konyha

csak rózsaszínt ne
2003. június 10.

zene: elloptad tőlem az életem ● oufit: csak lazán

Nem nagyon tudtam egyelőre mit mondani, csak nézni a romokat, a magába roshadt házat, ami lassan már háznak se volt nevezhető, csak valami falas valaminek. Utáltam a házat az tény volt, de ez volt az itthonunk, már amennyire annak lehetett nevezni. Itt születtünk, mindanynian, mert még kórházba se tudott elmenni innen anyám, nem volt autónk, a mentősök meg mire kiértek, rég megszülettünk, és a taxira sem volt pénzünk. Itt éltünk egy kupacban, aztán itt mészárolták le a családunkat a halálfalók.A ház úgy tűnt ezzel a múltat is el akarta temetni. Nem trudtam megfogalmazni milyen érzések dúltak bennem. Apámnak és a testvéremnek, akik a börtönben ültek, nem volt hova hazajönniük. A nővérem és a húgom elvesztette a feje felől a tetőt, és Armin is utcára került velünk együtt. Utáltam ezt a tehetetlen, nyomorult érzést, miközben ő közelebb bújt hozzám, és átöleltem. Mást nem tehettem. Alig volt valami kis pénzünk.
- Mi lesz most velünk, Oscana...? - kérdezte elhaló hangon, én meg igyekeztem egy kicsit jobb fényben feltűntetni a helyzetet, ami menthetetlen volt. Közben megjöttek a lányok is, Barbara pedig elsírta magát, ahogy rámugrott. Nem tehettem mást csak tehetetlenül öleltem. Nekik ez menedék volt a kinti sötét világ elől, és engem is megnyugtatott a tudat, hogy valahogy mégis csak falakon belül voltak. Nekik tényleg nem tudtam mit mondani. Egy kicsit a lelkiismeretem is furdalt, amiért nem segítettem normálisan festeni Arminnak.
- Barb. Ne aggódj, megoldjuk. Rendben leszünk - magyarázta Armin én meg csak bólogattam. A kint csövező emberek nem nagyon néztek meg minket maguknak, csak az elején. Itt nem volt olyan újdonság egy ilyen jelenség. Még szerencsések is voltunk, hogy nem omlott le ránk az egész, és túléltük egyáltalán. Sok olyan volt, amikor a csaláokat éjjel temette alá a törmelék. Gyűlöltem ezt a helyet. Szegény volt koszos, és belengte a halál.
A következő percekben, Amirn bemászott a ház maradványai közzé, míg én lefejtettem magamról Barbara kezeit, aki tovább sírdogált, most Alexbe kapaszkodva. Én az albumot szerettem vonla megkeresni, míg Armin előrángatott két plüsst.
- Nyúl Péter, és Garfield! - kiáltotta el magát a húgom, és rögtön odaszaladt, hogy az ócska, nyúszott mostanra poros plüssöket magához ölelje. Olyan gyermeklelkű volt még tizenynolc éves korára, hogy két évvel fiatalabbnak nézte mindenki. - Köszi, Armin - hajolt oda, hogy megpuszilja őt, miközben én a redvában bányásztam a szekrényes fiók környékén, amibe az albumunk volt. Nagy nehezen elő is ástam.
- Megvagyok! - kiabáltam és odalépkedtem a cserepes vakolatos romokon Arminhoz, és Alexnek nyújtottam a kopott, rongyos ősöreg albumunkat.
- Legalább valamit sikerült kihozni - sóhajtotta Alex, amikor kint álltunk megint a romok előtt. Én Armin kezét szorongattam, mintha sose akarnám elengedni. Alex szomorúan magához ölelte az albumot. - Van egy ismerősöm, akinél ideiglenesen megszállhatunk. A kuncsaftom volt, de a jobbik fajta - sóhajtotta, majd megindultunk a fickó felé. Nem, tudtam elképzelni mit takarhatott a jobbik fajta és nem akartam, hogy a lakhatásunk miatt neki megint pasikkal kéne lefeküdnie.
- Nyugi, éppen tartozik nekem - sóhajtotta mintha csak a gondolatomba látott volna, mi pedig követni kezdtük a bűzös koszos csövesekkel teli utcákon át.
- Ki fogom magunkat innen juttatni - közöltem határozottan Arminnal, miközben megcsókoltam, kissé lemaradva a többiektől - Komolyan mondom, esküszöm - nyomatékosítottam rá, aztán csak haladtam egy másik romos épület felé. Nem fogom hagyni, hogy a tetsvéreim és Armin ilyen helyen szenvedjenek.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÉKOT!