Búcsú előtt

◂ búcsú előtt ▸

1987. január 11.

◃ e l f e l d a ▹

"adult"

style: leather jacket ║ zene: yours

Most éreztem igazán, milyen jól jött, hogy roxfortos koromban még a tiltott rengetegbe is bemerészkedtem. A többiekkel ellentétben én nem féltem minden vacaktól, sőt egyenesen kíváncsi voltam az odabent vonyító vérfarkasokra, a vad kentaurokra, akik egyes mendemondák szerint még az idetévedő diákokat is megsütik vacsorára. Én nem hittem az ilyenekben, de az adrenalint úgy hajszoltam, mint egy igazi őrült. Így hát nem volt kérdés: bejöttem. Eleinte csak az erdő szélét fedeztem fel, aztán a sűrű rengeteget és elég ritkán sérültem meg ahhoz, hogy legalább ezért ne vegyenek elő. Minden másért amúgyis egyfolytában az igazgatóiban voltam, ha nem éppen megbüntetni akartak ezért vagy éppen azért.
– Tényleg nagyon köszönöm, hogy elkísérsz... ez most baromi jól jön – A szavaira csak biccentettem. Hát, végül is miattam keveredett zűrös helyzetbe és nem, nem vagyok úriember az állításaimmal ellentétben, azért tudtam, mikor hogyan kell viselkedni – legalábbis ha éppen olyan kedvem volt. Most éppen olyan kedvem volt, na meg eléggé jó indokom is volt arra, hogy egy ideig még ne hagyjam el az erdőt. Ianhez nem volt kedvem kifejezetten, meg egy monoklihoz az arcomon.
Így hát tapostam a havat, ami a fák között valamivel ritkásabb volt, így könnyebben haladhattunk egészen addig, míg meg nem láttam a törzsek közül elővillan a Roxfort tornyait. Mindegyik éles tüskére hasonlított, mintha egyenesen a szívembe akarnának fúródni. Az öcsém csak egy karnyújtásnyira volt, mégsem láthattam. Tudtam, milyen csalódást okoztam neki, az egész családnak. Egész egyszerűen nem mehettem vissza. Ők hárman együtt tényleg összetaroztak. A vér összekötötte őket. Ezért is kértem meg a lányt, hogy ne szóljon rólam… an meg azért, mert nem szerettem volna, hogy bárki is a nyomomat lelje és elkapjon. Épp elég dolgot követtem el a varázsvilág ellen az elmúlt hónapokban.
– Ígérem, hogy nem.
– Helyes… – sóhajtottam, mintha hatalmas terhet tettem volna éppen le. Nem. Pont az ellenkezője volt ez, ugyanis mindennél jobban hiányzott a családom… bár tudtam, nekik tényleg könnyebb nélkülem. A zaklatások bizonyára véget értek, az öcsém normális családban nőhet fel, én pedig csak egy rossz emlék leszek a múltjukból. Így volt mindenkinek könnyebb… csak még meg kellett találnom az utamat, hogy hogyan tovább.
– Köszönöm, hogy megvédtél, és hogy elkísértél idáig... remélem, minden rendben lesz veled, és leakad rólad az az idióta. Kitartást! – Szólalt meg aztán a lány. Határozottan elértük Hagrid kunyhóját, bár a félóriás láthatóan még csak a környéken sem volt.
Felé fordultam és vetettem egy pillantást rá. Hát ennyi. Pont ennyi ismeretség kellett a Roxfortból, egy köszi és egy kitartást. Ez nem akart itt tartani, ez nem akarta, hogy hülyét csináljak magamból. Így hát fanyar mosollyal pillantottam rá.
 – Legközelebb vigyázz, milyen társaságba keveredsz, kislány. – Kacsintottam rá, majd hátat fordítva neki, bevettem magam az erdőbe. Készen álltam rá, hogy visszatérjek Roxmortsba, majd amilyen gyorsan lehet, tovább álljak a kontinens irányába.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!