Re: Nagyterem

[Sebastian]

★★ Sebastian ★★
2001.12.14

A mai napi teljesítménye jóformán a béka segge alatt van és akkor nagyon finoman fogalmazott. Egész éjszaka a nyomorúságos néma átváltoztatás művészetét gyakorolta inkább kevesebb, semmint bármilyen sikerrel, ám... ha az ember fia takarodó után még mindig az elfuserált torzak termének vendége, jobb ha mindenfele sétafikáló aurorok között nem próbál visszatérni a hálókörletébe. Oké, volt némi probléma közben, de Sophie délután segített neki áttörni valami gátat, ami eddig teljes blokként nehezedett az elméjére. Vagy hát. Az áttörni túlzás, de legalább már érzi a hajszálrepedéseket. Miért is hagyta volna kárba veszni a lehetőséget?
Aludt ugyan pár órát a padon fekve, viszont a TÚL KORA REGGELI dupla bájitaltan első felében a prefektusi fürdőben lazult, mint akinek kerek e világon nincs is ennél jobb dolga. A második felére azért nem ment be, mert szimplán csak nem volt értelme. Lényegtelen. Épp ismételnek és bájitaltanból kiemelkedően jó a teljesítménye, ennyi belefér. Majd kiszedi valakiből, mit műveltek.
Átváltoztatástanra már beette a fene, de olyan sok elméleti anyag volt ezúttal, hogy gyakorlatilag átaludta az órát. A többi elég homályos, rémlik hogy részt vett még valamin, de gyanús, hogy bekómált. Csoda, hogy nem kapott megint büntetőfeladatot, bár ki tudja? Lehet csak nem emlékszik rá? Hm. Mi történik, ha valaki nem csinálja meg a büntetőfeladatát? Hogy nem derítette ezt még ki öt és fél év alatt?!
- Csak még egy kört!
A varázskártyák sebes tempóban pörögnek egyik kezéből a másikba, az előtte ülő három elsős olyan intenzív figyelemmel fókuszál a mancsaira, hogy kénytelen elmosolyodni. Jaj cicák, senki nem mondta még nektek, hogy soha ne a varázsló kezét figyeljétek?
- Náh. Ennyi elég volt. Lassan nem marad mivel fizetnetek. - Jelentőségteljesen lepillant a Griffendéles asztal közepén heverő kisebb kupac édességre. Lassan ideje lesz zsákot hordania magával és aztán cipelheti el a zsákmányt vállra vetve mint valami elbaszott télapó.
- Dupla, vagy semmi, Nightingale. - Jelenti ki a középen ülő szöszi kihúzva magát, acélszín szemei gyakorlatilag világítanak fakó arcából. Helyes gyerek. Szinte sajnálja, hogy kifosztja. Szinte.
Az a nagy helyzet az, hogy minél kevesebbet alszik, annál több cukorra van szüksége, hogy valahonnan begyűjtsön némi energiát szóval.
- Meg Merlin szőrös seggét, azt. Tudom, hogy nincs ennyi cucc rajtatok. - Meg nála se ha már itt tartunk. A kártyák ahogy elérik balját, egyszerűen csak eltűnnek a semmiben.
- Nemár Noah, csak egy kör! - Vinnyog a hollóhajú a szöszi mellett, Noah látványosan elgondolkodik egy pillanatra, majd határozott...
- Nem. Negyed órája is csakmégegy volt.
- Légyszi! - Megint az acélszemű. Pofátlan módon előre nyúl és egy határozott mozdulattal besöpri a csokibékák, durblik, mindenízűk és robbanós csokik halmát a táskájába.
- Nein.
- Noaaaaah... - Bezárja a táskát és elrejti az asztal alatt.
- Nyet. - felpillant. Egy... kettő... HOL A SZÖSZI. Valahol ezen a ponton ugrik a nyakába hátulról a kis dög.
- Héhéhéhé MIVAGY TE KISMAJOM?! - Hördül a csimpaszkodásra, és már-már a másik kettő is átmászna az asztalon, mikor...
- Na de uraim, kérem! - A ki tudja miért épp arra járó kertitörpe Flitwick prof cincogó hangja nagyon sok minden, de fenyegető biztosan nem, mégis mind a négyen megdermednek. - Viselkedjenek, nem otthon vannak! - A szöszi leakad róla, gyorsan leseggel mellé és egy kórusos elnézést Flitwick professzorral hirtelen ismét rend lesz a teremben. Már a közelben ülők nevetését leszámítva.
- Nyugi Szöszi - Paskolja meg a srác vállát, miközben Flitwick szúrós tekintete távozik, ő pedig visszatér végre valahára az ebédjéhez. - Hagyok belőle estére nektek is. Na tűnés órára. - Legyinti meg a fejét szeretetből, a kölykök meg varázsütésre felvillanyozódnak.
- Neked nem lesz SVK-d most? - Kérdezi a szöszi, miközben lekászálódnak a padról.
- Nincs - Hazudja gondolkodás nélkül. Neki bőven elég volt mindenből is mára. - Shshshshh - Hessgeti el őket és végre valahára egyedül marad.

To: Noah

2001. december 14.

A fáradtság olyan mélyen ivódott belém, hogy úgy éreztem nem is élek igazán. Minden mozdulatom elképesztően lassú volt, mintha nem is lennék igazán önmagam. Pont a fürgeségem miatt lettem őrző, az volt ami végül meggyőzte Edwardot, hogy vegyen be a csapatba… de így a teliholdat követően nem sok erő maradt bennem. Az átváltozás kivett belőlem mindent. Az izmaim úgy fájtak, mintha egész éjjel edzettem volna, s láttam reggel a tükörben is milyen fáradt vagyok. Próbáltam megütögetni az arcomat, hogy némi színt adjak a képemnek, de az nem segített, ahogy a hajam gondos fésülgetése sem.
– Mi a baj? – kérdezte Jack, mikor Bájitaltanon nem voltam képes semmire, csak leültem az asztal mellé és a fejemet a füzetemre hajtottam. Úgy éreztem magam, mint aki menten összehányja magát, már reggelizni sem volt erőm, csak egy-két korty töklevet kényszerítettem le a torkomon.
– Nem tudom… csak a szokásos talán… – dünnyögtem bele a lapba, amit kicsit súrolt is a szám. Gondoltam persze, hogy Tachibana professzor majd néhány keresetlen szóval elintézi a mai napi nulla teljesítményem, de nem izgatott ez sem különösebben, hiába szerettem a tárgyat amúgy.
– Keressem meg a barátnődet, hogy ápolásra szorulsz? Mellesleg még mindig látszanak a fognyomai… – magyarázta vihogva. Mióta kiszúrta a harapást rajtam, úgy érezte, hogy minden áldott napon arról faggatott, mégis ki a fene volt az. Én viszont csak azért sem mondtam semmit… persze néha-néha rámutatott egy-egy lányra, remélve, hogy rábólintok, de valójában csak morgással nyugtáztam a próbálkozásait.
– Nincs barátnőm, már mondtam. Kopj le! – Felemeltem a fejem hogy rávicsorogjak, bár farkas fogak nélkül nem valószínű, hogy túl ijesztő lehettem. Elegem volt az egész nyaggatásból… abból is, hogy már két tanár rám szólt, hogy ne aludjak az óráján, meg abból, hogy elveszítettem az erősítő bájitalt, amit az utolsó néhány sarlómból vettem Roxmortsban. Éreztem, hogy el tudnám bőgni magam, pedig Jack aztán tényleg semmi rosszat nem mondott. Csak a szokásos túlzottan kíváncsi énje volt ez, ami addig gyötört, míg ki nem böktem valamit.
– Nekem elmondhatod ki az, nem röhöglek ki ha az a fogatlan csaj a Hollóhátból… – vihogott olyan zavaró hangerőn.
– Nem csaj volt, bassza meg! Nightingale harapdált meg!– vágtam oda és felpattantam a székemből zaklatottan. – Ki kell mennem hányni, tanárnő – böktem oda, majd megfogtam a cuccomat és kirohantam a teremből. Még egy pillanati ott lebegett előttem Jack hebegő-habogó képe, amint próbálja felfogni, amit mondtam neki. Az ő koraérett macsóin alkatával elég nehezen volt összeegyeztethető, hogy a legjobb haverja fiúkkal szexel.
Végig siettem a folyosón, egyenesen a nagyterem felé remélve, hogy legalább egy kis töklevet találok ott. Éreztem, ahogy az idegességtől kiszárad a szám és minden erőmet bevetve próbáltam nem elbőgni magamat. Ilyen érzékeny sem szoktam lenni azért. Zavarba hozni könnyű volt, de hogy sírva fakadjak az azért nem olyan sok embernek jött össze eddig. Ráadásul pont Jacknek… tőle nem sok mindent vettem támadásnak. Ismertem már a természetét, csak kíváncsi volt.
Ahogy beléptem a nagyterembe végig néztem azon a kevés jelenlévőn, aki még ott volt. Így szúrtam ki a mi asztalunknál Noah-t. Ahogy ránéztem éreztem, hogy a gyomrom kavarogni kezd… még is ösztönösen indultam meg felé és ültem le mellé az asztalhoz. Próbáltam nem olyan fejet vágni, mint egy hisztis kölyökkutya, de elég nehezen ment.
– Kösz a nyakharapást… azóta is azzal piszkálnak… – morogtam, mintha ő tehetne róla. A fejemet még is a vállára hajtottam, nem érdekelt, ha megbámulnak, már úgyis az egész negyedik évfolyam tudja, hogy megharapdált az órai kirohanásomnak köszönhetően.

[Sebastian]

★★ Sebastian ★★
2001.12.14

- Nem megmondtam, hogy tűnés van órára, Szösz- oh! - Pillantása így a mondat végére beéri a mellé seggelt alakot, a meglepetés pedig rögtön kiül az arcára. Mi a fene?
Ritka alkalmak egyike, amikor emberünk hirtelen nem tudja mit kezdjen az adott helyzettel, márpedig Sebastian váratlan megjelenése kifejezetten ebbe a kategóriába esik. Mi történik? Két teljes nap telt el anélkül, hogy különösebben a látókörébe került volna a fiú bár... ha őszinték akarunk lenni, kifejezetten nem is kereste. Elérte a maga módján, hogy olyan híre legyen, ami alapján veszélyes vele együtt mutatkozni. Ezt az elsősöknek elnézik, mert nagyon kölykök, de mindenki más rég megértette már, hogy csak megüti vele a bokáját. És ez így neki tökéletesen megfelelt. Egészen mostanáig.
Ahogy a srác a vállára hajtja a fejét már végérvényesen összezavarodik, hitetlenkedő pillantása lepottyan a barna tincsek rengetegére. Két nappal korábban még zavarban volt attól is nagyjából, hogy ránézett, mi ez a hirtelen pálfordulás? Hmh. Lehet bátorra kefélte.
Neem... akkor és ott kifejezetten nem így tűnt. Merengő figyelme csupán néhány másodpercre időzik a fiú üstökén szótlanul, mielőtt ellazulna a kéretlen közelség alatt.
- Hát heló neked is Cicabogár, én is örülök, hogy látlak. - Nyilatkozik végül, nem elég vidáman ahhoz, hogy ingerlő legyen, de elég könnyeden, hogy ne adja a lovat a morgás alá. Sosem volt érzéketlen típus, kristálytisztán érzékeli, ha a nyűglődés testet ölt mellette és rátelepszik a vállára.
- Hmh. - Elmosolyodik, mire kicsit távolabb két hetedikes csaj összenvet. Heh. Potenciális jelöltek némi BL képregényterjesztésre. Egyúttal biztosítja azt is, hogy nem, ez a jelenet kicsit sem észrevétlen. Szinte érzi a hátában a mostanra erősen megfogyatkozott tanári jelenlét izzó figyelmét. Oh hát. Mit tehetnének még vele?
Kirúgják mondjuk, de ha eddig nem tették, különösebben nincs értelme most elkezdeni.
- Ne haragudj. Az én hibám, túlságosan élveztelek és nem gondolkodtam. - A hangja halk, bizalmas annak ellenére, hogy mostanra nem ül senki hallótávolságban. Gond nélkül vállalja magára a "bűntettet", soha nem látta értelmét akadékoskodni valakivel, aki rossz passzban van. Nem is ilyen típus, ha már itt tartunk. Nem véletlenül tölti kvázi minden második napját büntetőfeladatokkal.
- Hogyan engeszteljelek ki, hm? - Ő meg a kérdései. Bár jelen esetben kétli, hogy ilyen aprósággal zavarba tudná hozni, nem ő az ugyanis aki nyílt kijelentéseket tesz az egész zártvilág felé némi bújás kedvéért. Valójában le van nyűgözve. Nem nézte volna ki belőle. Egész konkrétan meg nem nézné ki senkiből errefelé, tekintve hogy Noah Nightingale neve csak bajt jelent. Miért is akarná bárki is felvállalni?
- Egyél valamit, jobb kedved lesz. - Saját villára tűzött rántotthús falatját áldozza fel a szent cél érdekében, odatartja a srác szája elé. Baromi jó illata van és ahogy azt minden bizonnyal már Brit tudósok is bebizonyították; a más kajája mindig finomabb.

To: Noah

2001. december 14.

Az izom fájdalom kezdett eltörpülni az idegesség mellett. Minden porcikám remegett, még a hatás alatt voltam a kijelentésnek, amit a teljes negyedik évfolyam és Tachibana professzor előtt tettem. Igen, szuper, mindenki tudja, hogy Noah Nightingale, egy hatodikos diák… aki bizonyára nagykorú is – hiszen akkor volt a születésnapja, amikor találkoztunk –, megdöntött a folyosón… és lenyomatosra harapdálta a nyakamat. Csak nagyon reménykedtem, hogy Tachibana professzor nem éppen most döntött úgy, hogy eljátssza a komoly tanárt vagy legalábbis nem veszi komolyan, amiket mondtam. Érzékelhette, hogy az óra kezdete óta csak a hiszti jött belőlem, pláne mikor kijelentettem: „nem akarom megfogni a varjú epét.” Igaz ezt nem neki mondtam, hanem Jacknek, de éppen elég hangosan ahhoz, hogy a tanerő is meghallhassa.
– Hát heló neked is Cicabogár, én is örülök, hogy látlak.
Nem reagáltam semmit a köszönésre. Csak odatelepedtem mellé az asztalhoz és a vállára döntöttem a fejemet, pedig éppen haragudtam. Haragudtam, mert olyan mélyen erőszakolta a bőrömbe a fogait, meg azért is, mert miatta kellett kiborulnom egy egész osztályteremnyi diák előtt. Az persze egy másik dolog volt, hogy a bennem tomboló indulatok semmiféle zavart nem engedtek a felszínre törni egyelőre, így még kényelmesen mocorogni is tudtam rajta. Akkor kezdett valami józan ész szikrázni bennem, amikor megéreztem az illatát. Nagyon nem kéne ezt nyilvánosan… A gondolat egyszerűen jött és ment, túl kényelmes volt ez a póz és már majdnem le is hunytam volna a szemem, mikor a valóság ismét jelezte, hogy mit művel. Két nevető lány sétált el előttünk, én pedig inkább távol maradtam. És minden bizonnyal tanárok is voltak arra, ha más nem felügyelőnek… de nem néztem körbe igazán, mikor bejöttem.
– Ne haragudj. Az én hibám, túlságosan élveztelek és nem gondolkodtam.
Nyeltem egyet, ahogy felidéztem a történteket. Sokáig éreztem ott… aztán az átváltozás azt is elnyomta és egészen másfajta érzések vették át a helyét. Lesütöttem a szemem, ahogy eszembe jutott. Jó volt, de sejtettem, hogy nem lesz folytatás… mármint soha senkivel nem láttam együtt Noah-t. Nem hinném, hogy járt volna bárkivel is, bár nem is nagyon figyeltem, csak amikor összeütköztünk és éreztem az illatát.
– Hogyan engeszteljelek ki, hm? – kérdezte aztán.
Újabb nyelés, éreztem, hogy az idegesség megint végig fut rajtam. Túl gyenge voltam tenni a remegés ellen és éreztem, amint elpirulok. Hirtelen az jutott eszembe, ahogy összesimul a testünk és hogy talán azzal akar majd kiengesztelni… a testem pedig akarta. Nagyon is akarta, mert éreztem, ahogy a puszta gondolatra is elöntött valami forróság.
– Hát… öö… izé… – dadogtam, és persze annyira szerencsétlen voltam, hogy az ujjaim a lábán kötöttek ki, nem is tudtam hogyan. Csak éreztem, hogy ott vannak… a bőre melege átütött a nadrágján. A fenébe!
– Egyél valamit, jobb kedved lesz. – Mondta és a villájára tűzött húsfalatot az szám felé tartotta. Nem volt különösebben étvágyam, már reggel is minden szagtól és látványtól rosszul voltam, ami itt fogadott. A töklevet is túl édesnek éreztem és még most is ott kavargott a gyomromban arra várva, hogy kiszabaduljon… minden maradék erőmet bevetettem, hogy benn tartsam.
– Nem vagyok éhes… – tört ki belőlem a nyafogás. Egészen emlékeztetni kezdtem magam az ötéves énemre, akiről a lehető legkevesebb emlékem maradt meg… sok dolog kiesett miután vérfarkassá tettek. Azóta halovány derengésként maradt meg a gyerekkorom, de arra azért emlékeztem, ahogy anyámnak toporzékoltam, mikor nem tetszett az ebéd, amit készített.
– Nem akarok itt lenni… – motyogtam felé és még az ajkaimat is lebiggyesztettem, az ujjaim meggyűrték a nadrágja anyagát a lábán. Bár szép lassan fogyott a tömeg, túl sokan voltak így is, ráadásul a tanárok jelenléte is zavart. Kettesben akartam lenni vele.

[Sebastian]

★★ Sebastian ★★
2001.12.14

Tudás és sejtés között hatalmas különbség van ebben az iskolában. Pletykálni fognak róluk? Nyilvánvalóan, de mivel egy maréknyi bárányon és kettejükön kívül senki nem tudja, mi történt konkrétan, viszonylag nehezen képes a szitu igazi problémát okozni. Nem mintha nem lenne meg a képessége kinőni magát, ám egyrészt Noah nem tud (még) az isteni kinyilatkoztatások ezen fejezetéről, másrészt amúgy sem különösebben izgatná. Nincs jóhíre, amit tönkre lehetne tenni és amúgy 13 éves kora óta kapargatja a témára kent élénkvörös tiltásnak szánt festéket. Bámulatos, milyen könnyen meg lehet úszni olyan dolgokat, amikkel valójában egy felnőtt sem szeretne különösebben foglalkozni.
Nem érinti mélyen, hogy lógva hagyják a köszönésben, a srác egész jelenléte egy összefüggő morgás és most nem is az a fajta, ami annyira izgatja a fantáziáját, hogy még az ágyba is követte minden éjjel. Sokkal kevésbé volt kielégítő a saját kezét használni, pláne hogy ott lüktetett a gondolatai között a biztos tudat, hogy Sebastian épp a másik oldalára fordul néhány ajtóval arrébb. Vajon a szuszogó, csendes sötét visszaidézte benne is a titkos átjáró eseményeit?
Nos. Tegnap éjjel valószínűleg valami egészen máson gondolkodott.
Nem mászik ki a bújás elől, de pillanatnyilag nem is közelít más módon fizikailag, egyszerűen csak... hagyja, hogy a srác azt csináljon, amit csak akar.
Hmh. Milyen elemi reakciók egyetlen apró kis kérdésre... csak belül mosolyodik el, több életösztöne van, semmint hogy nekiálljon húzni az agyát miközben a rosszkedv ott tikkel a bőre alatt, mint valami időzített bomba.
Megnyalja a száját. A dadogás egy dolog, a combjára kúszó érintés meg egy másik. Szokás szerint két különböző dolgot kommunikál a teste és a szája, bár el kéne gondolkodnia, hogy értékelhet szokásnak bármit is egyetlen rövid kis találkozás után.
- Te tudod. - Könnyű vele, nem erőlteti amit nem muszáj, ellenben a falatot nem engedi kárba veszni, bekajálja helyette is.
- Klubhelyiség? - Dobja fel reflexből nem is gondolkodva különösebben, leginkább mert a gyűrődő nadrág sajátságos érzésvilágot kommunikál, ő pedig nincs kőből. Lehet, hogy nagykorúnak minősül, de ő sem több kamasznál és kifejezetten tudja értékelni a távozást, amíg még nem nyilvánvaló egyetlen pillantásra is, hogy mit csinálna pillanatnyilag sokkal szívesebben. - Ilyenkor nagyjából senki nincs ott. - Még a lyukasórás társaság is inkább kint lébecol az évszakban ritka kellemes, napsütéses időben, vagy a könyvtárban görnyed vaskos, poros könyvek felett. Rejtély, ő maga hogy tudott bármilyen eredményt is elérni errefelé úgy, hogy amúgy kerüli azt a helyet, mint ősember a tüzet.
Ha a srác megmozdul, ő is felkászálódik a padról, a mozdulat részeként húzza le a sütőtöklé maradékát és kihalássza a táskáját az asztal alól. A bőrszíjat félvállra akasztja és a fekete nadrág zsebébe rejti mancsait, addig sem csinál Sebastiannal olyasmit, ami kiakaszthatná a zavarmérőjét.
- Mit szólnál, ha skippelnénk a többi órát? Nekem bőven elég volt mára. - Sőt, kifejezetten úgy érzi, hogy túlteljesítette a napot azzal, hogy egyáltalán hajlandó volt felkelni. - Szerintem kb végigaludtam a nap felét eddig - Gondolkodik hangosan ahogy kilépnek a bejárati csarnokba és végre megszűnik az érdeklődő tekintetek kereszttüze. Az elvárható pletykáláson aligha segít, ha szinkronban hagyják ki a nap hátralévő részét, de kettejük közül ő az, akit ez a legkevésbé sem zavar.

To: Noah

2001. december 14.

Zavart voltam, a tenyerem mégis olyan könnyen simult a combjára, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volt. Ruhán keresztül is éreztem azt a melegséget, amit ott a lezárt kis folyosón… csak most nem tombol olyan hevesen közöttünk. Talán azért sem, mert nyúzott voltam és nyűgös. Tényleg, szó szerint minden porcikámban éreztem a fáradtságot. Semmi másra nem tudtam gondolni, mint a hálóteremre, az ágyamra… meg Noah-ra.
– Te tudod. – Jött a válasz, ahogy elutasítottam az ételt. Persze ő nem tudhatta, hogy a gyenge hányinger miatt nem eszek. Féltem, hogy a gyomrom azonnal kiadná, amint lenyelem. Minden illattól, szagtól és aromától rosszul voltam, hiába volt az kellemes. Inkább csak néztem, ahogy lenyeli a falatot. Legalább ő jól érezte magát.
– Klubhelyiség? – kérdezte, mikor kinyögtem, hogy semmi kedvem a nagyteremhez, sem az engem fürkésző tanárokhoz. Csak idő kérdése volt, hogy valaki megkérdezze, ugyan mégis miért nem az órámon vagyok. Nem nehéz kitalálni egy negyedikesnél, hogy nincs túl sok lyukasórája… – Ilyenkor nagyjából senki nincs ott.
Bólintottam.
Kellett egy pillanat, hogy elkezdjem összeszedni magamat. Szerencsétlenül mocorogni kezdtem a padon, hogy aztán a vállamra kapjam a hanyagul magam mellé dobott öreg bőtáskát, amit már majd szétfeszített a rengeteg tankönyv, amit naponta cipeltem magammal. Túl sok órám volt, a vak is látta, a tanárok mégis úgy gondolták, hogy ez a normális egy negyedikesnél.
Nehézkesnek tűnt minden mozdulat, de ahogy Noah felállt, átkaroltam a karját, hogy a vállához nyomhassam a fejem. Szükségem volt minden támaszre, mert a lábaim gyengék voltak, meg-megremegtek, mintha menten elájulni készülnék… de azért még bírtam. Csak feküdni akartam… vele feküdni, kettesben egy csendes helyen.
– Mit szólnál, ha skippelnénk a többi órát? Nekem bőven elég volt mára. Szerintem kb végigaludtam a nap felét eddig. – Magyarázta, miközben kiléptünk a nagyteremből. Itt már nem voltak diákok, a folyosón lefeljebb egy-két auror fordult meg napközben, pláne mikor az órák is tartottak még.
– A hálóterembe menjünk. Nálunk még órákig nem lesz bent senki – mondtam halkan és még jobban hozzá nyomtam a fejemet. Az illata egyszerre zaklatott fel és nyugtatott meg, miközben minél jobban próbáltam elnyomni magamban a zavart. Nem akartam most dadogni, meg kipirulni, bár szinte éreztem, ahogy ég a fülem hegye… még is tudtam: erre van most szükségem.
Ahogy beértünk a klubhelyiségbe és láttam, hogy senki sincs ott, kicsit elhúzódtam. A tenyeremet a tenyerébe simítottam, hogy összekulcsoljam az ujjaimat és vonjam a hálóterem irányába. Ne gondolkodj… Próbáltam nem felfogni, hogy milyen jó érinteni, hogy a testem megint reagál rá. Nem akartam zavart, mégis olyan hülyén éreztem magamat, hogy tudtam, a zavarodottság egy pillanat alatt kúszik halovány pírként a fülemről az arcomra.
– Bocsi… nem pakoltam el… – hebegtem, ahogy kinyitottam az ajtót és elértünk az ágyig. Gyorsan falkaptam a pizsamámat, bedugtam a párna alá, hogy aztán megigazítsam a takarót s hanyag módon dobjam a helyére. Az éjjeli szekrényemen nem sok minden volt egy lámpán és némi főzeten kívül, amiről kívülről nem lehetett szerencsére megmondani, hogy micsoda is pontosan.

A játék másik helyszínen folytatódik.