Mirci Harpell küldetései

Ne etesd a kelpie-t!
- Avagy a Fekete szépség -
2002. november utolsó hétvégéje




come little children

Bár nekik van a szárazföldi teremtmények közül a legnagyobb szemük, a lovak nagyon ritkán néznek farkasszemet bárkivel. Az ő nyelvükön az a támadás jele. Észre kellett volna ezt vennem.
De el voltam foglalva a gondolataimmal, amik idáig űztek. Mert a forrongó bosszúvágyat nem tudtam magam mögött hagyni a roxforti órákra rohanva. A tehetetlen dühtől nem szabadulhattam Roxmortsba menekülve. Nem tudtam lerázni az ide vezető saras erdei úton sem. Nem fújták ki a fejemből a korhadó avar, és fagyos víz illatú levegő sem. Úgy ült rajtam a súly, mint a körülöttem gomolygó köd az ősziesen sötét, elszürkült esti tájon.
Lekuporodtam egy nagyobb kőre a rezzenetlen tükrű tó partján, és néztem a fehér ködfellegek lassú gomolygását. Hallgattam a csendet, próbáltam beengedni a fejembe, hátha beleszivárog, és elnémítja a zsivalyt, ami állandóan, kíméletlenül űzött. Még mindig nem találtad meg a gyilkosokat. Feleslegesen töltöd az időt. Feladtad az igazságot? Elárulod a családod. Nem lehet addig jövőd, amíg él az a szörnyeteg, akivel találkoztál, és az a másik kettő, aki nyilván ugyanolyan...” De hiába holt el a környéken minden fűszál, és hullot le a fákról minden megrozsdásodott, aszott falevél, hiába osontak körülöttem lábujjhegyen a köd felszínét finoman fodrozó gyenge fuvallatok is, a tökéletes, halotti csend sem tudta elhallgattatni a kínzó fájdalmat.
Egy halk csobbanás vonta magamra a figyelmemet, amikor épp beleharaptam volna  a Mézesfalásból hozott répatorta-szeletbe Akkor láttam meg a lényt, és ő is engem. Rám emelte szinte világító, kék tekintetét, és engem elöntött a jeges, borzongató ámulat. Ha a szem a lélek tükre, akkor a kék szemű lovak… Még akkor is földöntúliak, ha varázstalanok.
Hát még ez. Tudnom kellett volna, de nem gondolkodtam. Csak néztem az ébenszín, csillogó szőrt, a képtelenül hosszú, hullámos sörénytincseket, amik a tóba értek, majd abban szétterülve elvesztek. A felhők közül átderengő hold ezüstfénnyel élesen kikontúrozta a kiugró pofacsontot, a hegyes vállakat, a bordák párhuzamos csíkjait, és a kecses, vékony inas lábakat.
Ha éreztem is valahol, hogy az éhes tekintet nem a kezemben tartott finom falatnak szól, a jeges íriszek vonzása elhallgattatta a balsejtelmet. Szinte megigézve keltem fel a kőről, és lépkedni kezdtem felé. Nem pontosan az irányába, hanem óvatosan féloldalazva, mert így szoktam meg a lovaknál. De az óvatoskodásom felesleges volt, mert ő csak állt, egyenesen rám meredt, és bámult rezzenéstelenül, úgy várta, hogy odaérjek.
Halk csobbanással léptem a part sekély, jeges vizébe, és a lény ekkor lépett felém egyet, így már karnyújtásnyira voltunk egymástól. Az a tekintet volt hosszú idő óta az első dolog, ami kitörölt a fejemből mindent. Talán éreztem a halálos fenyegetést, de semmi mást. Sem fájdalmat, sem tehetetlenséget, sem a marcangoló, tehetetlen dühömet. Úgyhogy ha éreztem is, nem érdekelt. Csak álltam előtte megigézve, és lassan, kinyújtott ujjakkal a tenyeremen felé kínáltam az uzsonnámat. És vele a karomat is.
Még egy pillanatig álltunk így, körülöttünk nem mozdult semmi, csak a köd fodrozódott finoman. Aztán apró, fehér párafelhőt sóhajtott a ló, és én akkor jöttem rá, hogy most először láttam levegőt venni. És ahogy a felleg elszállt közülünk, a hold fénye pedig szűretlenül esett rá, már láttam, mi is valójában. A sörénytincseket fekete hínárból, képtelenül csontos lópofát, a finoman kivillanó fehér, tarajos metszőfogazatot. Úgy letaglózott, hogy nem tudtam megmozdulni, elmenekülni, de még sikítani sem. Egy dologra maradt időm. Egy hatalmas levegőt venni.

Folytatása következik!

Ne etesd a kelpie-t!
- Avagy a Fekete szépség -
2002. november utolsó hétvégéje

 


come little children

Hirtelen zárt körbe a jeges sötétség, ahogy a fenevad lerántott. A csuklómba fájdalom hasított, ezüstös buborékok meg sötétvörös örvények kavarogtak körülöttem, és végtelennek tűnő, fekete víz. A lény elengedett egy pillanatra, és eltűnt a szemem elől. Nem tudatosodott még, hogy miféle teremtmény is csalt kelepcébe, de éreztem a hullámait, ahogy körbeúszik és tudtam, azt fontolgatja, honnan csapjon le rám.
Ez is egy olyan pillanat kellett volna legyen, mikor lepereg az ember szeme előtt az élete. Ám nekem nem olyan volt. Mélyen a lelkem legrejtettebb zugában mindig égett egy kicsi abból a pusztító tűzből, amiért még bosszút kell állnom. Lehet, hogy az a láng egyszer majd az ellenségeimmel együtt engem is elemészt, de valamire hasznos is volt. Nem tudta kioltani még egy egész tó összes jeges vize sem. Ez nem az az elem volt, amitől félek. És a lófélék nem azok a lények, amik komolyan rám tudják hozni a frászt.
Nem néztem végig az egész életutam, csak egy emlékkép ugrott be, mert csak egy kellett a túléléshez. Kölyök voltam még, és megvolt a farmunk, meg a lovak. Apám csikóbetörésre készült; egy nagy, fekete paripa volt az alany. Akaratos, tüzes démon volt, kitört a karámból, elszaggatta a futószárat, keresztül tört még a villanypásztoron is, fittyet hányva a húsába vágó szalagokra is, meg az áramütésekre.Apám nehezen bírt vele, de sok módszere volt az ilyen szilaj lelkek megtörésére. Az egyik az volt, hogy a lovat beterelte egy mély vizű tóba, aztán ott ült rá, míg a ló bele nem törődött, hogy valaki a hátán ül.
Bár a víz alatt csak tompa zubogást hallhattam, mégis fülembe csengett annak a lónak az útálkozó, panaszos nyerítése. Ahogy akkor, most is beleremegett a gyomrom, amint átéreztem a magányát, a kétségbeesését, a felháborodását. Emlékszem, hogy dobálta magát, hogy púpozta fel hosszú nyakát, hogy tátogott acsargó pofával, és hogyan sújtott le kemény patáival a vízre, megpróbálva lesújtani az őt fenyegetőre.
Aszerint mozdultam arrébb én is. Pontosan ugyanúgy, mintha ott álltam volna a vízben, ahol akkor apám állt. Éreztem a bőrömön, ahogy a lény hínárokkal körbevett patája elzúg mellettem, megfodrozva a vizet. A fogai a nyakamtól csak hajszálnyira csattantak. Ő se értette, hogy történhetett ez, hiszen sokkal gyorsabban mozgott a vízben, mint én. Az én vörös tincseim és az ő hínárokkal font fekete sörénye közt  találkozott a tekintetünk. Ugyanazt láttam a nagy, csillogó lószemek mélyén, mint az emlékeimben a másikéban. Az éhség vad izzása nem kendőzte el, hogy mindennek a mélyén ő is egy, a megtöréstől rettegő, keserű és elhagyatott lélek.
Az elvétett harapás csak még jobban felbőszítette. Új támadásra lendült, láttam közeledni a hegyes fogakat, de nem hagyhattam, hogy megrémítsenek, mert ha most elveszítem a fejem, nekem annyi. Kockázatos húzás, de kiengedtem egy kis levegőt. A buborékok és a körülöttem lebegő hajszálak elegek voltak, hogy a lény megint elvétse a célpontot, én viszont készültem. Ösztönből elhúzódtam volna tőle, de tudtam, hogy ennek ellen kell állnom. Ha mellette vagyok, nem tud elérni. Ahogy elszáguldott mellettem, megragadtam a sörényét a válla magasságában, és egészen hozzá simultam az izmos, selymes szőrű testhez. Ez volt az a pont, ahová egy ló nehezen tud odakapni a fogával, nem tud odarúgni sem, és mivel belekapaszkodtam, ellökni vagy elsodorni sem képes.
Először meglepődött, de utána persze rohadtul felháborodott rajta. Először megpróbált megmarni, de nem ért el, a nyaka nem hajlott ennyire vissza. A fogai ott csattogtak a fülem mellett egy centire, de hiába. Aztán a mellső patájával akart hátrafelé lekaszálni, de ahogy mozdult, felhúztam a lábaimat, és lendültem vele én is, a vízben a súlytalanság még az előnyömre is volt. Dobálni kezdte magát, hogy lerázzon, vad kanyarokat vett, hirtelen megállt, lebukott majd sebesen felfelé haladt. De én egészen, lerázhatatlanul hozzákuporodtam, odabújtam a tomboló, izmos testhez azon az egy ponton, és nem engedtem, amíg csak bírtam.
De nem mehetett így a végtelenségig. Éreztem, fogytán a levegőm. Ujjaim a sörényébe fonódtak, mégis lassan csúszni kezdtek kifelé. Esélytelennek tűnt, hogy ebben az eszeveszett vergődésben előhalásszam a pálcámat - ha ugyan ott volt még a zsebemben. Pedig ez az egyetlen lehetőségem volt a túlélésre, hogy elérem a pálcám, aztán a lényt távol tartva valahogy levegőt vehetek.
Jött az újabb forduló, aztán a fenevad újból felfelé vette az irányt. Vadul, szinte eszét vesztve száguldott. Úgyhogy kicsit tovább tartott neki felismerni, hogy engem menet közben elhagyott. Alulról néztem őt, a sziluettjét, amit a víz hullámai által megfodrozott holdfény körberajzolt. Bár a kezem a pálcáért nyúlt, a szemeim őt nézték, a fellebbenő sörényt, a kecses, furcsán áramvonalas testet. Egy kelpie. Mintegy mellesleg tudatosult bennem, lénygondozáson nem sokat foglalkoztunk vele, de a könyvben szerepelt. Bár attól, hogy tudom, mi ez, még simán megölhet.
Láttam, hogy mindjárt lecsap rám. A torkomat légszomj szorongatta, a tüdőm már görcsbe feszült. A szemem is káprázott, s talán jobban hullámzott a világ, mint amennyire a tó vize indokolta volna. Csak egy varázslatra volt időm is, és levegőm is. Támadjak? Meneküljek? Próbáljak meg egy nehezebb bűbájt, hogy levegőt kapjak? Ahogy lendült a pálcám, a lény is előre tört.

Ne etesd a kelpie-t!
- Avagy a Fekete szépség -
2002. november utolsó hétvégéje




my drowning heart

Támadjak? Meneküljek? Próbáljak meg egy nehezebb bűbájt, hogy levegőt kapjak? Varázsolnom kellett volna valamit, de én a megfelelő ige helyett mire gondoltam… Vagyis inkább kire… Rájöttem, milyen sok tapasztalatom van már a súlytalan lebegésben miatta. Persze, itt a vízben volt azért némi gravitáció, de nem annyi, amivel ne tudtam volna megküzdeni az életemért. Úgyhogy a pálcát most két kézzel ragadtam meg, de már nem a felém közelítő lényre fordítottam a hegyét, hanem lefelé, a sötét, iszapos mélység irányába. Ezen szerintem még maga a kelpie is meglepődött.
Aqua eructo!-tól zengett a fejem, és bár nem mondtam ki hangosan, nonverbális kiabálással is sikerült a varázslat. A rakétaelvnek köszönhetően megindultam felfelé, ami azért is volt szerencsés, mert így épp elkerültem a kelpie újabb rohamát. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy a varázslat ne szakadjon meg, de szépen és egyre biztosabban gyorsultam a felszín, és kicsit sréhent a part felé felé. Tessék, Fawcett prof, csak ennyi kell a sikeres motivációhoz, nulla fok körüli hőmérséklet, aggasztóan oxigénhiányos állapot, egy istentelen nagy bestia és egy rakat életveszély.
Fékezés nélkül törtem át a felszínt, de amikor levegőt vettem, a varázs megtört. Fájt a tüdőmnek a friss, fagyos oxigén, de már nagyon kellett. A sekélyebb vízbe zuhantam vissza hanyatt, a hátam kavicsos, iszapos medernek ütközött egy kis merülés után. Úgyhogy vergődve-csapkodva hátráltam, és sietve elértem a tó partját, hogy ott aztán összegömbölyödve, kuporogva dideregjek és ziháljak levegő után, apró párafelhőket fújva, amiket a hold szép fehérre festett. Szánalmas állapotban, minden porcikámban fájdalommal, de legalább éltem.
Remegő kezemben tartottam a pálcát, és próbáltam nem elejteni. Fogalmam sem volt, utánam tud-e  jönni a bestia, túl a víz határán, de egyelőre közeledett. Láttam a fekete testet, a furcsán kék, szinte világító szemeket a vízszintes pupillával. Engem akart, ez nyilvánvaló, de hogy miért… Akadt itt más ennivaló is számára, miért épp emberre éhezik? Talán nem maga a hús, amiben hiányt szenved. Azok a szemek… Valahogy mást mondtak nekem.
Ő vízpárából fújt felhőt a fagyos éjszakába, aztán a mélyvízből elrugaszkodott, hogy a sekélyesbe szökkenjen, és elérjen engem. Hogy nem volt a vízben, olyannak tűnt csak, mint egy megvadult ló. Egy kísérteties, kék szemű és képtelenül hosszú sörényű, de köznapi ló. Olyat pedig láttam már.
- Glacius!
Rekedt volt a kiáltás, elgyötört torkomtól ez volt a legtöbb, amire tellett, de azért a mágia tette a dolgát, jól időzítve. És a lény patái durván koppantak a tóra telepedő jégpáncél tetején. Nem vagyok egy különösen erős boszorkány, de mivel itt már eleve fagy van, tulajdonképp csak rásegítettem a varázslattal a természet munkájára. A víztükör nem fodrozódott többé, a holdfény vastag, kemény rétegen verődött vissza. És árnyékot vetett rá a döbbent kelpieről.
A lény annyira meglepődött, hogy hirtelen azt is elfelejtette, hogy engem akart az imént még megenni. Láthatóan eluralkodott rajta a rémület, idegesen topogva, patáival a jégbe kapálva próbálta megérteni, mi történt. Pont mint az a fekete vadló a körkarámban.
Apámnak sok módszere volt arra, hogy a lovakra kényszerítse az akaratát - de lényegében mégis mind egyféle volt, az erőszak. Azzal a lóval végül nem boldogult, de mikor ő lemondott róla, akkor titokban én mással próbálkoztam.
A lovak társas lények. Aki lemarad, az egyedül marad. És a magányos ló a vadonban, az halott ló. Egy darabig persze, ha elég kemény és elég erős benne a harcolni akarás, elboldogulhat, de menekülő állatként az ösztöneikbe van kódolva az összetartás. Nem képesek folyamatosan túlélő módban, küzdelemben élni. Az indiánok úgy fogják be a musztángokat, hogy napokig követik, hajtják a ménest. Nem bántják őket, nem akarják őket “betörni”, csak mennek utánuk tisztes, de látható távolságból, finom nyomást gyakorolva rájuk. Aztán egyszer csak az emberek visszafordulnak, és hazamennek, a ménes pedig megfordul, és velük megy. Ez egyébként a csapaton belül is működik, a rangidős kanca úgy fegyelmezi a rendbontókat, hogy elzavarja őket a többiektől. Addig hajtja, űzi, míg az megbánást nem tanúsít. Akkor visszatérhet. Ezt egy ember is tudja imitálni egy körkarámban - vagy ahhoz hasonló területen, ahova összezárja magát a ló/félével.
Amíg a kelpie a helyzetét próbálta felfogni, és az alatta fejjel lefelé ácsorgó másik kelpie-t nézegette döbbent érdeklődéssel, akár kereket is oldhattam volna. Volt már annyi koncentrációm, hogy dehoppanálhattam volna. De én remegősen feltápászkodtam a fagyos, csúszós sárból, és óvatosan a tó jegére léptem. Nem fog örökké tartani, de mivel most épp nulla fokhoz közelít a hőmérséklet, egy darabig kitart. Talpam koppanására a kelpie felhagyott tükörképe dühös tanulmányozásával, és felém kapta a fejét. Úgy tűnt, hirtelen jutott eszébe, miért is indult el az előbb. Összerakhatta a fejében azt is, mitől nem tud “hazamenni” a tó fenekére. Újult dühvel vetette felém magát, csakhogy nem számolt egy dologgal. Ez már a szabad levegő terepe, nem az övé. Én pedig már tudom, mivel van dolgom.
- Flagellii!
Elronthattam a varázst, mert nem éreztem az ostorcsapást, és nem láttam a hosszú csapót sem megjelenni, de hangja azért volt. Úgysem egészen a lényt céloztam, csak figyelmeztetésnek szántam, annak meg is tette. A csattanástól a fenevad megtorpant, és izzókék szemeit forgatva, fejét dobálva dühöngött.
- Nem akarlak bántani. De látod, ismerem, milyen nyelvet szoktál meg - mondtam halkan, rekedten. Közben beljebb sétáltam a tó jegére, óvatosan, aprót meg-megcsúszva elevickéltem a közepéig. A lény közben megpróbált a hátam mögé kerülni. Egy kicsit úgy csináltam, mintha ezt hagynám, de aztán utána fordultam. Amaz fújtatva, óvatos kocogással kőrözött körülöttem. Ő kereste, hogyan tud kikerülni a pálcám hatósugarából, és hátba támadni, én pedig hajtottam folyamatosan, nem veszítve szem elől egy pillanatra sem. A füleit a nyakára sunyta mérgében, hogy úgy tűnt, nincsenek is. Az orrát gonoszan, útálkozva ráncolta össze, és látszott, a fajében csak az jár, miképpen haraphatna vagy rúghatna meg.
- De hátha más nyelvet is tudsz. Amit már rég használtál. De talán emlékszel…
Belegyorsítottam egy kicsit a forgásba, aztán elléptem a tó közepéről. Megcsúsztam persze a nyavalyás jégen, de a pálcám nem maradt le a célponttól. Félig beléptem a fenevad elé, aki hirtelen nem tudta, mit tegyen, szemtől szembe nem mert támadni, de meghunyászkodni se akart. Végül csúszva, megbotolva, kelletlenül irányt váltott, és elindult a másikfelé körülöttem.
Ezt újra és újra eljátszottam vele. Közben egyre gyorsabb jármódra kényszerítettem, a botorkálós ügetésből fújtatós-csúszkálós vágta lett. Lobogott a hosszú, éjjelszín sörény, élesen kopogva a jégbe kaptak a fekete paták. Csikorgott a forduló, apró jégkristály-szikrák röppentek szanaszét.
Lassan olyan volt ez, mint egy furcsa keringő. A teremtmény már várta, mikor lépek fordulok elé újra, mikor váltunk ismét irányt. Aztán megpróbált begyorsítani, és a köztem meg a nádas közti vékony mezsgyén elrobogni mellettem, és azért sem fordulni, de én kitartottam, és egészen az útjába álltam. A pálcát el is felejtettem, csak őt láttam, és csak én voltam. Ő meg ágaskodva fékezett, ropogott a jég, ahogy feldobta magát. Dühös volt még talán, de már érdeklődő is, és nem utálkozó. És gyönyörű. Megigézett, ahogy dolgoztam vele.
Aztán végre megláttam a fülét. Nem sunyta gyűlölettel a nyakára már, hanem felém fordította, figyelme jeléül. Nem vágta már fel harciasan a nyakát, hanem lazán előre nyújtotta. Kicsit lassítottam a lépteinken, lemaradtam a forgásban tőle. És ő is lassított, újra páros ütemet dobolva ügetett körülöttem.
- Nem olyan nagy ez a tó. Biztos nagyon magányos vagy  itt. És nagyon utálhatod a világot.
Nem tudom, miért beszéltem egyáltalán hozzá, de valahogy jöttek a szavak. Talán nem is az értelem volt a fontos, nem tudom, ez a lény mennyire intelligens egyébként. De a hangszínt biztos érti. Már nem fixíroztam támadólag a szemét, csak a szemem sarkából figyeltem rá, de szerintem ő is óvatosan az arcomat tanulmányozta. A puha, bársonyos lóorr még lejjebb ereszkedett, és ahogy a lény halkan kocogott körülöttem, prüszkölve ezüstpárát fújt a jégtükörre.
- Tudom, milyen ez. De nem kell egyedül lenned. Ha szeretnéd, itt maradok még Veled. És aztán visszajövök Hozzád.
Egészen lelassult, ahogy körülöttem keringett. Már nem is a lehető legtávolabb maradt tőlem, a nádas vonalától jóval beljebb lépkedett, kisebb körben körülöttem. Én sem űztem már, inkább csak mutattam az irányt a pálcával, amelynek hegye nem is rá mutatott, és nem is izzott már. Nem is támadólag figyeltem az ő szemét, inkább csak néztük egymást, kutattuk, mi jár a másik fejében. Egész hasonló volt a két összekapcsolódó szempár. Nem is vagyunk mi olyan különböző szörnyetegek.
Aztán megálltunk. Féloldalasan egymásnak, ő rámbámult, én pedig lassan elfordultam tőle, csak a vállam felett, a szemem sarkából figyeltem őt. A pálcát leengedtem, a lény a hátam mögé került. Most rámronthatott volna. Körülöttünk finoman siklott a zúzmarakristályokat és holdfényt sodró szél, a környéken néma, dermedt csend ült.
Halk patakoppanást hallottam a hátam mögül. Megdobbant a szívem, a kicsi, pegazusos tetoválás aggodalmasan dobolt felette, de én azért sem mozdultam most meg. A vizes ruha undokul tapadt rám, de még a remegésen is úrrá lettem, és lassú légvételeket erőltettem magamra a szuszogás helyett. Újabb koppanás hallatszott, egyik lépés következett a másik után, lassan, ritmustalanul, de egyre közelebb.  Már levegőt venni sem mertem, de nem mozdultam, nem emeltem fel a pálcát, alig fogtam csak elfagyott ujjaim között.
Aztán a fekete patás megérkezett mellém. Orra a vállamat súrolta, meleg párafelhőt fújt a nyakamba. Volt annyira közel, hogy egy gyors mozdulattal keresztül haraphatta volna a torkom, de már valahogy tudtam, hogy nem fogja megtenni. Már nem ő volt, meg én. Már mi voltunk. Szabad kezem lassan felemeltem, és óvatosan a lény elé emeltem. Hagytam, hogy ő tegye meg az utolsó centit, míg egymáshoz értünk. Most vettem csak észre, hogy a foga véres nyoma ott volt a csuklómon, a hidegtől a vérzés elállt ugyan, de a seb azért ott volt. Nem bántam. A széles, hullámos üstöktől keretezett homlok a tenyerem alá simult, én pedig a torkomban dobogó szívvel finoman, hitetlenkedve somolyogtam.
Nagyon óvatosan haladtam. Először megcirógattam a nyaka oldalán, aztán egyesével, lassan kiszedtem a sörényébe akadt kagylótörmeléket és szúrósabb vízinövényeket. Az ujjammal finoman végigsimítottam a selymes szőrrel borított, kecses nyakat. Így tűnt csak fel, mennyi heg és sebhely bújik meg a fekete szálak alatt. Végigtapogattam az erős vállat, végigsimítottam a széles, izmos házon. Megvizsgáltam a szikár, karcsú lábakat. A hátulsókhoz nem mertem nyúlni most még, de az elülső patákból ki tudtam piszkálni a beléjük szorult kényelmetlen kövecskéket. A kelpi néha idegesen fészkelődött, de látszott, hogy belül harcol magával, és tudja, hogy végső soron nem jár rosszul, ha tűr még egy kicsit.
Úgy belefeledkeztem a gondoskodásba, hogy csak a jég baljós ropogása térített magamhoz.
- Mennem kell. De visszajövök. Hozok majd enni is, bár… leginkább csirkét. Remélem, beéred azzal is - mondtam, és hátrálni kezdtem a part felé. Ahogy a lóféle nyugodtan ballagva követett, azon gondolkodtam, vajon csúnyán kihasználásnak számít-e, ha esetleg  a jövőben megetetnék vele három, számomra gyűlöletes illetőt is.
- Vigyázz magadra. És... légy jó - súgtam már a partról. A kelpie pedig csak állt, még mindig kicsit gyanakodva, hezitálva bámulva vissza rám. Az a kék tekintet végülis egészen hasonlított az enyémhez.  Aztán a jég egy nagy roppanással felhasadt alatta. Fellendült a sörény, csobbant a lótest, és a lényt elnyelte a fekete víz. A jég eltűnt, bár a part közelében maradt már egy vékony hártya, jelezvén, hogy hamarosan mágia nélkül is beköszönt a fagy. De a csillagok fénye újra a hullámokon hintázott - megigézve néztem még kicsit a táncukat, mielőtt rádöbbentem volna, hogy mi is történt az előbb, és hogy itt állok bőrig ázva, dideregve, tele zúzódásokkal és véres csuklóval. Nagyot, remegőset és rekedteset sóhajtottam, aztán az öklömmel kitöröltem a szememből a hurrá-élek könnyeket, majd megráztam magam, és elgémberedett lábaimat gépiesen egymás elé pakolgatva elindultam vissza a Roxmortsba vezető úton, hogy találjak valakit, akitől megkérdezhetem, mi is a ruhaszárító-bűbáj varázsszava, mert arra pont nem emlékszem. Talán addig már csak nem fagyok halálra, ha ezt az egészet túléltem...

VÉGE