet messze, így sóhajtottam és inkább megvártam, hogy ideérjen, mint hogy egy félrecsúszott kísérlettel kárt tegyek magamban. Viszont most a szép kutyából is négy gyönyörűt láthatok. Ebbe belegondolva, Gabriel-ből egy is sok lesz, nem hogy négy! Szentséges Merlin! Nagyot sóhajtok épp azelőtt, hogy Gabriel ideérne, és csak egy fejbiccentéssel köszönöm meg neki a segítségét. Nem is tudtam, hogy ilyen aranyos az animágus alakja. Jó, így lehet belőle négy. A kutyafogaktól annyira nem félek és szerintem így kevésbé ijesztő, mint emberi alakjában. Ezt nem fogom ugyan az orrára kötni, de követem őket, mert így nem nagyon tud védekezni, bár erre se mernék mérget venni. Belőle mindent kinézek.
A látásom nem a legjobb, és a szédülés sem akar múlni, így megállok nem messze tőlük és körbenézek. Jó, talán ez sem volt életem legjobb döntése, de nem várhatom el, hogy majd ők ketten megoldanak mindent. Megtapogattam a lábam és a karom, ahol éreztem a sebet, de nem olyan mélyek, hogy most bármit is csináljak velük.  A morgásra odakaptam a fejem, és elnéztem abba az irányba, amerről kijött a fák közül a férfi. Összeszűkült szemmel néztem, így már csak kettőt láttam belőle. Ahogy felemelte a pálcáját, automatikusan lendült az én kezem is, noha még egy átkot sem engedett el. Előre mentem és bár igyekeztem kikerülni, picit még is nekimentem Gabriel-nek, odébb taszítva őt. Gondolom, majd megharap, ha zavarja és felírtam magamnak, hogy bocsánatot kérjek érte.
Egy ideig farkasszemet néztünk- már ha mondhatjuk annak, hogy egy sötét folton kívül mást nem láttam belőle. Zavart, mert ha non verbálisan mondja ki a varázslatokat, akkor tényleg csak arra tudok hagyatkozni, amit eddig tanultam az ilyen esetekben.
- Atrox incendium totalum- Olyan halkan ejtette ki a szavakat, hogy nem is voltam biztos benne jól hallom, de pillanatokon belül egy tűzgyűrűben tudhattuk magunkat. A jelenlegi helyzetemben feleslegesnek láttam a tűzzel foglalkozni, volt annál fontosabb is, mert hogy mozgásba lendült és egymás után ismételgette az Obstructo varázsigét, így örültem, hogy ezeket ki tudom védeni, nem hogy még tüzet is oltsak.

[Is anymore there?]

TO; Lieselotte


2002. december 13.
Is anymore there?
16+

A helyzet kezd kicsit rosszabb lenni, mint amire eredetileg számítottam. Talán felkészületlenül jöttünk ide? Nem, ezt azért nem mondanám. A hely rejtekhelynek minősült, és az előzetes felmérések szerint sem tartózkodott éppen a helyen, mindent jól tettünk, most mégis itt állok a kollégám mellett animágus alakban és csak reménykedem benne, hogy a már eszméletlen férfi továbbra is eszméletlen. Asmodai a kiadott parancsnak megfelelően elrohan a ház mellett.
A férfi kilép az árnyékból, én pedig Ms. Blanchett és közé állok, hogy amíg össze nem szedi magát, legalább eltereljem a figyelmet. Kutyaként azért eléggé be vannak határolva a lehetőségeim, de arra azért jó ez az alak, hogy ne bukjunk le idő előtt abból a szempontból, hogy két auror van jelen. Rövid időn belül viszont úgy tűnik, hogy kollégám összeszedi magát, és egy kicsit félrelökve engem beáll kettőnk közé.
Némán figyelem kettejük párbaját, kíváncsi vagyok, hogy a hölgy milyen képességekkel rendelkezik, ha elég régóta auror már, akkor nem kéne kezdő hibákat elkövetnie, a háború mindenkit hamar gyakorlottá és felnőtté tett. Kár, hogy a köztudomásba nem jutott el, hogy azok az aurorok, akik nem akartak behódolni Tudjukkinek mekkora küzdelmet folytattak nem csak az életükért. Ezt a tüzet pedig egyelőre nem látom a kisasszonyban lobogni, de ez valahol nem baj, béke időben rajtam kívül nem hiszem, hogy sok kollégám készül bármilyen harcra.
Ettől függetlenül ugrásra készen állok, hogyha bármilyen piszkos dologgal készülődik a férfi, akkor időben félre tudjam lökni a társamat. Már így is zavar, hogy ekkora bajba kerültünk az óvatlanságom miatt. Az átok, ami elhangzik nem éppen az, amire számít az ember, de azért nem is olyan meglepő. A tűz az egyik legjobb módja annak, hogy eltakard a valódi szándékaid, és ebből tudom, hogy ideje lesz a tettek mezejére lépnem. Főleg azért, mert rengeteg másik varázsige is elhangzik. Szerencsére a problémánkat nagyon könnyen meg tudjuk oldani.
Visszaváltozom emberi alakomba, majd a pálcával a kezemben megragadom Ms. Blanchett kezét és hoppanálok a tűzgyűrű közepéből. Bár az utazás kényelmes és szinte észrevétlen olyan simán érkezünk, a pukkanást nem tudjuk letagadni, így amint megérkezünk egy pajzs bűbájjal védem magunkat.
- Jól van, Ms. Blanchett?
Elég fehérnek tűnik, akármi is találta el korábban, mostanra még mindig nem tudta kiheverni azt az átkot vagy a következményeit. Ami viszont biztos, hogy ez a varázsló képes sötét mágiát használni, és az is biztos, hogy nem brit. Mondjuk egyelőre ez csak egy megérzés.
Alig mondom ki a védőbűbájt és már érkezik is a következő átok. Aztán megint és megint. Ennek az embernek biztos hiányzik valamennyi tudása, hogy azt hiszi, ezzel a technikával célt érhet.
- Maradjon itt, innentől átveszem.
Kilépek a fák közül, így pedig pont szembe kerülök az idegen férfival. Abbahagyja az átkok ész nélküli szórását, majd a szemembe néz. Látom rajta, hogy arra vár, én mit lépek. De én csak egy dolgot lépek.
- Most! – kiáltom el magam, majd Asmodai kiront a rejtekhelyéről és letámadja a férfit, amivel egyidőben egy Stupor kíséretében igyekszem elkábítani az alakot.
Ez elsőre nem sikerül, az én átkomat kivédi, a kutyát pedig lerázza magáról. Pedig azt hittem, hogy egyszerű lesz, de tévedtem. Igyekszem felvenni vele a szemkontaktust és kiolvasni a gondolataiból, hogy mi a következő lépése. Asmodai feláll és morogva közeledik felé. Ez az, fenn kell tartani a nyomást, hogy muszáj legyen megosztani a figyelmét kettőnk között.
Végül elhatározom magam, és egy újabb Stuport küldök felé, majd egy Obstuctót is. A kettő közül az egyik csak betalál és mivel nem használok varázsigéket, ezért nem tudhatja mi közeledik felé. Asmodai egyelőre nem támad, kivár, így a férfinak van lehetősége az első bűbájomat kivédeni, könnyedén. Látszik, hogy tapasztalt párbajozó, látszik a mozdulatain is, nem kapkod, megfontolt, időben cselekszik, mégis mindent tud.
- Itt a vége!
Asmodai támadásba lendül pont azelőtt a pillanat előtt, amikor az Obstucto odaérne, így azt bár ki tudja védeni a varázsló, a kutyára már nem marad ideje. Egy újabb Stupornak köszönhetően pedig ártalmatlanítom az alakot.
- Ms. Blanchett, szeretné megkötözni? Szüksége van medimágusra?

Is anymore there?



to: Gabriel F. Milton

date: 2002. D e c e m b e r  13. || outfit: winter walk

Annyival jobban örültem volna, ha esetleg a tüzet kezdi el oltani, vagy megpróbálja lefegyverezni, amíg védekezem, de ez a hopponálás egyáltalán nem volt jó ötlet. Jó, jó ötlet volt, mert nyilván ez az ésszerű, de nem úgy, hogy egy agyrázkódással karöltve szippantja be az embert a kellemes forgás. Nincs bajom a hopponálással és jobban is szeretem, mint a zsupszkulcsos utazást, de azért ezt most jobb lett volna elkerülni. Ha végzünk a kulcsig úgy is kénytelen lettem volna hopponálni, nem hiszem, hogy gyalog olyan sokra ment volna velem és hozzátenném lesz két plusz utasunk, minden képen jobb és gyorsabb utazási formát kell választanunk.
Amikor megérkeztünk a térdemre támaszkodtam és igyekeztem visszatartani a gyomrom tartalmát, mélyeket lélegezve, hogy biztos ne legyen semmi problémám.
- Jól van, Ms. Blanchett?
A kérdésére kiegyenesedem és ránézek, majd keserű mosollyal vállat vonok.
- Jól lennék, ha nem lenne belőled négy és nem akarnátok mindenáron keringőzni. A sebek amúgy nem mélyek, csak csúnyák. Idővel megalvad, amiatt nem aggódom. Ami aggaszt, azaz éles látásom hiánya, de hunyorítva fél szemmel az sem olyan vészes. A szédülés meg majd rendbe jön, ha rendbe jön a látásom.-Vontam vállat ismét és igyekeztem valamennyire stabilan állni. A támadónk ugyan roppant gyakorlottnak és erősnek tűnik, nem hiszem, hogy tisztában van a védővarázslatok erejével. Avagy úgy érzi, hogy ha elég kitartóan ostromol minket sikerül ledöntenie. Viszont szerencsétlenségére Gabriel kitűnő állapotban van, így kétlem, hogy vele eltudna bánni. Velem már más a helyzet, bár okoznék neki némi fejtörést reményeim szerint. Azért annyira könnyen nem adom meg magam.
- Maradjon itt, innentől átveszem.
Kénytelen vagyok engedni neki, bármennyire is méltatlannal találom, hogy egyedül fogja megoldani a dolgokat. Viszont amíg lefoglalja a férfit, óvatosan eloldalgok és megkeresem a másikat, akit megkötözött. Nem kell sokáig mennem, mert erős küzdés hangja üti meg a fülem. Túl hangos ahhoz, hogy észre vegye közeledtemet. Vele legalább könnyű dolgom lesz, így egy néma Stupor kíséretében ismét elkábítottam. Odabattyogtam hozzá és sóhajtva visszafordultam Gabriel felé, aki épp most végzett a másik férfival. Igen, várható volt, hogy pillanatok alatt esik el a társa. Nyilván ha hátba kellene támadnia, akár esélyei is lenne, de egy szemtől szembeni harcban esélye sincs. Amint a férfi elkábult összehúztam a szemem és csak remélni tudtam, hogy eltalálom az érkezési helyet a hopponálással. Sajnos rosszul mértem be, így a hátába ütköztem
- konkrétan ráestem; és csak remélni tudtam, hogy van benne annyi stabilitás, hogy nem esünk el, mert bár én kényelmes helyre esnék-azaz rá; de nem hiszem, hogy annyira élvezné, hogy rajta fetrengek, bár más helyzetben talán nem lenne annyira kellemetlen, de így.
- Ne haragudj! Fogjuk arra, hogy nem látok rendesen, jó?- Húztam picit félre a szám és megkapaszkodtam a vállaiban, hogy fel tudjak egyenesedni. Ránéztem a férfira, akit magammal hoztam, de most vagy olyan erős lett a varázslatom, hogy alszik még egy jó ideig, vagy a landolásnál beverte a fejét és amiatt maradt nyugton. Bárhogy is legyen, nekem csak jó.
- Ms. Blanchett, szeretné megkötözni? Szüksége van medimágusra?
Felemeltem a pálcám, és már mondtam volna is a varázsigét, amikor kínos mosoly kíséretében le is engedem, majd ránézve neki is elmondom, miért is nem olyan jó ötleg ez.
-Szerintem ez most annyira nem jó ötlet. Félek, hogy a kutyát érné az átok és nem akarom, hogy baja legyen. Arról nem is beszélve, hogy nem akarlak még jobban magamra haragítani, tehát jobban járunk, ha ezt is te csinálod. A medimágus jó ötlet, de előbb fejezzük be, amiért idejöttünk és érjünk vissza a Minisztériumba. Utána majd keresek valakit, aki segít helyrerakni a fejem.-Sütöttem le a szemem, majd megforgattam az ujjaim között a pácát és vártam, hogy befejezze a műveletet. Biztos vagyok benne, hogy olyan jelentést fog kanyarintani, ami miatt behívnak majd egy kellemes kis elbeszélgetésre. Ezt megelőzve biztos magam adom be azt a jelentést, ami miatt behívhatnak. Meg aztán, inkább engem vegyenek elő, mint őt. Nyilván ha a két jelentés nagyon eltér az sem a legjobb, de ha hamarabb be tudom adni, mint ő, akkor nem lesz akkora galiba. Sóhajtva nézek feléjük, és ahogy közelebb érnek megfogom Gabriel vállát a pálcás kezemmel, a másikban természetesen a férfit tartva és elhopponálok a zsupszkulcsig. Ez viszont nagyon is jól ment. Csak pár lépésre voltunk a kulcstól, ami igazán jó hír. Nem sokkal ezután az örvény ismét beszippantott minket, és visszaértünk a Temze partjára. Egyetlen mugli sem volt a közelben, így ezt szerintem megúsztuk és hopponálhatunk is a minisztériumba. Miven továbbra sem voltam kibékülve a fejemmel, és immáron ismét a gyomrom is kavargott, így már mindegy volt, még egy-két hopponálás. Egy sóhaj kíséretében már is jött az újabb örvénylő spirál, egy sokkal kellemesebb formájában, bár számomra ez most egyre kellemetlenebb lett.
A Minisztériumnál a megfelelő feladatokat ellátva és biztonságba helyezve a két férfit, nem volt más hátra, mint keresni egy medimágust, aki nem csak a fejem teszi rendbe, de ellátja a karomat és a lábamat is. Számításaimmal ellentétben nem akarta abbahagyni a vérezgetést, így kénytelen kedvetlen leszek ezt is ellátatni, mielőtt komolyabb problémám lenne. Mosolyogva fordultam Gabriel-hez, akiből immáron kettő volt, viszont a keringőt továbbra sem akarta abbahagyni. Szóval igen is javulok, csak kérdés mikor leszek teljesen jól. Addig meg, keresek egy megbűvölt önírót és megírom azt a jelentést, hogy előtte le tudjam adni.
- Köszönöm a mentést és ne haragudj, amiért bajba kerültünk az ötletem miatt. Ígérem, ha legközelebb találkozunk, kiengesztellek valahogy. Örültem, hogy találkoztunk, Gyönyörű.-Intettem a kutyának is és hátat fordítva elindultam, majd sóhajtva és ma utoljára átadtam magam az örvénynek, hogy aztán a Mungó-ban helyre tegyenek.

Köszönöm szépen a játékot!