Momino

m o m i n o
BULGÁRIA



200301

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

фарфор

MMIII II II

zene: Tchaikovsky - The Nutcracker: Overture ||  outfit: fancy boss

- Nem is tudom, hogy jó ötlet e. Biztosan akarod? - Sokolov dünnyögése töltötte meg a kés délutáni csendet, miután a rendelt rozsdás naklánc zsupszkuclsot nézegette, hol oda, hol Mikhail arcára tévedt tekintete. Nehezen szánta rá magát ő is erre az utazásra, mélyen megrendítette együttérző, empatikus lényként a szegénység, az osztályok közötti szakadékok, és a tehetetlenség érzése, hogy őket úgy se fogja tudni mindet felkarolni, kivételezni meg egy családdal halálos vétek lett volna olyan kegyetlen körökben. Így is nyugtatta magát azzal, hogy szárnyai alá vette Mikhail tetsvérét is, aki már valószínüléeg szerencsésen világra hozta a kisbabáját. Sokolov eltűnődött azon, milyen lehet a kics, mennyire hasonlíthat Mikhailra, de aztán arra jutott, hogy semennyire se ért a gyerekekhez, sőt egyenesen rémisztőnek találta őket.
Csak figyelte a tekintetével az asztalt, aztán, hogy ha Mikahil is bólintott, megfogta egyik szabad kezével a láncot, hogy az egyenesen elrepítse őket örvénylő lendülettel Mominoba. Hideg. Az első amit rögtön érzett az arcába csapódni, az a hideg kegyetlen érintése volt. Ez a hideg más volt, mint amit otthon is Oroszországban megtapasztalt, sokkal kegyetlenebb, sokkal maróbb is volt. Az utca meg már elhanyagoltabb és szánalmasabb látványt aligha mutatott volna. Sokolov aggódó tekintetével Mikhail arcát pásztázta, miközben az emberek a faluban furcsán megállva, feltűnően megvámulták őket, mintha azt lattolgatták volna, milyüket is lopják el a jobb élet reményében.
- Ez a hely nagyon szomorú - dünnyögte az orra alá, oroszul Sokolov, ahogy a koszos kis prtájú, rozoga házak mellett haladtak el. Néha egy-egy kutya ugatta meg őket a kerítésnél, aztán egyszer csak kénytelenek voltak megállni, mert pár gyerek eléjük rohant és piszkélni kezdték őket. Sokolov gyanította, hogy pénzt kértek, de igazából rettenetesen elbizonytalanodott ebben. Szíve szeirnt adott volna nekik, de Mikhail felé fordult, hogy pillantása összetalálkozzon az övével.
Eduard Sokolov sosem járt még Bulgáriában, és talán még olyan szegény vidéken se, amin most bandukol végig. Eszébe jutott, hogy igazából talán még ezzel a megjelenéssel ki is vívhatná a falusiak haragját és gyűlölködő féltékenységét, de igazából ő most nem azért jött, hogy a nép kegyei közzé férkőzzön, csupán Mikhail erős és magabiztos támasza szeretett volna lenni, aki, ha kell képes megvédeni őt a családja előtt is. Keveset tudott Mikhail sötét gyermekkoráról, de azt már sejtette, hogy a család meleg szeretete aligha lesz idehaza jellemző. Nem iagzán mert ő smemit se kérdezni Mikhail szellemeiről, és emlékeiről, mégis szinte furcsán érezte belül, hogy most a szokásosnál jobban is meg kell majd őt védenia.
- Ételre! Pénzt! Gaztdag urak, pénzt akarunk! - kántálták az anyanyelvükön, amit Sokolov csak ímmel-ámmal tudott kihámozni. Már nyúlt a zsebébe, amikor túlságosan is kellemetlen lett az éhező kórus, és olyan szorosan állták körbe, hogy egyszerűen nem tudtak megmozdulni, Sokolov meg mégsem akarta felökleni a gyerektömeget. Aztán a következő pillanatbam az egyik gyerek elkezdett rácsimpasukodni Mikhailra, SOkolov pedig ekkor ébredt rá, hogy tudott ám ő tomboló sárkány is lenni, úgyhogy elővéve a határozott főnökös hangját eldörrentette magát.
- Tünés! - kiabálta, és próbálta elhajtani a gyerekeket, de azok egyre erőszakosabbá válltak, szinte rémisztő makacssággal csüngtek rajtuk, amikor egy Mikhailra igen csak haosnlító fiatal férfi nem szalad eléjük, és ahogy  őt megpillantották a gyerekek, szinte egyszerre röppentek errébb. Sokolov éppen a kissé gyűrött ruháját igazgatta, miközben Mikhail testvére eléjük nem ért-

i  a m  a  c h i l d  i n  d a r k
20030202

to: sokolov

o u t f i t

– Nem is tudom, hogy jó ötlet e. Biztosan akarod? – szólalt meg Sokolov kissé dünnyögve, ahogy a zsupszkulcs felett álltunk a kietlen, délutáni csendben. Tudta a választ, mégis feltette a kérdést, mintha csak érezte volna, mennyi kétség volt bennem… nem kellett volna Mominoba utazni. Tudtam, hogy úgy fogják rám vetni magukat odahaza, mint éhes farkasfalka a döghúsra.
Talán a legsötétebb nap lesz ez a kis faluban, ahol felnőttem. Talán apám megpróbál nekem esni, mégis most szükségem volt arra, hogy szembe nézzek vele… velük. Az egész családom olyan volt, mint egy mumus, ami túl sokáig bújt meg a sarokban és akárhányszor felnéztem a legfélelmetesebb formát öltötte magára, hogy addig kínozzon, míg az őrült ritmusban a szívem ki nem szakad a mellkasomból. Nem voltam gyáva, hogy egy életen át húzzam meg magamat.
Lassan bólintottam és a kezemmel a zsupszkulcsra simítottam… Sokolov meg az én kezemre és ettől olyan, de olyan meghitt volt az egész. Mellette még ez is könnyebbnek tűnt. Lehunytam a szememet, míg kitartott a forgás és hagytam. Még fel sem pillantottam a környékre, máris felismertem a poros-mocskos bűzről az otthonomat. Hónak nem sok nyoma volt itt, minden kopár volt. Még az eső is régen eshetett, mert a felerősödő szél port hozott magával és egyenesen beborított minket.
–  Ez a hely nagyon szomorú.
Ahogy felnéztem megláttam a nyomorúságos házakat, a rozsdás kerítéseket és hirtelen vártam, hogy az öcsém, Petar apró gyerekként, cipőtlenül fusson felém az ismerős úton. Nem így történt, inkább az a kopárság ütött szíven.
– Mintha az idő is megállt volna itt… – suttogtam oroszul magam elé, hogy Sokolov is értse. Bár ezen a helyen aligha lehetett volna titkos nyelv ez kettőnk között, még az iskolában is kötelezően tanították… mégis biztonságot jelentett ezen szólni.
Még egy lépést sem tettem és már körbevettek néhányan. Gyerekek voltak, cipőtlenek, koszosak és kócosak, amilyen egykor én magam is voltam. Most mégis undorodva néztem rájuk és már tettem is egy lépést hátra, mintha nem hallanám, hogy pénzért rimánkodnak.
– Ételre! Pénzt! Gaztdag urak, pénzt akarunk! – mondta az egyik hangosabb, ahogy tömörülni kezdtek. Jól emlékeztem erre, én is álltam egy ilyen csoportosulásba, mikor cirkusz jött a faluba és gazdagok is megjelentek az ünnepi előadáson. Volt, aki néhány érmét dobott elénk és a próból kapkodtuk fel, aztán örültünk, hogy vehetünk magunknak csokit vagy más édességet. Itt az ilyesmi egészen ünnepélyes volt.
Az egyik gyerek már konkrétan rám csimpaszkodott, mintha a fülbevalómat akarná kirángatni a fülemből vagy megtépni. Egyiknek sem örültem volna, ezért próbáltam volna odébb tolni magamtól. 
– Hogy merészelsz hozzám érni? – visítottam túl magas hangon és próbáltam ellökni. – Mikhail Belot vagyok, a… a… – Magyaráztam, de szószerint kiszakította a fülemből a fülbevalót, mire Sokolov mellettem észbe kapott és elhajtani próbálta a kölyköket. Az a kis seggfej megmeglépett a szajréval. Éreztem, hogy fülem egy picit vérezni is kezd.
– Tünés! – magyarázta, miközben én a fülemhez kaptam. A gyerekek rohangálása és ordítása megtöltött mindent, már rég a lopott cuccon verekedtek, mikor megpillantottam Petart. A szőke hajával a pontos ellenétemnek tűnt, mégis az arcunk, mintha szakasztott mása lett volna egymásnak.
– Húzzunk el… – dünnyögtem Sokolov felé, ahogy Petar fehér köpenyébe belekapott a szél. Jellemző lett volna rá, hogy még az ünnepnapon is dolgozzon… ő már csak ilyen volt. Mindenben jó és tökéletes, akkor is, ha nem lépett előre és a saját érdekét nem szolgálta a dolog.
– Mikhail… – állt meg előttem és a szemembe nézett egyenesen. Csak nyeltem egyet. Tudtam, hogy oroszul kéne megszólalnom, hogy értse, Sokolov nem tud a mi nyelvünkön, legfeljebb a hasonló szavakat ismeri fel.
– Ő Eduard Sokolov. A főnököm. – mondta és átkaroltam a karját, jelezve, hogy milyen értelemben a főnököm. Tudtam, hogy idehaza mindenki undorodni fog tőlünk. De nem érdekelt… nem érdekelt, mert Petar vállai felett máris megpillantottam a világító szemű árnyakat, akikkel itt találkoztam először és innen vittem magammal egész életemben. Most viszont itt akartam hagyni őket.
– Mit művelsz? – borult ki az öcsém és szó szerint elrángatott Sokolovtól. Legalább az orosz beszédemet követte.
– És te mit művelsz? Ne érj hozzám! – löktem el a kezét felháborodva és máris visszatértem Sokolov karjához. Úgy bújtam hozzá, mint egy kiscica. – Felvállalom magam. Akkor is, ha ez az apánknak vagy az anyánknak nem tetszik. Idejöttem, hogy szembe nézzek veletek, de nem azért, hogy behódoljak. – Közöltem dacosan, majd intettem neki, hogy mutassa az utat hazafelé, nem mintha nem tudtam volna, hogy merre menjek. – Csak maradj mellettem.– Súgtam Ednek.

[- Mindig]

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

фарфор

MMIII II II

zene: Tchaikovsky - The Nutcracker: Overture ||  outfit: fancy boss

Koszos utcák voltak, Mikhail meg úgy festett ebben a lelombozó környezetben, mintha ő lenne az egyetlen pompás vörös róza a többi között, akiket elpusztítottak a betegségek, és a fagy. Ezt a helyet teljesen átítatta valami mélabús szomorú hangulat, a szél is fájdalmasan sóhajtott a fák recsegő ágai között. Sokolov akartalanul is megborzongott a kissé havas sárral beborított utcákon sétálva, és olyan mélabú járta át a szívét, ami akkor töltötte el az embert, amikor érezte, hogy közeledik egy nyomasztó, sötét őszi zivatar. Fásultság és szánalom vegyes keverékével nézte a rozoga kerítések mögé bújt kis vityillókat, miközben abban reménykedett, ha ennek a látogatásnak vége szakad, akkor gyorsan behúzódhatnak az ő békés kastélyába.
Az idő pedig oly nyomorultul rágta bele vasfogát a tájba, mintha itt csak pusztítás lett volna a célja, és mégis olyan volt, mintha az egész csak állt volna dermedten, mintha a világ végén az időkön túl létezett volna ez a kis nyomorral megtelítődött falu. Kegyetlen volt az idő legrosszabb oldalába szorulni, és ezt Sokolov is megtapasztalta, mikor az aurorok végeztek a szüleivel. Olyan volt mintha nem haladt volna semerre az élete, és számára csak a kegyetlen bosszú maradt. Az emlékekre megborzongott, ahogy eszébe jutott az önmagából kifordult énje, és örült, hogy ezt az oldalát Mikhail nem ismerte.
– Mintha az idő is megállt volna itt… – fejezte ki magvas gondolatait Mikhail csendes oroszsággal. Lehellete halovány nyomot hagyott a szélben, majd elillant, mintha nem is létezett volna semmi, mintha még Mikhail se szólalt volna meg. Sokolov haloványan bólintott, miközben megszorította Mikhail kezét, ahogy rótták az utcákat. Egyre több kíváncsi tekintet bukkant fel hol az egyik ház kapuja mögött, hol a fák között vagy az istállók és egyéb romhalmazzá vált épületek  árnyékában.
- Ezt a helyet még egy Oscar Törnå se tudná széppé megfesteni - bólintott kissé letörten. Mélyen empatikus ember lévén kifejezetten lelombozta ez a fajta nincstelenség. De aztán a kíváncsi szemek tulajdonosai előre léptek és éhesen kopogó üres tekintettel, koszos kezeikkel, követelőző hangjaikkal körbeállták őket, mintha csak keselyűk lettek volna. Sokolov alug tudott magán megálljt parancsolni, hogy ne üssön meg egy gyereket sem, hiszen tudta, hogy az csak olaj lett volna a tűzre, főleg hogy az egyik már egyenesen a szeretett férfi nyakában csüngött, mintha valami emberi pióca lett volna. Sokolov minden erejével azon volt, hogy odaverekedje magát, mert hát az ő öltözékát is rángatták, hogy hős lovagként megmentse élete férfiát.
– Hogy merészelsz hozzám érni? Mikhail Belot vagyok, a… a… - AHogy éppen odaértem volna, már csak azt látta, hogy Mikhail füléből ömlik a vár, és igyekezett előrángatni a pálcáját, meg egy kendőt, amivel a vérzést legalább elállíthatja. Nem sokat értett a gyógyításhoz, halálfalóként csak rombolt, és hát nem az ő feladata volt a színházban lévő esetleges baleseteknél a sérültek ellátása sem. Ekkor lépett elő orvosi köpenyben Mikhail tükörképe, csak sápadtabb volt, de a tekintetében ugyan az a szomorúság ült meg. Furcsán méregette őket, de Sokolov ahelyett, hogy kellemetlenül érezte volna magát, csak büszkén kihúzta a hátát,  úgy állt Mikhail mellett.
– Ő Eduard Sokolov. A főnököm. - mutatott be Mikhail én pedig felé nyújtotta a kezét, de nem fogadta el a testvére a kézfogását, miközben Sokolov szíve szerelmesen dobogott a 'főnököm' szóra és arra, ahogy Mikhail átkarolta a karját. És ami neki nagyon is tetszett, annál kevésbé okozott örömet Petarnak, akinek az arca sötét felhőbe borult.
- Mit művelsz? – akadt ki és kitrépte Mikhailt a karjai közül. Sokolov csak az orosz, nyugodt vérmérsékletének köszönhetően nem átkozta le Mikhail testvérét. Meg persze az is, hogy megfogadta, töbet nem fog embert ölni ehhez pedig kötötte a fogadalma és a büszkesége. Egyelőre. De arcám dühös szikra villant, amit Petar is észrevehetett, mert hagyta hogy Mikhail kiszabaduljon a szorításából.
– És te mit művelsz? Ne érj hozzám! Felvállalom magam. Akkor is, ha ez az apánknak vagy az anyánknak nem tetszik. Idejöttem, hogy szembe nézzek veletek, de nem azért, hogy behódoljak - intett, mire Petar kezei ökölbe szorultak, majd összeszorított ajkakkal bámult minket.
- Nem behódolás, ha a szabályokat követed, ami szerint élni próbálunk. De sose fogod megérteni... - dünnyögte maga elé, miközben undorodva mérte végig Eduardot, mintha ő lett volna a felelős azért, mert Mikhail nem követte a szabályokat.
- Csak maradj mellettem - súgta ő pedig megszorította Mikhail kezét.
- Mindig - mormogta oda halkan és oroszul, miközben a szűkös utcákon kerülgették a koszt és a kiöntött mocskokat. - A legsötétebb óráidban is - tette hozzá, miközben megérkeztek a kissé ferdén dőlő, megsüllyedt talajon álló, repedezett, koszos falú ház elé. Petar feléjük fordult.
- Ne várd, hogy örülni fognak neked - jegyezte meg, majd betessékelte őket az udvarra. A ház tornácán éppen Mikhail anyja éppen teregette a rongyos, összevissza szakad ruhákat, és ahogy rájuk nézett valami olyan kifejezés suhant át az arcán, amit Sokolov hirtelen be se tudott azonosítani.

[– Mikhail… –]

i  a m  a  c h i l d  i n  d a r k
20030202

to: sokolov

o u t f i t

Nem tudom, mi ütött belém. Csak az orra alá akartam dörgölni, hogy boldog vagyok. Látni akartam Petar arcán, ahogy látja, én kiküzdöttem magam ebből a poros-latyakos mocsokból, ami annyira erőteljes nyomot hagyott mindannyiunk életén. Ellöktem magamtól, ahogy megpróbált elválasztani Sokolovtól. Semmi értelme nem volt. Ha az apám látni akart, hát vele együtt fog látni.
– Nem behódolás, ha a szabályokat követed, ami szerint élni próbálunk. De sose fogod megérteni... – közölte mérgesen dünnyögve az öcsém. Láttam, hogy ökölbe szorulnak a kezei… megint azt hitte becsmérlem. Nem ellene szóltak a szavaim, habár őszintén undorodtam tőle, hogy így behódolt az apánknak. Az én dühöm kifejezetten az öregnek szólt.
– Mit kéne megértenem? Hogy ahelyett, hogy a magad életét élnéd az apánkét választottad? – kérdeztem vissza dühösen. Egy csomó méreg volt bennem, az egész gyerekkorom egy gócpont volt, amit a hátam mögött hagytam, de sosem oldottam fel. Mindennapomat megkeserítette, mindaz ami az életem korábbi szakaszaiból maradt ott velem. Ettől a kísértettől akartam megszabadulni, hogy boldog lehessek Sokolovval. Mert ő volt az igazi nekem. Magam mellett kellett tudnom még ebben a helyzetben is.
– Mindig – mormogta halkan. Imádtam, ahogy azok az orosz szavak durván törik meg a táj szegényes nyugalmát. Egészen olyan érzés volt, mintha innen minden élet kiszökkent volna és egész egyszerűen csak halált hagyott volna maga után. A táj, az emberek, a házak, az utcák… mintha mind-mind élőhalottként várták volna a sorsot, amit rájuk szánt az ég. – A legsötétebb óráidban is.
– Ez a legsötétebb órám. – Közöltem csendesen, meg akartam csókolni, de nem tehettem. Nem tehettem, mert itt mindenki figyelt, egy darabot akart belőlem… vagy az undor miatt, vagy a vagyonom miatt. 
A ház olyan volt, mint gyerekkoromba. Talán csak fehérre meszelték pár éve – nem, mintha nem ült volna meg rajta máris a sár és minden más mocsok. A kerítés egyszerű, fából készült volt, itt-ott már kicsit megrogyott. A ház maga is megdőlt, a talaj nem volt egészen stabil ezen a vidéken. Lényegében gyerekkorom óta bennem volt a félelem, hogyha itt alszom, akkor talán már fel sem ébredek többé.
– Ne várd, hogy örülni fognak neked – fordult felénk Petar, ahogy megálltunk a kapunál. Én azonban nem a szavaira figyeltem… hanem a háttérben, a tornácon álló anyámra. A kezében vizes ruha volt, ami azt várta, terítsék ki. Nem volt tisztább a mosástól sem, ráadásul szakadt is volt. Hirtelen az az érzés fogott el, hogy itt megállt az idő. Anyámnak talán több ránc szántott végig az arcán… de ugyanolyan volt a keze, a haja, a ruhája, a testalkata. Pontosan ugyanolyan törékeny volt.
– Nem kell, hogy örüljenek. – Halkan formáltam meg a szavakat. – Nem hoztam nekik semmit, csak a fiúkat. Ha ez nem elég, hát nem is várok vidámságot. – Megfogtam újra Sokolov kezét és behúztam az udvarra, hogy a tornácra lépve anyám elé érkezzek. Nem tudtam semmit sem leolvasni az arcáról. Az érzelmek talán úgy kavarogtak benne, ahogy bennem is.
– Mikhail… – nyögte ki nagy nehezen és odalépett hozzám. A tenyerét az arcomra fektette és éreztem, milyen hidegek az ujjai. De csak egy pillanat volt az egész, aztán a feketére festett tincseimet simította meg. – Mit művelsz magaddal… – bolgárul beszélt, így Eduard nem is érthette a szavait.
– Eljöttem hozzád. Ez itt Sokolov úr, a főnököm. – Szólaltam meg végül oroszul. Ezen a környéken mindenki értette a nyelvet, anyám szinte anyanyelvi szinten, apámmal szemben, aki csak törte azt. Így lassan bólintott. – Minden téren a főnököm. – Néztem le a kezeinkre.
– Az isten szerelmére, legalább apád előtt ne! – mondta, ezúttal oroszul és odanyúlt, hogy széthúzza a kezeinket. – Katerina vagyok. – Mutatkozott be aztán Sokolovnak. – Ezt Nikolai előtt ne csináljátok. – Tette hozzá és kiterített még két ruhadarabot, mielőtt megindult volna befelé, intve, hogy kövessük. – Petar és mi ketten vagyunk ma csak itthon. A többiek a családjukkal ünnepelnek. – Magyarázta anyám és nyikorogva belökte az ajtót. Odabent minden olyan volt, mint régen. Kevés bútor, por, repedezett falak.
– Nehogy elmenj mellőlem… – súgtam oda Ednek. Jól tudtam, mire számítsak, ha az apám meglát.

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

фарфор

MMIII II II

zene: Tchaikovsky - The Nutcracker: Overture ||  outfit: fancy boss

Mikhail kiállása a kapcsolatukért megmelengette Sokolov vajból lévő szívét, ami már amúgy is lépten-nyomon olvadozott a férfi csodás látványától. Hiszen számára MIkhail csodálatos alakja szentjános bogár fényként ragyogott ebben a sivár, élettől is elhagyatott fakó faluban, ahol a boldogság és a könnyű élet fogalmát távolról sem ismerték. Mintha ez a két fogal is keresett volna egy sokkal vidámabb helyet, ahol szívesebben telepedtek meg. Véletlenül se lepődjön meg, kedves olvasó, ezektől a szentimentális gondolatoktól, hiszen Sokolov egész lényét belengi valami elbűvölően kellemes, romantikus szentimentalizmus.
Ahogy Mikahil átölelte kezével a karját, büszkén húzta ki magát, hogy ő igen is Mikhail Bertov egyetlen és utánozhatatlan kedvese, aki megtisztelve érzi magát, hogy kiérdemelte eme figyelmet. A szíve is eképpen dobogott boldogan a férfi mellkasában, annak ellenére is, hogy a feszültség a két testvérpár között szinte fájó szikrákat szórt. Eduard, mivel egyke volt, sajnálatos módon nem érezhette át a feszültség mivoltának súlyát sem Yoana és Mikhail között, sem pedig a ké fivér között. Mindössze annyit próbált tenni, hogy az esetleges háborús helyzetet finomítsa, ami Mikhail húgával nem kimondottan volt sikeres.
– Mit kéne megértenem? Hogy ahelyett, hogy a magad életét élnéd az apánkét választottad? - kérdezte dühösen Mikahil Mire Sokolov szerelmetesen megszorította a férfi ujjait. Sajnálta szívből, hogy a számára legkedvesebb férfi így szenvedett. Petar csak dühösen kihúzta magát és megvetően felrokantott.
- Nem mindeki tud választani. Nem mindenki hagy hátra mindent saját maga miatt - dünynögte dühösen, miközben Mikhail régi otthona felé igyekeztek, és Sokolov megfogadta, hogy a világ ellen is megvédi Mikhailt.
– Ez a legsötétebb órám - suttogta Mikhail, mire Sokolov gyors szemtelen csókot nyomott az arcára, hogy támogatását így is kifejezze. Az idő is minden egyes lépéssel egyre fagyosabbnak tűnt Eduard számára, és ebbe a gondolatba egyenesen beleborzongott.
- És ezután elhozom neked a világosságot - közölte költőien. A kapu előtt megálltak, a szél halkan nyikorogatta a közelben lévő vasrácsos kapukat vagy éppen labdázott egy-egy elhagyatott bádogos vödörrel, esetleg a szánalmasan recsegő fák ágaival. Mikhail halk szavaira Petar csak kelletlenül felhorkantott, miközben Sokolov gyengéden átölelte  avállát, mielőtt besétáltak volna a kapun. Neki hiányoztak a meggyilkolt szülei, de érezte Mikhailban a feszültséget és azt, mennyire nem akart szembenézni se velük, se a szomorú, fakó múlttal. Ahogy beléptek az éppen a tornácon lévő asszony, aki odalépett Mikhailhoz, és bolgárul kezdett bezsélni, amitől Sokolov csak zavartan ácsorgott. A Hangjában nem volt ellenségeskedés, de szétválasztotta a kezeiket egymástól, mire Sokolov csak felsóhajtott.
- Az isten szerelmére, legalább apád előtt ne! Katerina vagyok.
- Eduard Sokolov, Mikhail főnöke - csúszott ki a száján de lovagias mozdulattal kedvesen bólintott Katerina felé, aki beinvitálta őket a viskóba.
- Ezt Nikolai előtt ne csináljátok. Petar és mi ketten vagyunk ma csak itthon. A többiek a családjukkal ünnepelnek. – Mikahil úgy lépdelt mellette, mintha egy szellem lett volna. Odabent a por olyan sűrű volt hogy Eduardnak hangos orosz akcentussal tüsszentenie kellett, ami szinte kiszökve az udvarra visszhangot vert a csendben. Zavarában el is pirult.
- Nem mozdulok - súgta vissza, miközben a koszos szakadt kihúzhatós fotelnél kínált nekik helyet Katerina, és zavartan nézett körbe mit is kínálhatna nekik. Végül aztán repedezett csészében nyújtott feléjük egy-egy csésze teát és leült velük szemben a földre. Ettől sokolov szíve össze is facsarodott. Már éppen valamelyikük megszólalt volna, amikor dühödt léptekre lettek figyelmesek és katherina meg Petar összerezzent.
- Viselkedj, Mikhail - suttogta oroszul Petar.

[– Sejhettem volna, hogy szó nélkül állítasz be –]

i  a m  a  c h i l d  i n  d a r k
20030202

to: sokolov

o u t f i t

– Eduard Sokolov, Mikhail főnöke – szólalt meg Ed, ahogy anyám bemutatkozott neki. Tudtam, hogy ő lesz az, aki kevésbé ítél el, de majd amikor odáig jutunk, hogy erről aztán tényleg beszélnünk kéne családilag, némán tűr vagy apámmal karöltve támad. Talán én is hasonlóan tettem volna, amikor Sokolov mellett állok egy vitában. Ilyenné tette a szerelem, bár nehezen képzeltem el, hogy a szüleim között bármi ilyesmi lett volna.
A házban Sokolov kedves kis tüsszentése volt az egyetlen, amibe kapaszkodtam. Imádtam őt minden mozdulatával együtt… legszívesebben azonnal a karjai közé bújtam volna, most viszont csak közel húzódva hozzá érintettem meg az ujjait, majd bújtam hozzá, ahogy eldörmögte: –   Nem mozdulok.
Az anyám felénk nyújtott, csorba csészéi közül az egyiket elvettem. Gyűlöltem az itthoni íztelen teát, aminek nem sok köze volt a valósághoz. Teát sem sokat látott, csak valami annak gúnyolt port, amit a helyi kis üzletben lehetett venni. Az amolyan mindenes bolt volt, ahonnan a bátyáim gyerekkoromban rágót loptak.
– Viselkedj, Mikhail – súgta oda Petar. Közben apám ismerősen döngő léptei csendültek fel. A bögrét ösztönösen visszatettem az asztalra, szinte tudtam, mire számíthatok. A fejemet viszont az öcsém figyelmeztetése ellenére is Ed vállának döntöttem. Nem érdekelt, hogy apám mit lát, ő volt a támaszom.
– Sejhettem volna, hogy szó nélkül állítasz be – közölte bolgárul, majd Edre nézett. Láttam, ahogy megakad a tekintete a közöttünk lévő összesimulásra, de nem bántam. Az undor azonnal kiült apám kemény arcára. A ráncok ellenére is olyan volt, mint régen… akár egy veszélyes vadászkutya, sőt medve, ami bármikor széttéphet. – Ezért jöttél ide? Hogy az orrunk alá dörgöld, milyen elfajzott lettél?
Megköszörültem a torkomat és felkeltem az asztaltól, ahova anyánk tessékelt minket. Így tökéletesen apám szemébe tudtam nézni. Nem akartam hagyni, hogy Sokolov kimaradjon a társagásból, így hát én oroszul válaszoltam neki: – Ő Eduard Sokolov, a főnököm és a szerelmem. – Közöltem egyszerűen. – Akkor is az, ha neked nem tetszik.
– Idehoztál egy oroszt? Tudta, hogy az ő fajtája dúlta fel a falut és erőszakolt meg nőket a varázslóháborúk idején? Azt hitték, hogy mindenhez joguk van, mert ide úgysem jön senki segíteni… és még bele is visz ebbe a fertőbe! – Direkt váltott oroszra, hogy Ed tökéletesen hallja a szavait. Direkt volt sértő és kegyetlen. Direkt volt megint elviselhetetlen és parancsoló, mintha neki kéne, hogy igaza legyen… mintha megszabhatná, hogy olyan legyek, amilyet ő akar. – Fejezd ezt be és gyere haza!
– Nem. És nem érdekel a véleményed. Vele fogok maradni. Azért jöttem haza, hogy megnézzem, mi van a családommal… – Sóhajtottam fel és megráztam a fejemet. – Nem érdekelsz. – Tettem hozzá ismét, de mielőtt visszaléphettem volna Sokolovhoz apám előre lépett. Az ujjai a nyakamra szorultak olyan erősen, hogy attól féltem, puszta kézzel kitöri a nyakamat. Hangosan kaptam levegőért, mégis próbáltam magamról lefejteni az ujjait.
– Az én fiam nem lehet ilyen! Nem lehet ilyen! – üvöltözött dühösen. Az szorítása még erősebb lett. Hallottam, ahogy anyám zokogni kezd, de nem tesz semmit. Ezért elővettem a pálcámat. Egyetlen mozdulattal repítettem hátra apámat, majd köhögve, fulladozva rogytam a padlóra.
– Ne merészlej hozzám érni… – hörögtem.

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

фарфор

MMIII II II

zene: Tchaikovsky - The Nutcracker: Overture ||  outfit: fancy boss

16+
mert Mr. Sokolov kicsit bedühödik

Sokolov érezte, hogy a házra kellemetlenül telepedik le egy sűrű fekete massza, ami fojtogatóan hat minden egyes emberre, aki odabent tartózkodik. Volt a levegőben valami borsos félelem, ami némán tekergőzött a falakon, és kegyetlenül rágta bele magát az emberi szív csapzott folyosóiba. Sokolov is érezte magán ezt a kellemetlen, nyomsztó hangulatot, miközben kívülről inkább keltette a magabiztos, rendületlen orosz arisztokrata kisugárzást, hogy a környezete talán megbékél, hogy Mikhail talán ebbe a páncélba kapaszkodik bele, hogy ő most is erős és biztos pont. Eduard szerette volna elvinni innen jó messzire Mikhailt, de tudta, hogy ezen a nehéz napon túl kellett esniük, hogy valamit lezárjanak, az új jövő reményében. Legalább is szentimentális lelke ezt kívánta, hogy így legyen. Kissé aggódott, hogy ez a kedvesnek tűnő jóasszony egy szempillantás alatt fenyegető medvévé változik, hogy ha előkerül a rettegett apa. A félelem sok szörnyű dologra képes rávenni az embert, ha teljesen bekebelezi, és ezt Sokolov nagyon is jól tudta, hiszen ő is megjárta már halálfalóként ezt a mocsarat. Sokolov tehát elgodnolkodva nézte a szinte teljesen áttetszően vizesnek tűnő teát, de rendes, udvarias férfiember révén ivott belőle, miközben igyekezett leplezni a tarkón felálló szőrt, hiszen nem volt olyan kellemes íze annak a teának. Még éppen hogy csak beleborzongott ennek a tényébe, amjior a család szinte egyszerre rezzent őssze, hiszen a családfő közeledését már messziről lehetett hallani. Petar figyelmeztetése ellenére azonban Mikhail a vállamnak döntötte a fejét, miközben belépett a férfi. Sokolov szánalommal vegyes megvetést érzett iránta, miközben bolgár nyelven hadart valamit, amit minden bizonnyal Mikhailnak szánt. A szavak éléből azonban így is ki tudta következtetni, hogy nem kifejezetten bujkált bennük jámbor apai szeretet.
- Ő Eduard Sokolov, a főnököm és a szerelmem. Akkor is az, ha neked nem tetszik - közölte Mikhail, és Sokolov szerfeleten kisfiúsan még el is pirult erre a romantikus kijelentésre. Úgy érezte még jobban belehabarodott a férfiba, miközben az anya a szája elé kapta a kezét, Petar pedig intően pislogott testvérére, nem mintha bármit is segített volna már a kialakult helyzeten. Mikhail apján látta a sötét felhőket gyűlni Eduard.
– Idehoztál egy oroszt? Tudta, hogy az ő fajtája dúlta fel a falut és erőszakolt meg nőket a varázslóháborúk idején? Azt hitték, hogy mindenhez joguk van, mert ide úgysem jön senki segíteni… és még bele is visz ebbe a fertőbe! - ejtette ki oroszul a szavakat, amiket Sokolov máérhetetlenül undorítónak talált. Szerette az orosz nyelv markáns gyönyörűségét, a szavak kellemesen finom, erőteljes ütemét, és azt, hogy sokkal gazdagabban ki tudta magát fejezni, mint más nyelven, azonban a férfi szájából visszataszítónak találta.
– Nem. És nem érdekel a véleményed. Vele fogok maradni. Azért jöttem haza, hogy megnézzem, mi van a családommal… Nem érdekelsz. jelentette ki Mikhail, miközben az apja egy lépéssel közelebb került hozzá, és torkon ragadta. Sokolovban ekkor hirtelen elpattant valami, amitől szinte vörös köd borította be az elméjét. Ugyan azok a tajtékos hullámok nyelték el, mint amikor a szülei gyilkolták meg az aurorok. Sokolov alapvetően veszélyes ember is tudott lenni, ha akart. Ám mivel alapból egy finom lelkű, igen tiszteletre méltó családból származott, megvetette az erőszakot, és nem élt ezzel az erővel, ha csak ki nem produkálták belőle. És most nagyon is kiprodukálták az erőszakos Sokolovot.
Miközben Mikhail kiszabadította magát az apja szorításából, és azt hátra repítette, Sokolov döngő léptekkel indult meg a férfi felé, hogy aztán termetes alakjával felé tornyosulva megragadja annak garaboncát, és egy lendülettel kihajította a törmelékek közül az udvarra, át a teraszon, bele a dagonyás sárba. A férfi fájdalmasan felhörrent,k de Eduard közelebb lépett hozzá, és lábával a férfi kezére taposott. Közben kirontott mögötte a család apraja nagyja, de csak tehetetlenül nézhették végig, amint Sokolov brutálisan büntette Mikhail apját és a pálcájával leátkozta ujjairól a körmeit, miközben néhány el is törött Sokolov súja alatt.
Ha még egyszer hozzá mersz érni Mikhailhoz, mind a két kezed letépem, megértetted? - ejtette ki durván a szavakat, majd hátra lépett a sárban nyöszörgő férfitól, és hátat fordítva neki odalépett Mikhailhoz, hogy lágyan megcsókolja a piros nyomokkal tarkított nyakár, nem törődve a másik két emberrel maguk körül.
- Ne haragudj. Többet nem hagyom, hogy hozzád érjen - suttogta oroszul.

[– Lépj el elől…]

i  a m  a  c h i l d  i n  d a r k
20030202

to: sokolov

o u t f i t

Fogalmam sem volt honnan jött az az erő, amivel kiszabadítottam magam apám markai közül. Éreztem, ahogy valami erőszakos élni akarás lüktetett bennem pontosan úgy, ahogyan annak idején is, amikor megszöktem. Tudtam, hogy muszáj lesz tovább állnom, ha ezt az egészet túl akarom élni. Most pedig szembe kellett vele szállnom, hogy megmutassam, már nem az a Mikhail vagyok, akit tönkre tehet és elpusztíthat. Megerősödtem.
Még remegve bámultam rá, amikor meghallottam Sokolov ismerős, erőteljes lépéseinek ritmusát. Ez a dallam viszont veszélyesebb volt, durvább, még nálam is erőszakosabb. Láttam, ahogy szó szerint felkapja apámat, majd egy mozdulattal kihajítja az udvarral. Anyám felsikoltott a háttérbe, majd rohant utánuk.
– Kérem ne bántsa! – hallottam, ahogy oroszul rimánkodik apám életéért. Én viszont még egy pillanatig ott álltam, a tekintetem Petaréval fonódott össze… és tudtam mit gondol. Ugyanazt, amit én. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha valaki megöli és vége ennek a rémuralomnak, amibe beleszülettünk. Minden… minden más lett volna, mintha egy szörnyű álomnak a végére értünk volna. Csakhogy a szívem nagyot dobbant. Nem hagyhattam, hogy Sokolov miattam legyen gyilkos. Nem. Ő túl tiszta volt ahhoz, hogy ez a hely bemocskolja.
Ezért nagy léptekkel utána mentem. Nem foglalkoztam a lábamba nyilalló őrült fájdalommal. Kiléptem a poros, törmelékekkel teli udvarra. Nem, mintha egy ház kertjére hasonlított volna, ez is amolyan gyászos lerakata volt ennek az életnek.
– Ha még egyszer hozzá mersz érni Mikhailhoz, mind a két kezed letépem, megértetted? – Sokolov szavai durván, már-már félelmetesen töltötték meg a beálló csendet. Én mégis odaléptem hozzá és megfogtam a kezét, majd hátrébb húztam. Muszáj volt, hogy inkább engem öleljen, minthogy nagyobb kár tegyen az apámban, aki folyamatosan szitkozódott bolgárul. Valami olyasmit, hogy „megöllek, te mocskos ruszki, kitépem a szíved.”
– Semmi baj… – dünnyögtem. Sokolov túl nagy volt ahhoz, hogy erővel magam felé fordítsam, de ő közelebb lépett hozzám magától is. Átkarolt, odahúzott magához, hogy a sérült nyakamra leheljen finom, gyengéd csókot.
– Ne haragudj. Többet nem hagyom, hogy hozzád érjen – suttogta oroszul a bőrömre. A lehelete szinte gyógyító melegséggel simogatott végig a fájdalmasan lüktető területre. Meg sem éreztem addig a pillanatig, mert túlságosan óvni akartam a lelkét a világtól, ami engem megtört. Sokolov volt a világ legszelídebb, hatalmas medvéje… tudtam, hogy a szíve nem tudná elviselni, ha komolyabb kárt tenne bárkiben is.
A mellkasára simítottam a tenyeremet, hogy érezzem a lüktetést, ami mindig megnyugtatott. Most az nem ment olyan egyszerűen, de legalább tudtam, hogy ő jól van.
– Ne engedd, hogy ez világ megfertőzzön téged is… – leheltem felé a szavakat, majd lágy csókot nyomtam az ajkaira. Egy pillanatra nem figyeltem, aztán megláttam, ahogy apám pálcát szegez Sokolov hátának. Egyetlen, gyors mozdulattal fordítottam a felálláson, hogy a testemmel védjem meg őt.
– Lépj el elől… – Morgott rám, de nem mozdultam. Sőt a hátam neki ütközött Ed mellkasának, hogy még véletlenül se tudja bántani. Most rajtam volt a sor, hogy előre szegezzem a pálcámat. Apám törött kezének látványától hányni tudtam volna, de most még az érzékeny gyomor akaratát is felülírta a tény, hogy azt fenyegetik, akit többre tartaok magamnál. Ed volt az egyetlen ilyen.  
– Ha kezet mersz rá emelni, én megöllek. Nem úszod meg kartöréssel és pár karcolással… –Morogtam. Még soha életemben nem voltam olyan bátor, mint abban a percben. Én voltam a róka, aki egyenesen a farkas szemébe nézett. – Az összes gyerekedtől elvetted a normális élet lehetőségét. Az övét nem fogod elvenni, csak a testemen keresztül. - Majd lendítettem egyet a pálcámmal. Nem. Nem ártottam neki, éppen csak lefegyvereztem egy néma varázslattal, amire a sérülései  miatt nem volt felkészülve. – Petar meggyógyít. Mi pedig végeztünk veletek. Örökre. - Aztán ráléptem a földre hullott pálcára úgy, hogy az azonnal elrepedt.

Mikhail Bertov & Eduard Sokolov

фарфор

MMIII II II

zene: Tchaikovsky - The Nutcracker: Overture ||  outfit: fancy boss

Nem igzaán foglalkozott Sokolov mással, csak a szíváben tomboló őrült bosszúvággyal. Olyan volt. mint egy szeretteit védelmező hatalmas rotweiler, aki még ölni is képes lett volna. És a helyzetben a legszörnyűbb az volt ebben az egészben, hogy még csak meg sem bánta vona, ha megtörténik a gyilkosság. A lelkén számos élet száradt, volt, amit megbánt és volt amit nem. Sokolov védőbástya lehetett Mikhail szemében, és boldogan vette magára önként ezt a szerepet. Bánta, hogy nem ismerte a férfi a sötét múltját, de arról képtelen volt beszélni, hiába gyürkőzött neki már számtalan alkalommal. Kiszáradt a torka, elhaltak a szavak. MÉgis ki mondaná el büszkén, hogy a világot lángba borító halálfalók közzé tartozott? Még ha az elején nem is ölt, csak beépített ember volt... AZ sem változtatott a dolgok szörnyű végkimenetelén. Főleg űgy, hogy Mikhail álmát ők maguk törték össze a lábával együtt.
Megvetően nézte hát az előtte vonagló férfit, aki bár szánalmas látvényt nyújtott az összetört tagjaival, a sáros, szakadt ruháiban, Eduard Sokolov szívében most nem gyúlt még a szánalom halovány szikrája sem. Legszívesebben most rögtön összetörte vona a csontjait, hogy a húsból és csontból álló láncok Mikhail testéről végleg lehulljanak. És talán nem csak az övéről, hanem Petaréról, az anyjukról és Yoanáról is. A család megköt és akár egész életre meg tudja nyomorítani az embert. Sokolov szinte kész volt egy halálos átkot szórni a nyöszörgő férfira, amikor is megérezte a háta mögött Mikhail jelenlétét, így hátat fordítva az apjának, Mikhail Bertov óvó és melengető ölelésébe takarózott be.
– Semmi baj… - dünnyögte Mikhail alig hallhatóan, de Sokolov ettől hirtelen olyan békére lelt, mintha átkerült volna a Nivanába. Szerette Mikhailt teljes szívből és talán ő volt az egyetlen ember a világon, aki a legrosszabb pillanataiban is képes volt békét hozni háborgó lelkére. Szavaival ki sem tudta fejezni hát a hálát, amit érzett a férfi iránt. De nem is volt szükség, helyette ott voltak a tettek.
- Ne engedd, hogy ez világ megfertőzzön téged is… - Sokolov mélyen felsóhajtott, és szerette volna azt mondani, hogy ugyan, ez a világ már őt réges-régen megfertőzte. De túl nehéz volt erről beszélni és túl jól estek neki ezek a szavak, így csak mélyen belélegezte Mikhail kellemes illatát, miközben próbált valami szépet mondani ő is, pedig körülöttük romokban állt egy világ. Mikhail világa. És ez valahogy mélységesen elszomorította Sokolovot, hiszen neki mégis csak olyan klasszikusan jó és boldog gyerekkora volt, amit főleg a nagyapjának köszönhetett.
- Lisichka, köszönöm -- mormogta inkább olyan halk, édes-keserű orosz szavakkal, amiket csak ők ketten halottak, més akkor hirtelen ez a romos világ is körülöttük egy csapásra olyan csodálatosan festett. Persze a boldog pillanat hiába nyúlt el a végtelenbe, szinte azonnal megtört, amit Mikhail apja talpra kecmeregte magát. Ezzel egy időben pedig Mikhail is Sokolov elé lépett, amit ha akart volna se tudott megakadályozni. Mikhail félelmet nem ismerve nézett szembe a szörnyeteggel előttük, akiben Sokolov nem látott mást, csak torz vonásopkat és tébolyt. Belőle már eltűnt az ember, talán hosszú-hosszú évekkel ezelőtt.
- Ha kezet mersz rá emelni, én megöllek. Nem úszod meg kartöréssel és pár karcolással… Az összes gyerekedtől elvetted a normális élet lehetőségét. Az övét nem fogod elvenni, csak a testemen keresztül. Petar meggyógyít. Mi pedig végeztünk veletek. Örökre.
Ahogy Mikhail eltörte apja pálcáját, Sokolov mély tiszteletet és hataémas büszkeséget érzett iránta. Odalépett mellé, és megfogta a kezét, miközben pillantásra se méltatta a férfit, aki szerencsétlen húskupacként vergődött Előttük. Mikhail anyja sikoltozva zokogva rohant ki. Talán csak valami furcsa ösztön hajtotta, talán csak a félelem szakadt fel belőle, hogy ezt a történetet is majd rajta és Petaron fogja levezetni. Mikhail testvére hűvös arccal állt a veranda árnyékában, mintha nem sietne olyan gyorsan az apjának a meggyógyításával. Mintha a szenvedése valami keserű elégtétel lenne mindannyiuk számára.
- Köszönjük a teát. Szebb életet kívánok önnek és a gyermekeinek - mormogta Sokolov, majd megfogta egyik kezével a pálcáját, a másikkal Mikhail vékony ujjait szorította meg finoman, és aztán hagyta, hogy berángassa őket az ismerős sötétség. Sokolov titkos búvóhelyére érkeztek, ahol nem vágyott másra csak egy forró fürdőre, hogy lemossák magukról a koszt és a szennyet és annak a férfinak a csókjaira és ölelésére vágyott, akit a világon mindennél jobban szeretet.
- Büszke vagyok rád, Lisichka - búgta kellemes orosz hangján, miközben magához húzta egy szenvedélyes csókra, és a világ most is hirtelen olyan tökéletesen jó helynek tűnt, hiszen együtt voltak. Ketten, talán az egész világ ellen.
És Eduard Sokolov tökéletesen elégedett volt ezzel.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÉKOT!