Shrewsbury

☾ Don't you forget me, I've become a ghost ☽

E l l i o t O ' M a r a

2-0-0-3-á-p-r-i-l-i-s

- Ezt ne említsd neki kezdetnek - szorítja meg a kezemet ELliot, mire csak nyüstízve felsóhajtok, mintha most is csak egy farkas lennék, aki legszívesebben behúzott farokkal elsomfordálna innen. Sőt igazából az is vagyok, egy meglehetősen gyáva farkas, aki az ilyen helyzeteket inkább csak messziről elkerülné. Pedig igazából nem voltam egy beszari alkat, sokszor verekedtem össze más falkákkal, csak hogy megmutassam én vagyok az ersőebb, még akkor is, ha magányosan jártam a vidéket. Sok farkas társam élt animágusként az erdőben, vagy kifacsarodott vérfarkasként, mint amit Sebtől üldöztem el. De mások ellen hatrcolni képes voltam, csak saját magam életével szembenézni volt nehéz és fájdalmas. A víz akkor se lett volna bennem nyugodtabb, ha nem bukkant volna fel Kate anyja, de ha már itt voltam, muszáj volt a kérdésekre is megtalálni a válaszokat.
- Pedig milyen sokat nőnék a szemében akkor - fűztem hozzá szarkaszmussal megfűszerezve a szavaimat, és csak sóhajtottam, miközben próbáltam elkerülni a fényképekről rám bámuló Kate tekintetét, meg az emléktárgyakról is elvettem a tekintetem Olyan érzésem volt, minta midneki tudta volna mit tettem, pedig ez nem volt igaz. Lassan visszatért Matilda is egy ezüstös tálcán a teával, én pedig olyan automatikusan vettem el az apró csészét, mintha csak az lehetett volna a kulcs mindenhez, ami eddig homályba borult előttem.
- Talán igen. De most barátok vagyunk - Matilda jelentősségteljesen hümmögött és egy halvány moslyra húzódott a szája sarka, de szinte olyan rövid időre, hogy aztán el is tűnt.
- Milyen bájos - bólogatott hozzá, én pedig csak sóhajtottam, miközben vártam, hogy a kínos pír végre eltűnjön az arcomról, aztán csak néztem a teát, amiben visszatükröződött a tekintetem.
Erősen kételkedtem abban, hogy a válaszok bármilyen színpadiasan felfedik előzttem a homály sűrű rejtekéből az elvesztett éveimet, életemet, emlékeimet. De válaszok nélkül, emlékek nélkül én is csak lebegtem súlytalanul a semmiben állva a jelenemben. MÉg akkor is volt bennem egy keserédes űr... hiába nem voltam már az utcák lakója, hiába volt munkám az Aranyfogban, hiába volt már mellettem Safi... Hiába is, mégis úgy éreztem néha, hogy más életét éltem. Egy félig üres ember életét.
Próbáltam rendesen fogalmazni, de úgy éreztem magamat, mintha a forró tábortüzet kerülgettem volna, amitől émelyegtem és rosszul voltam A tűz melegétől is, mintha csak bármikor kinyúlhatott volna felém, hogy hamuvá omlasszon engem is. A házam... a múltam házának romjait látva most már legalább értettem, hogy miért féltem oly ösztönösen, olyan eszeveszettül a tűztől, hogy még Aiden is csak háttal nekem gyújtotta meg a cigijét. Szánalmas volt, de betudtam valami állaias refelxnek. Ami aztán kiderült, hogy még annál is több.
Mi történt a családdal? - segített ki elliot a szánalmas dadogásom közepette, én pedig csak neki dőltem, hogy megköszönjem. Talán én ki se mertem ilyen határozottan mondani. Nem is tudom miért. Mert múlt idő volt. Az egész gyerekkorom, és az az életem... a családommal együtt csak múlt idő volt. És ez fájt. Nagyon-nagyon fájt.
Matilda szomorú árnyáka az arcán ült meg, mintha ő maga is csak egy árnyék lett volna igazából. Én is annak éreztem magam hosszú évekig, amíg nem találkoztam a többiekkel. Csak egy farkas voltam, egy árnyék a sötétségben és a fálhomályban.
- Az egy fájdalmas történet... Biztos hallani akarod? - kérdezte, mire csak nagyot nyeltem és aztán visszabámultam a teára. Matilda a zsebébe nyúlt és egy cigarettát húzott elő. Nem kezdett bele, csak miután azt meggyújtva sóhajtva kifújta a füstöt. A füstöt, mintha az lett volna a bánata, amit ki akart magából engedni.
- Kérlek... Tudnom kell - mormogtam halkan.
- Nyár volt. Már hazajöttetek régen abból a mágikus iskolából, vagy hogyhívjákból. Olyan ártatlan volt ez egész. Gyerekek voltatok, mocskos kis taknyosok, alig tizenkét évesek. Suzie is olyan bájos kislány volt a szeplőivel. Este viszont történt valami. Innen a temető mellől könnyen rá lehet látni a házatokra. És láttam, hogy az egészet láng borította be. Olyan fura erős lángok, hogy még a tűzoltók se tudták eloltani. Kate hamarabb kiszaladt, oda hozzátok, hogy segítsen. Azt mondta.. látott téged és a húgod kigrani az emeleti ablakból, mielőtt a ház összeroskadt. Csak ketten éltétek túl. És hogy idegenek álltak körbe benneteket. Befutottál a húgoddal az erdőbe, én meg akkor értem oda. A tűzoltókkal együtt. Aztán Kate is eltűnt, utánatok ment. És egyikőtök sem tért vissza. A rendőrség azt se tudta mit állítson. Gyilkosság, emberrablás... - megrázta a fejét, mintha hihetetlenkedne még ő is a szavai valóságában. Mintha neki is ez egy furcsa és groteszk álomkép lett volna, és én hiába hallottam, nem éreztem át, csak a tüz hangjait hallottam ki a szavaiból, És a rám telepedő forróságot éreztem.
- Suzie-t... Susanna testét megtalálták az erdő mögötti sziklák között az öbölben. Már azuhanás előtt halott volt. Hihetetlen... Azt hittük, hogy benneteket is megöltek. Nyom nélkül eltűntetek... - fújta ki remegő hangon a füstöt, miközben éreztem. Éreztem, hogy én pedig megtelitődöm ezzel a fekete kormos füsttel, hogy átjárt egészen. Tudtam, hogy meg fogja kérdezi. Ott volt a szemében az a csillogás, amikor felimsert is.
- A lányom? - kérdezte, de a hangjában olyan keserő lemondás volt, hogy nekem is fájt. Ember volt remények nélkül.
- Csak én maradtam - sóhajtottam, de ezzel a füst nem tűnt el belőlem. össze voltam zavarodva, utáltam, hogy semmit nem éreztem csak ürességet. De menekülni akartam. EL innen. Kiittam a teát és felpattantam. Úgy éreztem magam, mintha én öltem volna meg őket. De a történet folytatását tudtam. Thomas volt. és csak mert túlságosan is ritka voltam megölte a családom. És megölették velem a Kate-et.
- Köszönjük... köszönöm... ezt hiszem most.. el kell mennem. És nem is tudom, csak el kell mennem - magyaráztam halkan, és megfogtam Elliot kezét, hogy kihúzzam onnan, otthagyva egy füsttel telítődött árnyékot, magammal cipelve aláthatatlan múltamat.
- Kérlek, vigyál haza - néztem Elliotra, miközben hátunk mögött a napfény tűzvörösre festette a horizontot, és mint egy vastag grafittal húzott csík, úgy olvadt össze a házam romja a vöröses narancssárga égbolttal, miközben én is úgy éreztem tűz égett bennem. Fekete, hamvas tűz.

☾ KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÉKOT! ☽