Szegénynegyed

London nyomornegyede, számos hajléktalan otthona. ide nem ér el  atörvény keze, akik néha erre vetődnek rendőrök, azok is általában korruptak. Az utcákon szemétkupacok, kóbor, lesoványodott kutyák járják, néhány sarkon kurtizánok ácsorognak. Az egész helyet belengi egyfajta fásult köld és a szennyvíz, meg a csatorna állott bűze. A házak romosak, üresek, a lámpák nem égnek, a bandaháborúk és a lövöldözések mindennaposak. Ez a hely olyan, mintha London mély hege lenne, amit nem lehet meggyógyítani

[vakszerencse]

vakszerencse



2003. július 21.

outfit: paint in black # megjegyzés: ne nyafogj már

Unottan piszkáltam a csokis gabonapelyhet, amit leértékelve vettünk a legközelebbi kisboltban. Jobbra nem volt pénz, hiába dolgoztam, ötünknek édeskevés volt úgy, hogy Alex ex-kuncsaftjának kellett adnom jó adagot a pénzből. Végül is így biztosítva volt a lakhatásunk egy másik romos ház egyetlen szobájában, ami nem éppen volt alkalmas öt emberre. Ráadásul látszott, hogy Barb is megint egyre jobban befordult, hiába próbáltam vele játszani... napközben meg bent volt az iskolában, ilyen napközben foglalkozásra.
A legnagyobb baj viszont az volt, hogy ruhánk is alig volt. Jó, ha egy-két darabot meg tudtunk menteni az összeomlás után, azt meg már fárasztó volt egyfolytában mágiával tisztítani - ráadásul hosszútávon hatékony sem volt éppen.
- Caine, gyere már enni... - szóltam rá, mert persze ott vergődött az ágynak nevezett matracon még mindig, miközben én már a raklapból készült dohányzóasztalunk mellett ültem Norával együtt. Na igen, a húgom is remek időzítéssel került hozzánk. Ezen a szeméttelepen még a divatmagazinok sem lehettek elég szórakoztatók. Az embernek nem sok esélye volt elterelni az figyelmét. - Megeszem az összes csokis müzlit és akkor nézhetsz. - Lóbáltam felé a dobozt, amin az állt "Minden századik dobozban aranykártya található. Az aranykártya tulajdonosa egy sorházat nyer London egyik legjobb részén." Nem foglalkoztam vele, valami mugli vacak... mégis ki a fene osztogatja müzliért cserébe a házat?
- Ne mondjam kétszer... - Tettem hozzá, majd szemforgatva Norára néztem. Képtelen voltam felfogni, hogy őt miért nem idegesíti Oscar. Mondjuk igaz, nem ő alszik vele és nem neki kell elviselnie, hogy éjjel, mikor mindenki aludna bökdösi a takaró alatt. A horkolása mondjuk némileg tompult az elmúlt időszakban, de akkor is.
- Esküszöm, Nora, meg fogom ütni... tegnap is a büdös zoknija ott volt a lábán, mikor mellém mászott. - Dünnyögtem és végig túrtam a hajamon. A házzal ellentétben én legalább tiszta voltam, mert elég gondot fordítottam erre. A tükördarab előtt, amit a falra ragasztottam, egész sok időt töltöttem és egyre ügyesebb voltam abban, hogy mágiával rakjam rendbe a külsőmet. Nem kellett szappan vagy sampon, bár bevallom azt sokkal jobban élveztem, mint ezt.
- Caine! Hányszor kell rád szólni?! - szóltam rá megint és most már felkeltem az asztal mellől. Határozott léptekkel mentem az ágyhoz, hogy aztán lehúzzam róla a pokrócot. - Már egy órája szóltam, hogy kelj fel! Mindjárt mész dolgozni! - Rúgtam bele a lábába, hogy mozduljon már meg. Az ő pénze legalább annyira kellett, mint az enyém, hogy egyáltalán ételre és Barb napközijére fussa belőle. Nem értettem, miért lustult el ennyire, mióta átjöttünk ide.

[vakmázli]

vakmázli
2003. június 21.



zene: aries ● oufit: mindig ugyan abban

A helyzetünk nem alakult rózsásan és magam sem tudtam már mennyi munkát vállaltam, hogy fussa a kajára. Igazából az volt a legfontosabb, mert nem bírtam volna nézni, hogy mindnekinek lassan kilátszódjanak a bordái, és hogy úgy fessünk mint az összefonnyadt paradicsomok az út szélén hagyva. Pedig nagyjából úgy éreztem magam, vagy legalább is, mint egy mosott szar. Teljesen leszívtak az utóbbi napok, Alex is hiába segített be a munkákban, fizetni kellett neki is a tanfolyamot, meg egyszerűen minden csak egyre fosobbul festett. Annak örültem, hogy ez az ex-kuncsaft már javában olyan korba lépett, hogy ha akarta volna se tudta volna a nővéremet magának megkaparanintani, de így is olyan volt, mintha képes lett volna ráugrani. a húgom is és Alex is szépek voltak a körülmények ellenére is, így mindig úgy éreztem, hogy védenem kell őket a beteges nyomornegyed beli éhes pasiktól meg egyéb debil ficküktól. Legalább ebben a házban lakó debil csak a pánzünket akarta, amiért itt éltünk a nyakán, de azt hiszem Porvárosban már csak így működtek a dolgok. Legalább itt volt friss víz, ha más nem is, így nem kaptunk el semmilyen ételmérgezést sem.
Mindenem sajgott, miközben próbáltam egy kicsit kipihenni magam, de persze már ébren voltam, csak a szememet próbáltam csukva hagyni. Hallpottam, ahogy Armin és a húga, Nora a konyha szerű helyen szöszmöszöltek, és csörömpöltek. A többiek a dolgukon voltak, és nekem ismét kezdenem kellett egy újabb műszakot. Valamit kiabált a csokikról, meg a műzlikről, meg az evésről, de jelenleg az agyam elég alacsony elemmel működött ahhoz, hogy fel is fogjam mi a francról ordibált. Még most se hittem el, hogy kitartott mellettem, nem fordított hátat, pedig megtehette volna. Ettől csak még jobban beleszerettem és még inkább szerettem volna, hogy a szaros kis életem része maradjon.
- Esküszöm, Nora, meg fogom ütni... tegnap is a büdös zoknija ott volt a lábán, mikor mellém mászott. -Nora hümmögöt egyet, aztán hallottam ahogy lapozott valamit. Kilestem a szememmel, éppen Armin mellett ücsrögrött, karcsú lábát keresztbe vetve a térdén.
- Ó. A büdüs zokni annyira undi - helyeselt a lány, olyan tőle megszokott hangsúlyozással. - De azt olvastam az egyik magazinban, hogy akkor vagytok tökéletes pár, ha a másik izzadság szagát is vonzónak találod - magyarázta, aztán újra lapozott a magazinban.
- Caine! Hányszor kell rád szólni?! Már egy órája szóltam, hogy kelj fel! Mindjárt mész dolgozni! - kiabálta, és erőszakosn lerángatott rólam mindent, hogy a soknapos szerelésem, amit hordtam kibukkanjon alóla. Általában ezt hordtam meg valami másik cuccot, amíg csak tudtam. A tisztító bűbájok miatt kissé kifakult ez a ruhadarab is rajtam, de amíg el nem foszlott ezt hordtam. Mormogva keltem fel, és gonoszul a lábai közzé siítottam mint egy véletlenül.
- Kegyetlen vagy - mondtam ásítás közben és odacsoszogtam a konyhába. Nora sóhajtozva bámult egy férfimodellt az újságban, ami valami kamaszmagazin lehetett, csak mozgó képekkel, Nora meg piros tollal éppen repkedő szivecskéket rajzolt az egyik borostás idősebb fickó arca mellé, miközben dúdolgatott.
Álmosan kinyitottam a müzlis dobozt, hogy beleszórjam a tartalmát a tálamba, meg se nézve miket írtak rá. Öntöttem rá egy liter hideg tejet.
- Nem jössz Armin, akár meg is etethetlek - kacsintottam felé szemtelenül, mintha nem tudnám hogy kell viselkedni egy kiskorú társaságában. A következő pillanatban bekaptam egy kanállal egy adag müzlit, de aztán valami furcsa dolgot éreztem a számban és ijdeten kiköptem. Fura helyeken éltünk, ki tudja mi a szar költözött a dobozba. Nora ijedten sikkantott fel a látványra.

[vakszerencse]

vakszerencse



2003. július 21.

outfit: paint in black # megjegyzés: ne nyafogj már

Caine természetesen csak akkor volt hajlandó megmozdulni, mikor már odaálltam fölé, hogy bokán rúgjam. Végül pedig lerángattam róla a takarónak nevezett ócska anyagdarabot és elhajítsam az egyik sarokba. Utáltam, hogy felelőtlen, miközben csak ketten tudtuk a három lányt eltartani, arról nem is beszélve, hogy több napja nem fürödtem normálisan bár imádtam a mágiát, ez nem elégítette ki a tisztálkodásra vonatkozó álmaimat.
Morogva kelt fel, hogy egy mozdulattal besimítson a lábaim közé. Utáltam, hogy ennyire ismeri a gyengeségeimet. Persze ő végig szexelte az életét, nem lepték meg az ilyesmik, engem azonban egyre jobban megviselt a dolog.
– Kegyetlen vagy – Mondta ásítás közben és odacsoszogott a konyhának nevezett szobarészbe, mint aki jól végezte dolgát. Zavartan mentem után, persze elég lassan, mert takargatnom is kellett magamat a hülye simogatása miatt. Cseppet sem volt kényelmes és Norának is végig kellett néznie ezt a jelenetet.
– Esküszöm, megöllek… – morogtam utána és éreztem, hogy tök vörös az arcom, ahogy találkozott a tekintetem Noráéval. Persze azt még a helyzetem ellenére sem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy Caine megint pazarolt. Egy halom gabonapelyhet öntött a tálba és nagyjából az egész tejet, amink otthon volt. Áh, minek is hagyna másnak, ez annyira jellemző volt rá.
– Nem jössz Armin, akár meg is etethetlek – kacsintott. Aztán persze, mikor odamentem, alaposan tarkón is vágtam. Nem érdekelt, hogy esetleg félre nyel tőle.
Mire lehuppantam a székbe, már odaköpött az amúgy sem tiszta asztalra. Valami műanyagdarab virított a félig átázott ételdarabok között, Nora meg undorában felsikított, szóval szokás szerint elszabadult a pokol. Épp csal annyira voltam képes, hogy egy néma varázslattal eltakarítsak, így csak a műanyag, aranyozott színű valami maradt.
– Hogy tudtam ehhez a disznóhoz hozzámenni… – Magyaráztam dühösen, betűzve a zsebembe a varázspálcát, ahol amúgy a helye is volt, majd megfogtam a műanyagdarabot, hogy megnézzem mi az. Az arany festék megcsillant rajta, majd a giccses, vörös felirat is: „Gratulálunk! Mától az öné a nyugat-londoni luxus lakásunk.” Erre elhajítottam, hogy ez meg mi a fene.
–  EZ MI? – Üvöltöttem fel és úgy bámultam Cainre, mintha valami szörnyűséget tett volna, majd hirtelen felpattantam és szó szerint az ölébe zuhantam, hogy azonnal csókolgatni kezdjem. Nem hittem el, hogy azzal az undorító szájával nyert nekünk egy lakást. Egy lakást… egy otthont! – Caine… hogy én mennyire imádlak… – csókolgattam tovább, nem is figyelve Norára egy pillanatra. Valószínűleg ő akkor olvashatta el, mit is nyertünk.
– Hogy kell ezt átvenni… vagy hogyan… – magyaráztam és Caine kezébe nyomtam a műanyagot, mégis csak ő volt a mugliszakértő hármunk közül.

[vakmázli]

vakmázli
2003. június 21.



zene: aries ● oufit: mindig ugyan abban

Armin őrült fenyegetésére csak mormogtam egyet. Éhes voltam, és csak most nyílt ki a csipám. Olyenkor még nem hogy kommunikálni sem tudtam, de még felfogni se,a mit az emberek mondtak nekem. talán tényleg egy kicsit agybajom is lehetett, de kaja nélkül éhesen képtelen voltam beindítani a napomat. Persze arra volt energiám, hogy őrült szexin megérintsem Armint, mivel imádtam felcukkolni. A húga amúgy is olyan elmélyülten sóhajtozott a magazinja felett, amiben mindenféle kamasz sztárokról készültek fotók, talán benne volt a Backstreet Boys is. AMinek a dalait néha hallottam, hogy dúdolta. Bájos volt, mert ezekbe a tinilányos dolgokba igazából Barb vezette bele, és olyankor egy kicsit ő sem volt olyan magába roskadt, pedig talán őt viselték meg a legjobban a történtek. Utáltam, hogy a családom a férjem és annak a húga is miattam szenvedtek. Nem voltam jó családfő, pedig a fiúk hiánya nélkül nekem kellett volna lennem. Nem tudtam volna most se apa, se a bent ücsörgő testvérem szemébe nézni, egyszerűen képtelen voltam nekik bevallani, hogy amúgy elvertem a talpunk alól a földet és most szinte majdnem éhen haltunk.
Utáltam ezt magamban, hogy semmit sem vettem olyan komolyan, pedig úgy éreztem, hogy a melókkal is mindent megteszek értük. legalább ezen a helyen volt áram és víz, amitől nem kaptunk hasbajt. Armin nem érdemelte meg ezt.
De ahogy leültem, és a számba vettem a kajámat egy tarkón csapás landolt a nyakamon, és még valami irritáló valami is volt a számban, egyenesen megremegett a gyomrom, és kiköptem a rágott, tejben cuppogó kajadarabokat az amúgy is szebb napokat látott asztalra.
- Merlinre, hát versz a húgod előtt - magyaráztam, de Nora nagyon el volt foglalva azzal, hogy borzongva nézze a kiköpött kajámat, aztán meg Amrin is odalépett feltakarítani. Én még csak azt s etudtam, hogy hol lehetett a pálcám.
– Hogy tudtam ehhez a disznóhoz hozzámenni… – dünnyögte Amrin, én meg csak sóhajtottam, Nora meg a szája elé emelte  akezét, valami nagyon drámakirálynős mozdulattal. le se tagadhatták volna, hogy testvérek voltak.
- Megette a kecske a szerződést és amúgy meg mert imádsz - magyaráztam, két fuldoklás közepette észrevettem egy ahogyan egy arany fecnit bámult. te jó ég, ha ezt lenyeltem volna...
„Gratulálunk! Mától az öné a nyugat-londoni luxus lakásunk.” Elkerekedett szemekkel néztem meg és pislogtam is rá, majd hirtelen Armin már a nyakamba borult és szeretett, miközben a fülembe üvöltött.
–  EZ MI? – ordibálta a fülembe, aztán a következő pillanatban NOra hangja ugyan olyan hangerővel süvített a másik fülembe, én pedig csak igyekeztem feldolgozni, hogy amit látok az a valóság, vagy csak nagyon élénken álmodok éppen.
- MERLINREEEEEEEE!
– Caine… hogy én mennyire imádlak…  Hogy kell ezt átvenni… vagy hogyan… – kiabálta, miközben Nora izgatottan ugrálni kezdett, még az értékes magazinját is eldobta és a nyakamba mászott, mint ahogy Arminnak is szokott ha kérte a sütijét.
De a szemem csak nézte az elhajított fecnit. Egy ház volt, egy házat nyertem, és én egyszerűen olyan sokkot kaptam, hogy azt se tudtam, hogy veszek e levegőt.
- Fogalmam sincs, fogalmam sincs... kell egy csomó igazolvány meg... nem tudod sose nyertem semmit - magyaráztam, mert ketten lógtak rajtam. Lett egy házunk, egy fedél a fejünk fölött egy olyan helyen ahová mindenkit szerettem volna eljuttatni. Oda apa is jöhetett volna és a tesóm is, és Alex végre Barbaráva is. A következő pillanatban eleredtek a könnyeim, mint valami taknyosnak, és csak bőgni tudtam. Olyan volt, mintha valami nehéz súly szakadt volna le a vállamról, és nem tdutam semmi mást se csinálni csak bőgni.

[vakszerencse]

vakszerencse



2003. július 21.

outfit: paint in black # megjegyzés: ne nyafogj már

– Megette a kecske a szerződést és amúgy meg mert imádsz – magyarázta Caine, miközben undorítóan evett. Persze majdnem meg is fulladt… és éppen ez hozta a változást. Ahogy megláttam a műanyagdarabot és rajta a feliratot.
– Caine… hogy én mennyire imádlak…  Hogy kell ezt átvenni… vagy hogyan… – kiáltott fel Nora, majd izgatottan ugrálni kezdett. Még a magazint is eldobta, hogy Oscar nyakába boruljon. Én csak pislogni tudtam egyelőre, azt hirtelen az az érzésem támadt, hogy ennél jobban még nem is szerettem Caine-t.
– Fogalmam sincs, fogalmam sincs... kell egy csomó igazolvány meg... nem tudod sose nyertem semmit – magyarázta. Én még mindig nem egészen értettem a helyzetet, de aztán megint dobbant egy nagyot a szívem, ahogy a barna szemeire néztem. Hirtelen pattantam fel és vetettem magam az ölébe, hogy odanyomjam az arcomat a nyakához. Finom puszit adtam neki oda.
– Caine… – sóhajtottam csendesen és megsimogattam az arcát újra. – Annyira szeretlek… – dünnyögtem magunk közé ezt a rövid két szót. Mégnem voltam képes komolyabban beszélni… mert az elmúlt napok nehézsége után borzalmasan megterhelő volt feldolgozni, hogy mégis csak megmenekültünk. Lesz otthonunk, nem kellett egylen szobában nyomorognunk majd. Lehet saját hálónk, ahol csak kettesben leszünk, talán még hozzá tartozó fürdő is.
Ekkor éreztem meg a könnyeket az arcán, kicsit hátra húzódtam, hogy a szemeibe nézzek. Csak végig töröltem az ujjaimmal a bőrén és adtam neki egy finom csókot. Nem akartam, hogy megijedjen ettől, vagy rosszul érezze magát, mert nem tudja mi lesz velünk… elég nagy teher volt ezt feldolgozni az eddigi nehézségeink után.
– Shh… semmi baj… – suttogtam neki. Lágyan pusziltam meg a szeme alatti bőrt, hogy eltűntessek egy újabb könnycseppet. – Jó lesz a családodnak most már. – Puszilgattam tovább ott, hogy megnyugtassam őt. Szerettem volna boldognak látni, de most még csak a megkönnyebbülés miatt sírt. Nem gondoltam volna, hogy egy olcsó, áruházi müzli fogja majd ezt kiváltani belőle. Sosem láttam bőgni korábban. Mindig erős volt és szórakozott… most meg.
– Nyugi. – Simiztam közben meg a mellkasát. Éreztem, ahogy zakatol a szíve. Nem csoda, hogy ennyire kikészült. – Ma munka után szépen elmegyünk a megadott címre és bemutatjuk ezt a bilétát. Téged lefotóznak egy óriási müzlis dobozzal, hogy az újságukba kerülhess és akkor minden rendben. – Adtam neki még egy puszit és elmosolyodtam, hogy bíztassam, most már minden a legnagyobb rendben. – Végig fogni fogom a kezed. – puszilgattam tovább, egészen addig, míg meg nem nyugodott.

[vakmázli]

vakmázli
2003. június 21.



zene: aries ● oufit: mindig ugyan abban

Nora a nyakamban lógott, mint egy panda, Armin pedig csak a szavakat sem találta,a hogyan én sem. Csak néztem azt az aranyszínű valamit amit majdnem lenyeltem, és képtelen voltam még gondolkodni is. Még szerencse, hogy nem nyeltem le, vajon lejött volna kifelé menet róla a szöveg? Nehezemre esett feldolgozni ezt a sok mindent itt körbe rajtam. Nora talán érzékelte, hogy nem kellene enynire szorongatni a fejemet, így lecsúszott rólam, miközben azért rajtam hagyta azt a folyton változó virágillatát, hogy Armint engedje közel hozzám.
– Caine… Annyira szeretlek… - dünnyögte, miközben megsimította az arcomat, Nora pedig meghatódottan sóhajtott a jelenet látván a háttérben. Azt hiszem nagyon örült neki, hogy Armin velem volt. mindig olyan romantikusan álmodoztó kamaszos arccal bámult minket. Örültem, hogy itt volt velünk, egy kicsit feldobta Barb hangulatát is. Na mondjuk ha összekaptunk valamin Arminnal, persze hogy ő is az ő pártjátfogta. Aranyosak voltak ketten, és örültem, hogy Armin mellette nem volt olyan magányos. A testvérek fontosak voltak, főleg egy olyan helyzetben, mint az övék. Nora szinte bálványozta Armint, és talán Barb is engem.
- Ugyan már, csak nyertem egy házat, szerencsém volt, nem is csináltam semmit, csak zabáltam - dünnyögtem két szipogás közepette, és az egyik karommal közelebb öleltem magamhoz Armint. Jól esett magamba szívni az ő illatát. Talán nem is látták rajtam, mennyire utáltam magam minden reggel, amiért ilyen szar helyzetbe kerültek miattam.
A könnyek persze nem álltak el, és csak összevissza sírtam Armin, miközben Nora egy Minnie Egeres mintájú zsebkendőt nyújtott nekem, íhy ki tudtam végre nem Arminba fújni az orrom. A gondolattól, hogy midnekinek lehetett saját szobája, meg lehet majd nekünk fürdőnk akár több is, és normális nem csüótányos konyhában fogunk sínylődni, egyszerűen lebénított, mintha teljesen lekapcsoltam volna a világról.
- Jó lesz a családodnak most már - puszilgatott Armin, miközben és csak elhaló hüppögéssel bólogattam, és bújtam bele Armin karjai közzé.
– Nyugi. Ma munka után szépen elmegyünk a megadott címre és bemutatjuk ezt a bilétát. Téged lefotóznak egy óriási müzlis dobozzal, hogy az újságukba kerülhess és akkor minden rendben. Végig fogni fogom a kezed - suttogta, én pedig csak megcsókoltam. Egyre jobban szerettem Armint és iomádtam, amikor ilyen gyengéd volt velem és kedves, pedig a morcos oldaláért is ugyan úgy oda voltam, még akkor is, amikor csak Arminkodott és festegetett.
- Jó ég hogy fogok kinézni, nincs is rendes cuccom, és aszemem is ki van sírva - fakadtam ki, mintha én is egy kamasz lettem volna. Aztán vettem két mély lélegzetet, és megráztam a fejemet. - Most már végképp nem tudok bemenni dolgozni, meg kell vígasztalnod, utána meg menjünk átvenni a házat, hogy mindekinek legyen hol aludni - mondtam, és felálltam az asztaltól, hogy az ölelésébe bújbva megcsókoljam. Jelenleg semmire sem voltam képes agyilag se, sehogy nem hogy menjek dolgozni egy unalmas helyre ami leszedál teljesen.

[vakszerencse]

vakszerencse



2003. július 21.

outfit: paint in black # megjegyzés: ne nyafogj már

Ez a házasság kudarcnak tűnt mindezidáig... kilátástalan nyomorgásnak és éhezésnek. Ráadásul az sem sokat segített, hogy volt velünk három lány, akikről muszáj volt gondoskodnunk, így pedig fiatalok sem lehettünk igazán. Egy ház viszont, saját hálóval és fürdővel, olyan lehetőség volt, ami még a kapcsolatunkat is megmentheti.
- Ugyan már, csak nyertem egy házat, szerencsém volt, nem is csináltam semmit, csak zabáltam - mondta Caine, mikor az ölébe ültem. Közelebb vont magához, én meg tovább törölgettem a könnycseppeket az arcáról. Sosem láttam még sírni, de sejtettem, hogy ő is azt a megkönnyebbülés érzést érezte, amit én magam is... mintha most mentettük volna meg magunkat.
Azok a kis csókok szinte kötelezőek voltak ahhoz, hogy megnyugodjunk és arra koncentráljunk, ami előtt állunk. Nem sokszor voltam vele gyengéd, mert egész egyszerűen nem érdemelte meg általában. Az ajkaim finoman érték az övét, ujjaim elvesztek a tincsei között. Tényleg nem szenvedély volt ez, inkább csak lágy nyugtatgatás.
- Jó ég hogy fogok kinézni, nincs is rendes cuccom, és aszemem is ki van sírva - magyarázta még mindig zaklatottan. - Most már végképp nem tudok bemenni dolgozni, meg kell vígasztalnod, utána meg menjünk átvenni a házat, hogy mindekinek legyen hol aludni - ölelgetett és csókolgatott finoman. Persze nyilván ezzel akarta megakadályozni, hogy kiakadjak, amiért nem akart dolgozni menni, holott ennél semmi sem volt jelenleg fontosan. Nyerhetünk akármekkora házat is, ha nem tudjuk egész egyszerűen fenntartani vagy megtölteni a méregdrága hűtőnket kajával... vajon adnak hozzá hűtőt? Bútorokat? Vagy az egész ház üres lesz?
- Caine... - dünnyögtem, ahogy velem együtt felállt az asztaltól. - A munka fontos... - pillantottam Norára, de ő csak megrázta a fejét. Talán engednem kellett volna tényleg, mégis csak most borult ki úgy, mint még soha korábban. Ezért sóhajtottam egyet és visszapillantottam Caine szemeibe.
Finom kis puszit adtam az ajkaira megint.
- Na jól van, Caine. - Folytattam aztán és tovább ciórgattam az arcát. - Hogyan vígasztaljalak meg? Adjak kölcsön ruhát, amibe mehetsz? - Nevettem el magam. Igazából eddig is ölelgettem és csókolgattam tovább. - Nem tágíthatod ki a nadrágomat a nagy fenekeddel... - tettem hozzá és simogattam tovább, majd távolabb lépve tőle, megfogtam a kezét, hogy kihúzzam a ház hátsó ajtaján a gazos udvar félére. Ez az oldal nem az utcafrontra nézett, így nem volt egyetlen hajléktalan, van ájult drogos sem itt.
A levegő ugyan aligha volt tisztának nevezhető, de legalább kellően hűvös, hogy kicsit kitsztítsa Caine fejét. Az idő amúgy is esőre állt, így volt némi szél, ami a port vitte ide-oda.
- Nyugi. Tudom, hogy mekkora felelősség az, amit csinálunk. De ketten vagyunk. Amíg ketten vagyunk, megoldjuk.

[vakmázli]

vakmázli
2003. június 21.



zene: aries ● oufit: mindig ugyan abban

Szinte reszkettem hol a sokktó, hol pedig attól, hogy nem ittem el mi történt. Egész életemben balfasz voltam, sosem tudtam rendesen megoldani semmit, eladtam magam a menő gyereknek, miközben a testvéreimre támaszkodtam, és még arra sem voltunk elegendők, hogy apámékra összeszedjük az óvadékot, hogy végre kikerülhessenek abból hülye börtönből. Az egészc saládom ketté tört álmokból állt, nem is voltam abban biztos, hogy apám tanítani akart volna még, vagy hogy a bátyám összeszedi magát és megy az állatorvosira. Mellettünk elfolyt az idő, és a húgom is csak most tudott normális és biztonságos iskolába járni, miközben végre nem kellett Barbot sem megvédeni minden egyes szexpartnerétől. Ehhez egyedül nem voltam képes, kellett hozzá Armin, és most ráadásul a húgára is vigyáznunk kellett, aki miatt meg aztán tényleg mindig eléggé aggódtunk, főleg amikor néha eltűnt egy-egy estére. A környék egyiküknek sem volt biztonságos, és... és azt hittem, hogy örökké itt fogok maradni, hogy hiába küzdők, nem megy, hogy kudercot vallottam, hogy anyám sírna, ha ezt látná. Ettől meg még pocsékabbul éreztem magam.
Most pedig nyertem egy házat, egy fedelet egy biztonságos környéket. Nem tudtam, hogy be volt-e rendezve, hogy volt-e bekötve oda bármi is, de egyszerűen úgy éreztem, mintha egy mázsa súlyt vettek volna le rólam azzal, hogy ebben az egy müzlis dobozban volt a családom megmentésének az egyik kulcsa. Gazdag akartam lenni mindig is, hogy büszkén hozzam ki a többieket a börtönből, hogy a lányok olyan szépen öltözhessenek, ahogyan megérdemlik, és most ez hirtelen túl közel került és túl sok volt. Még megmozdulni sem bírtam. Nem hogy dolgozni menni.
- Caine... A munka fontos... - magyarázta, aztán Norara nézett, aki csak megrázta a fejét és mintha tátogott volna is valami olyasmit, hogy ne most. Általában mindig Armin mellé állt, ha nézeteltérésünk volt, de nem is bántam. A testvérek fontosak egymásnak. Most mégis jól esett, hogy mellettem volt, hogy egy kicsit ő is le akart lassítani. A házzal persze nem nyertünk pénzt, de legalább esélyünk volt egy jobb életre.
- Na jól van, Caine.  Hogyan vígasztaljalak meg? Adjak kölcsön ruhát, amibe mehetsz? Nem tágíthatod ki a nadrágomat a nagy fenekeddel... - magyarázta Amin, én pedig csak jobban és jobban bújtam hozzá. Talán ilyen gyengének és elesettnek még nem is láthatott.
- Csak maradj mellettem és szeress mindig - sóhajtottam, aztán csak hagytam, hogy hadd húzzon ki maga után a kertbe. A régi házunk csak egy házból állt, és egy bejárati ajtóból, ami persze hogy a drogosok és a lecsúszott emberek arcába nyílt. Azt hiszem olyan kicsi volt a telek is, hogy még a kert sem volt normálisan a ilyénk, de a susnya be tudott nyúlni a konyhaablakon.
Odakint esőre állt az idő, talán bentebb zuhogott is, de itt csak a száraz port és a türmelékeket sodorta az arcunk előtt a szél. Armin felé fordultam, hogy kissé hüppögve-szipogva az szemége nézzek, miközben a kézfejemmel megtörölgettem a szememet. Rendkívül férfias lehettem ebben a jelenetben, azt hiszem a családom halála óta nem sírtam még, és most mégis egy kicsit úgy éreztem... megtisztultam.
- Nyugi. Tudom, hogy mekkora felelősség az, amit csinálunk. De ketten vagyunk. Amíg ketten vagyunk, megoldjuk - mormolta, én pedig odahajoltam hozzá, hogy végre megcsókoljam.
- Armin, én esküszöm, hogy sosem keverlek téged és a családunkat... a lányokat ilyen nyomorult helyzetbe. Rendes életünk lesz, rendes helyen, rendes ruhákkal, kajával. És aztán kihozom apát és Brunot is a börtönből. Megígérem neked, hogy boldoggá foglak tenni, és soem kell majd azért aggódnod, hogy mit együnk és mit vegyünk fel - hajoltam oda hozzá még egy csókra és szorosan magamhoz vontam.
- Köszönöm, hogy itt vagy nekem - suttogtam még a fülébe, és úgy akkor, abban a pillanatban, valahogy az egész világ egy picit megállt, és csak ketten léteztünk, és boldog voltam

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD!