+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Búcsú előtt
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Búcsú előtt  (Megtekintve 4152 alkalommal)

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2021. 12. 11. - 09:22:09 »
+1

R O X M O R T S



1987. január 11.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 12. 11. - 09:49:31 »
+1

◂ búcsú előtt
1987. január 11.

e l f e l d a
"adult"

style: leather jacket zene: yours

Túl hideg volt ahhoz, hogy az egyetlen szál, lopott bőrkabátomban járja Roxmorts hóval borított utcáit. Éreztem, ahogyan a fagy egyenesen a csontomig hatol és szépen lassan elkezdett rázni a hideg is. Félszemű Ian megint kirakott a kocsmából, mert nem tetszett neki a képem. Ez a hülyegyerek csonkított meg! Visította és addig lőtte a nyomomba az újabb átkokat, míg nem gyorsabbra nem kapcsoltam a tempót és meg nem indultam kifelé. Tudtam, hogy szíve szerint darabokra szaggatna, de még csak egy hónap telt el a szemsérülése óta… nem állt készen párbajozni, én pedig nem kerestem a bajt feleslegesen.
El akartam menni innen. Túl sokan voltak a nyomomba, hogy hazacipeljenek és anyám szemébe nézzek. Nem akartam látni a csalódottságát, amiért minden álmát tönkre tettem. Ő csak azt akarta, hogy én többre vigyem. Nem legyek egy roncs, amivé válhattam volna, ha nem tud új életet adni. Mindent elrontottam. Pontosan tudtam, hogy összetörtem a szívét.
Lehajtott fejjel siettem egy halom diák mellett, az egyik fekete sálját egyenesen a nyakából loptam el, hogy a nyakam köré tekerve tompítsam a hideget. Nem sok esélyem volt az életben maradásra, ha Angliában maradok. Nem csak azért, mert folyton el akartak kapni, elráncigálni haza… hanem mert ebben a hidegben képtelenség volt erdőkben meghúzni magam. Nem voltam elég tapasztalt varázsló hozzá. Ezért döntöttem úgy, hogy Egyiptomba megyek. Sally, a banya zsupszkulcsot is szerzett több tolvajnak, én pedig egész egyszerűen bekértem magam a társaságba, mondván, hogy nem sok vizet zavarok. Ráadásul egy aprócska smaragdot is megszereztem a Hegyomlás nevű tagnak, bizonyítva a képességeimet.
Nem akartam persze sírokba betörni velük. Közel sem ez volt a tervem, sokkal inkább óhajtottam volna leválni, amint lehet, hogy a magam ura legyek. Nem volt szükségem társaságra, cseppet sem. Az utazáshoz persze felszerelés kellett. A hátram csapott barna táskát nem rég szereztem, de kellett takaró, ruhák, étel és persze némi bájital, meg galleon. Legalábbis addig, míg a helyszínen nem ismerem ki magam annyira, hogy megszerezzem, amit akarok.
Roxmortsban éppen karácsonyi vásár volt, így könnyen vettem be magam a tömegbe. Egy erszény máris az enyém volt, tele galleonnal, az egyik banyától habfürdőt loptam, míg ő egy halom roxforti diáknak próbált valamit eladni. Egészen az orromig húztam a sálam, hogy a régi iskolatársaim ne ismerjenek fel.
A következő bódénál elemeltem néhány gyógyítóbájitalt, meg egy vastagabb sálat és máris nagyra nőtt a hátizsákom. Csak egy kis étel kellett volna még, sósperec meg édes sütemények is voltak. Némán követtem az illatot, amit még a sál anyagán keresztül is éreztem és egy hatalmas, széles pulthoz értem. Egy szőke lány mellett álltam meg és már vettem is el egy-két süteményt, gyorsan dobálva a táskába. Nem érdekelt, hogy minden alatta csupa morzsa lesz, azzal ráértem később bíbelődni.
– Szemtelen kölke! – dörrent rám a félóriás banya a pult másik oldaláról. Azonnal felkapott egy bunkós botot, hogy leüssön.– Viszed a mocskos mancsod a süteményemtől!
Megragadtam a lányt és hátulról átkarolva a nyakát, mint egy pajzsot tarottam magam előtt.
Csak szegény kishúgomnak kell… semmi pénzünk… – dünnygtem és a lányra mutattam. Erre persze még jobban meglendítette a botot, én a csajjal a karjiam között hátráltam, majd beleütköztem valakibe. Egy éles torokköszörülést hallottam, nem sok jót sejtve. Így hát két választás volt: kidumálni magam vagy rohanni.
Naplózva


Elfelda Hall
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 12. 13. - 12:16:33 »
+1

Téli kaland

to: Elliot

1987. január 11.





outfit


Kellemes gitárdallam kúszik a fülembe, ahogy Roxmortsban sétálok. A szél bele-bele kap a kedvenc, mardekáros sálamba, így időről-időre hátracsapom a vállam felett, hogy ne szállingózzon az arcomba. Mélyet szippantok a havas, téli estéből, ami csodás, karácsonyi illatot áraszt, hiába múlt már el a karácsony. Ahogy közeledek a süti illatú bódé felé, felrémlik előttem a mostani szenteste. Olyan meghitt, békés volt, mint mindig. Anya nagyon adott a részletekre, idén briliáns, mélykék színűre változtatta a karácsonyi díszeket, amiket a hagyomány szerint természetesen együtt aggattunk fel a hatalmas, három méteres fára. Aztán isteni pulykasültet ettünk édesburgonyapörével, amit Theresa, a bejárónőnk készített el nekünk. Hiába, anya soha nem volt nagy konyhatündér, de nem is ezért szeretjük. Hanem például azért a különleges hangulatért, amit megteremtett ilyenkor. Mindig nagyon figyelmesen választotta ki a nekünk szánt ajándékot, és idén ismét felülmúlta önmagát. Zoe és én is egy gyönyörű dísztalárt kaptunk, amit Mauricio Carneiro tervezett meg nekünk. Anya egy film kapcsán ismerkedett meg a híres mugli divattervezővel, és úgy összemelegedtek, hogy Mauricio végül is elvállalta a feladatot.
Az enyém ezüst és indigólila, míg Zoe-é drámaian sötét bordó és fekete színekben játszott, és a lélegzetünk is elállt, amikor megpillantottuk. Ezen kívül kaptunk egy-egy isteni illatú Peachy Witchy parfümöt, ami szintén tökéletesen illett a személyiségünkhöz. Az enyém könnyedebb, savanykás-édes illatú, citrusos jegyekkel, Zoe-é a jázmin illatára emlékeztet, jóval édesebb, az utóillata picit kesernyés. Mi egy közös Stubby Boardman koncertjegyet vettünk neki, aminek nagyon örült. Persze a szép ajándékokat mindhárman értékeltük, de a legfontosabb ilyenkor természetesen a meghitt, békés együtt töltött idő. Ahogy mindenféle dalokat énekelünk együtt, és jeleneteket játszunk el a kedvenc filmjeinkből, miközben finom sütőtöklevet kortyolgatunk, és mennyei derelyét nassolunk...
Ha nem csal a szimatom, most is épp tökös derelyét érzek. Kislánykorom óta rajongok az ízéért, úgyhogy habozás nélkül közelebb settenkedek, hogy vegyek belőle. Jól fog jönni, főleg holnap, amikor mágiatörténetet kell magolnom, és a kviddics edzés után már tutira semmi energiám nem lesz hozzá.
- Jóes... - szólnék hozzá a meglepően megtermett bódés boszorkányhoz, ám ő ebben a pillanatban félbeszakít. Szinte dörmögve förmed rá egy srácra mellettem, akit csak most veszek észre, de valahonnan ismerősnek tűnik, még úgy is, hogy a sáljától csak az arca felét látom. Nem elég, hogy kiabál, még a bunkós botját is fenyegetően rázza felé. Elég komikus a jelenet, el is kuncogom magam, de a nevetés hamar a torkomra forr, amikor a srác egyszer csak átkarol hátulról, és velem igyekszik kidumálni magát.
- Hé...Én nem is vagyok... - kezdek magyarázkodni, de nem tudom befejezni, mert a banya szemlátomást nem tréfál, és felénk lendíti a botját.
- Mi a trollszar?! - fakadok ki idegesen, és közben próbálok kiszabadulni valahogy a srác fogságából, lehetőség szerint igyekszem belekönyökölni az oldalába, ha sikerül.
Nem tudom, hogy elenged-e, de a nagy tömegben mindketten beleütközünk valakibe, egy baromi magas férfiba, aki épp olyan 'dekoratív' és mafla, mint a bódés banya. Nem lepne meg, ha a párja lenne. Amikor mérgesen megköszörüli a torkát, megjátszott ártatlansággal pillantok fel mogorva, vadhús rondította arcára.
- Bocsánat... öhm... Uram. Nem volt szándékos! - villantok megnyugtatónak szánt mosolyt a férfira, bízva abban, hogy nem kerül elő a háta mögül még egy husáng, amivel jól elnáspángol minket.
Naplózva

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 12. 19. - 14:03:24 »
+1

◂ búcsú előtt
1987. január 11.

e l f e l d a
"adult"

style: leather jacket zene: yours

Pánik. Szinte mindig ezt éreztem, mikor rajta kaptak a lopáson. Talán azért, mert nem voltam még hozzászokva, hogy jól kezeljem a konfliktus helyzeteket… mert mindig meghúztam magam, úgy loptam, hogy ne vegyék észre. Loptam, mert lopnom kellett, hogy életben maradjak. Most viszont a helyzet nagyon is kreativitást kívánt. Átkaroltam hát a szőke lányt és magam elé húztam, mint éhező kishúgomat, akinek nyilván nem lett volna olyan ruhákra, amiben éppen volt. Éreztem a szürke kabát anyagát, ahogy meggyűrtem kicsit az ujjaim alatt. Még nem éreztem hasonlóan puhát korábban. Az én családom nem volt különösebben jómódú, éppen csak középszerű, ezért azt húztam fel, amit anyám a közeli kis falusi boltban meg tudott venni. Most meg csak a bőrdzsekim volt, meg a többi nem éppen téli ruha, amit magamra aggattam. Hirtelen nagyon is irigyelni kezdtem a lány ruháját. Hogy néznél már ki benne, O’Mara… – korholtam magam, aztán nyeltem egyet: De meleg.
Még közelebb vontam magamhoz, élvezve a testéből és a ruháiból áradó meleg. A mellkasomban furcsa, kellemes érzés ült meg. Most először nem éreztem, ahogy a januári hideg egyenesen belém fúródik és olyannyira átjár a hideg, hogy az szinte éget.
– Hé...Én nem is vagyok... – kezdte a lány.
Shh! – szóltam rá, éppen azzal egyidőben, hogy a pult mögött álló termetes asszonyság – akinek bizonyára rendkívül sok troll felmenője is volt –, éppen felén lendíti a fegyverként funkcionáló, méretes botját. Épp csak annyi lelkierőm volt, hogy átkarolva rángassam hátrébb a lányt, mielőtt még betörnék a csinos kis orrát.
– Mi a trollszar?! – kiáltott fel és megpróbált belekönyökölni az oldalamba, de hiába. Ez már régen kevés volt ahhoz, hogy elszakadjon. Csak akkor engedtem el, mikor meghallottam a torokköszörülést, az ismerős bűzt, ami Ianből, a Félszeműből szokott áradni.
– Bocsánat... öhm... Uram. Nem volt szándékos! – magyarázott a lány, megpróbálva egy mosollyal megvenni magának azt a mamlaszt, én pedig nem bírtam ki, hogy ne vigyorodjak el. Ian egy kézmozdulattal ütött felé, vagyis ütött volna. Gyorsan mozdultam, úgy hogy meglökve a támadónkat, egy kis egészutat nyerjünk.
Meg ragadtam a lány karját és már húztam is a félre, hogy az egyik bódé mellett kijussunk a házak között a tiszta, havas tájra. A cipőmbe azonnal belefolyt a hideg hólé, hallottam, ahogy Ian üvöltözik a hátunk mögött, és ha a lány szabadulni is akart, nem engedtem. Meglátták velem, ez a hülye pedig mindenkit meg akart ölni, akivel csak érintkeztem valaha. Az egyetlen szerencse az volt, hogy fogalma sem volt, honnan jöttem.
– O’Mara… – hallottam a távolból, ahogy üvölt, így a lányt egy kőfalú, öreg ház mögé húztam be. – Azt hiszed nem ölöm meg a csajodat? Mindkettőtök szenvedni fog! – Még hangosabbra vette a hangját és talán közelebb is ért. Ki kellett jutni az erdőig, a hegyig ahhoz, hogy el tudjunk előle bújni.
Nyugi, nem fog megölni… – Pillantottam a lányra, ahogy a ház falához simultam. – Engem sem sikerült neki még egyszer sem, pedig régóta próbálkozik. – Közöltem és ráfogtam a pálcámra, nem mintha olyan nagy párbajozó lettem volna, hogy meg tudjam óvni a seggünket. Ezért inkább felvázoltam a lánynak a tervemet: – Az erődnél le tudjuk rázni. Oda nem merészkedik be szívesen. – Folytattam, majd ha felfogta, amit mondok, meg is indultam előre. De ha nem akkor is, legfeljebb ott maradt feláldozni magát.
– Megöllek, te kis féreg! – Az üvöltés még hangosabb lett. Nem érdekelt, csak rohantam előre, ha segítség kellett, hátra nyúltam, hogy elkapjam a lány kezét és húztam magam után.

Naplózva


Elfelda Hall
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 12. 27. - 20:46:21 »
+1

Téli kaland

to: Elliot

1987. január 11.





outfit


Hamar idegessé válok, amikor a srác túszul ejt. Tehetetlen és kínos érzés ez az egész, fogalmam sincs, mi szükség erre, miért nem rohant el csak úgy simán, ha rajtakapták a lopáson. Számomra ez tök logikátlan, de talán ha az ember rászorul arra, hogy süteményt lopjon egy karácsonyi vásáron, akkor már olyan szinten van elmerülve a saját káoszában, illetve a létfenntartás nehézségeiben, hogy egy magam fajta, gazdag családból jövő fiatal ezt egyáltalán nem értheti. Ettől még nem bosszant kevésbé a helyzet, és empátiát sem igen érzek iránta. Nem bírom, ha belerángatnak olyasmibe, amihez semmi közöm. Az sem tetszik, ahogy lecsittel, meg ahogy arrébb rángat, bár utóbbi manővernek azért van némi haszna... nevezetesen, hogy nem töri be a banya a fejünket. Legalábbis egyelőre. Hálát ennek ellenére sem érzek iránta, és igyekszem szabadulni, mielőtt ki tudja, mire vetemedne még, de a könyökölés hasztalannak bizonyul. Végül csak elenged, de abban nincs sok köszönet. A félszemű, torz ábrázatú fajankó látványától szinte megfagy az ereimben a vér. Nem tartom magam különösebben ijedősnek, édesanyám öröksége, hogy gyakorlatilag az anyatejjel szívtam magamba a bátorságot és az ellenállást, de ez a fószer, nos... igazán rémisztőnek néz ki. Egyáltalán nem bizalomgerjesztő jelenség, én mégis megpróbálom elővenni a diplomata oldalamat és először szót érteni vele, mielőtt párbajra, vagy ne adj' Merlin, bunyóra kerülne a sor. A próbálkozásom elég vérszegénynek bizonyul, mondjuk ki, kappanszart sem ér, hisz a behemót rögvest megpróbál leütni minket.
- Segít... - sikítanék hangosan, hátha a tömegben valakinek megesik majd rajtunk a szíve, mert őszintén szólva a vézna srácból nem igen nézem ki, hogy el tudna bánni egy ilyen alakkal... Az előítéletem ezúttal helytelennek bizonyul, egész ügyesen meglöki a fószert, aki kibillen az egyensúlyából, így egy röpke pillanatnyi zavar keletkezik, amit kihasználva arrébb tudunk rohanni gyorsan. A srác láthatóan nagyon ismeri a terepet, egy romos ház mögé húz be, ahol végre van időm levegőt is venni, aztán meg fújtatok kettőt. Tiszta ideg vagyok, ennyit a békés, nyugis shoppingolásról. Helyette most egy őrült trollmás elől rohangálhatok télvíz idején. Az egy dolog, hogy az acélbetétesem tök jól néz ki, és az önvédelem szempontjából sem rossz választás, mert tapasztalatból tudom, milyen jól lehet valakit tökön rúgni vele, de a fémbetét gyorsan áthűl a fagyban, és most, ahogy a kietlen havas területen gyalogolunk, kezd lefagyni a lábam. Ezt persze akkor sem tenném szóvá a srácnak, ha hangosan vacogna a fogam, amely fokozatig szerencsére még nem jutottunk el. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem is fogunk. Akárhogy is, menekülnünk kell, ha kedves az életünk, ez a nem olyan távoli háttérből idáig hallatszódó óbégatásból tisztán kiderül.
- A francba... - suttogom magam elé, majd igyekszem felvenni a szemkontaktust az ismerős ismeretlennel, majd követem a példáját és előhalászom gyorsan a kabátomban elrejtett fenyőpálcát. Ha valamiben, ebben legalább bízhatok még a mostani elcseszett helyzetben is, és ez némiképp visszaadja a lélekjelenlétem. A srác gyorsan megosztja velem a tervét, mire futólag bólintok egyet.
- Hát ott még én sem jártam, de ha nincs más mód, akkor legyen - követem őt a cél felé, de még járni is elég nehezen megy ebben a sűrű, magas szűzhóban, nemhogy rohanni.
- Nincs valami varázslat erre? Mármint hogy könnyebben tudjunk haladni a hóban - agyalok hangosan, majd hirtelen beugrik valami.
- A Piroinito talán jó lehet - vetem fel az ötletet. Én ugyan még roxfortos vagyok, így nem varázsolhatok iskolán kívül, ha csak nem akarom, hogy kicsapjanak, de ő valamivel idősebbnek tűnik; hátha büntetlenül tud élni ezzel a kis trükkel. Bár messzire biztosan nem ér el a lángcsóva, azért a közvetlen előttünk tornyosuló havat lehet megolvasztja, így könnyebben tudnánk haladni valamelyest, és a hőhatás révén széjjel sem fagynánk annyira gyorsan, még ha a sártócsában pacsmagolás annyira nem is kellemes élmény. Na de ez a mostani azon ritka helyzetek közé tartozik, amikor nem éppen élvez prioritást a ruhám állapota...
Naplózva

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2022. 01. 06. - 12:15:22 »
+1

◂ búcsú előtt
1987. január 11.

e l f e l d a
"adult"

style: leather jacket zene: yours

A téli hidegben nem esett jól abban a vékony bőrkabátban vacogni. Éreztem, ahogy cipőm átázik a hótól, na meg a nadrágom szára is... de nem. Elliot O'Mara túl kitartó volt ahhoz, hogy csak így feladja és engedje magát legyűrni. Összeszorítottam a fogaimat, úgy léptem egyre előrébb és előrább a mély hóban.
A hátunk mögül persze még felcsendült Ian ormótlan üvöltése. A fenyegetései kegyetlenül töltötték meg Roxmorts általános morajlást. Még mindig érződött belőle a sértettség, amiért miattam veszítette el a szemevilágát - legalábbis félig. Egyetlen lendülettel húztam be a lányt az egyik romos épület mögé, annak reményében, hogy rövid ideig legalább megpihenhetünk, mielőtt a három mamlasz és főképpen a Félszemű a nyomunkba ér.
-Ne ficeregj... csak semmi feltűnés... - lapultam az épület hideg falához. Nem esett jól, ahogy átütött a dzsekimen. Még libabőrösebb lettem és remegősebb.
- A francba... - suttogta a csaj, miközben mélyen a szemembe nézett. Talán azt hitte, hogy majd kiolvashat onnan valamit, amire mondjuk nem sok esély volt. Nem szerettem magamról semmit sem elárulni és a szinte fekete szempár nem csillogott nagyon mástól, csak a mérhetetlen dactól, amivel túlélni próbáltam. Nem szerettem, ha az emberek belém látnak, ha látják a fájdalmakat, a sebeket, amik a lelkemen estek. Azokat elrejteni kellett minden áron.
A lány is elővette a pálcáját, miközben én magam is rámarkoltam a lucfenyő ismerős felületére. Nem akartam varázsolni, bár az elmúlt hónapokban bizonyossá vált, hogy ez alapján nem tudnak követni. 
- Hát ott még én sem jártam, de ha nincs más mód, akkor legyen - válaszolta a lány a tervemre. Az erdő felé kellett volna haladnunk, ami lényegében a roxforti birtok határán feküdt, a hegyek között. Ott mindenféle lény volt, amit Ian inkább elkerült volna.
-  Nincs valami varázslat erre? Mármint hogy könnyebben tudjunk haladni a hóban. - Magyarázott tovább. - A Piroinito talán jó lehet.
- Nem gondolod, hogy az egy egészen kicsit túlzás lenne? - kérdeztem vissza. Egyrészt azért, mert bár jó párbajozó voltam, azért sok varázslat nem ment annyira jól még. -Ráadásul egyből kiszúrnának.
Elindultam előre. Óvatosan néztem körbe, de Ian úgy tűnt nem a szűzhóval borított hatalmas, fehér táj irányából kezdett utánam kutatni. Biztosan azt hitte, hogy az egyik épületbe veszem be magam. Végül is a hideg miatt egészen logikus lett volna. Szóval csak a morgása, az üvöltése hallatszott, amint azt magyarázta: - Hol vagy O'Mara? Megöllek!
- Csak kövess. Ha támad, leszerelem... - Hátranyújtottam a kezemet. Ha akarta megfoghatta, én meg segítettem neki haladni. Ráadásul nekem is jól esett volna egy kis melegedés. Lassan, nehézkesen haladtunk. A lábam egyre inkább elnehezedett a hidegtől, ám a fák nem voltak olyan messze és közöttük talán gyérebb a hó is.
- Ha találunk egy száraz helyet, gyújtok tüzet.
Naplózva


Elfelda Hall
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2022. 01. 12. - 20:10:03 »
+1

Téli kaland

to: Elliot

1987. január 11.





outfit


Nem tetszik, amikor a srác rendre int, hogy ne ficeregjek. Mégis kinek képzeli magát? Nem elég, hogy bajba sodor, még utasítgat is. Nagyon nem tetszik ez a helyzet, de tudom, hogy nem megfelelő az idő ahhoz, hogy nekiálljak hisztizni ezen. Különben sem szokásom túlságosan kimutatni másoknak az érzéseimet, főleg akkor, ha nem ismerem őket. És hiába tűnik ez a fiú ismerősnek, most így hirtelen nem tudnám megmondani, hogy hol láttam, szóval gyakorlatilag egy vadidegen a számomra. Nem szólok semmit, csak egy bosszús sóhajra futja tőlem, aztán követem őt a menekülés útján, habár őszintén szólva egyáltalán nem tetszik az ötlet, hogy a rengetegben húzzuk meg magunkat. Épeszű ember nem vetemedne ilyesmire, az biztos. Nem csoda, hogy a srác biztosra veszi, hogy ez a félkegyelmű alak nem fog oda követni bennünket... lehet, hogy lerázzuk, az addig rendben is van, de mi lesz, ha valami más kap el? Valami, ami sokkal rettenetesebb...
Mindenki tudja, hogy az erdő tele van veszélyes lényekkel, és én nem szívesen viszem vásárra a bőrömet... Ezen jár az agyam, miközben a hóban botorkálok a fiú után, majd egy spontán ötlettől vezérelve bepróbálkozom nála a Piroinitoval, de láthatóan hülyeségnek tartja a dolgot. Na jó, talán egy cseppet túlreagálom a havat, de nem szoktam hozzá a nyirkos hideghez ilyen szinten, még akkor sem, ha télvíz idején is járok kviddicsedzésre. Az meg, hogy a rengeteg sötét árnyai között leszek kénytelen elviselni a fagyos időt, nos, nem dob valami nagyot a kedvemen.
- Hát jó, akkor hagyjuk - rántom meg a vállam kicsit durcásan, de annyira azért nem sértődök meg, hogy a felém nyújtott kezét ne fogadjam el. Ugyan az edzések miatt jó kondiban vagyok, de ebben a nagy hóban tényleg baromi nehéz haladni, és egy kicsit meg is nyugtat az, hogy megfoghatom  a kezét. Mégis csak életveszélyben vagyunk... bakker... mibe keveredtem? A távolból hallom a förmedvény óbégatását, aki még mindig a nyomunkban van. Meggyorsítom a lépteim, amennyire lehet, igyekszem felzárkózni menekülőtársam mellé, aztán nagy nehezen, de csak elérjük az erdőt. A félszemű kiabálása kezd elhalkulni ugyan, de a távolból még mindig hallani valamennyire.
- Biztos, hogy tüzet akarsz gyújtani? Na és hogy? Varázslattal, vagy puszta kézzel? - pislogok körbe aggódva a rengeteg szélén álldogállva, lapos oldalpillantásokkal felmérve közben a kietlen, rideg erdőt.
- Mi van, ha... ezzel a vadak célpontjává válunk? - kérdem aggodalmaskodva. - Az egy dolog, hogy egyes lényeket riaszt a tűz, de akadnak olyanok is, amik nem félnek tőle... vagy ami még rosszabb, esetleg megvadulnak tőle - nézek rá idegesen, de közben azért nem állok meg, és nem fordulok vissza. Ha le akarjuk rázni azt a trollt, egy ideig meg kell húznunk magunkat, mert azt én sem gondolom, hogy ilyen hamar feladná a levadászásunkat...
- Ha már együtt menekülünk, akkor jó lenne tudni a neved... Nem jártál a Roxfortba? Mintha láttalak volna már - jegyzem meg menet közben, mert hát valamivel el kell ütnünk az időt, és a beszélgetésen kívül nem nagyon látok más opciót.
- Különben én meg Elfelda Hall vagyok - biccentek felé.
Naplózva

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2022. 01. 17. - 15:18:27 »
+1

◂ búcsú előtt
1987. január 11.

e l f e l d a
"adult"

style: leather jacket zene: yours

A hatalmas hóban nehezen jártam. Éreztem, ahogy lábujjaim zsibbadtra fagytak. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy hamarosan, a fák között tüzet tudnék gyújtani és kicsit megmelegedni. Varázslattal egyelőre nem szívesen próbálkoztam volna. Nem azért, mert követtek volna, az elmúlt időszakban úgy tűnt, hogy nem keresett a minisztérium, az anyámék sem bukkantak fel – persze azóta nagykorú is lettem volna. A varázslattal egész egyszerűen könnyebben kiszúrtak volna, én pedig nem is voltam olyan tehetséges varázsló, hogy éles helyzetben egy ismeretlenebbel próbálkozakkal.
– Biztos, hogy tüzet akarsz gyújtani? Na és hogy? Varázslattal, vagy puszta kézzel? – kérdezte a lány. Nem vele foglalkoztam, a tekintetem a közeli fák között veszett el. A hallásom pedig kiélesedett, hogy ellenőrizzem milyen messzire van innen Ian üvöltése. Talán még el-elkaptam, ahogy a „te kis féreg” kifejezést bömböli bele a falu csendjébe, aztán átvette a helyét az a nyomasztó csend, ami az erdőt uralta.
Megoldom. – közöltem egyszerűen, ahogy a talpam alatt reccsent az ág. Mindig is érdekelt, mi lapul ennek az erdőnek a mélyén, miféle lények húzhatják meg itt magukat, amikről a Roxfortban nem beszéltek nekünk. Ilyen volt ez az iskola, csupa életveszélyes dolgot rejtett, mégis egy ártalmatlan, nagyszájú kölyköt rúgnak ki, mindenféle nyomozás nélkül.
– Mi van, ha... ezzel a vadak célpontjává válunk? – kérdezte aggodalmaskodva a lány, ahelyett, hogy csendbe maradt volna végre. Kicsit beljebb érve, szinte azonnal láttam, hogy kezd foltosabbá válni a hóréteg. Egy szárazabb területet néztem ki magunknak távolról. –  Az egy dolog, hogy egyes lényeket riaszt a tűz, de akadnak olyanok is, amik nem félnek tőle... vagy ami még rosszabb, esetleg megvadulnak tőle.
Milyen vadra gondolsz pontosan? – kérdeztem enyhén gúnyosan, nem akartam elmondani, hogy nem értek az ilyen dögökhöz. De őszintén szólva kételkedtem benne, hogy a tűztől ne lenne némi természetes tartás egy sötét erdő lakóiban. Ez genetikai dolog, amiről az ember vagy éppen varázslény érzi, hogy forró és veszélyes lehet, nem megy a közelébe.
– Ha már együtt menekülünk, akkor jó lenne tudni a neved... Nem jártál a Roxfortba? Mintha láttalak volna már – szólalt meg aztán.
Erre csak megköszörültem a torkomat. Nem válaszoltam, nem volt kedvem elmesélni, hogy kirúgtak pár éve és most próbálok életben maradni, tök egyedül ezen az elcseszett helyen. Inkább odahúztam egy farönköt magunk mellé, hogyha akart leülhetett rá. Én néhány ágat raktam egy kupacba, szépen körberaktam kővel. Aztán előrángattam a zsebemből egy öngyújtót, meg egy anyámnak írt, félig ír… sőt épp csak megkezdett levelet, aztán meggyújtottam.
Ülj le, mindjárt meleg lesz. – Közöltem és a lángoló papír a fára dobtam, remélve, hogy nem nedvesedett át annyira még az a sok ág, hogy ne kapjon lángra.
– Különben én meg Elfelda Hall vagyok.
Én meg Alfred. – Vágtam rá, egyelőre nem volt kedvem bemutatkozni, hogy végig hallgassam: „Elliot O’Mara… akit kicsaptak a Roxfortból?” Nem. Nem akartam magyarázkodni, mert nem crucioztam meg senkit. Soha nem is akartam… csak rám kenték. Ezt persze senki sem hitte el, mert kellően bajkeverő voltam ahhoz, hogy a tanárok, a felnőttek ne higgyenek nekem.
Kérsz egy csokit? – kérdeztem, kihúztam a zsebemből a nugátos szeletet és felé toltam. Aztán a kezemet a tűz fölé tartottam, hogy kicsit átmelegítsem az ujjaimat.
Naplózva


Elfelda Hall
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2022. 03. 05. - 12:44:46 »
+1

Téli kaland

to: Elliot

1987. január 11.





outfit


Ahogy a hóban gázolok, nem bírok szabadulni a gondolattól, hogy elátkozott világ elátkozott gyermeke vagyok. Ez az érzés olyan mélyen és olyan régóta ivódott a csontjaimba, olyan masszívan fagyott a lelkembe, hogy ezer tavasz sem lenne elég ahhoz, hogy kiolvadjon belőlem. Követem ezt a srácot, jobb híján persze, hisz nem túl bizalomgerjesztő sem ő, sem ez az egész szituáció. Vajon mit követhetett el, hogy ez a troll így vadászik rá, és mindenki másra, aki akár csak egy szót is szól hozzá? Elég para ez az egész még anélkül is, hogy borzalmasan hideg van, és ennyire közeledünk a Tiltott Rengeteghez, amit - bár még nem jártam benne, annyit azért biztosra veszek, hogy - nem véletlenül neveztek el így, ahogy.
Üldözőnk üvöltözését még akkor is ki lehet venni a fák csendjéből, amikor beérünk az erdőbe. Amikor a tűz gyújtására terelődik a szó, kicsit meglepődöm. Nem néztem volna ki ebből a srácból, hogy képes puszta kézzel tüzet csiholni. Ellentmondásos érzés van bennem, egyrészt szeretném, ha lenne hol megmelegednünk, másrészt tényleg nem akarom, hogy bármi gyilkos teremtmény épp a lángok révén találjon ránk.
- Hát például a kentaurok nem biztos, hogy örülnek a váratlan látogatóknak. Rajtuk kívül nem ugrik be más lény most így hirtelen - vallom be őszintén, mert bár mindig jól ment a legendás lények gondozása, annyira azért nem vagyok képben, hogy melyik lény merészkedne közelebb a tűzhöz önszántából, egy kis zsákmány reményében. Inkább az ő személyére terelem a beszélgetést, nem akarok magamból hülyét csinálni meggondolatlan teóriákkal. A válaszára azonban még várnom kell, most szavak helyett a tettek veszik át az irányítást. Ügyesen gyújt tüzet, meg kell hagyni, ha nem is a két kezével csihol lángot, mugli módszerrel oldja meg a dolgot.
- Ez gyors volt! - jegyzem meg őszinte elismerőssel a hangomban, majd kerítek egy kényelmesnek tűnő eltört farönköt, és közelebb húzom a tűzhöz. Leülök rá, és egy hosszú pillanatig csak iszom magamba a pattogó szikrák látványát. Aztán bemutatkozom. Erre most már tőle is elhangzik egy név, ami cseppet sem ismerős. Bizonytalanul bólintok, mert ez egy kicsit fura, tényleg esküdni mernék rá, hogy láttam már, nem is egyszer. Annyira viszont nem merülök bele ebbe a gondolatba, inkább a lángok látványa szippant be. Olyan jó érzés ez a meleg, vérnarancs árnyalatú csoda, ami egyszerre melengeti meg a kezemet, az arcomat, és még a lelkemet is. A tűzhöz mindig ösztönösen vonzódtam, bár azt hiszem, egy idő után ezzel minden ember így van. Őseinkbe kódolt dolog lehet.
- Hú, köszi, az most jól esne - mosolyodok el a kérdésére, hisz nagyon szeretem a csokit. Mikor felém nyújtja, rögtön jóízűt harapok bele, és élvezem, ahogy szétolvad a számban az édes, mennyei íz.
- Szerinted ezzel sikerült? Leráztuk? - kérdezem tőle két falat között, majd ha válaszolt, megtoldom a beszélgetést egy újabb kérdéssel.
- Különben miért vadászik rád? - biccentek fejemmel a falu irányába.
Bár indirektnek is veheti a kérdést, azt hiszem, az adott helyzetben elég érthető, hogy feltettem neki. Mégis csak miatta vagyok kénytelen a Tiltott Rengetegben nasizni, ami ugyan jelen pillanatban egész kellemes, mégsem az a szabadidőd program, amire alap esetben vágynék.
Naplózva

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2022. 03. 15. - 16:58:25 »
+1

◂ búcsú előtt
1987. január 11.

e l f e l d a
"adult"

style: leather jacket zene: yours

Egyre jobban vacogtam, ahogy közeledtünk az erdő felé. Addigra már beázott a cipőm a bokáig érő, érintetlen hóban. Néha-néha a lány felé pillantottam, bár ő jobban be volt öltözve, mint én. Nem akartam, hogy baja essen, még akkor sem, ha egy idegesítő kiscsajnak tűnt. A legtöbb amúgy sem érdekelt, mert nem volt időm nőügyekkel foglalkozni. Túlságosan lefoglalt az életben maradás és a kis üzletek, amiket kötnöm kellett ahhoz, hogy ne haljak meg.
– Hát például a kentaurok nem biztos, hogy örülnek a váratlan látogatóknak. Rajtuk kívül nem ugrik be más lény most így hirtelen – magyarázta a lány. Én fölfelé néztem, hogy a levéltelen ágak között az égre pillantsak. Nehéz volt megállapítani, hogy pontosan hány óra lehet és hogy mikor érkezik újabb adag hó.
Megígérem, ha megtámad egyetlen kentaur is, megmentelek. – A válaszomból sejthette, hogy már kevésbé vagyok ideges. Végül is ő sem bosszantott annyira és amúgy is jobban érdekelt, hogy tüzet rakjak és kicsit megmelegedjek a lángok között. Az erdőben nagyobb biztonságban éreztem magam, mint a faluban, ahol meg akart ölni Ian és még egy halom másik veszélyes arc, csak mert ilyen fiatalon több eszem volt, mint nekik.
– Ez gyors volt! – Jegyzete meg a csaj, ahogy a lángok felcsaptak. A kidőlt farönköt kicsit megpaskoltam magam mellett, ha addig nem ült volna le és úgy mozdultam, hogy a tűzhöz közel tudjon elhelyezkedni. Talán az nyűgözte le, hogy varázslat nélkül oldottam meg a dolgot, hiszen a Roxfortban ahhoz szoktatják az embert, hogy még a feneke kitörléséhez is varázslat kell, ez viszont elképesztően túlzás volt. Az életben sok mindent nem oldott meg a mágia, vagy egyszerűen csak nem volt praktikus ahhoz nyúlni – főleg, ha az ember tapasztalatlanul kikerült az iskolapadból.
A kezébe adtam a csokimat. Tudtam, hogy majd a cukor kicsit felvillanyozza, ahogy általában engem is. Rendes kajára nem nagyon volt pénzem, így ilyen csokiszeleteken, olcsó presszókávékon és mások megmaradt lángnyelvén éltem. Szánalmas élet volt ez, főleg, hogy csupán egy-két galleon lapult a zsebembe.
– Szerinted ezzel sikerült? Leráztuk? – kérdezte aztán, miközben én kicsit hátra dőltem, mert pont mögöttem állt egy fa, egészen nekitámaszkodva a korhadt törzsnek. Így hátamat és a fejemet megtámasztotta ez az egész.
Nem hiszem, hogy bejönne utánunk az erdőbe. Nagy a szája, de nem túl erős varázsló és feleslegesen nem kockáztatná az életét. – Feleltem, egyelőre őszintén. Miért titkoltam volna? Nem rólam kérdezett, hanem egy olyan bűnözőről, akit bizonyára az aurorok már régóta próbálnak kézre keríteni. Ian nem csak varázstárgykereskedelemmel foglalkozott – természetesen illegálisan –, hanem el is tett ezt-azt lábalól. Számos hozzám hasonló fiatal kölyök tűnt el, akinek nem tetszett a képe valamiért a társaságnak. Volt akinek a Szellemszállás környékén, volt akinek valamelyik sikátorban került elő a holtteste. Mondhatni úgy gondolta, hogy a roxmortsi szemétdomb hőse ő.
– Különben miért vadászik rád? – kérdezte aztán.
Megköszörültem a torkomat. Nem tudtam mennyire menjek ebbe bele, de végül is miért ne? Bennem már nem nagyon tudott kárt tenni ezzel az információval.
Láttad, hogy félszemű? – kérdeztem és elvigyorodtam jelezve, hogy az én voltam. Nagyon büszke voltam, hogy így lerendeztem egy nálam tapasztaltabb, idősebb varázslót. – Kicsit félrement a párbajozás. – Közben már éreztem, hogy lábam melegedni kezd a tűz mellett és már nem zsibbadtak olyan őrülte na lábujjaim sem. Ahogy ott beszélgettünk, valami a távolban vonyított, de még csak össze sem rezzentem rá. A legtöbb lény fél a tűztől, nem fognak a közelünkbe merészkedni, de azért előhúztam a pálcámat, hogy szorosan az ujjaim között tartsam.
Melyik házba jársz? – kérdeztem aztán, nem mintha nem ütött volna szíven bármi, ami a Roxforttal kapcsolatos... de nem is tudom. Jó lett volna az öcsémről hallani.
Naplózva


Elfelda Hall
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2022. 03. 21. - 20:46:58 »
+1

Téli kaland

to: Elliot

1987. január 11.





outfit


Utálok fázni, mindig is a nyarat kedveltem, szóval nem vagyok odáig érte, hogy egy hideg, havas erdőben rostokolunk, de ez most nem kívánság műsor. Valahogy túl kell élnem ezt a kis időt, amíg biztosan lekopik az üldözőnk, aztán irány vissza a a Roxfortba. Különben sincs más választásom, ha élvezném a fagyoskodást, akkor is vissza kéne érnem sötétedés előtt, vagy mehetek büntetőmunkára, amihez se kedvem, se időm. A kviddicsedzések és az extra házik elképesztő mennyiségű energiámat kiveszik ebben az évben, levegőt venni alig van időm, ezért is örültem neki annyira, hogy végre kicsit kikapcsolódhatok. Nyugiban. Tök egyedül. Na és látszik, mennyire jött össze...
- Öhm, köszi - reagálok a kentauros válaszára, ami különben cseppet sem nyugtat meg, a kentaurokról tudom, hogy elég agresszívak tudnak lenni. Zoe mesélte, hogy egyszer a Tiltott rengetegben művel tiltott dolgokat a pasijával, amikor a semmiből három kentaur mordult rájuk, hogy vagy azonnal elhagyják az erdőt, vagy nem lesznek meg a megfelelő testrészeik az általuk preferált tevékenységhez. Nos, ezen akkor csak jót nevettem, egy volt abból a sok vicces sztoriból, amit a vadóc nővéremtől már megszoktam. Zoe mindig is fékezhetetlen volt, nem volt olyan év, hogy ne kapott volna komoly büntetést a tanároktól, vagy ne vitt volna haza rivallót a nyári szünetre. Anya persze sosem vette komolyan a dolgot, megbízott a lányában, és nem állt neki hegyi beszédet tartani. Számára az volt a lényeg, hogy a bizalom meglegyen közte és köztünk, akármit is teszünk, ami miatt sok szülő ferde szemmel nézett rá, de szerintem jó a stratégiája, hisz nincs olyasmi, amit nem mernénk elmondani neki, így végsősoron nagyobb biztonságban tudhat minket, mint sok szülő a pedánsnak hitt gyerekét. Azért most, hogy belegondolok ebbe a rengeteges esetbe, kicsit nyugtalanít a dolog, de mindig annak a mondásnak a híve voltam, hogy majd akkor megyünk át a hídon, ha odaértünk, úgyhogy kényszerítettem magam, hogy ne kezdjek el feleslegesen stresszelni valamin, ami talán nem is fog megtörténni. Egyrészt nem voltunk még túl mélyen az erdőben, szóval ha rajtunk ütnének a vadak, talán sikerülne kimenekülnünk a tisztásra, ahova tuti nem követnének, másrészt mégis csak itt volt ez a srác, aki valahogy csak megmenekült eddig is attól a tuskó trolltól, szóval valamit csak tudhat a tűzgyújtás mellett...
Az amúgy kicsit megnyugtat, mikor kifejti, hogy szerinte a förmedvény nem fog utánunk merészkedni. Megpróbálom a lehetőségekhez mérten elengedni magam, persze ez nem megy könnyen, mert hiába a melegítő tűz, eléggé zavar a félig átázott zoknim, és a tudat, hogy fogalmam sincs, mikor indulhatok vissza a kastélyba. Hogy eltereljem a gondolataimat, Alfredra tereltem a témát, jobban mondva az üldözőjére. Eléggé meglep, hogy párbajjal ilyen sérülést tudott neki okozni, ezt valahogy nem néztem volna ki belőle.
- Hmm, nem semmi. Milyen átokkal találtad el? - kíváncsiskodom tovább, majd rajtam a sor, hogy megválaszoljam a kérdését.
- A Mardekárba - melengetem beszéd közben a kezemet a tűznél, ami most olyan jól esik, mint elviselhetetlen nyári forróságban a hideg töklé. Nem kerülte el a figyelmem, hogy ő nem válaszolt korábban a roxfortos kérdésemre, de nincs kedvem olyasmiről faggatni, ami neki valamiért kellemetlen téma. Szóval inkább kérdezek mást.
- Na és te mit csinálsz, ha nem az iskolapadot koptatod? - érdeklődöm a lángok táncába merülve.
Naplózva

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2022. 03. 29. - 15:03:23 »
+1

◂ búcsú előtt
1987. január 11.

e l f e l d a
"adult"

style: leather jacket zene: yours

Nem kellett volna barátkoznom. Tudtam, hogy az ilyesmi rendszerint szarul sül el és a végén nagyon-nagyon fog fájni minden. Minden. A legtöbb ember kedvesnek indul, aztán egész egyszerűen fájdalmat okoz, mert egyszerűen megbízhatatlan és önző. Talán csak jól esett a lánynak felvágnom azzal, hogy megsebesítettem egy nálam erősebb és bizonyára tehetségesebb varázslót. Persze, ez nem mondható barátkozásnak, O’Mara…
– Hmm, nem semmi. Milyen átokkal találtad el? – kérdezte.
Csak vállat mondtam. A pillanat hevében cselekedtem, több támadást is kiszúrtam Ian felé, így jó kérdés volt, hogy pontosan melyik találta arcon. Utána meg, átgondolni sem volt időm, mit tettem, az üvöltése és a káromkodása éppen elég fenyegető volt, hogy azonnal lelépjek, mielőtt letépte volna az arcomat. Az tipikusan az a helyzet volt, aminek a végén egy dicsőséges futást kellett végrehajtanom. Büszke voltam magamra. Legalább ennyit elértem, ha már semmi másban nem volt szerencsém… mint mondjuk az erdő túloldalán magasodó kastéllyal.
Nem tudom. Elég hirtelen történtek a dolgok… ha érted… – megköszörültem a torkomat. Aztán a zsebembe nyúltam, hogy a maradékból válogassak. Volt még nálam rágó, egy kisebb csomag teasütemény, amit vacsorára akartam meghagyni. Az ujjaim így a rágóra nyúltak rá és ahogy kivettem egy borsmentás kis fehér téglalapot, már be is dobtam a számba. Egészen jól esett, ha már enni nem tudtam rendesen. A gyomrom már amúgy is hozzászokott, hogy csak akkor eszek, amikor jut. Már nem voltam olyan izmos, mint a Roxfortban töltöttök évek alatt, amikor még kviddicseztem, futottam és minden olyan dolgot csináltam, amit a normális tizenévesek. Hiányzott az az élet… ezért is kezdtem el fecsegni olyan jelentéktelen dolgokról, mint a ház, amibe jár.
Végig túrtam a hajamat és kicsit zavartan pislogtam rá a tűz narancsos-sárgás fényében. Aranyos lánynak tűnt a maga hisztérikus, kicsit túlzás viselkedése ellenére. Látszott rajta, hogy aranykanállal a szájában született… de azt hiszem, erről ő nem tehetett. Az ember nem választhatta meg ki lesz, amikor a világra jön. Én például biztosan nem döntöttem volna úgy, hogy egy valószínűleg nagyon is veszélyes férfi fia legyek.
– A Mardekárba – felelte.
A válaszra nagyot dobbant a szívem. Máris azon agyaltam, hogy vajon láthatott-e korábban, vajon láthattam-e én korábban. Nem ugrott be a neve, de még csak a tekintete vagy az arckifejezése sem. Nem lehetett nálam sokkal fiatalabb, így talán még annyira kislány volt, mikor egy klubhelyiségben voltunk, hogy nem sok esélyem volt arra, hogy felismerjem.
Elhúztam a számat egy cinkos mosolyra. Ez már önmagában elég lett volna egy vallomáshoz, mégsem mondtam ki, hogy én is odajártam. Túl sok kérdést szülhetett volna ez a kérdés. Ehelyett én is a lángokba pillantottam, ujjaim kicsit idegesen doboltak a combomon. Nem tudtam mennyit kéne mondanom neki magamról.
– Na és te mit csinálsz, ha nem az iskolapadot koptatod? – kérdezte aztán, tovább fűzve a dilemmámat.
O’Mara… csak hazudj, az könnyű. Az elhatározás gyorsan megszületett. Meg is köszörültem a torkomat és kihúztam magam.
Mióta befejeztem a Roxfortot apám műtárgykereskedésébe segítek be – vontam vállat és megint ránéztem. Egyenesen a szemébe, egészen hosszú ideig, hogy kellően megbízhatónak tűnjek. Színészkedni jól tudtam. – Most éppen Roxmortsban vásárolok fel neki egy-két varázstárgyat. – Folytattam. Jobb volt, hogy nem tudja, tulajdonképpen csöves vagyok. Ezt nem kellett szépíteni, nem volt hol aludnom, nem volt hol ennem… pénzem sem volt igazán.
Ki gondolta volna, hogy ekkora bajba kerülök majd. – Mosolyodtam el a lehető legszebb módon, kivillantva a fehér fogaimat. – Kísérjelek át az erdőn a kastélyig?– Váltottam témát inkább.
Naplózva


Elfelda Hall
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2022. 04. 22. - 20:28:45 »
+1

Téli kaland

to: Elliot

1987. január 11.





outfit


SVK-n ugyan sokszor gyakoroltunk átkokat és védekezést is, de élesben - vérre menően - még soha életemben nem párbajoztam, így tényleg elég lenyűgözött, hogy csak így elintézett egy nála jóval nagyobb darab varázslót, még akkor is, ha az ürge IQ szintje bizonyosan elég alacsony lehetett. Akárhogy is, amikor arról faggatom, hogy hogy csinálta, elég kitérő választ ad, de én megelégszem ezzel. Úgy teszek, mintha tudnám, hogy mennek ezek a dolgok, úgyhogy mosolyogva bólintok. Persze ami azt illeti, jobb lenne, ha egész életemben kimaradnék az ilyen helyzetekből, de nyilván nem vagyok ilyen naiv... Azok után, hogy anyámnak milyen sorsot szánt az élet, gyanítom, hogy velem sem fog másképp bánni. A szüleim részéről a génjeimbe volt kódolva a tragédia és az agresszió is, így elég furcsa lett volna, ha könnyűszerrel megúszom... Nem egyszer történt már meg velem, hogy első ránézésre csodálkoztak rajta, miért osztott a Süveg a Mardekárba, de engem cseppet sem lepett meg, és ahogy elnézem, ezt a srácot sem. Az arckifejezéséből nem tudok olvasni, de annyit azért le tudok szűrni, hogy nem hagyja hidegen a házam említése. A testbeszéde ugyanezt az érzést erősítette meg bennem, amikor idegesen babrálni kezdett az ujjaival a lábán.
- Csak nem... te is odajártál? - szalad ki a számon a kérdés, amit most már nem lehet visszaszívni. Lehet, hogy indiszkrét voltam, de ez megmagyarázta volna, hogy miért tűnt ismerősnek. Akárhogy is, a kérdés már elhangzott, ha akar, maximum nem válaszol rá, vagy hazudik, ez szíve joga. Ezután a munkájára terelődik a szó, és most rajtam a sor, hogy meglepődjek. Valahogy nem ilyen elfoglaltságot párosítottam volna magamtól Alfredhoz, bár az is igaz, hogy egyáltalán nem ismerem, szóval lehet, hogy bármit mond, az meglepett volna.
- Hmmm, értem. Merre van a boltotok? Na és milyen műtárgyakkal kereskedni? Izgalmas lehet beszerezni őket... - jegyzem meg őszintén, mert utóbbi már valóban rejthet némi izgalmat, ha különleges adottságokkal bírnak azok a tárgyak.
- Hát az biztos, hogy elég nagy pácban vagy... Apád nem tudna kihúzni belőle valahogy? - teszem fel talán naivan a kérdést, hisz számomra természetes, hogy ilyen helyzetben az ember a szüleihez forduljon segítségért, ha azok élnek. Én legalábbis mindig anyámhoz fordulok, ha valami gáz van. Most azonban erre nincs lehetőségem, így amikor Alfred felveti, hogy elkísér a Roxfortig, őszintén megkönnyebbülök.
- Uhh az nagyon jó lenne, köszi! De ha az erdőn át akarunk menni, akkor legjobb lesz elindulni, nehogy ránk sötétedjen... - mondom aggódva, hisz eszem ágában sincs a sötét erdőben ragadni éjszakára.
- Segítsek eloltani a tüzet? - kérdezem merő udvariasságból, hisz így, hogy egy csomó hó van körülöttünk, nem lesz nehéz dolgunk,  olyan nagyon komoly segítségre nem lesz szükség tehát.
Felvethetném, hogy menjünk inkább vissza a faluba, és onnan sétáljunk el a kastélyba vezető ösvényig, de feltételezem, hogy Alfred is ezt az opciót választaná, ha nem tartana attól, hogy tajtékzó "barátunk" még vadászik ránk...
Ha jobban belegondolok, nem tudom, mi lenne a parább, a trollal cseverészni, vagy ne adj' Merlin eltévedni az erdőben.
Naplózva

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2022. 04. 29. - 16:35:52 »
+1

◂ búcsú előtt
1987. január 11.

e l f e l d a
"adult"

style: leather jacket zene: yours

Óvakodj a vízicsikó fejű nőktől. Hogy ezt mennyiszer mondta a nevelőapám által kapott nagyapám. Az persze hamar leesett, hogy nem is igazán a fejükre gondol, mert egyiküknek sem volt gülüszeme vagy hosszú orra, inkább csak amolyan kecses nyaka, amire szépen feküdt fel az arcuk. A nagyapám igazi nőcsábász volt, s mikor kisétált a cranagh-i piacra, hagyta, hogy ezek a csinos asszonyságok minden szépre és jóra rábeszéljék. Még engem is magával ragadott… ahogy ő… hogy is hívják? Máris elfelejtettem. Szóval magával ragadott, ahogyan beszélt. Még talán válaszoltam is volna a kérdéseire, ha nem lettem volna kellően ravasz ahhoz, hogy szépen hárítsam a dolgot.
Talán pár éve, a roxfortos éveim alatt még képes lett volna egy szép szempár, egy kedves mosoly rávenni arra, hogy beszéljek magamról. Én voltam az egyetlen kincsem és ezt még tőle is készen álltam megvédeni. Nekem nem volt más, csak az életem.
– Csak nem... te is odajártál? – kérdezte, mintha ez valami bájcsevegés lenne. Nem az volt, csak azért beszéltem vele, hogy… nem is tudom. Talán azért, hogy ne kezdjen el azon gondolkodni, ki volt a srác Roxmortsban.
Vállat vontam a kérdésére.
– Az már nagyon régen volt. Ki emlékszik arra? – kérdeztem. A hangom játékosan csengett, majd elmosolyodtam.  Áldottam az eszem, hogy Alfredként mutatkoztam be, nem pedig Elliotként. Nem lehetett közöttünk akkora a korkülönbség, hogy elkerüljük egymást teljesen a Roxfortban.
– Hmmm, értem. Merre van a boltotok? Na és milyen műtárgyakkal kereskedni? Izgalmas lehet beszerezni őket... – magyarázta arra, amit mondtam. Nem terveztem neki válaszolni, ezért csak tovább fűztem a történetet, ahelyett, hogy beavattam volna a részletekbe. – Hát az biztos, hogy elég nagy pácban vagy... Apád nem tudna kihúzni belőle valahogy?
Kicsit felnevettem. Nem, nem azért, mert olyan nevetséges lett volna a kérdés… mármint ha a mesém igaz lett volna. A valódi apám nem tudott volna segíteni, sehogyan sem. Már abban sem voltam biztos, hogy tényleg létezik. Egyszerűen csak biológiai értelemben volt az, másképpen nem. Talán csak ebbe is túl sokat láttam bele. Egy ideig érdekeltem, aztán eltűnt. Meglehet, hogy születtek más gyerekei, olyanok, akikre érdemes időt szánni. Rám sosem akart igazán, csak anyámat zsaroltatta másokkal. Ő maga sosem jött el. Ha látni akart volna persze, akkor felbukkan… maga jött volna, ő mondta volna, hogy felelősséget akar vállalni. Valójában már megszoktam, hogy senkinek sem kellek.
– Ne beszéljünk az apámról. – Dünnyögtem magam elé. Aztán inkább felajánlottam neki, hogy induljunk meg a Roxfort felé. Egészen az erdő szélénél voltunk, csak egy vékony sávon kellett áthaladni a kastély irányába, ha minden igaz északra.
– Uhh az nagyon jó lenne, köszi! De ha az erdőn át akarunk menni, akkor legjobb lesz elindulni, nehogy ránk sötétedjen...
Nem, mintha a tiltott rengeteg nem lett volna alapjáraton elég sötét, de most a csupasz lombkoronák azért némileg javítottak a helyzeten.
– Segítsek eloltani a tüzet?
– Nyugi, azért ennyire úriember vagyok. – Közöltem, majd erőszakosan rárugdostam a havat a kis területre. A tűz kisebb füsttel, de elaludt. Aztán Elfelda felé fordultam… ah tényleg! Elfelda a neve.
– Ne parázz. Nem lesz gond. – Jegyzetem meg a korábbi megjegyzésére célozgatva, majd megindultam észak felé. Ezúttal kicsit figyelmesebb voltam és bevártam, hogy mellém lépjen. – Egészen az erdő szélén vagyunk. Ha egyenesen északnak tartunk Hagrid kunyhójánál kötünk ki.– Magyaráztam el és kicsit reszkettem a hidegtől, ami rám talált a tűz meleg lángja nélkül. Zsebre dugtam a kezemet, remélve, hogy ettől kicsit jobb lesz. Valójában már régen hozzászoktam a kellemetlen körülményekhez, de az biztos volt, hogy következőnek télikabátot kell majd lopnom.
Egy párméteren át csendesen haladtam mellette. Aztán az arcára pillantottam.
– Megtennéd, hogy nem beszélsz rólam senkinek az iskolában? – kérdeztem, ahogy a fák törzsei között szépen kirajzolódott az épület termetes alakja. Még nem voltunk ott, ahonnan egész könnyen be tudott volna sétálni a legközelebb kapuig és nem akartam, hogy megbüntessék. Volt elég baja egy hajléktalannal a hidegben.  
Naplózva


Elfelda Hall
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2022. 05. 08. - 18:53:46 »
+1

Téli kaland

to: Elliot

1987. január 11.





outfit


Amikor elüti a kérdésemet egy másik kérdéssel, csak mosolyogva vállat rántok. Szíve joga, hogy ne válaszoljon, nem fogok az életében vájkálni, miért is tenném? Megvan a saját életem, a saját bajom, és sosem voltam az a kotnyeles típus. Bár közvetlennek tűnök, mindig csak keveseket engedtem magamhoz közel, és nagyon megválogattam, hogy kiben bízok. Ez biztosan anyám öröksége, akinek ugyancsak minimális létszámú bizalmasa volt, pedig az egész varázsvilág ismerte a nevét. Érthető paradoxon ez, mindenki akart belőle egy darabot, ő meg csak egyre jobban bezárkózott, ahogy a hírneve nőtt. Végül ez olyan szintre jutott, hogy már ki sem mozdult a lakásból, rangos eseményekre sem járt el... de hogy valójában miért mellőzte a hírverést... azt csak mi, a szűk családi kör tudtuk. Alfrednak is bizonyára megvan a maga oka arra, hogy miért nem akar sem arról beszélni, hogy melyik házba járt, sem pedig az apjáról... mert hogy a következő kérdésemet már nem kérdéssel, hanem direkt elutasítással reagálja le. Részemről ez is rendben van, azt tesz, és azt mond, amit csak akar, amíg a továbbiakban nem sodorja veszélybe az életemet... És ahogy a helyzet alakulni látszik, a szó szoros és átvitt értelmében is kezdünk kint lenni az erdőből. Csendesen bólintok csak, amikor elodázza az apjától kapcsolatos kérdést, majd gyorsan átváltok egy gyakorlatiasabb kérdésre, amit egyedül old meg ismételten. Magányos farkasnak nézem ezt a fiút, akinek valószínűleg nehéz élete lehet, még akkor is, ha megpróbálja előadni a lazát. Ennél tovább persze nem jutok az analizálásában, ahhoz sem az idő, sem a hely nem alkalmas, és nem is jellemző rám az, hogy energiát fektessek ilyesmibe. Nem vagyok az a pszichomedimágus alkat, mindig inkább a saját dolgaimra koncentrálok, na és persze Zoe és anya jól létére. Ha mi sínen vagyunk, akkor részemről ez tökéletesen elég, még az sem kifejezetten izgat, hogy az aktuális randipartnerem mélyebb lelkivilágába ássam bele magam, mert nem látom értelmét. Nem szándékozom a Roxfort után rögtön hozzámenni senkihez, élni szeretnék, utazni, világot látni, éppen ezért senkivel nem tervezek komolyabban jelenleg. Ahogy Alfred betájol, hogy hol vagyunk, még jobban megnyugszom, hogy most már remélhetőleg valóban nemsokára visszaérek a kastélyba, és nekieshetek a teendőimnek, amiből persze van elég.
- Tényleg nagyon köszönöm, hogy elkísérsz... ez most baromi jól jön - nézek rá láthatóan maradéktalanul őszintén, mert a tájékozódás ezen a terepen egyedül nem lenne erősségem. Még ha majdnem teljesen idegenek is vagyunk egymásnak, megnyugtat a jelenléte, jó érzés, hogy nem egyedül kell átküzdenem magam az erdőn. Akkor is, ha csak a szélén vagyunk.
- Ez jó hír... - konstatálom az infókat, majd egész csendesen, a gondolataimba mélyedve teszem meg a hátralévő utat az oldalán.  Aztán ahogy egyre közelebb érünk a roxforti birtok határához, és meglátom a kastélyt, fellélegzek. Ekkor egy egészen érdekes kérdést tesz fel kísérőm.
- Persze... - bólintok, aztán elharapom a nyelvem hegyén lévő "de miért fontos ez?" kérdést inkább. Ha eddig nem ástam a mélyére, most már nem kezdek bele. Hideg van, fázom, bizonyára ő is, és elég valószínű, hogy soha többet nem fogjuk egymást látni. Az indokot tehát nem akarom kiszedni belőle, azt viszont készséggel megteszem, hogy biztosítom őt, a kérése maradéktalanul teljesülni fog.
- Ígérem, hogy nem - teszem hát hozzá, hogy megnyugodjon ténylegesen, majd ha biztonságos távolságra érünk a kastélytól, hálás mosollyal fordulok felé.
- Köszönöm, hogy megvédtél, és hogy elkísértél idáig... remélem, minden rendben lesz veled, és leakad rólad az az idióta. Kitartást! - jegyzem meg kedvesen, aztán megvárom, hogy ő is elbúcsúzzon, vagy ha van esetleg más kérdése még, akkor feltehesse. Ezután indulok csak meg a kastély felé gyors léptekkel, remélve, hogy megúszom a lebukást, és az azzal járó büntetőmunkát...
Naplózva
Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 06. - 14:09:15
Az oldal 3.809 másodperc alatt készült el 54 lekéréssel.