– Túl sokat gondolkodsz, Lexi.
Közelről láthatta, ahogy felfelé rezzen ajkam vonalának széle. Bánja talán? Meglehet… Különben könnyebben kicsalhatná tőlem, amit akar. Csakhogy nekem is kell, ami nála van. Úgyhogy összefeszülünk - elég sok értelemben.
- Csak engedd, hogy kigyógyítsalak ebből a sok sérülésből.
- Hát jó… Megengedem…
Lehetett volna kellemesebb utazás is, de a társaság sokat dobott rajta. Nem is voltam benne biztos, hogy a körülöttünk zengő hirtelen hang a hoppanálás okozta hatás volt-e, avagy az, hogy a súlyunknak megadva magát a kis lombház végülis leugrott részt venni a Palacsintanapra.
De azt, ahogy leér, mi már nem hallottuk. A dohos, korhadó fa illatát, meg az olajos, émelyítő palacsinta nehéz gőzét felváltotta a friss, fű és földillatú szél. Valahol egy bárány bégetett, és távoli kolompszó ütötte meg a fülem. A szememet viszont nem nyitottam ki azonnal, mert bár jövök egy dobással Elliotnak, nem most éreztem a pillanatot megfelelőnek arra, hogy lehányjam.
– Hazaértünk, nagyfiú.
A kacsintásra már csak felnéztem rá, aztán meg a helyre, ahova hozott. Itt minden olyan… puhának tűnt. A bolyhos, fehér gyapjasok a mezőn, a lágyan hullámzó, bársonyos zöld dombok, bodros fehér felhők a kék ég előtt… Magam se tudtam, hogy ettől honvágyam lett-e a kemény, jeges, szúrós fenyveses Szibéria után, vagy inkább honutálatom. Ha létezik egyáltalán hely, amit akarok a hazámnak nevezni. Inkább azzal szoktam foglalkozni, hogy a máséba betolakodjak.
Nagy sóhajjal hagytam, hogy Elliot maga után vontasson, és igyekeztem most már nem imbolyogva járni. Bár a puhaság valahogy idegesített, és a túl éles színek is zavartak, a lombkunyhó kellemes, szürkésbarna félhomálya után. A táblán azért megakart a szemem, aztán onnét Elliotra vándorolt.
– Nyugi, nincs itt ilyenkor senki. Nem kell máris megismerned a családomat.
- Nyugodt vagyok. De a kiszolgálás kellemetlenségeiért lehet, hogy panaszkodni fogok.
Haloványan visszavigyorogtam, aztán követtem őt az apotékába. Amint megláttam a két széket, az egyikre rögvest ledobtam volna magam, lehetőleg lustaságnak beállítva a dolgot, mert azt nem akartam, hogy kilátszódjon, nem vagyok még jól. De Elliot törtetett tovább, úgyhogy újabb sóhajjal kullogtam utána.
– Itt dolgoztam régen.
- Dolgoztál? Te? Micsoda pazarlás…
Végülis helyet foglaltam a munkaasztalnak dőlve félig, keresztbe font karokkal figyelve a ténykedését.
– Látod, ez kell neked.
Félrebillentett fejjel méregettem az üveget, aztán elvettem tőle, és beleszagoltam.
- Nahát, hogy pont egy olyan bájital kell nekem, amit elfelejtettetek felcímkézni… Érdekes. Szóval mi ez? Gondolom, nem blue curacao…

– Ugyan már, Blöki… Az is egy tapasztalat volt. Egy olyan tapasztalat, ami nélkül nem lennék most az, akiről le sem tudod venni a szemed.
Hát, az igaz, hogy nem tudom levenni, de hogy éppen milyen véleményt tükröz a szemem, az elég változó. De tény, mindig csillog benne valami szórakozás, néha csak úgy kedvtelésből, néha pedig amiatt, hogy panaszkodhatok a kiszolgálásra. Nem lep meg, hogy miatta volt kint a tábla - de mivel panaszkodni és bosszankodni is ritkán szoktam,  valahol nem is bánom, hogy új érzéseket csal ki belőlem. Akár egy gyanús bájitallal, amit nagyon lelkesen kínálgat.
– Egy erősítő főzet. Én kísérleteztem ki.
- Hm. Milyen szerencsés véletlen, hisz arra neked is éppen szükséged lehet. Igazán nem volna szép tőlem, ha itt egyedül iszogatnék… Egy baráti pertut inkább?
Ártatlan udvariasságnak tettetem a dolgot, de már a számban is van az üveg szája, úgyhogy többet nem mondok, csak helytelenítően sandítok. Elliot aztán nem gatyázik, én pedig kénytelen vagyok a számba venni, amit nyújt.
– A te testalkatodhoz ennyi a biztonságos mennyiség. Nagyobb adagban eléggé bekábít.
Az üvegből húztam ugyan, de a lötty még a számban van, nem nyeltem le, csak tettettem. Legalább a fintoron nem kell uralkodnom, hiszen elég ízetlen bájital ahhoz, hogy tartogathassam, ha akarom. És nem akkora kortyokat tárolok a számban, hogy az meglátsszon az arcomon. Szóval eltelik pár pillanat így, és én nyugodt pókermosollyal hagyom, hadd jöjjön rá, hogy megjátszottam a dolgot. Egyszerűen csak farkasszemeztem vele szép csendben, és vártam, de egyelőre nem a főzet hatásainak érvényesülésére.
– Szólj, ha érzel valami változást…
Ravaszkásan somolyogva felhúztam a szemöldököm, aztán megingattam a fejem, jelezvén, hogy nem isszák olyan forrón azt a bájitalt. Aztán szépen ráfontam Elliot ujjaira az enyéimet az üveg nyaka felett, és finoman, de határozottan tolni kezdtem az üveget, most az ő szája felé. Még biccentettem is felé, ha nem lenne egyértelmű a helyzet. Illedelmes kínálásnak is tűnhetett a dolog, de ha ő nem ivott velem, akkor én sem nélküle. Még nem tudom, hogy a főzet a levegőbe porítva kerüljön-e inkább a képébem vagy elegánsabb, de unalmasabb megoldásként esetleg a földre egy tócsában, ha ő nem kér a saját főztjéből. De akárhogy is, elég sokat elmond, ha ő nem él ugyanezzel a szerrel, már csak azért is, mert ő sem volt épp kitűnő állapotban még az imént, és utána újabbat hoppanált is. Az erősítés rá is ráfért volna. Ha nem iszik bele, akkor én se fogok. Nyilván ő is rájött már, hogy ennél jobban vigyázok magamra, és vannak óvintézkedések, amiket még a kemény munkában edződött alakjának folyamatos bámulása sem tud feledtetni velem. Egyelőre.

– Nem hinném, hogy az átkoknak jót tenne, amik a testemben vannak…
Na ezen vontam fel a szemöldökömet csak igazán, finoman és jelentőségteljesen somolyogva. A testben élő átkokról azért tudok egy keveset, ami azt illeti. Bár bennem csak egy emberevő farkas lakozik, amit farkasölőfű főzettel kordában lehet tartani. Ha akarok. Általában akarok, mert eszetlenül rohangálni nagy felelőtlenség volna, de ez nem jelenti, hogy nem szoktam a farkast etetni. Ó igen, az is valami gonosz mágia szülötte. Kérdés, hogy minden bájital ugyanúgy hat-e rám miatta, mint akárki másra.
– Pár perc az egész és nagyon jól fogod magad érezni…
Azért láttam az arcán, hogy ezt nem egészen nekem mondja. Bujkált a szájában az a huncut csibészség, ami egy kisgyerek képén legfeljebb annyit jelentene, hogy kilop a zsebemből némi édességet. De Elliot arcán ugyanez veszélyesebb kifejezés volt, és mást jelentett… Ő nem csokit csenne.
– Komolyan azt hitted, hogy meg akarlak mérgezni? Sosem mérgezném meg azt, akivel lefeküdtem és még élveztem is.
Megforgattam a számban a folyadékot. Szájvíznek is elmenne. Vagy bárminek. A sok összetevő aromájától az orromban nem éreztem ennél érzékenyebben semmit, de lehetne frissítőtől méregig bármi. A muglik is találtak fel olyan gyilkos szert, aminek nincs, vagy jó íze van. És hányan élvezik ki az utolsó lehetőséget, mielőtt eltesznek valakit láb alól… Ismertem ilyet is. Az eszem ezért azt mondta, ne hallgassak rá. Még akkor is, hogy láttam, lenyelte. Létezhet széméra titkos ellenszer, immunitás a saját kutyulmányára, szóval nem, nem nyugodtam meg. De ahogy mindig, most is kicsit elengedtem a józanságot mellette. És a főzetet végülis lenyeltem.
- Akkor nagy szerencsém, hogy élvezted. Zdorov’ye. Remélem az átkaidnak is tetszeni fog az erősítés. Az enyémnek…
Ahogy letörölte a száját, és a szájába vette az ujját egy kecses mozdulattal, én kényelmesen visszahelyezkedtem az asztal szélére, és keresztbe font karokkal néztem a műsort, és közben vártam a hatást. Ami nem ott erősített, ahol vártam volna. Először nem feltétlenül tulajdonítottam az elfogyasztott italnak az enyhe felpezsdülést, inkább csak annak, hogy emlékek ugrottak be Elliot nyelves mosakodásáról. Igen, elég felpezsdítő emlékek. Nem csak ő szerzett kellemes élményeket. De azért ennyitől ilyen lelkes nem lettem volna. Pedig a folyamat valahogy nem akart visszakanyarodni, és ez ebben a helyzetben is különös volt.
– Na milyen? Jobban vagy?
A képén megint láttam azt a kaján kifejezést megbújni, de még megpróbáltam uralkodni magamon, és apró fészkelődéssel elterelni a figyelmemet arról, ami az ágyékomban zajlott. A szívem is hevesebben kalapált, a vérem is egyre forróbban pezsgett, tény. De ez azért nem az az életerő volt, amire számítottam elsőre. Az én hibám. Elliot környezetében miért számítok másra?
- Erősebben, az biztos. De…
Most már ellöktem magam az asztaltól. Mondhatni, teljesen felálltam. Mindenhogyan. Elliothoz léptem, nem zavartatva magam bizonyos távolságtartó tényezőktől. Szűk nadrágban már mozogni is érdekes élmény volt, és hirtelen minden érintés és látvány, és illat… provokatív hatásnak érződött. Elliot illatát pedig ezer fű és élőlények konzervált részeinek szagától élesen el bírtam különíteni. Muszáj volt közelebb mennem a forráshoz, mert az úgy vonzott, mint a mágnes a vasat. Valami acélos volt itt, ez is tény.
- Khm… Nem lehet, hogy van a főzetednek, néhány… apró… vagy inkább igen nagy… mellékhatása?
Közelről, morgós mély hangon hallhatta a kérdésem, és ha arrébb is téblábolt, követtem önkéntelenül. Meg is próbáltam sarokba szorítani a helyen, hogy fölé magasodhassak, és közre zárhassam a karjaimmal mondjuk falon, asztalon vagy polcon támaszkodva.
- Mit adtál nekem, huncut cicus?
A kérdéshez hangosan nem tettem hozzá, de a fejemben az járt, hogy ráadásul magának is. Legutóbb még milyen tartózkodó volt, de most ketten vagyunk, egy tökéletesen alkalmas üres munkaasztal mellett. És minden jel szerint nem csak engem… Minket megerősített az a bájital.
- Hogy is ígérted? Pár perc múlva nagyon jól fogom érezni magam? Hát... Készen állok rá.
A bejelentést a fülébe súgva tettem, belehajolva a közvetlen illatába. Valahol az eszemmel éreztem én, hogy ebben a játékban már nem farkas vagyok, sokkal inkább valami, amivel kedvére cicázhat, de ezen a ponton még ez sem érdekelt. A vágy egyre erősebb és követelődzőbb volt. Had igya csak meg a bájitalt, amit főzött.

– Mire gondolsz?
Bár fizikailag én voltam fölényben, a képére volt írva, hogy pontosan ezt akarta. Az ártatlannak tűnő kérdésre nem is kellett volna válaszolnom - és szavakban nem is tettem. Csak egy kicsit még közelebb húzódtam, hogy azért érezze, nem csak ő állított itt csapdát. Bár nyilván, az enyém kevésbé volt elméleti típusú, és sokkal inkább… gyakorlatba ültetett. Halk, sóhajtós elfojtott nevetés tört fel belőlem, és még egy kicsit akaratosabban nyomtam az asztalnak.
– Ó, hát mondtam, hogy megerősítelek és még azt is elfelejted, mi fájt.
Az biztos. Az egyik kín feledteti a másikat, és valahol ez az érzés, amit a szer keltett bennem, sokkal égetőbb, sokkal őrjítőbb szenvedésnek volt mondható. Ugyanakkor, kellemesebbnek is. Ahogy közelebb hajolt, aprót haraptam felé, jelzésértékűt az ajkai felé, amik közül az a sok izgató szemtelenség érkezett.
– De hát remekül érzed magad… azért csóválod ilyen lelkesen a farkadat, blökikém.
Halkan mordulva vettem tudomásul, ahogy fészkelődött az asztal és köztem, és nyilvánvalóan nem az asztal volt már itt a keményebbik fél. Dolgozott a bájital is, és a fantáziámba is beleszivárgott az az enyhén mentolos, bizsergetően jeges folyadék, megszínezve kicsit, ami most történik. Még szerencse, hogy nem vagyok egy tizenéves nyikhaj, aki nem tud parancsolni magára, mert akkor már vadabb volna ez a helyzet. De ez még mindig egy tárgyalás. Csak egy üzlet, és az bizony akkor jó, ha a végén egyik fél sem elégedett igazán. Úgyhogy észnél maradtam, legalábbis próbáltam, míg incselkedett velem a másik, kecses test.
– Legyél jófiú és add vissza a pálcámat…
Nyeltem egyet, ahogy közelebb húzott. Pont azt a területet találta el, amire azt mondanák, onnan jön, ami csípőből jön. Az a bizsergés, amit a keze érintése keltett, végigszaladt a gerincem mentén, szétáradt az egész testemben, úgyhogy harcolni ezellen minden erőmet lekötötte. Engedtem a húzásnak, de aztán ahová odavont, ott megálltam, és vártam. Halk fújással engedtem ki a feszültség egy részét, és közelről bűvöltem a szemét, hogy lássa csak, még mindig nem vesztettem el egészen a fejemet, ahogy azt ő remelte. Mondjuk nem volt messze már az a pont.
– Tudod, hogy megérdemlem, igaz?
- Sok mindent megérdemelnél most. Micsoda gonosz kis jószág vagy te… Nem félsz, hogy egyszer csúnyán kikapsz?
Nem mozdultam, csak azért sem, legalább nem csak egy helyütt feszült meg a testem, hanem mindenhol. Nem mintha úgy nem éreztem volna a sürgető vágyat, de legalább kevésbé kötött helyhez.
- Így szeretsz te, látom… Megmérgeztél, most meg itt cicázol velem… Ha odaadod a hordót, megkapod a pálcát. Aztán szaladhatsz haza, hogy te is tényleg hasznát vedd ennek a Te “erősítő” bájitalodnak.
El is húzódtam kissé, bár majd megőrültem a közénk kerülő hajszálnyi távolságtól, ami arra bőven nem volt elég, hogy teste hívogató melegét azért ne érezzem.
- Nekem se azért adtad, hogy Veled múlassam itt az időt. Szóval legyen meg az üzlet, aztán engedj. Sürgős dolgom van, tudod. Talán ellátogatok a Szirénbe, boldoggá tenni egy helyit, aki… Nyitottabb…
Még ott maradtam kicsit fölötte, apró sóhajokkal tartva kordában a testem és gyűjtve az erőt, hogy szabadulni tudjak a vonzásából. Nehéz volt, hiszen az illatából vettem lélegzetet, de egyszerre elég akaraterő gyűlt az elszakadáshoz, én pedig hirtelen ellöktem magam az asztaltól, és otthagytam rajta. Felegyenesedtem, a zsebembe nyúltam, hogy elővegyem a pálcát - azt, amelyik neki valójában kellett - és egy fordulattal leültem az asztal szélére Elliot mellé, az ujjaim közt forgatva a kecses, aranyosan csillogó varázsfegyvert. Néha nyeltem egyet, és szaggatottan kapkodtam levegő után, de a jeges elszántság lehűtött annyira, hogy csak a szememmel szántsak végig újra meg újra asztalra terült, aljasan hívogató alakján.

– A Szirénben olcsó, béna ribancok vannak, egyik sem olyan jó, mint én.
- És egyik sem olyan drága…
De a többi résszel sem tiltakoztam. Kedvem lett volna megböködni a pálcámmal - de ahelyett pótcselekvésként az aranypálcával piszkáltam kicsit a hasánál, csak annyira érintve, hogy érezze, de ne okozzon fájdalmat. Nem szándékoztam úgy meggyőzni, pedig megérdemelte volna, én már rendesen szenvedtem. Az ilyen erős vágy ha hiábavaló, jobban fáj, mint egy kínzó átok. Erre ilyen hívogatóan, már-már hódolva mutogatja védtelen bőrét… Jobb is, hogy eszembe juttatja, nem az irhájára fáj a fogam igazából.
– Mellesleg nincs nálam a hordód. Az a kakaósbögrém.
Hordó. Hordó. Nekem a hordó kell… De tenyerem valahogy mégis a bársonyos, sápadt bőrre simul. Hogy lehet ilyen tökéletes? Az apró tökéletlenségeivel együtt is. Finoman tapintható bizonyos korábbi heg ott, de csak annyira, hogy olvasható legyen, mint egy izgalmas könyv, vagy egy rejtett írás.
– Egész cuki kicsiben…
- Igen? Azt hittem, a nagy dolgok tetszenek.
Nagyot sóhajtottam, a kezem megremegett ott, ahová tette. Csak egy kicsit kéne arrébb mozdítanom… És akkor talán megkapná, amit akar. Úgyhogy végülis elhúztam a kezem. Közben fészkelődtem kicsit, úgy ültömben, hátha az, hogy az asztal pereme vágja a seggemet, elnyomja kicsit az egyéb helyeken érzett figyelemelterelő érzeteket.
- Akkor talán idehozhatnád. Vagy majd egyszer visszacserélhetnénk ezeket. Ha most nem adod vissza… Akkor gondolom nincs is más dolgunk… Úgyhogy megyek is…
Fölé hajoltam, és meglóbáltam a pálcát az orra előtt, de olyan magasságban, hogy még véletlenül se érhesse el. Aztán eldugtam előle, és ellöktem magam az asztaltól is. Hirtelen hívogatónak éreztem a korábbi jeges tenger vizeit, vagy a Hyde park hűvös tavát. Jól esett volna most egy hideg zuhany… De Elliot társaságában ez valahogy mindig így van.

- Ó, szóval én egy drága ribanc vagyok?
- A legdrágább - mosolyodtam el, tekintetem az övébe fúrva egy pillanatra. Színpadiasan sajnálkoztam tovább, nagy súhajtással cirógatva őt. - A többinek nem kell, hogy aranyból legyen a pálca, amit kapnak. De hát neked csak az kell, nem én.
Ahogy a pálca nyomásától felnyög, majdnem szomorúság tölt el, hogy az előbbi piszkálódásomnak nincs több alapja. Hát igen, talán kettőnk közül nem Elliot az, aki hamarabb és akármiért eladja a testét. Ha úgy vesszük, én már régen feladatokat teljesítek csak vele, célokért használom, és miért is? Legszívesebben én is hangot adnék a bennem tomboló sürgetésnek és a növekvő nyomásnak, ami az aljas kis bájitalától a hatalmába kerített. Nem, a szomorúság az csak majdnem ért el, csak kerülgetett engem, mert nem szokásom ilyen gyenge érzelmeknek engedni. Inkább a düh és a makacsság önt el. És a sietség, mert ez az állapot a legtürelmesebb és legtapasztaltabb férfiakat is próbára tenné már.
- Valamikor nem a méret a lényeg…
Sötét mosollyal figyeltem, ahogy az arca durcás kifejezésbe fordul, mikor elhúzódom tőle. Pedig nekem sincs ínyemre a dolog, nem magam miatt teszem. Nem, talán soha életemben nem tettem még ilyet, és olyan nehéz, mint az árral szemben úszni, vagy a mágnes vonzása ellenében menetelni páncélban, de mintha nem csak a hordó utáni vágyódás térített volna észhez. Ezt egy kicsi részben lehet, hogy miatta teszem. És nem szándékosan, de amiatt a másik miatt is, aki olyan rohadtul szerencsés. Számomra szokatlan mennyiségű feszültség és késztetés gyűlt fel bennem, így miután eldaráltam rövid és kihívó búcsúmat, egy önuralmat támogató apró sóhajjal fordultam el az ajtó felé. Megpróbáltam elfelejteni, hogy Elliot ott van, hátha úgy nem érzem azt a szörnyűséges húzást felé. Elképzeltem, hogy igen, ahogy kiérek a telket védő hoppanálásgátló bűbáj hatóköréből, egyenest a Szirénbe megyek, és csúnyán ellátom ott a baját valakinek. De persze, nem volt ilyen könnyű lelépni, még egyet se léptem, és ő ott volt előttem, hogy a kajába fussak.
- Na álljon meg a fáklyás menet, Lexikém.
Az érintésére csak sóhajokkal válaszoltam. A mellkasom fel-le emelkedett, beharaptam a számat, és aprót nyeltem, hogy az induláshoz szükséges összegyűjtött lendületet valahogy koordináljam.
- Ha jó fiú leszel, március 11-én megejthetjük a cserét. Este kilenckor az Óriások útjánál.
A fogam majdnem a véremet vette az ajkamon, de a fájdalom segített összpontosítani azt a maradék józanész-morzsát, ami a fejemben még maradt. Ha itt megállt volna, talán még elmegyek mellette valahogy. De nem.
- Remélem, legalább olyan ribancot választasz, aki hasonlít rám.
Ennyi. Amíg az ajtó felé nyúlt, és egy pillanatra védtelenül hagyta magát, én megragadtam egyik kezemmel a derekánál, a tarkójánál, félig a nyakát, félig a hajába túrva meg a másikkal. Nem tudom, hogy tulajdonképp hagytam-e, hogy elkapjon a hév, vagy talán hosszú idő óta most először képtelen voltam uralkodni rajta, és legyűrt, de úgy csaptam le azokra a szemtelen ajkaira, mint prédára a ragadozó. Olyan hosszú csókot loptam ilyen aljasul letámadva, amekkorát csak bírtam, és közben nem állottam hozzá is simulni egészen, teljes testtel, ha megpróbált ellenállni, hát az csak még jobb olaj volt a tűzre. De itt megálltam, és egy ponton visszakanyarodtam az önfegyelemhez.
- Olyan nincs még egy, mint Te. Ott leszek. És csak miattad, talán jófiú leszek.
Rekedten, halkan zihálva súgtam a fülébe, még kicsit a hajánál fogva tartva őt közel. Pedig de jó lenne most olyan rosszak lenni, amilyen valójában mindig vagyok, sőt sokkal, sokkal rosszabbnak. Ízekre szedhetném, amíg csak le nem átkoz a pálcájával. De érte most az egyszer megálltam, és ahelyett, hogy a prédára vetettem volna magam utolsó vérig, vagy futni hagytam volna, én magam oldottam kereket. Sietve löktem el magamtól, aztán kiviharzottam az ajtón, hogy elmeneküljek ebből a furcsa, számomra borzasztó szokatlan helyzetből. És nem, nem csak a nadrágomat feszegető kéjes kínlódástól, mert arra végülis könnyedén találtam megoldást. De ha Elliot bájitalára van is ellenszer, őrá magára….