it's christmas

to Luna
2002. December 26.



Oh, my love
We live in troubled days
Oh, my friend
We have the strangest ways
All my friends
On this one day of days
Thank God it's Christmas
 

Mióta összehozott az élet Cartwrighttal, olyan volt nekem a karácsony, mint egy második születésnap. Ahogy befogadott akkor este, egy új életbe csöppentem, a sorsom olyan szöges fordulatot vett, amiről azelőtt álmodni sem mertem volna. Szóval ezekben a napokban k
könnyebb volt kicsit megfeledkeznem a múltról, annak minden hamuszín kísértetével együtt.
Most csak az ünnep járt az eszemben és Luna, aki most már bármikor betoppanhat. Mellékes tevékenységként, míg vártam, segítettem Alfrednek feldíszíteni Garden Lodge amúgy is fényűző belterét. Úgyis csak miattunk csicsázzuk ki, mert Cartwright Jamaicában szívja a… friss levegőt, Volkova dolgozik, aztán utánamegy, hogy együtt Karácsonyozzanak meg Szilveszterezzenek, David kódorog valahol, de ne keressük, mert még meglesz…
Szóval hárman leszünk ebben a nagy házban, és hát itt aztán van hely elkülönülni. Mercury óta nem sok minden változott itt, a macskák és a kupi nagyja eltűntek, de az új-György kori stílus, a csicsás-faragott japán bútorok, a rengeteg művészeti alkotás, a plafonig nyúló könyvespolcok, kényelmes szófák, nehéz függönyök és puha szőnyegek mind maradtak. Bekerült néhány extra is - például a hopp-hálózatra kötött kandalló, a titkos fegyverszoba, és a tértágított istálló a lovaimnak. És akkor még nem tettünk szót a titkos fegyverraktárról, vagy a még titkosabb varázsfolyosóról. Amit nem, dehogy tervezek most használni, hogy majdnem az egész ház a miénk lesz, Alfred pedig mélyen, altatóval alszik…
De most még viselkedtem az öreg komornyik oldalán, és csendben segítettem díszíteni. Mindenhova raktunk fenyőágakat, szegfűvel tűzdelt narancshéjat meg fahéjrudakat, meg nagy, mágikus gömböket, amik színes fénnyel derengtek és csillogtak. Egyszerre voltak karácsonyi üveggömbök és világítás is. A dekoráció részeként sütöttem mézeskalács figurákat is, és megbűvöltem őket, hogy kedvesen integessenek, meg ide-oda táncikáljanak. Néhányvirgoncabbra sikeredett, és eltűnt a párkányokról meg a kihelyezett dísztálakból, de majd biztos előkerülnek.
A nappaliban ott állt egy méretes, felcsicsázott karácsonyfa is, alatta a gyűlő ajándékkupacok, mindenkitől mindenkinek. De most még nem lehet a közelükbe menni, mert visítani kezdenek. Furcsa, kicsit több is volt ott, mint amire számítottam. A szokásos családtól, barátoktól származók mellett volt olyan is, amin nem láttam címkét, de talán Dave is becsomagolt valami retkes fél pár cipőt Nekem poénból, vagy ilyesmi. Nem tudja még, de Lunának is szerveztem ide meglepiket, hogy majd legyen mit bontogatnia, és nem csak azt az egyet, amit tőlem kap. Lehet, hogy ő kapott pár olyat, amin nincs kívülről címke, csak talán kibontva derül ki, kitől származik.
Minden más készen lett, szóval az előszobában piszmogtam már, és próbáltam nem tíz másodpercenként ránézni az egyelőre üresen és sötéten tátongó,  kötött zoknikból álló füzérrel és pár csokor fenyőággal díszített kandallóra. Aztán felizzott a zöld fény, és én még a lángok ellenére is ezer wattos vigyorral vártam (de azért kicsit elfordulva, hogy ne lássam a lobogást), hogy Luna kilépjen belőle. Alfred is megállt, és illedelmes, nyugodt csendben várakozott pár lépéssel távolabb.
- Sziaaa! - köszöntöttem az érkezőt, majd amint elillant a tűz, odafordultam és egy ölelésssel stabilizáltam őt az utazás kellemetlenségéből. - De jó, hogy itt vagy! Gyere beljebb! Ő itt Alfred, a komornyiknak álcázott családtag és jó barát - biccentettem az idősebb úr felé, s közben előre engedtem Lunát, hadd jöjjön el a kandalló elől.
- Üdvözlöm Garden Lodge-ban, Miss Wyne - köszöntötte Alfred, és pálcájával aprót intett, hogy leporszívózza Lunáról az utazás szürke hamuporát.
- Mit hozhatok a kisasszonyoknak inni? Közben óhajtja, hogy felvigyem a csom…
Alfred bevetette magát, ahogy szokta, de hirtelen félbeszakította egy nagyjából tenyérnyi magas, sietősen rohanó mézeskalács emberke, aki elrobogott a lábaink között, majd visítva, egy drámai hasassal a maradék, zölden izzó parázs közé vetette magát, és eltűnt.
- Ööö… Jé, szökik a díszítés… - kommentáltam az esetet.
- … agjait. Gondolom, ehhez már hozzászokott. Érezze jól magát - veregette vállon Alfred barátságosan és bátorítón Luna vállát, aztán elindult a dolgára.
- Szeretnél leülni előbb, vagy körbevezesselek? - kérdeztem, aztán választól függetlenül megint megöleltem, sőt, mivel ezúttal nem volt szemtanú, meg is csókoltam futólag. Aztán szégyenlősen és boldogan somolyogva hagytam válaszolni.

Mrs. Tharce csodálkozva pislogott egy sort a kandalló felé. Az imént még az unokájának segített bemanőverezni a csomagjait a hopp-tűzbe, hogy egy kandallóforduló elég legyen az útra a kis barátjához, most meg az épp elhaló parázsból egy mézeskalácsemberke ugrott elő, a kandalló előtti padlóra elhasalva.
Egy vállvonással és két pálcaintéssel később a figura már nem visított, ellenben rálebegett egy kistányérra, ami segítőkészen előrepült a konyhából.
-Florence drágám, kérsz mézeskalácsot? Mira kis barátja küldi.

* * *

Valahogy olyan ...hálátlannak? érződik bevallani, mindenképp egyfajta élmény volt nyáron a repülőgépezés, de örültem, hogy maradthattam a már bevált zsupszkulcs és kandalló módszernél, amikor kimentem Apáékhoz néhány napra. A zsupszkulcs-út érzése még mindig nem a kedvencem, de legalább gyorsan el lehet vele jutni New Yorkig, onnantól meg már haza lehet kandallózni az országos hálózaton. Ugyan idén már nem köt az iskolai téliszünet, de tavalyelőtthöz hasonlóan kimentem Apáékhoz egy karácsonyi látogatásra. Tegnap aztán Anyáékkal töltöttem a napot, ma meg onnan kandallózok tovább Mirához.
Annyi szabadnapot nem tudtam már kivenni egyhuzamba, hogy a szünet maradékára végig szabad legyek, de nos. Így jár, aki nyáron a barátnőjével bekalandozza fél Amerikát, és ennek csak néhány napját tudja munkaügyként elszámoltatni. Ha lovassági felderítő lennék autószerelő helyett,.. Náh, jobban nem állnánk úgy sem, csak a varázsautófesztivál helyett Love Valley-t tudtam volna megindokolni, hogy "de az gyakorlatilag munka". Kábé ugyanannyira jönne ki. De néhány napom így is maradt, csak magunknak, a többin pedig bemehetek Mirától reggel, hazamehetek Mirához, ha végeztem,.. talán még egy jóváhgyást is sikerülhet kérnem egy napra, hogy benézhessen a műhelybe. Azon kívül pedig úgysincs sok dolgom épp, a kocsik már a legjobb formáikba vannak, nem járnak kinn gyakran, legtöbbször csak leltározni kell.
Oké, szóval az utóbbi fél évbe az esetek felébe akkor jártak kinn, amikor forgóba "teljesítményvizsgálati szűrésre" vittem őket. Ami kérem teljesen helytálló módszer, vannak hibák, amiket benn a műhelybe nehezebb lenne felfedezni, mint rendes használatba. Hogy ezek a "szűrések" esetleg hétvégi napon, és mondjuk Roxmorts felé történtek, az egy teljesen mellékes kérdés.
-Miraaa!- lelkesedek én is, szaporán integetve a kandallóból, bár ezt még nem látja. -Kialudt, mostmár fordulhatsz.
Kilépek közbe a kandallóból, csak egyet, mer már Mira karjaiba kötök ki azzal is - tehát nem is lehetett volna tökéletesebb lépés.
-Ó, Mira Wyne... Luna. Örvendek- mutatkozok be kicsit esetlenül, gyorsan hozzátéve a másik keresztnevem is, hogy ne legyünk összekeverhetőek. Bár valljuk be, várhatóan a közeljövőbe úgyis ugyanott talál mindkettőnket, aki keres, még csak kavarodás sem lenne az egyforma névből.
-...Igen, köszönöm.- Némi pislogás után túlteszem amgam a váratlan jeleneten, és válaszolok a félbeszakadt kérdésre. -Még mindig meglepnek, de mindenképp hiányérzetem lenne nélkülük.
Egy keskeny, magas ajándékcsomagot még kézbeveszek a poggyászomról, mielőtt az is útra kelne. A következő kérdést már egy jóval kellemesebb megszakítás okán kell elnapolnom. És hát ja, így járt, fel tudom még tenni, de pillanatnyilag túl jobb dolgom van.
-Egész nap üldögéltünk otthon, és amúgyis kíváncsi vagyok én is, te hol laksz.- Végül hozzáteszem somolyogva, a csomagot megemelve - amiről ugyan kinek lehet bármi elképzelése, mit tartalmazhat a jellegzetes sziluettjével, és a bluggyanással a mozdulatra. -Idén személyesen hoztam el. A fa alá tegyem?

to Luna
2002. December 26.



Oh, my love
We live in troubled days
Oh, my friend
We have the strangest ways
All my friends
On this one day of days
Thank God it's Christmas
 

- Kialudt, mostmár fordulhatsz.
Már maga a tény megmelenget, hogy ilyen törődő, és szól. Nem is lehet nem a nyakába vetődni.
-Ó, Mira Wyne... Luna. Örvendek - köszönti Albertet, aki illedelmes pókerarcot vág ugyan, de én azért sejtem, mi jár a fejében.
- Most két Mira lesz Garden Lodge-ban, hát nem csodás? Muahaha - vigyorgok a fickóra sunyin, aztán nem kínzom sokáig. Amúgy se lehet kizökkenteni a profi komornyik szerepből, tudom, mert én is százszor próbáltam már, de Dave-nek, meg Cartwrightnak se sikerült. - Nyugalom, Alfred, ne ijedjen meg ennyire, ő nem olyan Mira, mint én. Ő egy kis angyal.
A végét kuncogva suttogom, de persze hallható hangerővel, és rákacsintok a pasasra. Még kicsit megnyomorgatom Mira Lunát, csak hogy érezze, mennyire róla van szó, aztán nagy nehezen elengedem..
-...Igen, köszönöm. Még mindig meglepnek, de mindenképp hiányérzetem lenne nélkülük.
Csendben örvendezem a tényen, hogy még tudok Lunának újat mutatni, akkor is, ha nem is akarok. Mert hát ki gondolt volna arra, hogy egy mozgóvá bűvölt mézeskalács elszabadul? Hát lehet, hogy mások igen, de eddig még nem volt a házban, aki helyettem óvatos lett volna.
Alfred megvárja, hogy Luna elvegye azt a csábító alakú csomagot a többi tetejéről, aztán a pálcájával szépen fellebegteti a maradékot az emeletre, és eltűnik nekünk innivalót keríteni - nem mintha nem lenne feltűnő, milyen jellegű ajándék van becsomagolva Luna kezében.
- Egész nap üldögéltünk otthon, és amúgyis kíváncsi vagyok én is, te hol laksz.  -Idén személyesen hoztam el. A fa alá tegyem?
Titkon nagyon örülök, hogy máris mehetünk, eleve csak azért kérdeztem, mert… Mert nem akarom úgy kikészíteni, mint a nyáron.
- Sokkal jobb szállítási módot választottál. Oh, de jó lesz, majd estére kibonthatjuk. És ezért inkább ne tegyük a fa alá, mert akkor holnap reggelig nem férünk hozzá. Megpróbáltam egy ajándékot megnézni tegnap, de az összes visítani kezdett, a fa meg megdobált tűlevelekkel. Amúgy nem akartam nélküled bontogatni, csak azon a dobozon nem látom, hogy kitől jött. Mindegy, holnap kiderül. Na gyere, azért nézzük meg a fát, meg mindent!
Megragadtam a piásüveget, hogy segítsek vinni, meg Luna kezét is, aztán egy gyors tárlatvezetést rögtönöztem neki. Mondjuk Cartwright volt az igazán nagy Queen rajongó, de mivel egy ideje már én is itt rontom a levegőt, ragadt rám valami. Szerencsére nem annyi, hogy napokig meséljek a házról, mert azt nálam nagyobb rajongók csinálnák.
- Szóval ez Freddie Mercury háza volt azelőtt. Nagyon híres énekes, ismered a Queent? Ő volt a frontemberük. Szerette a művészetet, meg a minőséget, meg a fura dolgokat is. Mint az látszik a berendezésen - mutattam körbe a nappaliban, ahol japán faragott bútorok, modern festmények meg szobrok, és egy padlótól a plafonig érő könyvespolc is helyet kap. Meg a fikusz, amit Mezzi megrágott, mikor Cartwright először vendégül látott itt.
- Be lett rakva egy-két mágikus kiegészítés is Cartwright miatt. Azokat később majd megnézhetjük… - sejtelmeskedtem kacsintva, és ismét a könyvespolc felé sandítottam. Meg akartam lepni Lunát egy kiruccanással este… valahova.
- De most menjünk tovább! - vezényeltem, és a formás ajándékcsomaggal mutattam az utat. Át az étkezőbe, végig a hallon, aztán fel a lépcsőn. Az emeleti folyosón elhaladtunk Cartwright és Anna, és Alfred szobája előtt is.
- Freddie-nek volt egy rakat macskája. Még mindig van olyan ajtókeret, amelyiken látszik a kaparásnyom. Szerintem Cartwright direkt nem javíttatja meg, mert hogy emlék. Szóval… Ez pedig az én szobám - torpantam meg.
- Mi casa, su casa! - tártam ki Luna előtt az ajtót, belépésre bátorítva.
Szerettem a szobámat. A farmon két testvéremmel osztoztam egy földszinti, egy ablakos, szűkös és zsúfolt szobán, Evyne néninél pedig kábé a nappali egy sarkában kaptam helyet, de Garden Lodge-ban nem kellett osztoznom, ez a hely csak az enyém volt. És most kicsit Lunáé is, de azt nem bántam, hogy az első dolog, amit megláttam, az ő csomagja volt az ajtó mellett közvetlenül. Megfogtam, és beljebb vittem.
Az ajtóval szembeni ablakon át szép kilátás nyílt a havas kertre, a házat körbevevő magas, védelmező téglafalra, és afelett a szomszéd házak fehér tetői és füstölő kéményei is láthatók voltak. Az ablak alatt íróasztal, sima natúr fenyő, ahogy minden más bútor is. Bal oldalon ruhásszekrény és egy nyitott polc, amin helyet kapott jónéhány sulis tankonyv, de ott voltak az egyszarvúakról és más lófélékről szóló, meg néhány egyszerű lovas szakkönyveim is. Volt még pár kézzel festett játéklovacskám is itt, egy festő és rajzkészlet táblával, néhány üveg csillogós tinta és fehér tollas penna, egy nagy stóc mugli képregény mindenféle szuperhősökről, és egy díszdobozos mindenízű drazsé is.
A falon a polcos szekrény felett egy hegedű lógott, mellette a vonóval. Jó poros volt, takarítottam persze, de ezt jól elfelejtettem lesikálni. Jobb oldalt létrás galéria volt, aminek a tetején egy kétszemélyes matrac kapott helyet meg egy kicsi éjjeli szekrény, felette fehér baldachin, feldíszítve meleg, fehér fényű pici labdás égősorral. A galéria alatt kényelmes kuckós olvasósarok egy kihúzható kanapéval, puha szőnyeggel, kávézóasztalkával, amin egy régi típusú vetítőgép állt. Lehetett volna épp csak dísz is, de amúgy működött. Emellett a másik sarokban volt még egy mellékajtó is.
- Majd azt is megmutatom, de előbb nézz körül itt nyugodtan. Fent aludnál, vagy majd nyissam ki a kanapét? Az is két személyes, ha esetleg nem szeretnél egyedül aludni. De ha szeretnéd, szívesen segítek kipróbálni mindkettőt, hogy melyik a kényelmesebb - somolyogtam tettetett ártatlansággal, és mintegy véletlenül, egészen közel húzódtam a vendégemhez, hátha jól érti félre, amit mondok. Valahol nagyon reméltem, mert ahogy az illata körbelengett, majdnem a kacajvizes üveget is elejtettem. Úgyhogy azt gyorsan leraktam a  kávézóasztalra.

A kvázi-bemutatásomra csak mosolygok bájosan a lakályra, esetleg a szemem gúvad egy kicsit, ahogy Mira megszorongat. Más kérdés, hogy mennyire hangzunk így hihetően, vagy inkább a "persze, mi aztán angyali ártatlanok vagyunk" módon gyanúsan. És vajon melyik lenne az igaz, valójába?
-Most nem kellett volna párezer mérföldet úsznom vele, túl hideg nekem az óceán- vigyorgok a kacajvíz-házhozszállítás magyarázatához. Ami bizonyos értelembe még igaz is, tavaly is a köztünk lévő óceán volt a legnagyobb akadály. Bár nem hiszem, hogy a Chattahoochee túlpartjára átúsznák otthon, ha elkerülhető, nemhogy egy óceánon.
-Ó. Akkor jobb is nem oda tenni. Valahogy az az érzésem, hogy megtűleveleztetnénk magunkat néhányszor. Hmm... titkos rajongó?
Ha minden igaz, tőlem i van már valami a fa alatt, de azt felcímkéztem azér. Nem voltam biztos, Miráék mikor ajándékoznak, úgyhogy még úgy küldtem otthonról, hogy huszonnegyedikére ideérjen. De újabb kíváncsi izgalom, hogy láthatom majd Mira arcát, amikor kibontja.
A titokzatos üveget - amiről fogalmunk sincs, mit rejthet, amég ki nem bontjuk, abszolút - átengedem Mirának, és boldogan elfogadom helyette a kezét. Jó dolog a kacajvíz, de hát na, Mira azér mégiscsak Mira, persze hogy az ő kezét fogom, ha lehet választani. És elindulunk a gyakorlatilag tárlatvezetésen.
-Ismerősen hangzik... Ők valami nagy klasszikus, nem? Szerintem a rádióba már hallottam őket, csak most névről nem jut eszembe, mik az ő dalaik.
A kifejezett kedvenceket jobban tudom, mint Cash, vagy egy-két Charlie Daniels Band szám, de sokszor csak hallásból ismerem fel, hogy "igen, ez egy jó szám, meg nem tudnám mondani viszont, hogy kitől". Az a félmondat, amikor bemondják a címet meg előadót, nem szokott olyan fülbemászó lenni, mint a számok maguk.
-Várj...óóó! Mármint hogy ez konkrétan egy hírességnek a háza volt régebben?- Nagyon ügyes, Lu, csak pont az eleje óta beszél pont erről Mira...
De na, végül összeraktam, nem?
Arra nem sikerül ilyen gördülékenyen rátapintanom, a könyvespolccal mire akar célozni pontosan. Láthatóan valami izgalmasan csintalan és titkos dolog. Talán valami mágikus könyv lehet, amit meg akar mutatni? Abba vajon mi lehet akkor..? És mennyire látszik, hogy min morfondírozhatok?
-Óóó...- Izgatottan, kíváncsian, és talán lenyűgözve toporgok be Mira szobájába. Illetve, talán pontosabb lehet a lakosztály rá. Egy darabig csak állok ámulva, csak annyit csoszogva előrébb, hogy ne álljam el az ajtót közbe. A lovas dolgokra és természetesen a képregényeire számítottam, de a teljes szobára szavakat sem találok. Ami talán pont egy válasz így is. Sokat segít a kérdése, arra össze kell szedni valami értelmes választ is.
-Nagyon otthonos kis zugnak néz ki a fenti.- Odalesek Mirára, ahogy érzem közelebb húzódni, és félszegen átkarolom a derekát. Ő nem tud ártatlannak tűnni, illetve, túl jól ismerem, hogy ha ártatlannak tűnik, akkor épp pont nem az. Én is közelebb hajtom a fejem, és úgy duruzsolom somolyogva a másik felét.
-...Persze eszem ágába se lenne előled elfoglalni.

to Luna & Dave
2002. December 26.



Oh, my love
We live in troubled days
Oh, my friend
We have the strangest ways
All my friends
On this one day of days
Thank God it's Christmas
 

- Most nem kellett volna párezer mérföldet úsznom vele, túl hideg nekem az óceán.
Ahogy említi a hideg vizet, merengve visszavigyorgok rá, de az eszem egy pillanatra elhoppanál innen a karácsonyi Garden Lodge-ból, egészen a skóciai tavakig. Azóta még csak egyszer látogattam meg a kelpie-t. Megbeszéltem vele, hogy mi lesz a neve. A Keszeg tetszett neki. Már nem akart annyira megölni, főleg, mert boldog Karácsonyt kívántam neki, és vittem ajándékba egy csirkét. Egyelőre jobb, ha senkinek se beszélek róla, de majd egyszer biztos bemutatom Lunának is.
De most inkább a Karácsonyra koncentrálunk.
- Ó. Akkor jobb is nem oda tenni. Valahogy az az érzésem, hogy megtűleveleztetnénk magunkat néhányszor.
- Jogos… Meg kell ünnepeljük, hogy nem kellett mérföldeket úsznod vele.
- Hmm... titkos rajongó?
Erre a vállam rángattam, és legyintettem.Nem hiszem, hogy lenne nekem olyanom.
- Biztos Cartwright egy ügyfele, vagy David trollkodik, vagy ilyesmi. Holnap reggel kiderül. Amúgy tegnap reggel szoktuk volna kibontani az ajándékokat, de mivel a többiek mind leléptek, Cartwright úgy gondolta, várjalak meg Téged, és ne egyedül dúljam fel azt a halmot. Mindegy, egy ajándékom már akkor is van, és ezt onnan se übereli semmi - somolygok elégedetten, és hát gondolhatnék én a kacajvízre is, de nem igazán arra nézek, az inkább csak kísérőajándéknak fogható fel.
A háznéző túra, hiába van benne már egy pici rutinom, kissé hektikusra sikerül, de csak mert már annyi minden részletről kellene mesélnem, hogy a lényeget el is felejtem kihangsúlyozni..
-Ismerősen hangzik... Ők valami nagy klasszikus, nem? Szerintem a rádióba már hallottam őket, csak most névről nem jut eszembe, mik az ő dalaik.
- Igen. Ja! Ezt biztos felismered!
Egy bénázós pálcaintéssel bekapcsolom a nappaliban lévő gramofont anélkül, hogy az üveget vagy Lunát elengedném. A tű leereszkedik a fekete vinylre, és recsegve, majd egyre tisztábban cseng a dal. Cartwright mindig bennehagy a kedvenc bakelitjei közül egyet, akkor is Freddie hangja szólt, mikor én először beléptem ide. Most persze, hogy a karácsonyi daluk csendült fel.
-Várj...óóó! Mármint hogy ez konkrétan egy hírességnek a háza volt régebben?
- Igen! Igen, bocsánat, ezzel kellett volna kezdenem. Amúgy két hírességnek is, igazából, előtte valami festő lakott itt, de annak a nevét nem jegyeztem meg. De azért ilyen művészi minden.
Mondjuk az egész háttér igazából csak azért volt érdekes, hogy megállapítható legyen róla, milyen piszokjól áll Lunának. A szőke zuhataggal keretezett kedves arc nagyon illett ehhez a helyhez. Biztos Mercury is ezért zúgott Marybe. Vagy vette meg ezt a házat. Nem tudom, melyik volt előbb.
- Óóó…
Erre szerényen elmosolyodok, furcsa érzés, hogy van egy ilyen kis csodabirodalmam. Egyelőre mást nem tudok, mint nagyon hálásnak lenni érte.
- Nagyon otthonos kis zugnak néz ki a fenti… Persze eszem ágába se lenne előled elfoglalni.
- Akkor ki kell próbáljuk, elférünk-e ott ketten is. Lehet, hogy össze kell bújnunk - jelentem ki színpadias aggodalommal visszadorombolva. Már eleve eléggé összebújunk, a keze a derekamra fonódik, amitől a szívem fölé tetovált táltos vad vágta dobogásába fog.
- Gyere, nézzük meg…
Ezt már inkább csak súgom, nagyon közelről, aztán kicsit szégyenlősen, de egyre elszántabban közelítek az ajkai felé. Hiába az én szobám, ez a terep mégiscsak nekem is új. De nincs ellenemre megismerni.

*

Kis - vagy kicist több - idő elteltével fent a galérián megállapítjuk, hogy még hárman is, kiegészülve a kacajvizes üveggel kényelmesen elférünk itt, legalábbis  a ruháink nélkül biztosan. Mivel azok lenn maradtak valahol a padlón, meg egyéb tereptárgyakon. Én még kuncogok, nem tudom az ital miatt-e, de azért valahogy csak kinyögöm:
- Vissza kéne szerezni a… hihi…
Inkább csak mutatok lefelé, aztán csúszva mászni kezdek a létrán. Mert hát Alfred amúgy nem fog a nyakunkra járni, de azért csak jobb lenne, ha nem így találna ránk. Rajtam például csak a kacajvizes csomagról származó ajándékszalag van, csinos masniként a hajamban. Szóval nem lenne baj felöltözni. De először nem ruhadarabot fogok meg, hanem az üveget díszítő csomagolópapírt. Egész szépen egyben maradt, azzal akarok bohóckodni a lefelé igyekvő Lunának, és épp tekerném magam köré, amikor elönt a rémület. Ugyanis a szobám ajtaja hirtelen, minden előjel nélkül kivágódik.
Ösztönösen talán magam elé kapnám a kezemben lévő potenciális test-takaró tárgyat, de mivel Luna a lépcsőn van, és olyan kis angyalian ártatlannak tűnik, inkább őt mentem, és a papírt villámgyorsan elé terítem úgy, hogy ha nem mozdul, és ügyesen fogja a csomagoló széleit a megfelelő helyeken, még éppen minden fontos pontot takar.
Én viszont egy szál fényes ajándékmasniban, a kacajvíztől fűtve félig röhögve, félig meg dühösen, csípőre tett kézzel fakadok ki.
- David, nem tudsz kopogni?! Boldog Karácsonyt, tesa! Mi kéne?

Implied spicy

-Hm...- nyugtázom a gyanút, hogy valaki megtréfálni tervez bennünket. -Óóó, ez olyan aranyos tőle, hogy megvártatok, nem lett volna muszáj. Ideért volna? Szerintem ideért volna időre úgy is, amit küldtem. De köszönöm. Már szomorkodtam volna, hogy az együtt karácsonyozást idén is pont lekéssük.
De erre így mégsem kerül sor akkor. Illetve, még ma is karácsonyi nap van, szóval, amúgy se lenne teljesen igaz, de azér úgy teljes az élmény, a bontogatósdival együtt.
-Igeeen, így már ismerősebb!
Kicsit. Rémlik, hogy hallottam már, még ha nem is a leggyakrabban. Ami talán jó is, most nem az jut eszembe a dalról, hogy minden évbe az összes csapból szól, még a rádióból is ez folyik december végéig. Helyette magával ragad a dallam, és teljesen ugyan nem kezdek táncolni tőle, mer a házba mászkálunk épp, de legalábbis az összefogott kezünket ide-oda ringatom, amég halljuk a zenét. És vannak rá még egész napjaink, biztos fogunk rendesen is romantikus-andalgós lassútáncolni erre a zenére.
Igazából Mira szobájába szétnézve is majdnem elkezdhettünk volna táncolni, csak hát na, az az átkarolós összebújás végül másmerre indult tovább.

* * *

Az első csók mindig izgalmas élmény.
Mármint, a klasszikus Az Első Csókunk közel egy éve volt izgalmas, meg annál is romantikusabb és emlékezetesebb. De ki mondta, hogy nem maradtak még másik első csókok mára? Egészen izgalmasak is. Meg ...még dolgok.
-Nyőő, ha több szalag lenne, becsomagolhatnálak ajándéknak- kacarászom, ahogy végül csak a haját kötöm körül Mirának az üveg csomagolásáról szerzett masnival.
attól vajon, hogy a tincsek csiklandozzák a bőrömet, a helyzet csintalanságától, vagy a kacajvíz még el nem múlt hatásától? Igaz mondjuk, ezek ki sem zárják egymást.
-Iiigen, de túl jó itt a helyem... Ó!- Kéretném még magam, aztán hirtelen elsápadok és elpirulok egyszerre - valahogy - és kínosnevetésbe hajlok át. -Várj csak, felhozom.
Még adok egy búcsúpuszit Mira tetovált unikornisának, és elkezdek lekászálódni sietős-óvatosan. Miráék lakálya nem valami innivalót hozni indult el még... nem is tudom mennyi ideje? Azér nem most volt. És még nem került elő azóta, szóval - főleg a mi szerencsénkkel - egyre inkább csak idő kérdése, hogy ez bekövetkezzen. Gyanítom, ez most tényleg reális aggodalmam, mer Mira is felkászálódik a helyéről, talán segíteni gyorsabban visszalopni a holminkat.
Végül nem derül ki, mi lett volna, ha nem zavarnak meg minket, mer hát persze hogy...
Ijedten sikkantok az ajtó nyílására, ami elnyújtott kínos nevetgéléssé változik hamar, és hálásan kapom el a csomagolópapírt. Hogy tudok emögött a legkisebbre húzódni, hogy ki ne villanjon semmi illetlen ésvagy arcpirító? A bordáimon a rózsaszál is mintha elbújni próbálna, amit Mira is láthat - tehát pont annak a tetoválásnak nem kéne aggódnia legalább, mer az ajtótól elfele néző oldalamon van. Gondolom, köszönöm az együttérzést legalább.
A papír fölött pislogok, és csak a kis- és gyűrűsujjam ki-be nyitogatásával merek integetni az újonnan érkezett rokonnak, nehogy véletlen elengedjem a lap sarkát.

Vöröske és Szöszi

Vannak napok amik bár jónak ígérkeznek mégis szarok. Rohadt szarok. Így van ez a karácsonnyal is, meg úgy az összes elcseszett ünneppel. Hála égnek nem tartozom azok közé a nyárverők közé, akik ilyenkor maszlagosan összeborulnak a karácsonyfa és a tojáslikőr alatt és Cartwright se az a pasas aki megkövetelné hogy ne legyek önmagam. Jó talán a tavalyi volt az első és az egyetlen, az is a húgomnak köszönhetően. Aztán Chris is rájött, hogy mi kurvára nem működünk egy normális átlag családként és elengedte a dolgot. Mert se normálisak nem vagyunk se átlagosak. És mivel mindenki ekkortájt utazik el ostoba mód világgá kürtölve úti célját ezzel hencegve körbe az ismerni vélt és ismeretlen ismerőseinek nekünk remek alkalom a szabadon hagyott mugli és varázslakások kifosztása. Szóval munka van dögivel és Cartwright utasításai évről évre profitozó csinos kis summákban köszönnek vissza januárra. Csakhogy idén bemondta az unalmast. Azt hinné az ember hogy a picsa Volkova miatt, de nem… ő szimplán csak lelécelt kurvázni Jamaicába. És mit ad Merlin míg ő sört vedel én dolgozhatok, rám marad a csürhe tegyek belátásom szerint.
Nem is lett volna ezzel gond, sőt még tetszett volna az újabb kihívással járó feladat ha nem lenne egy két nagypofás a bandába akik se a helyüket se az értéküket nem tudják. Chris meg elfelejtette őket pofán cseszni indulás előtt egy csinos kis átokkal szívélyes karácsonyi ajándékként, hát így esett hogy  a legutóbbi lopásnál az egyik lelécelt idő előtt beszívatva engem a pálcám pedig besült az egyik általa elcseszett mágia hatására. Miután a Patkányfészek kong az ürességtől, minden mozdítható ember terepen van kénytelen vagyok nem túl vidám hangulatomba hazatérni, Hogy a Garden Lodge-ba eldugott tartalék fegyvereket magamhoz szólítsam.
Eszembe se jut hogy Alfredon kívül valaki lófrálna itt, így bár hebegve habogva rám köszön és letorkollom valami dörmögős kulturált köszönéssel és egy ’ne most’-tal…. majd felrobogok a lépcsőn kettesével szedve a fokokat. A Trix által készített illegális pálcákból egyet Alfred szobájába rejtettem el kettőt meg Miráéban. Alfred a lépcső felénél se jár mikor már a kezembe van a lakájnál elbújtatott kőrispálca és már úton vagyok Mira szobája felé mikor…
- Fiatalúr….
- Ne most Alfred…!
Morcanok rá és nyitom a szobát, amikor több esemény tanúja leszek. A szétrebbenő párocska sikkantása, a szőke ismeretlen tincsek tulajdonosának meztelen idomainak látványa fél tizedpillanatra, a csomagolópapír vakítása elé lebegve és a húgom mérges visszafeleselése. Arca olyan piros mint a haja és a masni az egyetlen öltözéke.
Egyetlen pillanatra még én magam is meglepődöm aztán persze látva a szituációt amibe belemásztam már negédes élvezetes vigyor terül szét a képemen. Még szerencse hogy nem a vér szerinti húgom így büntetlenül bámulhatom meg. Sose voltam úriember, sose leszek az.
- Hoppácska… hogy te itthon?
Teszem az ártatlant és ja, még szélesebbre nyitom az ajtót, úgy jó sarkig hogy a mögöttem felkullogó Alfred is megcsodálhassa a ruhátlan testeket, már kiből mennyi látszik.
- Látom nem csak Cartwright csajozik és gandzsázik…
Utalok a kacajvízre mert az egyik üres üveg épp a lábam előtt hever. Megpörgetem a kezembe lévő pálcát. mintha csak unatkoznék pedig csak az időt és az élményt akarom tovább húzni.
- Kit köszönthetek a barátnődbe? Jó a szerkód Szöszi…
Jegyzem meg ördögi vigyorral kacsintva, majd nem kéretem magam és nem foglalkozom a lesújtó tekintetekkel, besétálok a szobába és Mira íróasztalát túrom fel.
- Már itt se vagyok csak… a…
Felemelem a pálcákat kiemelve az asztal fiókja alatti rejtekhelyükről őket. A fiókot meg ferfordítom hogy a tartalma a padlóra hulljon. Füzetek, könyvek, penna, tinta minden. 
- Legközelebb ha itt lepedőztök csukd ajtóra a szobát ’hugi’ .
Jegyzem meg flegmán kioktatóan, élvezve a pironkodós pillanataikat.
- És rakj rendet… micsoda disznóól…
Forgatom a szemem színészkedve a felforgatott fiók felé bökve mintha nem én műveltem volna.
- Örültem… leszBoszi!
Biccentek a bájos kis barátnő felé aztán röhörészve kisétálok, az ajtóval nem fáradva. Alfred ekkor ér oda hebegve valami sajnálom-ot meg akartam szólnit… mire csak a vállára teszem a kezét és közlöm.
- Drága Alfred… ez volt a legszebb karácsonyi ajándék, ilyeneknél sose szólj…
Azzal lendületesen elvonulok mert még négy házat kell szemügyre vennünk, hacsak valaki valami oknál fogva meg nem állít.

to Luna & Dave
2002. December 26.



I hear you're alive, how disappointing...
I've also survived, no thanks to you
Did I not bring you some glee
Mister "oh! oh-look-at-me"?
 

Persze, hogy megvártuk Lunát az ajándékokkal. Kedvesen mosolygok rá, hogy tudja. Ha már idén nem csináltunk így házon belül olyan nagy, kamusan kellemes családi izét,  amit tavaly, legalább valami kis hangulat legyen. Hát, lett is, nem is kicsi hangulat. Nem is kell ahhoz az ajándékokat kicsomagolni. Sokkal szórakoztatóbb például egymást. Amíg valaki fel nem dobja a napunkat.
-Nyőő, ha több szalag lenne, becsomagolhatnálak ajándéknak.
- Szóval most meg becsomagolnál? Hmmm…
Persze sejtem, hogy annyira nem is. Csak mondjuk feldíszítene. De ha lenne elég szalagunk, annyi amennyi nincs, lehetnék furán csicsás, karácsonyi múmia. Ez a hülye gondolat-kép se ment meg attól, hogy kicsit azért elpiruljak, de hát végülis próbálom adni a (nem) ártatlant, mintha nem ez lett volna az első alkalom, hogy... AZ első.
Ahogy a hajamba túr, elmosolyodok, kicsit szemérmesebbre sikerül, de azért csak össze szedem magam, a mosolyból somoly lesz.
-Iiigen, de túl jó itt a helyem... Ó! Várj csak, felhozom.
A búcsúpuszitól, meg az utána következő földre igyekvéstől a tetkó virgoncan ugrálni kezd, én meg újabb rohamnyi boldog pironkodással küzdök meg magamban. Aztán utána sietek, és a ruhák helyett a csomagolópapírt választom - míg társaságunk nem akad.
Biztos Luna sikkantása hozza ki belőlem a lovag(in)át, hogy feláldozom magam helyette. Mondanám, hogy családban marad, de hát nem vagyunk édes testvérek Daviddel, hiába marakszunk néha éppúgy, mint mondjuk egy néhai bátyámmal tenném. Vagy még jobban is.
De ő aztán nem jön zavarba, legfeljebb a kezdeti megrökönyödésén lép túl, sebaj, erre vagyunk mi itt ketten is, hogy helyette is pironkodjunk, mert ő aztán akkora paraszt, amekkorára nyitja azt az ajtót szemtelenül. Szegény Alf, ő igazi úriemberként ahogy a látótérbe kerül, rögvest kínosan elfordul.
- Hoppácska… hogy te itthon?
- Mint látod - füstölgök, aztán - bár nem akarom adni a szégyenlős kislányt se, de azért gondolkodni kezdek, hogyan is tudnék menekülni a tekintete kereszttüzéből. Kezdetnek durcásan csípőre vágom, de aztán keresztbe fonom magam előtt a kezeimet, majd kicsit oldalt fordulok, hogy magammal takarjam magamat. Most mondjuk jól jönne, ha több csülköm lenne, mert az jobban takarna stratégiailag fontos pontokat, de hát hozott anyagból dolgozunk.
- Látom nem csak Cartwright csajozik és gandzsázik…
Ruhák, vagy fedezék? Ebben a pillanatban megvilágosodom a kezdeti bénulásból, és egyszerűen behátrálok az édesen integető Luna mögé.
- Hát úgy tűnik, csak Te nem - füstölgök, aztán értetlenül nézem a pálcamutatványait - amire ebben a szobában éppen nincs akkora kereslet, de ahhoz képest egész ügyes.
- Minek is lóbálod itt a pálcád?!
De válasz helyett kérdést kapok.
- Kit köszönthetek a barátnődbe? Jó a szerkód Szöszi…
Én bemutatás helyett bemutatok a kacsintásra válaszul, méghozzá a középső ujjammal. Lunára bízom, mond-e erre valamit, Dave meg közben pofátlanul keresztülmasíroz a szobámon. Az ÉN szobámon, amihez semmi joga, de mivel a pálcám sincs nálam, hanem asszem a kanapé alá gurult, fújhatom, hogy kiátkozzam innen. Marad a szóbeli szitokszórás.
- Mit képzelsz, hol vagy? Ne turkálj a cuccaim közt, mert…
- Már itt se vagyok csak… a…
Eltátom a számat, ahogy a fiók tartalma a földre hull. Szilánkokra fröccsennek a színes, illatos tintáim a padlón. Jó, hogy láthatatlanná válnak, de aztán meg majd előtűnnek. De szép is lesz az. Ja, nem.
- Miii aaaa… - sípolom felháborodott értetlenséggel, és megint elfut a pír, de most nem az előbbi, szemérmes fajta, hanem ami majdnem annyira éget, mint a tűz, és olyan gyilkos is.
- Legközelebb ha itt lepedőztök csukd ajtóra a szobát ’hugi’ . És rakj rendet… micsoda disznóól…
- Csak mer’ bejött egy disznó.
Közben Luna vállára teszem a kezem. A haragom elszáll, fájdalmas és hitetlenkedő röhögéssé válik. Egyrészt nem lehet, hogy valaki ennyire paraszt legyen, másrészt beugrik, hogy ha megzavarnak minket, Luna mire képes. Még az hagyján, ha én dühöngök. Na de, azzal Dave is jobban jár.
- Örültem… leszBoszi!
- Köszi, jó, hogy benéztél... Ja, nem! - nyújtok nyelvet Luna válla felett, és még hozzáteszem: - És egyrészt ez nem sértés, másrészt csak irigykedsz, mert Neked se csaj, se pasi nem jut! Aww, szeeegééénykééém…
Legutóbb egy éve mondjuk Serenával se tudom, mire ment, asszem semmire. A csaj érdekében remélem. Igazából persze nem beszéljük meg egymás nőügyeit - na az szép kis tesós beszélgetés volna - de valahogy jólesik ezzel szivatni. Ha nem lennék tök pucér, még örülnék is neki, néha vicces, de így azért nem bánom, ahogy kigrasszál a szobából.
Hallom, hogy még mond valamit Alfrednek, de én közben Lunához duruzsolok halkan - persze lehet, hogy feleslegesen, mert nem szívta fel magát - de kicsit úgyis saját magamnak is szól:
- Nyugi, nem érdemes felgyújtani, kár macerázni miatta, mindjárt helyrevarázsolom, amit művelt. Bocs érte, ő csak… Túl sokszor mondtuk ki a nevét, és ezzel biztos megidéztük.
Alfred szava hallatszik kintről, valami boldog Karácsonyt, meg hogy azért jó, hogy benézett-et emleget. Hát nem értek vele egyet, de gyorsan elugrok Luna közeli felsőéig, én meg a kanapéról felkapok egy puha takarót, így mire az öregúr szemlesütve kopog az ajtófélfán, már vállalhatóbb állapotban vagyunk.
- Hölgyeim… Frissítő, és egy kis harapnivaló - lebegteti be a kávézóasztalra a kancsó limonádét, meg a frissen sült gyömbéres kekszet, majd egy következő pálcapöccintéssel mindent helyreállít a szobámban. Mondjuk a tintafoltokat nem látja, de mindegy, azzal majd én foglalkozom.
- És ne aggódjon, kisasszony, láttam én már sok mindent - somolyog egy lehelletnyi cinkossággal a szája sarkában, aztán távozóra fogja anélkül, hogy különösebben ránk nézne, de szerintem ezt most nem is bánjuk. Már majdnem Lunához fordulnék, mikor visszaszól még a küszöbről.
- Biztos, hogy a vacsorát megoldják? Tudja, a tavaly történtek miatt Cartwright a lelkemre kötötte, hogy inkább élvezzék csak Garden Lodge kényelmét…
- Igen, Alfred, látogassa csak meg az unokabátyját, jó mulatást, mi majd megoldjuk itt szépen, csendben a vacsit. Nem fogunk éhen halni, Luna tud főzni finom palacsintát, nem igaz? - kérdezem, és picit nagyobb szemekkel finoman bólogatok is, hogy mondja mindenképp, hogy igen. Úgyis van a válaszomban egy pici füllentés, mert a megoldás terveim szerint nem egészen “itt” lesz. De arról nem szólok, csak mikor Alfred már eltűnik. Azt, hogy kicsit furcsán viselkedünk, talán betudja a kacajvíznek, de azt amúgy én is.
- Mit szólnál hozzá, ha este elszöknénk kicsit? Azt gondoltam, máma nem palacsintát vacsiznánk... Amúgy nem emlékszem, de tényleg, tudsz főzni? - kérdezem csevegősen Lunától, és öltözködni kezdek.

-Hát ki már nem tudlak- vigyorgok nem annyira ártatlanul. -Csak itt így körbe ízlésesen, közé egy csinos masni,..
Elmímelem, mint ha épp megkötném a szalagot, ha lenne hozzá elég. Nem lenne nagyon becsomagolás, de cserébe annál izgalmasabb. Fene azt a nehéz soromat, hogy a még kevésbé kitakart látvánnyal kell beérnem.
-...Igazi ajándék vagy, ez csak megadná a módját az alkalom hangulatába.
Talán amiatt is, hogy milyennek ismerem általába, olyan cuki, amikor ő pirulgat szendén és ártatlanul. Mondjuk ha belegondolok, általába ugyanakkor szoktuk átvenni egymás jellemző viselkedési vonásait... hmm, itt valami összefüggés lehet. Végül az ajándékmasninak sikerül egy helyet találni.
Aztán kiderül, lehet tényleg jól jártunk volna a kicsit több szalaggal, így is alig tudok elbújni a csomagolópapír mögött, és még bűntudatom van, hogy nem tudom megfelezni Mirával, hogy jusson neki. Ő áldozta be, igaz, hogy nekem jusson, de csak annál inkább megérdemelné a hősiességéér.
Mondjuk van valami szexi abba, ahogy dacosan kiáll a ránk törő rokon - vagy olyasmi - ellen.
Persze azér nem kívánhatom neki, hogy ilyen helyzetbe legyen, próbálom is minnél jobban kitakarni, miután ő is mögém bújik - ami érdekes mutatvány, miközbe épp kicsire összehúzni is próbálom magam. Végül én csak pislogok megszeppenten az egész jelenetre.
-Köszönöööm..?- reagálok félénken egy felém is irányuló megszólalásra. -Mira.
És belekeveredik egy kis dac is. Ha ilyen pimaszul ránk ront, és még úgy tesz, mint ha mi lennénk itt az illetlenebbek, akkor ő nem kap egyértelműsített bemutatkozást, zavarodjon csak össze, hogy most arra válaszoltam-e, vagy melyikünk ki hogy ugyanaz a nevünk, vagy... Döntse el ő, hogy min!
-Nem is akartam felgyújtani- pislogok vissza Mirára valamivel később, az nem szokásom nekem. Nem ennyiér, bár akkor se épp kitervelt volt, amikor konkrét veszélybe volt, az is csak úgy jött a pillanat hevébe ...lehet, hogy mégiscsak van ebbe valami? Mindenesetre úgy hangzik, mint ha magát is csitítaná vele igazából. A kezeimre itt van szükségünk a papír sarkain, úgyhogy csak a fejem tudom odahajtani az övéhez vigasztalóan.
-...Akkor egymást is megidéztük néhányszor?- bukik ki belőlem rossz viccként, de talán pont jó feszültségoldó. Rossz vicc igazából, vagy csak magamtól szokatlan?
Dobok egy hálás mosolyt Mirának, miközbe elkapom a felsőm, és gyorsan belebújok, aztán gyorsan lecsapok egy közeli nadrágra is, ami remélhetőleg az enyém, és sietve magamra kapom - nem ellenkezik szembetűnően, szóval vagy tényleg az volt, vagy Mirának egy bő darabja. Egyelőre annak örülök, hogy nem kellett megküzdenem egy olyan szűkszárúval, ami egyértelműen nem az én méretembe lenne. És ha bárki azzal akarna jönni, hogy a közelmúltba bezzeg nem voltam ilyen szégyellős, nos, a közelmúltba csak azon kiváltágosok voltak jelen, akiknek többet szabad látnia. Alfred legalább tapintatos kopogni először, hogy összeszedhessük magunkat.
-Ó, köszönjük!
Mondjuk pont azon aggódtunk épp, ki látott sokmindent, de mostmár túléljük.
-A specialitásom- helyeslek Mira válla fölött a palacsintás ötletre, lelkesen bólogatva. Búcsút integetek Alfrednek a jól bevált kisujjas módszerrel,.. Mer hogy maradt vagy került vissza ez a papír az én kezembe? Az iménti öltözködési rohamon át?
-Tudtam én valaha nemet mondani a valamibe sántikálásaidra?- somolygok Mirára, ahogy felvázolja, mit tervezett mára. Nem lenne rossz egy palacsitasütés sem - ezúttal tolakodó sellők nélkül - de azt még mindig megejthetjük, lesz pár napunk együtt. És valljuk be, nem, dehogy tudtam, már Brighthornba sem. -Inkább csak sütni ezt-azt, profi még nem vagyok. De legfeljebb kikísérleteznénk valamit együtt.
Persze már azon jár a fejem, vajon hova akarhat kiszöktetni, titkos, talán tilosba járós, minden bizonnyal a magunk bénázgatós módján romantikus vacsorázni. A kellemetlen meglepetés kvótát már minden bizonnyal teljesítettük mára, hátha az a rész mostmár kimarad majd.
-Ó! Talán azér rendesen öltözzünk fel hozzá- jut eszembe még időbe. Főleg Mira - egyébként nagyon stílusos - takaró-tógájával. Én úgy tűnhet, mint ha fel lennék öltözve, de ki azér talán ne menjünk egyes titokba hiányzó alsó rétegek nélkül...

to Luna
2002. December 26.



From out of the darkness we rise
We got the Fire
gona burn so bright 

- A specialitásom…
Nagyon lelkesen bólogatok, bár itt a palacsintakészítés tulajdonképp mellékes specialitás, általában amit aközben/mellett csinálunk, az sokkal speciálisabb... De azért nagyon ügyesen helyesel, Alfred rá nem is néz olyan gyanakvó és rosszalló képpel, mint ahogy az imént még rám nézett. És még az is kiderül, hogy mást is tud főzni. Valamikor lehet szükség lesz rá, de szerintem nem ma.
-Tudtam én valaha nemet mondani a valamibe sántikálásaidra?
Ezt a kérdést inkább egy nagyon közeli, nagyon ravasz somolygással válaszolom meg.
-Ó! Talán azér rendesen öltözzünk fel hozzá.
- Ehhez a programhoz nem muszáj annyira rendesen - kacsintok, aztán a szekrényhez lépek, és előveszek belőle egy olyan ruhadarabot, ami nem tűnik se pokróc, se függönytógának. Inkább egy megfelelően kivágott koktélruhának. Alávalókat is szerzek, és még jön egy cirkalmas mintás necchaisnya is, meg egy elegáns, de kényelmes hosszú szárú csizma, és kész is az öltözet, amiben a padre tuti nem engedne sehová, de pont ettől jó.
- Ha szeretnéd, szívesen adok kölcsön bármit. Simán átméretezem varázslattal - lengetem meg a varázspálcám, és szélesre nyitom Luna előtt a nagyszekrény ajtaját, amiben ugyan nem laknak faunok és beszélő oroszlánok, van viszont egy csomó ruha, ami bárcsak olyan mellbőséggel rendelkezne, mint amilyen neki is kell. De hát így jár az, aki futkorászós deszka-alkat.
Hihetetlen, hogy az este további része a ránk nem jellemző tökéletességgel alakul. És nem siklik semmi félre. Alfred gyanútlanul lelép, a titkos átjárót nyitó könyvet kábé a harmadik próbálkozásra megtaláljuk, nem tévedünk el az alagútrendszerben sem, pedig az bárhová visz Londonban, de eltaláljuk az Astoria éttermet (pontosabban annak az alagsorát), be is tudunk lógni, kapunk asztalt, működik a mugli bankkártya is, aztán a Sohoban sem rabolnak el minket, mikor arra kóborlunk, és belógunk a Soho Theatre-ben egy koncertre - nem Johhny Cash, de legalább Jerry Lee Louise tribute. Olyan gyorsan eltelt az este így, mindenfajta fennakadás nélkül, hogy szinte észre se vettük, és újra Garden Lodge felé lépkedtünk a titkos alagútrendszerben. A könyvespolc visszazáródott mögöttünk, de most óvatosan résnyire kilököm, és kihallgatózok a nappaliba, nem motoszkál-e ott Alfred (vagy dühöng hangosan, kerek egész mondatokban az eltűnésünk felett). De semmi. Nyugodt, békés csend van.
- El se hiszem de megcsináltuk… Megúsztuk?
Azért még suttogok, de már nem annyira, aztán kitárom Luna előtt a titkos könyvszekrény-ajtót. Persze, csak udvariasságból. Nem azért, hogy megállapítsam, mennyire jól áll neki egy átvadult éjszaka stílusos ziláltsága.
Tényleg csend van, Alfred vagy nem jött még haza, vagy még alszik. Nem is tudom. Kilépek én is az alagútból, aztán visszazárom mögöttünk. Mintha mi se történt volna. Az ablakon át látom, az ég alja még épp csak világosodik.
- Akarsz lefeküdni? Vagy aludni? Vaaagy…
A huncut kérdéssorozatba bezavar, hogy meglátom a karácsonyfát, meg alatta az ajándékok csábító halmait. Biztos a fáradtság teszi, vagy csak hogy már így is nyerő szériában vagyunk. Csak még egy utolsó, apró kis stikli… Elvégre, most már azon nap reggele van, mikor ki lehet nyitni az ajándékokat! Legalábbis reméljük, különben a fa elkezd sikítozni meg üveggömbökkel hajigálni.
- Ezt még most muszáj odaadnom, gyere!
Elkapom Szöszke kezét, és a fához vezetem, hogy aztán egy sebes mozdulattal lecsapjak az ajándékra, ami tőlem van, neki. És nem, a fa nem visít. Most már hivatalos, ez a nap tökéletes stiklisorozat.
- Boldog Karácsonyt!
Ahogy a kezébe adom a lapos tégla alakú, natúr papírral és madzaggal körbevont csomagot, a súlyából már kitalálhatja, hogy egy könyv az. Ha kibontja, megláthatja, hogy a Mágikus motorok működése és módosítása címet viseli.
- Remélem még nincs meg - dünnyögöm, aztán meglátom azt a feladó nélkül érkezett csomagot, ami már napok óta böki a csőrömet.
- Én meg most végre megnézem ezt - dörzsölöm össze a tenyerem, aztán törökülésben levetem magam a piros kis csomag mellé, és egy határozott mozdulattal letépem róla a papírt. Aztán csak bámultam rá tátott szájjal, révetegen.
Egy pici, fehér nemezelt lovacska volt a csomagban. Ezzel önmagában nem is lenne gond. Csakhogy nekem volt már egyszer egy pontosan ilyenem. Még régen, otthon. A párnám alatt lakott, és azzal együtt kellett hamuvá válnia. De most itt volt a kezemben.
Ahogy szembenéztem vele, elfogott a félelem, de valami rejtélyes oknál fogva remegő kezembe vettem. Az pedig erre elszürkült, és füstölni kezdett. Megégette a tenyeremet, mire sikítva odébb lódítottam, de le sem ért a földre, mikor ezernyi apró, alattomos szikrára robbant, amik minden felgyújtottak körülöttünk, csomagolópapírt, ajándékokat, karácsonyfát és dekorációt. Én meg még sikítani se tudtam, csak hallgattam tátott szájjal a felcsapó lángok robaját, meg a szívem kalapálását. Az egyetlen dolog, ami még áthatolt ezen a halálfélelmes bénultságon, az az a gondolat volt, hogy Luna valahol itt van a közelben.

-Azt mondod, rendetlenül öltözzünk?- somolygok, aztán csak ámulok, ahogy Mira előtárja a ruhatárat, majd összeválogatja a maga kollekcióját az estére. Majd a végeredményt látva mondhatnám, hogy a szavakat sem találom, de ahhoz szavakat kellene találni.
Bár gyanítom, így is érteni fogja, hogy nekem aztán tetszik a látvány, támogatom benne, és újabb módon gyönyörű ugyanannyira, mint bármikor.
A felajánlásra, hogy én is öltözködjek a ruhatárából, már szeppentebben pislogok, csinos és dögös darabok vannak itt bőven, csak én nem vagyok elég bátor hozzájuk. Mondjuk ha belegondolok... bár általába az ...érdeklődésemmel együtt is kifejezetten lányos vagyok, választottam már fiúsabb megjelenést, főleg párba, alkalomra. Nos, a bőrdzseki és társai is szokatlan stílus lesz részemről, de majd Mira is biztosan besegít összeválogatni, mi illik legjobban egymáshoz.
A lényeg, hogy csinosan összeöltözünk végül párba.
Olyan jól érezzük magunkat, még azon is elfelejtek aggódni, hogy a mi szerencsénk hogy szokott ilyenlor fordulni. Szerencsére az is elfelejti önmagát, ami egy csodálatos karácsonyi ajándék, hogy kiélvezhetjük az éjszakát a szokásos zavargások nélkül. Felejthetetlen élmény, és van is mit kiélvezni, vacsora, koncert, tánc az éjszakába... A várost is felfedezzük kicsit, holdfényes séta pihenés gyanánt - lehet, hogy néhol tilosba, de gyanítom alszik már, aki szólna érte...
Hazaérve látom csak, hogy már kezd hajnalodni. Amikor az alagutakhoz visszatértünk, még sötét volt. Bár gyanítom olyan késő is, hogy már korán.
-Vaaagy..? Ugyaaan...- derült-lelkesen hessegetem a gondolatot, én még bármeddig fenn lennék vele, bármit csinálni, bár minden bizonnyal látszik rajtam, hogy ha vízszintesig hajtanám a fejem, délig fel nem kelnék már.
De van még lelkesedés, ami fenntartson. Ahogy Mira a fához invitál, eszembe jut az én ajándékom is neki, ami valamerre a kupacba lappang. Megtaláltam otthon a játékboltot, ahonnan az én nagyon hosszú plüss occamy-m is származhat, még mindig specialitásuk ez az annyira cukin buta fejű, "rosszul" varrt stílus. Vagy az évek során vált esetleg azzá. Mindenesetre persze hogy volt egyszarvújuk is. Csálé, oldalra görbülő egyszarvval, ami gyanúm szerint szándékosan tervezve lett olyanra. De majd előásom, miután kibontottam, amit Mirától kapok.
-Ó, köszönöm szépen... óóó, jó súlya van, tán egy csavarkulcs készlet?- vigyorgok, bár érzem a könyvgerinc ívét a csomagoláson át, meg nem is zörög, mint ha doboz lenne.
Ezt további ámuldozó óóózás követi, ahogy kibontom, és látom a címet. Ahhoz képest, hogy könyv, valahogy még nagyon messzire sem tippeltem a csavarkulcsokkal. És minden bizonnyal hasznos olvasmány is lesz. Sokféle megoldás van autóbűvölésre, a minisztérium is eltér a mi kocsijainktól is otthon, és Apa is mesélt már másfajta megoldásokról, amiket ismerősei használnak az otthoni varázsautós körökbe. Ebbe annyi minden újdonság lehet összegyűjtve.
-Tökéletes!- hajolok át Mirához, köszönetül egy puszit nyomva az arcára, miközbe ő egy jelöletlen kis csomagot fog a kezébe. -Neked mid van?
Nem tudom megállni, hogy legalább azér röviden fellapozzam a könyvet, addig mindkét fél füllel hallgatom a válaszát.
Válaszát..?
-Mira?
Gyanús a csönd. Kissé még el vagyok merülve a gondolataimba - nagyon érdekes könyv, de most le kéne tenni, és kikeresni az én ajándékomat is neki - csak a füstszagra, és a kiáltása hangjára nézek csak fel rendesen.
-Mira!
A kötet kiesik a kezemből, és csak dermedten figyelem, ahogy valami - fel sem tudom ismerni mi volt - lángralobban, ahoy Mira eldobja, aztán szétpattanva az egész szobára is átterjeszti a tüzét. Tüzet, ami gyanúsan gyorsan szétterjed, még azzal együtt is, hogy függöny, szőnyeg, száraz fa, csomagolópapír van körülöttünk. Könyvpapír. Kitömött plüssanyag.
Az egyetlen dolog ami eszembejut, valahogy elesetlenkedni Miráig, szorosan magamhoz vonni, és húzódni vele a tűz elől. Ami mindenhol ott van körülöttünk. A szoba közepére még nem ért el, de most nem tud eszembejutni, mekkora csapda oda húzódni meg. Ahhoz túl fáradt és rémült vagyok. Ott még nincsenek lángok, máshol meg igen.
Kurvaélet, Lu, boszorkány vagy, varázsolni kéne, varázsolj valamit! Nem tudom, ki is mondom-e, vagy csak gondolatba ripakodok magamra, ahogy előkotorászom kapkodva a varázspálcám...
És kétségbeesetten csak azt is magunkhoz ölelem.
Nem vagyok jó ebbe, csak rontani fogok a helyzeten...
Varázsolj, Lu, vagy itt fogunk meghalni...
...itt fogunk... legalább egymás karjaiba...
Talán Mira talpraesettebb... itt a pálcám, csak a kezemből kell kivennie, hogy valaki valami értelmeset is kezdjen vele, Lu!..
...itt fogunk... A füst már kaparja a torkomat.
Állítólag ilyenkor a füst a gyakoribb halálok, nem is az égés...
A szememet a könnyek csípik.
Mira eleve nagyon fél a tűztől, nekem kéne tudnom kimenteni magunkat...
Ötletem sincs, mit tegyek. Mit sikerülne.
Sajnálom, Mira...

to Luna
2002. December 26.



vendetta  

A lobogó lángnyelvek elmossák az imént még idillinek tűnő képet. A ropogás elnyomja a halk, aggodalmas -Mira?-t. Folytogató szürke füst és taszító, vörös izzás kevereg csak a szemem előtt. Körbevesz engem… Nem! Minket.
Luna ott van mellettem, ha se nem látok, se nem hallok a körülöttünk bontakozó pokoltól, de a jelenlétét valahogy akkor is érzem. Nem fogom fel igazán, hogy a karjai körém fonódnak, de érzem. Erősebben, mint a forróságot, aminek kínoznia kellene minket.
Először azt hittem, hogy addig bámultam pislogás nélkül a tűzbe, míg annak fénye el nem vakította a szememet, és most már a gomolygó füst mellett ezért látok furcsa alakokat. De ahogy telnek a pillanatok - nem többek, csak pillanatok, ám mintha lassított felvételen látnánk őket - egyre világosabban formálódik a furcsa káprázatból kép. Még ez sem lenne meglepő, hiszen a régi traumák miatt a tűztől gyakran villannak be rémképek, de ez most más. Például azért is, mert ezt Luna is látja, nem csak én. Bár attól még nem vidámabb képek, mint eddig bármikor.
Tűzben vergődő embereket látunk. Csak felvillan a képük, kiemelkedik az izzó pernye és fekete bodrok közül egy nőalak, egy férfi, kislányok, kisfiúk, idős emberek. Egyesével, sorban. Megjelennek, ordítanak, vagy hanyatlanak, aztán hamuvá robbannak, és jön a következő. Én nem láttam konkrétan azt, hogy a családom tagjait eléri a vég, de attól még fájt. És most felismertem némelyikben az arcukat, és a szívem tudta, hogy őket látom, azokat a végső momentumokat. Lucy, a legfiatalabb nővérem még csak tizenhat volt… Fiatalabb, mint most én.  De láttunk nála apróbb gyermeket is, hang nélkül sikított ránk, aztán megpróbált elfutni, de szürke porrá oszlott.  Mintha valami bizarr keringőt jártunk volna ezek között az alakok között, de önkéntelenül fordultam utánuk, és bámultam a borzasztóbbnál borzasztóbb képeket. Fel sem tűnt, hogy belóg egy pálca a képbe. Eszembe se jutott tenni bármit, az irtózat annyira letaglózott. Különösen, mikor a lángok között Luna és utóbb az én alakmásom is megjelent. Bár ez, érezhetően, nem egy valós emlékkép volt, csak valami torz, esetlen utánzat.
Nem is tudom, mennyi idő telt el így. A jelenségnek egyszer csak vége szakadt, legalábbis a szemünkkel már nem láttuk, ha máshová talán örökre be is égtek a képek. De a tűz lobogása kiüresedett, elé fekete füstbetűk lebbentek. Három szó. Vagy inkább név.

Rosier, Leaves, Thorne...

Csak egy pillanatig lebegtek ott, aztán egy utolsó alak jelent meg. A bőrkabátos, fehér hajú pasas a búcsúból. Groteszk, széles vigyorral kacsintott ránk, aztán csókot fújt a tenyeréről. Mintha azzal fújta volna el a lángnyelveket, meg a füstöt is. Nem éreztük a bőrünkön a szélrohamot, csak a füstöt és a vörös izzást láttuk tovalebenni és semmivé enyészni. Még felizzott egy felirat a távozó pernyéből:

Boldog Karácsonyt! Ipiapacs, kislányok…

Garden Lodge nappalija újra ép és sértetlen volt, mintha mi sem történt volna ott. Pedig történt. Ennek kézzel fogható bizonyítéka, hogy egymás karjában kuporogva álltunk a közepén, és a tenyerem hólyagos-véresre égett. De az semmi volt ahhoz a forrongáshoz képest, ami belül zajlott. Hiába volt újra ugyanaz a békésnek, biztonságosan sértetlennek tűnő hely, amilyen azelőtt, ez a dolog már betört oda. Beférkőzött kitörölhetetlenül, és amíg nem lesz vége a felelősöknek, ott is marad.
- Szörnyeteg…
Nem tudom, hogy az a füst az előbb  igazi volt-e, és attól hörögtem, és attól izzott-e csípős-vörösen a szemem, de igazából alig éreztem. Elindultam volna - nem is tudom hová, hogy menekülni-e vagy harcolni hirtelen - de megakadtam. Luna karjai visszatartottak, és mint aki holdkóros, úgy eszméltem fel rá, meg a valóságra, ami körbevett.
- Jól vagy? Én… Ez… Sajnálom.
Csak bámultam rá, próbáltam leolvasni az arcáról, hogy mi járhat a fejében. Addig se kellett azt megfejtenem, hogy mi jár az enyémben. A kormos könnycseppek a szemem sarkában így is sejtették. És az a szó, amit leírva láttam, mégis, egyre hangosabb visszhangot vert a fejemben.
”Kislányok…”
Hirtelen megragadtam Luna vállait. Annyira határozottan, hogy azt is elfelejtette a testem, hogy remegnie kellene, és a sarokban kuporogva nyüszíteni. Mert ez fontosabb volt. Talán visszafele sült el a fehérhajó “ajándéka”, de valahogy erőt merítettem Luna jelenlétéből. És abból, hogy nem akartam az ő kedves alakját is a tűzben vergődni látni.
- Nem keveredhetsz bele.
Suttogtam könnyesen csillogó szemekkel. Aztán elengedtem őt, és egy lépést hátrálva inkább megfogtam a saját kezem, mintha fájna őt fogni - holott azt, hogy a tenyereimen szanaszét égett a bőr, szinte nem is éreztem. Az kínzott, hogy mibe keverem már megint.
- Talán jobb, ha most mész.
A hangom megremegett, elvékonyodott, még ha karcos is volt a belélegzett koromtól. Egy részem tiltakozott ezek ellen a szavak ellen, de szerencsére nem az volt az erősebb. Mert bárhogy is állítja magáról, hogy ő a kis ördög, gyűlöltem a lángok között látni, és nem bírom elviselni a lehetőséget, hogy belekeverjem ebbe a pokolba.

Szinte már várom, hogy mikor kezdek fuldokolni is ...de semmi.
Illetve nem. Rosszabb a semminél, kényszeresen, elszörnyedve nézem végig a tűzben kibontakozó jeleneteket. Pillanatképeket inkább, de mégis mind órákig is tarthatnának.
Ez... ezek Mira emlékei? Talán nem mind, de az arckifejezését látva biztosan közte vannak azok is. A családja. De ott vagyunk mi is mindketten.
Csak Mirába kapaszkodva remegni tudok, és ő is minden bizonnyal azér tűnhet csak stabilnak, mer ahogy hasonlóan kapaszkodik belém, talán pont kitámasztjuk egymást. Örökkévalóságok telnek el így, és nem gondoltam eddig soha, hogy egy az ő karjaiba végtelennek tűnő pillanatról valaha azt akarjam, hogy csak érjen már véget...
Szól hozzám valamit.
Válaszolni kéne.
Vagy csak bólintani talán. De nem sikerül mást, csak zokogásba törve rároskadni. Újabb végtelenség, most sírok, és próbálom megtartani magam közbe, hogy ne teljesen omoljak rá Mirára. Legalább testbe. Lélekbe már rég összedőltem.
Hirtelen megragadja a vállam, pár másodpercig üresen pislogok, mire felfogom a szavait.
-szerintem már késő...
Én is ott voltam a lángokba. Már belekeveredtem. Álltam szembe az illetővel, személyesen rágyújtottam a kék lángjaimat, már benne vagyok nyakig én is... már késő.
Bénán utánanyúlok, ahogy Mira ellép tőlem, de végül csak visszahull a kezem.
-Talán jobb, ha most mész.
Csak szomorúan pislogok rá. Aztán hirtelen mégiscsak kinyúlok, megfogom a kezét, talán túl akaratosan.
-Nem! Te is.
Hirtelen elkezdenek újra összeállni teljesebb gondolataim is, mint az eddigi megtört bámulás magam elé.
-...Együtt. Kimegyünk együtt, haza! Mindenhova nem tudhat utánunkjönni.
...Ugye?
Ez lehet a legjobb esélyünk, egy egész óceánnal odébb csak nem érhet utól. És Mirának is mindig tetszett eddig Amerika. Élhetnénk csak boldogan együtt, nem kéne azon rettegni, "na, ma milyen fenyegetés tör ránk a semmiből?" Otthon a legrosszabb dolgok ciki, de utólag akár viccesnek látható jelenetek voltak. Ideát a legrosszabb esetekbe valaki az életünkre tört.
Nem akarom elengedni Mira kezét. Ismerem a temperamentumát, és félek, hogy a gyújtogatónak akar utánamenni. Jó eséllyel a halálába rohanni. És azt nem tudom annyiba hagyni. Mindketten szeretnénk egymást biztonságba tudni ez elől a veszély elől. És tudok én is makacskodni!
Erre csak egy megoldás lehet...

to Luna
2002. December 26.



vendetta  

Nem csak azért fájt különösen Luna arcát látni a tűzben, mert annyira közel áll hozzám. A családom is közel állt hozzám. Csakhogy nekik már mindegy. Az már a múlt. De ő… a jövő. Velem, vagy nélkülem, de nem kerülhet ebbe a helyzetbe, egyszerűen nem.
- Szerintem már késő...
Nem tudok tiltakozni, mert csak zokogás jönne ki, pedig most erős akarok lenni. Annak kell lennem. Így is annyira megrázta ez az egész, egyszerre szeretném most megölelgetni, és megtámogatni - közben pedig ellökni messzire, csakis az ő érdekében. Igen, már így is belekevertem. Ezért is kell most már gyorsan pontot tennem az ügy végére.
- Nem! Te is… Együtt. Kimegyünk együtt, haza! Mindenhova nem tudhat utánunkjönni.
Akartam titakozni erre is, makacs ellenkezés csengett a fejemben megint, de most sem jött ki hang a torkomon. A fejemet ráztam, kinyitottam a számat, majd becsuktam. Végül suttogva bírtam válaszolni.
- Játszani akar.
Világos volt, hiszen lehetett volna ez a tűz igazi is. De nem, annál összetettebb ez, tudatni, hogy bejutása van még ide Garden Lodge-ba is, hogy tud arról, hogy Luna nálam lesz. Pontosan ez volt ez az üzenet; hogy oda megy utánunk, ahová csak akar.
- Pontosan azt akarja, fogócskázni. Hát nem fogok előle elfutni. Inkább elé.
Értettem valahol, hogy Luna miért makacskodik azzal, amit javasolt, és hogy miért nem egyedül tervezi a hazautat. Értettem, de bántam. Ez is az én hibám volt. A rettegés, meg a harag már elmúlt, eloltotta a feltámadó szomorúság és bűntudat. Kínlódva néztem rá. Miért is hagytam, hogy ez megtörténjen? Ezért tartottam magam távol ilyen téren mindenkitől, mert tudtam, hogy egyszer majd ilyesmi lesz a vége. De ő… Volt a kivétel. Minden téren.
- Le fogom győzni valahogy. A Roxfortban viszonylag védve leszek. Te pedig…  
Hazamenne addig Amerikába? Vagy a Minisztériumban volna jobban biztoságban? Közel az aurorokhoz… Akiknek nyilván nem fogok szólni. Akkor lenne csak igazán elégedett a fickó, gondolom. És akkor, ha minél több fájdalmat okozhat.
- …maradj valahol biztonságban. Kérlek…
A szemem szinte könyörgött, ha térdre nem is estem előtte, de ha kell, megteszem. Bizonytalanul nyúltam a keze után, önkéntelenül ugyan, csak a meggyőzés végett, de aztán rájöttem, most, hogy megfogtam, nagyon nehéz lesz elengedni. Pedig nem, ez a rejtvény nekem szól, három vezetéknév nyilván a három szó, és csak kezdek velük valami többet a semminél. A Rosier név például ismerősen is csengett, találkoztam már vele a halálfalókkal kapcsolatos kutakodásaim alatt. Most már elindulhatok egy nyomon, most már gyorsabban fogok haladni, ha kell, ellógok a suliból is érte, de nem hagyom kihűlni a nyomot. És megelőzöm a halálfalót, mielőtt még nagyobb kárt okozhatna. Nekem, vagy másoknak. Épp elég arc volt az előbb a tűzben. Ha rajtam múlik, már csak három új kerül oda. Akik valóban meg is érdemlik.