versek

Tóbiás Krisztián: Milyen szép is lenne…

Milyen szép is lenne
 ha a színek nem egyforma sebességgel
 terjednének
 hanem a sötétebbtől
 a világosabbig lassulva
 egyre lassabban
 szép lenne
 leszállnál a vonatról
 és először meglátnám a pupilládat
 két fekete pontot
 a fehéren világító
 kőzúzalékból
 összelapátolt vasúti töltésen
 majd a hajad
 szálanként tűnnének elő
 a tincsek
 a sötétebbtől az egyre világosabbig
 majd megérkezne a szemöldököd
 és az anyajegyeid
 a kis barna pöttyök
 amiket már többször is megpróbáltam
 feltérképezni
 valószínű hogy rendszerezni kellene őket
 egyszer s mindenkorra
 mindet egytől egyig
 lejegyzetelni
 bemérni
 tycho brahe temérdek füzetet teleírt
 csillagkoordinátákkal
 úgy kellene nekem is lejegyezni téged
 minden egyes pöttyöd
 majd előtűnik karod
 arcod
 bokád
 ahol lebarnultál
 a vonat ablakán keresztül
 a naptól
 és végül fehér ruhádat látnám meg
 a szálai közé berakódott korom
 már régóta sejtetett valamit
 valamikor a pupillád
 és a hajad sötétebb szálai között
 tűntek fel
 mint egy régi karcos filmen
 a fénylő pontok
 csak sejteni lehetett mindeddig
 hogy valami lesz még ott
 valami volt még ott
 és csak most
 mielőtt még teljes egészében meglátnálak
 derülne ki
 hogy fehér ruhában utaztál
 a vagonok közt
 kormos falak közt
 hófehér ruhában
 milyen szép is lenne
 folyamatosan érkeznél
 színről színre
 és ha elmennél
 mire eltűnnél
 már kezdődhetne is elölről az egész
 gyönyörű lenne
 ülnék az állomáson
 a kényelmetlen padon
 ahol várok rád
 minden nap
 és nézném amint
 előtűnsz
 eltűnsz
 előtűnsz
 eltűnsz …

Nádasdy Ádám: Maradni, maradni

Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
amikor vendégek várhatók,
a boltban a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.

Ezek a nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van

szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.

Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.

Konsztantinosz P. Kavafisz (1863-1933):

Ithaka

Ha majd elindulsz Ithaka felé,
válaszd hozzá a leghosszabb utat,
mely csupa kaland és felfedezés.
A Küklopszoktól és Laisztrügónóktól,
s a haragvó Poszeidontól ne félj.
Nem kell magad védened ellenük,
ha gondolatod tiszta és egyetlen
izgalom fűti tested s lelkedet.
A Laisztrügónokkal, Küklopszokkal, a bősz
Poszeidónnal sosem találkozol,
hacsak lelkedben nem hordozod őket,
hacsak lelked nem áll velük utadba.

Válaszd hozzá a leghosszabb utat.
Legyen minél több nyári hajnalod,
mikor – mily hálás örömmel! – először
szállhatsz ki sose-látott kikötőkben.
Állj meg a föníciai pultok előtt,
válogass a jó portékák között,
ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt,
és mindennemű édes illatot,
minél többet az édes illatokból.

Járj be minél több egyiptomi várost,
s tanulj tudósaiktól szüntelen.
Csak minden gondolatod Ithaka legyen;
végső célod, hogy egyszer oda juss,
de ne siess az úttal semmiképp.
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,
az út aratásával gazdagon,
s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad.
Neki köszönöd a szép utazást,
mit nélküle sosem tehettél volna meg,
hát mi mást várhatnál még Ithakától?

Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is;
a szerzett tudásból s tapasztalatból
máris megtudhattad, mit jelent Ithaka.