Ebédlő

A házhoz tartozó ebédlő még magán viseli a régi ház nyomait. A gerendák, a régi tűzhely most is tökéletes dísze a háznak, ráadásul a hatalmas asztal, amit itt helyet kap, bőven elég a népes család ellátásra, sőt még a vendégek is könnyen helyet kaphatnak körülötte. Ez a családi élet központja, ahol mindenki együtt eszik, egyszerre beszél és hangoskodik. Gyakran az itt töltött idő hatalmas káosznak tűnik.

Mimimimimi?!
▪ 2003. június 27. ▪

Flora


simple rainy day

Odakint egésznap esett az eső… vagyis egész reggel. Nekem reggel, mert már tizenegy óra volt, én meg még mindig a müzlimet készültem tejjel felönteni. A szokásos íztelen vacakot, amit anya csak azért vett, mert ez volt a legolcsóbb és legalább kitöltötte a gyomrunkat. Csak nem rég jöttünk haza a Roxfortból, még nehéz volt megszokni, anya és apa meg a két kisebb testvérünk elmentek a nagyszüleinkhez… mi meg itt maradtunk Florával, hogy várjuk Domot, a bátyánkat, aztán majd csatlakozzunk.
– A Roxfortban ezerszer jobb a kaja… – panaszkodtam álmosan és közben megkevertem a müzlit, ami már addigra eléggé átázott a tejtől. Egy kanállal a számba vettem, majd azzal a lendülettel köptem is ki, ugyanis félre nyeltem. Hangos prüszköléssel dobtam le a kanalat, majd ragadtam meg a pánik okát.
Az asztal közepén ugyanis ott volt a Szombati Boszorkány, amit újabban mindenki olvasott itthon. Még anya is, bár neki a képek még csak fikarcnyit sem mozdultak meg benne. Az csupán a varázslók számára volt látható.
– MIAFASZ? – Üvöltöttem fel köhécselve, ahogy felfogtam, hogy az a pózoló pasas a képen Oliver Smith professzor, méghozzá teljes morcos valójában. De nem is az arca rázott meg, aztán már megszoktam tőle. Akkor is ilyen volt, mikor a folyosón ment végig, majd kiugrott a szívem tőle.
– MIAFASZA? TE ROHADÉK! – kiáltottam fel és akkorát csaptam az asztalra, hogy a kanál kiesett a tányérból. Persze a szemeim azonnal könnyesek lettek, mintha valami dedós lennék, akitől elvették a játékát. Engem unikornisokkal, meg romantikus sétákkal, csókokkal, összebújással ámított. Erre a címlapon az állt, hogy „A Roxfort pofátlanul sármos Bájitaltan professzor június 30-án veszi el menyasszonyát.”
Ingerülten téptem fel a magazint, hogy aztán örült módon lapozzak a cikkhez, ami amúgy irodalmi mesterműhöz képes meglehetősen rövid volt. Az oldal nagyrészét egy cseppet sem szimpatikus boszorkány csücsörítő képe foglalta el. „Miss Black a legújabb francia divatnak megfelelően választotta ki bájos menyasszonyi ruháját, hogy 2003. június 30-án kimondja a boldogító igent Mr. Oliver Smith-nek, a híres bájitalmesternek, a Roxfort tanárának. A helyszín pedig nem más, mint am inden évszakban pompás Blenheim Palace, Oxfordshire-ben.”
A gondolattól öklendeznem kellett és amit le is nyeltem… azt a három falatnyi akármit, már jött is fel. Odarohantam a mosogatóhoz, még mindig szorongatva a magazint, hogy a gyomortartalmam a fehér porcelánon landoljon. Aztán jött a sírás, mintha tényleg valami dedós lennék és annak ellenére sem tudtam visszafogni, hogy tudtam, Flora ezt bizonyára észrevette.
Remegve bámultam a tejes valamit, aztán megnyitottam a csapot. Nem azért, hogy eltakarítsak, hanem hogy megmossam a szememet. Nem akartam, hogy a nővérem ezt lássa… mert… mert nem tudhat semmit arról, ami közöttem és a professzor között van. Így is épp elég szégyen volt ez. Nem akartam, hogy még azt is tudja, elhittem mindent, amit az az ember nekem mondott és amit velem tett. Megházasodik. Szórakozott velem. Végig csak szórakozott.
– Francba… – még több könny szakadt ki belőlem. Nem is érdemelte meg, hogy miatta sírjak. Így sétáltam vissza az ebédlőbe, huppantam vissza a székembe a magazinnal együtt és csak bámultam azt a nőt. Csinos volt, gazdag, talán okos is. Mindene megvolt, ami nekem sosem.

Mi újság?

TO; F L O R I A N
20003. június 27.

Az eső miatt már kora reggel kipattantak a szemeim, hiába nem kellett volna felkelnem. Már hatkor felkeltem, Henriettenek és Henrynek reggelit csináltam, mielőtt anyát halálba nyaggatják, mielőtt ő is rendesen felébredne. A családom többi tagja nem alszik anniyra rosszul esőben, mint én. Nem tudom, mi az oka, de nyugtalan vagyok, és forfolódom. Nagyon ugyekeztem Henriettet nem felkelteni, de hol a jobb oldalamra vergődtem, hol a balra. Aztán hason is megpróbáltam, és háton is. Semmi sem volt elég kényelmes ahhoz, hogy visszaaludjak. Sürögve forogva közlekedtem a konyhában. Kávé, müzli, tej.  Amint anyáék elmentek, a reggeli maradványait, és a nappalit pakolom össze. Morzsa, morzsa mindenhol. Amikor már nincs a dobozban sok, az alja össze vissza törik, és mikor kitöltöd, a vége is ilyen morzsa szerű, ami aztán összekeverdik a tejjel, és olyan fura állaga lesz. Idő közben Florian is felkelt, ő is a müzlit lapátolja. Tudom, hogy nem szereti, a kicsik se szeretik. Én felturbózom vaníliás cukotral, amit a fagyizóból hozok. Hm...talán van is még nálam a táskában...
-A Roxfortban ezerszer jobb a kaja… Együttérzően pislogok rá, pontosan tudom miről beszél. Huncut mosoly kúszik az arcomra, hátha a vanília. Bíztatóan megérintem a karját.
- Na várj csak, lehet, hogy tudok segíteni kicsit felturbózni...
A szobám felé indulok, úgy emlékszem,, oda dobtam le a táskámat. Egy sötétzöld oldaltáska, sok praktikus kis zsebbel. A bal szélsőbe rakom az ilyen kis édességeket, amiket persze csan engedéllyel, elhozok. Ahogy távolodok az ebédlőtől, hallom Florian hangján, hogy valami nem tetszik neki. Biztos az asztalon lévő Szombatit olvassa, amit én még nem is olvastam. Mire a szobába érek, már csapkodás hangjait hallom. Berepült valami darázs? A gyomrom kicsit megfeszül, mert nincs bajom velük, akkor, ha mikor én a laksban vagyok, ők kint. Lehet, a lovak miatt vettem át ezt a félelmet. Egyszer az egyik lovat megcsípte egy méh, és majdnem leestem. A táskámban kezdek kotorászni, de nem találom a tákában. Elfogyott volna? A kis éjjeliszekrény felé indulok, kinyitogatom a fiókokat. A legfelsőben találok még kettő régebbi zacsival.
- Pillanat, meg is van! Remélem, még nem etted meg, mert hidd el, ezzel tényleg jó!
Rgy vidám szökeléssel, és egy csúszással sietek vissza az ebédlőbe, de a szemeim elfelejtenek pislogni. Először csak az tűnik fel, hogy olyan a szeme, mintha...miintha sírt volna. Dehát az előbb még...
- Flor, baj van? Nem tudom mire is gondoljak, darázs sehol, semmi zümmögést nem hallok, bár az is lehet, hogy csak az eső nyomja el. Mintha csak dézsából. Közelebb avászkodom, hogy rájöjjek, mi a baj, ami olyan rossz, hogy sírjon. Visszaül, a kezében a Szombatival, én pedig még mindig csak állok ott némán, kicsit talácstalanul, kezemben a cukorral.
- Öhm..fura zajokat hallottam. Mi történt? Hoztam vaníliás cukrot a...
Itt elhallgatok. Bámulja az újságot, az arcára pedg olyan különös kifejezés ül, mint aki mindjárt elbőgi magát.
- Sí...sírtál? A szemem aggódóan kikerekedik. Leülök mellé, a cukrot az asztalra teszem, nem tudom, mennyire segít a helyzeten. Nem akarok az arcába mászni, hogy jól megnézzem, mi az amin enynire kibukott. Valami nő képe van ott, de nem ismerem. Valami híresség? Meghalt, vagy beteg? Nem is tudom, láttam e már ennyire kiborulni. Az feltűnt, hogy kicsit mintha furcsábban viselkedne az év vége óta, de hogy a sírás kerülgesse, az  nem oké.

Mimimimimi?!
▪ 2003. június 27. ▪

Flora


simple rainy day

– Pillanat, meg is van! Remélem, még nem etted meg, mert hidd el, ezzel tényleg jó! – Örültem, hogy Flora nem volt a konyhában, mert akkor végig nézhette volna, ahogy rosszul leszek és elbőgöm magam.
Remegve szorongattam a Szombati Boszorkány aktuális számát. Három nap… és Smith valakivel összeházasodik. Hihetetlen információ volt, ahogy azt a nőt bámultam. A gyomrom őrülten kavargott, pedig már kihánytam, amit kitudtam, de úgy éreztem, ha lenne még bennem valami, akkor az feltörne.
Ahogy meghallottam a nővérem lépteinek a hangját, azonnal megszívtam az orromat és nagyokat pislogva próbáltam meg befejezni a sírást. Éreztem, hogy nem megy, ezért végig simítottam az ujjammal a szemem alatt. Nem akartam, hogy ilyennek lásson, akkor be kéne vallanom mindent, a családom pedig egyszerűen nem tudhatta. Nem akartam szégyent hozni rájuk.
– Flor, baj van? – kérdezte, ahogy visszajött.
Rá sem mertem nézni. Erőteljesen koncentráltam az újságra, mintha valamit fontos lenne benne. Csak egy gazdag lotyó volt benne, akinek bizonyára mágiától néz ki úgy az arca, mintha angyalok faragták volna… hozzá képest egyszerűen senki voltam. Nem csoda, hogy Smith el akartam venni ezt az Aurora Blacket. Kész modell volt, ráadásul még a mosolya is kedvesnek tűnt a képen, amin a milliókat érő cipőjét mutogatta.
– Öhm..fura zajokat hallottam. Mi történt? Hoztam vaníliás cukrot a... – megszólalni sem tudtam. Éreztem, amint egy gombóc ült meg a torkomban. Nem voltam képes kipréselni magamból a szavakat, de végül csak ránéztem. Éreztem, hogy a pilláin, az arcom még mindig könnyes. Az is kész csoda volt, hogy nem zokogtam fel hangosan.
- Sí...sírtál? – kerekedtek el Flora szemei. Hirtelen odahuppantam mellém és belenézett az újságba. Nem akartam, hogy lássa azt a nőt… bár az még mindig kényelmesebb volt, mintha Smith arca lett volna az oldal közepén. Őt csak a laptetején mutatták, egy egészen apró kis képen, amin apró mosoly bujkált az ajkai szegletében, mintha képes lenne ilyesmire. A képen lévő mása nem is hasonlított rá.
– Csak allergia. – Hazudtam. A hangom rekedt volt, mint az embereknek általában sírás után. Aztán csak letettem az újságot és visszapillantottam a reggelire szánt, szétázott müzlire. A szüleimnek nem sok pénze volt, ezért előttük sosem panaszkodtam az ételre… mi nem olyanok voltunk, mint Smith vagy a Black család. Nem cikkeztek rólunk, nem érdekelte volna az embereket az sem, ha én veszem el a szomszéd tehenészlányt – nem, mintha ilyesmit terveztem volna.
A tekintetem az újságra vándorolt megint. Nem tudtam elszakítani magam attól az átkozott cikktől, ami tételesen sorolta fel, miért is olyan szerencsés Smith professzor, amiért helyettem ezt a nőt választotta. Még csak azt sem mondta, hogy többé ne beszéljünk… még az indulás előtt is megcsókolt, mikor utoljára tudtunk kettesben lenni.
Hülye voltam. Nagyon, nagyon hülye. Mégis kinek kellett volna valaki… valaki olyan, mint én. Még csak helyes sem voltam, nem ismertem a divatot.
– Biztosan éppen nyílik az a bigyó… – nyeltem egyet, de ahogy magam elé akartam húzni a tálban a müzlimet, csak beleütöttem véletlenül, majd az egészet levertem a földre. – Fenébe…

Mi újság?

TO; F L O R I A N
20003. június 27.

Bár megkérdezem baj van e, de egyértelmű, hogy van valami baj, csak azt nem tudom, mi. Könnybe lábadt szemekkel pislog. Igazán aranyos, ahogy az ujjaival próbálja eltörölni, ami kicsorog. Igyekszem innen belepislantani az újságba, a nőt nézem. Egy szép arcú, gazdag valaki. Újból Flor arcára emelem a tekintetem, már majdnem megölelem, de viszafogom magam. Csak..nem..Flor csak nem....ebbe a nőbe? Háát, mondju azt hiszem, megértem, de azért van némi korkülönbség. Jó, oké, azért van olyan fess negyvenes színész, akit ha látok, az én szívem is gyorsabban ver, de ennyi. Sírni mg nem sírtam színész miatt. Bár egyszer, anya azt mesélte, hogy nagyon ki voltam bukva, 5 évesen, mikor az egyik sorozat színésze, valami Jeff meghalt. Nyugodjon békében, bárki is az, mert nem emlékszem rá.
– Csak allergia.- Allergia. Érdekes, az előbb még nem volt semmi baja. Se egy tüsszögés, semmi vérben forgó szemek. Felvonom a szemöldököm, nem ver át, látom, hogy sírt. A nő miatt? Mást nem igazán látok az újságon. Valami esküvői cikket olvas. A hangja is olyan rekedt, mint Henrynek, mikor jól kisírta magát, aztán kikönyörög még egy fél órát alvás előtt. Jól ismerem a sírás utáni a hangot. És a visszafojtott sírás hang még feltűnőbb.
– Biztosan éppen nyílik az a bigyó… Aham, az a bigyó. Összevonom a szemöldököm, ez a gyanakvó nővér nézésem. Mindig rájövök, ha valamelyik sumákol. Szinte a levegő is vibrál ilyenkor.
- Persze, én meg az angol királynő vagyok álruhában. Kétségbeesetten nézem a kis müzlis tálát, aztán az újságot, majd Flort. A vigasztalóbb hangnemem veszem elő, mert elég rossz így látni az öcsém.
- Flor csak nem...csak nem vagy szerelmes?
Flor szerelmes. AZ öcsém szerelmes. Ó, ez olyan aranyos! Kár, hogy egy olyan nőbe, aki épp férjhez készül menni. Biztos van a Roxfortban is jó csaj az évfolyamából. Egy cuki hugrabugos, vagy hollóhátas. Florian meg helyes fiú.
- Tényleg szép ez a nő, de...most megy férjhez, látod? Ehhez a....
Próbálom megkeresni a pasas nevét. Valami Oliver Smith.
- Ehhez a Smithez. Olvasni kezdem magamban a cikket, majd mikor a roxis részhez érek, meglepedten kiálltok.
"A Roxfort pofátlanul sármos Bájitaltan professzor június 30-án veszi el menyasszonyát.”
-Nézd, hiszen a vülegény a bájitaltan tanárod! Hát, nem akarom elkeseríteni, de azért ezzel a pasassal nehéz felvenni a harcot...

Mimimimimi?!
▪ 2003. június 27. ▪

Flora


simple rainy day

A szipogást nem tudtam elrejteni. Az orrom egészen eldugult a sírától, mert Smith professzor is összetörte a szívemet. Hihetetlen volt azok után, hogy még unikornisokat is néztünk a tiltott rengetegben, ő képes elvenni ezt a nőt.
Undorodtam a reggelimtől. A hányás maró nyoma még ott pihent a torkomban… és nem tudtam egyszerűen rendesen hazudni a tulajdon nővéremnek, pedig nem ez lett volna az első, hogy megteszem. Bár talán ez volt a legkomolyabb téma. Welch miatt elég depressziós voltam tavaly nyáron, de mindenkit lefoglalt, hogy Henriette és Henry kicsik, a többiek is csináltak valamit, ezért nem tűntem fel annyira ott félúton a nagy és a kisebb tesók között. Most viszont ketten voltunk és síráson kapott.
– Persze, én meg az angol királynő vagyok álruhában. – felelte, ahogy megint végig nézett rajtam. Tudtam, hogy az újságot lesi és éppen tök más következtetést von learról, amit lát… és nem akartam neki megmagyarázni, hogy attól a nőtől egyenesen undorodok.
– Flor csak nem...csak nem vagy szerelmes?
Nyeltem egyet. Csak megráztam a fejemet, ahogy egy adag könny siklott végig az arcomon. Egyszerűen annyira fájt, hogy nem tudtam még megszólalni. Ez is ritka alkalom volt, mert általában bármit, bárhogyan képes voltam végig pofázni. Betegen sem állt be a szám, még akkor sem, mikor berekedtem, elment a hangom és ilyesmik.
– Tényleg szép ez a nő, de...most megy férjhez, látod? Ehhez a.... – Nem lepett meg, hogy még inkább magához húzta az újságot. Ott virított a kép Smith-ről is persze, de nem voltam benne biztos, hogy éppen az esne le neki, ami a tényleges gond. Soha, senkiről nem beszéltem itthon, aki tetszene, mert lényegében Welch-ig nem is volt ilyen. Róla meg nem volt szabad kotyognom, mert a le Fay család olyan gyerekcentrikus volt, hogy egyenesen öt kölykük volt, és persze azokért minden körülmények között kiálltak. Anyám tuti krúgatta volna Welch-t, ahogy Smith-t is. A szüleink békés emberek voltak, pörgős, de nyugodt és kedves emberek, akik a családért bármire képesek voltak.
– Ehhez a Smithez. – Magyarázta tovább. Én pedig a könnyes szempillák alól végre rátekintettem. – Nézd, hiszen a vülegény a bájitaltan tanárod! – Tette hozzá, amire még ki is pirultam. Nem volt elég, hogy amúgy is zokogtam… még jobban be kellett égetnem magamat. Tuti biztos voltam, hogy most aztán lebukok és ha Flora rájön a szüleinknek vagy a bátyánknak is elmondja, mert aggódik és…
– Hát pont ez az! – Csattantam fel. – Miért veszi el?– Téptem ki Flora kezéből az újságot, összegyűrtem, majd erőszakosan elhajítottam a fenébe. Nem akartam még csak látni sem ezt a vackot. Ahogy felpattantam a székből, az feldőlt mögöttem. A mellkasom őrülten emelkedett le-fel és a szívem is vadul kalapált, a könnyeim meg őrülten folytak.
– Meg fogom ölni. – Jelentettem ki, most már egészen kikelve magamból. Az ujjaimat a tincseim közé fúrtam, aztán felzokogtam és térdre estem. Még sosem fájt ennyire semmi. Azt hittem, mentem meghalok.
– Nem értem…. – sírtam tovább, de még mindig nem mondtam ki semmit, pedig a küszöbén voltam.

Mi újság?

TO; F L O R I A N
20003. június 27.

Flor vöröses szemeivel bámul maga elé, rám se néz, majd a kérdésre, hogy nem e szerelmes, csak megrázza a fejét. Látom ahogy pár könnycsepp végigszald az arcán. Szóval szerelmes. Flor általában rengeteget dumál, velem ellentétben, aki inkább csak akkor szólal meg, ha van valami kérdezni, közölni valója, vagy...vagy annyira kínos a send, hogy valami rettentő bénát mondok, amitől utána szívesen elásom magam. De nem tudok hosszabb történeketek elmesélni, és mikor valami érdekes történt velem, azt is elintzem pár szóval, amik a legfontosabbak. De most, most hallgat. Olyan nagyon hallgat, hogy a hülye is rájönne, hogy valami baja van, és azt hiszem rátapintottam az egyik kényes témára, a szerelemre. Közelebb húzom az újságot, hogy jobban láthassam, mi a könnyek oka. Végigfiuttatom a tekintetem a sorokon. Ezaz, esküvő. Uh, szegény Flor..Egy pillanatra felnézek rá, majd tovább olvasok. Smith...A roxfort sármos bájitaltan tanára...ó, ráadásul a pasas a tanára! Basszuskulcs, ez elég kellemetlen.
– Hát pont ez az!  Olyan hirtelen, és olyan erősen csattan fel, hogy hirtelen összerezdülök.
– Miért veszi el? Vigasztalóan a hátára teszem a kezem, és próbálom nyugtatgatni.
- Jaj Flor...Úgy sajnálom...  Hebegem kissé bénán, de nem tudok hirtelen semmi biztatót mondani. Az a nő idősebb nála, és nem csak 3-4 évvel. Az ilyen nagy korkülömbségnek sokszor ez a vége. De attól még a szerelem az zerelem, és ugyanolyan rossz lehet neki, mintha egyidőek lennének. Kitépi a kezemből a szombatit, és olyan erővel hajírja el, hogy a repülés közben az újság lapjai és több felé szállnak. Az újság felé nézek, aztán FLorra, aki már szinte zihűl, a könnyek igencsak megszaparodtak az arcán, én pedig csak ijedt őzike szemekkel nézek rá. Nem tudom, mikor láttam utoljára ennyire kibukva.
Meg fogom ölni Itt most a cukor sem segít, sőt, nevető gabonapehellyel sem tudnám felvidítani, pedig annyira szeretném.
- Kit akarsz megölni? Flor, nuygodj meg egy kicsit, hallod?
Az öcsém térdre esik, teljesen kikelve magából. A homlokom ráncolom, majd némán letérdelek mellé, és csak figyelem, ahogy zokog. Egészen bizarr, borzalmas látni, ahogy a testvérem teljesen maga alatt, tédre rogyva sír. Pedig mindig vidám, és vicces és... és...
– Nem értem…
Én sem értem, az egész szituációt nem értem. Talán hoznom kéne neki valami gyógynövényes nyugiitalt, bár pontosan tudom, hogy a szívfájdalmán az nem egít, de a térdelős, zokogáson tudna javítani. Nem érti...talán volt valami köztük? HIrtelen elkap a kiváncsiság, amitől kicsit rosszul is érzem magam,  de az öcsém, és érdekel mi van vele.
- Flor, ha valami van, ha történt valami..nekem elmondhatod... Ha a csaj elbánt vele, hitegette, vagy bármi rosszat tett vele, velem gyűlik meg a baja, az egészen biztos. Így kicsinálni egy 17 éves fiút...A fejem búbjában egy harag szikra üt be, és fut végig a koponyámon, amitől a honlokom ráncolom.
- Ha az a nő bánott, velem gyűlik meg a baja...
Lépteket hallok, de nem figyelek, csak mikor a léptek gazdája megszólal.
- Na helló. Itt meg mi történt?
Döm jött meg, mi meg még sehol sem tartunk, és a konyha is káosz, lassan elúszunk a könnyfolyón. Rosszkor jött, igazán késhetett volna még egy kicsit, amíg összeszedem Flort és magamat is, meg persze a konyhát.

Mimimimimi?!
▪ 2003. június 27. ▪

Flora


simple rainy day

Szörnyen éreztem magam. Pontosan úgy, mint valami idegroncs, akit most dobtak… Mironnal is így éreztem magam, csak talán nem szakadt bele a szívem. Egyenesen azt éreztem, hogy fáj a mellkasom és meg fogok halni. Ezért is rogytam a földre és bámultam magam elé. Ez volt az a pont, amikor már Flora jelenléte is másodlagos volt.
– Kit akarsz megölni? Flor, nuygodj meg egy kicsit, hallod? – kérdezgette, miközben hatalmas könnyek siklottak ki a szememből. Természetesen Smith-t akartam megölni, amiért nem engem választott, hanem az a nőt… de mit vártam? Csak egy átlagos kamaszfiú vagyok, semmi több. Nem voltam helyes sem, menő sem, volt nagyjából négy garnitúra ruhám, amiket váltogatok. Pénzem sem volt, befolyásom sem. Ettől csak felzokogtam persze.
A pillantásom Florára vándorolt, ahogy letérdelt mellém. Valahogy ennek meg kellett volna nyugtatni, mert ő a nővérem és szeretem, mindent meg tudok vele beszélni. Smith-ről senkinek sem mondhattam semmit, még neki sem. Könnyebb volt azt hazudni, hogy nő tetszik és miatta borultam ki… de még a vak is láthatta, hogy egy plátói szerelemhez képest túlzottan is kiborultam.
– Flor, ha valami van, ha történt valami..nekem elmondhatod... – folytatta.
Csak annyira voltam képes, hogy megrázzam a fejem. Erről tényleg nem beszélhettem, hogyan mondhattam volna el neki mindazt, ami történt? Sehogyan. Mégis mit szólt volna, ha kibököm mit műveltem vele utolsó nap a mosdóban, majd az irodájában… és előtte még hónapokig. Smith és én olyanok voltunk, mint a mágnes. Ha egy helyen voltunk, azonnal egymásnak estünk, elég volt ehhez egy üres tanterem, egy bűntetőmunka elhagyatott helyszíne, vagy a Tiltott Rengeteg. Egyszerűen lángolt, ami közöttünk volt és a végére már nem csak szex volt. Elvitt unikornisokat nézni, mert azt gondolta, tetszene nekem. Tetszett. Smith-szel akartam lenni, mint a pasija… ehhez képest csak egy csaholó kiskutya voltam, aki állandóan a nyomában járt.
– Ha az a nő bánott, velem gyűlik meg a baja... – folytatta, de addigra már csak szipogtam. Talán kapóra is jött, hogy éppen nyílt az ajtó és minden bizonnyal Dominic haza is érkezett. Nem jött be azonnal, egy ideig az előszobában matatott valamit. Nyilván hallotta Flora hangját, nem volt kérdés, tudja, hogy itt vagyunk.
Persze, amint belépett, láthatta a szaggatott újságot, a felborult széket, engem vörös szemmel a földön ülve, vagy éppen az asztalon hagyott, félig kiborított gabonapelyhet, meg a hányásom nyomát a mosogatóban.
– Na helló. Itt meg mi történt? – kérdezte, amint belépett az ebédlőbe. Láttam, ahogy megmerevedve néz végig rajtunk. Aztán hirtelen észbe kapott és olyan arcot vágott, mint aki rájön mit lát. – Flor, mi a baj? – Guggolt le ő is mellém, mintha valami szörnyű nagy bajom lenne. Aztán persze olyan bátyósan hátba veregetett.
– Nem ízlett a reggeli… – hazudtam, aztán nagy nehezen felkeltem, hogy elkezdjek rendet rakni magam után. Sosem voltam jó az ilyenekben, így meglehetősen teszetosza voltam, de persze sejtettem, hogy ez jó alkalom, hogy sutyorogva megbeszéljék, bekattantam-e.
– Ne várassuk anyáékat… – hajítottam a szemeteskosárba az újságot, mintha nem is láttam volna.

Mi újság?

TO; F L O R I A N
20003. június 27.

Jaj, tudom, hogy nem lenne szép dolog, de most valahogy örülnék neki, ha legilimentor lennék, és tudnám, Flor mire gondol, pontosan mit is érez, mitől fordult ki így magából. Vagyis persze, nem fordult ki magból ez is ő, csak valami nagyon bánatos, szomorú énje. Ahhoz túlságosan is szomorú, hogy egy tini plátói szerelem miatt legyen kibukva. Van itt valami, amit nem mondd el, és ez zavar. Ahogy rám néz, azt érzem, a szvem nekem is egyre jobban összeszorul, kifacsarodik. A végén még én is sírva fakadok, mi lesz akkor? Ha én is sírni kezdek?Megrázza a fejét, mikor kimondom, hogy ha van valami, elmondhatja, és hát valamiért bután hanzgik az a ha szócsk nyilvánvaló hogy van, semmi keresnivalója nincs ott annak a ha szónak, ezt olyankor biggyeszti oda az ember, mikor bizonytalan, vagy óbatosan akarja megközelíteni a dolgot. MIntha elhinné, hogy nincs semmi baj, csak a szemébe ment valami, mert tudja, hogy nem azért sír a másik, mert fel akarja hívni magára a figyelmet, hanm mert kicsúsznak a könnyek. Dühös vagyok, de nem is tudom kire, mert nem mond semmit. Ha az a nő tett vele valamit, tényleg kitekerem a nyakát, vagy belefojtom egy adag bánat íizű fagyiba. Igen, az lenne a legjobb! Dominic is hazaérkezik, pont most, mikor igyekszem valamit kihúzni Florból, megérteni kicsit jobban, mert segíteni szeretnék. Ha nem is fojtok meg senkit, valamit..valamit csak mondhatok, ami segít neki...meg kell védenem, ő a testvérem. Amint beér a koyhába, Dom is szembesülhet a kisebb kupival, a könnyekkel, és a tanácstalan szomorú bambi fejemmel. Az én hangom is kezd sírós lenni, de nem sírhatok, így lenyelem a könnyeim, és próbálom magam megnyugtatni, hogy Flornak is jobb legyen.
– Flor, mi a baj?
Jaj, szerinted én nem ezt próbálom kideríteni? De még mindig csak a bambi tekintetemmel pislogok Florra. Dom hátba veregeti, így próbálja meg a saját módján vigasztalni.
– Nem ízlett a reggeli… Oké, értem, nem akar róla beszélni. Vagyis remélem ez azt jelenti, hogy most nem, és később elárulja, mi a baj. Lassan felállok, faggatni sem szeretném, az sem jó. Flor is felkel, tenni venni kezd, próbálja elterelni a figyelmet, amit kap Az aggódó testvérek tekintét. Dom kérdő tekintettel néz rám, én pedig csak annyit tátogok, hogy valami szerelem.
-Ne várassuk anyáékat… Dominicra nézek, mi legyen.
- Akkor gyere, majd ha hazajöttünk, rendet rakunk.
Próbálom Flor tekintetét elkapni, és a vállára teszem a kezem. Nem hagyom magára, soha de soha. Kiderítem, mi a baja, ha nem is most rögtön.
- Gyere na, talán kárpótol a nagyi fősztje. Úgy tudom, süti is lesz, meg pite.
Az újság a kukában landol, amit nézek még egy darabig, majd elindulok a fiúkkal kifelé.

Mimimimimi?!
▪ 2003. június 27. ▪

Flora


simple rainy day

Tudtam, hogy Dominic és Flora összenéznek a hátam mögött. De ehelyett megtöröltem a könnyeimet, próbáltam elnyomni a hányingeremet és csak elindultam kifelé az előszobába, hogy felvegyem a koszos tornacipőmet.
– Akkor gyere, majd ha hazajöttünk, rendet rakunk. – Közben megéreztem Flora puha, meleg tenyerét a vállamon. Meg akart vigasztalni, de valójában esélye sem volt rá. Engem csak az nyugtatott volna meg, ha odamehetek Smith-hez és a kukába landolt újsággal verhettem volna meg… hogy tehette ezt velem? Én neki adtam magam, elhittem, hogy szeret, mikor vallomást tett az unikornisoknál, amikor levelet írt. Őszintének tűnt, most pedig elvesz egy nőt.
– Gyere na, talán kárpótol a nagyi fősztje. Úgy tudom, süti is lesz, meg pite.
Csak bólintottam csendesen, aztán megálltam az előszobába. Megfogtam a cipőmet és elkezdtem belebújni. Nem voltam különösebben igényes az öltözködésemre, mert nem volt rá pénzem és mindenemet anya vette… de azt még én is láttam, hogy az a tornacipő már régen cserére érett. Könnyebb volt ezzel foglalkozni, mint a könnyezéssel, meg a kiakadással.
– Öcskös, ha bármi gond van, nekünk elmondhatod… – Jegyezte meg Dom mögöttem állva. Tudtam, hogy végig néz rajtam, mintha valami betegségem lenne. Valószínűleg ő sem látott még kisírt szemekkel kisbaba korom óta.
– Semmi bajom, tényleg – magyaráztam és megráztam a fejemet. Aztán nyeltem egyet és feléjük fordultam, hogy lássák, jobban vagyok. Már nem folytak a könnyeimet, csak a hangom volt rekedt. Egészen kiszáradt a torkom. – Mehetünk. Komolyan. – Nem tudtam vigyorogni, mint máskor, vagy bohóckodni, ezért inkább megindultam az ajtó felé. Dom persze utolért és átkarolt a vállamat, hogy előadja a komoly bátyót. Most nem bántam, igazából jól esett, hogy kedvesek velem, mert teljesen össze voltam törve.
Welch-be sosem voltam olyan szerelmes, mint Smith-be, az akkori fájdalom semminek tűnt az aznap érzettek mellett. Alig vártam, hogy a családommal legyek, hogy sütit egyek és csak hallgassam, ahogyan beszélnek. Már a házból kilépni is jó volt. Nem volt végre az a nyomás, amit bent éreztem a Szombati Boszorkány láttán.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!