Re: Folyosók

[Sebastian]

Sebastian
2001.12.11

- Francfrancfrancfranc - Száguld végig a jellegzetes bariton a folyosó hosszú nyúlványán, amin mi a szent doxytrágyáért nem tud épp most egy elágazás lenni? Az egybefolyó átkozódás nyilván eme hiányosságot kritizálja nem épp válogatott szókészletével. Méghogy vigyázzanak a lépcsőkkel. Mi van a folyosókkal?? Esküdni merne, hogy néha azok is tök máshol vannak, mint lenniük kéne. És viszonylag baromi sokszor menekül az életéért (mondaná, hogy sarkítás, de az utóbbi években annyira mégsem), szóval tudja miről beszél.
Emberünk olyan sebességgel szalad, hogy egy Tűzvillám megirigyelné és jóformán felsír örömében, amikor végre meglátja az elívelő folyosó végét. Csak még egy kicsit. Egy kicsit...
Oh hogy le kéne lassítani a fal előtt?
Gyakorlatilag csak nem csikorog a talpa alatt a padló, ahogy bedriftel a jobbra nyíló folyosóra, milliméterekkel vétve el az arra járókelő aurort. A férfi kifejezéstelen pillantása találkozik a srác meglepett kikerekedő szemeivel, mielőtt amaz még a csúszás közben felemelné balját amolyan köszönés gyanánt és kínosan heherészve továbbinalna.

A férfi elpillant utána a válla felett, aztán mintha mi sem történt volna, tovább sétál. Óh, hogy meg kellett volna állítania? Büntetőmunka? Ugyan minek. Az ember fia tanuljon meg tisztességesen menekülni, ha hajszálon múlik az élete és elnézve a hosszú folyosó felé, Friccs vörös fejét, kidülledt szemeit látva nem kétli, hogy jelenleg épp ez a helyzet.
Amúgy is. Lóg a Nightingale kölyöknek egy szál cigivel, ezzel akár lehetnek is kvittek.

- Fuss ha kedves az életed! - Kiabál rá Noah egy megszeppent elsősre futtában, aki nagyon. Nagyon rossz irányba közlekedik éppen, bár mintha Hugrás lenne. Helyes, a kopó mögötte vérszemet kapott, szóval nyilván vöröset keres. Mondjuk valószínűleg mindent vörösen is lát?
Óh hát. Járulékos veszteség. Bocs, kölyök.
Nagyszerű-nagyszerű. Egy tiszta folyosó, kurvahosszú, ki fogja köpni a tüdejét és itt hal meg szégyenszemre Friccs miatt. Milyen méltatlan halál. Baromi ciki mondhatni.
Ezen meditálni pedig súlyos hiba. Elvonja a figyelmét egy pillanatra saját helyzetéről, pedig ha pumpál az emberben az adrenalin NEM KÉNE EZT MEGAKADÁLYOZNIA?? Duh.
Amíg gondolatban saját magával vitatkozik és mereng szánalmas jövőjén, sikerül nem észre vennie a nyíló ajtón kilépő figurát. Az utolsó utáni pillanatig.
- Baszki - Nyögi hangosan, gondolatban megjelenik a fejében Obi-Wan "nem ezeket a varázsszavakat keresed" alapon, mielőtt telibe találja önmagával a srácot és azzal a lendülettel földre is küldi.
- FASZOM. Hé, puhára estem. Baszki, jól vagy? - Baromi gyorsan beszél és a zihálástól a felét nem érteni kábé. Érezni ellenben a test súlyát rajta még úgy is, hogy emberünk felnyomja magát és onnan néz le a Griffendéles arcára. Noah haja kócos, a ruhája csapzott, a homlokán gyöngyözik a veríték, az arca piros a futástól.
- MEGÁLLNI! - Mennyödörg a folyosó elejéről Friccs túl jól ismert hangja, Noah képén pedig végre felvillan az értelem lámpása. Kurvanagyszarbanvan.
Ruganyos mozdulattal szökken le a srácról (hacsak nem állították meg, vagy kerülték ki), rámarkol a karjára és a saját lendületével rántja fel őt is a földről amennyiben mozgásképesnek tűnik.
- FUSSFUSSFUSS - Hallatszik az ukáz és ő engedelmeskedik is magának, bár esélyesen a fiúnak szól. Óh hát. Követi, vagy sem, Noah olyan tempót diktál, ami gyilkos. Csak lerázza az öreg fószert, nem?

To: Noah

2001. december 11.

Mocskos hányinger. Mocskos undorító hányinger tombolt a testemben, nem engedve szabadulni a szokásos rosszulléttől, ami mindig telihold előtt környékezett meg. Hány nap is volt? Talán kettő… kettő, hogy eltűnjek és megint ne jöjjek az órákra egy egész héten át. Utáltam ezt az állapotot, mert a fejem úgy lüktetett a fájdalomtól, mint azoknak a másnaposaknak a filmekben. Még a szememet nyitva tartani is szörnyű volt, mintha a fény is bántana, ami gyakorlatilag a hó megérkezésével együtt csak még fehérebb, még vakítóbb lett. Talán szándékosan kínoz még a természet is.
Ezzel a gondolattal bámultam a tükörbe a saját szürke képemet. Ma már több óráról is kiküldtek, hogy mossak arcot, igyak vizet, szedjem össze magamat. Nem értettem miért visel meg mostanában ennyire az átváltozás előtti időszak. Korábban meg sem kottyant, de mióta betöltöttem a tizennégyet valahogy drasztikusan romlani kezdett az egész. Először csak fejfájás volt, na meg némi kavargás a gyomorban. A többi rosszullét csak tavasszal jött, majd nyáron kínzóvá erősödött… nem csoda, hogy Edward totál kiakadtam rá néhány edzésen, mikor majdnem leestem a seprűmről. A legutóbbi Roxmortsban töltött hétvégén beszereztem egy erősítő főzetet, ami ugyan némileg helyre rázott, de a tömény cukorízt nehezen viseltem. Szerettem az édességeket, nagyjából minden mennyiségben, de ez még nekem is sok volt.
Ettől függetlenül benyúltam a nadrágzsebembe, hogy kivegyem a kis fiolát és nagyot kortyoljak a tartalmából. A gejl italtól megborzongtam, de a hatás kellemes melegséggel töltött el és ahogy a mosdótálra támaszkodva közelebb hajoltam a tükörképemhez, szinte láttam, amint az arcomba visszatér a szín, a barna szemeim csillogni kezdenek.
– Mi van Bates, szépítkezel? – lépett be az ajtón Jones. Miért is ne szólt volna be? Ő is csak egyazok közül, aki imád szekírozni… főleg a magasságommal – pedig aztán ő sem éppen egy kétméteres állat. Mindegy, elhúztam a számat és nem válaszoltam. Beletúrtam a hajamba, hogy az legalább normálisan nézzen ki, majd egész egyszerűen elindultam kifelé, ügyet sem vetve a továbbiakban Teddy Jonesra.
Ahogy kiléptem a folyosóra, csak egy sóhajtásra futotta, mielőtt nagyjából ennyit hallottam: – Baszki – és a földre kerültem. Valami… vagyis hát valaki huppant rajtam, én pedig csak pislogni tudtam rá, nem hogy ellökni vagy gondolkodni, hogy ez most mi a franc volt. Meglehet kicsit a fejemet is bevertem, de annyit hallottam, hogy a zsebemből a fiola csilingelve ér földet az öreg kőpadlón. Egyelőre nem nyúltam utána, nem voltam ahhoz azért eléggé ésszel.
– FASZOM. Hé, puhára este. Baszki, jól vagy? – hallottam a hadarást, fel sem fogva, hogy mi van. Hunyorogva bámultam… és ekkora eset le, hogy ez Nightingale, akivel már néha-néha összekoccantam a szószoros értelmében. Nem is értettem, miért pont ő esett áldozatomul ezen a téren.
– MEGÁLLNI! – Frics. Hát így már nem volt olyan meglepő, hogy kivételesen ő rohant belém… habár elképzelni sem tudtam minek üldözi éppen őt. Nem tudtam valami sokat róla, leszámítva, hogy mindig nagyon puha ruhákat hord és meglepően jó illata van… ugyanis a fejem nagyjából a nyaka és a mellkasa között ért célt mindahányszor nekimentem.
– Élek… – feleltem, miközben ő gyors mozdulatokkal felpattant rólam, ám mielőtt még mozdulhattam volna, hogy na én is felkelek, felrángatott. Valószínűleg így gyorsabb volt, mint egyébként, mert hát a hányinger hiába múlt el, meg a sápadtság, a gyengeség egyelőre megmaradt. Érkezett a parancsszó, hogy fussak, én pedig futottam… holott engem eddig nem is űzött senki.
– Mi a francot… csináltál? – kérdeztem zihálva, ahogy befordultunk a következő folyosószakaszra. A tekintetem a megfelelő falikárpitot kereste… volt valahol erre egy titkos folyosó, amit állítólag Frics nem ismert, nekem pedig a háborús évek után mutatta meg Jack, hátha el kell majd bújnom még valamikor. – És én miért futok egyáltalán?
A következő mozdulattal berángattam valami középkori falikárpit mögé és máris egy titkos folyosón találtuk magunkat. Sötét volt, csak az illatát éreztem és nagyjából tudtam merre kell menni arccal előre.
– Így nyerhetünk egy kis időt… – mondtam és erősen szorítva a kezét indultam meg a vélt előre felé, eszembe sem jutott, hogy esetleg egy Lumos megoldaná a vakságot.

[Sebastian]

Sebastian
2001.12.11

- Helyes, nagyon helyes. - Zihálja, miközben szedi a lábát és mélységesen megnyugszik (nem), mert ha beszél, akkor nagy baj nem lehet, ha meg fáj, akkor tudja, hogy életben van. Így működik, nem?
- Eeeeeh... - Lendületesen átszalad az arra lebegő Nicken, elfintorodva kinyújtja a nyelvét, de sem ez, sem a gerincén végigcsorduló jéghidegre hűlt izzadtságcsepp nem töri meg az ütemet.
- Sem állítani, sem megerősíteni nem tudom, hogy lehet, de csak LEHET hogy valaki egészen véletlenül összeengedte Hisztis Myrtlet Hóborccal és most úszik az egész harmadik emelet. Hóborc meg klotyóvizes lufikkal dobálja az arra tévedőket? - Még ő sem gondolta volna, hogy ez a kettő ilyen félelmetes kombináció lesz, de mentségére szóljon, nem volt szándékos. Már hogy Hóborc piszkálása az volt, csak rossz mosdóba sikerült bemenekülnie előle.
- Nem tudom, cicabogár, szimpátiafutás? - Fulldokolva nevet fel, mert ez a nap számára csak menekülés és nagyjából pont fél órája fogyott ki végleg a levegőből, már csak a tömény élniakarás hajtja. Nyekken egyet, ahogy megragadják, a szemei elkerekednek és majdnem felborul, ahogy ebből a lendületből kirángatják oldalra. Az élet még meditál kicsit, hogy arcból levetesse-e vele a szűk rejtekfolyosó falát, de végül kegyes úrra talál az istenek között, valaki odafent vigyáz a seggére. Vagy a fejére. Egyesek szerint a kettő egy és ugyanaz.
- Woo. Romi. - Vigyorodik el, amint végre levegőt kap, bár a feketeségben nem látszik, a hangjából kiérezni a mögöttes mimikát.
- Hova vezet ez? - Gondolkodik el hangosan, bár azt sem tudja, hogy vezet-e bárhova, vagy valami apró teremben vannak. A pálca már reflexből a kezében, de meghallja Frics jellegzetes, sietős (haha) lépteit az eredő folyosón. Mielőtt valaki felhördülhetne odakint, hogy holezamocskoskisszörnyeteg, Noah ujjai a srác szájára tapadnak és testből nekinyomja a falhoz. Nem mozdul, nem beszél. A dermedt csöndben szívverése őrült tempóban veri a pogány sámándobot bordaketrecére, érzi a kézfején lüktetni - heh, ez a kölyök igazán kertitörpe méret. Meg is marad ebben a pózban, hacsak nem kezd el Sebastian küzdeni ellene, egészen addig, amíg Frics őrjöngő vihara kellő távolságba nem ér. Ha szerencséje van, eléggé tikkel az agyában ahhoz Hóborc, hogy őt vegye elő inkább, elvégre örök nemezise vagy mi.
Végül elengedi a srácot, a lumos fénye középmély hangjának engedelmeskedve nyal elő, ő pedig kinyújtózik kicsit.
- Kösz Bates, megmentetted a seggem, jövök eggyel. - Felkunkorodó mosolya az igazi dög fajtából való, az a típus, amelyik tökéletesen tisztában van vele, hogy kavarta a szart és joggal büntetnék rommá. És akinek nincs elég bűntudata ahhoz, hogy ezt a világrendet le is nyelje.
- Szóval jah, hova lyukadunk ki innen? - Világít előre a folyosó áporodott falai között, megvizsgálva a belmagasságot, a kacskaringózás hosszát, próbálja agyilag ő maga is belőni valami vaktérképen, merre haladhatnak. A hátuk mögött a veszély pézsmaszaga még ott sistereg, szóval nincs más út, mint előre.

To: Noah

2001. december 11.

Jó formán fel sem fogtam mi történik. Az émelygést gyorsan felváltotta valami furcsa, izgatott remegés a gyomromban, s ez keveredett össze Nightingale ismerős illatával. Persze ezúttal közel sem volt olyan erős, mint amikor teljes erővel ütközöm neki és a nyaka táján ér célt az orrom… de azért ott volt, némileg zavaróan.
A klotyóvizes történetre csak egy hümmögéssel reagáltam. Valójában nem is lett volna több idő, mert Frics jött és jött és kiabált utánunk… én meg természetesen inkább sietősre fogtam. Edward már bőven eléggé ki van rám akadva, amiért havi egyszer kishíján leszédülök a seprűmről, nemhogy még egy büntetőmunkát is benyeljek, ami miatt aztán végképp nem fogok tudni részt venni az edzéseken. Tudtam, hogy nagy teher a csapatnak, hogy az őrző egy több-kevésbé labilis állapotban lévő, tizenötéves vérfarkas.
– Nem tudom, cicabogár, szimpátiafutás? – kérdezett vissza nevet. Mindketten a kifulladás határán voltunk, éreztem ahogy az agyamba mind kevesebb oxigén jut és elkap valami hülye szédülés… de azért a „cicabogáron” még én is fennakadtam. Az édibédi becézés nem volt éppen szokványos dolog az életemben… talán egyszer anyám „drágámnak” hívott a nyáron két vitatkozás között. Szóval inkább nem reagáltam, csak mikor kiszúrtam a középkori motívummal ellátott falikárpitot, ami mögé aztán egy gyors mozdulattal berántottam.
– Woo. Romi.
Éreztem, hogy közel van. Igen, megint az illatából, meg ahogy kifújta a levegőt, azt egészen az arcomig eljutott. Én is lihegtem a futás után, ebben az állapotban sokkal kimerítőbb volt… nem szerettem volna, ha mondjuk Frics engem is elővesz, így is éppen elég panasz érkezik a családomnak rólam. Legutóbb is, mikor sikerült egészen véletlenül bajba kevernem magamat, anyám egy hosszú levelet írt arról, hogy milyen fontos nem kirúgatnom magamat. Számukra a Roxfort olyan volt, mint egy csoda világ… nem látták az itt történt dolgokat… nem látták, ahogy azok a vérfarkasok heccből belém martak.
– Hova vezet ez?
Már éppen szóra nyitottam volna a számat, mikor az ismerős illatú tenyér a számra tapadt és a test, aminek a melegségét eddig is éreztem, egész egyszerűen a falnak présel. Éreztem, ahogy a szíve vadul kalapál, pont mint az enyém, ami éppen ki akart szakadni a mellkasom fogságából, ahogy meghallottam Frics lépteiet na meg a morgolódást: – Ostoba kölykök! Ezt nem ússzátok meg!
Remek! Többes számot használt, mintha minimum én is elárasztottam volna valamelyik szintet mocskos klotyóvízzel… pedig én aztán nem! Valójában sok mindent elkövettem, leginkább a bénaságom miatt… de sosem szándékosan. Egyszer-egyszer talán Jackkel megengedtünk magunknak diákcsínyeket, de ebben a tanévben, mintha mindketten elég visszafogottak lettünk. Mondjuk ő valószínűleg Hope miatt, akivel kézen fogva sétálgatott az elmúlt hetekben a folyosón, én meg az ennek köszönhető magányomban inkább csak szenvedtem a kórságomtól némán.
– Az egyik párhuzamos folyosóra – válaszoltam egyszerűen, ahogy a Lumos fénye megvilágította a rövid folyosószakaszt, s a másik végében egy falikárpát hátulja rajzolódott ki. Felfogtam közben, hogy végre elengedett. Zavartan pislogtam még rá, csak ekkor értettem meg ugyanis, milyen furcsa érzéseket váltott ki belőlem a közelség. Még éreztem az ujjai melegségét az ajkaimon… inkább megráztam a fejem.
– Kösz Bates, megmentetted a seggem, jövök eggyel. – A mosolyára megint két zavart pislogás tört fel belőlem. Ez volt életem legértelmesebb megnyilvánulása, mit ne mondjak… valamit persze szólni akartam, de csak nem jött ki hang a számon.
– Szóval jah, hova lyukadunk ki innen? – vizsgálgatta az utat előre felé. Egyébként meglehetősen rövid, de nagy belmagasságú folyosó volt, amit ha nem zártak volna le a két falikárpittal, akkor mások is láthatták volna az itt lógó festményeket. Két-három darab, hatalmas mezőket ábrázoló festmény volt, rajta birkákkal, amik néha-néha hangot is kiadtak.
– Erre a legkönnyebb levágni az utat, ha az ember SVK-ra igyekszik. A terem arra van… – magyaráztam és tettem előre pár lépést, hogy egy kicsit szabaduljak a zavaromtól. Magam mögött hagytam az illatát, s ahogy elértem a falikárpitot, félrehúztam. Természetesen arra a folyosóra számítottam, ahol a Sötét Varázslatok Kivédése terem van, ahogy azt már említettem is, de nem az volt… egy hideg fal volt a kárpit mögött, mintha valaki szándékosan befalazott volna minket arról az oldalról.
– Ez eddig nem volt itt… – motyogtam és vissza pillantottam Noah felé. – Jó mindegy, végül is Frics már elment… gondolom… – Nagy léptekkel, már amennyit a törpe méretem engedett, elértem a folyosó másik végét, hogy aztán ott is félre libbentsem a kárpitot… de ott is fal húzódott.
– Franc… –suttogtam és remegő kézzel túrtam végig a hajam. – Ugye nem rekedtünk itt örökre…? – A hátamat a folyosó oldalfalának vetettem, a kárpit lassan visszasiklott a helyére, én meg le a padlóra.

[Sebastian]

Sebastian
2001.12.11

Mondhatná, hogy Bates szokatlanul csendben van, de egyrészt nem ismeri különösebben, szóval fogalma sincs nála mi a szokatlan, másrészt pedig viszonylag hosszan befogta a száját. Oké, mondjuk hogy az ő hibája.
Frics morgolódására széles mosoly kunkorodik fel a száján, arcán a gödröcskékben megül a jókedv, de elég ha az átható sötét tudja, hogy ő részéről élvezi a helyzetet.
- Tökéletes - Kommentálja vidoran a párhuzamos folyosó kontra SVK terem tényét és vagy nem tűnik fel neki jelenleg a másik zavara, vagy egyszerűen csak nem foglalkozik vele. Bárhogy is, élénk figyelme a nevezzükinkábbátjárónak meghitt csendjét pásztázza, figyelme elkalandozik a bégető  festményeken.
- Mégis vajon kinek jut eszébe birkákat festeni. Érted, a mágikus festés egy bonyolult procedúra, miért- hah nézd már ez milyen bolyhosseggű. - Nevet, megpöccinti mutatóujjával az egyik valóban erősen gyapjas változatot, mire az szemrehányóan béget egyet.
- Heh. Hát ez kellemetlen. - Nyilatkozza sokkal több vidámsággal, mint amit a helyzet megkívánna, ahogy a lumos a sötétben arrogánsan előre szaladva frontálisan ütközik a tömör fallal.
- Jahm. El kéne jutni a klubhelyiségbe, oda úgyse jön utánunk. - Morfondírozik visszafordulva. - Ha szerencsénk van, nem látta az arcunkat és sosem tudja meg, hogy- hm. - A pálcát közelebb emeli, megkocogtatja kicsit a szintúgy tömör falat, töprengő képet vág.
- Hát örökre biztos nem, magas a placc, de elég szűk és rövid, viszonylag gyorsan elfogy a levegőnk. - Ha így akarta közölni, hogy ne pánikolj, valószínűleg nem sikerül.
- Nyugi, a Roxfort az utóbbi időben szeszélyesebb a megszokottnál, de eddigi tapasztalataim szerint inkább játékos, semmint halálcsapda fajta. Már érted, maga az épület. Biztos van valami kiút, amit nem veszünk észre, ugye bari? - A megszólított megáll a kérődzésben, lapos pillantása sem megerősíteni, sem megcáfolni nem hajlandó ezt az állítást.
- Lumos maxima. - A szűk térben jóformán nappali világossággá rúgja ki magát a Lumos fénye, emberünk pedig nekiáll körbenézelődni. Megkocogtatja párszor a pálcájával a két tömör falat, kipróbál pár nem romboló hatású varázsigét, megvizsgálja a falikárpit mintázatát, a padlót csapóajtó után, a mennyezetet ugyanezen okból. És nem rest tüzetesebben is szemügyre venni a képeket. A prémes seggű bari még mindig szemrehányón néz rá.
- Hmh. Lehet megbántottam és bosszúból bezárt minket. - Hajol közelebb elgondolkodva, a birka meg tűntetőleg meg se mukkan. - Észrevetted, hogy a többi eloldalazott a másik két képre? - Már a bárányok. Az az egy kis dög ugyanis egyedül uralja jelenleg a középre helyezett zöld mező festményét.

To: Noah

2001. december 11.

A folyosó sötétjében és az érintéssel a számon, hirtelen minden olyan furcsán forrónak tűnt. Eddig majd megfagytam, hiszen a kastély rendkívül fagyos tudott lenni a decemberi hidegben. A világ összes kandallója is kevés lett volna ezeket a falakat alaposan felfűteni, ezért általában vacogtam. Éreztem, ahogy zavartan pislogok… és csak reméltem, hogy Lumos furcsa, sápadt fényében nem látszik, milyen szerencsétlen vagyok. Az arcom minden bizonnyal rózsaszínre pirult, mint általában, ha valami baromság történik velem. Ez pedig mostanában egyre többször történik meg… először is Edwardnak benyögtem, hogy vérfarkas vagyok… aztán Mira is valószínűleg rájött, hogy nem véletlenül bámulok elsápadva a növő holdra.
– Mégis vajon kinek jut eszébe birkákat festeni. Érted, a mágikus festés egy bonyolult procedúra, miért- hah nézd már ez milyen bolyhosseggű. – Nem pillantottam rá, túlzottan zavarban voltam, de hallottam, ahogy nevet és egy birka is elégedetlenül béget egyet valahol kicsit mögöttem. Hamarosan amúgy is jobban lefoglalt, hogy miért lett lezárva a folyosó mindkét oldala… vagyis hogy miképpen. Ilyesmivel nem találkoztam még. Mindjárt azt gondoltam, hogy ez egy büntetés azért, amit Noah tett.
–  Hát örökre biztos nem, magas a placc, de elég szűk és rövid, viszonylag gyorsan elfogy a levegőnk. – Magyarázta. Nekem pedig csak az jutott eszembe, hogy: túlzottan is szűk… főleg kettőnknek. Egyre erősebben éreztem az illatát, már-már zavaróan intenzív volt, ahogy átjárta ezt a kis helyet. Ez nem parfüm volt vagy valami kence, ez a saját illata volt.
– Örökre biztos nem… – ismételtem meg a gondolatot. Még ha ki is bírnánk itt együtt pár napot, túl közel volt a telihold és bájitalt nélkül minden esélye megvolt, hogy széttépném őt. Nem akartam széttépni senkit… pláne nem Nightingale-t. Nem tudom miért, de erre a gondolatra remegni kezdtem és zavartan megint áttúrtam a hajam. A tincsek már bizonyára úgy álltak a fejemen, mint reggelente, mikor még nem fésültem meg őket.
– Nyugi, a Roxfort az utóbbi időben szeszélyesebb a megszokottnál, de eddigi tapasztalataim szerint inkább játékos, semmint halálcsapda fajta. Már érted, maga az épület. Biztos van valami kiút, amit nem veszünk észre, ugye bari? – beszélt tovább a képnek.
Én csak bólintottam egyet a nekem intézett részre. Az épületben valóban, mintha megőrültek volna a folyosók, a lépcsőkről nem is beszélve. Egyik nap Bűbájtanra mentem és háromszor tévedtem el, hála a megbolondult lépcsőknek… pedig azért már jó pár éve idejárok, mégis egy auror kísért végül az órámra, mert annyiszor mentem el mellette, hogy feltűnt neki a bénázásom.
– Lumos maxima.
Az egész tér ezüstös világosságban úszott körülöttünk. Még jobban kirajzolódtak Noah vonásai, amire mintha még jobban kimelegettem volna… mi a franc van már velem? Hirtelen hisztizni támadt kedvem a kellemetlen helyzettől, úgy kellett elnyomnom magamban a toporzékoló vágyat, hogy megkérjem, azonnal sötétítse vissza a folyosóbörtönünket.
– Hmh. Lehet megbántottam és bosszúból bezárt minket. – Láttam, ahogy közelebb hajol a képekhez, én meg odaléptem mellé… észre sem vettem egy pillanatra, hogy a vállunk is összeért. – Észrevetted, hogy a többi eloldalazott a másik két képre? – Zavartan pislogtam az egy bárányos képre. Hirtelen az jutott eszembe, hogy talán egy titkos ajtó bújhat meg a kép mögött…
– Talán csak a többi nem viselte jól, hogy bámulod őket – sóhajtottam, de az ujjaimat a képkeret szélére fektettem, hogy megpróbálja elhúzni, mintha valami ajtó lenne. Nem éreztem mozgást, leszámítva amit egy ilyen nehéz öreg keret csinál. – Nem hinném, hogy ez a megoldás… – mondtam és hátrébb akartam lépni, mert megint túl erősen éreztem meg az illatát, de a saját lábamban botlottam meg, vagy éppen a cipőfűzőmre léptem rá, nem tudom, de éppen csak el tudtam kapni Noah karját és éreztem, hogy rántom magammal.

[Sebastian]

Sebastian
2001.12.11
16+

Talán igen, talán nem. Noah olyan, akár egy nyitott könyv, kiolvasni belőle minden aktuális lelkesedését, egyértelműen behatárolható hol a figyelme, mit csinál, miért csinálja (mert őrült nyilván) és mégis... mintha hiányoznának a megfelelő információk. Mert mindezen nyílt tudás mellett sem egyértelműen meghatározható, hogy valóban ennyire vak-e a srác nyilvánvaló zavarára, vagy egyszerűen csak... nem vesz róla tudomást. Miért nem? Sophiet addig gyötörte, amíg Griffendél-vörös nem lett a helyes kis pofija, miért nem robbantja fel itt helyben Bates fejét?
Túl sok kérdés, túl kevés válasz, a Roxfortban lám a leghangosabb a legnémább igazán.
Rásandít a srácra, ahogy az a hajába túr, a figyelme pedig ha ennyire zavarban van a célpont, jóformán éget akár a tűz. Elmosolyodik.
- Komolyan. Amíg én nem stresszelek, neked se kell. - Ez már valószínűleg egy fokkal megnyugtatóbb, bár nagyon különböző okaik vannak a stresszre, melyben talán a leglényegesebb vízválasztó az, hogy neki nincs.
- Óh? Ennyire kellemetlen lenne a figyelmem? - Kérdezi puhán és bár tekintete fixen a bárányon marad, a finom, mégis szórakozó hanglejtéstől valahogy kiérezhető, hogy nem kifejezetten a báránynak szól. Vagy nem csak neki.
- Ezek szerint még egyszer sem kellett lesmárolnod a Dámát, hm? Szerencsés dög. Megdöbbennél  miféle üzelmeket folytatnak a Roxfortos festmények mostanában. Tudtad például, hogy rengeteg közülük igazi pletykafészek? - Kinyúl a kép felé, ezúttal már kedvesen cirógatja meg a bari gyapjas hátát. - Na hé, tudod, hogy nem úgy gondoltam, hm? Te egy nagyon formás bárány vagy, igen, ki a legszebb bárány, na ki?. - A mosolya zabálnivaló, a hangja az új cukiságfaktor és mindeközben ha már úgyis elvonja a bárány figyelmét mert miért ne, hagyja a testközelbe került srácot is kitapogatni, amit ki szeretne. Már a képen.
- Van ennél jobb ötleteeehh?! - A bárány felborul a szemei előtt. Aztán rájön, hogy valójában ő borul - ismét. Hatalmas puffanással érnek földet, ő pedig nagyon csúnyán leveri a könyökét a falon.
- Akurvaélet - Sziszegi egy levegővel megtámasztva a homlokát a srác mellkasán. Forró lélegzetéből süt a fájdalom. Még használható baljával befogja _ismét_ Sebastian száját, nem mert az túl sokat beszél, hanem mert az emberek ilyenkor kérdezgetni kezdenek, ő meg ideges lesz tőle. Amíg el nem telik jó fél perc, hogy kikússzon a karjából a fájdalom és a testéből a minden mást felülíró, kínlódó feszültség.
- Te Bates. - Nyögi végül, feje elemelkedik a fiú mellkasától és bár a sötétben az égvilágon semmit nem látni, valószínűleg emberünk az arcát próbálja kivenni a feketeségben.
- Szóval volt jobb ötleted, hm? Bevallom az elmúlt években annyit jöttél belém, hogy azt gondoltam te akarsz felül lenni, de őszintén, elég félreérthető jelzéseket adsz. - Leveszi kezét a fiú szájáról, megtámaszkodik a feje mellett a kövön és felnyomja magát. Aminek hála combok közé került csípője konkrétan a földre szegezi a fiút.
- Nos. Ez a pálcád, vagy csak tetszik a szitu?

To: Noah

2001. december 11.


16+

Noah annyit dumált, hogy felét sem értettem annak, amit mondott. Valahol persze nem bántam a dolgot, mert addig sem azt figyelte, mennyire zavarba vagyok… ráadásul fogalmam sem volt, hogy pontosan mi okozza ezt a kavarodást bennem. Hol az illata zavart, hol az, hogy egymáshoz érünk… aztán az, hogy éppen vele vagyok bezárva és egy pár nap múlva jön az átváltozás. Mennyi lehet teliholdig? Két nap? Megborzongtam még a gondolatra is. Nem akartam széttépni véletlenül, már pedig bájital nélkül erre minden esély megvolt.
– Van ennél jobb ötleteeehh?! – Éreztem, ahogy Nightingale-t is kibillentem az egyensúlyából… nem kellett volna belé kapaszkodnom. Éppen elég fájdalmas volt önmagában, ahogy a hátam beleütközött a padlóba és végig futott valami bénító kín rajtam, kissé belefeszültek az izmaim is. A fejem is fájdalmasan koppant a hideg kőn és ekkor érkezett valahova a mellkasomba még az ő homloka is. Hangosan kaptam levegőért, majd nyöszörögve próbáltam felfogni, hogy nem én káromkodtam el magam, hanem ő.
Hiába is próbáltam volna beszélni, megint ott volt a tenyere a számon. Éreztem az ízét, az illata túl intenzíven hatolt be az orromon… olyan melegem volt, hogy talán izzadni is kezdtem. Nem értettem, mi történik a testemmel, de hirtelen minden még furcsább és zavarosabb volt, mint korábban. Az a bizsergés pedig, amit addig csak a gyomromban éreztem, hirtelen mintha minden porcikámat átjára volna.
– Te Bates. – Emelte végre fel a fejét a mellkasomról. Így egy kicsit könnyebben tudtam levegőhöz jutni. Persze sötét volt, nem láttam, de éreztem, ahogy mozog, alakja éppen csak kirajzolódott a feketeségben… s mintha a szemei csillogását is láttam volna.
– Szóval volt jobb ötleted, hm? Bevallom az elmúlt években annyit jöttél belém, hogy azt gondoltam te akarsz felül lenni, de őszintén, elég félreérthető jelzéseket adsz. – Éreztem, ahogy mozog, ahogy az illata megkavarodik körülöttem és végre az ujjai nem a számon pihennek. Csak az íze maradt rajtam… ami nem is tudom, mire hasonlított. És odalent a mozdulatra a testünk összesimult még jobban, nagyjából moccanni sem tudtam alatta. Az a hülye bizsergés pedig még jobban beindult.
– Felül…?– motyogtam most már annyira kínosan érezve magam, amennyire csak lehetett. Hogy érezhettem mégis valamennyire kellemesnek? Az ő testét legalább olyan forrónak éreztem, mint a sajátomat… és pont ez zavart, megpróbáltam mozdulni, hogy kimásszak alól, de nem sikerült. Gyenge voltam és… nem is tudom, mi… csak az járt a fejemben, hogy: mi történik velem?! Egy részem közelebb akart még jobban kerülni hozzá, már ha ez fizikálisan lehetséges volt egyáltalán…
– Nos. Ez a pálcád, vagy csak tetszik a szitu?
Éreztem a hideg verejtéket a halántékomon. Ennél cikibb dolog, nem is történhetett volna. Nem elég, hogy vérfarkasátok kínoz, még a hormonoknak is most kellett teljesen hülyét csinálnia belőlem.  
– Elejtettem a pálcám – motyogtam túl szerencsétlenül. De valóban, az akácfapálca kiesett a farzsebemből, nagyot koppanva a padlón, mikor megbillentünk, talán távol is gurult tőlem. Nem számított, amúgy sem voltam olyan nagy varázsló, hogy bármiféle hasznát vettem volna a sötétben. Kit érdekelt a pálca? Engem nem, éreztem a leheletét az arcomon… és ebbe beleborzongtam.
– Jó nekem alul… – csúszott ki a számon szinte önkéntelenül az információ, amit rohadt, de rohadtul nem kellett volna mondanom, de az a rohadt bizsergés még az agyamat is egészen elzsibbasztotta, mert nem tudtam többé tisztán gondolkodni. Nem is tudom miért nyúltam felé, simítottam a karomat a hátára és gyűrtem meg a ruhája anyagát… talán, mert egy barom vagyok.

[Sebastian]

Sebastian
2001.12.11
16+

Nem látni a fától az erdőt jelleme van. Minél több bullshittel tölti ki ugyanis a csendet, annál kevesebb idő marad kínos kérdésekre. Feltételezhetően így működik a Noah-gépezet és viszonylag sokba fáj elérni azt a kritikus tömeget nála, ami megbütyköli az óramű pontosságot és zavart okoz az éterben. Vajon, ha tudná miért aggódik olyannyira a másik, már lenne oka legalább egy sötét lelki kis bugyorban stresszelni? Talán igen. De ki tudja, hm? Az ilyen átkokban az egyik legrosszabb, hogy soha nem tudhatod ki és hogyan fog rá reagálni.
Viszonylag sokat van manapság vízszintesben, aminek nyilvánvalóan figyelmeztetőnek kéne lennie: maradjon a seggén. De Noah nem szeret a seggén maradni, ellenben beinteni a magasabb hatalmaknak létkérdés, szóval ott köt ki, ahol fáj. Még ha ő kifejezetten nem is panaszkodhat, elvégre ismét csak puhára esett. Többé kevésbé.
Eljut a nyöszörgés a tudatáig ugyan, de pillanatnyilag nem tud vele mit kezdeni azon túl, hogy reflexből enyhül a szorítás a fiú száján - még ha nem is távozik róla. Amíg nincs benne megfelelő adrenalinlöket, addig képtelen ignorálni a zsibbasztó fájdalmat és sok minden elmondható háztrásról, de az nem, hogy a félelemérzetét rágcsálná unalmas perceiben.
Amíg fáj, nem tud azonnal a srác testére koncentrálni, pedig kifejezetten lenne mire. Ilyen testközelből ugyanis - próbálkozzon bármennyire -, képtelenség ignorálni a rá adott reakciókat, amitől pillanatok alatt felforrósodik és sisteregni kezd a levegő. Egy idő után megérti. Megérti azt az érzést is, mely éhes szörnyetegként kapar elő benne és kinyújtózik a tagjaiban, mintha muszáj volna.
Milyen irritáló.
A legjobb védelem a támadás, tartja a mondás és ő nem is rest egyből oda szúrni, ahol a legjobban fáj - avagy jelen esetben a legkellemetlenebb. A srác motyogása mosolyt csal az arcára és hálás lehet a sötétnek, hogy nem ad tudást a benne húzódó alattomosságról. A szabadulójáték jelentette pillanatnyi vonaglás mintha bekapcsolná benne az izommemóriát, automatikusan társítja a gondolatot valamihez ami nagyon kell. Nem-nem. Rossz gondolat.
- Nem vagy vele egyedül. - A hangjában ott bujkál a nevetés. Őszintén, egyszerűbb lett volna, ha a pálcát választja, úgyis arra utazott. Még ha amúgy meglehetősen intim dolog is más pálcáját használni, valószínűleg még mindig ideálisabb, mint-
- Huh? - A válasz annyira meglepi, hogy néhány hosszú pillanatra elnémul. Mi a franc folyik itt? Olyan biztos volt benne, hogy a srác menekülni fog alóla... MINDENKI MÁS pontosan ezt tenné, ha lenne egy szemernyi sütnivalója. Miért...
Hátizmai megfeszülnek, ahogy a félölelő mozdulat rásimul, az érintés mintha átégne a talár, a pulcsi és az ing anyagán, csak hogy aztán összeránduljon az ingertől. Mindig is talált abban valami rendkívül vonzót, ahogy gyűrődik az anyag az ujjak alatt, amelyek saját vesztükben nem tudják mi máshoz kezdjenek.
Az a néhány szívdobbanásnyi feszültség elillan belőle, simogatásra szelídülő állatként hunyászkodik meg és ereszkedik lejjebb, hozzásimulva pedig ezúttal egészen más esszenciája van az egész jelenetnek. Ebben ugyanis nincs az égvilágon semmi véletlen baleset. Ez szándékosság.
Sebastian három egyszerű szóval gátat vetett annak a végtelen szóáradatnak, ami Noah maga és elveszítve ezt az univerzális védekezési formát, már nem tud nem figyelni rá. Hogy ne vegyen róla tudomást, amikor szinte belefullad az illatába? Ha érzi minden szívverését a sajátján és a forrósága olyasmit követel tőle, amit képes megadni, arra pedig nem emlékszik, miért nem lehet?
Fókuszált figyelme a lekisebb rezdülésre is rendkívül kiélezett jelenleg, a fejét leereszti, szája puhán súrolja a fiú nyakát, ahogy belélegzi az illatát hunyt szemekkel. A finom cirógatás felkúszik a nyak ívén, az állkapcsán, a száján... egyetlen gondolattal marad el csupán a szája a szájától, mert ezen a ponton elköveti azt a hibát, hogy megtámaszkodik sérült karján ő pedig felnyög, ám egyértelműen inkább a fájdalomtól, semmint az élvezettől. Ez pont annyira mossa át az agyát, hogy megrezdüljön az ölelésben és megütközzön saját magán. MI A FRANC?
- Hhh. Asszem eltört a karom. - Közli szánt szándékkal kiszakítva magát mentálisan a kellemes, izgató forróságtól. Miafranc? Izgató? MIÉRT van ráizgulva egy _NEGYEDIKESRE_?! Merlin seggére, Noah, neked teljesen elment az eszed?
Még használható karjával feltolja magát a fiúról, rákényszerítve az engedésre. A mozdulat nem olyasmi, amit nem lehet visszafogni kellő akaratossággal, de kétségtelenül megkövetel egy olyan határozottságot, aminek a létezésében jelen pillanatban kételkedik a srác részéről. Nincs annál józanítóbb ugyanis, mint ilyen hirtelenséggel szétzúzni egy ennyire túlhevült pillanatot.

To: Noah

2001. december 11.


16+

Elviselhetetlenül meleg volt. Most már éreztem, ahogy végig folyik a hajam alatt az izzadtság, ahogy furcsa csend állt be közöttünk. Pillanatnyi csend volt csupán, de éppen elég ahhoz, hogy teljesen elveszítsem a józan ítélőképességem. Azt sem fogtam fel, hogy a teste közelebb kerül hozzám s talán kicsit rám is simul. Csak hagytam az ösztöneimet dolgozni, az illatok egyre erőteljesebben kerítettek hatalmukba… nem is létezett más csak az aromák és az a forró massza. Aztán jött a remegés is, ahogy a megéreztem a nyakamon, az államon az ajkait, aztán a számnál… ösztönből akartam utána kapni, de nem sikerült ezt pedig belülről jövő furcsa morgás szakított meg. Az én morgásom… valami kis vadság, ami az állatiasabb énemből származott.
A szívverésem hirtelen az egész testem felett átvette az uralmat. Minden porcikámban ott lüktetett, ahogy lassan lehunytam a szemem. Már nem láttam Noah a körvonalait sem a sötétben, csak éreztem ahogy a teste hozzám simul minden mozdulat közben. Még inkább begyűrtem az anyagot a hátán… a talárt, a pulcsit és az inget egyszerre. Nem voltam még mindig magamnál… egészen addig a kicsit erőteljesebb nyögésig, amit beszéd követett. Ez olyan hatással volt rám, mintha legalábbis valaki egy vödör hideg vízzel öntött volna képen.
– Hhh. Asszem eltört a karom – mondta, én pedig megint összerezzentem, pont úgy, mint egy pillanattal korábban. Mi a francot művelek? Ez futott végig az elmémen, ahogy azok az ösztönök, amikkel korábban többet akartam, még jobban vágytam, szép lassan távoztak a testemből.
Ahogy elvált tőlem, éreztem, hogy a folyosó hideg betör közénk. Talán meg is borzongtam, nem tudom… de csak hevertem ott egy pillanatig, mielőtt nagy nehezen feltornáztam magam legalább ülésbe. Megvakartam a fejemet, mintha még mindig azon elmélkednék mit tettem… de közben egészen más érzések kavarogtak mélyen bennem. Megmagyarázhatatlan hülyeségek, értelmetlen keszekusza szarságok… ajj, miért történik ez velem?
Megráztam a fejem és oldalra nyúltam, hátha elkapom a varázspálcám. A testem még remegett… éreztem ugyanazt a bizsergést… higgadj már le! Próbáltam magam moderálni, de nehezemre esett.
– Ke… keressünk egy titkos ajtót… hogy Madam Pomfrey meggyógyítsa a karod– kezdtem némi akadozással, de ahogy oldalra nyúltam, a kezem már megint hozzáért és ettől csak még kellemetlenebbül éreztem magam. Én tényleg úgy akartam tenni, mintha semmi sem történt volna, de valahogy a testem mást akart. Olyan volt, mintha valami bennem izzani kezdett volna, nem is tudom.
– Bocsi… – feltérdeltem, hogy kicsit előre nyúljak, gyorsan elrántva a kezem tőle és nagy nehezen megérintettem egy pálcát magam előtt. Felismertem az akácfát, a kiálló kis részt rajta, amit mindig megpiszkáltam az ujjammal. – Lumos… – makogtam, mire halovány ezüstös fény töltötte meg a teret. Ez volt a legkomolyabb mágikus képességem abban a pillanatban. Közben persze tudtam, hogy Flitwick professzor fogná a fejét, hogy miért nem egy rendes fénysugárt sikerült előcsikarnom…
A pálca végét Nightingale-re fordítottam. A tekintetünk találkozott, én pedig azonnal zavarba jöttem, éreztem, hogy csak egy pislogó idióta vagyok, aki bámul rá kócosan, gyűrött ruhával. Az arcomra lehetett írva, hogy nem kiutat akarok innen találni, hanem érezni akarom azt, amit korábban, ahogy összeértünk. – Van egy varázslat, amivel sínpólyába lehet tenni a törött testrészeket… de még… még… nem tanultam… – a hangom is olyan volt, mint aki menten elmegy a látványától. Inkább lesütöttem a szememet. Jobb lesz nem bámulni, ha már ekkora barom vagyok.

[Sebastian]

Sebastian
2001.12.11
16+

A srác remegése alatta baromira nem segít, hogy visszanyerje az önuralmát. Bár ezen a ponton esélyesen csak az hozhatna változást, ha küzdene ellene, akkor tán eszébe jutna, hogy nem kéne meghúznia egy sötét, szűk kis átjáróban a kőkemény padlón, amíg forró hangja feltapad a magasra nyúlt falakra. Vajon felnyögne, ha beleharapna a nyakába? Kimondottan szeretné hallani...
Attól a morgástól ő nyög fel helyette és nem. Ennek még köze sincs a szívdobbanással később érkező kínhoz. A mélyről előkaparó hang aládorombol a hasfalának, érzi a mellkasában, a torkában és mert ezen a ponton megáll a követelőzés hulláma, semmit nem akar jobban, mint belekóstolni. Ki tudja, hogy ez, vagy a ruháira szoruló marok az, ami egyszerűen csak elfeledteti vele, hogy jelenleg nem minden végtagja vethető alá aktuális szeszélyének?
A fájdalom nagy úr. Jelen esetben pedig kifejezetten képes lenne eltekinteni tőle, ha nem jobb meggyőződésből üdvözítené a tisztánlátás percéletű tényét. Mi a franc. Nem kezdő kamaszgyerek már, hogy elveszítse az eszét a legelső kósza kis simogatásra. Még azt sem mondhatja, hogy kifejezetten kiéhezett lenne és mégis... mi a franc?
Baromi kényelmetlen jelenleg a bőrében lenni. Minden túl hideg, hiányzik alóla egy forró, adakozó test és az a morgás, amivel kétség kívül álmodni fog. Istenek az égben.
- Eh. Lehet eltöri a másikat is, túl sokat járok hozzá. - Jegyzi meg tőle szokatlan komolysággal. Pedig nyilván nem komoly, amit mond, ugye?
Noah nem rezdül az érintésre, de van elég érzékeny jelenleg, hogy olyan legyen, mintha tüzes vasat nyomtak volna a bőréhez. Leszámítva a tényt, hogy más, normális emberek nem kívánnak vissza semmiféle tüzes vasakat.
- Nyugi Bates. Tetszik, ahogy hozzám érsz. - Szalad ki a száján és még annyi sincs benne, hogy a felderengő, gyengécske Lumos fényében legalább bűnbánó képet vágjon. Korán megtanították, hogy kimondja mit akar, mi tetszik és nem tetszik. Miért kellene szégyellnie magát?
MERT TE NAGYKORÚ VAGY BAROMARC
Naés. Tegnap még nem volt az. Nem mintha lenne valami éles határvonal, hm?
Hm. Miről is akarja meggyőzni magát?
Noah nem egy szégyenlős fajta. Az a pillantás legalábbis átkozottul beszédes és olyan mélyre mászik a pupillák kútján át, hogy érintés nélkül is olyan érzés, mintha elbitorolná a testét. Nem tudja, hogy egy egész farkassal kéne osztoznia odabent.
Francba, az a morgás tényleg baromi szexi volt. És igazából ez a keféljmeg torokhang is eléggé az.
- Nem gond. A bal a domináns kezem. - Ergo még tud pálcát használni, még ha alapvetően a jobb is az, amivel a varázslatok döntő többségét elsajátította. Bámulatos, de ezt nem gyakran szokta kiszúrni úgy amúgy bárki is.
A Lumos fényében néz körbe a pálcája után és meg is találja nem túl messze. Annyira nyújtózik el a fiú mellett, hogy elérje, de még így is súrolja a vállát a vállával.
- Úgy nézel rám, mint aki fel akar zabálni. - Közli az arcpirító nyilvánvalót, ahogy oldalra pillant a válla felett. Szemtelen egy dög. Mitől ilyen gátlástalan?
Ki tudja...
- Segíts elterelni a figyelmem. - Kér végül már majdnem ártatlanul, ahogy visszaül a seggére törökülésbe. Kipróbálgatja a jobbját megpróbálva felmérni, hogy valóban eltört-e és ha igen mennyire, de jóformán minden mozdulatra belenyilall a fájdalom. Hunyorogva pillant fel két próba között.
- Hé, Sebastian? Nézz rám. - Nem emlékszik, hogy valaha is a keresztnevén szólította volna korábban. Nem is tudja, honnan emlékszik rá egyáltalán.
- Mesélj, mit szeretnél, mit csináljak veled?

To: Noah

2001. december 11.


16+

– Nyugi Bates. Tetszik, ahogy hozzám érsz – mondta, ahogy felvillant a sápatag fény a pálcám hegyéből. Nem kellett volna rá néznem, mert a totális zavarodottság mellett a bizsergés is újra felpezsdült bennem, még mélyebbről, még akaratosabban, már alig volt erőm elnyomni. Sosem volt velem hasonló, leszámítva a rosszul léteket, amiket az elmúlt időben produkáltak. Azok kellemetlenek voltak és nem tudtam elnyomni őket… ebben az esetben viszont inkább az volt kellemetlen, hogy valójában kellemes érzések mozgolódtak a testemben. Kellemesek és őrjítők.
Nem tudtam válaszolni, csak nyeltem egyet és inkább a törött karja felé tereltem a témát. Reméltem, hogy a ténye a fájdalmának legalább egy kicsit helyrebillenti bennem a dolgokat… de nem, mert nem voltam elég erős. Megint győztek a bennem tomboló valamik. Már meg sem kíséreltem magyarázatot találni arra, mi ez az egész.
– Nem gond. A bal a domináns kezem. – Magyarázta, majd ő is a pálcájáért nyúlt… a teste közben megint érintette az enyémet… vagy még mindig, már fel sem fogtam igazán. Csak néztem, nem tudva elszakítani a tekintetem már tőle. Szinte éreztem az ajaki emlékét a nyakamon, az államon, a számon… és azt kívántam bár ne húzódott volna el. Aprón mordultam, hátha azzal el tudom nyomni, de nem ment. Finoman mocorogva a törökülésben, a ölembe húztam a talárom anyagát, nehogy meglássa azt.
–  Úgy nézel rám, mint aki fel akar zabálni
Baszki! Rájött, hogy vérfarkas vagyok…. Az idegességgel vegyes bizsergés pont ugyanolyan forró volt, mint korábban. Zavartan piszkáltam meg a hajamat, hogy a tincseim, amik eddig kócosak voltak a helyükre kerüljenek. Kicsit örültem volna, ha belelógnak az arcomba és eltakarják azt a sok hülyeséget, ami bizonyára ki is ült rám.
– Én nem… én nem… vagyok… nem… – motyogtam, legalább olyan szerencsétlenül, mint amikor Mira előtt buktam le, csak vele más volt. Ő nem kavart bennem fel ennyi mindent ilyen hevesen… pedig lány volt. Az ő illat mégsem költözött az orromba ilyen erőszakosan.
– Segíts elterelni a figyelmem. – Figyeltem, ahogy visszahelyezkedik törökülésbe és a karjával van elfoglalva… aztán lesütöttem a szemem. Nem akartam látni, mert az csak tovább nehezítette volna a már amúgy is szörnyen kínos helyzetemet. Csak azt éreztem, hogy akarom, hogy mindennél jobban akarom, nem különösebben rázott meg az sem, hogy fáj a karja… pedig az is az én hibám volt, mert belekapaszkodtam, mikor dőltem el fele.
– Nem vagyok jó társaság ma. – Közöltem halkan, végre egy teljes mondatot kipréselve magamból. Az ujjaimmal kicsit kilazítottam az egyenruhához tartozó nyakkendőt. Az alatta lévő gombot kipattintottam, remélve, hogy a kastélyban uralkodó, általánosnak nevezhető téli hűvös elég lesz ahhoz, hogy kicsit magamhoz térítsen.
– Hé, Sebastian? Nézz rám.
Megborzongtam, de nem a hidegtől, hanem a forróságtól, ami megint elöntött, ahogy kimondta a nevem. Úgy éreztem, ennél szebbet nem is hallottam az elmúlt napokban… és megint kezdett bennem felhevülni az, amiről azt hittem már nem is lehet melegebb. A tekintetem ráemeltem, ahogy kérte, de csak pislogni tudtam, hiába nyitottam szóra a számát, nem ment. Nem tudtam megszólalni.
– Mesélj, mit szeretnél, mit csináljak veled?
– Se… semmit… – vágtam rá védekezésként. Nem tudtam kimondani, mert fogalmam sem volt igazából, csak éreztem, hogy közel akarok lenni hozzá, hogy a testét akarom a testemen. Nem akartam gondolkodni a közelében, mert attól pont olyan idióta viselkedtem, mint az elmúlt két percben. – Én… – motyogtam, majd közelebb férkőztem hozzá. Könnyebb volt mutatni, mint mondani… előre hajoltam, hogy az ajkaimat az övéi fölött érezzem. Soha sem csókoltam még meg senkit… furcsa érzés volt éppen erre vágyni.
– Csak azt szeretném, amit az előbb csináltál… – súgtam oda, próbálva közben a szemébe nézni, de a zavarom egyre jobban eluralkodott megint és megfutamodtam, visszahuppantam normálisan a padlóra, félre néztem.

[Sebastian]

Sebastian
2001.12.11
16+

Még ha Sebastian nem is tudja nevén nevezni igazán a testében tomboló hormonokat, Noah nem tudja nem észre venni a nyers, kendőzetlen követelőzést. Ezt ugyanis nem rejti a zavar; nyitott könyvvé teszi egyenesen és neki el kellene gondolkodnia azon, van-e azzal valami baj, hogy 17 évesen folyékonyan olvas a sorok között, de őszintén... nem érdekli. Ha ez lenne a legkisebb baja, a világ egy boldog hely lenne.
Az egy dolog, hogy a srác így reagál rá, de ő... az ő érzékei miért vannak felcsavarva erre az istentelen maximumra? Miért figyel a legapróbb változásra is a kilégzésben, a mozgásban, a figyelem zavaros vándorlásában, a mozdulatra, amivel eltakarja magát, vagy ahogy lesimítja a haját, mintha az ugyan elrejthetne előle bármit is.
Ugyan kérlek. Össze vagy zárva velem. Az égvilágon semmi nem rejt el idebent.
- Mi nem vagy? - A hangja szinte dorombol, puhasága nagyon sok minden jelen helyzetben, de megnyugtató biztosan nem. Őszintén szólva nem gondol semmi konkrétra, leginkább mert a vérének van jobb dolga is jelenleg a merengésnél és alapvetően nem is nehéz ezt megállapítani róla. Már ha a másik merne úgy istenigazán ránézni.
- Tévedsz. - Közli határozottan, pillantása felrebben a saját karjától, intenzív figyelme elidőzik a vetkőző mozdulaton. - Kifejezetten élvezem a társaságodat. - Óh, hogy csak levegőt akart kapni? Nem, valószínűleg ezek a szavak nem segítettek a dolgon.
Rászorít saját, sérült karjára tesztelve a tűrőképességét, a határait és megállja anélkül, hogy a fájdalom belerezonálna a hangjába. Nem kér, hanem utasít és a srác teljesít. Olyan elemi követelés van abban a pillantásban, hogy szinte megdermed tőle. Mintha a ragadozó utolérte volna a tisztás végén és hátát a fatörzsnek vetve egyszerűen nincs hova ugrani, mert minden irányból tépéstávolságra van...
Különös. Miért van ilyen érzése tőle? A srác zavartságával összeegyeztethetetlen és mégis... olyan nyersen feszül a bőrének ez a sistergő, vibráló érzésvilág, mintha egyenesen át akarná karmolni magát rajta. Milyen... érdekes.
Semmit. Kivételesen nem szólal meg, de felvonja szemöldökeit igenis megkérdőjelezve azt az állítást. Mert két különböző dolgot beszél a szája és a szemei. Megismételhetné, hogy félreérthető jelzéseket ad, de az igazság az, hogy tökéletesen érti őket.
Pupillái kitágulnak, ahogy a srác közelebb kerül hozzá és ő próbál önkéntelenül is minél többet befogadni belőle. Nem szól és nem is mozdul, hagyja egészen közel férkőzni, míg az ajkait a sajátjain érzi... szinte. Azt szeretné, amit az előbb csinált? Jóformán pontosan azt csinálja vele.
Hirtelen kapja el a meglazított nyakkendőt pálcás kezével valahol torok magasságában és nem engedi visszakozni a pózból. Megtartja maga előtt leheletnyi távolságban, egy szívdobbanás erejéig némán vizsgálva azokat a beszédes szemeket. Mert ebből a pózból egyszerűen nincs hova lesütni a pillantást...
A csókja hirtelen, de semmiképp sem lehet váratlan. Nincs benne az égvilágon semmi finomság; pontosan olyan nyers, izzó szenvedélyt mar a szájára, mint amit a srác minden nonverbális kommunikációja egyenesen követel tőle. És ki ő, hogy ellenálljon neki?
Nem hagyja elhúzódni, sőt. A nyakkendőn mintha szorosabbra is zárulnának az ujjak és a vékony anyag belemar Sebastian tarkójába, ahogy közelebb vonja. Nincs elég közel. Soha nem lehet senki elég közel. Nem épp ez a hiány okozza a megveszett akarásokat? Örökérvényű és kielégíthetetlen.
A csókja önmagában is felér egy aktussal nagyjából. Elég akaratos legalábbis ahhoz, hogy feltétel nélküli odaadásra kényszerítsen és van olyan forró, hogy igazán elvegye az ember eszét. Csak akkor töri meg a játékot, mikor egyszerűen elfogy a levegő a csókban. Hagyja felzihálni a srácot, de cserébe ráharap az alsóajkára, míg használható kezével előre nyúl és ráfog a talárra, pulcsira, bármire, amin megfelelő fogást talál ahhoz, hogy a következő mozdulattal ölbe húzza a fiút. Ellen lehet állni neki? Természetesen. Csak nem érdemes.
Ereszti a fiú alsóajkát, csak hogy a következő szívdobbanással rányaljon függőlegesen, talán elég újdonságot jelentve ahhoz, hogy a másik ezúttal önszántából pillantson fel rá.
- Folytasd. - A hangja kimélyül a tehertől, amit saját felajzott állapota helyez rá és amit eszébe sincs eltitkolni. Ennek ellenére mégis visszafogja magát. Megteszi egészen addig, amíg Sebastian le nem vedli magáról azt a zavartságot, aminek ebben a szituációban egyszerűen csak nem lehet túlélése. Látni akarja milyen szörnyeteg mászik elő belőle, ha megszabadul egy kicsit a kamaszkori gátlások fojtogató béklyóitól...
Bámulatos, mennyire fogalma sincs róla, mire vállalkozik valójában. De becsületére legyen mondva, a suliban valamiért nem tanítják, hogyan ismerd fel a vérfarkas kaparászását az emberből alatt, ha nincs telihold és amúgy épp az öledben ül.

 

To: Noah

2001. december 11.


16+

– Kifejezetten élvezem a társaságodat.
Ahogy kimondta ezeket a szavakat, éreztem hogy a bizsegés zavarral vegyülve fut át rajtam, mintha hideg verejték volna. Nem tudtam eldönteni, hogy szórakozik-e velem, vagy komolyan gondolja… de mégis mit akarna Noah Nightingale éppen tőlem? Alapvetően unalmas vagyok és a legkevésbé sem menő. Nem volt rá indok, hogy egy hatodikos észrevegyen engem bármilyen szempontból is.
Nem tudom miért engedtem az elviselhetetlen forróságnak, miért hajoltam hozzá közelebb… de nem szabott már gátat az elmém a testemnek s mikor meg is tette volna, hát akkor elkapta a nyakkendőmet és úgy húzott vissza magához, hogy képtelen voltam ellenállni. Már nem tudtam nemet parancsolni magamnak és leszedni magamról az ujjait. Végül is én mutattam meg, majd mondtam ki, mint akarok. Az ajkaira pillantottam, nem volt dús vagy különösebben feltűnő, mégis azt kívántam, hogy hozzám érjen velük vagy éppen harapjon belém… és nem értettem mit történik bennem megint.
Összeértek az ajkaink, a szemeim önkéntelenül csukódtak le. Egyelőre csak hagytam magam… ez volt életem első rendes csókja, így kellett egy pillanat, hogy ráérezzek, hogy szenvedéllyel viszonozzam. Nedves, sikamlós érzés volt, ami mind jobban kényszerített a közelébe. Ha az eszembe hallgatok, elmenekültem volna, de a testem volt az úr, az pedig lüktetve vágyott még többre. Még amikor elhúzódott, akkor is csak az arcomat simító forró levegőjét éreztem, hagytam. Csupán egy sóhajt engedtem kiszabadulni, mielőtt újabb nyögésre kényszerített volna az alsó ajkamba mélyedő fogsor… mintha csak olvasott volna a gondolataimban. Tökéletesen tudta, mit akarok érezni.
Az ujjai belemartak a pulcsim anyagában, azon keresztül az egyenruhához tartozó ingbe. Esélyem sem volt távol maradni. A testem közelebb került hozzá, a lábaim, a combom, túl sok felület simult hozzá. Érezhette, milyen hév járja át a testemet és hogy milyen erősen ver a szívem. Már rég nem gondolkodtam, csak mordultam egyet megint, ahogy egymáshoz értünk ilyen módon.
Ahogy kinyitottam a szememet és ránéztem nem éreztem zavart már. Csak azt, hogy akarom mindennél jobban az ajkai érintését… meg azt, hogy ne javuljon meg a bejárata ennek a rejtett folyosó szakasznak még egy darabig… nagyon hosszú darabig.
– Folytad – mondta, ahogy elhúzódott.
Értettem, amit mond, értettem csakhogy nem gondolkodtam már rég. Ezért nem esett nehezemre beletúrni a hajába és magamhoz húzni egy újabb csókra. Most könnyen ráéreztem, tudtam, mit kell csinálni… talán egy kicsit túl ösztönösen is jött és erősebben markoltam bele a tincsekbe, mint kellett volna. Emberként nem volt bennem annyi erő, mint amikor teliholdkor átváltozom, de azért egy pillanatra, mintha a józanész bekopogtatott volna: Ne okozz neki fájdalmat…
– Bocsi… – Lehetem az ajkai közé, ahogy egy picit elhúzódtam. Nem akartam ártani neki de nem figyeltem... de valahogy mégsem gondoltam bele, hogy most rájön, hogy vérfarkas vagyok, pedig normális esetben már végig futott volna rajtam az aggódás. Most minden más volt, mintha felkavart volna bennem Noah valamit. Agyalás helyett a tenyerem végig simított a tarkóján, a mellkasán és a hasán, hogy benyúljak az inge alá. Csak érezni akartam a bőrét… túl tapasztalatlan voltam ahhoz, hogy ennél tovább menjek.

[Sebastian]

Sebastian
2001.12.11
16+

Ki tudja. Talán valóban csak szórakozik vele. Viszonylag nulla az esély rá, hogy megkérdezve bármelyik diákot egyetlen egy is közülük bármi komolyat képes mondani róla. Már ha nem számítják egy-egy órai teljesítményét, mert fura módon azokon kifejezetten tud remekelni. Ha épp akar. Az igazság azonban az, hogy ha lennének még mondjuk konkrétan barátai, az RBF eredményeitől falnak mentek volna, olyannyira nincs szinkronban az éves előadásával.
Szóval nem. Egyáltalán nem nehéz azt gondolni, hogy mint általában semmit, úgy ezen kijelentését sem veszi komolyan. Másrészről viszont az élvezet ebben az esetben eléggé célirányos, szóval... nem mintha túl sokat beszélgettek volna, hm?
Nem is szükséges pillanatnyilag. Már annál többet, mint amit konkrétan megkövetel tőle és lám elfogadja azt is, ha a teste kommunikál helyette.
Milyen ártatlan. A kósza gondolat amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan távozik is koponyájának sötét falai közül. Nem alkalmazkodik hozzá a megfelelő gyengédséggel, szimplán csak kiköveteli azt a hevességet, amin keresztül egy anyanyelvet beszélhetnek. Pont öt perccel ezelőtt volt ugyanis létjogosult Sebastian a fejével gondolkodni, nevezetesen amikor lemászott róla. Nem az a típus, aki kétszer mond nemet.
Még a harapás közben húzódik mosolyra a szája, belekóstol abba a nyögésbe, hogy szemet hunyjon felette aztán, amikor végre az ölében tudja. Elszisszen tüdejéből a levegő azt a morgást hallva, az ölébe túl ösztönösen feszül bele a kőkemény válaszreakció. Ez a morgás lesz a veszte.
Milyen átkozott forró. Túl sok ruha van rajtuk ahhoz, hogy ez sokáig ép ésszel tartható is legyen.
Elakad a lélegzete, ahogy az ujjak a tincsei közé marnak, ezúttal ő emeli engedelmesen a fejét a csóknak. Milyen gyorsan tanul. Mennyire... ösztönös. Nem adja jelét, hogy bármilyen szinten is ellenére lenne, mi több. Ha Sebastian fejében a józanész kopogtat, hát Noah koponyájában a sötét kis őrült gondolat tekeredik elő: Igen. Okozz nekem fájdalmat.
- Nincs bocsánat. - Közli végül kíméletlenül. - Csináld. Tetszik. - Mi sem árulkodik jobban saját állapotáról, minthogy tőszavakon túl többre neki se futja? Gondolkodás helyett ereszti inkább a srác felsőjét és annyira hajol hátra, hogy amaz kényelmesen végig tudja simogatni. A tarkójáról mellkasra futó érintést félúton kapa el, szája puhán érinti a lecsúszó kézfejet. Légzése mintha élesebb lenne a felfedező tenyér alatt, de talán csak... jobban figyel rá így, hogy a fókusza bizonyos pontokra korlátozódik. Elégedetten felsóhajt, ahogy az ujjak végül fedetlen bőrfelületet érnek, holott nagyon sok mindent jelentenek, de megváltást biztosan nem.
Mostanra valószínűleg Sebastian sem őriz elég fókuszt ahhoz, hogy a Lumos gyér fénye pislákoljon nekik, így a térhódító sötétségben jóformán észrevétlenül nyúl a fiú háta mögé. Balja a feneke alá csúszik és ránt egyet rajta, hogy magasabbra kerüljön mielőtt feltérdelne. Nem kell különösebb erő, maximum a megfelelő testkontroll és egyensúlyérzék a feladathoz, szerencséjére pedig ez olyasmi, amiben van gyakorlata. Egyetlen negyedfordulatot tesz magukkal, a következő másodpercben pedig a fiú lapockái a kőfalnak préselődnek, alatta és előtte Noah-val. Továbbra is az ölében ül, ám ezúttal mintha csapdába zárták volna. A térdelésnek hála pedig kifejezetten részletesebben érzékelik egymást minden feszülő ponton.
Előre hajol az új pózban, futólag rácsókol a fiú szájára, az állára, a nyakára. Ez utóbbiba bele is harap, keresztül a zaklatottan félrecsúszott nyakkendő anyagán is - valami oknál fogva mindig is odavolt a különböző uniformisokért.
Balja lenyúl végül a bőrén simogató kézért, felülről csúsztatja rá a tenyerét és kulcsolja össze az ujjaikat, mielőtt levezetné az ölébe jelezvén hol érdemes igazán simogatni.
Nyelve lusta lassúsággal fut fel a nyak vonalán egészen a fül tövéig, halk hangja érdes forróság a kagyló érzékeny ívén.
- Szólj, ha túl sok, hm? - Beleharap a srác fülcimpájába, száján a sötétben láthatatlanná lett félmosoly kunkorodik. - Még nem tudom mi a jó neked.