Kína

D É L - K Í N A



2003. március 29.

◂c h i n a▸

2003. március 23.

◃aiden▹

our memories will never fade away

style: spring style ║ zene: chinese feeling

Kínában mindig volt valami hátborzongató. Szinte minden porcikám reszketett a tudattól, hogy innen származok. Ez a hely annyira én voltam, mint London legmocskosabb szeglete, vagy éppen Észak-Írország lankás vidéke, ahol alig jártam ember. Furcsa keverék volt ez bennem… olyan, ami még mindig azt érzékeltette, azt sem tudom ki vagyok. Voltam már Rowle, O’Mara, Lee, Forest… sőt most már Fraser is… de hogy ezekből melyik voltam valójában én, úgy éreztem éppen eldőlni készül, ahogy végig néztem a hegyről az alattunk elterülő erdős tájon. Most nem voltam humoros sem szórakozott, egyszerűen csak komoly hangulat ült meg rajtam.
Éreztem Aiden dohányillatát, ami kicsit megnyugtatott. Tudtam, hogy ott van a kezében a csomag, amit Fen adott mielőtt elindultunk ide. Azt mondta, hogy az az áldozat, amit a család összekészített és az akármilyen templomban meg kell majd gyújtani. Ez jelzi, hogy kiálltam a próbát és a család vezetője lehetek. Még arra sem emlékeztem, mi a feladat, nemhogy egy egész családot elirányítsak… főleg nem Londonból. Képtelenségnek tűnt, ám a rokonaim annyira ragaszkodtak hozzám, mintha valami csoda féle lennék. Csoda. Én. A tolvaj, a hajléktalan, az aki önállóan még nem sokat ért el ebben az életben.
– Mit keresek itt… – dünnyögtem magam elé, ahogy végig néztem a tájon újra. Volt valami túlzottan is felelősségteljes ebben, amiben sosem voltam jó. Már többször kifejtettem Aidennek azt is, hogy még az apasággal is meglehetősen hadilábon állok. Lulu már nem igényelt akkora odafigyelést, de hamarosan egy újszülöttről kell gondoskodnunk. Igen, Muci rohadtul magabiztos, de engem belülről éppen felőrölni készültek a kétségek.
Nyeltem egyet és Aiden felé fordultam. Megvártam, míg találkozik a sötét pillantásom az ő felemás színű szemeivel. Ez a pillanat volt az, ahol a beszorultnak tűnt levegő kiszabadult a tüdőmből. A szívem nagyot dobbant, mert ő volt az, aki tényleg hatni tudott rám. Megnyugtatott, felvidított, megmutatta a fényt ennek a végtelen alagútnak a végén. Nem hittem persze, hogy valaha a végére érünk tényleg az útnak, hogy kibírják a vékony, sérült lábaim addig hoppanálás és egyebek nélkül.
Az anyádért meg kell tenned legalább, O’Mara… A hang úgy duruzsolt bennem, mintha csak egy macska dorombolna valahol mélyen. A szavak nem voltak erőszakosak, parancsolóak, inkább csak olyan kellemesen tényszerűek. Ezzel a belső kis dorombolással néztem az Aiden kezében szorongatott csomagot. Olyan édes volt, hogy még most is ott volt velem, pedig már annyit gyalogoltunk a hegy lábától. A combomban lüktetett a fájdalom, éppen csak bicegni tudtam, pedig még csak az első templom felé haladtunk, ami egy kisebb kilátón kapott helyett az egyik közeli ösvény végén. Éppen csak a teteje látszott a sűrű erdő miatt, ami körbe vette.
– Szerintem még pihennem kéne… – közöltem Aidennel, ahogy a tekintetem a templom irányába vándorolt. Nem akartam odaérni, egyszerűen csak tudtam, mi vár ott. Egy újabb mérföldkő, amivel közelebb kerülök ahhoz a felelősségteljes viselkedéshez, amivel nem tudtam volna azonosulni. Egyszer megpróbáltam. Egyszer engedtem a kísértésnek és bevállaltam Noah-t.
– Mi lenne, ha itt maradnánk? – Karoltam át Aiden nyakát és finoman megcsókoltam. Nem is tudom, el akartam terelni a figyelmét… és a jóváhagyását akartam, hogy nem kell betérnem az első templomba, nem kell komolyan vennem a helyzetet. Gyenge szar vagy, O’Mara… nézz már szembe magaddal… nézz már előre! A hang parancsoló stílusra váltott, és mintha menekülni akarnék, úgy bújtam bele Aiden karjainak melegségébe.

[2003. március 23.outfit >><< moondustHarminckét éves lettem én - meglepetés e költemény]

2003. március 23.
outfit >><< moondust

Harminckét éves lettem én - meglepetés e költemény

Kissé párás volt az dő, ahogy a hegyre felfelé másztunk. a hajam kellemetlenül összegöndörödött a fejem tetején. Lemondóan sóhajtottam egyet, és cigimmel a számban figyeltem Elliotot, ahogy tanácstalanul toporog. Igazából egészen megtisztellőnek éreztem azt, hogy Elliot legyen a család vezetője. Valahogy, bár nem hitt benne, de képes volt kirángatni a rokonait abból a pöcegödörből, ahol jelenleg tengődtek. Én pedig csak azért voltam vele most is, hogy mint férj és mint családfő én is támogassam őt ebben a furcsán tündérmesébe illő küldetés sorozatban. Nem tudtam elképzelni hogy milyen gondolatok száguldottak végig az agyában, de a szemem sarkából láttam, ahogy egyre kétségbeesettebbé vált az arca. Odanyúltam felé, és a szabad kezemmel megfogtam az övét, mert a másikban azt a kissé súlyos csomagot szorongattam, amit a kezembe sóztak. Volt még valami feladatunk, a gyújtogatáson kívül. Valami virágkoszorút kellett húzni a kősárkány nyakába, elétenni a neki szánt elemózsiát és gyertyát gyújtani. Azt hiszem ezek is a csomag részét képezhették.
- Mit keresek itt… - dünnyögte maga elé, én meg megszorítottam az ujjait kicsit biztatóan.
- Önmagad - feleltem nagyon szellemesen, de lehet, hogy a táj királyi körvonala, a levegőbe kúszó különösen spirituális hangulat mondatta ki velem ezeket a szavakat. A családunkban nem igazán volt hagyomány ilyen téren, ha valaki családfővé akart válni. Az biztos volt, hogy a másodszülött kapta meg a villát, az elsőszülött pedig, mint ahogy Mitch, vagy a többi ősöm, az árnyékból figyelt. Hiszen ő is ott volt, elvégre az egyik legjobb mesterkémmé vált a világon, csak hát ő maradt a "jó" oldalon. Nem mintha tényleg el lehetett volna ezeket választani egymástól. Egyébként is az öcsémen látszott hogy nem való arra, hogy vezesse a családot. De nem is illett hozzá.
- Minden rendben lesz, én melletted vagyok - suttogtam halkan, miközben a füstfellegek eggyéolvadtak a cigaretta végéből a felhőkkel. Elliot tekintete közben az enyémbe olvadt és hosszúnak túűnő pillanatig gyönyörködtünk a másikunk szemének aranyló színű tükrében. Szerettem elliot csillogó tekintetét keresni, minthogyha azok lettek volna a szentjánosbogarak a sötétséggel körbevett utamon. Most pedig nekem kellett midennél jobban támogatnom őt.
 Szerintem még pihennem kéne… – törte meg a csendet, miközben én is vele együtt a templom vöröslő csúcsára irányítottam a tekintetem, ami úgy bukkant elő az erdők és a felhők öleléséből, mintha maga uralkodott volna az egész vidéken. Mindig is lenyűgöztek az olyan épületek, amik nemességet és hatalmat sugároztak magukból.
Tudtam, hogy Elliot nem nagyon akart tovább haladni, és nem csak a reszkető lábai miatt.
- Mi lenne, ha itt maradnánk? - kérdezte és körém fonta a karját, hogy lágy csókkal illessen. Felvontam a szemöldököm, miközben a szabad ujjaim között a cigarettám forgattam meg, míg dobozostól óvatosan átöeltem.Csak sóhajtottam egyet és megráztam a fejem.
- Nem, nekünk most dolgunk van, nyuszi - csókoltam vissza. - Akárhányszor hátralépsz egyet, én viszlek előre öt lépéssel. Bocsi, de ezt Benjamintól tanultam, családi ártalom - kacsintottam rá és megcsókoltam az orrát is.
- Ha feladod, egész életedben bánni fogod - tettem hozzá, majd a kezeim között tartva cipeltem tovább,  miközben a közeli kukába pöcköltem a csikket. Ez a hely túl szent volt ahhoz, hogy összevissza elszórjam a szemetem.

◂c h i n a▸

2003. március 23.

◃aiden▹

our memories will never fade away

style: spring style ║ zene: chinese feeling

Túl valóságos volt az egész helyzet. Szinte mellkason csapott, ahogy megnéztem, pontosan merre is tartok… ahogy a fák rügyező lombjai közül kivillant a templom csúcsa. Az íves, többszintes tető annyira ázsiaivá tette ezt a helyet, amilyen csak a könyvekben létezett ez előtt. Nat háza nagyon modern volt, a helyek, amiket meglátogattunk nagyon modernek voltak és nagyrészt abnormálisan csillogóak. De ez itt életszagú volt. Nem csak maga a látvány, ahogy a természetes tájba beleolvadt a templom csúcs… hanem az is, amiért itt voltam. Túl magasztos volt az egész cél. Még fel tudtam idézni Fen szavait, habár sokszor belezavarodtam a templomok sorrendjébe. Mégis valahogy így hangozhatott: „Neked március első hete menni kell fehér templom, fekete templom, vörös templom és arany templom.” Még a mozdulat is megmaradt, ahogy a távoli hegyek felé mutatott… amerre most is haladtunk s ahonnan a családom aprócska falva nem is látszott igazán.
Éreztem Aiden szorítását az ujjaimon, ahogy feltettem a kérdésemet: Mit keresek itt? Nem is igazán kérdésnek hangzott, inkább elhaló felvetésnek, amire nem vártam választ. Nem vártam, mégis kaptam.
– Önmagad – talán szellemeskedésnek szánta csak, az én szívem akkor is hatalmasat dobbant. Úgy éreztem egészen megtölti a szívemet mindaz, amit ez az egyetlen szó jelentett. Önmagad… az meg mégis mi O’Mara? Az a szörnyű keserűség, ami benned lakik? Megpróbáltam nem figyelni a hangra. Ezt már régen legyőztem, nem egyedül, hanem Aidennel. Amikor megmentett az elmegyógyintézetből, megint boldog tudtam lenni.
–  Minden rendben lesz, én melletted vagyok – suttogta. Ekkor éreztem meg a dohány illatát. Eddig olyan volt, mintha nem is gyújtott volna rá… pedig ő aztán tényleg nehezen bírta cigaretta nélkül. Nem örültem neki. Varázsló, nem fog belehalni, de mégis aggódtam az egészségéért… főleg a mentálisért. A Szombati Boszorkányban volt egy cikk arról, hogy a legtöbben valami elfojtás vagy levezetés miatt dohányoznak, ezért olyan egészségtelen varázslókra nézve.
– Te vagy a támaszom. A társam.– Fordultam felé. Hirtelen őrült vágyat kezdtem érezni, hogy még véletlenül se lépjek tovább, véletlenül se vállaljak felelősséget. Mi lesz, ha eltűnik belőlem az a gyerekesség, amit Aiden megszeretett? Mi lesz, ha küzdenem kell és vezetnem? Sosem éreztem magam alkalmas erre. A Rowle családot sem tudtam elvezetni, anélkül, hogy ne önző és fellengzős döntéseket hozzak meg, amibe végül belebuknak. Azokat csak tönkre akartam tenni… de az itteni roknaimnak ennél többel tartoztam.
Ezért választottam hát a menekülést. Aiden pedig tudta ezt. A gyűrű összekötött minket, elárulta neki az érzéseimet, de tudtam, enélkül is, pontosan tudja mi játszódik le bennem. Szavak nélkül is kiolvasta a szememből a kétségeket. Ehhez kevés volt az a lágy csók, amit az ajkaira leheltem, vagy az apró érintések, amikkel összedörgöltem a testünket.
– Nem, nekünk most dolgunk van, nyuszi – vont magához. Aztán még egy csókot kaptam, valamivel hosszabbat, de ugyanolyan intenzívet. – Akárhányszor hátralépsz egyet, én viszlek előre öt lépéssel. Bocsi, de ezt Benjamintól tanultam, családi ártalom – kacsintott rám, majd szenvtelenül az orromra lehelt egy puszit.
– Ha feladod, egész életedben bánni fogod – folytatta. Igaza volt… tudtam, hogy igaza volt, én pedig annyira vágytam a régi erőre, amit már több éve félre tettem. Arra a hatalomra, ami bennem dolgozott és képes volt még a földről is talpra állítani. Aiden a kukába pöckölte a cigarettát.
Egy tábla éppen a szemetes felett jelezte, hogy véget ért a turista útvonal, megkezdődött a zarándokút a fehér templomhoz. Szerencsére ezen a helyen legalább volt egy-két angol tábla, így szinte lehetetlen volt eltévedni.
Az ösvény kőlépcsői eltűntek és egyenes, kitaposott ösvény vezetetett a sűrűbb erdőbe. Nem bántam, hogy kikerülünk a forgalmasabb részekről, de bátortalanul tettem meg az első lépést. Erősen megszorongattam a kezét. Tudtam, hogy néhány kanyar és megérkezünk a templomhoz.
– Igazad van… – szólaltam meg kisvártatva és odahajtottam a vállára a fejemet. – Volt idő, mikor büszkén viseltem azt, aki akkor voltam. Úgy éreztem a különcségemmel mindenki felett állok… de Aiden, ez már nem különcség. Ez iszonyatos felelősség. Ha ennek a végére érek felelős leszek ember életekért.– Magyaráztam.
Tudtam, hogy el kell neki mondanom, miért félek. Ezt a ragtapaszt le kellett tépni akkor is, ha nem szívesen emlegettem a korábbi házasságomat neki.
– Amikor gyereket vállaltunk és azt mondtam Natnak, hogy én tolvaj vagyok, olyan aki sokszor belekeveredik dolgokba… akkor azt mondta, hogy amíg nem tudok megváltozni, addig nem vállalhatok felelősséget a gyerekünkért. Nem való nekem a család. – Magyaráztam. Képtelen lettem volna megfogalmazni, mit éreztem, de az a kijelentés örök nyomot hagyott rajtam, mert annyira igaz volt... – Ezért ijedek meg minden alkalommal, mikor azt mondod, hogy ezt meg azt nem csinálhatom Rosie-val… mert nem tudok magamból kivetkőzni… és félek, hogy kárt teszek benne.
Nyeltem egyet, mert a sok érzelemtől, amit ezúttal hangosan mondtam ki, egészen kiszáradt a torkom.
– Szóval… félek, hogy ezek az emberek meghalnak, mert nem jól vigyázok rájuk… – Ahogy ezt magyaráztam a fatörzsek mögött kirajzolódott a templom fehér, szépséges formája.

[2003. március 23.outfit >><< moondustA mindenség tetején állva]

2003. március 23.
outfit >><< moondust

A mindenség tetején állva

– Te vagy a támaszom. A társam - suttogta Elliot, mikor közelebb léptem, és a gyűrűnk kötése nélkül is szinte kiolvastam a tekintetének csillogásából, hogy mire is végyott pontosan. Ismertem, talán mindennél jobban. Szinte anynira, ahogyan Benjamint is. Ránéztem és tudtam. Elliotra is csak rá kellett néznem és tudtam minden egyes kis rezdüléséből, hogy éppen mit tervezett, vagy hogy éppen mit nem akart volna. Nem volt nehéz. Akihez igazán hozzátartoztunk, sosem volt nehéz megismerni. csak néztem azokat a barna szemeket, amik rámpillantottak, szinte vágytól túlfűtötten, de tudtam, hogy nem szabadott hagynom most, hogy Elliot ezelől a felelsősség elől elmeneküljön. Ha most hétat fordít, egy családot fog magára hagyni, az anyja családját, aki annyira sokat jelentett neki. ha most feladja, akkor soha többé nem lesz képes a szemükbe nézni. Sem Ada szemébe. Nem akartam, hogy egy rossz döntés tönkretegye. Ezért nem akartam egyedül elengedni. és ezért voltam én neki is a józanabbik hang a ködben, aki azt suttogta, hogy most menjen tovább.
Együtt pillantottunk hát a táblára, ami jelezte, hogy inenntől valami egészen más útvonal fog haladni, és hogy csak most lesz igazán nehéz megtenni a következő lépéseket. Belegondoltam, hogy régen hány szerzetes tehette meg ezt az utat, vagy hogy hányszor jártek ezeket az ösvényeket tapsova ELliot ősei, és ekkor valmai furcsán hihetetlen szakrális érzés kerített hatalmába. Általában az ilyen dolgok lenyűgöztek. A hatalmas monumentális, méltóságteljes dolgok. és ez az út, a természet ködével körbeölelt templommal valami ilyen volt. És egy részem önző módon örült, hogy ennek a részese lehettem, mint férj és társ, Elliot oldalán állva. Csak mellette kellett lennem minden egyes nehéz lépésénél, hogy aztán együtt folytathassuk az utunkat.
– Igazad van… Volt idő, mikor büszkén viseltem azt, aki akkor voltam. Úgy éreztem a különcségemmel mindenki felett állok… de Aiden, ez már nem különcség. Ez iszonyatos felelősség. Ha ennek a végére érek felelős leszek ember életekért  - szólalt meg Elliot, ahogy lassan haladtunk egyre előrébb, a köd felé. Szerettem a ködöt. Eltakart és valahogy olyan különleges lepelként nehezedett a tájra. Hümmögtem egyet. valahogy nálam mindig is kézenfekvő volt ez a dolog. Bár igazából apám és Mitch is megosztva vezették a családot. Apa volt aki elől állt, mItch pedig az, aki az árnyékból figyelt. A dolgok valahogy a jelenlegi állást nézve nem iagzán változtak meg. Mitch gyerekei meg nem iagzán akarták átvenni a család irányítását. Nekik szabadabb életük volt. És Lisa gyerekei pedig az amerikai oldalt irányították. Nem hullott úgy ez az ölünkbe, mint Elliotnak.
- Elliot, nem mindenki készülhet fel erre. De tudom, hogy nem lesz baj. Sokkal erősebb vagy, mint hinnéd, főleg ha a családodról van szó. Akkor nem gondolkodsz azon, hogy mi jár nagy felelősséggel. És amíg itt áll melletted egy profi, nem is kell félned - viygordtam el.
– Amikor gyereket vállaltunk és azt mondtam Natnak, hogy én tolvaj vagyok, olyan aki sokszor belekeveredik dolgokba… akkor azt mondta, hogy amíg nem tudok megváltozni, addig nem vállalhatok felelősséget a gyerekünkért. Nem való nekem a család. - Erre felmorrantam. Iagzából sosem rejtettem véka alá, emnnyire nem bírtam Elliot előző pasijainak a fejét elviselni. Az egyik legalább alig bukkant fel, míg a másik... Csoda, hogy eddig nem villant ki a pálcám a zsebemben, Milton miatt. - Ezért ijedek meg minden alkalommal, mikor azt mondod, hogy ezt meg azt nem csinálhatom Rosie-val… mert nem tudok magamból kivetkőzni… és félek, hogy kárt teszek benne.
Sóhajtotttam, és arra gondoltam most de jó lenne rágyújtani egy csikkre. Iagzából nem is tudom egyszerűenc sak ösztönös és rituélis mozdulatsor volt. Az apám mondjuk pipázott, de azt hiszem őt is valamiféle nyugalommal töltötte meg a rituálé. Ahogy engem is. Kellett valami nyugtató sorozat a rendszerembe. És ebben megtaláltam.
- Nyuszi nem arról van szó, hogy vetkőzz ki magadból, egyszerűen csak vannak dolgok, amik miatt muszáj vigyázni rá - sóhajtottam, és bár most nem zúdítottam rá Elliotra, meg akartam óvni ettől a világtóm, amiben mi létezstünk. Nem akartam, hogy elátkozott tárgyakhoz bármilyen módon is köze legyen. Azt akartam, hogy tiszta maradjon, és teljes életet élhessen.  Egy jobb élet. Jobbl mint az enyém. Minden nomrális szülő ezt akarja a gyerekének, nem?
-  Szóval… félek, hogy ezek az emberek meghalnak, mert nem jól vigyázok rájuk…  - bökte ki végül nehezen a szavakat, ahogy lassan elértünk a templomhoz. Ekkor egy kicsit megállítottam és felém fordítva a két kezem közzé fogtam az arcát.
- Nyuszim. Rendben leszel, érted? Majd fogom a kezed. És nem fogod elveszíteni őket. Képes vagy rá, tudom. És ők is tudják - csókoltam meg fibnoman az ajkát, miközben mélyen a szemébe néztem. - Ez az út is erről szól. Hogy elhidd - mormogtam, miközben lassan húztam a templom felé.
Az ajtó bezáródótt vörös kapukként bámultak ránk, és két oldalról egy-egy sárkény kőszobor őrizte a bejáratot. Kiynitottam a dobozt, és odaadtam Elliotnak belőle a koszorút és az ételt, amit a sárkényoknak kellett adni, hogy aztán rituálisan is beléphessünk a templomba, ahol tisztelettel kellett adóznunk az őseik előtt.
- A félelem megerősít. A bátorság önbizalmat ad. És így nem bukhatsz el sosem - fordultam végül felé.

◂c h i n a▸

2003. március 23.

◃aiden▹

our memories will never fade away

style: spring style ║ zene: chinese feeling

A köd nehéz takaróként borult a zöldellő tájra. Volt ebben az erdőben valami varázslatos… amitől csak még erőteljesebben nehezedett rám a valóság súlya. Még mindig ezer meg ezer hangon súgta a múlt bennem, hogy nem vagyok rá képes… de a legerősebb Nat mély orgánumán emlékeztetett, mennyire nem vagyok felelősségteljes ember. Nem véletlenül mondta, hogy vagyok apának való. Sosem illett hozzám a család… hiszen egyedül működtem a legjobban.
– Elliot, nem mindenki készülhet fel erre. De tudom, hogy nem lesz baj. Sokkal erősebb vagy, mint hinnéd, főleg ha a családodról van szó. Akkor nem gondolkodsz azon, hogy mi jár nagy felelősséggel. És amíg itt áll melletted egy profi, nem is kell félned – Aiden ugyan elvigyorodott, én mégis komolyan vettem a helyzetet. Ezen most ő sem segíthetett, legfeljebb azzal, hogy türelmesen állt mellettem, míg arra volt szükség. Támasz volt, valami, amibe kapaszkodhattam, pedig annyira nem érdemeltem meg. Ő most mégsem mozdult el, mert megerősödött és tudta, mit akar. Szerettem volna részesülni az ő erejéből, de egyre gyengébbnek éreztem magam.
– Nyuszi nem arról van szó, hogy vetkőzz ki magadból, egyszerűen csak vannak dolgok, amik miatt muszáj vigyázni rá – felelte. Tudtam persze, hogy miért mondja ezt… de közben meg láttam a saját életemen: nem lehet távoltartani attól a gyereket, amik igazán mi vagyunk. Nem dédelgethetjük hazug világban, mert amikor majd éppen miattunk kell megvédeni magát, nem fog készen állni rá. Aiden egy alvilági hálót irányított, ami törékeny volt, mint minden, ami a Zsebpiszok közben történt. Elég volt hozzá, hogy jöjjön egy nagyobb hal… és az mindig jött. Én meg egy pititolvaj vagyok, volt… nem éppen a legmegbízhatóbb családi háttérrel, a nyomomban vérfarkasokkal.
– De ha mindig megóvjuk attól, amik vagyunk, hogy lesz erős? – kérdeztem kissé rekedten.  Nem vártam, hogy válaszoljon is rá, inkább csak azért szegeztem neki, hogy elgondolkodjon. Én sem voltam rá felkészülve, hogy apám inkább átkoz le azért a kardért, minthogy fiaként üdvözöljön, amikor először találkoztunk.
Rosie helyzete persze másodlagos volt ahhoz képest, ami előtt álltam. Még hónapok voltak a születéséig, de anyám családjának akkor kellett a segítség.
– Nyuszim. Rendben leszel, érted? Majd fogom a kezed. És nem fogod elveszíteni őket. Képes vagy rá, tudom. És ők is tudják – felelte Aiden, ahogy kilépve a fák közül, a ködből megint kirajzolódott a hagyományos kínai templom képe. A környék szegénysége persze nyomot hagyott az épületen, itt-ott kopott volt a díszítés, még is ezzel a tájjal együtt lenyűgöző volt. Megtorpantam kicsit, ahogy Aiden magához húzott, a finom csók közben lábujjhegyre állva karoltam át a nyakát. Kellett kicsit ez a biztonságérzet, amit adni tudott. – Ez az út is erről szól. Hogy elhidd– tette hozzá aztán.
Csak bólintottam.
Tudtam én miért vagyok úton. Ebben a tényben nem sok kérdés volt… bizonyítanom kellett, neki, magamnak és mindenkinek, aki nem hitt bennem. Vajon Nat mit szólt volna, ha ezt tudja? Talán büszkeséget érezne, ha látná, amint átsétálok a kőszobrok által védett ösvényen. Megálltam, hogy Aiden ki vegye a dobozból, amit minden templomnál a kaput őrző lényeknek kellett adni.
– A félelem megerősít. A bátorság önbizalmat ad. És így nem bukhatsz el sosem – mondta Aiden. A koszorút a bal oldali sárkány fejére fektettem. Az pedig, mintha engedelmesen morrant volna. Aztán átvettem az ételt és a jobboldali elé fektettem. Az is morrant egyet.
– Ma nem érzem magam bátornak – hajoltam meg a két szobor felé a mondandóm közben, majd kézen fogva Aident haladtam fölfelé a lépcsőkön. Ahogy közeledtünk a kopások a templomon egyre nyilvánvalóbbá váltak. Nem sokan járhattak már ide fel, pedig még nem is voltunk olyan magasságban, hogy az embert az ájulás kerülgesse.
– De ha mellettem vagy az segít… – mondtam kissé nyöszörögve. A harmadik lépcsőfok után lüktetni kezdett a combomon a régi heg. Egyre lassabban haladtam megint. Korlát nem volt, amibe kapaszkodhattam, ezért Aiden karjába csimpaszkodtam. Kibírod, O’Mara…
– Nem fáj annyira… – hazudtam.

[2003. március 23.outfit >><< moondustA mindenség tetején állva]

2003. március 23.
outfit >><< moondust

A mindenség tetején állva

Rosemaryről még lesznek vitáink, ahogy éreztem. Valahogy nem akartam, hogy olyan fiatalon Elliot behurcolja minden mérgező csapdákkal teli helyre. Valahogy a godnolata is megrémített, hogy ha belélegez valamit akkor baja lesz. Elliot nagyon nem tudott magára vigyázni, ritkán jött haza sérülés mentesen és utána persze, hogy kimerült volt és úgy érezte teljesen felemésztik az átkok. Nem akartam, hogy ő meg Rosemary többet nyyeljen be, hogy nélkülük maradjak. Nem akartam több mindenki elveszíteni.
- De ha mindig megóvjuk attól, amik vagyunk, hogy lesz erős? - szegezte nekem a kérdést, mire csak felmordultam, ahogy figytak előttünk a méterek, és szinte beleolvadtunk a köd sűrűjébe. Szerettem a ködöt, elrejtett és olyan fensőbbséges volt, mintha képes lett volna megsemmistíeni a dolgokat. Ráomlott a földre és megszűnt a világ. Szerettem azt az érzést, hogy én is megszűnhettem létezni a világ számára, amikor betakart a ködös roxforti éjjel. Ritkén mentem ki sétálni, leginkább este, amikor már prefektus voltam, és megtehettem ezt is. A reggeleimet nem vesztegettem a korai keléssel, de szerettem az éjszakát, a csendet és a nyugalat. Egyszerűen csak különleges érzés volt az éjjeli ködbe beleveszni.
Lassan felbukkant előttünk a monumentális, tradicionélis kínai templom, melynek fényét megkoptatta az idő, és az, hogy nem volt akik rendesen karbantartották volna. Szegény vidék volt ez, és elgodolkodtam, hogy vajon régen hogyan is tudták ezeket a környéken felhúzni. Egy kicsit elidőzött a tekintetem a vörös-arany és jáde mintázatokon, a csúcsos tetőn, és hagytam, hogy ELliot induljon meg hamarabb, miután beitta tekintetünk  alátványt. Örültem, hogy mégsem volt ez a hely tele varázslényekkel, mert nem sok kedvem volt velük kűzdeni. Iagzából hozzájuk nem sok türelmem volt régen se, Benjamin hozta mindig őket haza ahlomra, mert ő útonútfélen összeszedett élőlényyekkel hazaállított.
Ahogy ELliot kivette a dobozokból a koszorút és azt a kőszobrokra tette, mind a ketten elégedetten morrantak egyet. Olvastam, hogy Japánban egyes oagodák kőszobrait is youkai-oknak tartották, akik őrizték a helyet és védték az ártó szándékú szellemektől és démonoktól. talán a kőszobork miatt nem is hemzsegtek itt lépten nyomon a varázslények, mert valahogy kifejezetten különleges és erős mágiát éreztem megbújni bennük, még akkor is, ha maga a hely szinte teljesen muglis volt. Közben láttam, hogy még egy adag lépcső felfelé vezetett, és hát nem úgy tűnt, mintha olyn embereknek lett volna tervezve, akik elgyötörtek az évek óta testében tárolt átkok és sebek. ELliot kezét megszorongattam, miközben úgy éreztem már most büszke voltam rá, pedig még csak nem is értünk ennek a nagyon hosszú útnak a végére. Valahogy kinéztem a kínaiakból, hogy a lépések, amiket megteszünk a három templom felé, valami misztikusan egész szám lesz.
Ma nem érzem magam bátornak. De ha mellettem vagy az segít. – Nem fáj annyira…  - jegyezte meg, miközben haladtunk felfelé. Én is kezdtem kimerülni, az átok, amit Rowle belém is elültettet szépen dolgozott a testemben. Pedig igyekeztem ezt nem kimutatni, úgy éreztem a kígyó bennem mozgott és a tüdőmbe fészkelte bele magát, hogy ott rágja a méregfogával a belsőmet. De tartanom kellett magam, hogy ELliotit is előre tudjam vinni.  Elliot azonban már a harmadik lépcsőfoknál megremegett melettem én pedig momrogtam az orrom alá, mert utáltam, amikor azt hazduta, hogy jól volt, pedig látványosan nem volt jól.  Szó nélkül felkaptam őt és a hátamra vettem, hogy a karjával és a lábaival belém tudjon kapaszkodni, úgy mentem egyre feljebb vele, kűzdve a bennem tekergőző kígyóval.
- Minden rendben lesz. Nem fogok melőled elmozdulni. És ha kell a végén a saját hátamon cipellek az utolsó templomig - szólaltam meg én is, amikor a hatalmas ajtókhoz értünk, a lépcső tetején pedig hátranézve beláthattünk a dombok alatt elterülő ködben úszó tájat. Nem láttuk a szegény falu sirelmes képét. A köd megszüntette a világot és az égbe emelt minket. A kopások az oszlopokon, a festék lepattogzása csak még nyilvánvalóbbá vált ahogy az ajtóhoz értünk.
Egyik kezemmel nekigyűrkőztem az ajtóbak, míg a másikkal Elliotot tartottam a hátamon, és lassan feltrult előttünk a fényűző csarnok belseje. Vörös és arany minták futottak a tartóoszlopokra festve fel a plafonig, és középen aranyszobor állt méltóságteljesen, üres tekintetével pedig egyenesen ránk nézett. Úgy éreztem, mintha belelátott volna a lekembe. Megindultam befelé, ahol még a levegő is kísértetiesen tiszta volt és energiával teli.
- Hmm. Ilyen szobabelső illene Hamutartóba is. Kifejezetten egzotikus és méltóságteljes - mormogtam.

◂c h i n a▸

2003. március 23.

◃aiden▹

our memories will never fade away

style: spring style ║ zene: chinese feeling

Aiden mordulása sokat sejtetett arról, mennyire nem ért velem egyet. Talán túl egyedi elképzeléseim voltak a gyereknevelést illetően, de mégis miért ne illeszthettem volna bele azt a csöpséget mindabba, ami én voltam. Én és Aiden. Egyikünk sem élt mindennapi életet, az alvilág szerves részét képezte a mindennapjainknak, amit egész egyszerűen nem lehetett csak úgy semmissé tenni. Ezen pedig egy baba sem fog változtatni.
Jobb volt nem feszegetni a családi idillt. Még nem jött el az ideje, hogy a kisbabánkról csevegjünk. Nem azért, mert nem lett volna időszerű, hiszen még három hónap sem kellett ahhoz, hogy a karunkban tartsuk őt. Egyszerűen csak úgy sodortak minket az élet hullámai, hogy a szoba berendezésén kívül nem volt alkalmunk őt emlegetni. Szégyelltem is magam ezért. Megint önző módon magamat helyeztem a központba, magamra vonva Aiden teljes figyelmét. Ez is a felelősségvállalás legalja volt részemről. Hát ezekkel a gondolatokkal vágtam neki az útnak a templom felé.
Itt még kevés lépcső volt. Fen azt mondta az utolsó templom lesz a legnehezebb, mert ahhoz kétszáz, hanem háromszáz lépcsőfok vezet fel a meredek hegyoldalon. A fehértemplom ezzel szemben közelinek tűnt, az én lábaim mégis meg akarták adni magukat. Egy lépés, nyilalló fájdalom a combba… két lépés, a térdem össze tudna rogyni… O’Mara… szánalmas vagy… - dünnyögte a hang bennem mélyen. Nem adtam hangot a kínjaimnak, sőt Aidennek is kijelentettem, közel sem fáj annyira. A harmadik lépcsőfoknál viszont már egész testemben remegtem.
Aiden gondolkodás nélkül lépett oda, kicsit leguggolt, és áthúzta az egyik karom a válla fölött. Ösztönösen kulcsoltam át a derekát a lábaimmal, a karjaimmal pedig a vállait. Az arcom a nyakához nyomtam. Őszintén hálás voltam neki mindezért.
- Hol lennék nélküled… - súgtam a füleibe. Ezt a családot nem is nekem, hanem neki kellett volna vezetnie. Aiden erős volt és elég tapasztalt ahhoz, hogy a kezébe vegye az irányítást. Már egész szervezetet vezetett, míg én csak magammal törődtem. Nem érdekelt más boldogsága, csak a sajátomé… ezért pedig még inkább bűntudatom volt. A Li család anyám életét idézte előttem. Tudtam, hogy tennem kéne értük, mégis úgy éreztem, képtelen vagyok a saját határaimat túllépni.
- Minden rendben lesz. Nem fogok melőled elmozdulni. És ha kell a végén a saját hátamon cipellek az utolsó templomig - mondta Aiden, ahogy átvágva a ködön megérkeztünk a templom kopott ajtajához. A vörös szín mellett erősen dominált itt a fehér is, bizonyára erről kaptam a nevét az  egész építmény. Az ütött-kopott mivolta ellenére volt az egészben valami fenségesen dekadens.
- Mindjárt jobban lesz a lábam… - suttogtam a fülébe és még jobban bújtam hozzá. Nem is tudom, erőt akartam neki adni, hogy belökje az ajtót, amit egyébként nekem kellett volna megtenni. Szánalmas vagy. A hang harsogott, de én inkább az elénk táruló dekadens szépségre koncentráltam. Ha lehetséges lett volna a zsebembe rejtve az egész templomot, hogy hazavigyem magammal.
- Hmm. Ilyen szobabelső illene Hamutartóba is. Kifejezetten egzotikus és méltóságteljes - közölte Aiden, én pedig lekászálódtam róla, hogy az aranydisznót formázó szobor elé sétáljak. Megálltam előtte és összeérintve a tenyereimet lehunytam a szememet. Csak mímeltem az imádkozást, mert fogalmam sem volt, hogyan kell. A templomot pedig röhögés hangja töltötte meg.
- Merlin segge… - rezzentem össze és tettem hátra egy lépést. Aidennek ütköztem, sőt egyenesen hozzá simultam. - Ugye nem támad meg egy malacdémon, mert nem tudom, hogyan kell imádkozni? - ugrottam egyenesen Aiden karjai közé.

[2003. március 23.outfit >><< moondustHarminckét éves lettem én - meglepetés e költemény]

2003. március 23.
outfit >><< moondust

Harminckét éves lettem én - meglepetés e költemény

Végig is cipeltem volna Elliotot ezen az úton, de neki is meg kellett tennia  alépéseket, amik a legnehezebbek voltak. Biztos ez valami olyan kínai szertartásos hülyeség volt, de én már vártam ennek a végét, hogy egy újabb súly kerüljön le a vállunkról. Azt hiszem a családjának a vezetésével valahogy úgy volta,, segítek neki, ha máshogy nem hát sugallok a háttérből neki. Egy kicist nálam ez ösztönösebben ment. ELliotnak meg minden felelősség azon a bizonyos holdújévvel az ölébe hullott.
Lassan beléptünk a belsőbe, ami meglehetősen monumentális és epikus volt. A fény furcsán csillant meg az aranydíszítéssel kihímzett oszlopokon, és valahogy mindenben ot rejlett az az ősi méltóság, melyet úgy tűnik még ezen a szegény vidéken se felejtettek, ha a művészetről volt szó. Az arany szobrok bár már enyhén giccsesnek hatottak, de még az én ízlésemnek meg is feleltek, mert hát Benjamin szerint eléggé giccses ficsúr voltam. AMi igaz is volt, de jpbban szerettem magamra azt mondani, hogy csak szerettem a szépet. Elliot nehezen ugyan, de lekászálódott a hátamról, hogy az imatkozást megkezdhesse. Nem is igazán vártam tőle, hogy ő most éppen térdre borul vagy hogy olyan hatalmasan átszellemült mantrázásba kezd, olyan spirituális tánccal, meg mindenndel. Még bájos is volt tőle, ahogy ezt az egészet immitálta, bár a gúnyos kacajra azért összerezzentem, miközben Elliot nekem hátreált, én csak megfogtam a kezét. Rossz és kellemetlen érzésem támadt, talán egy szerzetes volt, vagy maga a disznó, nem akartam tudni, csak lelépni innen és haladni tovább. Már úgyis kigyönyörködtem magam a fényjátékokban, és az aprólékos kezek alkotta remekművekkel díszített templomban.
- Merlin segge… Ugye nem támad meg egy malacdémon, mert nem tudom, hogyan kell imádkozni? - megvontam a vállam, és sietős, de határozott léptekkel kihúztam a templomból, és az ajtók nyöszörögve becsapóódtak mögöttünk, olyan erővel, hogy beleremegett az egész templom és még a szeléből is kapott egy kicsit a hátam. De a kellemetlen kacagás még kikísért minket és keserűen a fülemben csengett, ahogy megindultam az ösvényen a következő templom felé, ami nem volt olyan messze.
- Na gyere, Nyuszi, száguldjunk a fehér templom felé, az itt van a közelben. Baszki hozhattunk volna egy kibaszott seprűt Benjamintól... - mormogtam. - Benjaminnal együtt - tettem hozzá, mert rájöttem, hogy kibaszottul nem tudtam sose repülni egyszer vett rá az öcsém, és abból annyi elég is volt, na meg rohadt tériszonyos voltam..  A ehér templom felé robogtunk kissé felfelé ereszkedve, de szerencésre nem volt magasabban anynira, mint a vörös.
- Baszki az arany meg az Olimposz teteje, vagy mi? - dünynögtem sóhajtva, miközben a fehér templom felé menet igyekeztem magabiztosan haladni de fehérsége révén kissé beleveszett a ködbe. De nem akartam hogy elliot azt lássa eltévedtünk, így inkább csak arra felé haladtam, amerre az előbb annak a körvonalait sejteni lehetett. A ködben különféle hangok bukkantak fel, és egyre nyomasztóbban is hatottak.
Iagzából nem voltam egy olyan bátor és vakmerő típus így meglehetősen a frászt kaptam a csámcsogástól, az ismeretlen dobogásoktól, prüszkölésektől, miközben haladtunk valamerre.
- Jó fele megyünk, nyuszi, az ösztöneim sose hagynak cserben - mondom aztán hirtelen megcsúszik a lábam, és ha nem lenne jó egyensúlyérzékem, meg nem rántana vissza elliot erősz szorítása lehet, hogy éppen a világ tetejéről pottyantam volna le. Megköszörültem a torkomat és megráztam magam, amint biztos talajt éreztem mind a két lábam alatt.
- Ez csak egy kis technikai malőr. Ura vagyok a helyzetnek - mondtam, miközben a talaj menti köd kezdett egy kicsit felengedni, és világossá vált számunkra, hogy a fehér templomhoz vezető út egy kibaszott keskeny, ködrejtett peremen vezetett felfelé, lépcsőkkel és kanyarokkal tarkítva.

◂c h i n a▸

2003. március 23.

◃aiden▹

our memories will never fade away

style: spring style ║ zene: chinese feeling

A disznószobor nem lepett meg. Láttam már mindenfélét az életem során, valahol tisztátalan állatnak tartották a röfögőt, máshol meg egyenesen istenítették. Úgy tűnt Kínában ez utóbbi fordult elő. Ezért hát megpróbáltam a lehető legnagyobb alázatossággal odalépni elé. A tenyereimet szépen összesimítottam, mintha csak imádkoznék. Valójában fogalmam sem volt, mit művelek. Álltam ott, eljátszva, hogy milyen tiszteletteljes voltam. Sosem voltam az semmivel kapcsolatban, sőt az igazat megvallva nem is akartam… nem illett hozzám.
Meglehet a szobor is érezte, milyen önző, felszínes ember vagyok, akinek a lélek dolgai nem jelentenek semmit. Nem hittem ezekben a magasztos dolgokban, sem istenekben, sem démonokban, ördögökben. Egyszerűen csak magamban bíztam, én voltam az egyetlen biztos pontom ebben az életben, minden más illékony volt és véges. Épp ezekre a gondolatokra ért hidegzuhanyként az a röfögés.
Azonnal tettem egy lépést hátra, Aiden gondolkodás nélkül fogta meg a kezemet. A finom, meleg érintés a bőrömön kicsit megnyugtatott, mégis nagyot nyelve bámultam a disznószobrot, mintha azt várnám, most életre kel. De nem, nem volt idő kideríteni, Aiden ugyanis lendületesen kihúzott a templomból, s nem maradt más csak a becsapódó ajtók zaja.
A szívem még hevesen lüktetett és azon agyaltam, mit rontottam el. Nem sikerült… nem sikerült az ima. Nyugalom, O’Mara, az utolsó templomban úgyis megtudod, hogy  nem vagy erre alkalmas… addig is tedd csak tönkre a sérült lábad az ezernyi lépcsőfokkal. A hang gúnyosan felröhögött persze.
- Na gyere, Nyuszi, száguldjunk a fehér templom felé, az itt van a közelben. Baszki hozhattunk volna egy kibaszott seprűt Benjamintól... - magyarázta Aiden. - Benjaminnal együtt - folytatta.
A vállára hajtottam a fejemet. Tudhatta, hogy most nem volt szükség másra, csak rá… nem kellett seprű, nem kellett hoppanálás… nem kellett semmi. Ebben a helyzetben most csak mi voltunk itt ketten. Ha mindent úgy csináltam volna, ahogy kell, még ő sem lenne itt. Csakhogy Aiden nélkül olyan voltam, mint féllábú ember támasz nélkül. Képes lettem volna eldőlni és csak feküdni, míg meg nem vagyok vagy szét nem tép egy farkas. Már készen álltam volna belesüllyedni a nyomoromba, hogy erre képtelen vagyok, de akkor ő megfogta a kezemet és csak húzott előre.
- Baszki az arany meg az Olimposz teteje, vagy mi? - kérdezte fölfelé menet Aiden. Ő is fáradt volt, nem csak én. Ezért nem is másztam vissza a hátára, csak összeszorítottam a fogaimat és küzdöttem, küzdöttem, hogy feljussak a lépcsők tetejére, hogy leküzdjem a távolságot, ami előttünk volt.
- Megvárhatsz itt, cuki… - Húztam oda magamhoz a kezénél fogva. Finom csókot leheltem az ajkaira. Aztán mentem tovább, természetesen nem engedve el a kezét. Éreztem, hogy lassul, hogy sok neki ez a rengeteg lépcső. A köd, a fák, amik fölénk hajoltak és a talajba vesző lépcsőfokok egészen baljós hangulatot keltettek. Ezen pedig a furcsa zajok sem segítettek. Nem féltem, sőt kíváncsi voltam, mikor lakják ezt az erdőséget, mik lakják a szent hegyeket.
- Jó fele megyünk, nyuszi, az ösztöneim sose hagynak cserben - beszélt. Beszélt, mert a beszéd elterelte a figyelmünket arról, hogy mennyire fáradt a lábunk. De Aiden megcsúszott. Épp csak annyi erőm volt, hogy megrántsam és magamhoz húzzam. Szorosan öleltem, heves szívveréssel. Csak a vállai felett bámultam le a völgyre, ami két hegy között húzódott. Túl mélyen volt, túl fájdalmasnak ígérkezett… túl… túl veszélyes volt. Egy pillanatba kerülhetett volna, hogy örökre elveszítsem. A gombóc hirtelen ott feszített a torkomba, el tudtam volna sírni magam a rémülettől.
-  Ez csak egy kis technikai malőr. Ura vagyok a helyzetnek - próbált nyugtatni.
- Ne merészelj leesni… - suttogtam sírós hangon, majd úgy döntve, hogy én sétálok a perem szélén, ő pedig a sziklafal mellett, tovább vontam magammal. A szívem még mindig hevesen kalapált, a gyomromban görcs ült meg a szemem sarkából látott mélységtől. A terenyeim hideg verjetékben úsztak, ahogy sétáltunk a keskeny lépcsőfokokon feljebb és feljebb.
A következő kisebb kanyar után apró pihenőhely bukkant elő. Kicsi, templomforma szenvély kapott ott helyett és egy kis kút, ahonnan friss víz csordogált. Azonnal odahúzódtam és a hideg víz alá tartottam a tenyereimet, elengedve Aident. Hideg vízzel mostam meg az arcom, hogy lemossam a kiszökött könnyeket. Nem akartam, hogy most lásson gyengének.
- Pihenjünk kicsit… - dünnyögtem és Aiden felé fordulva megsimogattam a nedves tenyeremmel az arcát. A másik kezemmel átkaroltam a nyakát… és elveszve a felemásszín szemekben, hirtelen megint őrülten szerelmesnek éreztem magam. Mindig ilyen hatással volt rám, elég volt hozzá a mosolya, elég volt hozzá a pillantása, az illata… a fellegekben jártam. Most nem azért csókoltam meg, hogy eltereljem a figyelmét, egyszerűen csak érezni akartam, mennyire él.
- Hadd érezzem a melegséged… - kértem az ajkaira lehelve a szavakat. Szétszedtem a nyakkendőjét, hogy a földre essen, majd kipattintottam az ing felső gombjait. Kár volt ennyire kiöltöznie ide, nem mintha nem élveztem volna vetkőztetni őt. - Ah…. - sóhajtottam és finoman végig nyaltam a nyakán, az ádámcsutkáján, hogy aztán megharapdáljam kicsit az állát, az alsóajkát.

[2003. március 23.outfit >><< moondustA mindenség tetején állva18+hottie time]

2003. március 23.
outfit >><< moondust

A mindenség tetején állva

18+
hottie time

Örültem, hogy a disznó szobrot meg a templomot a hátunk mögött hagytuk. Jobb volt nekünk odakint, mint odabent, egy idegen világba zárva. Szép volt és lenyűgöző, egyrészt, más részről viszont legszívesebben gyorsan letudtam volna ezt az egészet. Tudtam, hogy ez egy hosszú, nagyon hosszú utazás lesz, amit végig kellett csinálnom Elliot mellett, mert támogatnom kellett. Tudtam, még ha ki sem mondta, hogy szüksége volt rám ebben a küldetésben. Tudtam, hogy képes lett volna már az elején feladni, odalent, amikor még rá se fordultunk a zarándok ösvényre. Nem voltam benne biztos, hogy valami szivatás volt, vagy pedig tényleg nem sikerült z ima. De Elliotból nem tudtam kinézni, hogy olyan spirituális mantrákba kezdett volna.
- Semmi baj, Nyuszi. Minden rendben lesz, és minden ugyan ilyen jól fog menni mint most. Ne is foglalkozz a szivatós lelkekkel. Vagy arany disznókkal - magyaráztam neki, miközben egy puszi után belevesztünk abba az őrült ködbe, ami teljesen elszippantotta alólunk még a talajt is. Ami rohadtul messze volt, pedig nem is tűnt olyan távolba veszőnek. Egyszerűen csak... csak túlságosan furcsa illúziónak tűnt utólag belegondolva a fehér templom. De nem volt visszaút. Meg kellett tennünk, hogy ennek az útnak a végére is pontot tegyünk. Elliot kezébe kapaszkodva próbáltam magunkat vezetni a ködön át, de az egyr kísértetiesebb, egyre sűrűbb lett, hogy lassan a lábamig sem láttam le. És emiatt talán majdnem elkövettem egy végzetes lépést, mert a talaj hirtelen kicsúszott a talpam alól, és csak a saját jlélek jelenlétemnek, meg Elliot nagyszerű reflexének köszönhetően nem hulltam alá mélységbe. Nem lett volna kellemes földet érésem az biztos. Ez az oldal különösen meredek volt,. csupasz és kissé sziklás is. Még a fákban se lehetett volna megkapaszkodni annak, aki aláhullt a mélységbe.
- Ne merészelj leesni… - suttogta sírós, elhaló hangon, miközben magához vont én pedig betakaróztam az ölelésébe. Sejthettem volna, hogy a ködös hely miatt is lehetett a templom fehér. Hogy valaki nagyon okos építette így fel ezeket a templomokat. A fekete felé vezető útunk pedig biztos, hogy éjjel lesz, mire odaérünk. Egyenesen lenyűgöző.
- Nem állt szándékkomban. Az extrém sportok nem nekem valóak, nyuszi - momroltam halkan. Óvatosan folytattuk tovább az utunkat felfelé, miközben lassan lépésről lépésre haladtunk, én is elgondolkoztam, hogy ezt az utat úgy tették meg Elliot ősei, hogy még csak mágiájuk sem lehetett, és ez valahogy lenyűgözött. Lassan az egyik kanyar után egy kisebb pihenőhely bukkant fel, és Elliot rögtön a kis kúthoz sietett, hogy lemossa az arcát. Tudtam, hogy könnyes volt, de nem szólaltam meg emiatt. Így is biztos voltam benne, hogy szégyellte a könyneit is. Pedig előttem kellett volna a legkevésbé szégyenkeznie. Mind a ketten láttunk a másikból mindent. A jó, a rossz és a legrosszabb oldalunkat is ismertük, és ez sem volt elég, hogy elszakítson minket egymástól.
- Pihenjünk kicsit… - lépett hozzám és szerelmesen pillantottam az ő csillogó barna szempárjába a felemás színű tekintetemmel, és lassan belevesztem egy őrült szenvedélyes csókba és ölelkezésbe. Hagytam, hogy hadd bogozzon ki a ruhámból, és fejtse le rólam a nyakkendőmet, az ingemet, miközben én a pulcsija alá túrtam, és szenvedélyes mozdulattal kibújtattam belőle. Nem volt hideg idefent, a hőmérséklet egészen barátságos volt, már-már kellemes. Olyan volt itt, mint valami békesziget.
- Hadd érezzem a melegséged… - suttogta, miközben én fojtott hangon sóhajtottam fel, miközben a puha ajkai a nyakam környékét és az államat kényeztették.
Engedelmesen olvadtam köré, miközben sóhajokkal és apró nyögésekkel kísértem nyelvének lágy ritmusú táncát. Az Ujjaim a nadrágja alá csúsztak, és megsimították hátul a fenekét. A másik kezemmel végigfuttattam az ujjiamat lágyan a meztelen felső testén, egészen a hajéig, amibe beletúrtam, és úgy vontam közelebb magamhoz egy forró, szenvedélyes csókra. Élveztem az ajkainak finom ízét, a nyelvének lágy puhaságát. Olyan szorosan simultam hozzá, hogy teljesen kiszorítottam magunk között a levegőt. Érzetem, ahogy süllyed és emelkedik a mellkasa. Szerettem, amikor egymáshoz ért a bőrünk, imádtam érezni őt, és az édes kókuszos illatát, amit csak miattam használt. Lágy csókok egyre szenvedélyesebbek lettek, miközben a szabad kezemmel lecsúsztam Elliot nadrágjáig, és elkezdtem kigombolni, hogy ujjaim megtalálják, amit keresnek, és lágy mozdulatokkal simogatni kezdtem őt. Hirtelen nem is érdekelt, hogy hol vagyunk, csak akartam, ugyan olyan szenvedéllyel és forrósággal, mint amikor először összesimult a testünk a vízben, azon a bizonyos nyári napon.
Amikor elég ideig simogattam, és lassan az én tetsem is teljesen készen állt, magfordítottam Elliotot, hogy könnyebben hozzá tudjak simulni, és finom mozdulattal egybeolvadtunk, miközben halk sóhajjal csókoltam meg a hátát. Mozogni kezdtem, miközben ujjaimmal itt-ott simítottam végig a bőrén, és lassan elvesztem a szenvedélyes ritmusunkban.

◂c h i n a▸

2003. március 23.

◃aiden▹

our memories will never fade away

style: spring style ║ zene: chinese feeling

18+

Volt valami különös erő ezen a hegyen, ami egyszerre volt veszély és csodálatos. De nem mágia volt, hanem egészen más. Ennek a helynek múltja volt s minden lépcsőfok mesélni tudott volna, ahogy fölfelé haladtunk a következő templomokig. Az érzés egyszerre nyomasztott és szórakoztatott, így amikor Aiden megcsúszott, az ijedtség is valahogy mélyről jövő és sokkal hevesebb volt. A szemeimben azonnal könnyek ültek meg s ahogy magamhoz vontam, fel tudtam volna zokogni.
Nyugodj le, O’Mara… nem vagy ötéves… A hang kegyetlenkedett, mint mindig, bennem viszont ezer meg ezer dolog tört össze. Az ujjaim belemartak a zakójába… jaj, de utáltam, hogy ilyen cuccban jött fel a hegyre. Gyűlöltem, hogy nem hajlandó megválni ezektől a kötött ruhadaraboktól, hogy könnyebben mozogjon. De közben mégis megnyugtatott, ahogy a saját szívem felett éreztem a szívverését. Csak őt nem veszíthettem… minden mást igen, de az ő szerelmét, a házasságunkat nem. Eleget engedtem már el, de ezt nem voltam hajlandó.
– Nem állt szándékkomban. Az extrém sportok nem nekem valóak, nyuszi – mormogta halkan Aiden. Nem bíztam benne, hogy nem lesz újabb hely, ahol elveszíti az egyensúlyát… talán csak fáradt volt. Én már minden porcikámban éreztem s mintha ezt a lépcsők építői is tudták volna.
A kis kút és a pihenő olyan megnyugtató volt. A hideg víz az arcomon kicsit megnyugtatott, de éreznem kellett Aident. Így amint elhúzódtam tőle, már léptem is vissza nedves arccal. Átkaroltam a nyakát, hogy aztán lassú csókot váltsunk. A tenyere érintésébe egészen beleborzongtam, még a vetkőztetésben is megálltam egy pillanatra. Így a tenyere könnyeden csúszhatott a pulóver alá. A nyakkendő végül lesiklott közénk a földre, éreztem, ahogy a cipőm orrán landol.
A pulcsi lekerült rólam s mivel nem vettem fel alá pólót, azonnal megéreztem magamon a hűvös levegőt. Nem volt igazán hideg, inkább csak érezte az ember, hogy még nincs az a nyári meleg. Volt egy kis csípősség abban a párában, ami egészen elviselhetetlenné tudta máskor tenni a levegőt itt. Kirázott a hideg, de nem húzódtam el többé. Lehetőségem sem volt rá, az ajkaimat és a nyelvemet Aiden csókja kötötte le. Imádtam a finom, puha mozdulatokat, melyek egyetlen pillanat alatt voltak képesek átvenni a testem minden porcikája felett az uralmat.
Mocskold be ezt a helyet is, O’Mara… mocskold be Aidennel… A hang hörögve vonult át a gondolataimon. Egy percre sem érdekeltek a szavai, egy percre sem érdekelt, hogy bűntudatot akart kelteni az az erő bennem, valahol jó mélyen. Erre születtem: bemocskolni, tönkre tenni, eltiporni. Ez volt a könnyebb út és én mindig ezt választottam.
Éreztem, ahogy Aiden ujjai könnyen fúrják be magukat a nadrágomba. Még csak ki sem kellett pattintania a gombot, olyan bő volt rajtam a ruhadarab. Könnyen rátalált a legérzékenyebb pontomra, így elhúzódtam, hogy az ajkai közé leheljek egy kicsit.
– A tiéd vagyok… – nyögtem, ahogy az ujjai végig simítottak rajtam. Elvesztek végül a sötét tincseim között, s közelebb húztak hozzá. Újabb csókban vesztem el vele, ezúttal mélyebb volt, érzékibb. Bele tudtam volna fulladni ebbe a hevességbe.
Észre sem vettem, mikor húzta el a kezét, mikor pattintotta ki a nadrágot, de az hamarosan a térdemig csúszott. A simításokra remegősen sóhajtottam fel, de éppen csak egy-egy szempillantásra szakítottam meg a csókot.
Hagytam magam mozganti. Csak a szexben voltam ilyen irányítható, de talán azért, mert Aiden puha kezei között mindig biztonságban éreztem magam. Most is csak a gyomrom remegett bele az alattunk húzódó mélység gondolatától. A testem átadta magát a mozgásának. Kicsit hátra vetettem a fejem, hogy minden porcikám az övéhez simuljon. A hangom pedig egyenesen megtöltött az erőd csendjét.
A ritmus egyre szenvedélyesebb volt. Erőteljesebb, forróbb, az eszem egészen elvette, ahogy elmerültünk egymásban újra és újra. Éreztem, hogy a bennem tolakodó érzések szép lassan ki tudnának szakadni és ki is szakadtak, finom nedvességgel borítva Aiden imádnivaló ujjait.

[2003. március 23.outfit >><< moondustA mindenség tetején állva18+hottie time]

2003. március 23.
outfit >><< moondust

A mindenség tetején állva

18+
hottie time

– A tiéd vagyok… - búgta Elliot édesen az ajkaimra, miközben egyre közelebb vontam őt magamhoz. Hirtelen nem is igazán érdekelt semmi.
- Én meg a tiéd - búgtam lágy hangon.
Nem érdekelt az sem, hogy mennyire voltunk szent helyen, nem zavart most se annyira a természet vadregényes közelsége, amit csak jobb esetben is csak messziről szerettem csodálni. Voltak benne olyan lények és állatok, amik gusztustalanok voltak, és amiktől kifejezetten undorodtam. Ezen epdig nem tudtam változtatni, pedig az emberi élet minden szarságávbal találkoztam, és azok valamiért nem voltak már olyan undorítóak. Hozzászoktam a vér szagához, a furcsa bűzös szagokhoz, amik émelyítően lepték el a Zsebpiszok-közt. Úgy éreztem, az a három év távolság a fnyűzéstől, és az eléknyelmesedett életemtől megváltoztatott, edzettebbé tett. kemény lettem, mint Hagrid talpa, ahogy Sophie szokta mondani. De a természetben voltak dolgok, amiktől egyszerűen kirázott a hideg, bár mennyi időt is töltöttem el régen szánalmas kis motelszobákban vagy porfészkekben esetleg az utcán egy járdaszegélyen ücsörögve.
Most mégis, még az se zavart vona, ha éppen egy hangya mászott volna rám, annyira belemerültem Elliot illatába, hogy a világ szinte megszűnt körülöttem. Csak érezni akartam és csókolni, szüntelen vággyal és szenvedéllyel. Minden egyes pillanatunkat, amit összeforrva töltöttünk egyre forróbbnak éreztem. És nem bántam bántam volna azt se, hogy ha el is égek.
Heves táncba keztrünk Elliottal,  ami egyre forróbb volt. veszedelmes mégis szenvedélyes ritmusban mozogtam, és egyre jobban beleborzongtam a közös táncunk bizsergető ritmusába. Halkan sóhajok hagyták el az ajkaimat miközben Elliot hátra vetette a fejét és érzéki hangjával töltötte be az erdő békés csendjét. Maximum a fák hallhatták ezt a hangot, meg az állatok, mivel már régen az emberi civilizáció felett jártunk. És lassan én is úgy éreztem, jómagam is a csúcshoz közeli állapotban vagyok. Nem akartam még, hogy véget érjen ez a szerelmes pillanat, így addig próbáltam visszafogni magam, amíg csak tudtam, amíg csak bírta a testem. Ujjaimmal érzéki simogatásokkal örvendeztettem meg Elliot másik érzékeny pontját is, miközben egyre hevesebb ritmusra váltottam. Ahogy Elliot megadta magát, nem sokkal utána én is követtem őt, halk, lágy sóhajokkal borulva rá a meztelen testére, miközben végigzakatolt rajtam a mámor.
LAssan és óvatosan húzódtam el tőle, hogy a legkisebb fájdalommal váljunk el, majd az ujjaimról finom mozdulatokkal lenyaltam Elliot minden apró finomságát, és magamhoz vontam. Nem éreztem még a hűvös szél érintését a hátamon egyszerűen csak túl volt töltekezve a testem azzal a tűzzel, ami mindeig is fűtött, ha ránéztem.
- Imádlak - sóhajtottam szerelemmel az ajkainak, miközben egy csókra fordítottam magam felé.
Egy ideig még ott pihentünk meg egymás karjaiban, és lassan úgy éreztem, ez inkább adott erőt nekem is ahhoz, hogy Elliottal együtt folytathassam a felfelé tartó sétát. Nem, szerettem volna akövetkező hajnalig húzni, így is volt olyan érzésem, hogy a fekete templomhoz este fogunk odaérni.
- Mennünk kell - súgtam csendesen, mikor már eleget pihentünk egymás karjaiban. Kicsit elhúzódtam tőle, hogy segítsek neki felöltözni, és hogy én is rendbe tegyem magamat, aztán a kezemet nyújtottam felé, hogy megkezdhessük tovább az utunkat a fehér templom felé.
Az út szép ívekkel kanyarodott fölfelé, miközben a köd borította a talajt, de legalább egy kicsit javultak a látásviszonyok. Az előbbi furcsa zajok azóta teljesen elnémultak, mindent beborított valami magasztosabb, túlvilági csend, mintha felfelé menet mi is egyre közelebb kerültünk volna valami istenek lakhelyéhez, a felhők fölé. Még egy ugatást, vagy fű zizzenést, madárcsiripelést se lehetett hallani.
- Lassan megérkezünk - suttogtam Elliotnak, miközben elkezdett kirajzolódni a ködfátyol mögül a gyönyörűre festett hófehér templom. Messziről is látszott rajta, hogy az idő őt se kímélte, ugyan olyan kopott és elhasznált volt, mint a vörös társa, mégis furcsa méltósággal emelkedett ki előttünk a ködből. A repedések is valami méltóságteljes harci sebekre hasonlítottak inkább. Ahogy felértünk az ajtó elé, ugyan úgy körbefogta a hatalmas kóbejáratot két hófehér színű sárkány, akik óvóan néztek minket. Büszke tartásuk volt, és  jobb elülső mancsukat alatt egy-egy rettenetesen szabályosra vésett márványgömb nyugodott. Odanyújtottam Elliot kezébe a koszorúkat és az áldozati dolgokat, hogy megkezdhesse a ceremóniát.
- Ügyes leszel, Nyuszus - suttogtam és puszit nyomva az arcára útjára engedtem.

◂c h i n a▸

2003. március 23.

◃aiden▹

our memories will never fade away

style: spring style ║ zene: chinese feeling

18+
egyek lettünk

– Én meg a tiéd – búgta Aiden a szavakat. Tudtam, hogy ennek megnyugtatnia kellett volna, engem mégis inkább feltüzelt. A szívem vad ritmust járt, szinte utat nyitva a szenvedélynek. Nem számított a párás levegő, a hideg víz az arcomon, ami furcsa borzongást váltott ki. De még az alattunk húzódó halálos mélységről is egészen megfeledkeztem. Csak a pillanatnak éltem, amit a hely szentsége csak tovább fokozott.
Azokban a csókokban örökre el tudtam volna veszni ott a szél lombok között végig süvítő ritmusába. A nyelvem újra és újra az övére talált és én készen álltam egészen összeforrni vele ott állva. Az ujjaim még elbabráltak a ruhájával, miközben ő a hajamat túrta. Azok a fekete tincsek is ugyanúgy az övéi voltak, mint bármi más a testemen. Mindent magadból neki áldozol, O’Mara… mindent… A hang gúnyosan csengett valahol mélyen, de én már régen együtt égtem Aidenhez. Nem tudtam gondolkodni, vagy magamra venni azokat a szavakat. Egyszerűen képtelenség lett volna.
A kettőnk tüze ontotta a forróságot, ami körbe ölelt minket a csípő és a többi testrész táncában. Olyan volt ez, mint valami ősi erő, ami mind jobban összekötött minket, hagyva, hogy elvesszünk a vágyak őrületében. Nem gondolkodtam, csak sóhajtottam és remegtem, engedve Aiden testének és a tenyere simításainak. A lehelete a nyakamon, a csókjai a bőrömön csak még jobban megvadítottak s éreztem, ahogy elmélyíti a mozdulatait. Ezen a ponton szűnt meg minden kapcsolatom a valósággal. Az égre pillantottam, ahogy hátra döntöttem felé a fejemet, de azt nem kéknek láttam, hanem ezerféle színűnek. Az ő forróságával együtt pedig az enyém is felszabadult, mintha a testünk is tökéletes szinkronban működne.
Az ujjai még hosszú pillanatokig érintettek odalent és nem váltunk szét azonnal. Volt a közös remegésben valami egészen meghitt. Abban is, ahogy lenyalja az ujjai végéről a nyomaimat… nem tudtam rá reagálni, csak egy csendes nyögés hagyta el a torkomat. Azt kívántam bár ne ért volna véget, bár beleveszhettünk volna azokkal az állatias sóhajokkal a kínai erdőségbe. Aztán, szép lassan beszökött közénk a levegő s elváltunk.
– Imádlak – lehelte az ajkaimra, ahogy magához vont. Finom csókba forrtunk össze. Ez most nem volt szenvedélyes, inkább lassú, óvatos és szerelmes. Jól esett bebújni az erős karok simításába, én is átkaroltam a testét, hogy érezze, mennyire szeretném megállítani az időt és így maradni. Aiden persze sosem hagyta volna, hogy elodázzam a felelősséget, ami miatt hegyet másztunk. Tudtam, hogy fontos az örökségem… csak nem rég értettem meg igazán, mégis ezerszer választottam volna azt a pillanatot helyett, amikor Aiden mellkasára hajtva a fejemet hallottam a szívverését.
– Mennünk kell. – Halkan, szinte súgva a szavakat emlékeztetett a küldetésemre.
Nyeltem egyet, hogy ne bukjanak ki belőlem a könyörgő szavak a maradásról vagy a visszafordulásról. Erősnek kellett maradnom Aiden mellett, hogy ne érezzen koloncnak. Ő már valami vezetője volt, ő már elért valamit, én pedig egyre apróbb lettem az árnyékában. Én őt választottam.
– Tudom… – dünnyögtem, ahogy a nadrágot kezdte el gombolni rajtam. Nem ellenkeztem, csak figyeltem az ujjai precíz modulatát. Nem vetkőztetett le annyira, hogy nehéz legyen visszahúzni rajtam a ruhát. – Végig fogom csinálni. Felelősséggel tartozom értük. – Mondtam s ahogy befejezte a gombbal való kínlódást, lehajoltam, hogy felvegyem a földre hullott pulóveremet. Óvatosan bújtam bele, hagyva, hogy összeborzolja a hajamat az anyag. Közben őt figyeltem, amint öltözködött.
– Érzem, hogy képes vagyok rá. De csak úgy, ha az életem értelme mellettem van.
A felém nyújtott kezet elfogadtam. Az ujjainkat megint összefűztem és sántikálva, lassan, de mentünk feljebb és feljebb a lépcsőkön. Az út nem volt egyenes, ráadásul egy-egy szakaszon a föld egészen beborította a fokokat, míg máshol úgy tűnt, nem rég takarították le. A szél is megerősdött körülöttünk. Néma csend vett bennünket körbe, de ez amolyan magasztos csend volt.
– Lassan megérkezünk– Jegyezte meg Aiden, ahogy a fehérre mázolt templom szinte kivilágított az őt körülvevő párás ködfelhőben. Gyönyörű volt minden ívével és árnyalatával. A kopottság nem csorbított a méltóságán, sőt egyenesen növelte azt. Oda akartam futni, megérinteni a repedt falakat… de tisztelettudó voltam. A lépteim lassúak voltak. Az ajtó előtt a két sárkányforma szobor irányába meghajoltam összeszorított tenyerekkel, ahogy Fen mutatta.
– Ügyes leszel, Nyuszus – mondta. Finom puszit nyomtott az arcomra, én pedig egész egyszerűen elhittem neki. Muszáj volt. Valakiben bíznom kellett, ha már magamban a szavaim ellenére sem voltam teljesen biztos.
Átvettem Aidentől a koszorút, amit az egyik sárkány fejére tettem, aztán ugyanígy a másikkal is. Az ételt pedig, mint áldozatot szintén bemutattam. Valami változott, majd az ajtó reccsent egyet is kinyílt.
Odabent minden hófehér és aranyszínben pompázott. Ahogy végig sétáltunk az öreg, recsegős padlón egy hatalmas, arany tigrist ábrázoló szobor elé sétáltunk. Egyelőre hangot nem adott ki, így imádkozva álltam meg előtte. Ezúttal jobban koncentráltam, erősebben mantráztam gondolatban. A Lee családért… a Lee családért jöttem ide… Ezeket a szavakat ismételgettem újra és újra lehunyt szemekkel, míg erőteljes, morgó hang nem töltötte meg a csendet. Éreztem, hogy a fény változik körülöttem, felnéztem hát. A templom belsejét aranyló fény töltötte meg, apró, porhoz hasonló pöttyök formájában. Mégis csak volt itt mágia, de egészen más, mint amire számítana egy angol származású varázsló. Nem volt vibráló vagy erős, inkább békés és megbúvó.
– Muci… szerinted elfogadott a templom? – Kérdeztem csendesen és kinyújtva a kezem, megérintettem a morgó szobor mancsát. Az elhallgatott és hangos purr-purr vette át a helyét.

[2003. március 23.outfit >><< moondustA mindenség tetején állva18+hottie time]

2003. március 23.
outfit >><< moondust

A mindenség tetején állva

18+
hottie time

Szerettem volna még, ha miénk lett volna az idő. DE az idő csak arra volt jó, hogy vonalakat fessen az emberek bőrére, és sosem uralhattuk teljesen. Mégis egy részem most is azt kívánta, mint oly sok alkalomszor már eddig, hogy bárcsak több időm lett volna. Több időm Benjaminnal játszani, amíg még meghetettem volna. Kimenni vele a Roxmorts utcáira. Többet játszaní a húgommal, és többet beszélgetni az apámmal, aki tallán még az öcsémnél jobban is képes volt belém látni, mégsem vettem észre, hogy mennyire szeretett. És bárcsak több időm lenne most ebben az idillkus csendben még egyszer összebújni Elliottal, elusttogni ezerszer is a nevét, hallgatni az édes sóhajait, amikor összeforrt a testünk. De tudtam, hogy most nem volt ideje a pihenésnek, mert fontos dolgunk is volt. Így hát a szenvedélyünk lángjai lassan kihunytak, csak anynira, hogy ne akarjunk minden bokornál megállni, és tovább haladtunk felfelé, a gyönyörű fehér templomhoz.
– Végig fogom csinálni. Felelősséggel tartozom értük.  - válaszolt ELliot, miközben összeszedtük magunkat és lassan nekikészültünk az induláshoz. Csak bólintottam és elhúztam egy bíztató mosolyra a számat. Tudtam, hogy több belső erő is lakozott benne, mint ahogy ő hitte magáról. talán ezt is megláthatta benne a családja. talán csak ez volt az a pont az életben, amikor neki is egy kicsit fel kellett nőnie.
– Érzem, hogy képes vagyok rá. De csak úgy, ha az életem értelme mellettem van - tette hozzá én meg magamhoz húztam egy ölelésre.
- Hát persze, és el se fog az életed szerelme mozdulni mellőled - bólogattam és nyomtam az arcára egy puszit, majd nekivágtunk az útnak. Nem volt már olyan messze, de éreztem, hogy ez a kis pigenő is legalább anynira megtette a hatását, hogy nem kellett állandóan felfelé kapaszkodnunk. Így jobban is tudtunk haladni, minden belső és külső sérüléseink ellenére.
Méltóságteljesen állt az emelkedésen, beleburkolóva a köd és az alacsonyabban úszó felhők ölelésébe. Láttam Ellioton is, hogy rá is milyen lenyűgöző benyomást keltett. Volt ezekben a templomokban valami túlvilági, valami nemes kisugárzású, hogy az ember egyből valamiért aprónak érezte magát. Még én is, pedig az egóm nem volt éppen a legalacsonyabb.
Bíztatóan megszprítottam még a kezét, a szavaim után, hogy egy kicsit több erőre kapjon, és kiverje  afejéből a röhögő disznót. Láttam a csillogó szemét, láttam benne a bizonytalan tétovázást, de tudtam, hogy megteszi, amit meg kellett tennie. bíztam benne, és így ő is bízhatott bennem. Erőt adtunk egymásnak, és talán ez is erősebbé tehette a köztünk lévő köteléket. Odalépett a két szoborhoz, ahogy az előző templomnál tette, és ők elfogadták az áldozatát, így hát beléphettünk a méltóságteljes, gyönyörű - bár kissé megviselt - templomba.
Elliot odalépett középre és most mintha az imátkozást is már látszóag is komolyabban vette volna, mint az előzőt. A szobor nem nevette ki, sőt a szobor elégedetten morrant egyet. Én is ezt tettem volna a heéyben. A kölülöttünk lévő mágia tiszta volt és varázslatos, szinte formát is ölthetett volna a levegőben. talán a muglik is érezhettek itt valamit, azért építették ide ezeket a gyönyörű temolomokat.
- Biztos vagyok benne, hoyg elfogadott - léptem közelebb és valami tiszteletteljes üdvözlést ejtettem én is a szobor felé, ami ismét elégedetten dörmögött egyet. Kézen fogtam Elliotot. - Ezt még én is elfogadtam volna - tettem még hozzá, magborzolva ELliot haját. Innen nem kellett úgy elmenekülnünk, mint a vörös temolomból. Azért hátha a végén a szellemek, megbeszélik egymás között és elfogadják Elliotot, az első bakija ellenére is. Lassan kihúztam onnan, hogy meginduljunk az aranytemplom  felé. Az utat hozzá sárgásbarna út jelezte, mintha csak az a bizonyos sárgaköves út lett volna az Óz meséből.
- Már nem kell sok hátra - mondtam bíztatásul. - Eddig nagyon jól csinálod, nyuszi.
Reméltem, jhogy nincs olyan messze az utolsó két templom. Ezek után csak feküdni és aludni lesz jó.