nincs törvénye a Télnek

[És százszor szent titkaik,Melyeket megszentelt a Nyár,Bedobálják a Télbe.]

És százszor szent titkaik,
Melyeket megszentelt a Nyár,
Bedobálják a Télbe.

2002. december 24-27.
 Haute-Savoie - Morzine

[2002. december 24-27.outfit >><< songthe snow calms my restless soul]

2002. december 24-27.
outfit >><< song

the snow calms my restless soul

Végre volt pár napunk ELliottal, hogy a szánalmas koránkelés miatt se kellett bosszankodnom. Élveztem a faház nyújtotta lehetőségeket, a szabdságot, a családom közelségét, miközben végre zavartalanul aludhattam álmaim álmát, addig amíg csak akartam, és mindennek a tetejében még Elliotot is magamhoz ölelhettem. Utáltam még most is korán ébredni minden nap, de meg kellett tennem, most viszont leszartam, élvezni akartam a lusta perceket, a 11-ig való hosszú alvást. Néha hallottam őket, ahogy beszélgettek, vagy zörögtek, de ezek a hangok most nem zavartak úgy, mint kamazskoromban. Megtanultam tisztelni és szeretettel hallgatni ezeket, hiszen azt jelentette éltek, velem voltak, itt voltak. A hosszú-hosszú némaságot váltották fel ezek a csöröpölések, tompa beszédhangok, így még ha félálomban is voltam miattuk, nem zavart. Megtanultam szeretni ezt is, mint ahogy Elliot mellett minden mást is jobban értékeltem és becsültem.
A nap sugara magasan járt én meg csukott szemekkel hallgattam, ahogy lassan-lassan anyék, majd Benjaminék is távoztak. ELképzelni se tudtam, hogy mit terveztek mára, bár az öcsém biztos valami beteg dolgot, ahogy éreztem az izgatottságát, és reméltem legalább Etsher belehány majd a fejébe, mert megérdemelné. Szerencsétlen virágszálat mindenbe belerángatta régen is. Halkan sóhajtottam egyet és közelebb dörgölztem Elliot vállához, hogy érezzem az illatát is. Hallottam Cleo és Fánk játszadozását valahol nem is olyan messze, mert még az állatainkat is hoztuk. Zeusz biztosan valahol aludt, és ezt meg is értettem, miért tette.
- Ahhh - sóhajtottam, ami talán kicsit kéjesre is sikerült a kelleténél, aztán csak nyújtóztam egyet az ágyban, miközben kinyitottam a felemás színű szemeimet és kerestem velük azt a kedves barnán csillogó élettel teli szempárt. Ha találkozott a tekintetünk, meg is csókoltam az orrát, miközben jót melegedtem a takaró alatt. - Kellene egy kávé - mormogtam, miközben kezdtem lassan felébredni. - főzöl nekem, Nyuszim? - búgtam kedvesen a fülébe, miközben hízelegni kezdtem neki egy kis dörzsivel is.
Szerettem vele ébredni szinte teljesen megzsoktam hogy az életem része lett. Vele együtt sokkal több mindne történt az életemben, amint amikor egyedül voltam, és akkor azt sem éreztem, hogy bennem tombol a feket űr, vagy éppen készült kettétépni a hömpölygő méreg a testemet és a megmaradt szánalmas kis lelkemet.
Lassan aztán kikászálódtam az ágyból és nyújtóztam egyet, miközben reflexszerűen nyúltam az éjjeliszekrényen lévő öngyújtó és cigisdoboz felé, hogy elkezdjem a szokásos napindítómat. halk sóhajjal fújtam ki az ajkaim közzül a füstöt, miközben néztem ki az ágy melletti hatalmas üvegerkélyajtón. Előttem elterült az alpesi táj. Egy magasabb hegyoldalon állt ez a ház, amit kibéreltünk igazi luxusnak számított, de a legjobb helyet akartam a családunknak, ahol bőven elfértünk és a kilátás is lenyűgöző legyen. Elnéztem hosszasan a tájat, amíg elszívtam az első cigimet. Esett egy kicist a hú, mindent beborított a hótakaró, és fátyolos havat fújt a szél, miközben a nap sugarai csillantak meg a talajon.
- Építettél már hóembert? - kérdeztem meg, miközben eszembe jutott, hogy amikor havazott mennyi hülyeséget épített Benjamin Chrissie-nek én pedig túl büszke voltam és ostoba, hogy ebben részt vegyek, és csak a teraszról olvastam, vagy bámultam őket, ezernyi takaró alatt, azon keseregve, hogy Bejmain mennyire jól fel tud oldódni, és én mennyire képtelen vagyok még egy normélis családi programba bevonni magam. hinyzptt ez, de már vissza nem hozhattam, és előre kellett tekintenem, mert nem ragadtahttam le többet  amúltban.  húgommal sose fogok tudni hóembert építeni, de ELliottal és majd a kislányommal igen.
Felkászálódtam az ágyról, és kiropogtattam a vállaimat, miközben kázanfogva ELliotot húzni kezdtem le a konyhába, a kávéfőzőhöz, mert kávé nélkül szinte még egy pálcikaembert se tudtam volna lerajzolni, nem hogy hóembert építeni.

◂ csak tél ▸

2001. december 24 – 27.

◃ a i d e n ▹

I've been hearing symphonies
Before all I heard was silence
A rhapsody for you and me

style: winter outfit ║ zene: symphony

Olyan volt, mintha elmenekültünk volna ebbe a havas, békés, téli világba. Nem akartam kiszakadni belőle, mert itt csak ölelések, puha paplan és Aiden illat létezett. Nem számított úgy igazán semmi más… és ezt élveztem. Odahaza minden olyan más volt, már nem csak egy kis üzlet volt az Aranyfog, hanem központ is, ahol az Aiden köré gyűlő emberei mind többször fordultak meg. A kagylós eset lényegében megingatta Bates hatalmát és az egyre inkább kezdett széthullani.
Nem akartam azt az életet élni, amit Cartwright vagy Hayes. Nem akartam ezt Aidennek sem, de az ő álmai fontosabbak voltak annál, amik engem motiváltak. Talán igaza volt, nem illett egy poros kis varázstárgykereskedés kasszája mögé, de én nem tudtam kifordulni magamból, hogy több legyek a férjénél és egy tolvajnál. Csak néztem és támogattam, amikor kellett, de míg ő kivirágzott, bennem folyamatosan nőtt az aggodalom.
Ezek a gondolatok a havas tájban távolinak és nem létezőnek tűntek. Csak mi voltunk. Egyszerűen mi, senki más. Még Erica, Metzger, Benji és a szőkeség sem zavartak annyira, hogy elvegyék ezt a meghitt békét közöttünk. Talán ezért is engedtem, hogy hosszú órákat lustálkodjunk az ágyban. Azon a bizonyos napon is arra ébredtem, hogy Aiden közelebb húzódik hozzám, hogy finom puszit nyom az orrom hegyére, aztán az arcát egészen az enyémhez nyomja. Éreztem a leheletét a fülemen.
– Ahhh – sóhajtotta kicsit kéjesen, ahogy közelebb került. Még nem nyitottam ki a szememet, kellett egy pillanat hozzá. Nehéz volt, mintha a pillámon súlyok lennének és azok húznák le a szemhéjamat, hogy térjek vissza a békés álomvilágba, egészen belefeledkezve Aiden kókuszos, fűszeres illatába. – Kellene egy kávé – mormogta kellemes, búgos hangon. – főzöl nekem, Nyuszim? – A lehelete megint végig cirógatott a fülemen, ahogy ezeket a szavakat formázta.
– Muci… hangos vagy.. – dünnyögtem. Aztán ő mocorogni kezdett, én meg csak fordultam egyet át, hogy közelebb dörgölőzzek hozzá, mielőtt még mielőtt teljesen elhúzódott és a cigivel együtt a hatalmas üvegablak felé bámul, hogy kinézzen rajta erre a varázslatos hegyes-havas tárja.
Egy pillanatig néztem, aztán a fehér fény megint zavarni kezdte a szememet, ezért belenyomtam a fejem a párnábam. Csak sóhajtottam egyet, aztán nagy nehezen feltornáztam magam nagy nehezen az ágyból. Amint felültem végig túrtam a hajamat, hátha attól majd kevésbé lesz kócos vagy elviselhetetlen.
– Építettél már hóembert? – kérdezte közben Aiden. Csak nyeltem egyet. Valójában sosem vettem részt semmi ilyesmiben, távolról figyeltem, ahogy Nat, karjában a fiával, Ada oldalán megküzd egy termetes hókupaccal. Nem mentem ki, csak bentről figyeltem, Tengerszem hatalmas ablakai mögül. Akkor már nem érezrem magam igazán a család részének.
– Nem igazán… sosem volt kesztyűm… – Böktem oda valami gyorsan kitalált hülyeséget. Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott. Nem akartam bevallani Aidennek, hogy gyerekkoromban az anyám nagyrészt nem is engedett ki, mert attól félt, hogy apám emberei meglátnak. Igazából a havat mindig csak belülről csodáltam. Ez a Roxfortban változott meg, addigra meg már túl mufurc voltam, hogy ilyen gyerekes hülyeségekbe ártsam magam. Nem volt elég „menő” és én mindig fenntartottam a látszatot. Valójában egészen hasonlítottam Aidenre akkoriban. Nat mellett meg egyszerűen csak nem éreztem magam odavalónak. Talán, ha egy pár hónappal korábban történt volna… de addigra már minden elromlott közöttünk.
Gyorsan beleléptem a nadrágomba és a bézs pulcsiba, amit tegnap este pakoltam el a padlóra, mikor levetkőztem Aidennek. Aztán már fogta is a kezemet és végig húzott a hangulatos kis faházon, egészen a konyháig.
– Ennyire akarod, hogy főzzek neked kávét?  – kérdeztem és megálltam a pult mellett. – Pedig általában te szoktál nekem… – Megköszörültem a torkomat, majd egy mosollyal az arcomon bögréért nyúltam és elkezdtem a kávéfőzöt piszkálni, ami még mindig ijesztően muglis volt. Megböktem a felületét, amire berregni kezdett és máris ugrottam hátra.
– Merlin seggére! – Dünnyögtem és távolról figyeltem, ahogy az aromás illatú, fekete ital megtölti az Aidennek szánt, hópelyhes bögrét, amin az állt „Apucim.” Direkt neki választottam, bár közel sem ütögette a sugar daddy kategóriát, leginkább a közöttünk lévő korkülönbség miatt.
Ahogy elkészült a kávé, elvettem a bögrét, odasétáltam Aidenhez és két kézzel nyújtottam felé.
– A legjobb fekete a környéken, Elliot módra. – Mondtam és aranyosan pislogtam rá, hátha elvállalja, hogy az én kávémat elkészítse.

[2002. december 24-27.outfit >><< songthe snow calms my restless soul]

2002. december 24-27.
outfit >><< song

the snow calms my restless soul

A francia alpok meseszerűen csodálatos volt, mintha valaki habcsókokkal és porcukorral hintette volna be a földet, a házak tetejét. A hatalmas hegycsúcsok óvó ölelésében pihentek meg a házak. Az ablakból csodás volt a kilátás, ahogy a napfény is szabályosan beömlött rajta, miközben lassan szívtam a vigarettámat, úgy éreztem, mintha abban förödtem volna. Hunyorogva lestem kifelé, egészen addig, míg Elliot nem kezdett el mögöttem mocorogni. Egy kicsit még mind a ketten beledermedtünk ebbe a mozdulatlanságba, aztán csak sóhajtottam egyet, füstfellegeket eregetve az ajkaim közzül. Hóember. Mennyi alkalom adódott az életemben, hogy építsek velük. Talán amikor még nem voltam olyan büszke, és nem voltam olyan elviselhetetlen kamasz, akár csak az öcsém, építettem anyáékkal. AZtán jött a húgom, és hiába forgott az én világom is körülötte, nem játszottam már velük. Majd legközelebb. Majd legközelebb. Sosem lesz már legközelebb. Szerettem volna egy szeletet visszakapni a múltamból, hogy azt ELliot jelenlétével formáljam újra. Szép lassan építettem újjá az életemet és keztdem megtanulni ismét járni.
– Nem igazán… sosem volt kesztyűm…  - mormogta ELliot, mire felhorkantam. Erősen kétlem, hogy ez pont őt megakadályozta volna, amikor ha beleélte magát a dolgokba, inkább volt rettenetesen felelőtlen, mint elővigyázatos, ami ugyan úgy megvolt az öcsémben is, csak ő mondjuk állandóan felelfőtlen volt. Tényleg reméltem, hogy Esther le fogja hánynni, ha mégis elrángatta szerencsétlent a fekete pályára.
- Na persze. Nekem meg nem volt kabátom - sóhajtottam dünnyögve, majd odaléptem a kipakolt, szépen a szekrénybe tett, összerendezett ruháimhoz, és kivettem pár darabot onnan, hogy felöltözzek. Igazából lehet túl sokat is hoztam magammal, de sosem lehetett tudni, hogy mit akartam felvenni, vagy milyen alkalom jött közbe. Egy kicsit el is időztem a szekrény előtt, azon gondolkodva, hogyan nézhetnék ki ma is a legfantasztikusabban. AMikor végre megszültem mit rángattam magamra, csak az után frodultam ELliothoz. MÉg midnig álmos volt a tekintetem, ahogyan az övé is.
Kézen ragadva húztam le a konyhába, ahol még mindig halványan terjengett anya virágos parfümjének az illata. Kellemes volt, és aranyos, és sosem tudtam behatározni, hogy mégis milyen volt. Az edények, amikben reggeliztek, meg a tányérok már szépen elmosták magukat, és ilyenkor áldottam magunkat, hogy varázslók voltunk, és nem kellett a mosogatógépet beindítani, hogy ELliot visítófrászt kapjon.
– Ennyire akarod, hogy főzzek neked kávét?  Pedig általában te szoktál nekem… – dünnyögte, én meg cska álmosan pislogtam rá. Még a reggel se törölte ki a szememből azt a hosszú lustálkodós pillanatot, szóval nem éreztem magam úgy, mint aki képes lett volna bármit is cisnálni egyszerű testi tevényekségeken kívül, amik szerencsémre ösztönösen működtek akkor is ha éppen infernusnak éreztem magam.
- Kivételesen megengedem neked, hogy jobb kávét főzz, mint én - dünnyögtem és ásítottam egyet, majd leültem a konyhasziget előtti székre hogy onnan pislogjak álmosan Elliotra, aki ahogy bekapcsolta a kávéfőzőt már fel is ugrott ijedtében. Már össze se rezzentem ezekre a mozdilatsoraira, ismertem annyira, hogy felkkészüljek rá. Csak álmosan elvigyorodtam ahogy elnéztem őt.
Lassú pillanatok voltak ezek, mintha csak örökké a békére születtünk volna, pedig talán ez is egy vihar előtti csend volt, mÉg hosszú út állt előttem, az Alvilágban, de kezdett kibontakozni az, amiről álmodtam. Meg akartam valósítani ezt, hogy egy kiskirálya legyek a Zsebpiszok köznek, és élvezettel néztem, ahogy Dominic Bates lassan elvrzik. Éreztem, hogy abba a sötétségbe tartoztam, és ezt is csak azért csináltam, hogy a családomat szemmel tudjam tartani. Hogy ha valaki kinézte volna őket magának, arról én tudjak legelőször, és azt olyan gyorsan iktassam ki, hogy fel se tűnjön senkinek. Tudtam, hogy ELliot féltett engem, féltette a jövőnket, de ezzel tettem biztonságosabbá.
- Nyugi Nyuszi, nem harap - viygorgtam felé, majd elfogadtam az Apucis bögrét, és lassan kortyoltam a fekete kávét, ami kesernyésen száguldott végig rajtam, felébreszte lassan az eddig nem túl aktív sejtjeimet.
– A legjobb fekete a környéken, Elliot módra - pislogott rám, én meg odahúztam egy kávéízű csókra.
- Ez a nézés azt jelenti, hogy én is főzzek neked - kérdeztem, és megsimítottam a fenekét, miközben megittam a kávémat, és elrugaszkodva  aszéktől én is főzni kezdtem. - De csak most az egyszer - húztam az agyát, majd ha kész lett az ő adagja is, egy nyuszis csészében nyújtottam felé.
Ha befejeztük a kávézást, végre megindultam kifelé a meleg házból, így magamra kaptam egy kabátot, kesztyűt és sálat, bár mégsem voltam olyan fázós, mint Benjamin. Ahogy kiléptem Elliottal a szabadba, arcon csapott a tájból áradó kellemesen csípős hideg. A talpam alatt vígan roppant be  ahó, miközben a környéket megtöltötte a túristák zaja. A házunk kürül hatalmas hó volt, így cska bámultam magunk elé.
- Szóval akkor hóember - mormogtam, miközben elnyomtam a cigimet, és leguggoltam hogy elkezdjek kis hókupacot gyúrni.

◂ csak tél ▸

2001. december 24 – 27.

◃ a i d e n ▹

I've been hearing symphonies
Before all I heard was silence
A rhapsody for you and me

style: winter outfit ║ zene: symphony

Valahogy ezen a helyen olyan volt minden, amilyennek lennie kellett. Nem zavart semmi otthonról csak léteztünk egymás mellett, sokszor ellustulva a napot, összebújva, csókolózva vagy éppen nagyokat beszélgetve. Aidennel ritkán lelkiztünk, de tudtam, hogy előbb-utóbb itt majd az is megvalósul.
– Kivételesen megengedem neked, hogy jobb kávét főzz, mint én – mondta, mikor már lent voltunk a konyhában. Ő leült a székre, én meg megigazítottam magamon a bézs garbót, úgy hogy tökéletesen simuljon a nyakamra a kötött anyag. A nadrágon is mozdítottam egyet, mintha csak fel akarnék készülni a mugli kávéfőzővel lefolytatandó küzdelemre. Így is volt… iszonyatosan féltem attól az őrült berregő hangotól, így az összerezzenés és az automatikus hátrébb ugrás már-már elvárt is volt.
– Nyugi Nyuszi, nem harap – vigyorgott rám Aiden.
A kezébe adtam az „Apuci” feliratú bögrét, benne a fekete, gőzölgő itallal. Az aromás illat kicsit engem is magamhoz térített, bár éreztem, ahogy minden ér ott lüktet bennem, hogy csak egy korty feketét hadd kapjon. Még Aiden ajkainak kesernyés ízére is úgy kaptam rá, mint az éhező. Beletúrtam a hajába és engedtem, hogy az ösztöneim irányítsanak és hosszan táncoljon a nyelvem őrült keringőt az övével.
– Ez a nézés azt jelenti, hogy én is főzzek neked – mondta, ahogy a szabad keze végig simított a fenekemen. Kicsit mozdultam, hogy még tökéletesen simuljak a tenyere alá, de közben bájos mosolyt engedtem meg magamnak egy biccentéssel. Pontosan tudta, hogy csak az ő kávéját szerettem. Nem azért, mert nagyban különbözött az enyémtől… egyszerűen csak ott volt a tudat, hogy ezt ő készítette nekem. – De csak most az egyszer – tette hozzá. Aztán már rugaszkodott is el a széktől, hogy ő lépjen oda a berregő masinától.
– Igazán nagy a szíved ma, mucusom… – Sóhajtottam fel és már léptem is kicsit hátrébb. Minden egyes alkalommal, amikor beindult a kávéfőző, automatikusan attól kezdtem el tartani, hogy most akkor a képembe robban. Láthatóan Aiden sokkal jobban viselte nálam az egészet.
Csak átvettem a bögrét és nagyokat pislogva felé kortyoltam bele. A fekete íz most még intenzívebb volt, mint az ajkairól. Szinte azonnal végig sietett a testemen a koffein, hogy még jobban felrázzon. Nem is zavart, hogy alig tettem le a kávés bögrémet, Aiden már kézen fogott és vont ki a hóba. Éppen csak annyi időm volt, hogy a kellemesen meleg, bézs kabátomat magamra rángassam, belebújjak a cipőmbe és már menjünk is az utunkra.
A csípős idő szinte azonnal képes csapott. Éreztem, hogy az arcom és az orrom hegye máris felveszi a szokásos rózsaszínes árnyalatot és már jött is a szokásos szipogás. Nem számított… valahogy úgy éreztem Aident lelkesíti ez a hóember téma, ezért mindenképpen ott akartam lenni vele és élvezni a pillanatot. Szerettem, mikor valamit élvezettel csinált a szexen kívül. Szerettem, mikor boldog volt… mert akkor én is boldog tudtam lenni.
– Szóval akkor hóember – guggolt le és a hóban nyomta el a cigarettát. Csak utánoztam, fogalmam sem volt, hogyan készül egy normális hóember. Kesztyűm sem volt, szóval kicsit bátortalanul nyúltam bele a hideg fehérségben.
– Egy hóAiden. – Állapítottam meg és egy kisebb golyót gyúrtam. – Ez lehetne a golyója… – dünnyögtem és magamban kicsit fel is nevettem, de nem voltam benne biztos, hogy Aiden majd értékeli a poénomat.
A következő pillanatban arcon dobtam a golyóval. Majd rávetettem magamat, hogy legyűrjem a hóba és éppen rá feküdtem. Finom csókot nyomtam az ajkaira és vigyorogva néztem rá.
– Legyőztem az óriást. – Közöltem nagy elégedetten és lefogtam a kezeit.

[2002. december 24-27.outfit >><< songthe snow calms my restless soul]

2002. december 24-27.
outfit >><< song

the snow calms my restless soul

A csládi idillünk olyan szánalmasan vattacukros volt, mint Chrissie meséiben, amiket úgy imádott tőlem hallgatni. benjamincsak szörnyes hülyeségekkel traktálta őt, meg azzal, hogy a hercegnő összebarátkozott a sárkénnyal, ahelyett, hogy megvárta volna a herceget. Azt akartam, hogy ő is egy kis ideig elhigyje, hogy neki is jön egy herceg, és ő lehet az, aki azt akarja, hogy megmentsék. Szerettem volna, ha boldog és vidám élete legyen, ehelyett most úgy éreztem ő érte és az apám miatt élem azt az életet, amit álmodtunk, és amit ők álmodnak odalent  ahideg kő alatt.
A hó, a hekly mind-mind gyönyörű volt és varázslatos, szinte megragadta bennem azt az elveszett romantikus lelket, aki csak egy lappal a kezében kült volna egy padra, hogy verseket írjon, vagy csak nézze az embereket a perem végéről, megfigyelve hogyan éltek, miket godnoltak. Elliot mellett ez sokkal jobb volt, nem a széléről fürkésztem ezt, hanem én is benne voltam, benne lélegeztem, benne léteztem, ami kegyetlenül zakatolt a sötét szívemben pedig a szítiszta boldogság volt.
Létni őt, ahogy mellettem ébred, ahogy kávét csináltunk egymásnak, ahogy én voltam a világának a közepe szinte túl álomszerű volt, ebben a tájban meg aztán főleg. Mintha minden egy habcsókkal lett volna beborítva és én én pedig csak furán feketén ott álltam ennek a közepében. Elnyomtam egy sóhajt ahogy megittam a kávémat és közben kivezettem Elliotot a hóba, ahol minden olyan egyszerűnek tűnt, olyan muglisan egyszerűenk és ez valahogy a sokminden után egészen jól estt.
Valamiért lenyúltam a hóba és elkdeztünk hóembert gyúrni. Az anyag könnyen formálható volt, nem prlott el a kezeim között, miközben Elliot is próbálta utánozni a mozdulataimat. Vezettem őt, miközben épült valami a kezeink alatt. Közben ELliot lelkes hangja szűrődött be a gondolataim közzé.
– Egy hóAiden.  Ez lehetne a golyója… - momdorgja, én pedig felhorkantottam, miközben elvyigordotam, és a kezemben egy hosszabb rudszerűséget formáztam meg.
- Oké, te épstesz hóAident, én meg hóElliotot, és ez lesz neki a padlizsánja - kacsintottam rá, majd a következő pillanatba képen talált egy hideg hókupac aztán már elterültem a hóban, miközben Elliot rámvetődött és megpróbált lenyomni a földre. Persze simán megfrodíthattam volna az állást, de nem tettem, had legyen meg a sikerélménye.
- És ezzel a támadással eltörted a banánod - viygorogtam rá, majd míg örült a győzdelemes pillanatának, én se bírtam sokáig legyőzöttnek lenni, szóval könnyedén megforgattam magunkat, hogy ő kerüljön alulra, és megcsókoltam az kissé hideg ajkait. - Én győztem - suttogtam az ajkainak. Közben persze lassan felhúztam, majd ha mind a ketten lesperetük megunkról a havat, úgy tettem, mintha  ahóbanánt formáznám, és ha Ellioot is belemélyedt a munkába, akkor én is gyúrtam egy gyerekméretű hógolyót és megdobtam vele Elliot karját, hogy mégse a fejét vegyem célba, mert akkor biztosan kiakadt volna, miközben persze én férfiasan eltűrtem, hogy lefagy az orrom és a szemem a helyéről.
- Mindennek megvan az árra Nyuszi - jegyeztem meg nagyon bölcsen, miközben kacsintottam is rá, majd inkább gyorsan elkedztem gyúrni egy HóElliotot, ami lassan, még ha nem is művészien pontosan de elliotos kezdett lenni. Azt hiszem. - Csinálnunk kell egy Rosemary babát is hóbol - tettem hozzá.

◂ csak tél ▸

2001. december 24 – 27.

◃ a i d e n ▹

I've been hearing symphonies
Before all I heard was silence
A rhapsody for you and me

style: winter outfit ║ zene: symphony

18+
Csúnyaszájú lettem

Ahogy ott guggoltam apró golyót gyúrva a hóban és éreztem, amint az ujjaim egészen megfagynak a hidegtől, egészen tökéletes volt minden. Nem kellettek varázstárgyak, Zsebpiszok köz, sem más zavaró tényezők. Ezen a helyen, ebben a tökéletes fehérségben tényleg csak Aiden és Elliot voltunk, akik összeházasodtak és éppen tökéletesen élvezik egymás társaságát, még akkor is, ha az tényleg csak a hógolyógyúrás. Szerettem ezt. Szerettem, hogy mi így is ennyire mi voltunk.
–  Oké, te épstesz hóAident, én meg hóElliotot, és ez lesz neki a padlizsánja – egyezett bele Muci és már gyúrni is kezdte a hosszúkás formát. Nem érdekelt, nem érdekelt a hóépítés, csak meg akartam támadni. Nem is tudom miért, talán, hogy megnevettessem, talán, hogy most kiélvezzem, hogy nem zavarhat meg minket semmi sem.
– A hatalmas óriás immáron elbukott… – súgtam az ajkaira, majd egész egyszerűen elvigyorodtam. Kivillantottam neki a szép fehér fogsoromat, amiért annyit dolgoztam egy medimágussal mostanában. Aiden mellett egyre inkább megvolt a motiváció, hogy még inkább adjak magamra… vigyázzak erre a testre, mert még sokáig akarok kefélni vele… na meg persze élni. Élni és ilyen dolgokat csinálni, mint ez a mai.
–  És ezzel a támadással eltörted a banánod – vigyorgott rám, majd egy mozdulattal maga alá is gyűrt. Nem ellenkeztem különösebben, csak hagytam, hogy a hideg ajkai az én jeges számra simuljanak. Viseltem a csókot, viszonozni nem viszonoztam, mert így akartam kiélvezni, hogy ő szerez meg magának. – Én győztem.
– Engem nem lehet legyőzni, Muci. – Dünnyögtem, de hagytam magam felhúzni. Aztán még le is porolta rólam a havat, ami vizes nyomott hagyott maga után a bézs színű kabátom anyagán. Egy cseppet sem bántam, szerettem ezt, szerettem a hideget és szerettem benne magunkat is.
Ahogy lenyugodtak a kedélyek a hóAidennel foglalatoskodtam, ami egyelőre extrém kicsi golyóból állt és mellé szép lassan egy másik ugyanolyan került. Nem igazán akartam rendes emberformát építeni, inkább csak egy szép, fallikus szobrot, ami tökéletesen megmutatja a világnak, amit annyira szeretek.  Ez az O’Mara, kürtöld világgá, milyen szép farka van… – a hang gúnyolódott, én meg persze meg sem álltam a formázásban. Legalábbis addig semmiképpen, míg egy kisebb hógolyó karon nem talált. Szinte megvetően pillantottam Aidenre, mintha azt akarnám kérdezni: Komolyan? Csak ennyi, Muci?
– Mindennek megvan az árra Nyuszi – közölte nagy bölcsen, majd még kacsintott is. Aztán persze, mintha mi sem történt volna, már tért is vissza a hóElliot gyártáshoz, sőt még hozzá is tette: – Csinálnunk kell egy Rosemary babát is hóbol.
Erre felhúztam az orrom és egy nagyobb marék havat vettem magamhoz. A hideg fehérséget egy hatalmas golyóvá gyúrtam, amit kicsit nehéz is volt megemelni, majd képen dobtam vele Aident. Meg sem vártam, hogy felfogja, megint rá vetettem magam és ahogy a csípőjére ültem, már bele is túrtam egy nagy adag havat a tarkójához.
– Mindig is arról álmodtam, hogy megfürdesselek egy nagy adag hóban. – Vigyorodtam el és még több havat lapátoltam a ruhái alá, aztán hajoltam csak le, hogy megcsókoljam. – A közeledben képtelen vagyok békésen hóAident építeni. – Leheltem az ajkaira, aztán legurultam róla, mellé a hóba és csak élveztem, ahogy körbeölel ez a puha, friss hidegség. Egyszerűen imádtam. Felbámultam, az egyébként egészen tiszta, kék égre a hegyek csúcsai között. Annyira tökéletes volt.

[2002. december 24-27.outfit >><< songthe snow calms my restless soul18+]

2002. december 24-27.
outfit >><< song

the snow calms my restless soul

18+

A hatalmas óriás immáron elbukott…- suttogta Elliot győzelem ittasan, ahogy a hóban feküdt rajtam. Én pedig csak vigyorogtam rá, kicsit hagyva magam a hideg takaroban fetrengeni. A kabát rétegben sem éreztem olyan hidegnek ezt az időt, pedig éreztem, ahogy az öcsém meg most is fázott. Mintha az idő is a kettőnk furcsa megosztottságat igazolta volna, én voltam a csendes tél és ősz, ő pedig a forró es friss tavasz es nyár.
Tekintetem Elliot barna csillogó szempárjat kereste, es finom lefegyverzo csókot adtam neki, hogy aztán en isnlenyomhassam a hóba. Inelegedett mosollyal néztem rá miközben ismét megcsokoltam ahogy kicsit lefigtam a kezeit a havon. Kielveztem ezeket a békés perceket x minden egyes alkalommal amikor nyugalom vett körbe.
- az óriás feltámadt - kavsintottam rá. Elég élet es pillanat veszett oda anélkül, hogy megbecsültem volna vagy kielveztem volna. Olyan természetesnek vettem, mintha ráertem volna duzzogni es keseregni saját magamon es aztan hirtelen már nem volt apa pipafustje es chrissie nevetese. Többé nem hagyom kicsuszni a pillanatokat a markombol. Csak hagyom, hogy megtoltsenek es vegugszaladjanak bennem anélkül hogy megtagadnam a bdogsagot magamtól. A csók kellemesen bizsergett meg az ajkamon miután elvaltunk is egymástól es felhuttam.
-Engem nem lehet legyőzni, Muci - erre csak szexuzve beleturtam a hajamba, kiseperve belőle a havat, ami nedves lenyomatot hagyott azbujjaimon is aztan csak felvontam a szemöldökomet.
- Pedig mindig én nyerek. - jelentettem ki egoistan, majd ismét havat kezdtünk gyúrni. Persze Elliot elég feltűnően fornazta valamelyik részem en meg felvintam a szemdokom mielőtt megdibtan volna hóval. - és ez az én ember méretű másom? - kérdeztem furán pislogva a hófalloszra. - azért remélem nem fognak lerohanni - tetten hozzá ahgy egyes járókelok meglattak a hópadlizsanom es zavartan vihogva nézték majd elsetaltak.
De a következő pillanatban megint pofán talált egy hogolyo es éreztem hogy nem csak engem hanem Benjamint is váratlanul ért, aztán egyszer csak ram ült es mar szinte tetotol talpig havas voltam. A hó ahogy antarkomat érte felhorrdultem mert mégis csak kellemetlen volt es éreztem ahogy a megolvadt hó szivárog a ruhám alatt. Ez bizony bisszuert kialtott.
-Mindig is arról álmodtam, hogy megfürdesselek egy nagy adag hóban. A közeledben képtelen vagyok békésen hóAident építeni.
- ezt meg vissza fogod kapni Nyuszi. Nagyon nagyon nagy bünti lesz ma neked - röhögtem fel miközben igyekeztem kiszabadulni anhobol majd egy mozdulattal én is felültem mellé. Szallingozott a hó majd odahajoltam a meztelen nyakahoz hogy megharaodaljam es a kezem is a lábai közzé csúszott véletlenül.
- nagyon nagy bajba vagy - suttogtam a fülébe, majd csak a vallanak döntöttem a fejem es néztem a tökéletes panorámát amellett a férfi mellett amit mindennel jobban szerettem. A kezem nem vettem el a nadragtol es néha meg meg simogattam őt.
- lehet elő kellene vennem a nyakörvet - bugtam a fülébe es finoman megcsokoltam közben.

◂ csak tél ▸

2001. december 24 – 27.

◃ a i d e n ▹

I've been hearing symphonies
Before all I heard was silence
A rhapsody for you and me

style: winter outfit ║ zene: symphony

18+
Csúnyaszájú lettem és egyebek…

– Pedig mindig én nyerek. – Jelentett ki Aiden nagyon egoistán. Ez pedig olyan volt, mint egy felhívás keringőre. Fogtam a lendületemet, a havat és úgy nyomtam magam alá, mintha én lennék kettőnk közül az erősebb. Az nem voltam, csak gyorsabb és éppen elég határozott ahhoz, hogy meg tudjam lepni. Annyi havat nyomtam be a ruhája alá, hogy még ne fázzon meg, de kellően átjárja a hideg, én pedig győzelemittasan vigyoroghassak rá, amikor végre felnézett rám.
Egy finom csók után gurultam csak le róla a hóba. Egy kicsit elterültem a fehér hidegségben. Felnéztem az égre és furcsa érzés fogott el… kicsit, mintha rám akarna zuhanni az egész és összenyomni ebben a fene nagy boldogságban, ami ott csillogott a szememben, ami egyenesen sugárzott az arcomról. Képtelen voltam levakarni ezt a nyugodt, örömteli érzést az arcomról.
Lassan ültem fel Aiden mellett. Rápillantottam, szinte várva, hogy mikor viszonozza az orvul elkövetett támadást, amit most minden bizonnyal még inkább megérdemelnék a véleménye szerint. Hevesen dobogott a szívem, alig vártam, hogy mozduljon vagy megszólaljon. Szerettem a dinamikánkat, a közös játékainkat, amik egyre inkább a részünkké váltak. Valahogy kialakultak a saját szokásaink. Szerettük húzni egymás agyát, flörtölgetni, küzdeni olyan játékosan egymással, mint két nagymacska. De én mindig hagytam, hogy Aiden győzzön.
– ezt meg vissza fogod kapni Nyuszi. Nagyon nagyon nagy bünti lesz ma neked – nevetett fel Aiden. Aztán nagy nehezen, ahogy a hó lesiklott a kabátjáról, feltornázta magát ülő pózba. A következő pillanatban odabújt a nyakamhoz, éreztem milyen hideg az orra hegye, az arca, de még az ajkai is. Kicsit összerezzentem, végig futott rajtam a libabőr, még a ruhák alatt is. A harapásba viszont finom sóhajjal remegtem bele.
– Muci… sok gyerek lakik erre… – dünnyögtem és közben megéreztem a tenyere hidegségét odalent. Tudtam, hogy jól szórakozik, hogy ki akar készíteni, hiszen a testem szinte azonnal reagált a simításra. Sóhajtottam egyet megint, de próbáltam a nyögést, ami természetesen jött volna, kicsit elnyomni magamban.
– nagyon nagy bajba vagy – súgta a fülembe, ahogy még jobban hozzá bújt. Talán ő is hegyeket nézte, mint én, miközben egyre jobban élveztem a simításait. Az a bizsergő érzés egyre erőteljesebb lett, mintha most rögtön képes lettem volna kifakadni és hagyni a forróságnak, hogy végig járjon. Hiába jöttünk távolabb, ez a hely egy síparadicsom volt, tele emberekkel, gyerekekkel, a hangomat meghallhatták bőven, sőt még láthattak is minket, ha nagyon keresgélni akarják a hang forrását.
Kicsit lehunytam a szemet. Próbáltam arra koncentrálni, hogy nem szabad most ezt engednem neki… hogy el kéne löknöm a kezét magamtól.
– Ha így folytatod, piszkos lesz a nadrágom… – dünnyögtem és finoman lefogtam a csuklójánál. Nem tudtam, hogy ez elég lesz-e arra, hogy legalább elhúzódjon, de aztán megéreztem a fülemen a leheletét. Éreztem, hogy elszakad bennem megint valami, ahogy az ajkai mozognak a bőrömön.
– lehet elő kellene vennem a nyakörvet.
Erre nyeltem egyet. Hangos sóhajjal és egy nagyobb remegéssel dőltem el megint a hóba. Pontosan tudta, milyen hatással van rám és érezhette a tenyere alatt azt a kicsi, ragacsos nedvességet.
– Muci… – dünnyögtem, ahogy a hó bejutott a kabátom alá. – Szórakozol velem… – nyafogtam aztán, de egyelőre képtelen voltam mozdulni. A combjaim még mindig remegtek a gyönyörtől. A fenébe is, O’Mara… megint hagytad magad. A hang morgott bennem, de nem érdekelt.
– Nem kellett volna megtudnod, hogy a fülem az érzékeny pontom… – felnyúlt és végig simítottam a tarkóján. Így húztam oda egy csókra, hogy aztán az ajkai közé dünnyögjem: – Teljesen kiszolgáltatott vagyok neked.

[2002. december 24-27.outfit >><< songthe snow calms my restless soul18+]

2002. december 24-27.
outfit >><< song

the snow calms my restless soul

18+

Pattogó szikrák voltunk a télben, és megolvasztottunk magunk körül mindent. Szerettem ezt bennünk, hogy együtt lobogtunk, mintha a lángjainkkal az egész világot képesek lettünk volna felgyújtani. Elliot volt mindig az első godnolatom, nem csak akkor, amikor részegen menedéket kerestem nála, és akkor mondtuk ki egymásnak, hogy együtt voltunk, hanem azóta, hogy az a szánalmas vízi szörny majdnem lerántott minket a felszín alá. Megmozgatott bennem valamit, egy olyan részemet, amit halottnak és nem létezőnek hittem, mert nem godnoltam volna magamról, hogy így, hogy ennyire képes vagyok szeretni.
Finoman csókoltam a nyakát, hogy még jobban zavarba hozzam, mert szerettem azt  akis pírt az arcán és  afülén látni, olyan bájossá tette, és én meg csak még jobban legyeztem vele az egómat, mert hát eléggé lenyűgöző stílusom volt. A hideg tájban, ami lassan olyan volt, mintha egy regényben elevenedtünk volna meg szinte eleven szobroknak tűntünk. Alattam a sok rétegnek köszönhetően a hó sem volt olyan hideg, és még csak nem is zavart, sokkal jobban lefoglalt az, hogy a lehető legsármosabban fegyverezzem le ELliotot, ami mint mindig, most is sikerült, köszönhetően a fenomenális zongorista ujjaimnak.
– Muci… sok gyerek lakik erre… - dünnyögte legyőzötten, miközben én csak ravasz kis vigyorra húztam az ajkaimat és lágyan csókoltam a nyakától felfelé, végig a kis ösvényen, hogy aztán ismét megállapodjak az ajkain. Szerettem játszani vele, élvezte felfedezni minden apró kis gyengepontját. Örültem, hogy ketten ébredtünk fel, hogy az öcsém is és anyám Metzzel elmentek máshová, így talán nem kellett nekik megint végighallgatniuk a lángoló tremészetünk kellemes kis hangjait. Nem is tudom kik jöhettek jobban zavarban, Esther, vagy Metz. Engem már nem érdekelt mások véleménye, csak az volt a legfontosabb, hogy én és a mellettem sóhajtozó férfi a legjobban érezze magát.
- Elfedtem magunkat álcázó bűbájjal - búgtam kellemes hangon, miközben az ujjaim egyre finomabban simogattát a nadrágja alatt. Ebben a kis közös pillanatban is élveztem a hó érintését, a lassan megkezdődött hóesést, miközben a távolban mindenféle idióta - az öcsémmel együtt - sikongatott a sípályákon, én csak örültem, hogy az élet adott még egy szánalmas napot nekem arra, hogy a boldog perceimet kiélvezzem Elliottal. Megtanultam, hogy egy rossz lépéstől elveszthetek mindent. Kemény és fájdalmas lecke volt, ami most is tépte a lelkemet a bennem tekergőző méregkígyóval együtt. Biztos voltam benne, hogy apa csak pipázgatva bámulta volna az öcsémet, ahogy ordítva száguld a leejtőkön, hogy anya most is le fogja ordítani Benjamint miért ment vezsélyes helyte, és láttam magam előtt a 15 éves húgunkat is, ahogy hóangyalt csinál, és minden második srácba belezúg, aki elhalad előtte, én pedig benjaminnal együtt biztosan arra készültünk volna, hogy elverjük a seggét annak, aki megbámulta. Elnyomtam magamban egy sóhajt, és inkább csak Elliot nyakához csúsztam vissza, hogy a kellemesen édes-kókuszos illata elmossa a fájdalmat.
Ahogy a nyakörv szóva került, és Elliot teljesen megadta magát, elégedetten és győzedelem ittasan vigyorodtam el majd megcsókolva húztam elő az ELliotots kezemet, hogy amit adott nekem ne vesszen kárba.
– Muci… Szórakozol velem…
- Én? - kérdeztem és ártatlan tekintettel néztem a barna szempárba, mintha tényleg smemi rosszat nem csináltam volna. Anya persze ennek sosem tudott ellenállni most sem. - Dehogy is - kontrázutam rá, majd a szabad tenyeremmel megborzoltam a haját.
– Nem kellett volna megtudnod, hogy a fülem az érzékeny pontom… Teljesen kiszolgáltatott vagyok neked - dünnyögte én pedig csak büszkén kihúztam magam, miközben lassan segítettem felkászálódni a hóból. Kicsit kezdte átitatni a kabátom és a nadrágom, és nem akartam a hátralévő időt betegen tölteni, vagy idióta idióta ízű löttyökkel.
- Előbb-utóbb minden gyenge pontodat felfedeztem volna, Nyuszi. Lebontottam a falaidat - mondtam, miközben leporoltam magamról a havat, és sóhajtottam egyet, miközben egy néma varázslattal leszedtem magunkról egy kis rajtunk maradt nedűt. Természetesen nem volt rajtunk semmilyen bűbáj ami elrejtett volna minket viszont annyira nem volt nagy forgalom, hogy mindenki lássa mit műveltünk. - Mit szeretnél csinál? - kérdeztem, de inkább mellőztem volna a hótestrészek építését, túlságosan élénkítő hatással volt ránk ezek szerint. Kézen fogtam, hogy elidnuljunk valamerre. Sétálni kezdtünk az úton, és végül kilyukadtunk egy egszerű kis utcarészen, ahol pár stand állt náhány árussal, és mindenféle különleges szuvenírt árultak, vagy pedig forrócsokt vagy forralt bort. Az egyik előtt egy szabályos csokiszökőkút volt, és mindenféle ízű forrócsokit lehetett ott kapni.
- Nyuszi? - kérdeztem felé biccentett fejjel, miközben előhalásztam egy szál cigit és az ajkaim közzé dugtam, miközben lassan meggyújtottam a régi, hűségesen működő öngyújtómmal. - Kérsz?

◂ csak tél ▸

2001. december 24 – 27.

◃ a i d e n ▹

I've been hearing symphonies
Before all I heard was silence
A rhapsody for you and me

style: winter outfit ║ zene: symphony

18+
Csúnyaszájú lettem és egyebek…

Aiden úgy játszott a testemmel, mintha valamiféle hangszer volna. Egy régi zongora, amit a hosszú, finom ujjainak puszta érintése dalra bír. Nem akartam, hogy mindenki hallja a sóhajaimat, hogy tudják mire képes… valójában a szerelmünket féltettem a világtól. Féltettem, hogy valaki odalép és elveszi, de élvezet eltompította a hangolkodásom.
– Elfedtem magunkat álcázó bűbájjal – mondta, én pedig még csak ellenkezni sem tudtam. Megadtam neki magam, remegve, forrón, bepiszkolva a ruhámat, a kezét, érezve közben a nyakamon a leheletét, az ajkait, a lágy sóhajt, amit egészen elfojtott magában. Ő is legalább annyira élvezte ezt, mint én, ismertem már, tudtam, hogy menten képes lenne letépni rólam a ruhát, de talán túl hideg volt, talán kicsit el akarta húzni az élményt. Csak lenyalta a nyomaimat az ujjairól, ami hátborzongatóan gyönyörű volt…
– Én? – kérdezett vissza, mikor egyszerűen közöltem vele, hogy szórakozik velem. – Dehogy is – borzolta végül össze a hajamat, megint tönkre téve az egészet. Már megszoktam, ezért egyre kevesebbet piszkáltam a fekete tincseket reggelente. Hagytam, hogy az arcomba simuljanak úgy, ahogyan maguktól úgy gondolták. Csak akkor foglalkoztam magammal komolyabban, ha családi vacsorán jelentünk meg, étterembe mentünk vagy ilyesmi.
– De… úgy játszol velem, mintha egy plüssmaci lennék. – Mormogtam megjátszott sértettséggel. Aztán hagytam magam felszedni a hóból. Éreztem, hogy mennyire átfáztam, ahogy a nedvesség a nadrágom szárán felgyűlt. A derekamnál is egészen nedves volt, így éppen időben szedtük össze magunkat arra, hogy ne fagyjunk meg túlzottan. A beteg Aiden nem volt vicces, főleg, hogy régen mindig engem vádolt, ha valami rossz történt vele.
–  Előbb-utóbb minden gyenge pontodat felfedeztem volna, Nyuszi. Lebontottam a falaidat – magyarázott, miközben a havat söpörte le a ruhájáról. Én csak összehúztam a bézs kabát cipzárját, így az oldalamat és a hasamat is jobban melegíteni kezdte a tömött anyag. Összakulcsoltam magam előtt a karjaimat, hagytam, hogy kicsit rázzon a hideg is.
– Alig várom, hogy elbontsd azokat a falakat. De tudod, néha egyszerűbb csak beugrani a fal mögé. – Sóhajtottam fel és lágyan elmosolyodtam. Aidennek persze már régen nem kellett ugrania. Már régen megfogtam a kezét és behúztam a saját határaim mögé, hogy talán hamarosan újabb sebet ejtsen rajtam. Most Aident választottam. Most Aident akartam… mert fogadalmat tettem, hogy a tiéd leszek örökre. A szemében éreztem, egy pillanatra komolyan, aztán hagytam elkapjon az a téli, hideg forgatag, amiben eddig is voltunk. Most boldognak kellett lenni. Annak volt az ideje. Itt nem volt helye félelmeknek.
– Mit szeretnél csinál? – kérdezte Aiden, ahogy összefűzte az ujjainkat. Én csak odahajtottam a fejem a vállára. Aztán sétáltunk tovább, hogy egy kisebb utcára lyukadjunk ki. Itt minden a karácsonyról, a télről és a síelésről szólt. Ott pedig éppen néhány stand várakozott, mindenféle illatos árúval és giccses szuvenírrel. Az orrom azonban tökéletesen kiválasztotta a rengeteg aromából a csokiillatot és aztán megpillantottam a csokiszökőkutat.
Nagyokat pislogva álltam meg, szinte vissza is rántottam a tovább sétálni vágyó Aident. Még hallottam, ahogy kattan az öngyújtója, de engem egészen megbabonázott a folydogáló édesség látványa.
– Nyuszi? – kérdezte, én pedig rápillantottam. – Kérsz?
Csak lassan bólintottam. Éreztem, hogy a szemeim kisfiúsan csillognak, aztán a következő pillanatban a nyakába vetettem magam és megpuszilgattam az arcát, a nyakát, a fülét… és csak akkor húzódtam el, mikor a hirtelen jött rózsaszín köd leszállt: – Muci, kérlek, szerezz nekem. – Tettem hozzá.
Közben egy öreg néni odajött hozzánk és franciául karattyolva a kezünkbe nyomott egy-egy börgét, majd Aidennek mutogattott valamit: – Cinq euros – Üvöltözött és nagyon gesztikulált hozzá, hogy Aiden megértse.
– Szerintem doxyt akar eladni nekünk. – Jegyeztem meg halkan és a csizma alakú, piros bögrét szorongattam.

[2002. december 24-27.outfit >><< songthe snow calms my restless soul18+]

2002. december 24-27.
outfit >><< song

the snow calms my restless soul

18+

Szerettem jástzani Elliot testével, akárhol is voltunk. Szinte olyan volt, mintha saját magam is megszűntem volna  akorlátaim között létezni. Különleges, megmagyarázhatatlan mágia fezsült meg kettőnk között, ami egyszerűen szépen lassan elfelejtette velem a falakat, az álarcokat, és a bennem burjázó szénfekete kígyó kegyetlen mérgét is. Lassan visszaszokattam magam a varázsláshoz is, nem adhattam fel mindazt, amim volt, a fájdalmat pedig a mélységben nyomtam el, ahol minden mást is rejtegettem a szörnyeimmel együtt. Szinte szabályosan izgató volt ELliot látványa a kezeim alatt, amint a selymes hajában megültek a hófehér hópihék... Mintha csak egy festmény lettünk volna a hóterger közepén.
De… úgy játszol velem, mintha egy plüssmaci lennék - jegyezte meg elliot, amire én csak egy ártatlan jófiús viygort villantottam halványan felé, miközben elindultunk nézelődni. Furcsa volt és kissé szokatlan ez a muglis közeg, de már kevésbé volt számomra is idegen, és jól esett felvágni Elliotnak azzal, hogy egy kicsit jobban tisztában voltam pár dologgal velük kapcsolatban, ő pedig mindenre olyan aranyosan és bájosan rácsodálkozott. Szerettem mindig okosabb lenni a többieknél, és ez azérrt most is simogatta az én hatalmas egómat persze. talán ennyi előnye volt annak, hogy az öcsém sárvérűekkel volt együtt a pirosak között, meg az a pár év a muglik mellett se volt olyan hazsontalan.
- Alig várom, hogy elbontsd azokat a falakat. De tudod, néha egyszerűbb csak beugrani a fal mögé - mondta elliot, miközben elhaladtunk egy ház mellett, amiről hatalmas, vaskos jégcsappok csüngtek levfelé, kissé visszatükrözve a körülüttünk lévő világot.
- Nyuszi én simán csak behoppanálok, nem vagyok Benjamin - forgattam meg a szememet, miközben az édességes csokis standhoz értünk, ahol friss karácsonyi fahéjjas és csokoládés mázeskalácsos illatok terjengtek. Persze ezt mondtam, de ő is nagyon jól tudta,, mennyire sok kűzdelmes és hosszú út volt mögöttünk ahhoz, hogy beismerjem magamnak az érzéseim, és ne csak meneküljek előlük, ahogy eddig is tettem. Vagyis talán még most is inkább elnyomtam magamban ezeket, de ELliottal kapcoslatban, a családommal kapcsolatban őszinte akartam lenni. Ennyivel tartoztam nekik. Ennyivel tartoztam az apámnak.
Elliot persze teljesen beprögött a csokis cuccoktól, amit a néni szerűség árult, és miközben lassan eltűnt a kabátunkról is a hógolyózás nyoma, csak halvány mosoly jtszott a szám sarkában, amiért ilyen bájosan lelkesedett a dolgokért. Én sosem tudtam így viselkedni, benjamin is egyenesen lázba jött a szá,ára izgalmas dolgoktól, - lehet ez most Esther legnagyobb bánata is - én viszont csak mélyen magamban lelkendeztem, vagy egyszerűen csak csodáltam a magam módjával a dolgokat.
- Muci, kérlek, szerezz nekem.  - fordult felé, miközben megcsókolgatott, én pedig halkan sóhajtottam egyet és megköszürültem a torkom, hogy egy gyors csókkal leokézzam a válaszomat, megszólalni úgy sem tudtam a sook hízelgő pusziktól, de ezeknek még az én jégszívem sem tudott ellenállni. Eközben a nő már a kezünkbe is nyomta a bögrét, mindenféle színes pillecukorral, mézescskácsos reszelékkel gazdagon megszórva, ami kegyetlen cukorboombának tűnt és én halbványan fintorra is húztam a számat, de amint követelte az árat.
- Szerintem doxyt akar eladni nekünk. - dünnyögte mellettem Elliot.
- Doxy? Dokxy? hah? EURO. E-U-R-O! - magyarázta a meglehetősen éles hallású francia nő. Csak sóhajtottam és a kezébe nyomtam a mugli pénzt. Áldottam a zsenialitásomat, hogy az átváltásokat elintéztem még a Gringottsban jóval az indulás előtt. Természetesen mert Aiden Fraser egy zseni volt.
- Gyere nyuszi, ha jó nyuszi leszel, megihatod az én forrócsokim is - dünnyögtem, miközben bizalmatlanul méregettem a mikulás sapka alakú bögrét, bár még valamit rikácsolt utánunk  anő, már nem érdekelt. Inkább kívántam most egy kis forralt bort, mint ezt a tömény édességet.
Odébb félre is álltunk, hogy nyugodtan egy magasított asztal mellett el tudja ELliot szürcsölni a forrócsokit, mert így legalább kevésbé önti le magát, mint ha sétálnánk. Körülöttünk rengeteg túrista mászkált, mindenféle nyelveken cseverészve, én pedig továbbra is azt az egy férfit néztem magam előtt, aki a világot jelentette nekem.
- gyönyörű vagy, nyuszi - suttogtam közelebb hajolva hozzá, mert... csak hirtelen ki kellett mondanom. - Szeretlek.

◂ csak tél ▸

2001. december 24 – 27.

◃ a i d e n ▹

I've been hearing symphonies
Before all I heard was silence
A rhapsody for you and me

style: winter outfit ║ zene: symphony

Aiden közelében minden forró volt. Forró és biztonságos, csodálatos és boldog. Ha a keserűség rám is talált, úgy állt ott mellettem, mint egy erős oszlop, amit semmi sem tud kidönteni. Az egész életünk megváltozott. Az egész életünk valahogy olyan furcsán más lett… mintha ő nem ugyanaz a kölyök lenne, mintha én nem ugyanaz a sebzett férfi lennék, akik tavaly karácsonykor együtt éltek és próbáltak normálisnak tűnni. Az az élet elmúlt a szakításunkkal, ez pedig valami új volt. Érett és szép, puha és finom, mint egy ölelés. Nem kívánhattam volna jobbat sem. Talán azt is elfogadtam volna, ha véget ér, mert az emléke gyönyörű lett volna.
– Nyuszi én simán csak behoppanálok, nem vagyok Benjamin – mondta Aiden, mikor jóformán meghívtam a fal mögé, ami mögött magamat őriztem. Már sokan lerombolták, de mindig újra kellett építeni, hogy ne érjen el semmiféle fájdalom.
– Nem érdekel, hogyan érkezel. Csak legyél a falon belül.– Mosolyodtam el, ahogy a tekintetem a csokiszökőkútra vándorolt. Éreztem, ahogy a nyál összefut a számban és csak arra tudtam gondolni, hogy most rögtön bele akarok kortyolni abba az édes illatú forrócsokiba. Talán Aiden pont ezzel a szándékkal hozott ide, hogy valamilyen úton módon megint megetessen… mert ő foglalkozott velem. Sosem volt erőszakos vagy éppen akaratos velem, nem kényszerítette az evést. Csak óvatosan terelgetett, meglepő türelemmel.  Benne minden megvolt, ami bennem nem. Kivárta szép lassan, hogy minden a medrébe kerüljön, nem hajtotta az időt, a dolgokat… türelemmel figyelt mindent, én pedig éppen ezért meg tudtam neki adni mindent.
Ebből a kellemes, romantikus hangulatból csak az eladó tudott minket kizökkenteni. Ő nyomta a kezünkbe a bögréket. Az enyém csizmaforma volt, Aiden pedig egy manósapkára hasonlított. A forrócsoki tetején csillámok, pillecukor és minden édesség volt, ami csak kellhetett az embernek, hogy cukorsokkot kapjon, ha nem Elliot O’Marának hívják. Aztán persze hablatyolni kezdett franciául.
– Doxy? Dokxy? hah? EURO. E-U-R-O! – magyarázott, olyan éles hangon, mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy nem fizetünk. Aztán még persze a kezét is lobálni kezdet. – Tu es un idiot! – Mutatott rám, mintha nem érteném, pedig az a szó még angolul is ugyanúgy van. Erre csak megforgattam a szemeimet.
– Szuper. Még franciául is tudnak sértegetni itt… doxy-szagú asszonyság – morogtam picit, aztán beleittam a forrócsokiba, ahogy Aiden kezében csilingelt a pénz és átadta a nőnek. Az pedig nagy vidáman tovább is állt, mintha minden a legnagyobb rendben volna és még a szidásomat is elfelejtette.
– Gyere nyuszi, ha jó nyuszi leszel, megihatod az én forrócsokim is – mondta. Aztán a nő még valamit rikácsolt utánunk arról, hogy mekkora idióták vagyunk… de ezt már meg sem említettem Aidennek. Inkább hozzábújtam és belenéztem a bögréjébe.
– Tudod, Mucus, én mindig jó nyuszi vagyok. Teljesen elkényeztetlek. – Suttogtam és megtámaszkodtam az asztalnál. Innen tökéletesen látszottak a hatalmas, hósipkás csúcsok. Ahogy elnéztem abba az irányba, valahogy béke fogott el. A hajamat kicsit megborzolta a szellő, az apró hópelyhek pedig megültek a szempillámon. Ezt szerettem a télben, minden hidegsége ellenére maradéktalanul gyönyörű és tiszta volt. Nyálas gondolat… de nem számított.
– gyönyörű vagy, nyuszi – suttogta Aiden, ahogyan közelebb hajolt. A bóktól pedig éreztem, hogy megint fülig pirulok. – Szeretlek.
Éreztem, hogy egy korty a forrócsokiból megül a torkomon. A köhögés szinte azonnal kiszakadt belőlem, mintha éppen megfulladni készülnék. Remek, O’Mara, tedd már tönkre a romantikus pillanatot…. úgy kell azt! A hang szokás szerint korholt az ügyetlenségemért és annyira, de annyira igaza volt.
– Én is… khöm… – köszörültem meg a torkom, hogy ne legyen rekedt a hangom. – Szeretlek. – Mosolyodtam el, aztán persze ettől is zavarba jöttem, és ahogy megint belekortyoltam a kakaómba, köhögni kezdtem ismét. Ezúttal Aidenre prüszkölve az ital nagy részét.
– Jaj, Muci, annyira sajnálom… félre nyeltem! – Dünnyögtem és elkezdtem a sálammal törölgetni mindent részét.

[2002. december 24-27.outfit >><< songthe snow calms my restless soul18+]

2002. december 24-27.
outfit >><< song

the snow calms my restless soul

18+

- Nem érdekel, hogyan érkezel. Csak legyél a falon belül - mondta mellettem ELliot, én pedig felsóhajtottam. Valahogy mind a kettőnknek meg volt a saját fala, amiben meghúzódtunk, és amit nem akartunk, hogy más betörjönk, csak a magányunk csöndjében szerettünk volna ott létezni, vagy akár szépen lassan, csendesen megszűnni, és eltűnni. Nem akartam, hogy bárki lássa az iagzi énemet, amit olyan mélyre temettem, mert én is undorodtam tőle, valaki megtalálja. ELliot mégis meglátta, azt is. Látta a legrosszabb arcomat és mellettem maradt. Fogta a kezemet a sötétben, és menedéket nyújtott a legrosszabb pillanataimban, akárhányszor is hagytam magára hetekre, hónapokra, mindig a karjai közzé fogadva ölelt meg úgy, mintha megint csak nem akarna sose elengedni.
Ugyan olyanok voltunk, mégis ELliot a falai mögött is ugyan olyannak tűnt a szememben, egy férfinak, aki sebzett, aki túl sok szenvedést kapott az élettől, és valahogy mégis arra várt, hogy egyszer végre ne rohanjak el mellőle, hogy egyszer végre én is a falai között maradva fogjam meg a kezét, De már nem voltam olyan gyáva és ostoba kölyök, mint egy évvel ezelőtt, nem féltem attól, hogy érezzek, hogy azt kimutassam. És tudtam, hogy sosem hagynám el. Esküt tettem, fogadalmat, hogy benne maradok a fala mögött, még akkor is, ha minden olyan sötéten kegyetlenül szánalmasan rossz, sem fordítok neki hára. Fraser voltam, és szerettem.
- Én már rég ott vagyok, Nuyszi - pillantottam mélyen a szemébe, hogy aztán megkezdjünk egy kis sétát.
Közben sikerült venni forrócsokit is, és még annyira a francia asszonyszerűség sem izgatott, egyszerűen cska gyönyörködtem ELliotban, a csodás tájban, és csak elmerültem mindenben, ami szép volt. Szerettem a pillanatban megállni, és olyan sokat elmeregeni rajta, és talán ebben volt a leginkább közös pontom az apámmal. Csak ülni és figyelni a pillanatok rezzenéseit minden egyes kis részletet alaposan megfigyelni, hogy a tökéletességben felfedezzek valami végtelen békességet. Talán már nem is emlékszem, mikor álltam meg így és figyeltem, anélkül, hogy bármi is az életemet fenyegette volna. Az utolsó közös nyarunkon érezhettem ezt a Tökéletes kékségben töltött pár nap alatt. ELliot mellett megtanultam újra megállni, és újra gyönyörködni. talán emiatt is csúsztak ki a számon azok a szavak, amiktől aztán ELliot teljesen ledöbbent és zavarba jött.
– Én is… khöm… Szeretlek. - Villantottam rá egy félisteni vigyort, de pesze zavarba jött megint. Annyira, hogy szinte telibe köhögött az ital tartalméval, ami forrón érintett, és terítette be a kabátomat. Csak sóhajtottam egyet, és az égnek emeltem egy pillanatra a tekintetemet, majd a csikkel a számban pöfékelve megcsóváltam a fejemet.
- Jaj, Muci, annyira sajnálom… félre nyeltem! – hebegte ELliot, ahogy a forrócsoki maradványát kezde el leitatni a kabátomról,  apulcismról, és mindenemről is. Ez volt az egyik béna hátránya, ha az ember egy mugli helyen volt, hogy rohadtul nem lehetett ezeket a kis baleseteket egy pillanat alatt eltűntetni.
Megfogtam a kezét, és és egy bizonyos pont felé irányítottam, egy nagyon rövid időre, de annyi talán elég is lehetett, hogy továbbra is ott ülljön az a bájos, zavart pír az arcán.
- Azt hiszem el kell, hogy gonodlkodjam azon, hogy megbocsájtok-e. Talán ha megmosdatsz és leápolsz - húztam közelebb magamhoz, majd a csikket a kezembe fogva leheltem az ajkaira egy forró csókot, miközben behúztam egy félre eső kis helyre, ami nem láthattak nagyon be a muglik, és csókok közepette a farzsebembe nyúltam, hogy a hófehér pálca köré fonjam az ujjjaimat. - Nagyon teperned kell - kacsintottam rá egy vigyorral, majd a következő pillanatban el is hoppanáltam vele, hogy újra forró, lüktteő táncba kezdjünk a forró jakuzzi habjai között.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A
JÁTÉKOT!