Beddgelert

A falu Wales északi részén, a Gwynedd grófságban található. Az apró faluban kisebb varázsló közösség él, ezért a mágikus turizmus a nyári hónapokban rendkívül magas. A falu nevét a legenda I. (Nagy) Llewelyn hűséges kutyájához, Gelerthez köti. Neve jelentése ugyanis Gelert sírja. A helyi turistalátványosság, melyet Gelert sírjának neveznek, valószínűleg egy 18. századi vendégfogadós ügyködésének eredménye, aki a legendától az idegenforgalom fellendítését remélte. A valószínűbb az, hogy a település névadója egy Celert vagy Cilert nevű keresztény misszionárius, aki a 8. század elején került a vidékre.

[UFO élmény]

feltámasztunk egy szellemet?


2003. július 20.
to; Louise
UFO élmény

Nagyon furcsa, hogy anya és apa együtt vettek nekem emg Louise-nak egy túra utat Wales-be. Azt tudom, hogy anya nagyon szerette apát annak ellenére is, hogy teljesen ellaposodott a kettejük kapcoslata, és ezért sosem tudta apának megbocsájtani a Love Hotelt, a mugli feleségét és a gyerekeit. Nem tudta volna őket bántani, apa miatt, de apával nem is állt szóba. Szóval furcsa, hogy így összefogtak, csak mert elballagtam az iskolából és még csak nem is tanultam tovább. A RAVASZ és átlagosra sikerült nem erőltettem meg magam, most pedig úgy éreztem beléptem a felnőtté válás kapuján. Szerettem volna, hogy ha Fridáék is velem lépik át, de... ők itt vannak a szívemben szóval végül is. Bolodg ballagást, barátaim.
Furcsa az is, hogy nagykorú vagyok, hogy varázsolhatok, hogy nem is kellett órákat vonatoznunk ide, meg hajóznunk. Amúgy is ebbe a kis varázslófalucskába szólt a Zsupsz kulcsunk, ami egy elhagyatott szuperhősös alsónadrág volt.Ahogy megérkezünk a kis, hagyományos épületből álló szállodába, ami tökéletes és hangulatos, már érzem, hogy nagyon szeretni fogok itt lenni. A hely varázslatos, duzzad a mágiától, és még a fogadóban is minden mágikus. Lousie kezét szorongatom a lakrészünkön, ami két ágyból áll, középen egy éjjeliszekrénykékkel. Előveszem a pálcámat, és összébb rendezgetem a szobát, az ágyak közeltolódnak egymáshoz és elégedetten bólogatok.
- Na így már otthonosabb - mondom és puszit nyomva Louise fejére felsóhajtok. - Nézd a ködöt, ahogy kúszik a folyó felett! Nézd ezeket a felhőket! A házakat! - áradozom, és alig várom, hogy valami meseszerű helyen megjelenjen mindez amit itt látunk, és kiszínezzék a történetem megint Louise rajzai.
- Szerinted fogunk itt találni titkos elfeledett ősi sírokat? Beszélhetünk az ősi sírok szellemeivel? - fordulok felé lelkesen, majd miután a hátamra kapom a hátizsákom, megindulok vele kifelé, hogy a folyam mellett sétálgatva keressek vele egy igazi nagy kalandot. Nem is érzem úgy, hogy hiányzik a Roxfort, csak egy kicsit szomorú vagyok, amiért Sandyvel se futhatok össze minden nap. De azt hiszem most, hogy az az Ezra körülötte ólálkodik lehet meg fogom látgatni. Nem akarom, hogy holmi kamaszfiúbéli szeszélynek legyen kitéve.
- Annyira csodás érzés, hogy ketten lehetünk itt. Szerinted keressük meg az ösvényt, vagy induljunk el magunk, és majd kijutunk valamerre? - kérdezem, majd he ezt eldöntjük, megindulok a kissé hűvös, de kellemes időben az irányba.
A táj festői, olyan mágiával átitatva, ami ugyan annyira különleges és erős, mint ami a Roxfort környékén van. Szeretem ezeket az eldugott kis településeket, mert annyi sok csodát rejtenek, amit vétek lenne csak úgy felfedezés nélkül kihagyni. A szél kellemesen fúj, az eső szenmerkél, de nem olyan erősen, és itt kicist biztonságba tudhatom Louise-t is, hiszen itt remélem, hogy az anyja se találja meg.
- vajon élnek a hegyekben erre óriások? - tanakodom hangosan, miközben caplatunk a sírok felé.

le fantôme


2003. július 20.
to; Jason

style

Furcsa érzés volt úgy eljönni a Roxfortból, hogy többé már nem térek vissza. Állandóan ott lüktetett a gondolataim mögött, hogy nem lesz RAVASZ-om, nem leszek olyan, mint bármelyik felnőtt és talán egyszer majd emiatt halok éhen. Mégsem tudtam nem minden eldobni és feladni Jasonért. Nekem ő volt a minden, a támasz, aki megvédett az otthoniaktól. Nem találtak meg náluk és lett munkám is ugyanabban a kávézóban, ahol már tavaly nyáron is dolgoztam.
A zsupszkulcsot még mindig szoknom kellett a gyomrom folyamatosan kavargott, de azért izgatott voltam. Sosem éltem ennyire egyszerű, hétköznapi életet. A családi kúriánk egy hatalmas, sötét kastélyra hasonlított, melynek minden szobájában valami veszély bújt meg... és ez a Morrow-kastélyba érkezésünk után csak fokozódott. Ha az embernek olyan beteg rokonsága van, mint nekem, akkor menekülni akar.
Elmosolyodtam, mikor Jason egy pálcamozdulattal feljavította a szobánkat. Az ágyak egymáshoz simultak, mint egyetlen, hatalmas franciaágy. Alig vártam, hogy este összebújhassunk.
- Na így már otthonosabb - mondta Jason, puha puszit nyomott a tincseim közé. - Nézd a ködöt, ahogy kúszik a folyó felett! Nézd ezeket a felhőket! A házakat! - tette hozzá, én pedig az ablak felé pislogtam.
- Olyan, mint egy 'ihetetlenül szép angol festmény - magyaráztam lelkesen. Még kicsit el is vigyorodtam. - Várj, ugye itt nem laknak szellemek? - dünnyögtem. Nem szerettem az angol kastélyokat, mert ijesztő kísértetekkel riogatták az embereket. A francia kastélyokban elegáns, úri szellemek éltek.
- Szerinted fogunk itt találni titkos elfeledett ősi sírokat? Beszélhetünk az ősi sírok szellemeivel? - kontrázott rá Jason, amitől csak még jobban elsápadtam. Inkább nem is válaszoltam, csak megráztam a fejemet.
Hagytam magam hátizsákostul, mindenestül kihúzni a szállásunkról, egészen a festői szépségű kisváros utcáira. Nem tudom miért, de a szellemes téma óta a közérzetem csak tovább romlott, ezért mély levegővel próbáltam küzdeni azért, hogy jobban legyek.
- Annyira csodás érzés, hogy ketten lehetünk itt. Szerinted keressük meg az ösvényt, vagy induljunk el magunk, és majd kijutunk valamerre?   - kérdezte. Semmi kedvem nem volt a sírok felé menni. Van ijesztőbb egy anglikán templom körül álló ősi temetőnél?
- vajon élnek a hegyekben erre óriások?
Sóhajtottam egyet.
- Jason! Túl sok a kérdéés! - Csattantam fel, de lényegében mindegy volt, mert már húzott magával valami gyanús kis ösvényen, ami tuti a legátkozottabb sírok felé húzott minket. -  Mon Dieu... remélem nem találjuk meg azokat a sírokat... - mondtam, haladva a kietlen úton. Nem voltak erre aranyos macskakövek, mint a falucska többi részében, inkább csak por és kosz. Ha ennek a végén áll a temető, akkor még jobban nem akartam. Osabújtam Jason karjához egészen.
- Miért is akarunk szellemeket keresni?

[UFO élmény]

feltámasztunk egy szellemet?


2003. július 20.
to; Louise
UFO élmény

Az egész hely olyan fantazstikusan misztikus volt, hogy egy pillanatra még minden másról meg is feledkezem. Szeretem az unokahúgomat, de őszintén szólva most még ő sem jut eszembe, csak egyedül Louise és a hely, és Louise és a hely és Louise. Talán kicsit megszállottam szeretem őt, de olyan sokat köszönhetek neki, talán az ő hatására anya is kezdtem a végére beadni a derekát és lemondott arról, hogy sosem fogok rendes állásban dolgozni. Független életre vágyom, hogy Louise is független és boldog legyen, ehhez pedig annyit kell tennem, hogy kiírom a lelkem is magamból. A mesekönyvem lassan elkészül, aztán már csak az utómunkálatok vannak, meg kell találni egy kiadót és aztán... és aztán csak írni kell, hogy Louise ne egyedül tartson el minket és hogy a szüleimnek is visszafizessem azt, amit tőlük kaptam, még ha utálva szerették is egymást... a kapocs közöttük én vagyok.
A természet friss üdítő illata a szállásunk ablakán is bekúszik, olyan, mintha újjászületnék. Csak lelkesen rendezgetem a jó illatú szobábak össze az ágyakat, alig várva, hogy a túrázás után itt összebúhjassak vele. Szerényen van berendezve a helyiség, de nem is kell ide több ágynál, éjjeliszekrénynél egy öreg óránál a falon több minden. Olyan vadregényesen idillikus ez, hogy ha nem lennék kellően izgatott a szellemek meg a kísértetek miatt, akkor egész nap itt ücsörögnék Louise társaságában.
- Olyan, mint egy 'ihetetlenül szép angol festmény - szólal meg lelkesen Louise, én meg erre nyomok egy hangos puszit az ajkaira, szeretem, ahogy összecuppanunk vele csókolózni is olyan aranyos kedves élmény volt mindig is. - Várj, ugye itt nem laknak szellemek? - kérdezi kissé ijedten, mire én körbenézek.
- Ez a hely éppen olyan misztikus, hogy szeressék a szellemek - válaszolom, és aztán magyarázni kezdek neki a sírokról. A szellemektől nem félek, izgatott leszek tőlük, és anyni mindent kérdeznék. Amúgy sem tudnának bántani minket elvégre élünk és vannak eszközeink, mint mondjuk a pálcám. Kíváncsi természetem van, szóval nem rémítenek meg azzal, hogy a szellemek szellemkednek. Louise persze rögtön a szokottnál jobban is sápadtabb lesz, én pedig védelmezően megölelgetem, mielőtt elrángatnám a szobából, ki a szabadba.
- Ne aggódj, Louise! Én majd megvédelek, még a sárkányoktól és a páncélos jegesmedvéktől, meg az óriásoktól is! - mondom lelkesen, az izgatottságtól talán egy kicsit kiabálva is.
A friss levegő üdítően hat, a táj olyan gyönyörű, hogy a lélegzetem is eláll, a dombok halvány képe hívogatóan suttog felém, hogy fedezzem fel az ismeretlent, és én nem is állok neki ellen. A kis folyó mellettünk vidáman csobog, néha hallani egy-két békabrekegést is. Mintha egy mesebeli helyen lennénk. És minden ház, minden fűszál és bokor olyan mesékkel van megtelve, amiket nekem kell majd leírnom.
- Jason! Túl sok a kérdéés!  Mon Dieu... remélem nem találjuk meg azokat a sírokat... - magyarázza Louise miközben céltudatoson vonom őt magam után a rejtélyes ismeretlen felé, és vigyorogva ránézek. Közben ahogy haladunk a dombok felé, kissé emelkedik a terep, és nekünk jobban kell kapaszkodnunk, de szerencsére én hozzá vagyok szokva az ilyen viszonyokhoz az egész nyaraim túrázásokkal teltek apával és a testvéreimmel.
- De hát annyi kérdésem van! - magyarázom, aztán kicsit megállok, hogy szusszanjunk egyet. - Azt mondják, hogy itt van Gelert egy kutya sírja is, és én találkozni szeretnék egy kutyaszellemmel - mondom, és közben a szemem elé téve a kezemet hunyoorgva bámulni kezdek előre. - Nem lesz semmi baj, én vagyok a hős lovagod, aki megvéd - mondom nyugtatóan, aztán atekintetem távol ki is szúr valami különleges sírbolthoz hasonló valamit.
- Ott! Arra! Talán a másik végén van Terabithia is! - kiáltom elszántan.

le fantôme


2003. július 20.
to; Jason

style

- Ez a hely éppen olyan misztikus, hogy szeressék a szellemek - magyarázta Jason, majd folytatta a síros témát. Én nem akartam ilyen ijesztő helyekre menni, őt talán jobban vonzották a kalandok és az érdekességek. Én viszont, úgy kapaszkodtam belé, mint valami görcsös kiskutya, aki nem akart elhúzódni a gazdájától.
- Ne aggódj, Louise! Én majd megvédelek, még a sárkányoktól és a páncélos jegesmedvéktől, meg az óriásoktól is! - Ölelt meg még utoljára, mielőtt kiléptünk a biztonságos szállásunkról. Annyival egyszerűbb lett volna összebújni az ágyon és azt hallgatni, hogy "Louise"-nak neve, meg érezni a finom csókjait a bőrömön.
A folyó mellett haladtunk. Letérve a macskaköves útról, köves-földes területre értünk. Talán nem esett mostanában az eső erre olyan hevesen, mert a cipőm orrát azonnal befedte a por. A fák, a bokrok sűrűsödtek a kis ösvény körül, mintha csak valami horror regény lapjaira tévedtünk volna. Ez a kis út úgy tűnt, kivezet a faluból.
- De hát annyi kérdésem van! - Vágta rá Jason, mikor kiböktem, hogy nem tudok mindent megválaszolni. - Azt mondják, hogy itt van Gelert egy kutya sírja is, és én találkozni szeretnék egy kutyaszellemmel.
- Egy kutya...? - Nyeltem egyet. Nem örültem volna, hogyha egy szellemeb őrült ugatással esik nekem. - Jason. Ugye nem ugat? - Kérdeztem. Kicsit féltem a kutyáktól, főként akkor, ha őrülten ugattak is, amikor beléptem valahova vagy elmentem egy kerítés mellett. Egyszerűen odahaza nem szoktam ehhez, a vidéki élet viszont szinte indikálta a dolgot.
-  Nem lesz semmi baj, én vagyok a hős lovagod, aki megvéd - mondta megnyugtató hangszínnel. A bokrok között nagyobb, díszesebb kő rajzolódott ki. - Ott! Arra! Talán a másik végén van Terabithia is! - Kiáltott fel, amint ő is észrevette.
- Mon dieu... ez tényleg jó ötlet Jason? - raccsoltam erősen hadarva a mondatot. Most már egészen a karjához simultam, hogy nehogy lemaradjak ezen az ijesztő helyen. A fák szépen vették körbe a sírt, szinte mintha át akarnák ölelni. Fogalmam sem volt ennek a kutyának a történetéről.
- Figyelj... miért is olyan 'íres ez a kutya... - sóhajtottam fel ahogy próbáltam vele beszélgetni. Azt hittem, ha beszélek elnyomhatom a gyomromban érzett nyomást. A szívem hevesen dobogott. Azt vártam, amint a sírhoz lépünk, egy szellemkutya ugrik elő, hogy hangosan csaholva védje meg a területét.
A kő néma csenddel fogadott minket. Semmi mozgás nem volt, csupán a szellő fújdogált körülöttünk, megborzolva a göndör tincseimet.
- Ö... elromlott?- kérdeztem halkan.

[UFO élmény]

feltámasztunk egy szellemet?


2003. július 20.
to; Louise
UFO élmény

Teljesen felpörget a kalandvágy. Talán még Louise nem is nagyon ismerte ezt az oldalamat eddig. AMikor elszöktünk egy kicsit táborozni az más volt kellemesen romantikus kis együttlét a szép tájban, de most... Ezen a skót földön megcsapja az orromat a kaland izgalmas illata és nem tudok nem lelkes lenni. Másrészt pedig, ezekből az izgalmas helyzetkből annyi ihletet össze lehet szedni, amit majd elmesélhetek. Amúgy is képes vagyok egy levélben is izgalmasat találni, hogy ha nagyon felpörgök. talán emiatt sem kedvelt apa új felesége, mert szernte csak ostobaságokkal tömtem a féltestvéreim fejét. Szerintem meg a mesék igen is fontosak, apa pedig ebben teljesen egyet is ért velem. Igazából furcsa nő az a Carola, de apa valamiért mégis ragazskodik hozzá. Anya meg még most is szerelmes apába, ami eléggé bizar helyzet. Igazából egyiküket se hibáztatom, amiért az lett a vége, hogy elváltak. Talán ha akkor tényleg nem beszélek nem dobta volna ki anya, és most nem lennének féltestvéreim se. Nem is tudom mi a jobb. Lehet apa akkor is elment volna, vagy lett volna egy másik családja amiről még csak nem is tudunk. Végül is így a legjobb. Legalább apa és a testvéreim szeretik, ha mesélek. És Louise is szereti, csak a rémisztőbb részét nem igazán. AMikor még csak elkezdjük felfedezni a valóság mögött bújó mesevilágot.
Ahogy haladunk a dombok felé, már mesélem is neki a kutyát, ami szerintem egyszerre menő és szomorú. Vajon a kutya csak egy gazdára vár, vagy hogy valaki utoljára játsszon vele? Esetleg el akar jutni a gazdája sírjához?
- Egy kutya...?  Jason. Ugye nem ugat? - kérdezi félve Louise, én meg csak egy puszit nyomok az arcára.
- Minden kutya ugat, azzal jelzik, ha izgatottak, ha mérgesek ilyesmik. De ne félj, túl bájos vagy, hogy csak úgy megugasson egy kutya, pláne ha tényleg szellem - búgom és finoman meg is csókolom, hogy aztán rendületlenül húzzam be a dombok kellemesen sejtelmes ködös árnya felé. Nem tánik fenyegetőnek, inkább olyannak, ami sok varázslatos történetet rejt.
- Mon dieu... ez tényleg jó ötlet Jason? - kérdezi bájosan raccsolva, ahogy a sírhoz érünk. Ünnepélyes csend öleli körül, mintha csak maga Csipkerózsika feküdne ott. - Figyelj... miért is olyan 'íres ez a kutya... dünnyögi én meg elgondolkodva hümmögök egyet.
- Nem is tudom, talán a gazdája elől ette meg a mérget feláldozva saját magát. Esetleg harcolt egy medvével. Vagy óriásokkal. Lehet, hogy páncélja is volt - magyarázom lelkesen suttogva. - Ha felébred, akkor megkérdezzük - mondom és nézem a sírt, de nem történik semmi. Semmi vakkantás, mélyről jövő hang, csak a szél meg a levelek suttogása és a kettőnk lélegzete.
- Ö... elromlott? - érdezi Louise, én meg a szemövegemet tologatva az orromra hümmögök egyet.
- Hmm. Helóóó? Kutyiii? Cicicc.. mármit hogy... hogy hívják be a kutyákat? Hejte hejte? Ööö... Kutyuus? Kutyutyu? - kiabálom suttogva a sír felé. - Tudtam, hogy hozni kellett volna egy csülöt. Nincs nálad valami labda? - kérdezem felé fordulva, aztán hirtelen valami furcsa morranást hallok, aztán egy border collie szerű pásztorkutya szerűség bámul minket a sír előtt. Nagy szemekkel néz ránk, aztán megindul, beljebb a barlang felé, miközben meg-meg áll hátranézve felénk.
- Azt akarja, hogy kövessük

le fantôme


2003. július 20.
to; Jason

style

– Nem is tudom, talán a gazdája elől ette meg a mérget feláldozva saját magát. Esetleg harcolt egy medvével. Vagy óriásokkal. Lehet, hogy páncélja is volt – magyarázta, ahogy egyre közelebb értünk a célunkhoz. Távolról már kirajzolódott az alakja a fák között. Nem igazán akartam odaérni, de mégis mesélve egész más volt. Egy hűséges kutya. – Ha felébred, akkor megkérdezzük.
– Egy kutyától kérdezzük meg, Jason? – Fordultam felé az utolsó lépések közben. – Nem, ’iszem, ’ogy tud beszélni… mert ’ogy kutya. – Az akcentusom a félelemtől felerősödött.
Furcsa, feszült érzés uralkodott a sírkőnél. Nem történt semmi, de érezhetően volt ott valami erő, amit nem akartam igazán tudomásul venni. Szívem szerint tényleg csak megragadtam volna Jason csuklóját, hogy elhúzzam a sírtól.
– Hmm. Helóóó? Kutyiii? Cicicc.. mármit hogy... hogy hívják be a kutyákat? Hejte hejte? Ööö... Kutyuus? Kutyutyu? – Jason, mintha suttogni akart volna, ám ehelyett furcsán hangosra sikeredett az egész. – Tudtam, hogy hozni kellett volna egy csülöt. Nincs nálad valami labda?
A kérdésre a szája elé tettem a kezem. Nem akartam, hogy bármilyen kutyát is feltámasszon.
– Könyörgöm, ne most idézz szellemet, mon dieu! – Súgtam felé.
A próbálkozásom persze eléggé sikertelen volt, mert a következő pillanatban morranás hallatszott és furcsa, sápadt fény jött a sírtól. Ahogy odanéztem, az ujjaim lesiklottak Jason ajkairól… az sem foglalkoztatott, hogy kicsit nyálas lett a kezem…. mert megláttam a kutyát, amint minket bámul.
Pásztorkutyának tűnt, de nem kezdett ugatni. Hátat fordított és elindult előre. Csak akkor állt meg, mikor rájött, hogy nem követtük. Kérdőn bámult meg minket, majd megint megindult, hogy jelezze, kövessük.
– Azt akarja, hogy kövessük – jegyezte meg. Nem volt kétséges, hogy meg is indul előre, én pedig követhettem egy többszáz éves szellem kutya után. Nem akartam még véletlenül sem elátkozni magam… és az ilyen szellemes helyeken azért ez előfordulhatott. Persze Jason sosem figyelt Mágiatörténet órán vagy éppen SVK-n, mert egyfolytában új történeteken jártak a gondolatai. Talán nem hallotta, milyen durva átkokat lehet összeszedni… ha meg nem azt, akkor az emberhez ragad valami borzalmas kísértet, ami sosem hagyja aludni. Én nem akartam így megszívni.
– Jó… de… – magyaráztam a barlang bejáratánál. Erre persze a kutya rám ugatott, mintha azt akarná mondani, hogy fogjam be. – Értem! – szóltam a kísértetre, majd átlépve a barlang határát sötétben találtuk magunkat. Odabent egy kevés fény sem volt, és én most képtelen voltam varázsolni. Benyúltam Jason zsebébe, hogy kivegyem belőle a mugli elemlámpát… azt hiszem ez a neve. Az nem sok fényt adott, de elég volt ahhoz, hogy legalább lássam, nem gödörbe lépek.
– Jason, nem ’iszem… ’ogy… – kezdtem megint bele, de akkor megéreztem azt a borzalmas hideget és remegni kezdtem. Valami nagyon nem volt rendben abban a barlangban.
– ’Ova visz minket? – dünnyögtem. De abban a pillanatban valamit megéreztem a nyakamon csiklandozni és felsikítottam. A hangomat visszahangozták a falak.

[UFO élmény]

feltámasztunk egy szellemet?


2003. július 20.
to; Louise
UFO élmény

Nagyon fellelkesülök, ahogy közeledünk a tett helyszínére. Igazából azért is vagyok ilyen lelkes, mert tudom, hogy ő nem rajong az ilyen helyekért, ezért is próbálom egy kicsit színezni éléníteni a történetet, hogy egy hős kutyáról mesélek, és így a hely sem tűnik olyan szörnyen sötétnek. Izgatott vagyok, akkor még jobban és gyorsabban szoktam bezsélni... Na meg túlságosan kíváncsi is vagyok, hogy mégis mi a manó van ebben a kutyás sírban. Louise nem nagyon osztozik ezen velem, de igazából kitartóan folytatom a határtalan lékesedésemet, miközben álmos köd és reggeli harmat ejtőzik a környező hegyek körül. A cipőm is egy kissé átnedvesedik, de én az ilyenekhez régen hozzászoktam. A nedves zokni sem zavar annyira, mint ahogy mást szokott.
– Egy kutyától kérdezzük meg, Jason?  Nem, ’iszem, ’ogy tud beszélni… mert ’ogy kutya -magyarázza én meg csak sóhajtok. Louise olyan földhöz ragadt most, én pedig annyira szeretném elképzelni, ahogy egy kutyaszellem megszólal. Kétlem, hogy lehetséges lenne, ha csak nem animágus vagy valami ilyesmi, de a világ elképzelt dolgok nélkül szörnyen unalmas lenne.
- Lehet, hogy ő egy különleges beszélő kutya volt. Hagrid egyszer azt mondta, hogy volt egy óriási pókja a rengetegben, aki tudott beszélni. Lehet ő is tud. Vagy minél nagyobb valamio annál jobb az esélye arra, hogy beszéljen is? - tűnődök el, bár nem hiszem, hogy a bálnák tudnak, de lehet ez csak a varázslányekre vonatkozik. Mondjuk a sárkányok sem.. ajjaj.
Aztán elkedem hívni meg csalogatni hátha valamelyik dolog előhívja, miközben ennek látszólag Louise nem nagyon örül. De aztán megjelenik a mutya és nagy szemekkel ránk néz, hogy aztán nekiinduljunk a barlangnak, ami olyan mintha valami rituális sírbolt lenne. Hűvös van odabent, és egyedüli fény csak a kutyából jön messzebb, meg a zseblámpámból, amit Louise előkapott.
-Jason, nem ’iszem… ’ogy… - magyarázza Louise, de én csak bátorítóan szorongatom a kezét, hogy ha engem lát ne féljen, mert nem fogunk meghalni. Ondjuk legutóbb amikor ilyen helyen voltam Elliottal, majdnem megfulladtunk, de az már nagyon régen volt. Mi pedig csak haladunk egyre beljebb egyre mélyebben a barlangba.
– ’Ova visz minket?  - kérdezi, én meg megvonom a vállamat.
- Lehet van itt egy szekrény, és Narniába. Vagy úú, Therabithia? Esetleg... Esetleg valami föld alatti világba, ahol élnek dínók? - tanakodom, miközben nem nagyon foglalkozok a frucsa atmoszférával, ami a helyet belengi. Lehet van itt valami átok, amit meg kell törnünk, hogy a kutya szelleme a gazdájához távzhasson. Milyen szörnyű is lehet neki. HA előbb távozott el, és nem tudta várni a szivárványhídon az... nagyon rossz.
A következő pillanatban Louise felsikolt én pedig a rémülettől magammal rántom és elterülünk valami mohás ragyacsos földön. Tiszta moszat lesz a fejem a szemüvegem, mindenem.
- Merlinre! Louise, jól vagy? Mi történt? - kérdezem, és az arcát tapogatom, majd a földről felveszem a lámpát és az előbbi helyre világítok, ahol egy csontváz lóg előre, és közte kissé pókhálós a teste. - Ó! Ez egy furcsa hely  - dünnyögöm, aztán a kutya megint vakkant és nyüszít és kaparászik. Egy kőajtó előtt vagyunk, de olyan, mintha ő nem tudna oda bentre eljutni.

le fantôme


2003. július 20.
to; Jason

style

Mostanában nem volt túl sok fantáziám és Jason álmodozásainak sem tudtam igazán a részese lenni. Valójában a Roxfortból kikerülve szószerint arcon vágott az élet. Semmi pénzem nem volt, Jason anyukájának jóindulata és a kávézóbeli munka volt az egyetlen kapaszkodóm. Emiatt pedig a szellemkutyát sem tudtam igazán értékelni, inkább csak rettegtem tőle.
– Lehet, hogy ő egy különleges beszélő kutya volt. Hagrid egyszer azt mondta, hogy volt egy óriási pókja a rengetegben, aki tudott beszélni. Lehet ő is tud. Vagy minél nagyobb valamio annál jobb az esélye arra, hogy beszéljen is?
Megköszörültem a torkomat.
– Jason. Őszintén megmondom neked, ’ogy nem akarok nagyon beszélgetni egy ’alott kutyával. – Dünnyögtem, de persze ő már régen csalogatta a kutyát, aminek az lett a vége, hogy az valóban megjelent. Attól féltem végig, hogy majd neki kezd ugatni, de nem. Nem ugatott, csak bevezetett minket valami szűkös barlangszerűségbe, én meg azzal a mugli zseblámpa dologgal próbáltam látni valamit.
– Lehet van itt egy szekrény, és Narniába. Vagy úú, Therabithia? Esetleg... Esetleg valami föld alatti világba, ahol élnek dínók? – lelkesedett tovább Jason. Nem éreztem magam olyan jól, hogy erre reagáljak. Egyértelműen túlságosan hatalmába kerített a hely ereje… valahogy olyan gyanús, sötét volt az egész és furcsán lüktetett. Talán mégis csak a sátán kutyája mászott ki abból a sírból odakint.
A legszörnyűbb az a furcsa, hideg csiklandozás volt a nyakamon. Éreztem, hogy a hideg verejték végig siet a hátamon, ahogy felsikoltok, de még reagálni sem volt rendesen időm rá, mert Jason is megijedt. Elkapott és szó szerint magával rántott a sikamlós, mocskos földre, ahol a moha azonnal a ruhámba és a hajamba, meg az arcomba tapadt. A befolyó esővíz tehette csúszóssá a felületet.
– Merlinre! Louise, jól vagy? Mi történt?
Még hangosan kapkodtam a levegőt. Jasonnek kellett a zseblámpáért nyúlnia, miközben én még mindig a földön fekve próbáltam erőre kapni. Nem akartam tudni, mi ért a nyakamhoz… nagyon nem.
– Aha… szerint Narniában vagyok vagy a pokolban… – raccsoltam szinte suttogva, de persze a barlang felerősítette a hangomat, ezért tökéletesen kivehető volt, amit mondtam. Aztán arra néztem, amerre a lámpás világított. Valami csontváz volt, emberi csontváz… ott lógott, ahol az előbb azt éreztem, hozzám érnek. Mi van, ha ez egy élőhalott? Mármint vannak valami megbűvölt holttest dolgok, amikor Fawcett is mesélt SVK-n, de nem emlékeztem a nevükre… pedig akkor biztosan tudnám, mit kell csinálni.
– Ó! Ez egy furcsa hely – folytatta Jason.
Nem is reagáltam, inkább csak nagy nehezen felnyomtam magam a földről. Megpróbáltam elporolni magam, majd a kutya felé pillantottam, aki őrült módon nyüszített és kaparászott. Valami ajtóforma dolog rajzolódott ki éppen előtte… előttünk.
– Remélem nem ott van a gazdája ’oltteste… – nyeltem egyet, majd közelebb léptem a kőajtóhoz. A tenyerem finoman ráfektettem a felületre. Azt pedig, egy szempillantás alatt mozogni kezdett. Talán csak élő érintése nyithatta ki, nem tudom, de odabentről egyelőre csak hideg sötétséget éreztem, meg valami furcsa lüktető hang jött kifelé.
– Merlinre… csak ne ugorjon rám semmi… – dünnyögtem és mentem a kutya után beljebb, a lüktető zaj irányába. Olyan volt, mint egy erőteljes szívverés. Megragadtam Jason csuklóját, hogy előre irányítsam a zseblámpát.

[UFO élmény]

feltámasztunk egy szellemet?


2003. július 20.
to; Louise
UFO élmény

Louise nagyon kételkedett a jó megérzéseimben, ez egyre jobban kiült az arcára. Én persze továbbra is rendeletlenül követtem a kutyát. Szellem volt, és szomorú tekintetű, amit nem is tudom miért éreztem így. Valami azt súgta, hogy igazából ő segítséget szeretett volna kérni tőlünk. A barlang olyan nyomasztó volt és furcsa hangulatú, ami nem csoda, hogy megrémített egy ilyen ártatlannak tűnő szellemkutyát.
- Szerintem valami szomorú dolog történt vele - magyaráztam, és közben a barlang furcsa rejtekébe hatolva közeledtem a szellemkutya vibráló fénye felé. Kötelességemnek éreztem segíteni neki, mert kutya volt. A kutyák meg sosem voltak rosszak. Apának is volt egy hatalmas, öreg kutyája, amiben több kedvesség volt, mint egy emberben.
A gondolataimból és a csendből persze kizökkentett Louise sikoltása, amire szerintem a barlangban lévő esetleges denevérek őrült csapkodással kedztek a fejünk felett elsuhanni a szabadba, és az volt a szerencse, hogy éppen Louise felé hajoltam, így csak az őrült szélvihart na meg a denevérhangokat hallhattam. Gonolom, ez is nagyban segített ahhoz, hogy Louise őrült raccsolásba kezdjen.
- Aha… szerint Narniában vagyok vagy a pokolban… - mormogta és a barlang csak jobban felerősítette ezt, de a segítségem nélkül kapaszkodtt fel álló helyzetbe. Iagzából ennél romantikusabbra gondoltam, amikor idejöttünk, de ez után azt terveztem, hogy nagyon-nagyon romantikus dolgokban fogom részesíteni Louise-t.
- Louise, ha ezt túléljük nagyon megleplek valamivel - mondtam neki, és megpusziltam az arcát, miközben odaértünk a kétségbeesett kutyaszellemhez. Szinte belesajdult a szívem, amikor láttam, ahogy próbált átjutni a túloldalra. Egyszerűen éreztem, hogy segítenem kell neki, bármi történjék is.
- Remélem nem ott van a gazdája ’oltteste…  -szólalt meg Louise, én pedig követtem, aztán ahogy megérintette a követ az megmozdult és olyan méltóságteljesen, én meg büszkén pillantottam rá, hogy milyen ügyes volt. Igazából sosme voltam jó a fejtörőkben és az ilyen dolgokban, és szerettem Louise-t hogy olyan okos is volt meg művelt és minden is. Most csak még jobban beleszerettem.
– Merlinre… csak ne ugorjon rám semmi… – magyarázta Louise, és belekapaszkodott a kezembe meg a zseblámpával előre nézett, de a fényt elnyelte a sötétség, és a kutya sem lépett be.
- Nem fog bántani semmi, azt hiszem itt lehet a gazdája sírboltja, de a kutyus nem jön utánunk... Lehet le kell kapcsolnunk  alámpát... - dünnyögtem aztán szorosan magamhoz húzva Louise-t hogy a közelemben legyen kioltottam a fényt. Csak álltunk ott a sötétségben, és a némaságban, ahol csak a lélegzetünket lehetett hallani, előttünk és mögöttünk sűrű feketeség honolt.
Fogalmam sem volt, hogy meddig ácsorogtunk itt, de aztán egyszer csak valami fény lobbant. Kék fény. talén ezt hívták lidércfénynek, és egymás után lobbant fel, mutatva előttünk az utat. Nem mozdultam meg előre, de eltűnt a furcsa ismeretlentől való félelmem is. A kutya mellénk ügetett, aztán beleszimatolt a levegőbe és megindult a sírbolt felé.
- Azt hiszem most követhetjük - suttogtam, és a kék fények nyomába lépkedtem, egészen addig, amíg egy pompás sírhoz nem értünk. A kék fények szinte bevilágították addigra a termet. Különös jelek voltak a kőbe vésve, és az egész olyan fenségesen nézett ki, hogy még a szám is tátva maradt.
- Hűha, ez gyönyörű - mormogtam.

le fantôme


2003. július 20.
to; Jason

style

- Szerintem valami szomorú dolog történt vele - magyarázta Jason, ahogy a barlangba értünk. Valószínűleg igaza volt, hiszen nem mindennap látja az ember az állatok szellemét. Ők azzal teszik teljessé az életüket, hogy szeretik a gazdájukat. De ez a kutya nyughatatlan volt. Segíteni akartam neki, pedig rettegtem, hogy megugat és... féltem az ugatós kutyusoktól.
A barlangban persze gyorsan elszabadult a pokol. Pókok, csontok, minden volt ott, mintha az maga is egy temető lenne. Hirtelen úgy éreztem magamat, mint aki egy horror történet közepébe sétált volna be. Csak egy élőhalott kellett volna, aki megragadja a torkomat és kiszívja az agyamat.
-  Louise, ha ezt túléljük nagyon megleplek valamivel - közölte Jason, de még a puszi után is alig tudtam megszólalni. Túlzottan a hatása alá kerültem a helynek, pedig én csak elmenni akartam innen. Miért nem ülhettünk be egy kávézóba vagy járhattunk be egy múzeumot, mint a normális emberek... sóhajtottam egyet. Tudtam persze, hogy Jason ez a mesékkel teli világ jobban érdekli.
Erőteljesen fúrtam magam Jason karjai közé, minden lépésnél közelebb, ahogy a kőajtón belüli feketeség köszöntött vissza. A kutya eltűnt és kialudt a zseblámpa is. Talán Jason azért csinálta ezt, hogy megszokjuk a helyet, vagy a hely minket. Mindenesetre a fagyos némaság hátborzongató volt. Reszketve álltam ott és vártam.
- Nem fog bántani semmi, azt hiszem itt lehet a gazdája sírboltja, de a kutyus nem jön utánunk... Lehet le kell kapcsolnunk  alámpát... - magyarázta. Csak megköszörültem a torkomat, ahogy bizonyossá vált, szándékosan szűntette meg a fényt. Én mégis csak jobban örültem volna, ha legalább ennyi van nekünk.
Ahogy ezt kimondta kékes fény villant. Apró lángformája kis teret világított meg, de aztán jött még egy, majd még egy. Finoman mutatta az utat, amin végig kell menni. Én pedig bátortalanul tettem közelebb egy lépést, némileg kiszakadva Jason öleléséből.
- Be kéne menni... ugye? - kérdeztem kissé rekedten. A kutya közben mellénk ügetett, majd ügyesen jelezte, merre kéne haladnunk.
- Azt hiszem most követhetjük
Jason szavaira újabb lépést tettem előre, követve a kutya nyomát. A termet a fény szép lassan kitöltötte. Gyönyörű, faragott sír rajzolódott ki, különös pompát adva a barlang durva falának. A sírkőn egy alvó férfi formája volt kivehető, de már kissé benőtte a moha és megfogta az idő.
- Hűha, ez gyönyörű - mormogta Jason.
Csak bólintani volt erőm.
A kutya megállt a kő mellett, majd ránk nézett. Vakkantott röviden egyet, mintha azt mondaná "köszönöm." Aztán közelebb lépett a sírhoz, mellé feküdt és már nem szürke volt, hanem kék. Gyönyörű hideg kék és mintha kis szikrák is pattogtak volna belőle.
- Jaj... - éreztem a gombócot a torkomban, majd egész egyszerűen elsírtam magam, éppen azzal egy időbe, ahogy kutyus, utolsó vonyítással köddé vált a gazdája sírja mellett. - Miért... - zokogtam bele a sötétbe a szívszaggatóan gyönyörű jelenettől. Az arcomat azonnal Jason vállába temettem. Nagyon meghatódtam és csak azt akartam, hogy vigyen ki abból a barlangból. Utáltam a halált, utáltam szembesülni vele, mióta az apámat elveszítettem.
- Menjünk el...

[UFO élmény]

feltámasztunk egy szellemet?


2003. július 20.
to; Louise
UFO élmény

 Be kéne menni... ugye? - kérdezte Louise, én pedig csak bólintottam.
A fények olyanok voltak, mintha a földre hullott csillagok lettek volna, sziporkázóan táncoltak előttünk, én pedig úgy éreztem, mintha egy nagyon intim térbe lépnék át azzal, hogy követem őket, a kutyát a szellemet ez az érzés egyre jobban fokozódott bennem. Olyan érzésem volt, mintha valami nagyon gyönyörűt és meghatót fogok most látni, amit egész életemben szép emlékként fogok emlegetni. Nem mertem megszólalni sem.
A barlangban minden mintha visszaszorította volna a lélegzetét, és aztán lassan kibontakozott előttünk egy gyönyörű, faragott sír, egy mohával benőt testtel, ami egy olyan méltóságteljes férfit takart, aki egykor büszlke ember lehetett. A kutya vakkantott egyet én pedig alig fogtam fel, hogy mi történt. A kutya letelepedett a sír mellé, aztán olyan békésen illant el, mint egy csodálatos gondolat. A szemem elhomályosult a könnyektől, és csak átöleltem a szintén zokogó Louise-t. Csak simogattam a hátát, én pedig arra gondoltam, hogy vajon Fridáék is ilyen csodálatos békességben léphették át a túlvilágot? A sok borzalom ellenére, nem volt ott a szellemük, és én annyira hittem abba, hogy a Csodaparkba, vagy legalább is ahhoz hasonló helyre jutottak.
- Neked is ilyen hullámos itt a hely? - mondtam elcsukló hangon, és hüppögtem egyet, hogy az szinte teljes visszhangot vert abarlang falai között.
- Miért... - zokogta én meg csak simogattam a hátát.
- Most már boldogok, biztos vagyok benne, hogy boldogok, és együtt átkelhetnek a szívárvány hídon - sóhajtottam, majd bólintottam. Kézen fogva vezettem ki Louise-t a barlangból, miközben a fények lassan egyenként hunytak ki, amikor kiléptünk a sírból, majd a kőfal is halkan a helyére csusszant, hogy háboríthatatlan álmuk folytatódjon. ALig vártam, hogy a száláson lehessünk, és végig csókolhassam minden egyes porcikáját.
Ahogy kiléptünk a barlangból, magamhoz húztam, és a pálcámmal a kezemben egyenesen az összetolt ágyunkra hopponáltam.
- Azt hiszem ma nagyon meg kell vígasztalnom a lelkedet, Louise - suttogtam, és forrón csókolva kezdtem kiszedni magunkat a ruhákból, hogy végre összeérhessen a meztelen testünk. Ővatosan és forrón simítottam végig rajta. Imádtam az illatát, hogy minden bajomat el tudta feledtetni, és mellette úgy éreztem hogy otthonra leltem.
- Legyünk együtt örökre - sóhajtottam, és fincsom csókok közepette, lágyan öleltem magamhoz a szerelemtől felhevült testét.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT
A HELYSZÍN SZABAD