Megmaradt szavak

[ღ Orgonafenyves ღ]

ღ Orgonafenyves  ღ

Visszajövök én egyszer még
Az esőt, ha elfújja a szél
Minden ember hazatér!
Meleg az otthontól fűtött tél
Csak az kell, hogy jó legyél
Hogy te mindig itt legyél!

[ღ Megmaradt szavak III. ღ]

előzmény 1.
előzmény 2.

ღ Megmaradt szavak III. ღ

Jasper

(2002. január 10 - este)

Ruci

Hej lányka, hej lányka
Éhes a sárkányka
Világnak harmada
Majdnem ő egymaga

Attól még, hogy Aiden olyan halálosan nyugodt - ezért se hiszem el, hogy én majdnem egy tőről fakadok vele, és Benjaminnal együtt -, nem vagyok nyugodt. Nagyon nem, egyre csak azon kattog az agyam, hogy ez egy félre értés, egy másik Sophie, másik Sophie családdal, és iagzából a végén jól felsülök és nagyon béna lesz az egész. Nem is nagyon merek jasperre nézni, az ő idegei is biztos készen vannak, és valahogy... basszus... De most komolyan még egy lehetséges család akiktől ki fog készülni? oké, Aidenék nem olyan furcsák, mint az enyhén sznob nagyim, aki csak elnyomja az igazi természetét, hogy azt a nagyon fura szigorú álarcot fenntartsa... De nem akarom, hogy ezek miatt gondoljon egyet és elém álljon, hogy...
Sophie. Ez nekem túl sok. Én már nem szeretlek.
Adjon valaki egy ásót, el akarom magam ásni!
Mielőtt megindulunk a félelmetes ismeretlen felé... Egyáltalán mégis milyen fickó lehet az Erica testvére? Valahogy őt is olyan karótnyeltnek látom, de nem is tudom... Te jó ég, mi van, hogy ha egyből kitagad? Vagy kiátkoz? Ha ezek a Hope-ok ennyire el akarték valamiért törölni ezt a rebecát, akkor lehet, hogy ő is kizavar? Jaj nekem ez túl sok. Még jó, hogy nem vagyok terhes, egyből elvetélnék. jóég. Szóval meg kell kérdeznem Jaspert, hogy akkor most mégis mi legyen, és... Iagzából csak bámulok fel rá és nézem azokat a nagyon szép kék tekintetet és a szép ívű orrot meg a puha ajkait és... El is felejtem mit kérdeztem. Jasper olyan, mint a cica videók. Nézi az embre és megnyugszik.
– Miért ne mennék? Azért kértem meg a kezedet, mert szeretlek és támogatlak mindenbe. Talán nem érzem magam a legjobb férjnek most, hogy ennyi minden derült ki a családodból, nemes sem vagyok, meg aranyvérű sem, de az a dolgom, hogy ott legyek.
- Jaj, jasper én... én annyira szeretlek - bőgöm el magam, mire Aiden szemforgatva odalép hozzánk miközben belénk karol.
- Jó, jó, majd ha végzünk, felőlem másodjára is feleségül kérheted, Don Huan, de most lépjünk - közli, és el is hoppanáluk, miközben a sötétség elfoszlik, és én émelyegve állok, beléjük kapaszkodva... Nem bírom még mindig a hoppanálást, kitisztul előttem a kép és egy gyönyörű kastély látványa tárul a szemem elé, amit virágzó orgoná és más csodás bokrok ölelnek körbe. Érezni lehet, hogy mágia tartja őket életben, de ez valahogy olyan csodásan lenyűgöz, hogy csak bámulni tudok ki a fejemből.
Aiden is olyan álmodozva állt mellettünk, mint én, és ő is egy rövid időre befogadta az édesen tömény illatot, majd lassan megindultunk a kőboltíves kapu felé, ami egyenesen a csúcsos hegyű kastély felé vezetett. Elképesztő látvány volt, valahogy mindig is furcsának tűnhettek Benék, hogy ők egy egyszerű angol villában éltek, a többi aranyvérűhöz képest. De talán ez is azt jelentette, hogy ők mennyivel emberségesebbek voltak. Lassan érünk a kastélyhoz, és igazából nem is tudom mit mondjak séta közben, olyan nagyon... meg vagyok szeppenve, még Jaspertől, meg a helytől és ajj! Csak legyen ennek a napnak vége. Otthon Jaspert és ZSerbót fogom halálra ölelgetni.
- A nagybátyám elég elvont - szólal meg Aiden a bejárati kapu előtt ami... Úr-Isten! Márványból van? Te jó ég. Aztán ahogy ezt elmondja, szűkszavúan, be is lép a kapun és fel se fogom odabent milyen veszélyesen... nem pompás semmi. Csak minden tele van művészettel. Nem is tudom megkönnyebülök-e vagy meglepődök.
- Hát itt van! Itt van az én unokaöcsém! - bukkan fel sznípadiasan egy vörös köntösbe és festékfoltos ruhákba bújtatott szalmaszőke hajú fickó ábnrándos tekintettel. - Óh! Ezer orgona és ezer tavasz telt el, mióta meglátogattál! - csapkodja a kezét drámaian, majd begborzolja Aiden haját, aki csak szemforgatva cigit dug a szájába. Ez a fickó... nagyon furcsa.
- És ti! Csodás barátok, üdvözöllek benneteket Orogafenyvesben! - pillant ránk és tárja szét a kezét drámaibb pózban. Csak nagyokat pislogva kapaszkodok Jasper kajrába.

[bloodlines II]

bloodlines II

2003. január 10.
Késő délután
Sophie

outfit
 
„i don’t care how complicated
this gets, i still want you”

Nem is lett volna alapvetően szükség arra, hogy biztosítsam az érzéseimről Sophie-t. Nem, mert tudta pontosan, hogy számíthat rám, csak ez a nap összezavarta. Tök nyugodtan mentünk a levéltárba, egy tanulós napot terveztük, erre jött az a hülye pergamen darab meg a Zsebpiszok köz és Sophie máris olyan mérhetetlenül zavart volt. Sajnáltam, hogy ezen megy át a hülye családja miatt.
– Jaj, jasper én... én annyira szeretlek – bőgte el magát, én pedig odahúztam egy rövid ölelése. Nem akartam, hogy sírjon vagy kételkedjen az érzéseimbe. Azok iránta voltak és nem a családja iránt, akik csak bele akarnak folyni teljesen feleslegesen az életébe.
– Jó, jó, majd ha végzünk, felőlem másodjára is feleségül kérheted, Don Huan, de most lépjünk – lépett oda Fraser. Azonnal elhúzódtam, mert láttam, ahogy szemforgat… nem mintha ő aztán nem lett volna nyálas állandóan Elliottal. Ha elfordultam, már a seggén volt a keze. Ha meg nem ott, akkor valahol egészen máshol, ami még kevésbé volt kellemes látvány, amikor az ember ártatlanul meglátogatja a haverját.
Egy pukkanással hagytuk magunk mögött a Zsebpiszok köz esti mocskát. Aztán elnyelt minket a sötétség, a forgás, a szédülés, amivel mindez járt. Egy kastély esti képével ért véget az őrült utazás. A levegőt furcsa orgona illat töltötte meg, ahhoz képest, hogy január volt. A helyet átitatta a mágia, így nem volt kérdés, miért virágzik itt minden bokor. Talán nem is léphetett be ide senki, csak egy Fraser. Ezért kellett hát Aidennel jönnünk.
A kastély középkoriasnak tűnt a csúcsos tornyaival… sőt, inkább mesebelinek, mintha egy könyv lapjairól szedték volna ki és rakták volna elénk. Egy kicsit hatással is volt ránk, egyikünk sem mozdult azonnal. Sőt, egészen addig nem, míg Fraser lassú léptekkel meg nem indult a kastély felé.
– Bazira fura ez a hely… – halkan beszéltem, mintha attól félnék, hogy megzavarom a kastélykert álmát ebben az esti időben, amikor az egyetlen fényforrás már csak a hold volt, meg a zöldellő növények között elrejtett lámpások. Inkább tűnt valami hercegnő kastélyának ez a hely, mint nagybátyhoz illőnek. De a Fraser családban is akadhatnak különös alakok persze… ez nem kétséges. Nekem is volt egy harmadunokatestvérem, aki fűzött hordott férfi létére.
– A nagybátyám elég elvont – közölte Aiden, mikor elértük a kaput, ami nehéz márványból készült ránézésre. Odabent festmények és szobrok sorakoztak, minden olyan feltűnő és giccses volt, amire elhúztam a számat.
Mielőtt még bármit mondhattam volna, valami vörös köntösbe csavar bohóc került elő. Gondolom a nagybácsi. Egyelőre nem szólaltam meg, csak figyeltem az attrakciót.
– Hát itt van! Itt van az én unokaöcsém! – lelkendezett. Én meg próbáltam elbújni Sophie mögött, nehogy nekem is örülni kezdjen. – Óh! Ezer orgona és ezer tavasz telt el, mióta meglátogattál! – Borzolta meg Fraser haját. Aztán nézett csak ránk: – És ti! Csodás barátok, üdvözöllek benneteket Orogafenyvesben! – Sophie ugyan megpróbált belém kapaszkodni, de én inkább mögötte maradtam. Merre van itt egy cigizőhely? Mondjuk odakint… igen odakint, ahol nem ugrálnak köpenyben faszik.
– Mi a faszom ez… – dünnyögtem nagyon halkan és kiszúrtam egy marha nagy vázát, amiben elrejtőzhetnék, amíg ők csevegnek. –Húzzunk el…

[ღ Megmaradt szavak III. ღ]

előzmény 1.
előzmény 2.

ღ Megmaradt szavak III. ღ

Jasper

(2002. január 10 - este)

Ruci

Hej lányka, hej lányka
Éhes a sárkányka
Világnak harmada
Majdnem ő egymaga

Az egész egyre toxikusabb, már ami a mai napot illeti. Mesebeli hely a sötét estáben, Aien a rokonom, Jasper meg elvileg nem hagy el, és mindennek a tetejére még itt ácsorog előttünk egy nagyon drasztikusan színpaidas fickó, aki valahogy nem is tűnik Aiden rokonának. Olyan, mintha egy vándorcirkuszból szökött volna meg, és valahogy nem is tudom már elképzelni, hogy ennél extrémebb emberrel fogok-e valaha is találkozni. Aiden nagybátyja meglehetősen mély benyomást tesz ránk, és ahogy Jasper mögém húzódik, miközben belé csimpaszkodom. Én is szeretnék láthatatlanná válni. Aiden csak dünnyög valamit az orra alá, miközben a cigi lustán eregeti a szürke fellegeket az ajkai között, miközben közelebb jön hozzánk a nagybácsi. Határozottan minden olya, mintha egy régi kosztümös filme kerültünk volna, még a mozdulatai is olyan... színpadias. Jó ég, ugyen nem jönnek elő ilyen ijesztő kamerás emberek a vörös függönyök és képek meg szobrok mögül, hogy üdv, ez itt a Jackasss?
– Mi a faszom ez… Húzzunk el… - dünnyögi Jasper én pedig hiába szeretnék neki válaszolni, nem tudok, mert a fickó kezei a vállamra csapódnak, és kék tekintetével pislog rám, a szőke, arcába hulló tincsei mögül. Csak azért nem visítom el magam, mert túlságosan váratlanul ér ez a közelség, aztán meg Aiden megköszörüli a torkát, miután ilyen fucsa bámulással illeti Jaspert is.
- Ó, micsoda tökéletes vonások! DaVinci is megirigyelhetné ezeket a férfias vonalakat - címzi Jaspernek a mondandóját aztán rám pillant. - Na és téged is örömmel vitt volna csodás vásznára Bothicelli! - hadonászik a kezével, és még a köntöse is szétnyílik, mire Aiden úgy tűnik idejét látja közbeszólni.
- Remek, remek, bácsikám, de nem modellkedni hoztam őket. Valami nagyon furcsát fedeztek fel, és úgy gondoltam, igazán jó lenne, ha seígtenél - pillant ránk Aiden, mire én ismét kénytelen vagyok elmakogni, hogy mit találtunk, és mi is a helyzet. Szóval, hogy rokonok vagyunk meg minden.
A fickó persze a furcsa flow-ból hirtelen személyiséget vált és ha a kezei közzé kapja a családfás papírt, feltúrja szőke tincseit, olyan Aidenes mozdulattal, és tanulmányozni kezdi. Nem is tudom megint olyan szégyenkezve figyelem, aztán mielőtt teljesen pánikba esnék, A Hope család feje megszólal.
- Milyen különös. Milyen roppant csodálatos felfedezés. Jöjjetek velem. Megmutatom nektek Orgonafenyves ékét, az Emlékfolyót - int én pedig Jasper kezét szorongatva megindulok utánuk, bár fene se tudja, hogy merre, a kastély olyan lanyűgöző és kacifántos, tele kincset érő szobrokkal, festményekkel, emlékekkel, miközben Aiden negybátyja olyan emberszerűen magyaráz séta közben.
- Az Emlékfolyó a családfánk csodás alakja, mely a földbe van vésve, és ágai, törzse és gyökerei vízzel vannak megtelve, ám ez nem minden. Levelei egy-egy emléket, titkokat őriznek. Szüleim számos emlékképet távolítottak el az elméjüklből és semmiístettek meg, de... Akar pár amitől mégsem váltak meg - alán ez lehet a válasz a kérdőjelre - mondja, miközben a csodaszép terembe érünk, és a talpam alatt elterül a fa én meg lenyűgözve állok, míg Aiden megtámasztja a falat, a nagybátyja meg matat valamit.
- Hamarosan vége lesz, Jasper, és haza mehetünk - suttogom felé, majd megsimoítom a kézfejét. - Ígérem, nem változok meg,.bármi is derüljön ki, csak Sophie leszek - teszem hozzá, miközben egy merengő jelenik meg előttünk, és Albert rám pillant, én meg sóhajtva belenézek a merengőbe, véletlenül magammal rántva Jaspert is, mert elfelejtem elengedni a kezét.

[bloodlines II]

bloodlines II

2003. január 10.
Késő délután
Sophie

outfit
 
„i don’t care how complicated
this gets, i still want you”

Mind jobban szemeztem azzal az óriás vázával, hogy belehoppanáljak és ne is bújjak elő, míg Sophie meg nem beszéli ezzel a bohóccal, hogy mégis milyen marha fasza családfája van. Mármint „fasza.” Őszintén szólva hirtelen már abban sem voltam biztos, hogy Fraserben nem ült meg az őrület valamilyen fajtája… ez a nagybátyja… mégis hogyan?
Ahogy ezen elmélkedtem ráadásul a fickó még rám is pillantott és úgy mért végig, mintha én is az egyik szobor lennék a gyűjteményéből. Aztán még közelebb is lépett. Sophie nem volt elég magas ahhoz, hogy kitakarhasson, így történetesen teljes mértékben ki voltam téve a bámulásának.
– Ó, micsoda tökéletes vonások! DaVinci is megirigyelhetné ezeket a férfias vonalakat – mondta, aztán Sophie-ra nézett végre. – Na és téged is örömmel vitt volna csodás vásznára Bothicelli! – A nagy mondandójára még a köpenye is szétnyílt. Erre már komolyan felháborodtam, mégis mit mutogatja magát ez az ember Sophie-nak? Mocskos, perverz alak.
– Kopjon le a menyasszonyomról! – morogtam oda.
Szerencsére Fraser eddigre aktivizálta magát és közbe lépett, mielőtt még átmegy az este valami elcseszett családi orgiába… vagy legalábbis vénember fütykösmutogató partiba.
– Remek, remek, bácsikám, de nem modellkedni hoztam őket. Valami nagyon furcsát fedeztek fel, és úgy gondoltam, igazán jó lenne, ha seígtenél – szólalt meg végre. Őszintén szólva egyre kevésbé voltam biztos benne, hogy ez a bohóc lesz a megoldás a családfán szereplő dolgokra. Nem úgy tűnt, mintha bármit is tudna a világ dolgairól… bár lehet csak kegyetlenül beállt egy alkotás elkészítéséhez.
Valami megváltozott. Nem csak az emberben, hanem az egész helyen. Komolyabbá, kicsit kevésbé harsánnyá és színessé vált minden… és Frasernek köszönhetően a fickó kezébe keveredett a pergamen is, amit megszereztünk a levéltárból. Tudtam, hogy azonnal kiszúrja rajta a mellékágat… mert miért is ne szúrta volna ki.  
– Milyen különös. Milyen roppant csodálatos felfedezés. Jöjjetek velem. Megmutatom nektek Orgonafenyves ékét, az Emlékfolyót – intett Hope és megindultunk vele együtt. Sopihe ujjai a kezemet szorították, én meg erősen tartottam. Nem csak a támasza voltam, hanem a védelmezője is… ezt tudnia kellett. – Az Emlékfolyó a családfánk csodás alakja, mely a földbe van vésve, és ágai, törzse és gyökerei vízzel vannak megtelve, ám ez nem minden. Levelei egy-egy emléket, titkokat őriznek. Szüleim számos emlékképet távolítottak el az elméjüklből és semmiístettek meg, de... Akar pár amitől mégsem váltak meg - alán ez lehet a válasz a kérdőjelre.
Hatalmas terembe léptünk be. Fraser félre vonult, így pedig tökéletesen ráláttunk a hatalmas, földbe vésett fára. A vízzel megtöltött forma egészen ezüstösen, varázslatosan vibrált. Nem értettem, miért veszi el valaki a saját emlékét… hacsak nem bűnös dolgokat őriz, amikkel képtelen szembe nézni. Sophie miért lenne bűnös emlék… vagy az ő családi ága?
– Hamarosan vége lesz, Jasper, és haza mehetünk – suttogta Sophie és megsimította a kézfejemet, én pedig rápillantottam. – Ígérem, nem változok meg,.bármi is derüljön ki, csak Sophie leszek.
Odahajoltam és finom puszit adtam a homlokára.
– Te mindig csak, Sophie, leszel – motyogtam, de megjelent előttünk Albert. – Remélem most már valami olyat is mutat, ami nem a szerszáma. – Jegyzetem meg morogva. Sophie hajolt először az emlékeket őrző merengőbe, én pedig nem engedtem el. Miért is engedtem volna el… még oda is követtem.

[ღ Megmaradt szavak III. ღ]

előzmény 1.
előzmény 2.

ღ Megmaradt szavak III. ღ

Jasper

(2002. január 10 - este)

Ruci

Hej lányka, hej lányka
Éhes a sárkányka
Világnak harmada
Majdnem ő egymaga

Ennél jobbat is találsz. Ideje szintet lépned. enyhe gyomorgorcs kering a hasamban ahogy Jasperrevlesek, és szinte félve gondolok arra, hogy mi van ha ezek a gondolatok jutottak az eszébe, az elmúlt fura időszak alatt. Mert hát.. A Családom fura. tényleg az, ezt en sem tudom tagadni es szépíteni. Apa túl félős, mint én, a fia autó bolond, a felesége... A volt felesége morcos és miattam vált el apától, a lánya meg lesmárolta Jaspert úgy, hogy én is ott álltam mellettük. És ez még csak az egyik fele!! Nem beszélve a nagyirol a furcsa birtokáról a férjerol, a fura inasairol es a száguldó limuzin sofőrjetol és... És... És... És akkor még ez is! Egész biztosan meg fogja egy nap unni. Lehet Jasper szülei egy kicsit csendesek voltak és csak a munkának éltek, de... Nem is tudom nem voltak zűrösek, úgy mint az én összes ágam...bogam...levelem...gyökerem. Jó ég ha ennek a végére érünk örülni fogok.
Ahogy követjük Albertet, miközben egyre beljebb hatolunk a lenyűgöző kastélyban azon gondolkodom, hogy nem hasonlítok én senkire. Se a nagyra, se anyára... Bár o szeretett festeni, de... En  em tudok rajzolni. És anya a képein olyan nemes es előkően néz ki a tekintete meg olyan lázadó, ami én sose leszek. Volt olyan durcas időszakom ez igaz, de... De az elmúlt lassan és ilyen vagyok. Apa hasonlít rám egyedül és o se néz ki úgy, mintha egy aranyvérű varázslócsalad elfeledett gyermeke lenne... És közbe próbálom elfelejteni hogy Albert bácsi köntöse kitárult, és en pedig szerencsére inkább a csillart neztem a feje felett, de így is sikerült szegény Jaspert felidegesitenie.
A merengős terem így is lenyűgözö, es ahogy közelebb lépünk a merengőhoz, a háttérben a falba vésett polcokon meg egy halom uvegcse ácsorog mindenféle emléktől atitatva, egy üvegajto mögött amin aranyszin erezetek futnak, mintha ah is a fa gyökere lenne. Igazából ez a terem olyan csodásan néz ki. És még Albert se viselkedik hirtelen olyan nagyon furcsán... Groteszkül, ahogy elénk tárja a merengőt és beleönt egy üveg emléket.
- Te mindig csak, Sophie, leszel – erre elmosolyodom és szerelmesen sóhajtok egyet aztán Jasper Albertre néz - Remélem most már valami olyat is mutat, ami nem a szerszáma.
- Hah az ifjú kori cinizmus! - hirkant fel Albert, miközben Aidenre jellemző színpadi mozdulattal turt bele a szőke tincsekbe. - Reméltem pedi6, elég felnőtt vagy már ahhoz, hogy ne retenj meg egy Picasso alsónadrágtól - igazgatta meg magát, aztán én csak megkoszorultem a torkom es belezuhantam a múltba ahol Jasperrel es Alberttel álltam.
A kastély volt ez egyértelmű, egy nő és egy férfi állt egy kislány előtt. Ugyan olyan szőke volt, mint Erica es Albert. A szeme könnyes volt és a szülők csak csalódottan álltak felette.
-Ígérem menni fog! Én is.. Én is boszorkány vagyok!
- a leveled nem érkezett meg, és egy csepp mágia sincs benned. Charles! A gyermekünk egy kvibli! Egy... Kvibli!
-Ez bizony baj, Violett. Nem eshet csorba a tökéletes nevünkön! Meg kell tennünk. Sajnálom, Rebecka. Ez mindenki érdekét szolgálja. Ex memorian!
A kép változott es a cseppek az emlékben egy árvaház képet mutatták ahogy Violett es Charles karjukban ah alélt lányukat, és atadtak az arvahaznak. Olyan messze vannak tőlünk meg az arcukat se látom, de Albert borús tekintettel nezi a jelenetet.
-Archiebald emlékeirol is gondnoskodtam. Nem tudatja mrg, hogy volt egy nővére. -sodorta meg felénk az emlék hangjait a szél, majd lassan megreneg a kép mi meg kikerulunk a jelenbe. Nem igazán tudok szóhoz jutni es Albert se, aztán megtorom a csendet.
-Szóval. Rebecka apa nagymamája lehetett, és... És ezért olyan... Olyan furcsa - motyogom es Jasper kezét szorngatom közben. Nem igazán találok szavakat, ez valahogy olyan..
Szörnyen gonosz dolog volt. Csak mert nem tudott szegény Rebecka nagyi varázsolni, csak mert feltéttek, hogy az aranyverukben folt esik, meg Erica es Albert emlekebol is kitotoltek... Azért majd jó lenne apával beszélni róla... Hogy milyen is lehetett ő. Szegény szegény nagyi.
- mindig is utaltunk a nagyanyánkat - hirkannfel Albert. - Rebecka tehát az apám nővére volt. Szánalmas, hogy még o se emlékezhetett rá, de a sors fonala ide vezetett benneteket. És mi jóvá tehetjük a régiek hibáját. Köszöntelek hát a családban, kedves Sophie, es Jasper!
- Köszönjük.. Azt hiszem egx kicsit... Nagy kő esett le a szívemrol-sohajzok fel

[bloodlines II]

bloodlines II

2003. január 10.
Késő délután
Sophie

outfit
 
„i don’t care how complicated
this gets, i still want you”

A ház a maga nemében lenyűgöző volt. A különös terem is a fával, amit a család növekvő múltja táplált. Volt ezen a helyen valami elképesztően varázslatos, amit csak a farokmutogatás tudott megrontani.
- Hah az ifjú kori cinizmus!- közölte drámaian Mr. Hope, ahogy közöltem vele, hogy jó lenne, ha nem mutogatná a farkát Sophie-nak. - Reméltem pedi6, elég felnőtt vagy már ahhoz, hogy ne retenj meg egy Picasso alsónadrágtól - tette hozzá, ahogy magát igazgatta. Igen, pontosan úgy, hogy ne látszon végre ki a golyója.
Szorosan fogtam Sophie kezét, ahogy elmerültünk egy emlékképbe. Egy férfi és egy nő szigorú képe rajzolódott ki. A két alak egy rémült kislány fölé tornyosult, aki láthatóan nem értette, mi ez az egész és mi történik vele. Egy kicsit talán emlékeztetett Sophie-ra, ahogy lebiggyesztette a száját. Ártatlannak látszott.
- Ígérem menni fog! Én is.. Én is boszorkány vagyok! - bizonygatta, pontosan úgy, ahogy Sophie is tette volna hasonló helyzetekben.
- a leveled nem érkezett meg, és egy csepp mágia sincs benned. Charles! A gyermekünk egy kvibli! Egy... Kvibli! - Hápogott az anyja. Furcsa, hideg hang tört fel belőle a felháborodottság ellenére is.
- Ez bizony baj, Violett. Nem eshet csorba a tökéletes nevünkön! Meg kell tennünk. Sajnálom, Rebecka. Ez mindenki érdekét szolgálja. Ex memorian! - Az apuka keze a magasba lendült a pálcájából pedig éles fény tört ki.
Egy villanás volt az egész és már egy másik helyen találtuk magunkat. Kopottas, öreg épületnél, ami felett az árvaház szó is díszelgett. Az ájult kis Rebeckát átadták az ottani gondozónak… és aztán, teljesen érzelemmentesen beszéltek a másik gyermek emlékeinek törléséről is. Mindent meg akartak tenni, hogy a kislány nyoma is elvessze a család történetének lapjairól. Undorító volt.
A jelenetnek vége szakadt. Csendesen álltunk ugyanabban a teremben, még a bohóc is elfelejtett hangoskodni. Megrázta. Megrázta, mert tudta, hogy milyen kegyetlenség volt ez az egész. A család nem feltétlenül volt hibás, de Violett és Charles a saját gyereküket fosztották meg az életétől.
- Szóval. Rebecka apa nagymamája lehetett, és... És ezért olyan... Olyan furcsa - szólalt meg aztán Sophie. Rápillantottam, de még mindig sokkolt mindaz, amit láttam.
- Rebecka tehát az apám nővére volt. Szánalmas, hogy még o se emlékezhetett rá, de a sors fonala ide vezetett benneteket. És mi jóvá tehetjük a régiek hibáját. Köszöntelek hát a családban, kedves Sophie, es Jasper!
Albert hangjára nyeltem egyet. Nem is tudtam, mit mondhatnék… bekerülni ebbe a családba veszélyesnek tűnt. A szemem sarkából Fraserre pillantottam, mintha azt várnám, mondjon végre ő valamit.
- Köszönjük.. Azt hiszem egx kicsit... Nagy kő esett le a szívemrol - mondta Sophie. Hát én egyáltalán nem tudtam annyira nyugodt lenni, mint ő.
- De Sophie sosem fog megfelelni a társadalmi szabályaiknak és megváltozni sem fog a család kedvéért… - suttogtam magam elé. - Ráadásul, ha ez kiderül, akkor mindenki tudni fogja, hogy nem tisztavérű a Fraser család… ez nem gond? - Kérdeztem meg azt, ami kezdetektől fogva érdekelt. Nem is tudom, Albert valahogy túl lazán kezelte az egészet, mintha nem lenne egy öröksége. Ezt ki tudja így levetkőzni? Aiden igen, bár ő is aranyvérű gyereket vállalt… talán csak Benjamin vállalta be, hogy tényleg egy félvér csajjal jöjjön össze. De nekik meg nincs gyerekük és nem is házasok.
- Az egész családra nézve ez… kellemetlen lehet.

[ღ Megmaradt szavak III. ღ]

előzmény 1.
előzmény 2.

ღ Megmaradt szavak III. ღ

Jasper

(2002. január 10 - este)

Ruci

Hej lányka, hej lányka
Éhes a sárkányka
Világnak harmada
Majdnem ő egymaga

Ez az egész dolog a nagyival anynira felkavaró volt. Nem tudni kik vagyunk, nem emlékezni, kik veszítettek el, és nem emlékezni arra, hogy volt egy testvérünk, szörnyen rossz lehet. Nem tudom Aiden mit gondolhat, de ha a híres eszéből indulunk ki, Albert magyarázatából már úgyis össze tduta rakni az egész történetet. Én közben szűntelenül Jasper kezét szorongatom, mintha az lenne az egyetlen kapaszkodóm. A tekintetem hol a merengőn, hol Alberten, hol pedig a csodaszép terem egyik pontján időzik, és valahogy én szégyellem magam a felmenőim helyett. Iagzából nem is tudom mit vártam, valami mesebeli történetet? Hogy a nagyi majd eldobta a varázsló életet, és beleszeretett a papámba, és akkor maga mögött hagyva mindent boldogan élt, és... És e helyett a saját világa lökte ki ebből, hogy aztán évekkel, sok-sok évvel később valahogy bennem ismét felbukkanjon valami abból a mágiából, amit ő elveszett. MÉg szerencse, hogy nem vagyunk valamelyik ázsiai országban, mert ott kitalálnák, hogy a reikarnációja vagyok. Jó, ebbe még belegondoléni is kísérteties, sophie, ez nem egy fantasy film, meg nem a Gyűrák Ura.
Persze Jasper még zavartabb fejet vág, mint én, lehet most éppen azt fontolgatja, hogy a fenébe velem meg ezzel az egész mindennel is. Nem is csoda, azt hiszem túl sok ez a strassz meg rejtély, még Miss Marple se kap ennyi kevés idő alatt ennyire sok furcsa megoldatlan ügyet. Bárcsak egy egyszerű lány lennék egy egyszerű családdal, de neeeem.
Anyunak skozofrénnak kellett lennie, amúgy az öröklődhet is, hurrá. Aztán nem csak, hogy gazdagok az anyai nagyzsüleim, de mogorvák és utálják, hogy boszorkány vagyok. Sőt, apunak van családja, és most miattam el is váltak Liseyvel. SŐT! A mostoha nővérem megcsókolta Jaspert. SŐT! Még apu anyuja kvibli volt és még csak nem is egy egyszerű családból. Komolyan, ebből tényleg lehetne könyvet is írni. Sophie rejtélyes élete címen. Albert meg furán közvetlenül és lazán fogad be engem is és Jaspert is, ami nem iagzán jellemző egy aranyvérű családra, nem? Mármint mégis csak... Aidenékről van szó, és azért Aidenéken látszik ez a nemes tartás, én meg még felemás színű zokniban is képes vagyok elidnulni otthonról. Még Benen is látszik... de rajtam?
- De Sophie sosem fog megfelelni a társadalmi szabályaiknak és megváltozni sem fog a család kedvéért…Ráadásul, ha ez kiderül, akkor mindenki tudni fogja, hogy nem tisztavérű a Fraser család… ez nem gond? - dünnyögi Jasper ki az én gondolataimat is. A számba harapva pislogok Albert és Aiden felé.
- Az egész családra nézve ez… kellemetlen lehet.
Albert megvakarja a feje búbját, és a köntöse zsebébe süllyeszti a kezét, miközben előre hátra dülöngélve godnolkozni kezd. Valahogy meg is értem. Ha még ütögetné a fejét, azt hihetném, hogy Micimackót látom. Amúgy m,eg Aiden egy ideig még nem szólal meg, ami nem is tudom. Egy kicsit ijesztő is. Mi van, ha mondjuk tényleg azt hiszik, hogy ez így nem naormális, meg hogy befeketítem a saját családjukat, aztán Albert csak megszólal, miközben előre bök az állával az ajtó felé.
- Kell egy tea. menjünk ki - mondja és megindul újra a folyosón, mire Aiden mellénk csatlakozva lépked mellettünk. Komolyan itt az életemről van szó, meg a család jövőjéről, és ilyen lazán kezeli? Valahogy nem látszik rajta az a furcsa vasszigor, ami a nagyszüleiben... Bár Aiden valamiért kicsit olyan, de... tudom, hogy ő csak ben szavival élve túl komolyan veszi magát. A Roxfortben szinte minden második szava ez volt, amikor még ők is odajártak.
- Nem hiszem, hogy probléma lenne, de én nem vagyok a Hope-ok feje. Albertnek van egy fia, aki majd tovább fogja vinni ezt a vérvonalat - magyarázza, miközben a tágas étkezőbe érünk, ahol minden nagyon... Hope-osan letsiztult és mégis lenyűgöző.
- De akkor is, ez valahogy olyan furcsán fura az egész. Úgy értem miattam tényleg, hogy nem is számítotok teljesen aranyvérűnek és nem szeretném ha emiatt benneteket bántanénak - dünnyögöm szomorúan. Aidenék eleget szenvedtek így is, és az aranyvérűek legtöbbje most is olyan... gonsozan gonosz.
Bár... ez Albertnek a tea?!
- Nem tiszta vérű. És akkor? - szólal meg albert, miután boros poharak lebegnek elénk, meg egy üveg bor és meg is telítődnek a vörös folyadékkal. Aiden elégedetten szagolgatja, én meg csak fogom a kezemben lévő üveget és csak pislogok rájuk. - A világ változik, ezt el kell fogadnunk. És mi vagyunk a társadalmunk elit rétege. Nekünk kell a változásnak lennünk. És imádnám a tudatot, hogy az anyám forog dühében a sírjában - vigyorodik el, ennek pedig egy dühös elhalt sikoltás a válasza. - Ó, már mérges - bólogat, én meg érzem, hogy égnek áll a hajam.
MIII FELTÁMADT A SZELLEM?
És komolyan érzem, hogy mintha hűvösebb lenne a levegő.

[bloodlines II]

bloodlines II

2003. január 10.
Késő délután
Sophie

outfit
 
„i don’t care how complicated
this gets, i still want you”

Féltettem Sophie-t, mert ez olyan helyzet volt, amiből még akár rosszul is kerülhetett ki. Nem akartam, hogy kellemetlenségek érjék… már pont elég volt az is, amit az apjánál kapott a mostohaanyjának és a féltestvéreinek hála. Az a család egy roncs volt és most még ez is. Kiderült, hogy a Hope-októl származnak végső soron, vagyis Sophie-nak félvérként bele kellene illeszkednie egy olyan családba, akik mindig azért fogják vádolni őt, mert elvesztették a tisztavérüségüket. Miért nem lehetett az az egyszerű, közös életünk, amilyennek indult az egész?
Élveztem, mikor Sophie órák és munka után otthon várt… mikor összebújtunk és nem volt más, csak a vicces helyzetek, amiket együtt teremtettünk. Mostanra már őszintén aggódtam Sophie-ért, a kapcsolatunkért és mindenért, ami egykor a célunk volt. Az egész életünket felborította ez a sok minden. Nem, mintha nem velem kezdődött volna… velem és Vincettel.
Albert is megvakarta a fejebúbját, ahogy feltettem neki a kérdéseket. Tudtam, hogy nem olyasmit kérdeztem, ami egyszerű… és ő is csak elbagatellizálni akarta az egészet, hogy jaj, Sophie most már a család része. Beszélni könnyű volt, de pont most léptünk arra a rögös útra, ami még előtte állt.
– Kell egy tea. menjünk ki – bökött a fejével az ajtó felé. Lassan indult meg az ajtó felé, én pedig átkarolva Sophie-t indultam meg utána. Nem bántam, hogy Fraser is itt van és támogat minket, szükség volt most rá. Talán meg akarta őrizni az aranyvérű látszatot, de Elliot miatt ő tudta a legjobban, milyen nehéz ez az egész.
– Nem hiszem, hogy probléma lenne, de én nem vagyok a Hope-ok feje. Albertnek van egy fia, aki majd tovább fogja vinni ezt a vérvonalat – magyarázta Fraser, én pedig csak bólintottam. Körbe sem néztem az étkezőben, mert annyira gyomorgörcsöm volt még mindig a témától. „Nem hiszem, hogy probléma lenne…” – ismételtem meg magamban, amit mondott. Hát én nagyon is azt hittem, hogy gondot okozna. Melyik aranyvérű családnak lenne jó, ha kikerülne a társaságból? Egyiknek sem minden bizonnyal.
–  De akkor is, ez valahogy olyan furcsán fura az egész. Úgy értem miattam tényleg, hogy nem is számítotok teljesen aranyvérűnek és nem szeretném ha emiatt benneteket bántanénak.
Nyeltem egyet. Én is pontosan ezt gondoltam, amit Sophie fogalmazott meg. Kihúztam neki egy széket, hogy le tudjon ülni, aztán én is helyetfoglaltam mellette. Most minden áron a közelében akartam lenni, hogy megvédjem.
– Fraser… te is tudod, hogy probléma. – Pillantottam a dohányzó Aidenre.
–  Nem tiszta vérű. És akkor? – szólalt meg Albert, ahogy talpas poharak jelentek meg előttünk. Mindegyikben egy deci, pontosan kimért vörösbor volt… igencsak távol állva a teától. Nem számított, amúgy is valami erősebb kellett, hogy kicsit lenyugtassam magam. – A világ változik, ezt el kell fogadnunk. És mi vagyunk a társadalmunk elit rétege. Nekünk kell a változásnak lennünk. És imádnám a tudatot, hogy az anyám forog dühében a sírjában – vigyorodott el, amitől megint elég bohócosnak festett. A távolból valami sikoltás hallatszott. Szuper… még egy gyilkos szellemet is ránk szabadított. – Ó, már mérges.
Lehúztam a bort. Kellett egy fél perc csend a ránk telepedő hűvösben.
– Ne értsetek most félre, nagyon hízelgő Sophie-ra nézve, hogy ti ketten máris ölelgetve befogadnátok… de szerintem jobb lenne, ha egyelőre titokban maradna a valódi kiléte. – Mondtam, de inkább Sophie-t néztem a vörös hajzuhatag mögött. Az ő véleménye érdekelt, nem Fraseré, nem Alberté.
– Nem minden aranyvérű olyan laza, mint ti. Ráadásul, ha a család elveszíti a presztízsét, akkor az elég súlyos következményekkel jár… Sophie ellenségeket is szerezhetne és én ezt nem támogatom. Tudom, hogy én nem vagyok családtag és nincs beleszólásom, de ő a feleségem lesz és nem akarok menekülni. Szerintem úgy lenne a legjobb, ha csak mi négyen tudnánk erről egyelőre.

[ღ Megmaradt szavak III. ღ]

előzmény 1.
előzmény 2.

ღ Megmaradt szavak III. ღ

Jasper

(2002. január 10 - este)

Ruci

Hej lányka, hej lányka
Éhes a sárkányka
Világnak harmada
Majdnem ő egymaga

Még mindig zavartnak érzem magam, miközben sétálunk visszafelé a pompás kastélyban, ami egyre inkább hasonlított valami mesebeli helyre. Biztos pompás emlékeket őriztek a falak, még annak ellenére is, hogy mennyire megvetették a kvibli gyerekeket, és ahogy az emlékben hozzáálltak a nagymamámhoz, úgy tűnt, mintha nem ez lett volna az első eset, hogy ezt teszik egy gyerekkel. Mintha még azok a kis poros titokzatos üvegcsék még ennél súlyosabb titkokat is rejtettek volna. Ehez képest, valahogy nem néztem volna ki sem Ericából, sem pedig Albertből azt, hogy enniyre sarkalatos és ijesztő lett volna. Bár egszer hallottam a Hamutartóban ordibálni Ericát Aidennel és Bennel, akkor nem is mentünk be Jasperrel, pedig valamit vittünk nekik. Szóval ezen kívül tényleg nem volt ijesztő. És Albert is csak akkor ijesztő, ha olyan hirtelen elrévedő tekintettel bámul maga elé, mint az előbb, amikor először találkozott velünk. Aiden persze a maga higgadságával próbált engem és Jaspert is megnyugtatni, de persze Jasper még talán nálam is idegesebb volt.
– Fraser… te is tudod, hogy probléma - szóla meg Jasper, mire halkan felsóhajtok, és a kezemmel megsimogatom a karját. Aiden csak felkorkant, miközben szórakozottan a plafon felé fújja a füstöt, és valahogy elnézve őt, nem is tudom... Nehéz elhinni, hogy csak egy évvel idősebb, mert... Még jaspernél is érettebbnek néz ki. És semmi hasonlóság nincsen köztünk. Megrázom a fejem, ahogy erre gondolok.
- Minden probléma megoldható. Szóval vedd úgy, hogy már nincs probléma - pillant ránk Aiden, mintha mindig is övé kell legyen az utolsó szó. Persze nem is nagyon lehetett már mit mondani, a következő pillanatban már ott ücsörgünk a puha vörösvársonnyal bevont székeken, amik olyan törtfehérrel pompáznak, mint az asztal. A falakat festmények díszítik, amiken unott arcú Hope-ok unatkoznak vagy bámulnak minket kíváncsian. Ettől csak jobban zavarba jövök.
A poharunk megtelik borral, mire én csak szerencsétlenül fogom a kezemben, miközben a többiek kortyolnak belőle, Aiden most sem ül le, csak inkább sétál a háttérben, mintha ezer éve nem járt volna itt, és emlékeket keresve róvályog a csúszós márványpadlón. Albert szavaira azonban Jasper felemeli a hangját. Iagzából én nem is gondoltam volna, hogy ez ennyire bonyolult kérdés.
– Ne értsetek most félre, nagyon hízelgő Sophie-ra nézve, hogy ti ketten máris ölelgetve befogadnátok… de szerintem jobb lenne, ha egyelőre titokban maradna a valódi kiléte. – pillanto rám, én meg zavarba jövök. Oké, Sophie ez komoly téma ne most olvadozz azon, hogy Jasper mennyire menő amikor komolyan bezsél, és milyen szép a szeme, ahogy kéken csillog, majd ahogy megvéd, és ahhwwaaw. Jól van elvesztél.
– Nem minden aranyvérű olyan laza, mint ti. Ráadásul, ha a család elveszíti a presztízsét, akkor az elég súlyos következményekkel jár… Sophie ellenségeket is szerezhetne és én ezt nem támogatom. Tudom, hogy én nem vagyok családtag és nincs beleszólásom, de ő a feleségem lesz és nem akarok menekülni. Szerintem úgy lenne a legjobb, ha csak mi négyen tudnánk erről egyelőre.
Albert és Aiden készségesen hallgatnak, miközben érzem, hogy nekem is csak mondani kéne valamit, miközben még az ősünk sikolyai is végigszántják a kastéy falait, a fetsményekben bújkáló alakok pedig igyekeznek elbújni az éppen aktuális szomszéd mellé, vagy ahova csak tud bújni egy festett... kép... alak...Sose értettem ezeket a mágikus képeket. Szóval igyekszem megszólalni, úgy, hogy ne csak meghatva zokogjak, mert az enyhén ciki lenne.
- Azt hiszem... Mindenkinek az érdekét szolgálna, hogy ha erről... nem iagzán tudnának - dünnyögöm. - Senkinek a családját nem szeretném... bajba sodorni, és nekem is az a legfontosabb jelenleg, hogy Jasperrel együtt békében éljünk. Azt hiszem ezt Aiden is megérti - motyogom majd elpirulok, mire Aiden és Albert összevigyorog.
- Egek, a mai fiatalok mikor lettek ilyen érettek! - sóhajt ábrándos tekintettel bort kortyolva Albert.
- AHogy akarjátok. Manapság halott ügy igazi tisztavérű családot találni. Bármikor az arcukba tudom dörgölni a kis titkaikat, szóval csak rajtatok múlik, mikor álltok erre készen. Mint a Fraser család következő feje kijelenthetem, hogy a teljes támogatásomat élvezitek, úgy ahogy Albert is mondta, a Hope-ok részéről - teszi hozzá nagyon hivatalosan Aiden, mintha valami nem is tudom... Királyi bezsédet mondott volna el az előbb.  Egy kicsit megható, hogy ennyire támogatnak, de jobb lenne egy kicsit... nem foglalkozni ezzel. Így is túl sok minden van a családommal. Megsorítom Jasper kezét, és bólintok, miközben a visítás is kissé halkabb lesz. Azt hiszem ideje lesz lassan idnulni is, most, hogy lassan pontot teszünk erre az ügyre is.
- A titok itt jó kezekben van. Az aranyvérűek úgyis azt hiszik rólam, hogy egy drogos vagyok. Aidenéktől meg félnek mint a tűztől - jegyzi meg még Albert.
- Tényleg köszönünk mindent, sokat jelent. De most nekünk... Szóval mi... - kezdem de zavarba jövök. Fogalmam sincsen hogy kell udvariasan eltávozni az ilyen vendégségből. Mindig felsülök. Segítsééééég!

[bloodlines II]

bloodlines II

2003. január 10.
Késő délután
Sophie

outfit
 
„i don’t care how complicated
this gets, i still want you”

– Minden probléma megoldható. Szóval vedd úgy, hogy már nincs probléma – közölte Fraser, de tudtam, hogy ezek csak szavak. Keménykedett, de tudta nagyon jól, hogy igazam van. Miért is ne lett volna? Tudtam nagyon jól, hogy Fraserék is megjelennek az eseményeken, amiken más aranyvérűek, hogy a vagyonuk ezen a történelmi hagyományon alapul. Nem kellett hozzá túl okosnak lenni, hiszen én sem voltam nagy gondolkodó. Egyszerűen csak beláttam, hogy nem lehet egyetlen, szinte ismeretlen lányért mindent eldobni.
Valószínűleg Albert is érezte ezt, azért invitált meg minket „teázni.” Részemről jobban örültem, hogy az elém kerülő ital bor volt, méghozzá olyan, ami már illatostul is képes lett volna levenni a lábamról.
– Azt hiszem... Mindenkinek az érdekét szolgálna, hogy ha erről... nem iagzán tudnának – dünnyögte Sophie. Nyilván nem akartam a szavaimat a szájába adni, én csak meg akartam őt védeni mindenkitől. – Senkinek a családját nem szeretném... bajba sodorni, és nekem is az a legfontosabb jelenleg, hogy Jasperrel együtt békében éljünk. Azt hiszem ezt Aiden is megérti – motyogta, majd elpirult, én pedig csak megérintettem a kezét, hogy nyugodjon meg. Aiden és Albert persze bájosnak találták, ahogy beszélt, ahogy komolyan veszi magát. Sophie-nak még ez is jól áll a kislányos attitűdjével.
–  Egek, a mai fiatalok mikor lettek ilyen érettek! – Kortyolt a borba Albert.
Én magam is kortyoltam egy nagyobbat, majd a következő gondolattal ledöntöttem az egészet. Egyszerűen szükségem volt most az alkoholra. Ez a nap egyre hosszabb volt és egyre több olyan információt tudtam meg, amire nem voltam felkészülve. Egyszerűen csak a nyakamba borítottak mindent.
– AHogy akarjátok. Manapság halott ügy igazi tisztavérű családot találni. Bármikor az arcukba tudom dörgölni a kis titkaikat, szóval csak rajtatok múlik, mikor álltok erre készen. Mint a Fraser család következő feje kijelenthetem, hogy a teljes támogatásomat élvezitek, úgy ahogy Albert is mondta, a Hope-ok részéről.
A Hope-ok részéről… egyetlen Hope volt itt, meg hát félig-meddig Aiden is az volt. De egy egész család nevében nyilatkozni veszélyes volt. Ezt persze Fraser tudhatta a legjobban, hiszen tudta nagyon jól, min ment keresztül Elliot is. Ő maga mesélte el nekem, hát nem gondolta, hogy náluk is lehetne egy ilyenből belső feszültség? Az üres pohárra pillantottam.
Sophie megszorította a kezemet, én pedig csak végig simítottam a hüvelykujjammal a bőrén. Azt akartam, hogy ne izguljon. Ezen a helyen biztonságban van, de ha ez az információ kiderül, abból még komoly baja is lehet. Mi lesz, ha őt is el akarják adni aranyvérűnek, mint Elliotot és valakihez hozzá akarják adni… aki értelemszerűen nem én vagyok?
– A titok itt jó kezekben van. Az aranyvérűek úgyis azt hiszik rólam, hogy egy drogos vagyok. Aidenéktől meg félnek mint a tűztől – jegyezte meg Albert.
– Tényleg köszönünk mindent, sokat jelent. De most nekünk... Szóval mi... – Tudtam, hogy menekülni akar és meg is tudtam érteni.
Felkeltem az asztaltól és Fraser felé nyújtottam a kezemet, majd Albert felé.
– Köszönjük, hogy megértitek az álláspontunkat. Ettől függetlenül bármikor várunk titeket egy kávéra, vagy erősebbre a házunkban. – Szorítottam meg Albert kezét. – Indulnunk kell. Köszönjük Fraser, a segítséget – búcsúztam, majd megindultunk szépen hazafelé, hogy egy jó meleg fürdővel megnyugtassam az én kis vöröskémet.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!