Dunrobin kastély

◂ beautiful moments ▸

2003. július 11.

◃ ezra ▹

Together we slay another fright
Every jubjub bird, spooks of the past
Close your eyes and take a peek
The truth is easy to see

style: summer outfit ║ zene: Alpenglow

– Magam is sokat tanulhatnék, ha láthatnám a gyüjteményt. – Szállt be a játékba Ezra is. Nem volt olyan rossz színész és talán Inkwood kedvelte az üdve, friss fiatalokat is. Az persze jó kérdés volt, hogy engem hány évesnek nézett. Nem tőle kaptam volna meg először, hogy éppen csak kiléphettem a Roxfort kapuján az életbe. Nem így volt persze, húsz éve már lassan, hogy elhagytam az iskolát. Valójában már nem is nagyon emlékeztem, milyen volt oda járni, órákra beülni… az a fajta kötöttség inkább tűnt kellemetlenségnek. Habár azt mindig sajnáltam, hogy nem tudtam igazán kamasz és fiatal lenni.
– Hogyne drágám. – Mosolyodott el Inkwood, ahogy befelé tartottunk a kastély termei felé. Csak arra koncentráltam, hogy Elfwood ne maradhasson le, ne keveredjen el, most nem volt szükség felesleges kalamajkára.
Ahogy végig haladtunk a folyosón, a bálterem kétszárnyas ajtajának irányába, máris látható volt, miféle kastély ez. A falon híres festők képei sorakoztak, kis asztalkákon szobrokat helyzetek el… ez még nem is aggasztott volna. Nem egy meztelen nemiszerv látványa fog megrázni. A hangok zavartak. Morgások, furcsa visítások hallatszottak a zárt ajtók mögül. Azok nem emberek voltak. Állatok talán?
A bálterem ajtaja díszesebb volt, mint a többiek. Úgy tűnt, ez az alsó szint középpontja és egyértelműen mágiával látták el. Az érzékeim ugyan teljesen összezavarodtak, mióta átvettem az Aidenbe ültetett átok felét, csakhogy életben tartsam. Hol felerősítette az érzéseimet, hol elgyengítette és nem éreztem a tárgyakból áradó mágiát, vagy éppen olyan erősen, hogy azt sem tudtam beazonosítani, honnan származik az.
– Annyi kérésem lenne viszont, hogy forduljanak el kérem, ameddig feltárom  önök előtt a csodáimat. – nevetgélt Inkwood, akár egy kamasz lány. Ezra is rám pillantott, én viszont egyetlen mozdulattal jeleztem neki, hogy forduljon meg. Ismertem azt a fajta kulcsot, ami a kezében volt, láttam hasonlót, hiszen rövid ideig birtokoltam én magam is egy kastélyt. Az emberből egy darab belekerül – akármilyen értelemben is –, így csak az tudja kinyitni az ajtót, akihez kötődik.
A zár kattant, kitárult az ajtó a hangok alapján. Azonban nem fordultam meg, udvariasnak kellett látszanom. Inkwood az egyik kezét a vállamra tette, a másikat Ezra vállára, ahogy beállt mögünk. Az ajkai a fülemhez simultak egészen: – Jöjjön csak, Mr. Rowle. – suttogta, majd mindkettőnket húzott befelé magával.
Ahogy megfordultam hatalmas, aranyos díszítésű terem tárult fel. A díszes, fakazettás mennyezettel, a nagy tükrökkel a falon az egész olyan angolosan giccsesnek hatott. Egyszerre volt komor és ragyogó.
–  Ez mesés… – sóhajtottam fel, miután lágy hangon közöltem a megállapítást. A tekintetem a kis állványokra pakolt kincsekre vándorolt és ahogy Inkwoodot a terem egyik végébe követtem… megértettem honnan jött a hang. Egy ajtó nyílt onnan egy hosszabb teremre, mely párhuzamos volt a folyosóra, ahol végig jöttünk. Odabent pedig ketrecek sorakoztak varázslényekkel… még egy Nundu is volt közöttük. Egy Nundu, melynek legyőzéséhez talán száz varázsló is kevés. Már nem emlékszem, miket olvastam róla. De ezen kívül is csupa egzotikum kapott ott helyett.
– Lenyűgözi a gyűjteményem? – A tenyere a derekamon landolt. A tekintetem még mindig a lényeken pihent. Csak a kezem ténykedett a zsebem körül, hogy a pálcámat elővegyem.
– Igazán egzotikus – feleltem, mintha csak elalélni készülnék a látványtól. Hirtelen mozdulattal támadtam, úgy, hogy Inkwood meg se láthassa a pálcát s a néma kábító átok gond nélkül talált. Lássuk be, ez a túlkóros selyemfiú nem harcra született.
A teste kiterült a földön. A kulcs kisiklott a kezéből, mire a lények idegesen morogni kezdtek a ketrecekbe. Nem tartottam kizártnak, hogy kitörjenek onnan.
– Na, Elfwood, akkor most keressük meg a fésűt, itt lesz valahol, valamelyik állványon talán… – Intettem a gyereknek, aki azóta ki tudja mit csinált. Azonban, mielőtt még én magam mozogni kezdhettem volna, a sarokban álló lovagi páncél megmozdult és felém lendítette a kezében lévő csatabárdot, éppen csak annyi erőm volt, hogy félre bukfencezzek. Szerencsésen talpra érkeztem és előre szegeztem a pálcámat.
– Keresd. Addig feltartom. – Jelentettem ki, levetkőzve magamról a korábbi negédes stílust.

◂ beautiful moments ▸

2003. július 11.



Elliot

Ezra követte Elliot jelzését és gondterhelten megfordult. Aggódott egy kicsit, még ha társa abszolút nyugodt volt, igazából benne sem bízott túlzottan, nem hogy Inkwood mesterkedésében. Hallatszott a kulcs kattanása a zárban, az ajtó nyitódása, miközben házigazdájuk úgy kuncogott mint egy gyermek. Másodpercek teltek el az utóbbi hang óta, Ezra pedig akkor rezzent meg igazán, mikor Inkwood rátette kezét vállára. Valamit Elliot fülébe suttogott, így szerencsére nem láthatta a fiatal művész undorát, bár amilyen gyorsan csak lehetett váltott és megjátszott nevetéssel reagált az invitálásra.
-  Alig várom. – szólt közbe, miután elkezdte cibálni az ajtón túlra őt is az idősebb varázslót.
–  Ez mesés… - sóhajtott nagyot Elliot, mire a tinédzser is csettintett és elégedetten bólogatott. Tényleg az volt. Ezra szinte elvarázsolta a sok alkotás, mesebeli kincs csillogása, mesteri körvonalak, apró részletek és a gyönyörű, nem elnagyolt színek. Minden a helyén volt, sehol nem volt egy felesleges ecsetvonás, egy eltulzott faragás vagy varrat. Lenyűgözve érezte magát és ebben a pillanatban körvonalazódott benne, egyszer ő is akar hasonlót.
Nem is figyelte, hogy követik Inkwood-ot, szinte lábai magától jártak, nem foglalkozott ebben a pillanatban semmivel. Ahogy aztán a következő ajtóhoz értek csodálata átváltott elképedésre. Varázslények sokasága ketrecbe zárva, melyek reményt keltve néztek fel rá, legalábbis ő ezt így látta. Valakinek érték, a fiúnak bajba jutott kis ártatlan teremtmények.
– Lenyűgözi a gyűjteményem? – kérdezte átkarolva a fiatalabb férfi dereát, amire az ifjabb varázsló ismét elfintorodott, de próbálta megőrizni a hidegvérét és figyelni arra, hogy álcája fenn maradjon.
- Magam részéről elvagyok ájulva Mr. Inkwood. – játszott is rá gyorsan, nehogy túlságosan elmerüljön Elliot bájaiban, ugyanis a terve az, hogy ő semlegesíti ezt az idegesítő alakot, tehát az ifjúnak kellene elterelnie a figyelmét.
– Igazán egzotikus – válaszolt társa is, bár színészi képességei sokkal kifinomultabbak az iskolásétól, ami nem meglepő, a fiú biztos benne, hogy nem először csinál ilyet. Nem hogy a házigazda, de még maga Ezra sem számított arra, ami ezután következett, nem semi harci tudásra tett szert a tolvaj, ahogy lefegyverezte azt a dagadt alakot, még az ifjú Roxfortos-t is elképedésre késztette. Szinte fel sem tűnt neki, hogy az állatok megostromolták a ketreceiket, felmor-dultak és úgy adtak hangot talán örömüknek, vagy elégedetlenségüknek, de lehet egyszerre mindkettő.
– Na, Elfwood, akkor most keressük meg a fésűt, itt lesz valahol, valamelyik állványon talán… - szólította meg a még mindig bambuló ifjút, ki erre felkapta fejét és zavartan megrázta azt.
-  Persze, hogyne. – válaszolta még mindig csillagokat látva, majd elindult egy irányba, mire a sarokból mozgásra lett figyelmes. Inkább csak hallotta, mint látta volna, féltakarásban volt ugyanis, annyit látott csak, hogy már lendül a lovag keze, ez bőven elég volt neki, hogy ordítva odébb vetődjön. Nem volt olyan elegáns, mint Elliot mutatványa, de célt ért, legalábbis minden tagja a helyén maradt és az eséstől csak a levegő szorult bele tüdejébe.
Kapkodva elővette pálcáját, majd fordult volna meg mire a férfi már reagált is.
– Keresd. Addig feltartom. – kiáltotta és már harcra készen fel is emelte pálcáját.
-  Oké. Sietek. – kiáltotta és már el is indult rohanva átfutva a sorokat. Tudta jól, hogy pálcáját nem használhatja, de ha az élete múlt rajta, természetesen meg fogja szegni az esküt, amivel kockáztathatja az iskolából való elbocsátását, de ha életét veszti, kár is örlődni ezen. Elliot más tészta. Ő gond nélkül használhatja tudását és úgy tűnik nem is rest megküzdeni az elbájolt páncéllal.
Ahogy ezen elmélkedik, hirtelen az egy sor mögül kilép elé is egy ilyen páncél és lecsapni készül fejszéjével. A lendület-nek köszönhetően megállni, félreugrani már nem fog tudni, így reménykedve a szerencsében térdreereszkedve csúszik be a lábai között, aminek köszönhetően elment a feje felett a támadás. Öröm az ürömben, megtalálta a fésűt, legalábbis lát egyet egy vitrinben a következő sor végén.
- Ugye nincs átok rajta vagy ilyesmi?! – kiáltott oda futtában, ahogy próbált menekülni a lovag elől, mivel már majdnem érintésre volt az áhított ereklye.
- Megvan! – kiáltotta, ahogy kikapta a vitrinből, mire diadalittasan felemelte a kezében tartott tárgyat. Nem történt semmi, nem robbant fel a kezében, nem változott macskává vagy békává, viszont nem is tudott sokáig örülni, ugyanis kattanás sorozat csapta meg füleit az egzotikus állatok ketrecei felöl.
- Hujjujj…az állatok ketrecei felöl jött! Iparkodjunk! – kiáltotta Ezra elkerülve ismét egyet lovagi páncél csapásai közül. Szerencsére, ha odafigyel az ember, lassúak és kiszámíthatóak az elbájolt sarokdíszek, ez már nem biztos, hogy igaz az állatokra is. Remélhetőleg az ajtó nem záródott be.

◂ beautiful moments ▸

2003. július 11.

◃ ezra ▹

Together we slay another fright
Every jubjub bird, spooks of the past
Close your eyes and take a peek
The truth is easy to see

style: summer outfit ║ zene: Alpenglow

Volt valami lenyűgöző a Dunrobin kastélyban. Nem az, hogy az eredeti jellegét elfedték festményekkel és szobrokkal… volt valami erő, ami körbevette. Ez persze jellemző volt a régi kastélyokra úgy általában, ám itt a sok varázstárgy ereje is összegyűlt, egyfajta furcsa érzést okozva az emberben. Szerettem ezt, szerettem, ahogy a mágia átjárta minden porcikámat, annak ellenére is, hogy az átkos ügy óta fájdalmat is tudott okozni. Ez voltam én, aki a varázstárgyak nyomát követte, amikor éppen nem valakinek az apukája vagy a férje voltam.
Miután kellő ideig villogtattam az színészi tehetségemet, Inkwood kábultan esett össze a lábam előtt. Így hát végre neki eshettünk a munkának. Elfwood most bebizonyíthatta végre, hogy hasznos is tud lenni, mert a szerepjáték csak közepesen ment neki. A fésűt tehát rábíztam, míg én magam azzal voltam elfoglalva, hogy egy agresszívre bűvölt lovagi páncélt próbálja feltartani. Voltak hasonlóak a Roxfortban is, de azok nem próbáltak meg leszúrni egy rozsdás csatabárddal vagy mi az…
– Oké. Sietek. – Kiáltotta.
– Az mertem remélni! – Válaszoltam fennhangon, ismét félre bukfencezve az engem csapkodó páncél útjából. A következő pillanatban pedig megint emelete a csatabárdot, így félre vetettem magam, de most szerencsétlenebbül elterülve értem földet, így nem volt más választásom, ki kellett találnom valamit, amivel megállíthatom: – Immobilus – kiáltottam bele a feszült csendbe, amit igazából csak a ketrecekben mind jobban tomboló élőlények adtak ki. A páncél megmerevedett, így most végre volt esélyem felkelni és kicsit rendbe szedni magamat.
Minden önuralmamat be kellett vetnem, hogy ne robbantsam máris ezer darabra az animált lovagi páncélt. Nos, nem ez az öreg harci viselet tehetett arról, hogy Inkwood egy gusztustalan kéjenc, aki annyiszor tapogatott végig, ahányszor csak szeretett volna.
– Ugye nincs átok rajta vagy ilyesmi?! – kérdezte még mindig keresve Elfwood. Én tényleg szurkoltam neki, hogy a varázstárgy megtalálás jobban menjen neki, de úgy tűnt semmi affinitása nincs a dologhoz. Nem lepett volna meg persze, ez ritka adottság és nekem is csak anyám egyik félresikerült védőbűbája miatt ment olyan jól.
– Majd kiderül, ha megfogod. – Feleltem, miközben újabb páncél mozdult meg, ezúttal a hátam mögött. Csak a csörömpölést hallottam, meg ám könnyed mozdulattal böktem hátra a pálcámmal: – Pherecitius mangicust! – A szavak könnyedén jöttek, a támadó pedig összefagyva állt meg mozdulat közben. Nem, nem ezektől féltem, hanem a tomboló állatoktól, amik mostanra csak még hangosabbak lettek. A Nundu meglehetősen veszélyes. Bár nem sokat tudtam a varázslényekről, de valami olyasmi rémlett, hogy egy varázsló kevés lenne megállapítani. Dick… kurvára megöllek… Morgolódtam magamban, ahogy Elfwood felkiáltott, miszerint megtalálta a fésűt. Aranybevonatú vacaknak kellett lennie, lovas ábrázolással rajta. A következő pillanatban már csak annyit láttam, hogy benyúl a fésűért, azt pedig valami kattanás követi. A legnagyobb baj nem is ez volt… mert a Nundu elől csak-csak elmenekülök, de az egyik lovagi páncél is mozdult megint, mintha a mágiám lepergett volna róla és éppen akkor csapott felém, amikor a srác is odaért.
– Hujjujj…az állatok ketrecei felöl jött! Iparkodjunk! – Mondta, kikerülve az ütést, én is éppen csak ki tudtam lépni előle.
– Elwoood! – Mordultam rá, de aztán megismételtem a korábbi varázslatot, mielőtt itt halnánk meg: – Pherecitius mangicust! Futás! Futás! Kint hoppanálunk! – Folytattam, majd szószerint megragadva őt, elkezdtem kifelé rohanni. Addigra a lények irányából már morgás és üvöltés hallatszott. Minden bizonnyal kiszabadultak és néhány a nyomunkba is eredt.
– Majd a többi vendég feltartja őket… – lihegtem futás közben. A régi sérülés a bal combomon egyre jobban fájt. De nem számított, kirontva a kastélyból már indultam is a pingvin felé, aki alig akart minket beengedni. Arra volt a kijárat és az erdőnél minden bizonnyal már hoppanálni is lehetett.

◂ beautiful moments ▸

2003. július 11.



Elliot

Ezra azzal, hogy Elliot sietteti, nem fogja tudni gyorsabban keresni azt az ereklyét, amit még életében nem látott, egy gyenge leírást hallott róla még mielőtt bementek a rendezvényre, ez volt mindene, ami alapján keresgélnie kellett. Arról is elfeledkezik az idősebb varázsló, hogy a tinédszer nyomában is ott van egy páncél és ő vele ellentétben nem tud va-rázsolni, tehát amit a fiatal tehet ebben az esetben csupán annyi, hogy nyelvet ölt Elliot irányába.
Fél füllel még hallotta, ahogy Elliot fagyasztóátkot lövell a páncélok irányába, aztán már vetette is bele magát a keresésbe. Arany fésű, lovas ábrával, vagy valami ilyesmi rémlik számára.
– Majd kiderül, ha megfogod. – kiáltott vissza az idősebb férfi arra a kérdésre, mi történik ha Ezra megfogja a tárgyat, de megint undok választ kap, s mivel egy újabb fagyasztó átok kibocsátásával volt elfoglalva nem is méltatta több szóra fiatal kincskeresőnket.
-  Fagyasztóátkokat használ, nem csoda, hogy a szive is jégből van. – morgott magában ahogy elszaladt egy lovag elöl, immáron a fésűvel a kezében.
–  Elwoood! – kiáltott ismét Elliot. - Pherecitius mangicust! Futás! Futás! Kint hoppanálunk! – mordult, majd meg is ragadta Ezra ruházatát elkezdte kifelé rángatni őt. Mikor már kiértek a teremből valódi állatkert hangorkánja csapta meg a kis műtermet, amit hátrahagytak, nem tudni, mennyi idő less, mire rájönnek az állatok, hogy kinn job az idő.
-  Benne vagyok! Az a nundu igen csak csúnyán pumpálja a gömböt a nyakán. – válaszolt neki a tinédszer és bár valójában nem látta, remélte nem is lessz hozzá szerencséje.
– Majd a többi vendég feltartja őket… - próbálta nyugtatni lelkiismeretét a férfi, bár Ezrát ezzel nem nyugatta meg, itt fiatalok és nők is vannak, ki tudja, hogy az a gömbfejű haramia mit fog velük művelni, főleg, hogy fogságban volt.
-  Biztos vérbeli párbajozók járnak péniszműsorokra. – válaszolt cinikusan a fiú, mikor elhagyták a főbejáratot, úgy tűnik meg kell toppanniuk. Legalábbis, három ember várta őket kivont pálcákkal, nem tudván, hogy benntről éppen egy vér-szomjas fenevad számolja az ajtókat, ahogy iparkodik kifelé.
-  Ez talán nem a legalkalmasabb pillanat erre. A nyomunkban van… - kezdte magyarázni a fiú, mire a velük szemben lévő pálca fenyegetően megrázkódott.
-  Szátokat befogni. Dobjátok el a pálcáitokat és adjátok meg magatokat! – kiáltotta a már mostmár ismerősnek tűnő férfit felismervén, hát ő Elliot haverja, a pingvin.
-  Nem érti! Mindjárt itt van a… - ordította mostmár Ezra, de nem bírta befejezni a mondatot, benntről hatalmas üvöltés rázta meg az épületet és az előcsarnokot.
- A te lelkeden szárad, ha most szüzen meghalok! – kiáltotta megbökve Elliotot, természetesen csak akkor, ha nem támadja meg ellenfeleit, kik ekkor a többi vendéghez hasonlóan ijedten keresni kezdi a hang forrását, mi már vészesen közeledik, élesebb fülűek már lépteit is hallhatják, ahogy a folyosón baktat végig az óriási lény, szemben a szabadsággal.   

◂ beautiful moments ▸

2003. július 11.

◃ ezra ▹

Together we slay another fright
Every jubjub bird, spooks of the past
Close your eyes and take a peek
The truth is easy to see

style: summer outfit ║ zene: Alpenglow

A kastély ezen a ponton kezdett terhes lenni. A lények morgása vészjóslóan töltött meg a teret és ezen a mozgásba jövő lovagi páncélok vehemens csapkodása sem segített rá. Aiden bizonyára nem örült volna, ha darabokban kap vissza, főleg, hogy legutóbb is kiborult, amikor megsérültem egy bevetésen… erről meg mé csak nem is tudott. A dühös Aidennél veszélyesebb dologról pedig nem igazán tudtam. Bár mindig úgy tettem, mintha nem lenne ijesztő… az a szemvillanás!
– Benne vagyok! Az a nundu igen csak csúnyán pumpálja a gömböt a nyakán. – Egyezett bele Elfwood végre a távozásba. A nundu kapcsán egyetértettünk és igencsak időszerű volt azonnal kimenni innen. Odakint éppen elég ember volt, hogy feltartsák azt a sok szerencsétlenül járt teremtményt, mi meg kislisszoljunk, mielőtt még bajba keverednénk. Sosem szerettem a terveket, de most gyorsan éppen ennyire tudtam csak végig gondolni a dolgot.
– Biztos vérbeli párbajozók járnak péniszműsorokra. – Jegyezte meg cinikusan, ahogy elértük a az ajtót.
– Elfwood, ez nem a mi gondunk… – mormogtam, de a hátunk mögül érkező zajok ellenére is meg kellett torpanunk, mert három túlbuzgó idióta most éppen pálcát szegezett ránk.
– Ez talán nem a legalkalmasabb pillanat erre. A nyomunkban van… –magyarázott a fiú. Én nem szólaltam meg azonnal, hiszen hallottam, hogy a nundu éppen mögöttünk jár valahol. Bizonyára ízlene neki ez a túlpörgött pingvin, én pedig szívesen nyújtottam át neki tálcán.
– Szátokat befogni. Dobjátok el a pálcáitokat és adjátok meg magatokat! – mondta a férfi, én pedig csak kegyetlenül elmosolyodtam. Éppen csak félre kellett lépnem, mikor a nundu elég közel jött. Persze őket ezt nem tudták.
– Nem érti! Mindjárt itt van a… – ordított kétségbeesettben a fiú. Szavait persze félbeszakította a tomboló bestia üvöltése. Erre már persze összerezzentek a bátor támadók, én pedig megragadva Elfwood karját még kijjebb húztam, a lépcsőre. –  A te lelkeden szárad, ha most szüzen meghalok! – közölte a fiú.
– A te hibád, hogy még nem dugtál meg senkit. – Közöltem, majd ahogy az erős lépések közelebb értek hozzánk, ráfogtam még inkább a karjára. Rántottam egyet rajta, majd magammal együtt oldalra húztam. Nagyot estünk, éreztem, hogy földet érve végig horzsolom a hátamat, de a nundu legalább a támadóinkra vetette magát, hogy őrült morgolódással felfalja. Elfwood meg természetesen rajtam kötött ki.
– Na el innen, én nem gondoskodom a szűzességedről… – toltam el vihogva, majd felpattantam és leporoltam magamat. – Amíg a nundu eszik, futás! – Intettem neki, majd elkezdtem rohanni a kijárat felé. Nem lehetett már több akadály. Három ember egyelőre lefoglalhatja a lényeket, meg a többi vendég.

◂ beautiful moments ▸

2003. július 11.



Elliot

Mire az ajtóig értek, odakinn még javában tombolt a buli, nem is sejthették, hogy közben odabenn tökéletes káosz ala-kult ki. Igen, aki egzotikus állatokat gyűjt, számolnia kell azzal is, hogy elszabadulhatnak, főleg, ha a kincstár megdézsmálása esetén akarattal lesznek elengedve. Van Ezrának egy olyan érzése, hogy nem vette figyelembe őmé-ltósága, hogy mindamellett a rablókat, fosztogatókat eliminálhatja ezzel a módszerrel, de rajtuk kívül, mindenki mást is.
– Elfwood, ez nem a mi gondunk… - válaszolt morogva, abszolút nem is foglalkozva az esetleges áldozatokkal. Mondhatni a fiú azért valamilyen szinten aggódott, de saját testi épsége miatt is pont ugyanannyira, mint másokért. Furcsa volt azt is kijelenteni, hogy a második leginkább aggasztó tényező a fiatal számára Elliot épsége volt, akit még csak pár órája ismert meg, mégis rajta múlt az élete és a haza kerülésének lehetőség egyaránt.
Ez az udvaron lévő három alakot nem nagyon érdekelte, úgy fogták pálcáikat, mintha a wc ajtó kilincsét szorongatnák, be ne menjen rajta senki, míg ők a dolgukat végzik. Talán ők sem voltak benne biztos, hogy mi folyt odabenn, csupán azt láthatták, hogy a két vendég kijön, gazdájuk viszont nem, esetleg szólhatott nekik valamilyen módon, vagy hal-lották, látták a történteket. Akárhogy is, tettrekészen álltak előttük nem félve attól, hogy valami sunyisságot rájuk su-hintsanak, esetleg rosszabbat is. Ezra nem volt tisztában azzal, milyen körökbe került, visszatartja-e őket a főben járó átkok használata egyáltalán vagy erőszeretettel alkalmazzák nehéz esetekben.
– A te hibád, hogy még nem dugtál meg senkit. – válaszolt csípősen Elliot, ahogy lejjebb cibálta a fiút a lépcsőn, hogy ezzel teret engedjen az elszabadult Nundunak. Az esés következtében Ezra az idősebb férfira esett, így az valamelyest felfogta esésüket, mégis benn ragadt a levegő a fiatalnak.
– Na el innen, én nem gondoskodom a szűzességedről… - nevetett mostmár önfeledtem lehajítva magáról Ezrát, aki szintén mosolyogva, nagy levegőket véve válaszolt.
-  Nem rajongok a veszélyes palikért. – válaszolt a fiú, majd a férfihez hasonlóan ő is rendbeszedve magát és felkiáltására mozdult ő is.
– Amíg a nundu eszik, futás! – intett, mire Ezra fintorral az arcán gondolta végig a mondat szerkezetének jelentését. Remélhetőleg elbírnak a szörnyeteggel, vagy figyelmen kívül hagyja őket és elindul felfedezni a tájat, esetleg sikeresen befogják.
-  Remélem nem kerülünk be a hírekbe. – kiáltotta oda menekülés közben.

 

◂ beautiful moments ▸

2003. július 11.

◃ ezra ▹

Together we slay another fright
Every jubjub bird, spooks of the past
Close your eyes and take a peek
The truth is easy to see

style: summer outfit ║ zene: Alpenglow

Alakulhatott volna ez a nap ennél is izgalmasabban? Az angol művészvilág aprajanagyja itt volt és még látták is az arcomat, miután kiraboltam ezt a bájgúnárt. Persze akkor nem figyeltek annyira, mikor kishíján a seggem kezdte el cirógatni a perverz disznó. Nem. Tipikus, hogy csak azt szúrják ki, mikor alaposan megloptam. Ráadásul Elfwood sem segített a helyzeten, hiszen arról panaszkodott, hogy nem kefélt még életében… könyörgöm, hát tehetek én róla, hogy nem csempészte be a kolbászt még egyetlen kamrába sem? Az ő korában én már háromszor túl voltam a dolgon… legalább.
– Nem rajongok a veszélyes palikért. – Közölte, ahogy hozzá vágtam a fejéhez, hogy én ugyan nem fogok gondoskodni a szüzességéről. Nem rajongtam a kamaszkölykökért… bár Aiden is az volt, amikor megismertem. De ő magas volt, férfias… erős… és ahhh, az a tekintet! Még most is fel tudtam idézni, mikor a tó partján, vizes pólóban álltunk egymással szemben és először találkozott úgy igazán a tekintetünk. Addig féltékeny voltam, mert ő fiatal volt és ott állt előtte az élet, de abban a percben a szívem hatalmasat dobbant és csak szerettem volna megcsókolni. De nem tettem, mert gyáva voltam, ahogy ő is gyáva volt.
A nundu helyettem elvégezte a munka maradékát, nekem pedig végre volt esélyem kiszakadni abból a kellemetlen helyzetből… természetesen magam után ráncigálva Elfwoodot is. Mondtam volna, hogy eléggé leszerepelt ma, de csak a szüzességéről szőtt őrült mondókája rontotta el az addig tűrhető színjátszását.
– Remélem nem kerülünk be a hírekbe – kiáltotta, miközben menekültünk ki a birtokról az erőd felé, ahonnan érkeztünk. Onnan már bizonyára nyugodtan lehetett hoppanálni. Addig is meg kellett nyugodnom, nehogy elhagyjuk véletlenül a „kis” testrészét, mert még a végén akkor azért panaszkodik nekem.
– Én egészen biztosan bele fogok, téged maximum megemlítenek… – közöltem némileg lihegve. Eddigre már éreztem a lábamban a lüktető fájdalmat. Még mindig erőteljesen jelezte a sérülés helyét. Régi heg volt az, de az átok, amit a csapda a testembe fecskendezett még mindig ott dolgozott, erőteljesen jelezve a jelenlétét.
– Gondolom nem vagy híres, Elfwood – folytattam. Nem, nem gúnyolódtam. Én sem voltam híres, csak Nat Forest, az első férjem. Miatta persze minden cikk lehúzott azóta, hogy tönkre tettem, mert elhagytam. Tönkre tettem a lelkét, magára hagytam a gyerekeinkkel… és egyebek. De senki sem tudta, mit kaptam azért cserébe, mert kiléptem az életéből. Nem hallották, miket vágott a fejemhez, hogy próbált lelkileg terrorizálni azért, mert nem az övé voltam többé. Lehetne azt mondani, megérdemeltem. Igaz is lenne, de akkor sem bírtam már rá nézni. Nem bírtam szeretni. Ez pedig ott virított a bűnömként a lapokban.
A fák közé érve végre elcsendesültek a sikoltások mögöttünk. A kezemet pedig Elfwood felé nyújtottam.
– Na. Irány az Abszol út. – Mondtam és ha megfogta, máris hoppanáltam, hogy cseppet sem elegánsan, de megérkezzünk a macskaköves, emberektől zsúfolt, széles sétáló utcába. Én térden landoltam, de hogy a kölyök miképpen, arról fogalmam sem volt. Rá sem néztem.

◂ beautiful moments ▸

2003. július 11.



Elliot

Micsoda nap. Egyik pillanatban még gondtalanul sétálgat az Abszol Úton egy olyan festéket keresve, amivel kiemelheti Sandy portréján szájának csillogását, erre fel most éppen egy Nundu elől menekül egy számára abszolút idegen férfi mellett, aki az életre próbálja nevelni. Nyilván annak idején szülei leültek vele megbeszélni a méhecskék hogyan porozzák be a virágokat anekdótát, de Elliot olyan dolgokra bíztatta, ami nem olyan sok embernek olyan magától értetődő. Csak úgy “megdugni” valakit nem olyan egyszerű, mint ahogy ő gondolja, lehet abban a közegben ahol ő mozog, ott így mennek a dolgok, de a Roxfort-ban, vagy Ezra környezetében ez így nehezen kivitelezhető. Főleg, hogy nem akarja Sandy-t ilyen eszközökkel meghódítani. Ő igazi romantikus bánásmódot érdemel, azt, Hogy az első alkalom igazán különleges legyen.
Meg is rázta a fejét egy olyan gondolatra, miszerint éhes vadként ráveti magát a lányra, futás közben is csak arra tud gondolni, hogy ha visszaér épségben, vajon mikor láthatja újra napsugarát.
Elliot közben rendületlenül rángatta, vissza sem nézett Ezra, egyrészt bántotta a dolog, hogy csak úgy hagyta, hogy a Nundu veszélyeztesse a vendégeket, még akkor is borszasztó volt számára erre gondolni, hogy tudta, nem teljesen fedhetetlenek ezek a népek. Mégis emberi életekről van szó. Mindezt egy fésűért.
Arról nem is beszélve, mi van, ha ez a gróf őméltósága bosszúálló fajta? Bár vices lenne a helyzet, ha valóban fogná magát és az embereivel megjelenne az Elliot által említett helyszínen, hogy részt vegyen a nem létező kiállításán. Annyi bizonyos, hogy még ha nem is fog kellemes emlékként visszatekinteni erre a mai napra, meg fogja festeni, hogy ne feledje el, még az is lehet, hogy neki adja Elliot-nak.
– Én egészen biztosan bele fogok, téged maximum megemlítenek… - válaszolt a futástól már ő is fáradtan, mire Ezra megint elmélázott azon, mennyire lehet hires ez a pofa. Egész nap az a gyanú kergette a fiút, hogy valami tuti fickó lehet az idegen, mindenki köszönt neki, néhányan méltatlankodva beszéltek róla, a gróf is csodálva méregette őt és teljes nyugalommal kísérte végig kincseskamrájában. Ezra reméli, hogy nem egy keresett bűnöző oldalán hajtott végre egy rablást.
– Gondolom nem vagy híres, Elfwood. – kérdezte, mire a fiatal csak fura tekintettel nézett előre.
-  Nem, de inkább a festményeimmel szeretnék bevonulni a rivaldafénybe, nem pedig büntársként egy kincsrabló oldalán. – válaszolt epésen kapkodva a levegőt, igazából nem tudta eldönteni még ezek után sem, hogy Elliot jó vagy rossz fiú, de ebben a helyzetben ő csak áldozat, persze elég könnyen belement a kalandba, pedig lett volna választ-ása.
Észbe sem kapott, mikor megáltak, fel se tűnt neki, hogy már nem hallja a sikoltozásokat és a jajveszékelést. Lihegett és a térdét markolászta, ahogy izzadságcseppek jelentek meg a homlokán.
– Na. Irány az Abszol út. – nyújtotta felé kezét az idegen, mire Ezra sóhajtott egy nagyot és felnézett idegen-vezetőjére.
-  Ez a legszebb mondat, amit ma hallok. – válaszolt mosolyogva, majd kicsit bizalmatlanul, de megfogta a férfi kezét. Nem mondhatni kellemesnek a visszautazást, de legalább visszaút volt, újra a macskaköves úton, a jó öreg Abszol út ismerős, utánozhatatlan, kacskaringós járdáin. Vagyis ez let volna a terv, de mivel még mindig nem volt a hop-ponálásban jártas, sem az érkezésben a térdre érkező Elliot hátán landol.
- Jövök! – kiáltott fel, ahogy letartolta a férfit. 

◂ beautiful moments ▸

2003. július 11.

◃ ezra ▹

Together we slay another fright
Every jubjub bird, spooks of the past
Close your eyes and take a peek
The truth is easy to see

style: summer outfit ║ zene: Alpenglow

-  Nem, de inkább a festményeimmel szeretnék bevonulni a rivaldafénybe, nem pedig büntársként egy kincsrabló oldalán. - mondta Elfwood. Nem értettem, minek félti annyira a jó hírét. Csak egy jelentéktelen arc, aki senki sem fog megjegyezni Phillip Rowle fia és Nathaniel Forest ex-férje mellett.
- Ha kincsrabló lennék, el kéne, hogy hallgattassalak ezután - kacsintottam rá. Azonban a furcsa, kamaszos problémái helyett, mint szüzesség és népszerűség, jobban érdekelt az, hogy távozzak innen. Nem, mintha később nem kaphatnának el, de mégis meg volt rá az esély, hogy ne tudjanak majd megvádolni semmivel. Elég jó vagyok nyomeltűntetésben és meggyőzésben ennyi év után.
Utunk az erdő felé vezetett. A fák rejtekében már könnyű volt elveszíteni a nyomunkat, ám látszólag senki sem követett. A hoppanálás így csak még egyszerűbbnek ígérkezett, hiszen nem kellett közben meglógni senki elől, attól félve, hogy esetleg épp az utolsó pillanatban akaszkodik ránk. Elfwood pedig hálás lehetett, hogy végre visszamegy a biztonságos tömeg - ahol nem mellesleg, nálam rosszabbak is vágynak arra, hogy elvegyék a zsebpénzét.
-  Ez a legszebb mondat, amit ma hallok.
- Akkor kapaszkodj. - Jelentettem ki.
Az utazás nem volt kellemes. Egyszerre volt hányingerkeltő, rosszul célzott. Az érkezés ugyan tökéletesen a helyszínen volt, én azonban térdre estem, Elfwood meg valahogy a hátamra érkezett, ami kész rejtély volt hogyan sikerült, hiszen a kezét fogtam végig. Nélkülem nem is érkezett volna meg ide.
- Szállj le rólam... - Dünnyögtem, ahogy a súlya alatt kiterültem a macskakövön. Szerencsére nem akart ránk taposni senki. Csak nyilván annyit gondoltak, milyen amatőrök vagyunk, majd ügyesen kikerültek. - Mégis mivel etetnek téged? - Ha nem kászálódott le rólam, úgy mozdultam, hogy leessen a hátamról és nagy nehezen fel tudjak állni. Előre hajoltam, leporoltam a térdeimet. Kellett egy kis idő, hogy minden helyre billenjen. Csak ezután nyújtottam ki a kezemet.
- Ide a fésűt! - Jelentettem ki parancsolóbb hangnemben. Túl akartam esni ezen, aztán útnak engedni a kölyköt. A kamaszok ezt szeretik, a Roxfortra vásárlást, a randizást a fagyizóban vagy éppen Madam Malkin szabászatát, aki a legérdekesebb fazonokkal lepte meg időnként a nagyérdeműt. A roxfortos talárok mellett kész divatszekcióval is rendelkezett az üzlet.

◂ beautiful moments ▸

2003. július 11.



Elliot

- Ha kincsrabló lennék, el kéne, hogy hallgattassalak ezután. – kacsintott, mint aki menőnek vagy viccesnek gondolta magát, Ezra inkább egy fintorral viszonozta a megjegyzést, nem is méltatta válaszra. Nem feltétlen kell elintéznie vala-kit egy menő, hires kincsrablónak, sokkal elegánsabb nyomtalanul, észrevétlenül felszívódni. Na de a fiú ebben szerencsére nincs annyira otthon, habár ez számára érdekes kaland volt így is, sokáig fog rá emlékezni vegyes ér-zelmekkel.
- Akkor kapaszkodj. – kapta a választ, hálálkodása nyomán, bár nem úgy fogta meg a karját, ahogy szerette volna, ki-fordított helyzetben nyúlt oda, de ideje már nem volt arra, hogy megigazítsa. Ezért történhetett, hogy a hátára érkezett és nem mellette, habár különösebben nem zavarta a dolog, puhára esett, Elliot pedig visszadta a kölcsönt, amit a kis kalandjuk elején okozott ő neki.   
- Mégis mivel etetnek téged? – dünnyögött elégedetlenül, amit meg is értett a fiatal, biztos nem volt boldog, amiért egy 16 éves fiatal motoszkált a hátán.
- Újabban edzésben vagyok, aminek köszönhetően már felszedtem pár kilót. – mesélte büszkén, habár ezt nem érdekességként szánta, hanem amolyan büszkeségként magának nagyon örült edzése eredményének, remélhetőleg Sandy-nek is feltűnik a változás.
A férfi azonban nem várta meg, míg kényelmesen felkászálódjon, így melléhuppant a macskaköves úton, bár nyilván nem esett nagyott, csak lefordult róla, így nem esett nehezére feltápászkodni és leporolnia magát.
Az emberek nyilván megnézték őket, bár biztos volt benne az ifjú, hogy nem lepődtek meg, maximum amatőröknek gondolta őket az érkezés miatt, Elliot korában neki már profin kellene érkeznie, gond nélkül.
- Ide a fésűt! – váltott hangnemet a férfi, mire Ezra felvonta a szemöldökét.
- Ketten szereztük cimbora. Nélkülem semmire se mentél volna, nekem is kijár egy kis jutalom. – kacsintott most ő vissza a férfira, s bár tudja ezzel a lépésével nem less népszerű a tolvajok és műkincsrablók körében, de azért tényleg ő is vásárra vitte a bőrét és még ha nem tűnt profinak Elliot mellett, főleg, hogy nem tudott varázsolni, mégis csak sikerre vitte kettejük küldetését. Vagyis inkább az idősebb kalandorét, neki az volt a célja, hogy épségben hazajusson.
- Megkapod a fésűt, ha betartod az ígéreted a kiállítást illetően. Még az is lehet, hogy jól sül el számodra is. Új ismer-etségek, új potenciális áldozatok, jó hírnév építése, azért csak egy fiatalt pártfogolsz. – magyarázta Ezra az ég felé tekintve, mint aki valami fennkölt gondolaton elmélkedne, majd gondolván, hogy Elliot úgysem támadja meg őt a Rox-motsd kellős közepén, ahol tele van minden emberekkel ismét felé fordult, várva a választ.

◂ beautiful moments ▸

2003. július 11.

◃ ezra ▹

Together we slay another fright
Every jubjub bird, spooks of the past
Close your eyes and take a peek
The truth is easy to see

style: summer outfit ║ zene: Alpenglow

– Újabban edzésben vagyok, aminek köszönhetően már felszedtem pár kilót. – Büszkélkedett Elfwood úgy, mintha a kövérség bármilyen módon is előnnyel járna. Ha így folytatja, nem lesz belőle mestertolvaj, annak ellenére, hogy most a segítségemre volt. Ebben a szakmában a termet igencsak sokat számít. Én például egy kutyaajtón is bemásztam már. Persze az Montrego kedvéért történt, amikor még barátok voltunk.
Ahogy felkeltem a földről, végig poroltam a nadrágomat. Örültem, hogy túl vagyok rajta és már nem rajtam tehénkedik a kölyök. A minket bámuló tömeg lényegében nem is érdekelt, csak a fésű, amit éppen az imént kértem el, ám ő nem óhajtotta odaadni azonnal. Sőt még a szemöldökét is kérdőn felvonta.
– Ketten szereztük cimbora. Nélkülem semmire se mentél volna, nekem is kijár egy kis jutalom. – Kacsintott rám, mintha éppen flörtölgetni akarna velem… de ezzel eléggé messzire ment. Valójában előkaphattam volna a pálcámat, hogy addig átkozzam, amíg ki nem esik a zsebéből a fésű. De egyelőre nem tettem így, csak finoman végig mértem a lehető legveszélyesebb pillantásommal. Ha ismert volna, tudja, hogy ez az a pont, amikor menekülni kell.
– Elfwood, ha a cimborád lennék, akkor most behúznék egyet és simán elvenném. Ehelyett viszont… – elővettem a lucfenyő pálcát és megforgattam az ujjaim között. – közölnöm kell a tényt, hogy kiválóan ismerem a feketemágiát, így pedig a kínzásban is mesteri vagyok. – Folytattam halk, kimért hangon. Engem nem érdekeltek az Abszol úton tömörülő emberek, sem az, hogy London összes varázslója nekem rontott.
– Megkapod a fésűt, ha betartod az ígéreted a kiállítást illetően. Még az is lehet, hogy jól sül el számodra is. Új ismer-etségek, új potenciális áldozatok, jó hírnév építése, azért csak egy fiatalt pártfogolsz. – Érkezett a javaslat, ám fogalma sem lehetett, hogy már volt ilyenben részem. Esmének is voltam a pártofógja, pedig nem nagyon voltam jó benne. Ebben sem lennék jobb, főleg, hogy a művészet annyira érdekelt, hogy megszerezzem az alkotásokat. A tudásom is csak a „gyűjtőszenvedélyemből” fakadt.
– Miért pártfogoljalak Elfwood? – kérdeztem értetlenül és végig néztem rajta. – Hagyhatnám inkább, hogy nálad maradjon az elátkozott fésű és szép lassan kicsináljon. – tettem hozzá, majd sóhajtottam egyet. De végül csak hanyagul ráfogtam a pálcámat és néha-néha megmozdítottam a kezemben, ahogy beszéltem. – A zsarolás a legszarabb eszköz, amivel nálam bepróbálkozhatsz… – rázta meg a fejemet sokatmondóan. – Ha segítséget akarsz a vackaid eladásában, mondd azt. – Közöltem, mintha okíthatnék bárkit a tisztességes viselkedésről. Én magam is jó zsaroló voltam, de ha velem szemben alkalmazták, azt utáltam és minden áron ki akartam lépni abból a helyzetből.
– Add ide a fésűt és akkor esetleg megnézem az alkotásaidat. Esetleg. Ha nem, akkor kénytelen leszek drasztikusabb lépéseket tenni.

◂ beautiful moments ▸

2003. július 11.



Elliot

– Elfwood, ha a cimborád lennék, akkor most behúznék egyet és simán elvenném. Ehelyett viszont…– elővette pálcáját és megforgatta fenyegetően az ujjai között. – közölnöm kell a tényt, hogy kiválóan ismerem a feketemágiát, így pedig a kínzásban is mesteri vagyok. – sziszegte fogai között fenyegetően, amire Ezra felrántotta szemöldökét és nyelt egy nagyot. Nyilván, ha az életéről van szó előkapja ő is a pálcáját, függetlenül attól, hogy kicsaphatják, de nevetség tárgya lenne, ha arra gondolna, egy ilyen veszélyes kincstolvajnak ellenfele lehetne.
-  Hát, én jelenleg a magam összeszarásának mestere lennék, vagy a futásénak, de nem igen lenne értelme igaz? – mutatott rá idétlenül vigyorogva, majd sóhajtott egy nagyot és átlatolgatta esélyeit. Ha előkapja a pálcáját és nekiront a férfinak, akkor csak saját sírját ásná meg, ráadásul repülne a suliból, még akkor is, ha meglepetés erejével csapna le, hiszen Elliot biztos nem számít támadásra. Ha nem adja oda a fésűt és ő feketemágiázza agyon, azzal sem járna jobban csupán szerez magának pár sebet, kellemetlen emléket és pisis gatyót. Nem túl jó kilátások, így megadta magát a fenyegető Elliottal szemben és a zsebébe nyúlt.
– Miért pártfogoljalak Elfwood? – kérdezte megjátszott értetlenséggel és végig nézett rajta, mint egy vásári szamáron. – Hagyhatnám inkább, hogy nálad maradjon az elátkozott fésű és szép lassan kicsináljon. – közölte a hideg tényeket, mire Ezra szeme résnyire szűkült, igen, gondolhatta volna, hogy el van átkozva, tehát biztos nem jobbra fésülné a haját, hanem balra, vagy lehet dajert készítene neki álmában. Mondjuk igen, az elég durva lenne.
- A zsarolás a legszarabb eszköz, amivel nálam bepróbálkozhatsz… – rázta meg a fejét kicsit már rájátszva a gonosz gyilkos szerep kedvéért. – Ha segítséget akarsz a vackaid eladásában, mondd azt. – tette hozzá lekezelően.
- Nem zsaroltalak. Okosnak képzeled magad, de nem látod a lehetőséget. Jók voltunk együtt, egy fésű egy délután alatt, képzeld el, mire lennénk képesek, ha lenne időnk kifundálni a dolgokat? – magyarázta még mindig remegve a félelemtől. Nem is igen értette, miért mondja ezt, alap esetben ő nem bűnöző, de még csak nem is akar átverni másokat, csak max a vicc kedvéért. Azonban jól érezte magát, még ha sajnálta is azokat, akik ártatlanul odavesztek a szörnyeteg karmai közt, bár szeretne arra gondolni, mégsem voltak olyan ártatlanok. Ha festményeit megvennék olyan kiállításokon, ahol Elliot azt csinálhat, amit akar, már mindketten nyernek az ügyön. Lebonyolíthatja ott kétes üzelmeit, újabb kapcsolatokra tehet szert, ereklyéket gyűjthet, de akár a festményekkel is lehetne trükközni. Ezra lelkiismerete ezzel tiszta maradna, nem követ el bűnt, mégis ismernék a nevét, mint művészt, és a vele szemben álló férfi is jól járhatna vele több okból is. Persze, van rá esély, hogy elbukják a lehetőséget, de ez már csak rajtuk múlna.
– Add ide a fésűt és akkor esetleg megnézem az alkotásaidat. Esetleg. Ha nem, akkor kénytelen leszek drasztikusabb lépéseket tenni. – válaszolta, mire Ezra drámaian sóhajtott, majd felé nyújtotta az ereklyét.
-  Nem azt kérem, hogy tegyél gengszterré vagy gazdaggá, hanem hogy gondold át a lehetőségeket, amit a képeim rejtenek. Nem akarok bűnöző lenni és nem is akarlak kihasználni, csupán elismert festő akarok lenni, amiből te is profitálhatnál. – mondta, majd ha elvette a fésűt és végre eltette pálcáját, ő is kicsit nyugodtabban vette a levegőt.
- Na de hé, kösz a kalandot. – tette hozzá, remélve, hogy a férfi nem akarja már bántani és bajtársakként vállnak el útjaik.

◂ beautiful moments ▸

2003. július 11.

◃ ezra ▹

Together we slay another fright
Every jubjub bird, spooks of the past
Close your eyes and take a peek
The truth is easy to see

style: summer outfit ║ zene: Alpenglow

– Hát, én jelenleg a magam összeszarásának mestere lennék, vagy a futásénak, de nem igen lenne értelme igaz? – jegyezte meg Elfwood, még mindig nem elég komolyan véve a helyzetet. Nem mutattam, hogy különösebben meglepne a dolog, csak felemeltem a pálcát tartó kezemet és fegyveremet az ujjaim között forgattam meg. Olyan lazán, ahogyan azt a varázslat nagymesterei tennék és még csak nem is sült el.
Elfwood csupán annyiban tévedett volna, ha így gondolkodik, hogy én nem vagyok semminek a nagymestere. Egy dolog azonban bizonyos, hogyha felbosszantanak, addig átkozom, míg apró buborékokká robban szét a teste. Ha akarok valamit, akkor megkapom és ott, abban a pillanatban éppen a fésűt akartam, amit kényszerből szereztem meg. Elfwoodnak legfeljebb annyi köze volt hozzá, hogy ott volt.
– Tekintve, hogy futni is jobban futok, mint te, valóban nem.
Felsóhajtottam egyet. Aztán persze folytattam a legfontosabb kérdéssel: miért pont engem akar párfogónak? Oké. Értem. Jó ruhákban járok, nagyjából árad belőlem a pénz szaga, de egyrészről nem ismert fel az unalmas lapokból, másrészt mindössze annak volt szemtanúja, hogy majdnem eladtam a testem egy fésűért. Ez viszont már inkább arról árulkodik, hogy nem sok pénzem van, így pedig támogató vagy párfogó minőségemben is igen csak gyenge lennék.
– Nem zsaroltalak. Okosnak képzeled magad, de nem látod a lehetőséget. Jók voltunk együtt, egy fésű egy délután alatt, képzeld el, mire lennénk képesek, ha lenne időnk kifundálni a dolgokat?
Felvontam a jobb szemöldököm és olyan kérdőn néztem rá. Na azt már végképp nem szerettem, hogy valaki magának akarja tudni az én sikereseimet. A „mi,” mint együttműködő egység igencsak zavaró tény volt, miközben én végeztem a munka nehezét. Persze ott volt, de ennyi.
– Nem azt kérem, hogy tegyél gengszterré vagy gazdaggá, hanem hogy gondold át a lehetőségeket, amit a képeim rejtenek. Nem akarok bűnöző lenni és nem is akarlak kihasználni, csupán elismert festő akarok lenni, amiből te is profitálhatnál. – Mondta, ezúttal már felém nyújtva a fésűt. Csak kinyújtottam a kezemet, megfogtam a faragott szépséget és szinte azonnal éreztem a mágiáját. Mielőtt választoltam volna, hagytam, hogy az a kellemes bizsergés átjárja a testemet.
– Elfwood. Nem vagyok elég befolyásos ahhoz, hogy elismert festővé tegyelek. – Feleltem végül egy fokkal nyugodtabban. – Csak egy tolvaj vagyok a Zsebpiszok közből. – Tettem hozzá magam mögé bökve, hogy értse a lényeget. A kis kanyar, ahonnan át lehetett sétálni a környék legrosszabb utcájára éppen ott nyílt. Nem akartam neki hazudni, legfeljebb Aidenen keresztül tudtam volna valamit tenni. Kettőnk közül ő az igazi aranyvérű, szereti is a művészetet… de mi inkább csak képek elemeléséhez értettünk.
– Na de hé, kösz a kalandot.
– Jó… megnézem a képeidet. Aztán eldöntöm, mihez kezdek veled. – Sóhajtottam egy nagyot. A nyár persze kicsit sűrű volt, mert Rosie még kicsi volt, szinte állandóan otthon voltam vele. Ráadásul Lulu is éppen otthon volt. – Majd felkereslek valamelyik roxmortsi hétvégén. – Tettem hozzá, hogy megnyugodjon, nem felejtem el. Csak időbe fog kerülni, mert most ilyen az élet.
Ha nem szólt semmit, úgy hátat fordítottam neki, hogy visszatérjek a saját életembe. Intettem neki még egyet, aztán belevesztem a forgatagba, ami a Zsebpiszok közbe sodort, vissza az Aranyfogba. Alig vártam, hogy Seannak megmutassam a szerzeményemet és meglepjem vele Aident is.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT.
A helyszín szabad.