Cserben hagytak az italok. Ezt a mocskot már nem mossa le sem alkohol, sem mindenféle idegölő, édes mérgek. Talán a  tenger összes vize sem. Bosszús csalódottsággal lóbáltam a lábamat a több méter magas sziklafal pereméről, és a látványban próbáltam végső menedéket keresni, míg végre az elfogyasztott mindenféle el nem veszi az eszemet végleg.
Szóval elmerengtem a felemelkedő napkorongon. Olyan gyönyörű, fényes, a fekete víz fölött éles kontraszt az arany izzásával… De megvakít. Igen, az arany elveszi az ember szemét. Különben láttam volna, mi lesz ennek a vége. Apám tervének is, meg az életemnek is. Visszacsengtek a fülembe tárgyilagos szavai.
- Most, hogy Ophelia nincs útban, foglalkozhatunk Philippel. Ő lesz a következő.
-A következő, akit elteszünk láb alól?
Akkor még lelkesen kérdeztem, és suhogva forgattam meg ujjaim között a vékony akácpálcát, cselekvésre készen.
- … A következő vőlegényed.
Az ujjaim megtorpantak, a pálca még továbblendült, úgyhogy kiesett a kezemből, és nagyot koppant, majd tovagurult a fekete márványlapokon. Az arcom felért egy kérdéssel. Egy éles, egy értetlen, felháborodott, teljesen összezavarodott kérdéssel, de apám képét látva rá kellett jönnöm, nem is veszi észre. Vagy nem akarja. Vagy csak betudja annak, hogy a mindenféle elmedító szerek feloldották az agysejtjeim nagyját már.
- Hogy micsoda…?
Halkan, zümmögve hitetlenkedtem, s ő megmagyarázta újra, jeges nyugalommal. Hozzámegyek Philip Rowle-hez. Most, hogy Ophelia már nincs útban, s vállalható ideje a föld alatt rohad már, el is lehet intézni. Szűk körű szertartás lesz, majd gyors és eredményes nászéjszaka, Ez egy kézenfekvő módja a családjaink egyesítésének. Lesz törvényes örökös. Továbbmegy a státusz és a vagyon. Mindenki megkapja, amit akar. Mindenki…
- Ugye nem fogod játszani a sértett áldozatot? Ugyan, nem mindegy az neked, kinek teszed szét a lábad? Voltál már rosszabbakkal meg öregebbekkel is. De gazdagabbakkal nem hiszem - tette hozzá jót derülve a saját nagyívű viccén, és belőlem is kitört valami hisztérikus hang, amit e gesztusként is lehetett volna értelmezni. Aztán valóban, elkapott valami görcsös röhögés, s közben a fejemet ingattam. Tiltakozásképp, de talán nem az utolsó burkolt kérdésre. S talán csak azért, hogy a szemembe minden különösebb értelmes ok nélkül gyűlő könnyeket elhessegessem. Mert valóban, mindenki jól jár, aki akar bármit. De én… Én már nem akarok semmit. Nevetve hagytam el apám irodáját, hangomtól visszhangzottak a folyosók. Abba se hagytam, míg ide nem értem, a kedvenc helyemre. Már tudom, miért szerettem annyira.
Elhajítottam a kezemből a kiürült bájitalosüveget, bele ebbe az emlegetett semmibe. Néztem, ahogy a finom kristálytest egyet villanva a napfényben lezuhan, s a sziklákon alant  szikrázó szilánkokká robban, ahogy az összes előző is. Aztán már mozdulatlanul fekszenek ott az apró darabok a sziklán, sziporkázva, mint a csillámpor. Példát veszek majd róluk, s azt képzelem, én is így érek véget. Bár a valóság nem ez lesz, de ez volt az utolsó palack. Most én jövök.
Oh,  bárcsak lenne még… Még túlságosan tudatomnál voltam. Az adrenalin tette, vagy tán a sokéves bájitalfogyasztási rutin, mivel a szervezetem megszokta már a mérgeket, s megtanult valami mód ellenálni azoknak. Mindegy, de talán nem is baj. Mindig is akartam tudni, milyen repülni. Ha csak egy pillanatig is, s ha emlékezni nem fogok már rá, de szabadon, saját akaratból, eltépve azokat a bizonyos csinos, csillogó aranyláncokat…
Tekintetem a szandálomra tévedt. Drága, gyászosan ébenfekete bőr, és szikrázó aranylánc volt az egész. Tökéletes a mai naphoz. De azért előre hajoltam, s letéptem az egyikről, majd a másikról is a díszként ráaggatott kis aranylakatot. Megbillentem a mozdulattól, de az életösztönnel még nem beszéltem meg a tervet, s egy görcsös, hirtelen láblendítéssel visszanyertem az egyensúlyom. Csakhogy az egyik szandál lesiklott a lábamról, és elrepült az is, valamivel messzebb, nem az üvegek után, hanem kicsit messzebb. Rezignáltan követtem tekintetemmel az útját, de lassan fogtam csak fel, hogy ez nem a sziklák közt végezte.
Valakit fejbevágtam vele. Hangosan kiröhögtem. Micsoda slussz poén lett volna, ha mondjuk a tűsarok a halántékába áll, és belehal ő is az én tervembe. A széles vállak, a sudár termet azonban magára vonta értelmesebbik figyelmem is. Ismerős alak volt.
- Remélem nem szándékozik megismerkedni onnan a hullámokkal, kedves páciensem.
Jé, a pszichodoki. Kis esélye volt, hogy találkozzunk épp most, épp itt, de még kevesebb, hoyg ebben a delíriumos állapotban felismerjem. Mégis… A hangja, és az egész személye valahogy átverekedte magát a bennem tomboló mérgek hullámain.
- Sajnálom, hogy munkahelyi kudarca leszek. Ne vegye magára, nem személyes!
Visszakiabáltam, keserédes, csengő nevetéssel kísérve. Aztán iszonyodva néztem, ahogy valami négylábú, szőrös malac vagy mi, felkapja az én csodálatos, meseszép tűsarkúm, majd vadul morogva rágni meg csapkodni kezdi, és elfut vele.
- Hé, hozd vissza azonnal! Az egy kibaszott Versace! Egy kisebb vagyon! Abban akartam meghalni! Hé!!!
Előredőlve kiabáltam, és mérgesen ráztam az öklömet, ami nem volt egy különösebben stabil helyzet. S a bennem lötyögő gonosz folyadékok erre még rá is erősítettek egy, a világ óvatos, de alamuszi megbillentésével.
Elvesztettem az egyensúlyom, és lefordultam a peremről, ahol ültem. Bár le éppen nem zuhantam, mert alább volt egy másik kiszögellés, amibe megtámaszkodott véletlenül a lábam, de mostmár csak az tartott fenn, hogy valahogy a kezem még ösztönösen kapaszkodott. Én pedig nem fogom meggyőzni róla, hogy továbbra is tegyen így…

- Addig nem lesz az, amíg életben vagy.
Ettől kesernyés mosoly futott végig ajkaimon. Majdnem sajnáltam őt. Túl rendes fickó volt. Lehet, hogy ezért kíméltem meg idáig magamtól, s ezért jártam hozzá időről időre csacsogni buta semmiségekről anélkül, hogy megpróbáltam volna valamilyen módon kirúgatni. De ha a kutyája tönkreteszi a cipőmet, lehet, hogy ki fogom. Mondjuk azzal, hogy levetem magam innen.
De az életösztönök még dolgoztak, ő pedig gyorsan futott. Hű, de gyorsan! Egy pillanat alatt ott termett felettem, és felhúzott a peremről. Sőt, egyenest magára rántott. Ez már beszéd! Ilyen testtel meg lehet győzni róla bárkit, hogy visszaforduljon a szakadék széléről. Ahogy ott álltunk, s a karjai körém fonódtak, az járt a fejemben, hogy ez lehetne akár egy nyálas magazinjelenet is. Lehetnénk mi a sablonos, boldog párocska, akik a napkeltében meg a csodás kilátásban gyönyörködnek ölelkezve. Kívülről nézve a karjai ugyanolyan erősek lennének, a vonásai ugyanolyan megnyerőek, a hangja ugyanolyan igéző, az illata ugyanolyan bódító. Ha csak ezt a pillanatot nézném, nem tudnám, hogy ő a gyógyítóm, akinek a munkaköri leírásában van a kezelésem. Nem foglalkoznék holmi rámkényszerített frigyekkel egy gusztustalan öregemberrel. De ahhoz nem ittam eleget, hogy ezt elfelejtsem. Így mikor elhúzódott tőlem, lassú mozdulattal végigsimítottam széles mellkasán a kezemmel, s fanyar somollyal hagytam, hadd menjen.
- Te aztán szerencsés egy nő vagy. Mindig ilyen könnyen megúszod a halál torkát?
- Csak ha ilyen kéretlen megmentőm akad.
Keresztbe fontam volna a kezeimet, de még azelőtt kaptam közéjük egy rettenesen megrágott lábbelit. Undorodó fintorral fogtam két ujjam közé a szebb napokat megélt holmit, melyről egy csepp kutyanyál indult útnak nyúlósan a föld felé.
- Kedvel téged.
Most a kutyára néztem ugyanúgy, kicsit szúrósabban. Helyes egy dög volt, mókás fizimiskával. De megölte a Versace-t, úgyhogy haragom nem kímélte őt.
- Sajnos ez nem kölcsönös.
Majd egy laza mozdulattal elhajítottam a szandált, vissza a mélybe. A kutya repülőrajtot vett, és elnyargalt vissza a part felé, nyilván, hogy visszaszerezze a szajrét. Legalább nem egyenest levetette magát a szikláról, volt annyi esze, hogy körbe lefusson az ösvényen.
- Bár meg kell hagyni, jó az ízlése.
Odaléptem közelebb Matthez, egyenesen a füstbe, s azon keresztül bámultam rá nagy, barna őzikeszemekkel. 
- Cipőben… Emberekben… Gazdikban…
Hogy egyértelműsítsem, melyikben osztom leginkább a kutya véleményét, finoman hozzásimultam az utóbbi nevezetthez, majd egy szemtelen mozdulattal kivettem a cigit a kezéből, s miközben végig fogvatartottam a pillantását, egyik kezemmel érzékien az ajkaim közé vettem a karcsú, fehér hengert, beszívtam, majd lassan, közelről a képébe fújtam a kormos füstöt. A másik kezemmel a nyakkendőjét fogtam meg, annál fogva húztam magamhoz. A felkelő nap fénye egész narancsosra színezte a gomolygást, ami körbelengett minket.
- És mondd, Te is úgy vagy velem, mint ő? - kérdeztem duruzsolva, aprót bicentve a csatangoló négylábú felé, de közben nem véve le a pillantásom szép vágású, zöld szeméről. Bár nem maradt már nálam semmi, amit még segítségül hívhattam volna azügyben, hogy elfeledtesse velem apám aljas húzását, vagy az egész helyzetem, de volt itt még valami, amivel elterelhettem róla a gondolataim. Vagyis… valaki. Matt…

Én ebben vagyok jó. Mindent lángba borítok magam körül, had égjen a világ, én úgyse érzem. Szegény Shelby, tényleg ő az első, akit kicsit szánok, amiért meg fogja égetni magát velem.
- Szakmai ártalom.
Sötét mosollyal helyeslek a füllentésre, mert annyi, de annyi szakmabelivel volt már dolgom, de ilynféle ártalmat csak nála tapasztaltam. Pedig igazán, nem tűnik a munka hősének. De az enyémnek most egy kicsit igen. A segédje ugyan nem egy szintén helyes, fiatal srác, hanem egy ráncos, nyálas, büdösszájú kutya, de hát mi tökéletes az én világomban? Így legalább nincs tétje annak, ha elbaszom.
- Ellenálhattalan vonzódást érzek egy különleges nő iránt? Azt  hiszem mondhatjuk, hogy így van.
A nyakkendő finom szövete körül megfeszütek kecses ujjaim, de a szövet már nem feszült, mert nem volt már akkora a távolság. Az ajkaink összeértek, de az enyém közben sötéten felfelé gördbült. Nem most csókoltak meg először elbűvölt férfiak és azt hittem, ez is olyan lesz, mint a többi.
De az a többi, az mégsem Matt volt. Ő bizarrul sokat tudott rólam. Semmi fontosat, vagy veszélyest nem meséltem el neki persze, s eddig a pontig azt hittem, csak bugyuta gyerekkori meg mindennapi dolgokat mondtam neki magamról. De ahogy ilyen közel kerültünk, és ahogy már régen nem érzett kellemes borzongás cirógatta végig a bőrömet, rájöttem, hogy rajta kívül soha, senki nem hallotta ezeket az apróságokat. Hogy ő valaki olyan Nellie Nottot ismer, aki nem gyilkol, nem áruló, nem valaki más rabszolgája, nem elmebeteg … Csak egy átlagos nő. Amilyennek lennem kéne. De hát a valóság nem ez sajnos. A valóságot én mindig elbaszom, Shelby pedig ellenállhatatlan.
Szóval ahogy az arcomon végigcirógatott az érintése, felcsapott a tűz tényleg, az elszabadította az igazi pusztító forróságot. Ahhoz képest a minket körülvevő nap fénye is haloványnak tűnt. A nyakkendő anyaga újra megfeszült, odakötöttem szinte vele magamhoz, a másik kezem pedig a férfi derekára vándorolt, hogy finoman, de ellentmondást nem tűrő akaratossággal vonjam magamhoz. Nem is tudom, hova tűnt a cigaretta, a körülöttünk terjengő kesernyés füstszag sem biztos, hogy abból az izzásból jött már.
Talán veszélyes ez. Végülis a paciense vagyok, az első gyógyító, aki számára kiszolgáltatott. De olyan jól tudott hallgatni… Tudtam, hogy megérti azt is, amit nem mondok ki, mert azért emlékszem én, hogy milyen körökben is láttam őt. Megsejtettem azért, hogy az ő átlagos férfi (és rohadt jóképű) álarca mögött is van valami hasonló, mint az én maskarám alatt. Úgyhogy úgy terveztem, megnézhetnénk, mi van a ruhák alatt. Szemtelenül bátran tévedt a kezem hátul az inge alá, hogy ott tapogatózzon tovább.
Nem tudom, meddig jutott volna el, vagy meddig hagyta volna, hogy én lépjek a tettek mezejére. De egy biztos, a füstszag egyre gyanúsabb lett, és bár én kicsit tompa, meg szédült voltam a bennem forrongó tudatmódosítóktól, s főleg Matt közelségétől, azért egyszerre nekem is feltűnt, hogy ez nem csak képzelt koromfelhő. Kesernyés, égett szag csapta meg az orromat. Kelletlen, elégedetlen duruzsolással szakadtam el a férfitől egy pillanatra, hogy aztán észrevegyem a körülöttünk gomolygó fekete fellegek forrását.
- Hoppppppáááá - sóhajtottam elnyújtottan, igazából kiröhögve felelőtlenül az egészet, hogy az imént elejtett cigarettacsikk Matt háta mögött végülis felgyújtotta az itt növő gyér, száradt aljnövényzetet is, meg a férfi nadrágjának szárát is. Nem nagyon érdekelt volna, mással akartam foglalkozni.
- Na mindegy, nézzük meg, vajon a kutyádéval ellentétben vajon a Te vonzalmad viszonzásra nyer-e…
Halkan duruzsoltam, és már hajoltam, hogy újra összeforrjunk, s most én csókoljam meg. Kit érdekel még egy kis tűz, nem igaz? Vajon örökké élni vagy örökké égni?