Ne etesd a kelpie-t!
- Avagy a Fekete szépség -
2002. november utolsó hétvégéje
my drowning heart
Támadjak? Meneküljek? Próbáljak meg egy nehezebb bűbájt, hogy levegőt kapjak? Varázsolnom kellett volna valamit, de én a megfelelő ige helyett mire gondoltam… Vagyis inkább kire… Rájöttem, milyen sok tapasztalatom van már a súlytalan lebegésben miatta. Persze, itt a vízben volt azért némi gravitáció, de nem annyi, amivel ne tudtam volna megküzdeni az életemért. Úgyhogy a pálcát most két kézzel ragadtam meg, de már nem a felém közelítő lényre fordítottam a hegyét, hanem lefelé, a sötét, iszapos mélység irányába. Ezen szerintem még maga a kelpie is meglepődött.
Aqua eructo!-tól zengett a fejem, és bár nem mondtam ki hangosan, nonverbális kiabálással is sikerült a varázslat. A rakétaelvnek köszönhetően megindultam felfelé, ami azért is volt szerencsés, mert így épp elkerültem a kelpie újabb rohamát. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy a varázslat ne szakadjon meg, de szépen és egyre biztosabban gyorsultam a felszín, és kicsit sréhent a part felé felé. Tessék, Fawcett prof, csak ennyi kell a sikeres motivációhoz, nulla fok körüli hőmérséklet, aggasztóan oxigénhiányos állapot, egy istentelen nagy bestia és egy rakat életveszély.
Fékezés nélkül törtem át a felszínt, de amikor levegőt vettem, a varázs megtört. Fájt a tüdőmnek a friss, fagyos oxigén, de már nagyon kellett. A sekélyebb vízbe zuhantam vissza hanyatt, a hátam kavicsos, iszapos medernek ütközött egy kis merülés után. Úgyhogy vergődve-csapkodva hátráltam, és sietve elértem a tó partját, hogy ott aztán összegömbölyödve, kuporogva dideregjek és ziháljak levegő után, apró párafelhőket fújva, amiket a hold szép fehérre festett. Szánalmas állapotban, minden porcikámban fájdalommal, de legalább éltem.
Remegő kezemben tartottam a pálcát, és próbáltam nem elejteni. Fogalmam sem volt, utánam tud-e jönni a bestia, túl a víz határán, de egyelőre közeledett. Láttam a fekete testet, a furcsán kék, szinte világító szemeket a vízszintes pupillával. Engem akart, ez nyilvánvaló, de hogy miért… Akadt itt más ennivaló is számára, miért épp emberre éhezik? Talán nem maga a hús, amiben hiányt szenved. Azok a szemek… Valahogy mást mondtak nekem.
Ő vízpárából fújt felhőt a fagyos éjszakába, aztán a mélyvízből elrugaszkodott, hogy a sekélyesbe szökkenjen, és elérjen engem. Hogy nem volt a vízben, olyannak tűnt csak, mint egy megvadult ló. Egy kísérteties, kék szemű és képtelenül hosszú sörényű, de köznapi ló. Olyat pedig láttam már.
- Glacius!
Rekedt volt a kiáltás, elgyötört torkomtól ez volt a legtöbb, amire tellett, de azért a mágia tette a dolgát, jól időzítve. És a lény patái durván koppantak a tóra telepedő jégpáncél tetején. Nem vagyok egy különösen erős boszorkány, de mivel itt már eleve fagy van, tulajdonképp csak rásegítettem a varázslattal a természet munkájára. A víztükör nem fodrozódott többé, a holdfény vastag, kemény rétegen verődött vissza. És árnyékot vetett rá a döbbent kelpieről.
A lény annyira meglepődött, hogy hirtelen azt is elfelejtette, hogy engem akart az imént még megenni. Láthatóan eluralkodott rajta a rémület, idegesen topogva, patáival a jégbe kapálva próbálta megérteni, mi történt. Pont mint az a fekete vadló a körkarámban.
Apámnak sok módszere volt arra, hogy a lovakra kényszerítse az akaratát - de lényegében mégis mind egyféle volt, az erőszak. Azzal a lóval végül nem boldogult, de mikor ő lemondott róla, akkor titokban én mással próbálkoztam.
A lovak társas lények. Aki lemarad, az egyedül marad. És a magányos ló a vadonban, az halott ló. Egy darabig persze, ha elég kemény és elég erős benne a harcolni akarás, elboldogulhat, de menekülő állatként az ösztöneikbe van kódolva az összetartás. Nem képesek folyamatosan túlélő módban, küzdelemben élni. Az indiánok úgy fogják be a musztángokat, hogy napokig követik, hajtják a ménest. Nem bántják őket, nem akarják őket “betörni”, csak mennek utánuk tisztes, de látható távolságból, finom nyomást gyakorolva rájuk. Aztán egyszer csak az emberek visszafordulnak, és hazamennek, a ménes pedig megfordul, és velük megy. Ez egyébként a csapaton belül is működik, a rangidős kanca úgy fegyelmezi a rendbontókat, hogy elzavarja őket a többiektől. Addig hajtja, űzi, míg az megbánást nem tanúsít. Akkor visszatérhet. Ezt egy ember is tudja imitálni egy körkarámban - vagy ahhoz hasonló területen, ahova összezárja magát a ló/félével.
Amíg a kelpie a helyzetét próbálta felfogni, és az alatta fejjel lefelé ácsorgó másik kelpie-t nézegette döbbent érdeklődéssel, akár kereket is oldhattam volna. Volt már annyi koncentrációm, hogy dehoppanálhattam volna. De én remegősen feltápászkodtam a fagyos, csúszós sárból, és óvatosan a tó jegére léptem. Nem fog örökké tartani, de mivel most épp nulla fokhoz közelít a hőmérséklet, egy darabig kitart. Talpam koppanására a kelpie felhagyott tükörképe dühös tanulmányozásával, és felém kapta a fejét. Úgy tűnt, hirtelen jutott eszébe, miért is indult el az előbb. Összerakhatta a fejében azt is, mitől nem tud “hazamenni” a tó fenekére. Újult dühvel vetette felém magát, csakhogy nem számolt egy dologgal. Ez már a szabad levegő terepe, nem az övé. Én pedig már tudom, mivel van dolgom.
- Flagellii!
Elronthattam a varázst, mert nem éreztem az ostorcsapást, és nem láttam a hosszú csapót sem megjelenni, de hangja azért volt. Úgysem egészen a lényt céloztam, csak figyelmeztetésnek szántam, annak meg is tette. A csattanástól a fenevad megtorpant, és izzókék szemeit forgatva, fejét dobálva dühöngött.
- Nem akarlak bántani. De látod, ismerem, milyen nyelvet szoktál meg - mondtam halkan, rekedten. Közben beljebb sétáltam a tó jegére, óvatosan, aprót meg-megcsúszva elevickéltem a közepéig. A lény közben megpróbált a hátam mögé kerülni. Egy kicsit úgy csináltam, mintha ezt hagynám, de aztán utána fordultam. Amaz fújtatva, óvatos kocogással kőrözött körülöttem. Ő kereste, hogyan tud kikerülni a pálcám hatósugarából, és hátba támadni, én pedig hajtottam folyamatosan, nem veszítve szem elől egy pillanatra sem. A füleit a nyakára sunyta mérgében, hogy úgy tűnt, nincsenek is. Az orrát gonoszan, útálkozva ráncolta össze, és látszott, a fajében csak az jár, miképpen haraphatna vagy rúghatna meg.
- De hátha más nyelvet is tudsz. Amit már rég használtál. De talán emlékszel…
Belegyorsítottam egy kicsit a forgásba, aztán elléptem a tó közepéről. Megcsúsztam persze a nyavalyás jégen, de a pálcám nem maradt le a célponttól. Félig beléptem a fenevad elé, aki hirtelen nem tudta, mit tegyen, szemtől szembe nem mert támadni, de meghunyászkodni se akart. Végül csúszva, megbotolva, kelletlenül irányt váltott, és elindult a másikfelé körülöttem.
Ezt újra és újra eljátszottam vele. Közben egyre gyorsabb jármódra kényszerítettem, a botorkálós ügetésből fújtatós-csúszkálós vágta lett. Lobogott a hosszú, éjjelszín sörény, élesen kopogva a jégbe kaptak a fekete paták. Csikorgott a forduló, apró jégkristály-szikrák röppentek szanaszét.
Lassan olyan volt ez, mint egy furcsa keringő. A teremtmény már várta, mikor lépek fordulok elé újra, mikor váltunk ismét irányt. Aztán megpróbált begyorsítani, és a köztem meg a nádas közti vékony mezsgyén elrobogni mellettem, és azért sem fordulni, de én kitartottam, és egészen az útjába álltam. A pálcát el is felejtettem, csak őt láttam, és csak én voltam. Ő meg ágaskodva fékezett, ropogott a jég, ahogy feldobta magát. Dühös volt még talán, de már érdeklődő is, és nem utálkozó. És gyönyörű. Megigézett, ahogy dolgoztam vele.
Aztán végre megláttam a fülét. Nem sunyta gyűlölettel a nyakára már, hanem felém fordította, figyelme jeléül. Nem vágta már fel harciasan a nyakát, hanem lazán előre nyújtotta. Kicsit lassítottam a lépteinken, lemaradtam a forgásban tőle. És ő is lassított, újra páros ütemet dobolva ügetett körülöttem.
- Nem olyan nagy ez a tó. Biztos nagyon magányos vagy itt. És nagyon utálhatod a világot.
Nem tudom, miért beszéltem egyáltalán hozzá, de valahogy jöttek a szavak. Talán nem is az értelem volt a fontos, nem tudom, ez a lény mennyire intelligens egyébként. De a hangszínt biztos érti. Már nem fixíroztam támadólag a szemét, csak a szemem sarkából figyeltem rá, de szerintem ő is óvatosan az arcomat tanulmányozta. A puha, bársonyos lóorr még lejjebb ereszkedett, és ahogy a lény halkan kocogott körülöttem, prüszkölve ezüstpárát fújt a jégtükörre.
- Tudom, milyen ez. De nem kell egyedül lenned. Ha szeretnéd, itt maradok még Veled. És aztán visszajövök Hozzád.
Egészen lelassult, ahogy körülöttem keringett. Már nem is a lehető legtávolabb maradt tőlem, a nádas vonalától jóval beljebb lépkedett, kisebb körben körülöttem. Én sem űztem már, inkább csak mutattam az irányt a pálcával, amelynek hegye nem is rá mutatott, és nem is izzott már. Nem is támadólag figyeltem az ő szemét, inkább csak néztük egymást, kutattuk, mi jár a másik fejében. Egész hasonló volt a két összekapcsolódó szempár. Nem is vagyunk mi olyan különböző szörnyetegek.
Aztán megálltunk. Féloldalasan egymásnak, ő rámbámult, én pedig lassan elfordultam tőle, csak a vállam felett, a szemem sarkából figyeltem őt. A pálcát leengedtem, a lény a hátam mögé került. Most rámronthatott volna. Körülöttünk finoman siklott a zúzmarakristályokat és holdfényt sodró szél, a környéken néma, dermedt csend ült.
Halk patakoppanást hallottam a hátam mögül. Megdobbant a szívem, a kicsi, pegazusos tetoválás aggodalmasan dobolt felette, de én azért sem mozdultam most meg. A vizes ruha undokul tapadt rám, de még a remegésen is úrrá lettem, és lassú légvételeket erőltettem magamra a szuszogás helyett. Újabb koppanás hallatszott, egyik lépés következett a másik után, lassan, ritmustalanul, de egyre közelebb. Már levegőt venni sem mertem, de nem mozdultam, nem emeltem fel a pálcát, alig fogtam csak elfagyott ujjaim között.
Aztán a fekete patás megérkezett mellém. Orra a vállamat súrolta, meleg párafelhőt fújt a nyakamba. Volt annyira közel, hogy egy gyors mozdulattal keresztül haraphatta volna a torkom, de már valahogy tudtam, hogy nem fogja megtenni. Már nem ő volt, meg én. Már mi voltunk. Szabad kezem lassan felemeltem, és óvatosan a lény elé emeltem. Hagytam, hogy ő tegye meg az utolsó centit, míg egymáshoz értünk. Most vettem csak észre, hogy a foga véres nyoma ott volt a csuklómon, a hidegtől a vérzés elállt ugyan, de a seb azért ott volt. Nem bántam. A széles, hullámos üstöktől keretezett homlok a tenyerem alá simult, én pedig a torkomban dobogó szívvel finoman, hitetlenkedve somolyogtam.
Nagyon óvatosan haladtam. Először megcirógattam a nyaka oldalán, aztán egyesével, lassan kiszedtem a sörényébe akadt kagylótörmeléket és szúrósabb vízinövényeket. Az ujjammal finoman végigsimítottam a selymes szőrrel borított, kecses nyakat. Így tűnt csak fel, mennyi heg és sebhely bújik meg a fekete szálak alatt. Végigtapogattam az erős vállat, végigsimítottam a széles, izmos házon. Megvizsgáltam a szikár, karcsú lábakat. A hátulsókhoz nem mertem nyúlni most még, de az elülső patákból ki tudtam piszkálni a beléjük szorult kényelmetlen kövecskéket. A kelpi néha idegesen fészkelődött, de látszott, hogy belül harcol magával, és tudja, hogy végső soron nem jár rosszul, ha tűr még egy kicsit.
Úgy belefeledkeztem a gondoskodásba, hogy csak a jég baljós ropogása térített magamhoz.
- Mennem kell. De visszajövök. Hozok majd enni is, bár… leginkább csirkét. Remélem, beéred azzal is - mondtam, és hátrálni kezdtem a part felé. Ahogy a lóféle nyugodtan ballagva követett, azon gondolkodtam, vajon csúnyán kihasználásnak számít-e, ha esetleg a jövőben megetetnék vele három, számomra gyűlöletes illetőt is.
- Vigyázz magadra. És... légy jó - súgtam már a partról. A kelpie pedig csak állt, még mindig kicsit gyanakodva, hezitálva bámulva vissza rám. Az a kék tekintet végülis egészen hasonlított az enyémhez. Aztán a jég egy nagy roppanással felhasadt alatta. Fellendült a sörény, csobbant a lótest, és a lényt elnyelte a fekete víz. A jég eltűnt, bár a part közelében maradt már egy vékony hártya, jelezvén, hogy hamarosan mágia nélkül is beköszönt a fagy. De a csillagok fénye újra a hullámokon hintázott - megigézve néztem még kicsit a táncukat, mielőtt rádöbbentem volna, hogy mi is történt az előbb, és hogy itt állok bőrig ázva, dideregve, tele zúzódásokkal és véres csuklóval. Nagyot, remegőset és rekedteset sóhajtottam, aztán az öklömmel kitöröltem a szememből a hurrá-élek könnyeket, majd megráztam magam, és elgémberedett lábaimat gépiesen egymás elé pakolgatva elindultam vissza a Roxmortsba vezető úton, hogy találjak valakit, akitől megkérdezhetem, mi is a ruhaszárító-bűbáj varázsszava, mert arra pont nem emlékszem. Talán addig már csak nem fagyok halálra, ha ezt az egészet túléltem...
VÉGE