Re: A sűrű rengeteg

[ღ Már megint egy varázslényt üldözök ღ]

ღ ruci ღ

ღ Már megint egy varázslényt üldözök ღ

Noah

(2001. december 8.)

ღ és most már azt sem bánom ღ

Ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el. Engem tényleg üldöz valami balszerencse, ezt nagyon-nagyon-nagyon-nagyon nem hiszem el. Komolyan, miért történik velem mindig valami? Nem elég, hogy akárhányszor külföldre megyek, kirabolnak, még el is tévedek, és egyébként is... Miért nem tudok normálisan vigyázni egy állatra? Pedig még tapasztalatom is lenne benne, elvégre ott van Tarzan a macskám... meg Atlasz, és Maugli... Bár amilyen lükék, hozzájuk nem sok gyakorlat kell azt hiszem.
az egész úgy kezdődött, hogy Arabella megint letámadt, hogy vigyázzak a bólintérekre. De az egyiket elfújta a hűvös decemberi szellő, de egészen biztos vagyok benne, hogy a Szeszélynek is köze van hozzá... Én meg tökön paszulyon keresztül szaladtam utána, és amikor végre a kedves szél méltóztatott letenni szerencsétlen bólintért, azt azt hiszem inkább a kisebbik rosszt választva berohant a Rengetegbe. Igen, a rengetegbe. Ahol a pletykák szerint vérfarkasok tanyáznak, és Fenrir Grayback kísért. Ahol tülköl valami rejtélyes szellem autó... Ahol pókok vannak és ki tudja még mik. Azon kapom magam, hogy csak bámulok bele a fák sűrűjébe, és idegesen gyűrögetem a kabátom alját. Az ember azt hinné, hogy ha hetedéves, és prefektus akkor nagyon tökéletesen megold mindent, de én csak Sophie vagyok. Ajj, bárcsak itt lenne velem Teddy. Vagy Avery. Vagy Mira... Akármelyik Mira. Valaki, aki legalább bátor.
hangosan kifújom a levegőt, és nézem, hogy a pára gomolyogva elkúszik a sötét ágak közé, miközben a nap is kezd lenyugodni. Nem lenne túl jó sokáig itt idétlenkedni, mert Arabella tanárnő meg fog etetni a viharmadarával azt hiszem. Meg mindjárt itt a vacsora és a takarodó, és nem akarom, hogy a járókeló, ijesztően mogorva aurorok megint számon kérjenek miért mászkálok este takarodó után, amikor nem is én járőrözök. Ijesztő, hogy ezek mindent tudtak.
A csizmám orrát belefúrtam a vékonyka hórétegbe, miközben minden kreativitásomat összekaparom, hogy egy hatásos motiválóbeszéddel rávegyem magam arra, hogy a bólintér után menjek. De egy menni fog Sophie, legfeljebb te leszel az első diák kísértet az erdőben gondolatnál többre nem futtja.
Aztán ahogy hevesen mojolok és úgy bámulom a sűrű fákat, mintha rá tudnám venni őket, menjenek kicist arrébb, hogy ne legyen olyan sűrű és sötét az erdő, léptek zaját hallom a frissen roppanó hóban, mire - természetesen - megijdek, és ugrom egyet, hogy aztán fenékre essek egy gyökérben a hóba.
- Öööö...  sziaa - szedem össze magam az eséstől, és rábámulok a srácra, aki megjelent előttem. A srácot látásból ismerem azt hiszem egy évfolyammal alattam jár, és tőle is hangos szokott lenni a folyosó. Bár melyik Griffendélestől nem? Kicist irigyeltem tőlük ezt a fajta vidámságot meg önbizalmat.
- Te is elvesztettél egy bólintért? - kérdezem, majd aggódva pislogok vissz az erdő sűrű sötétje felé. Vajon van odabent valami aminek a fő tápláléka mondjuk bólintér?

[Sophie]

Sophie
2001.12.08

Noah Nightingale alapvetően jó gyerek. Vannak jó pillanatai, mi több. Alapvetően vannak olyan napjai is, amikor senki idegpályáján nem korcsolyázik rohamgyanús neonfénnyel villogó apró, mikulássapkás kertitörpe képében. Vannak. A Roxfort falaiban visszhangzó Friccs-Mrs. Norris kánon méltán tanúsítja, hogy ez bizony nem az a nap.
Vidám dudorászása, ritmikus, hótól ropogó lépései becsatlakoznak a kakofóniába azzal a biztos tudattal, hogy az öreg motoros ma sem tudja meg, melyik kis házi szörnyeteg változtatta az összes fényforrást szivárványszínűvé a trófeateremben. Nyilván nem Mrs. Norris csillámpóni árnyalata verte ki a biztosítékot, ugye?
Vidám mosolya nem tűnik el akkor sem, mikor hűvös pillantást vet rá egy, az udvaron járőröző auror. Jelzésértékű mozdulatot tesz a pálcájával, amitől Noah középső ujjának utolsó percét megüti saját talárujjból kicsúszó pálcája. Épphogy megállította időben és mégis... hiába telt el látszólag végtelennek tűnő idő, a háborús-reflexek számára mintha csak tegnap lett volna.
Hogy az auror észrevette-e a mozdulatot, vagy sem, azt inkább az ő fantáziájára bízza, minden esetre ő maga már a pálcaintésből felismeri a Tempus bűbájt. Hüvelykujját felmutatva jelzi, hogy értette a célzást és a mozdulat sima dinamikájával csúsztatja vissza a pálcát a helyére.
Akár vissza is mehetne, hm? Hogyne. Friccsnek elég véletlenül összeakadni vele és automatikusan rajta a célkereszt. Ez megtörténik akkor is, ha épp semmit nem csinált, bár ez alapvetően ritka. De hé? Kapták már el olyasmiért, amit TÉNYLEG nem ő csinált, az ő ajtónyitásra aktiválódó trágyagránátja meg még a mai napig ott kuksol valami elhagyatott szertári sötétben. Vagy nem, nagyon őszintén, nem tartja számon saját bűntetteit, így könnyebb örökké ártatlannak lenni.
Már ha tisztában lenne a szó jelentésével.
- Óh? - Pillant fel céltalan kószálásából még hallótávolságon kívül, ahogy hatalmas felkiáltójelekkel hívja fel figyelmét magára a fehér világ közepén toporgó őszi színű folt. Helyes kis gödröcskék jelennek meg az arcán, ahogy elmosolyodik. Nagyszerű. Potenciális bűntárs.
- Heló Miss Prefi, hogy vagyunk? - Pillant le rá zsebre dugott kézzel, félrebiccenti az állát. - Teszteled mennyi idő alatt fagy be a segged? - Nem, soha sem a szép beszédstílusáról volt híres (6000 pont a Griffendéltől), ellenben nem valami barlangból szalasztották, előzékenyen kinyújtja jobbját, hogy felsegítse a lányt. - Hmpf, nem tudom, mostanában nem ellenőriztem az állatkertem, de elég alacsony a kerítés. - Vigyorodik el és ha az biztonságosan felállt, visszadugja zsebébe fekete kesztyűs mancsait.
A srác nem egy égimeszelő, 175 magas, sötét talárja alól szinte világít valami griffendélvörös pulóver, a nyakánál lustán lifeg a fehér inggallér, és valahol félúton a szegycsonton lecsúszva még ott hentereg a lazára engedett nyakkendő jobb napokat is látott csomója. Kissé kócos haján sapka nincs, füleit valószínűleg erősen harapdálja a hideg, de legalább a bakancs rajta elég melegnek tűnik.
Kifejezetten nincs hidegtúrához öltözve, de nem úgy fest, mint akit ez különösebben zavar. Nem úgy fest, mint akit valaha, bármi is zavarna.
- Kicsit késő van már a bólintérsétáltatáshoz, nem?

[ღ Már megint egy varázslényt üldözök ღ]

ღ ruci ღ

ღ Már megint egy varázslényt üldözök ღ

Noah

(2001. december 8.)

ღ és most már azt sem bánom ღ

Azt hiszem kezdetnek eltemetem magam. Igen, tökéletes lesz. Balthasar mellé befekszem, úgyis van még hely a sírkertben mellette. Bár erre a gondolatra kicsit elszégyellem magam. Egyrészt mert nem is voltam kint nála egy ideje, bár azt hiszem még midnig jó állapotban lehet az a megbűvölt Millenium Falcon lego, amit a sírhoz tettem a legutóbbi Roxfortos megemlékezésen. De egészen biztos ciccegne, és rázná a fejét, hogy Sophie szedd össze magad, bátor vagy te is, csak jól titkolod. Bárcsak igazad lene, Balthasar.
Persze a keserű gondolataimat rögtön elűzöm.és inkább a célomra figyelek. vagyis próbálnék. Modnjuk szerintem legutóbb se tudtam volna visszaszerezni az elkószált furkászt, ami elindult és végigrabolta Roxmorts utcáit. Hihetetlen, hogy nem tiltottak ki engem és Lupot onnan. De csak egyszerűbb volt megtalálni, mint egy elbújt bólintért az erdő közepén. Elhúzom a számat.
Aztán fenékre esek. Úgy tűnik a lábaim se nagyon akarnak ma rendesen működni. De pesrze attól semmi sem lesz megoldva, hogy itt ücsörgök, nem igaz?
- Heló Miss Prefi, hogy vagyunk? - kérdezi a srác, miközben mellém ér, én pedig szerencsétlenül bámulok vissza rá, mert... Hogy is hívják? Oké, hogy ismernem kéne elvileg, de most komolyan hogy is hívják? És amúgy most köszönjek vissza, hogy helló Mr. Griffendél? Az milyen bénán hangzik. Vagy Mr. Bajkeverő? Vagy Mr. Random Srác A Parkból? Te jó és Sophie, már megint felesleges dolgokon agyalsz.
- Hellóóó - egyszerűsítem le végül a dolgokat. Megfagyva vagyok azt hiszem. És Arabella tanárnő meg fog ölni. Egyébként minden oké. - Hát, azt hiszem a körülményekből kiindulva voltam már jobban is - dünnyögöm, miközben próbálok valahogy felkászálódni. Vajon Arabella tanárnő előbb megsüt, vagy nyersen hajít oda a viharmadarának?
- Teszteled mennyi idő alatt fagy be a segged? - hangzik a következő kérdés, miközben elfogadom a felém nyújtott kezet, de aztán befagyok egy pillanatra a mozdulatba. Őőő. Seggem? Hát igazán nem kéne ezen fennakadnom, nem? Mindenkinek van segge.
- Khmkhmmkrhm - krákogok idétlenül. - Azt hiszem kijelenthetem, hogy szerensére még fél percen belül vagyok, és nem fagyott meg a... aa hátsóm - motyogom, majd ha elengedjük egymást, a kesztyűs kezemmel leseprem magamról a hóréteget, majd a hátam mögött összekulcsolom a kesztyűmet.
- Hmpf, nem tudom, mostanában nem ellenőriztem az állatkertem, de elég alacsony a kerítés.
- Azt hiszem a varázslényekhez sose lesz elég nagy a kerítés - bólogatok jelentősségteljesen, mintha értenék is hozzájuk. Értem én, hogy boszorkánykodás meg minden, de a hét év alatt még mindig voltak dolgok amikhez nem szoktam hozzá. A random mozgó lépcsők, a kornyikáló festmények, a lépcsők, a kentaurok, a szellemlány a mosdóban, a lépcsők, a mozgó, visító, énekelő varázskaják, a lépcsők, a tüzes varázsrákok... és minden ami furcsa. Szóval nem vagyok varázslény szakértő, bár azért tudok rájuk vigyázni... ha csak nem fújja el őket a szééél ajjj.
A srácra felpislogok, és azt hiszem kitörik a nyakam, bár minden fiú szerintem magasabb nálam. Valami reccsenés és egyéb fura hang üti meg a fülemet, mire kedvem lenne sikoltva elrohanni, mondjuk be a jó meleg, barátságos klubbhelyiségembe, de hát csak én vagyok itt az érett prefektus... szerűség.
- Kicsit késő van már a bólintérsétáltatáshoz, nem?
- Ezt mondd a szélnek - sóhajtom, majd belesek megint az erdőbe. - Ami azt hiszem nem fogja visszafújni nekem Bóbitát.
Közben valami furcsa neszt hallok, és hátrálok pár lépést. Pedig nagyon be kéne mennem oda. És egyre később lesz ahányszor csak halogatom.
- Tudsz valami bólintércsalogató bűbájt? Vagy hallassunk bólinér hangot, hogy visszajöjjön? - kérdezem, reménykedve, hogy csak nem kell bemenni oda... oda be, bele a susnyás bozótos Rengetegbe. De miért érzem úgy hogy nem fogom ezt megúszni?

[Sophie]

Sophie
2020.12.08

Bámulatos, ő maga mennyire nem gondolkodik. Lenne ki mellé befeküdnie a sírba? Óh igen. Mégsem kaparásszák össze az agytekervényeit hasonló gondolatok, pedig ha tenné, tettenérhető lehetne. Az a vidám arc egy nyitott könyv, amibe az ember könnyen és szívesen olvas bele, aztán rájön, hogy a zárt részlegen jár, nincs engedélye, úgyamúgy késő éjszaka van és Mrs. Norris nagy lámpásszemei felvillannak a sötétben. Ki kapcsolta le a lámpát?
Ha észleli is, hogy a hölgyike agya kattog odabent, nem adja jelét. Bár tény ami tény, ha duplán köszönik le a fejét, akkor vagy épp seggfej és direkt nem figyel oda, vagy de. Bárhogy is, ez jellemzően annak egyezményes jele, hogy valaki nagyon akar tőle valamit. És ki ő, hogy nemet mondjon bajba jutott hercegnőknek? Noah, Noah Nightingale, de sajnálatos módon nem teszi meg a szívességet, hogy ezzel az információval zavart percnyi társát kisegítse.
- Ja hát ja. Minden csak nézőpont kérdése. - Hangjába belehempereg valami mulató dallam sose múló szeszélye, s az csak kiteljesedni látszik a pillanatnyi lefagyástól. Egy igazi lovag ma, észre se veszi. Hát persze.
- Bámulatos - Dörgöli meg az állát hirtelen elgondolkodóba váltva, kicsit oldalra hajolva tanulmányozza a leporoló mozdulatot. És a lány fenekét. - Sosem gondoltam volna, hogy fél perc elég. Ez bizonyára valami gyakorlat teszi a mestert dolog, hm? Lehet feltornázhatnád egy kerek percre is. - Olyan komoly fejjel mondja, hogy az már arcpirító, legfőképp azért mert ott tanulmányoz ahol jobb körökben nem illik. Pofátlan egy dög.
Végre felpillant és valamiért a kerítés replikára, vagy épp a lány arckifejezése miatt felnevet.
- Meg úgy nagyjából semmi máshoz sem. - A kerítést arra tervezték, hogy a magafajta megmássza őket. Úgy van ezzel, mint a szabályokkal; a kreatív felhasználást részesíti előnyben.
- Hogy neve is van. - Sóhajt fel végül, mit sem törődve a neszezéssel. Látszólag. Elég tapasztalata van már azonban az erdővel ahhoz, hogy automatikusan felcsavarja az idegvégződéseit a közelében. Érzékeli a másik tétova hátrálását, ő maga mégis marad egyhelyben, mint megingathatatlan kőszobor, amit aláaknáztak a Griffendél örökérvényű alapelveivel: bátor és botor. Vagy valami olyasmi.
- Ó kérlek, mindenképpen. - Vigyorodik el, kifejezetten meghallgatná milyen az a bólintér hang a lány előadásában. Nyilvánvalóan örökzöld slágere lenne unalmas pillanatainak.
- Nincs szerencséd, a legtöbb ilyen jellegű varázslat tárgyakra hat, vagy minimum látnunk kéne hozzá a célpontot. Gondolom nyomkövetést még nektek se tanítottak? - Figyelme a fák közé ugrik, elgondolkodva vizsgálja a törzseket.
- Szeretik a fatetveket, szóval ha sikerül találnunk párat, használhatjuk csalinak. Különösebben nem lehet messze, egy kicsit beljebb esélyesen bármelyik fa megteszi menedéknek ideiglenesen. Miért lépett olajra, fogpiszkálót akartál csinálni belőle, vagy mi? Lumos. - A pálca végén felpislákoló fény pont annyira elég, hogy odabent ne tompa félhomályban lásson, de talán még van annyira gyér, hogy ne verje ki az álmot a Rengeteg bosszúálló szeméből. - Van valami különös ismertetőjegye legalább? Bármi szokásostól eltérő?
Nem mondja, hogy egy specifikus bólintért megtalálni a Rengetegben - ahol még ráadásul van is egy kisebb kolónia - nagyjából a tű a szénakazalban feladat. Miért is szalasztaná el a nagyszerű lehetőséget a hamvában holt kalandra?
Tesz néhány lépést a fák közé, mielőtt visszapillantana a lányra.
- Na mizu? - A mosolya tízpontos - Odafagytál, Vöröske? - Biccent az állával menetirányba. Élénk, ártatlan figyelme biztosítja a másikat a tényről, hogy mi sem lehet kellemetlenebb, mint ebből a szituációból kihátrálni.

[ღ Már megint egy varázslényt üldözök ღ]

ღ ruci ღ

ღ Már megint egy varázslényt üldözök ღ

Noah

(2001. december 8.)

ღ és most már azt sem bánom ღ

- Bámulatos.
Bámulják a fenekem. A számba harapok, és igyekszem úgy forgolódni, hogy ne láthasson rá, de van egy olyan érzésem, ahova fordulok, oda megy az ő feje is. Bele se merek gondolni Fejnélküli Nick miket nem csinálhat unalmában, bár azt hiszem ő még olyan lovagias lovag azt hiszem. Azt hiszem a hajamnál is vörösebb fejjel takargatom magam, és igzaából örülökl hogy nincs itt Teddy, mert biztos szétverné szegény srácot egy terelő ütővel. Azt hiszem. A fiúk néha olyan érthetetlen dolgokat csinálnak, hogy nem tudok vele mit kezdeni. Szívesen két kezem közzé fognám az arcát, és mutatnék valamerre, hogy: néézd milyen szép melle van annak a lánynak. Vagy nééz annak feldfújta a szél a szoknyákát és átlátszik a bugyija a harisnyáján. Bármi, csak ne engem stíröljön. De erre egy árva lélek sem járt, én meg teljesen meg vagyok lőve. Gondolom pofon kéne vágni, legalább is a filmekben azt szokták, de az olyan goromba dolog, nem?
- Sosem gondoltam volna, hogy fél perc elég. Ez bizonyára valami gyakorlat teszi a mestert dolog, hm? Lehet feltornázhatnád egy kerek percre is.
- Ha csak ez kell ahhoz, hogy ne nézegessék a fenekem, mintha valami... valami... - Gyerünk Sophie, mondj valami frappánsat - mintha valami szenzáció lenne, akkor akár vissza is ülhetnék  - Gratulálunk. De aztán inkább csak a tenyeremmel takargatom tovább a fenekem, mert nem akarok megint a hideg hóba ülni.
- Hogy neve is van - sóhajt fel a srác, miközben a szálingózni kezdő hópelyhek belefészkelik magukat kényelmesen a sötét kabátjába. Én is sóhajtok egyet, már csak azért is hogy kellő hideg van hozzá hpgy ne robbanjon fel a fejem a vörösségtől. És mert rá tudom kenni ezt a hülye pírt mondjuk a hidegre.
- Hát, na azért csak a nevén kéne hívni, ha már egyszer eltűnt. Ha csak azt kiabálnám, hogy bólintér nem biztos, hogy ő jönne vissza. Meg amúgy is olyan Bóbitásan nézett ki - teszem hozzá, majd inkább csak csavargatni kezdem az ujjaim között a hajamat. Ez de ciki. Még mindig nem tudok rendesen kommunikálni.
A kérésére csak elhúzom a számat, nem hiszem el, hogy mindig a szavamon fognak. gyerünk Sophie, te vagy az idősebb, vagy valami, mutass valami tekintélyes izét, hogy na. Hogy na... na. Vajon itt el lehet süllyedni a föld alá? A nyomkövetés témára csak ingatom a fejem.
- Szeretik a fatetveket, szóval ha sikerül találnunk párat, használhatjuk csalinak. Különösebben nem lehet messze, egy kicsit beljebb esélyesen bármelyik fa megteszi menedéknek ideiglenesen. Miért lépett olajra, fogpiszkálót akartál csinálni belőle, vagy mi? Lumos.
- Öö oké, szóval fatetvek - bólogatok úgy, mintha nem rázna ki tőle a hideg, de hát ha a szent cél miatt kell, akkor legyen. Gyűjtök fatetveket. Brrrrrr.  Egyébként el is felejtettem, hogy varázsolhatok is. Egyáltalán nálam van a pálcám? Végigtapogatok magamon, miközben válaszolok a srác kérdésére.
- Igazából elfújta a szél, aztán meg inkább nem is akart visszajönni. Sosem csinálnék belőlük fogpiszkálót, az gonosz dolog lenne... Lehet megijesztettem? - kerekedik el a szemem. Csak nem nézhetek ki ennyire pszichopatának. - Lehet vörösfóbiája van? -teszem fel tanakodva a kérdést észre sem véve, hogy ki is mondom a gondolataimat.
- Van valami különös ismertetőjegye legalább? Bármi szokásostól eltérő? - elgondolkodva csavargatom meg a hajamat. Mit is szokott csinálni Bóbita? Olyan tipikusan bólintéresen viselkedik, mint a többiek, ragaszkodó, meg ilyenek, de aztán felcsillan a szemem és a tenyerembe csapok az öklömmel.
- Horkol! Szóval reménykedjünk benne, hogy alszik - mondom, miközben lassan feltűnik, hogy a srác bizony távolodik. Egyre beljebb megy az erdőbe. Te jó ég. Merlinre. Merlin anyjára. Hát kellemes meghalást.
- Na mizu? Odafagytál, Vöröske? - kérdezi, mire - aktuális becenevemhez híven - elvörösödöm. Ajj már.
- Nem fagytam oda csak... csak melegítem a lábammal a földet - habogom zavartan, majd csak hogy bizonyítsam magamnak is és neki is a bátorságom, nagy lendülettel neiindulok a sötét, borzalmasan sötét kegyetlen edőbe. - Egyébként meg Sophie vagyok - teszem hozzá, miközben ránézek, majd igyekezve hetedéves méltósággal kellően közel a lumos fényéhez haladok előre. De mindent hallok egyelőre, csak bólintér horkolást nem.
- Amúgy egész jól értesz hozzájuk - szólalok meg kisvártatva, miközben a csúszómászó izék után keresgélek.

[Sophie]

Sophie
2020.12.08

Kegyetlen a maga nemében. Egyszerűen csak rendkívül szórakoztatja a lány égbekiáltón vöröslő zavara, mintha ugyan valami elkanászodott bestia lenne, aki az emberi senyvedésen élősködik. Egy pofon valószínűleg nem oldaná meg a dolgot bár, egy vállról indítható zsebpasi talán igen. Vagy hát... fájdalom, de az eddigi trendből ítélve még azt is élvezné.
- Igen? - A hangja szinte dorombol, várakozóan előrehajol amíg a lány kitartóan keresi a szavakat, hunyorgó pillantásába belehempereg a vidámság. A szenzáció szóra aztán fültől-fülig mosoly fut végig az arcán, nevetésére összesúgnak a szélölelte fatörzsek.
- Miért ne, szenzációs feneked van, bűn ennyire rejtegetni. - Aljaskodik tovább az öntakaró mozdulatot látva. Rejtély, hogy járnak a csajról ribi pletykák, őszintén meglepné, ha nem lenne még mindig szűz. De szeret meglepődni.
- Nyugi cicabogár, tök meleg vagyok. Bár fordulj csak körbe kicsit? Még lehet meggondolom magam. - Mereng el egy pillanatra, mintha ugyan komolyan gondolná és döntés kérdése lenne. Ki tudja. Lehet biszex.
Náh.
- Miért, táncol és körben az angyalok ülnek? Remélem van szárnyas malac is. - Lelkesedik ártatlan, nagy szemeket meresztve, mert ő is mugliföldéről jött, amúgy meg színház az élet és prefi arca lassan úgy világít a vörösségtől a sötétben mint valami piroslámpás negyed. Oh. Lehet tényleg félreérthető jelzéseket ad?
Tök véletlen.
- Nááááh, jah. A kiabálásra szerintem úgy saccperkábé minden MÁS jönne. - Vidul a gondolaton, pedig annyira nem nevetne, ha felnyársalná valami random beste. Vagy ki tudja. Őrült.
- Jajaja. Valószínűleg más kis rovarokat is megteszik, szóval a biztonság kedvéért gyűjtünk azokat is. Amúgy mázlid van, a legközelebbi maréknyi kolónia mélyebben van az erdőben, a nagyobbik pedig egy szigeten a tavon, szóval meglesz, nyugi van. - Olyan könnyed vidámsággal magyaráz, ami nem tud nem átragadni az emberre, még ha a rovarirtózás úgy is fedi a lányt, mint valami páncél. Mi fájdalom, lepereg róla lehengerlő személyisége. Egy pár pillanatig.
- Nagyon erősen kétlem. - Mulat a lehetőségen, mert a lány nagyon-nagyon sok minden, de ijesztő biztosan nem. Első ránézésre legalább, de manapság ki tudja, mit rejt egy díszes, szende szép kis csomag?
Trágyagránátot. Általában.
A halk csattanásra, avagy inkább az első szóra megtorpan.
- Horkol. - Visszhangozza a szót drámai hanglejtéssel. - Hát ez fantasztikus. - Nem, nem szarkasztikus, tényleg szórakoztatja a lehetőség. Nyilván neki is látnia kell. De legalább hallani.
- Hát hogyne. - Vigyorodik el a habogást hallva, annyira. Annyira adja magát a kínzásra, hogy az már szinte fáj.
- Én meg Ötpontagriffendéltől, hali. - Mutatkozik be vidoran, meglegyintve egy kósza vörös tincset a mutatóujjával. Ha már saját pálcát nem vesz elő, akkor bizony közeli séta lesz az a bensőséges lumoskörben. - Amúgy Noah. - A pálcából kikúszó fény a fák gyökerei fele vizsgálódik, majd a srác arca felderül, ahogy megtalálja a kedvenc vaskos példányát.
- Ah nézd, itt. Egy kicsit le kell kotornunk a törzsnél, de errefelé gyakran furkálódnak rovarok, elég magasan vannak a gyökerek. Kicsiket keress. - Adja ki az ukázt és átpasszol egy kis tenyérnyi bőrzsákocskát a lánynak ide lehet gyűjteni alapon, mielőtt leguggolna kicsit arrébb. Nincs mese, ide már Sophienak is pálca kell, ha látni is akar valamit.
- Hát kérlek, néha annyira unom magam, hogy jobb híján odafigyelek egy-két órán. - Könnyed hangja körbetekeri a fát, ami nem is ellenkezik. Miért is tenné, immár hatodik éve kénytelen beletörődni a fiú jelenlétébe. - De amúgy meg csupa szeretet és odaadás vagyok minden élőlény iránt. - Fuvolázza odaátról, mielőtt hirtelen felbukkanna keze a lány arca - HAHA nézd mekkora! - előtt egy GIGANTIKUS méretű (tenyérnyi) közönséges százlábúval. Az úgy tekereg a kezében, mintha egy jó ördögűzésre várna.

[ღ Már megint egy varázslényt üldözök ღ]

ღ ruci ღ

ღ Már megint egy varázslényt üldözök ღ

Noah

(2001. december 8.)

ღ és most már azt sem bánom ღ

Ez a fenék téma kezd zavarbaejtő lenni, már a hosszúságát nézve. Határozottan nem bezséltem még enniyt senkiről a fenekemről, és ez egyenlő azzal, hogy kellő mértékű vörösödéssel tipegjek összevissza, a srácot kerülgetve. Te jó ég, ha tudom, hogy ez vár rám, inkább ki se mászok az ágyból. Hajjajjajj, a srác túlságosan jól szórakozik a bénázásomon, ez egészen biztos, és ha nem lennék ennyire szerencsétlen talán én is rögögnék vele magamon, de azt hiszem maradok a hátrálásnál és az ide-oda tipegésnél. határozottan olyan a lábnyomunk a hóban, mintha csak keringőznénk.  A hópelyhek meg csak szálldogálnak tovább, mintha annyira kíváncsiak lennének ők is a beszélgetésre. Meglepő lenne ha nem látna meg valamelyik diák, és kezdene el megint valami égbekiáltóan értelmetlenséget pletykálni rólunk. És persze még az is tuti halálig mulattatná ezt a gyereket.
- Miért ne, szenzációs feneked van, bűn ennyire rejtegetni - vigyorog rám, és nekem határozottan egy róka jut eszembe róla. Mondjuk a rókák is aranyosak meg olyan meg nem értett állatok. Mindegy, azért az megnyugtat, hogy legalább még nem fajul el odáig a dolog, hogy megerőszakoljon. Az ijesztő lenne.
- Ööhmhát köszönöm?... - köhintem zavartan, meglehetősen úgy, hogy a kijelentés kérdéssé formálódik. Ebből sehogy nem jössz ki jó, Sophie, lásd be. Teljes kuderc a határozottság mezsgyéjén.
- Nyugi cicabogár, tök meleg vagyok. Bár fordulj csak körbe kicsit? Még lehet meggondolom magam - óóóóóó, akkor tényleg nem fog megerőszakolni. Határozottan nagy kő gördül le a szívemről ezzel a kijelentéssel, és igyekszem kevésbé hülyén zavartan kommentálni a nagy bejelentését. Egyébként is ebben a korban kifejezetten nehéz kitalálni, hogy ki tetszik és ki nem. És még azt mondják, hogy a serdülőkor olyan könnyű. Talán egy használati utasítást adhattak volna hozzá, olyan hogyan kell normélisan felnőni útikalauzt, vagy ilyesmit. Vagy legalább egy hogyan kezeljük a fenék bámuló meleg srácokat? Oké, lehet nekem egy egész könyvtár kéne mindenféle esetre...
- Ó. Ö. Óóó, hát akkor gondolom sok remek férfi popóval is találkoztál már, úgyhogy, khm... - hátrálok kissé messzebb tőle, forgás nélkül - Igzaán örülnék, ha továbbra is az övéket nézegetnéd, khm - dünnyögöm, majd beleharapok a szám sarkába. Bár meg kell hagyni kellően életvidám, aki kicsit oldja a hangulatom és azt, hogy menten elásnám magam. De hát valahogy még az én szereveztem sem tudhja eldönteni, hogy inkább sírva meneküljön a halálos zavarában, vagy viruljon inkább vele.
- Hát, Mr. Oroszlánszívű Griffendéles, annak tényleg nem örülnék, ha lerohannának minket a fura izék az erdőből - teszem szóvá az aggodalmam, azért még fiatalok vagyunk a meghaláshoz, és inkább annak is egy romantikusabb verzióját tudom elképzelni, mintsem hogy megegyen egy éhes vérfarkas vagy egyéb akármi.
- Jajaja. Valószínűleg más kis rovarokat is megteszik, szóval a biztonság kedvéért gyűjtünk azokat is. Amúgy mázlid van, a legközelebbi maréknyi kolónia mélyebben van az erdőben, a nagyobbik pedig egy szigeten a tavon, szóval meglesz, nyugi van. - És mégis mibe gűjtjük vajon? A  kezünbkbe? Alig hiszem, hogy van náluk bárhol elrejtve ilyen mini, bűvölt vödör vagy ilyen rovartároló izé. na mindegy, Sophie, csak sodródj, majd csak lesz valami, nem? legfeljebb nem éled túl, de hát ez már csak ilyen rutin Roxfortos dolog, random meghalni a rémülettől valahol. Valami miatt.
- Akkor azt hiszem nem kerülhető el a behatolás - sóhajtok, abba bele sem gondolva milyen kihagyhatatlan ziccert adok már megint a griffendéles srác kezébe... szájába?
Végül aztán kínkeserves kínok közepette mászom utána az erdőbe, és remélem egyik Jóslástan órán sem született jóslat egy Griffendéles és egy Hugrabugos diák kegyetlen haláláról.
- Kifejezetten aranyosan horkol, majd meglátod - bólogatok meggyőzően, majd végül túlesünk egy kifejezetten szokatlan bemutatkozáson is. Bár azt hiszem ha ezzel a sráccal összekeveredik valaki minden történhet vele, csak szokványos nem.
- Én meg Ötpontagriffendéltől, hali.  Amúgy Noah. - közli vidáman, én meg lemondó sóhajjal követem a tekintetemmel az elpöckölt vörös hajszálakat. Létezik, hogy már megint elfrelejtettem magammal hozni a varázspálcát? Vagy inkább elfelejtettem, hogy hova tettem már megint. Minő balszerencse.
- Hát, azt hiszem ez minden Griffendéles első neve lehetne - jegyzem meg aztán kissé vidámabban, mert hát igazán zajos társaság volt, de valahogy mindegyikük olyan menőnek tűnt.
Egyébként csak rám hoznak frászt  afényben botorkáló ilyesztően nyurga sziluettek, meg a fura zajok? Noah meg úgy jár-kel ebben az erdőben, mintha ő maga lenne Bear Grylls. Aztán a kezembe dob valami szütyőt, én meg pár pillanatig egyedül maradok a sötétben kétségbeesetten keresve pálca után, amit elő is kerítek. renek, legalább ha megtámad itt egy kimére még alkalmam is lesz védekezni. Eldünnyögök egy Lumost én is, majd nelikátok a bogarászásnak. Belül meg azt hiszem sír a lelkem.
- Bocsi srácok, hogy kiszedlek benneteket a kényelmes fészketekből, de segítenetek kell megtalálni Bóbitát - dünnyögöm nekik, meg csak úgy, hogy legyűrjem a félelemet irántuk, és a sötét fák iránt.
- Hát kérlek, néha annyira unom magam, hogy jobb híján odafigyelek egy-két órán - hallom Noah beszédét, nem is olyan meszsiről, miközben a hideg lassan bekúszik az ujjaimba, ahogy kaparászom ki a bogarakat a zsákba. Mit meg nem adnék most egy bögre forrócsokiért.
- Az unalom csodákra képes - fűzom hozzá. Nem azt mondom, hogy én olyan jó tanuló lennék, sokkal inkább elterelődik a figyelmem, főleg ha Bájitaltanról van szó. Persze én inkább csak összefirkálgatom a füzetemet.
- De amúgy meg csupa szeretet és odaadás vagyok minden élőlény iránt - és mielőtt bármit is mondhatnék berobban a képbe a sötétbarna feje, és a cinkos tekintete, meg az a nagyon hangos kiáltása. -  HAHA nézd mekkora!
- Kyááá - sikkantok fel, minimális hangerővel, majd gyorsan a szám elé kapom a kezem. Oké, Sophie, ez is csak egy állat... állat szerű... izé? Oké, ne ess pánikba, gondolj valami szépre. Fahéj. Fahéjas csiga. Fahéjas csiga, fahéjas csiga, mantrázom magamba, miözben a tekergő bigyóra bámulok.
Meg fogok halni. Nagyon-nagyon.
- Ööö, haha..ha hát ahhahaha - nyögöm ki, miközben igyekszem úgy látni ezt a százlábút, minta valami csodálatos élőlény lenne, de egyelőre nem megy. Nagyon, nagyon nem megy. - Látom nagyon szimpatizáltok egymással, szóval ööööö... megtarthatod nyugodtan - legyezgetem felé a levegőt. És miközben próbálom valamennyire visszanyerni a lélekjelenlétemet, valami égbekiáltó nyüszörgés, meg nyikorgás, és vonyítás szerű hang töri meg az erdő - Noahtól - hangos, egyébként nyugtalanító csöndjét.

[Sophie]

Sophie
2020.12.08

Nyilvánvalóan ez a téma súlyos hiánycikk a lány életében, mert a vásár kettőn áll, Noah meg nem az a fajta, aki csak úgy elhajol a felé repkedő magaslabdák elől.
- Bármikor. - Vigyorint rákacsintva a Vörösre, mire való a meleg barát ha nem a bókokra. Óh hát. Nyilván nem a kéretlenekre? És nem mintha barátok lennének? Nos, emberünk ilyesmin ritkán sem zavartatja magát.
Talán tisztában van azzal mekkora zavart okoz a kijelentés (is) az erőben, talán nem, minden esetre külön nem kommentálja. Ellenben magába nyeli a nevetést és teátrálisan sóhajt Vörös nem túl titkos vágyai hallatán.
- Kívánságod parancs, mutass egyet, Királylány. - Kezével tesz egy negyedkörnyi mozdulatot bemutatva az üres tájat, majd hirtelen lámpás gyúl a melegbarna szemekben, a pupillákba kikönyököl a jókedv. - Oké, lásd milyen kegyes vagyok, ha visszamentünk a nagyterembe, megmutathatod melyikeket nézegessem unalmas perceimben. - Természetesen minimum egy féltekercsnyi kommentárt szeretne hallani arról melyiket és miért érdemes tanulmányoznia. Nyilván.
- Nyugi van Hugribugri, az erdő peremén vagyunk és viszonylag távol a tótól is, erre minimális a vérszomjas populáció. - Nem mintha a nullával lenne egyenlő - mégiscsak a Roxfrotról beszélünk -, de viszonylag majdnemnulla a valószínűsége, hogy behalnak az első kusza fasor közé.
- Pft. - Nevet fel az ártatlan szóhasználatra, ami tényleg sok mindent a szájába adhatna, de lám kegyes úr ő, meghagyja azt olyannak, aki direkt csinál-... - Csak keményen és határozottan csináld, akkor kisebb az esély, hogy bármi maga alá gyűr odabent. - Aham. Hát csak kicsúszott. Nagyon igyekszik nem nevetni. De inkább csak nem, mert a világ sokkal jobb hely, ha önmagát adja. Ezt az önmagát.
- Heh. - Finom reakció csak a horkolásra, amiben azonban végre kifújhatja a megelőző téma pink gőzét, széttárja a karjait vidáman.
- Naná, mi egy nagy család vagyunk. - Átkozott neveletlen egy család. Arról már nem szól a fáma, hogy épp ez a bizonyos család tartja gyáva kis féregnek. Nem-nem. Rossz gondolatvágány.
Noah tényleg nem tűnik olyannak, mint aki megijed a saját árnyékától, sem úgy az erdő természetes, tapogatózó félhomályától. Ezt a terepet sokszor bejárta már, úgy ismeri mint a tenyerét s ennek hála a különböző, Sophie szemének tán idegen és ijesztő formák is otthonosnak tűnnek.
A fa kitakarja azt a finom mosolyt, ami a lány hangjának hála simítja meg a száját. Milyen szelíd fajta. Szinte sajnálja, hogy vele kerül össze, de hé? Biztos van egy rakás barátja, akik úgy bánnak vele, mint a hímestojással szokás.
- Jah, errefelé szó szerint. - Jegyzi meg, nála konkrétan az unalom szüli a varázslót, de legalábbis annak nagy ívben kerülése. Ha tudná, sem lenne képes együtt érezni esélyesen a Bájitaltani idegenkedéssel. Imád főzni, imád varázsolni és a kettő kombinációja valami tökéletes kotyvaléka az életnek.
Felkunkorodik a szája sarka a sikkantást hallva, ugye véletlenül sem éppen ez volt a célja?
- Nem tetszik? - Biggyeszti le a száját a színjáték részeként, hagyja hogy az állatka végigszázlábaljon a kézfején, mielőtt visszaengedné a helyére és valahol a fahéjas csiga magasságában dob be pár apróbb fekete rovart a lányra hagyott zsákba.
Noah olyan hirtelen némul el, hogy ha nem lenne ott a lumos fénye, az is megkérdőjelezhető lenne, létezik-e még egyáltalán. Végül aztán a fény is kialszik és Sophie teljesen egyedül marad.
Pont, mielőtt igazán megtelepedhetne benne a kétségbeesés, a feje búbján puhán koccan egy varázspálca hegye és mintha langyos folyadék csorogna végig rajta. Különös, mert nem lett vizes tőle. Ki tudja? Talán Hetedévesként vették már a Kiábrándító-bűbájt és ismeri az érzést.
Az egyetlen bűbáj, amit a pálcája hajlandó mindenféle hangos zokszó nélkül végrehajtani. Azt már senkinek nem kell tudnia, hogy Aidannek hála harmadéves kora óta képes alkalmazni. Hogy is ne lenne? Egy. Teljes. Éven. Át. gyakoroltatta vele.
Noah tökéletes csendbe burkolózva, kifejezetten a hallására támaszkodva próbálja behatárolni a hang feltételezhető forrását, irányát, közelségét. Igen, tudja, hogy minden Roxfortos első gondolata a vérfarkas, de nincs telihold még egy hétig. Még ő sem annyira bolond, hogy telihold idején  sétafikáljon a Rengetegben. Egyébként is... milyen vérfarkas nyikorog?

[ღ Már megint egy varázslényt üldözök ღ]

ღ ruci ღ

ღ Már megint egy varázslényt üldözök ღ

Noah

(2001. december 8.)

ღ és most már azt sem bánom ღ

A kijelentésére csípőre teszem a kezem, és félrebillentett fejjel fürkészem az arcát, de aztán ezredjére is felsóhajtok a mai nap, végül a levegőt kifújva hátva csapom a srácot.
- Jó, hát a jelenlegi környezet nem bővelkedi férfipéldányokban... De akkor majd nézünk együtt férfi popókat odabent, bár azt hiszem ti fiúk a feltűnésmentes stírölést jobb gyakorlattal űzitek - vonom meg a vállam, majd zavartan Teddyre gondolok, amitől megint apró piros folt jelenik meg az arcomon. Vajon mikor fogok ma agyvérzést kapni? Na mindegy, mindegy. Csak túl fogjuk élni ezt valahogy. De valahogy a nyugtató szavaitól se leszek kevésbé feszültebb, csak hát nem is tudom. Fogalmazzunk úgy, hogy enyhén nyugtalan. felettéb megnyugtató, hogy kevésbé vagyunk halálos vezsélyben, de a Roxfortból meg a Szeszélyből kinézem, hogy még itt is nekünk támadhat egy megőrült, öntudatra ébredő gally, vagy egyéb ilyen indokolatlanul mágikussá vált cucc.
- Csak keményen és határozottan csináld, akkor kisebb az esély, hogy bármi maga alá gyűr odabent. - Öööö. Őőő. Egy rövid pillanatra az arcomat a kezembe temetem. Erre most mint válaszoljak? A lehető legkeményebb leszek. Vagy mondjuk én nem szoktam elpuhulni. Jesszusom, ezek egyre pervezebbek.
- Hát igyekszem megfogadni az értékes tanácsaidat - dünnyögöm végül. Mi mindent nem tanultam már az elmúlt húsz percben de komolyan. Azt hiszem mire végetér ez a kaland határozottan bölcsebb és érettebb ember lesz belőlem. Vagy csak lelkileg öregedett. Kicsit se nézne ki hülyén, hogy egy Sophie szerű vénasszony jelenik meg a barátai előtt, az originál Sophie helyett.  Nem mintha nem élvezném a társaságát, nagyon is szórakoztató, csak egyszerűen nem tudok mit kezdeni az ilyen lendületességgel. Vajon minden Griffendélest enegriaitallal etetnek, meg gázolajjal locsolnak, hogy örökösen lobognak és pörögnek meg ilyenek?
Idő közben kellemesen megtelitődik a zsákom is, a bogarakkal, miközben minden igyekezetemmel ignorálom a hülye hangokat amik összevisszáról jönnek. És csodálkozom, hogy nem kapok nagygörcsöt, mert minden ki reccsenésre meg muslica hapcira felkapom a fejem, hogy most fogok meghalni! De a most egyelőre elég távoli mostnak néz ki. Nevetségesen gyávának érzem magam, bár talán csak túlteng bennem az életösztön. Mint egy nyúlban. Vagy egy szurikátában.
- Nem tetszik? - kérdezi, mire én hevesen bólogatni kezdek, és hevesen gesztikluálok a pálcás kezemmel.
- Öö, dehoygnem, csak tudod, neki szabadon jó, meg ilyenek, amúgy is már van a hálókörletemben egy macskám meg bagylom és egy nemrég talált furán kőből lévő teknősöm, szóval... - hebegem hadarás közben, amit megszakít az a fura hang.
Ugye valakinek korgott a gyomra? Mondjuk valami fém vagy vas élőlénynek? remélem az itteni szellemautó nem hús, vagy kifejezetten ember evő. Már meg is jelenik előttem a kiélezett, és éhesen csattogó motorháztető, ahogy rozsdás végtagjaival - az autónak mióta vannak végtagjai? - mászik felénk.
- Szerinted ez mi? Gondolom berozsdásodott vérfarkas aligha lehet, nincs is telihold - suttogom halkan, és teszek nagyvolumenű következtetéseket. Hát Soph, Sherlock is megirigyelhetne. És aztán meghallok valami dudálást is, én meg úgy megugrom, mintha csak valami halál torkában lévő gazella lennék... Oké, túl sok állatos hasonlatot használok, agyamra mentek a bogarak. Aztán valami kerékcsikorgást is hallok, én meg köszöntem szépen ennyi bőven elég volt, könyökön ragadon a srácot és elidnulok befelé. Mert nem, nincs kedvem találkozni azzal az akármilyen steampunkos képződménnyel, ami csak úgy jár-kel, nem, az én lelkem erre még nem érett meg. Amúgy is beljebb van a bólintértábor is. Ugye?

[Sophie]

Sophie
2001.12.08

Hátrapillant a válla felett a gyors fizikai kontaktra, hát csak elértek a tapizós fázisig, nagyszerű, nagyszerű.
- Áll a randi. - Vigyorint és ő nem gondol Teddyre, mert nem tudja hogy kéne és valószínűleg addig jobb is mindkettőjüknek, amíg nem teszi.
Megmosolyogja a lányt, ahogy az a kezébe temeti az arcát, vajon eljött a végső összeomlás ideje? Nem-nem, még látja pislákolni a túlélés utolsó szikráját.
- Nagyon helyes, Vöröske, öt pont a Hugrabugnak. - Kár, hogy az ő szava mit sem ér a kérdésben, olyan távol áll a Prefektusi jelvénytől, mint amennyire a lány tőle. Rápillant, ott virít-e most is rajta, de azért annyira nem izgatja jelenleg "szolgálatban" van-e. Ritkán sem fogja vissza magát ilyen apróságok miatt.
Cukor, só, minden mi jó és egy jó energy drink, valamiből a magafajtát is ki kell kotyvasztani, bár mélységesen el kell gondolkodnia melyik Pindúr Pandúr lehet az ő alteregója. Nyilván a piros mondjuk.
- Bóbitának nem jobb szabadon? - Mereng el a nagy gesztikulálás közepette, de a félpillanatnyi komoly gondolat mintha sose létezett volna, átadja helyét a mindent lehengerlő lelkesedés- vagy majdnem. Mert az a bizonyos rozsdával bélelt, csikorgó, Rengeteghez képest egyszerűen túl nagy lármát csapó zajgép mindent kiver a fejéből ideiglenesen és leszáll rájuk a csend.
Nem válaszol, tovább erősítve a balsejtelmet, hogy Sophie egyedül maradt a sötétben, a dudálást hallva viszont magasra szaladnak szemöldökei. Merlin szőrös seggére, mi a franc?
Nyilván olyan kőből lehetnek az idegei, mint egyes teknősök, mert ő maga nem ugrik a hangra, ha amúgy az adrenalin pattanásig is feszíti izmait.
Majdnem. Majdnem telibe lövi egy átokkal Sophiet, épphogy csak nem szikrázik a pálca vége. Ebben a szituációban ilyen hirtelen hozzáérzni ugyanis a Kiábrándító bűbáj hatása alatt még úgy is veszélyes, hogy tisztában van a lány közelségével. Az utolsó pillanatban kapcsol, ezzel a visszafogással viszont elveszti az ellenállóképességét és mire észbe kap, már ráncigálják befelé. BEFELÉ?!
Maradhattak volna a bujkálás útján is, de ha már kivetették magukat a menekülés pengeélére, akkor nagyon nincs hova visszafordulni. Hagyja magát sodródni a Sophie árral, de nem vakon, Lumos solem alapon felsír a pálcájából némi futástól zaklatott fény. Nem tart sokáig az öröm. A menekülés ugyanis szép és jó, de bármi is dudál mögöttük (oké, vannak sejtései, de miafranc), az egyre zajosabb és dühödtebb, ergo.
- Locomotor Sophie. - Megtorpan egyhelyben és a lány hátára szegezve pálcáját, gyors határozottsággal ejti ki a szavakat. Sophie lába alól eltűnik a föld, ahogy elkezd a levegőbe emelkedni, sokkal lassabban, mint Noah szeretné. Fél szemmel a közelgő őrületet figyeli, fél szemmel Sophie mozgását.
- Kapaszkodj! - Figyelmeztet a már ismerős bariton odalentről épp annyi komolysággal, amennyi tökéletesen szokatlan tőle és ami a meglepetéstől is rákényszeríthet az engedelmességre. Mikor a lány már elég magasan van, egy Finite zárszóval keményen ráseggelteti egy vaskos faágra. És remélhetőleg engedelmeskedett a fiúnak valóban, mert a következő másodpercben olyan erővel csapódik egy rozsdás, borzalmas állapotban lévő, dühösen füstölgő autó a fába, hogy azt a csattanást Sophie még a koponyájában is érzi.
Elütötte a Griffendélest. A lány biztos lehet benne, hogy ha lepillant, akkor a fiú fára kent, véres hulláját látja majd ám... nincs ott semmi. Fekete, áthatolhatatlan sötétség kúszik szét odalent, átölelve a fa törzsét, beterítve az autót, ellopva a fényét is. És Sophie ezúttal tényleg magára marad a fa tetején csücsülve a tömör feketeségben.
Már feltéve, ha nem pottyant le a majdnembiztos halálba.

[ღ Már megint egy varázslényt üldözök ღ]

ღ ruci ღ

ღ Már megint egy varázslényt üldözök ღ

Noah

(2001. december 8.)

ღ és most már azt sem bánom ღ

- Nagyon helyes, Vöröske, öt pont a Hugrabugnak - szólal meg Noah a nagy bogárkeresés közben, miközben én  apálcám fényénél bólogatni kezdetk.
- Ha ezt a napot túléljük azt hiszem a Griffebdél is megérdemel néháyn pontot. Mondjuk százat? - Érdekes tanár lenne belőlem, mert nem lenne szívem levonni senkitől sem pontot, és úgy szórnám a százasokat, mint szerelmes szakácsnő a sót a levesbe. Közben persze mindenféle kevésbé értelmes dolog is megfordul a fejembe, páldául, hogy miért teremtődnek a bogarak ilyan undinak, és amúgy is, ha a természet a szépségre és a tökéletes egyensúlyra törekszik, legalább megoldhatta volna kissé kellemesebb módon is. Például... wuuáááá ez egy keresztes pók volt? Legalább az erdőben nincsenek csótányok. Bár amikor felpillantok Noah-ra, egyenesen megáll bennem az ütő, és jobbnak látom nem megemlíteni neki a csótányokat, még a végén olyat is előszed valahonnan, ha a faröknökből nem is előránt mondjuk a szájából vagy a füléből egyet... mint a bűvészek.
- Bóbitának nem jobb szabadon? - teszi fel az amúgy teljesen jogos kérdést, mire egy-két hosszas hümmögést ejtek meg, mielőtt válazsolnék. Hmmmmm. Hüüümmmmmmmm.
- Hát igen. De nekünk nem lesz jobb, még a végén minket zárnak bele abba a furi bőröndbe, és ott ki tudja miféle furi lény akar pont roxfortos diák husit enni - kombinálom túl elemi erővel a dolgokat, de a magasrötű diskurzust Bóbita szabadságáról hamar megtöri egy eszeveszett és kifejezetten feldúltnak, meg rozsdásnak hallatszó mérges autómorgás. Szóval ez vagy egy berozsdásodott mérges kentaur, vagy pedig az a hírhedt Weasley vadautó. Csodálom, hogy eddig miért nem szerveztek körutat a tanárok egy autótemetőben. Mondjuk megbűvölt autótemető aligha van, és le merném fogadni, hogy aki itt hallatja a hangját, talán fajtájának egyetlen és utolsó példánya.
Ez mondjuk lehangoló.
De akkor sem akarok meghalniiiii.
Hirtelen felidnulásból húzom be magunkat a sűrűbe, bele se gondolva abba, hogy más eszeveszett varázsizék támadhatnak meg minket, logikus módon beljebb, de hát a futás az akkor is hasznos, nem? Abba végül is sneki sem halt bele. Kivéve az a bácsi, aki először futotta le a maratont, az mondjuk odahalt a végén a földre, de mi csak nem járunk úgy...
És a nyomunkban berreg a ketyere, aztán meg egy bökést érzek a hátamon meg azt, hogy a talaj már nincs a lábam alatt, miközben néha arcon csókolgat egy-két kedves faág és levél. Ki se merem nyitni a szemem, csak hagyom magam lebegni. ha már lebegni kell, egészen addig, míg egy kapaszkodj-ot meg nem hallok, de engedelmesen körbekapaszkodom a fát, ágat, oszlopot, vagy bármi is ez, amit nagyban ölelek, és úgy érzem magam, mint egy fákon csimpaszkodó koala, aki hirtelen nem tudja eldönteni, hogy most lahjár vagy koala. Szóval a világomról nem tudok hirtelen, és amíg igyekszem összeszedni a lelki erőmet, lepillantok oda, ahol Noah áll... állt, mert hogy nyoma sincsen, és sötét is van, és valami csörömpöl, és rázódik a fa, és meghaloook.
Nem tudom meddig gubbasztok ott a fekete éjji lepel alatt, de lassan előkerítem a pálcámat és meggyújtom, halk lumost suttogva, miközben mintha valamik erősen kapaszkodnának a hajamba. A csönd továbbra is csönd, amit egy halk horkolás szakít félbe. Gondolom Bógita az, és a többi cucc, ami lóg rólam itt-ott lehetséges, hogy a bólintércsalád, amibe beleronygoltam.
- Noah? Noah? Ööh ugye most nem egy óriácsótánnyal a kezedben jelesz meg? - kérdezgetem halkan, miközben majomkúszásban lejjebb ereszkedem egy ágnyit, miközben messzetúl berregve lobban fel néha-néha egy autó fényszóró.

[nagyon]

Sophie
2001.12.08

- Hmmm. Igen, a 100 jutányosnak tűnik. Abszolút. - Biccent rá tettetett komolysággal, mintha ugyan valóban meg kellett volna fontolnia a kérdést. Persze aztán végül árulón belemosolyodik a gondolatba, ki is térne mindenki a hitéből, ha egyszer véletlenül a jelentéktelennél több pontot is tud szerezni. Mondjuk a rengeteg mínusza helyett. Hé, csoda hogy még beengedik a klubhelyiségbe.
Sophie fiatal kora ellenére igen nagy életbölcsességre tett szert a saccperkábé 10 perces Noahval való együttlét alatt. Azt mutatna neki, amit csak kér, ha ez történetesen a csótány, szed neki egy egész csokorral. Egy igazi gentleman.
Szokása kínos kérdéseket feltenni és a szabadság kategorizált állatoknak kb ebbe a kategóriába tehető.
- Sosem játszottál még el a gondolattal, hogy belemászol? - Kérdi elmerengve a bőröndön. Nincs mit tagadnia, őt átkozottul kísérti a lehetőség. - Szólj, ha kedved támadna hozzá, nagyon szeretném látni mi van odabent. - Rákacsint a lányra és nagyjából ez az utolsó, amit még meg is tud tenni a vérfagyasztó hanghatások előtt.

Nem áll szándékában meghalni. De mindenek előtt nem áll szándékában hagyni meghalni a kiscsajt, mégiscsak ő rángatta be ide. Inkább csapják arcon minden oldalról a kéretlen falevelek és egyebek, minthogy felkenődjön a törzsre vele egyetemben, hm? Nem gondolkodott különösebben, kimondta az első varázsigét, ami eszébe jutott. Mindig, minden csak reflexek kérdése.
Sophienak hatalmas szerencséje van. A bólintér kifejezetten agresszívvá válik, ha éppen azt a fát éri támadás, melyet otthonának vél. Hogy nem vájják ki a szemét, miközben pont oda repül fel ahova nem/kéne, valóságos csoda. Persze az a csattanás van annyira sokkoló, hogy esélyesen legalább a fele társaság kábultan szédelegjen, bele egyenesen a vörös tincsek védelmébe.
A másik fele azonban dühödten pattog alá, agresszív lábaik kopogása hallatszik a sötétben az autó motorháztetőjén, még ha amúgy az égvilágon semmit nem is látni. Még a Lumos fényében sem, s ettől Sophienak egyértelművé válhat, hogy valószínűleg a Calligo varázslattal van dolga. Márpedig ez azt jelenti, hogy esélyesen Noah még életben van ha nem is látja, különben feltehetően megszűnt volna a varázs.
A kocsi fénye sem látszik egyébiránt, a feketeség mint áthatolhatatlan pajzs fedi az odalentet.
Noah ellenben látja, amint a szemvájó kis bestiák nekiesnek a mostanra rendkívül romos járgánynak. Mintha megszabadult volna a belsőségeitől, csak rozsdamarta váza látszik és a füstölgő, "U" alakban felgyűrődött motorháztető. Nyilvánvaló azonban, hogy az egykor gép szörnyeteg mostanra nem motorból, pusztán élniakarásból, sértettségből, vagy épp haragból üzemel, mert totálkárosan is hátrálni kezd a kopogó hangoktól.
A sötétségből hirtelen villan fel két sápadt lámpás és ebből már Sophie is érzékelheti (az idegeken csikorgó hangokon túl), hogy aktuális veszélyforrásuk távolodni tetszik. A kérdés csupán, hogy a visszatérő bólintérek nem értékelik-e őket is veszélyforrásnak? Szeretné megtartani a szemeit.
- Ne kísérts! - Hallatszik végül a normálisnak tűnő hang odalentről, mintha nevetne is, de ezúttal a gesztus rövidebb. - Idelent minden oké. - Hazudik gondolkodás nélkül könnyeden.
- Hogy viselkednek a népek odafent? - Noah felpillant, de nem látja, hogy túl nagy lenne a lázadozás, mi több: a bólintérvilág kábultabb része felocsúdva a zavarból úgy fest kinevezte a hajzuhatagot legújabb fészkének. Nem tudja nem elnevetni magát. A gesztus hirtelen törik meg, ő meg elkáromkodja magát halkan. Elég ha ő tudja, hogy a kocsi telibeverte oldalt a csípőjét, hm? Semmi pánik emberek, a lényeg épségben van.
Noah nekidől a fának és megszűnteti maga körül a sötétséget. A Lumos előzékeny, puha fénye már reflexszerűen tör utat magának az ágak közé.
- Ott a kishaverod? - Hé, igazán rájuk fér egy kis mázli, nem?

[ღ Már megint egy varázslényt üldözök ღ]

ღ ruci ღ

ღ Már megint egy varázslényt üldözök ღ

Noah

(2001. december 8.)

ღ és most már azt sem bánom ღ

Arabella tanárnő bőröndje kifejezetten rémisztő. Már maga a tény is, hogy benne van egy állatkert. Jó, jó az menő, meg hát végül is ha már tud az ember varázsolni, csinálja azt praktikusan is. Én azt hiszem még nem szoktam meg ezt, és az elején kellő utálattal álltam hozzá. Végül is lassan csak hozzászokom, azt hiszem, mármint csak nem hagyom a hálókörletemben a pálcámat meg ilyenek. Kívácnsi vagyok mit fogok kezdeni magammal, ha kiszabadulok év végén a nagyvilágba... Az biztos, hogy nem az lesz az első dolgom, hogy a házamat belevarázsoljam egy utazóbőröndbe. Valahogy ezt a mágus aggyal való gondolkodást nem sajáítottam el egészen.
- Tudod, én maradok a bőröndön kívül... leszek őrszem, és így maximum kopogok, ha esetleg jön valaki, miközben te odalent Indiana Jones vagy - mondom elgondolkodva.
De persze az események olyan vehemenciával követik egymást, hogy úgy érzem még levegőt venni is elfelejtek. és szó szerint kicsúszik a talpam alól a talaj is, hogy aztán egy csomó bólintér legyen hajdísz a fejemen, míg a csapat másik fele kiéli a dühét az autón, legalábbis a hangokból ítélve megverik szerencsétlen járművet, mert hogy látni még mindig nem látok semmit. Ez lehet valami bűbáj, ha csak nem szenedtem az előbbi ütközéstől instant vakulást, ami azt hiszem rettenetesen kellemetlen lenne.
Azért a fa törzsén végigtapintva már érzem, hogy ez egy jó pálca alapja lenne, egyrészt mert  abólintérek is kiszemelték, másrészt meg amégis csak értek a fákhoz, és jó ideje nem taperoltam már fát, az iskolapadot leszámítva. Még jó, hogy ennek a perverziómnak ritkán élek. Már rég én lennék az a bizonyos lány  apletykákból, aki fákra izgul. A Roxforti diákok, ha unatkoznak kifejezetten fantáziadós pletykékat képesek szülni.
Lassan csak meghallom Noah hangját, miközben Bóbita vígan fittyet hányva a zajra meg a világvégére, vígan horkol tovább a fülem mellett, mintha valami alapzaj lenne, a többiek pedig továbbra is kábán himbálóznak a fejemen.
- Oooké. Oké. Akkor szépen lassan le kellene ereszkedgvuáááá...khm - dünnyögöm magam alatt, miközben megreccsen egy ág alattam és a kelleténél gyorsabban siklok a következő ágig. Na ilyenkor örülök, hogy lány vagyok és a landolás nem fáj annyira. Meg annak is, hogy ez egy terebélyes fa.
- Csak nyugalom srácok... Évezredek kérdése és le is érkezünk. Bár azt sem bánnám, ha ti felfelé mennétek - motyogom továbbra is.
- Idelent minden oké - szűrődik felém Noah hangja, mire bizonytalanul pillantok lefelé.
- Egészen biztos? Nem sérültél meg? - aggodalmaskodom ahogy az tőlem szokás, ereszkedés közben. Valahogy ez a inden oké egy fiúnál akkor is minden oké, ha összevissza kifordult végtagokkal fetreng a fűben, egy kisebb vértócsában. Meg az is, amikor csak egy szála ment a körmük alá. Bezzeg ha náthásak lesznek... Akkor meg semmi sem oké.
- Hogy viselkednek a népek odafent?
- Kellően kábán és jól - szólalok meg, majd lassan érezni kezdem a talpam alatt a talaj is, így megkönnyebbülten felsóhajtok.
Édes anyaföld.
Az más kérdés, hogy kviddicsezni is szeretek, de hát na. Azért a biztonságos érkezés olyan jól esik, mint egy falad fahéjas csiga. Vaníliaöntettel. A sötétség eloszlik mintha maga Noah lenne a fényhozó, úgy világítja mag a pálcája a fák körvonalát. Én egyelőre még a bólintérekkel bíbelődöm, szépen visszaeresztem őket a fához, és fájó búcsút intek tőlük, azért csak hiányozni fognak még ha csak három perces találkozó is volt.
- Ott a kishaverod? - kérdezi, én meg közelebb osonva az ujjammal a hajamhoz bökök.
- Igen, ott horkol... hallod? - kérdezem és elvigyorodom, mert ahogy egy bólintér horkol annél aranyosabb kevés dolog van. - Azt hiszem ideje lenne visszaindulni, nem szeretném ha valamelyikünk bővítené az elveszett gyerekek képét a kakaósdobozokon - mondom, majd elővakarom a vörösberkenye pálcám, majd lumost varázsolok. Lassan kezdek hozzászokni a nonverbális varázsláshoz, legalább addig nem talál el egy átok, míg végre kibököm a kacifántos varázslatok egyikét, szóval kifejezetten hasznos dolog ez.
Az általunk és az autó által csapott ösvényen egészen könnyen vissza lehet találni az erdő szélére, ahol is már lassan új ismerősként fogad a fehér hó, és a Roxfort fénye. Meg az itt-ott mászkáló aurorok, akik nagyon is rpntják a varázst. De inkább ők legyenek itt, még ha félelmetesek is, mint sem hogy egy újabb fura vágást kapjak a csuklómra.
- Hát túléltük! Száz pont a Griffendélnek - vigyorodok el, és váltom be az ígéretemet, nem mintha sokat számítana. - Remekül éreztem magam veled, de legközelebb találkozhatnánk kevésbé bajosabb körülmények között - sóhajtom, bár azt hiszem ez nem igazán lehetséges. A Roxfortban nicnsen olyan fogalom, hogy normélis körülmény. - Most már csak Bóbitát kell visszajuttatni a helyére.
Hátha Arabella tanárnő elfelejtte, hogy ma felügyelek és észrevétlenül visszaengedhetem Bóbitát a többiekhez.

[Sophie]

Sophie
2001.12.08

- Hol marad a kalandvágy? - Sóhajt drámai hangon, de persze nem mintha a lány különösebben felvillantotta volna határozott veszélyszerető formáját, szóval hazugság lenne állítani, hogy nem érti a miérteket. De hé? Bejött vele a rengetegbe, nekiállt rovarokat gyűjteni és nem is fagy le, amikor szétzúzza kicsiny buborékvilágukat az égbekiáltó ricsaj. Ha nem is lételeme a veszély, azért elég jól hozzáfejlődik az adott szituációhoz.

Noah nem tudja úgy értékelni a fa törzsét, mint Sophie (már ha nem támaszként és kellemes fizikai rejtekhelyként jelenleg), ellenben a bólintérek agresszív formációját annál inkább. Kinek mihez húz a szíve, hm?
A veszély szerencséjükre hamar tovább áll (már mihez képest), ő pedig elnézi, ahogy a lány megindul lefelé. Azonnal ellöki magát a fától és csak azért nem szitkozódik újra, mert az adrenalinlökettől épp nem érzi a csípőjében nyilalló istentelen fájdalmat. El kéne gondolkodnia, hogy mazochista-e és kéri magára, vagy szimplán csak foglalkozási ártalom. Valószínűleg mindkettő.
A pálca végén jóformán ott izzik már a bűbáj, amellyel lassíthatja a lány zuhanását, ám viszonylag hamar átlátja, hogy nincs rá szükség. Elég jól felfogják ahhoz az ágak, hogy ne legyen különösebb baja, plusz ennek hála túl rövid távokat puffan lefelé, hogy egyáltalán értelme is legyen.
- Náh, semmi extra. Csak egy nyugis séta a rengetegben. - Vigyorint maga alá kényszerítve a combtőből torokig felragadó, fojtogató fájdalmat. Az arca olyan őszinte, amennyire csak lehet. Ugyan, minek árulná el, hogy bármi baj érte kicsiny túrájuk során? A végén még okot adna a lánynak, hogy istenigazán újraalapozza a félelmeit, mint valami ledönthetetlen erődítményt. Ilyesmiért nem vállal felelősséget.
- Nagyon helyes. - Vigyorodik el, mint jó fényhozó, akiről mindenki tudja, hogy apuci lehajintotta a Pokolba egy unalmas pillanatban, ugye. Ha tudna gondolatot olvasni, hát nevetne a párhuzamon.
- Basszus. Kurvanagy mázlid van. - Jegyzi meg ezúttal még ő is meglepődve, közelebb hajol a lányhoz, hogy megvizsgálja a feje búbján horkoló gallyacskát.
- Hát ez kész van. Képes volt átaludni az egész fennforgást? - Nagy szemeket mereszt, aztán elneveti magát engedelmeskedve egyúttal a visszaindulási kívánságnak is. - Meggondoltam magam, TÉNYLEG nem való neki a szabad élet. - Bár valahol megérti a kisbestiát. Ha nem minden lében két kanál éppen, imád aludni. Olyan sokrétű, időnként folytatólagos álmai vannak, hogy azok önmagukban is felérnek alkalomadtán egy kiadós kalanddal.
- Hmpf. - Kommentálja csendesen a nonverbális varázslatot. Szánalom, de még a Lumos sem megy neki. Rejtély számára, a Kiábrándító-bűbáj miért igen, de néha elgondolkodik rajta, hogy arra tán veleszületett affinitása van. Oké, gyakorolta egy évig. A Lumost meg jóformán az első hete óta, az mégsem ivódott belé ilyen mélyre. Ki tudja? Talán az apja kiábrándultsága hagyott rajta nyomot, vagy egyszerűen csak Aidan. Egyik eshetőségre sem szeret gondolni.
A visszaúton gyakorlatilag folyamatosan beszél. Leginkább azt ecsetelve mekkora mákja van Sophienak és hogy a jövőben Felixnek fogja hívni a szerencseszérum után szabadon. Vagy nyúllábnak. Miss Fortune? Nem?
Elhaladnak az ominózus fa mellett, de nem guggol le, hogy kiengedje a bogarakat szabad útjukra. Kitalálnak. Ő pedig nem kockáztatja a leguggolást jelenleg, mert bár a rengeteg beszéddel sikerül elvonnia a saját figyelmét a fájdalomról és kissé sápadtan (a Lumos fényében ki nem az), de sikerül visszaérniük az erdő széléhez is, az azért nem biztos, hogy nem vonyít fel, ha még gimnasztikáznia is kell hozzá.
- Kösz Vöröske, ez szórakoztató volt. - Viszonozza a vigyort, majd teátrálisan felsóhajt, ahogy nekidől az egyik szélső fának. A póz lazának tűnik, de szándékosan nem helyez súlyt a bal lábára.
- Kérlek, Cicabogár. Nem ígérhetek idilli rózsaszín leányálmos találkozót, de ha az kell, hogy megmentsem a segged, csak szólj és jövök. Szenvedélyem az értékvédelem. - Nevet és nem hazudtolja meg a róla kialakult perverz képet. Ami még úgy is megy, hogy kimondottan a másik csapatban játszik, de hé? Attól még tudja értékelni a szépet.
- Hmh. Mondanám, hogy segítek, de... - Biccenti oldalra az állát, futó figyelme megpihen a vörös hajzuhatagba takarózott kisbestián. - Van egy olyan sejtésem, hogy csendben akarod csinálni, ha pedig velem látnak, automatikusan a fejed fölé kerül a célkereszt. - Vallja be őszintén, bár esélyes, hogy a lány maga is hasonló következtetésre jut. - Adok egy kis előnyt. - Mosolyodik el végül kegyesen, ráhunyorog a lányra..
- Pá, Vöröske, ne légy idegen. - Int utána, ha az megindul, ő pedig némán figyeli kastély felé haladó, letűnt őszszín alakját.

***

A halk, lassú tapsra nem rezdül maga mögött. Mostanra kihűlt figyelme különösebb célpont nélkül figyeli a kastély fényvilágos sziluettjét, bár valahol azt képzeli hogy az az apró, bejáratnál elmosódott pont még a lány lehet. A ropogó havon közeledő lépések egészen felkúsznak a tarkóján, felborzolják az ott lapuló, rövid hajszálakat, ő pedig nekidönti a fejét a törzsnek.
- Végig figyeltél, hm? - Kérdezi halk hangon és ezúttal nem tettenérhető benne a megszokott jókedv.
- Óh? Észrevetted? - Az auror mély, érces hangja mögötte tovább borzolja az idegeit. Az ostrom óta rosszul viseli, ha mögé lopóznak. Hogy a francba szedett össze ennyi hülye berögzülést, ha jóformán részt se vett rajta?!
- Mindig észreveszem, ha vadásznak rám. - Közli szárazon, mire a férfi felnevet.
- Ugyan kérlek. Vigyáztam a seggetekre. Tudod. Értékvédelem. - Noah ciccegve forgatja meg a szemeit.
- Jogdíjat fogok szedni. - Közli a srác drámai hangon, jelzésértékűen kinyújtja a kezét oldalra. Oda, ahol végül a férfi a fának dől.
- Nem gondolkodtál még az auror pályán?
A kérdéstől elfintorodik.
- De.
- És?
- Mit és - Néz rá lapos pillantással - találkoztam veled.
A férfi halkan nevet és ahelyett, hogy a kezébe nyomná a szálat mint ahogy kérte, a szájába tolja a cigit. Hát persze.
- Mennyivel lógok? - Kérdezi ráharapva a cigire csak úgy félvárról, hagyja hogy meggyújtsa neki.
- Egy dobozzal. - Kívülről talán rejtély lehetne, miért olyan jelentőségteljes az a hanglejtés, Noah viszont nagyon is érti. Szisszenve fújja ki az első slukk után járó füstöt.
- Faszom. Ne ma, kurvára elkapott az a járgány.
- Fáj? - Legszívesebben beverne a fickónak ezért a szórakozó hangért. Eskü, manapság bárkit felvesznek aurornak.
- Mh.
- Helyes. - Mosolyodik el kéretlen társa, ő pedig elégedetlenül felhorkan.
Milyen kár. Pedig még talán visszaért volna vacsira.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!