St Margaret's Hope

St Margaret's Hope falu az Orkney-szigeteken, Skócia északkeleti partjainak közelében helyezkedik el. Népessége igen csekély mégis a szigetek harmadik legnagyobb települése Kirkwall és Stromness után. A falun kívül található a Macmillan család egyik jellegzetes kúriája, mely szigorúan figyeli a település mindennapjait. A robosztus, komor épületet a muglik nagyrészt kísértetjárta helynek tartják, ezért nem is közelítik meg, pedig néhány évtizede még dekadens varázslóbálokat tartottak ott.

[Vásározás]

Vásározás


outfit

2003. július 07.

Valójában engem is meglepett, hogy itt kötöttünk ki. Habár Sophie-val alig találkoztunk párszor, és néha megejtettünk egy-egy baglyot egymásnak, túl sok kapcsolatunk nem volt egymással. De ez egy új alkalom volt feleleveníteni az ismerettségünket - még ha nem is volt túl mély barátság -, és meglátogatni egy helyet, ahova már régen el akartam jönni, és megnézni ezt a híres-nevezetes vásárt.
-Mrs. Pinkletont mindenképpen meg kell keresnünk. - mondtam Sophie-nak, amikor megérkeztünk. - A jeges vajsörére mindenki esküszik, aki már járt itt. A szüleim már voltak itt, kóstolták, de nekünk nem hoztak kóstolót. Szóval itt az ideje, hogy kipróbáljam.
Felszabadult voltam, jó volt kikapcsolódni, és kicsit mással foglalkozni, mint amivel év közben. Ennek a nyárnak a pihenésről kellett szólnia.
Ez a kis település, St. Margaret's Hope igazán jellegzetes kis skót falucska volt. Hasonló a Skye-szigeten találhatókhoz. Kis macskaköves főutca, jobbra-balra boltok, a többi, lakóház pedig a szomszédos utcákban, és a környéken elszórva.
-Szóval ez a kis falucska híres a vásáráról. És egy csomó boszorkány és varázsló jár ide, mert nemcsak zöldségeket és gyümölcsöket lehet vásárolni, hanem bájital hozzávalókat, amuletteket, meg ilyesmiket is. Néha azon gondolkodom, hogy néha nekünk is ki kellene pakolnunk az asztronómiai szaküzletet a keresztapámmal. Lehet, hogy lenne kereslet a csillagnaptárakra is. Mit gondolsz, Sophie? - kérdeztem a lánytól.
Jó volt csak csacsogni, mindenféle dologról, ami nem az egyetem, a pasik vagy a munka volt.
Lassan végére értünk a főutcának, itt már kisebb volt a nyüzsgés, kevesebb volt az ember, úgyhogy ideje volt visszafordulnunk.
Egy nagy pördüléssel meg is tettük, nevetve fordultunk meg, és már léptünk is volna tovább, de két nagy papírzacskóba ütköztünk. Természetesen a mögöttünk lépkedő férfi minden vásárolt áruja kiborult.
-Te jó ég, ne haragudjon! - kaptam a szám elé a kezem. - Nem akartunk gondot okozni.
És már hajoltam is le, hogy elkezdjem összeszedni a baguette-ket, amik kiestek az egyik táskából. Néhány répa is elgurult, meg talán egy guriga sajt is. Reméltem Sophie is besegít, hogy mielőbb kikeveredjünk ebből a kínos helyzetből.

[ღ a doxik lázadásaღ]

ღ a doxik lázadásaღ

Serena & Mr. Főauror

(2003 július 05.)

Ruci

falling down

Kissé hűvös az idő erre, így összehúzom magamon a farmer dzsekit. Egyre közeledik Jasper tárgyalása és én egyre inkább azt hiszem, hogy menten meghalok az izgalomtól. Leginább a stressztől, és nagyon nem szeretném ezt otthon kimutatni, inkább próbálok legkevesebbet vibrálni, és úgy tenni, hogy amúgy teljesen jól vagyok. Nem is értem miért iuzguok, mintha Jasper úgy nézne ki, mint egy tömeggyilkos, vagy valami. Serenával inkább eljövök otthonról meglehetősen messzire, hogy a híres vásárt nézzük meg, és próbáljunk nem felfázni ezen a kellemesen hűs helyen, ahol a szél is állandóan az arcomba csapja a hajamat. Legalább úgy érzem képes kifújni a gondjaimat is. Azért szép a hely nagyon, és alig várom, hogy Jasperrel is így barangolhassak egy kicsit.... Anélkül, hogy rajta lenne az a nyomkövető bűbáj, mintha csak valami bűnöző lenne. De próbálok nem feszült lenni Serena mellett, azt hiszem ő is nehéz időszakon van túl, mert nem csak azzal a modellalkatú plasztimedimágussal ment szét, hanem Belbyvel is. Mondjuk nem ismertem őt, sosem tanított, de azért szomorú, ha egy kapcsolat megszakad. Én is szomorú voltam Teddy miatt.
- Mrs. Pinkletont mindenképpen meg kell keresnünk. A jeges vajsörére mindenki esküszik, aki már járt itt. A szüleim már voltak itt, kóstolták, de nekünk nem hoztak kóstolót. Szóval itt az ideje, hogy kipróbáljam - magyarázza lelkesen, ami egy kicsit átragad rám is, így izgatottan bólogatok, miközben próbálok a hopponálás után nem hányni. Még mindig rémesen megkavarja ez a gyomromat, és ez csak rosszabb a kandalló vagy a zsupsz-kulcsnál. A jeges vajsör mondjuk jól hangzik, hátha az idő is melegszik annyira, hogy lehessen is inni belőle. Szerencsére csak egy kis friss eső utáni hűvösség telepszik meg a helyen, és a szél is egyre messzebb sodorja a felhőket.
- Uuuhh. Jeges vajsör - ismételem meg, mintha ezzel máris érezhetném az ízét. - Remélem olyan krémes, mint a sima vajsör. Vajon tesznek bele kis színes napernyőket? - kérdezem aztán még lelkesen, aztán lassan kilyukadunk a bájos kis vásári forgatagnál. Úgy tűnik idén lépten-nyomon vásárba botlok. Remélem itt nem repülök bele a ruhákba, mint Beth-nél.
-Szóval ez a kis falucska híres a vásáráról. És egy csomó boszorkány és varázsló jár ide, mert nemcsak zöldségeket és gyümölcsöket lehet vásárolni, hanem bájital hozzávalókat, amuletteket, meg ilyesmiket is. Néha azon gondolkodom, hogy néha nekünk is ki kellene pakolnunk az asztronómiai szaküzletet a keresztapámmal. Lehet, hogy lenne kereslet a csillagnaptárakra is. Mit gondolsz, Sophie? - kérdezi csacsogva Serena, és valahogy ez sokkal jobban megnyugtat, mint bármi más. Bájos az egész utca.  Bárcsak Zserbó és Jasper is itt lehtene. Oké, Sophie, most azzal segítesz mindenkin, ha nekik vásárolsz! össze is szedem magam és csak lelkesen bólogatok.
- Hűű, nagyon ismered ezt a helyet, voltál már itt? - kérdezem. - A csillagnaptárak olyan szépek! Szeretem ahogy mozognak bennül a képek - sóhajtozom.
Lelkesen megyek mellette és összevissza tekereg a fejem is, csoda, hogy le nem forog a nyakamról, olyan szép a hely, színesek a bódék, az emberek nem szorulnak be a kis utcákba és így még levegőt is lehet kapni. Éppen nagyban mutogatok Serenának egy kisállatos bódét, ahol nasikat és kutyajátékokat is árulnak, amikor beleütközünk egy termetes alakba. Olyan magas és széles vállú, hogy egyenesen kitakarja az eget. A cuccai pedig szomorúan gurulnak összevissza, mert hát tökéletesen beleütköztünk az előbb. El is vörösödöm, mert nem egy átlag ember az, aki felénk magasodik.
- Segítünk összeszedni a... az összeszednivalót! - magyarázkodom, Serena segítségére sietve, de amint ügyetlenül lehajolok, lefejelem a fickó hasát, ami még kínosabb lesz, aztán amikor egy avokádó felé nyúlok az eltűnik a kezemből.
- Öö... - motyogom zavartan és egy másik gyümölcs felé emelem a kezem, de az is eltűnik.

[A doxik lázadása 2003. július 5. to; Miss Fawley & Miss Vanheim]

A doxik lázadása

2003. július 5.



to; Miss Fawley & Miss Vanheim

Mr. Macmillan szerette a hétvégi friss levegőt érezni az arcán, beszippantani az orrán, mikor kilépett a hatalmas háza ajtaján. Ez amolyan friss érzés volt, mely tökéletesen meghatározta a nap elkövetkezendő részét. Egész egyszerűen mondhatjuk, szüksége volt erre... főleg a szabadság nélkül töltött hosszan elnyúló időszakot követően, mikor nem is igazán tudott gyönyörködni a tájban. Kora reggel ment el és gyakran késő este tért vissza, hiszen nem csak aktakukac volt, vagy jóváhagyó, Harold egész egyszerűen a bevetésekre is elment saját, egyedileg kiválasztott csapatával. Most azonban, ahogy eljött a július és már barátja esküvőjén is részt vett, rájött mennyire végtelenül magányos is.
Talán, hogy ezt elnyomja, döntött úgy, tényleg lemegy a termelői piacra, és ahogy régen, a legminőségibb alapanyagokból vásárol be. Szeretett enni, ám csak a legkiválóbb, legegészségesebb ételeket, hogy jó kondiban tartsa a testét. Kora ellenére szálkás testalkata volt, melyet a rendszeres bevetések, a reggeli futások csak még jobban megtámogattak. Mondhatni, őszülése ellenére a korát meghazudtoló kondícióval rendelkezett. Kihúzta hát magát, karján ott pihent a kosárka, benne némi pénzzel. Ezen a környéken nem kellett félnie, hogy valaki csak úgy benyúl és kiveszi onnan a vagyonkát.
Hamarosan a kosarat paradicsom, aprószemű, sárgaszínű burgonya, póréhagyma és gyümölcsök sokasága töltötte meg. Másik karjában két papírzacskót tartott, amiben friss pékárú volt. Macmillan pedig elégedett nyugalommal sétált a bódék között. Tejtermékek. Házi sajtok és friss tej hiányzott már csak ahhoz, hogy végképp boldog legyen, na meg némi gyógynövény, amikkel bájitalokat készíthetett magának. Így hát tovább haladt előre... legalábbis így tervezte. Csak hogy valaki - egészen pontosan valakik - belé ütköztek. Kosarát kisodorták a kezéből és minden megvásárolt finomság ezer felé gurult. A legjobban azonban a földre hulló baguette-ket sajnálta, amiket bizonyára már senki sem fogyasztana el jószándékkal.
- Te jó ég, ne haragudjon! - Magyarázkodott a barnahajú nő, a szája elé kapva a kezét. Macmillan biztosan tudta, hogy látta már őt valahol, akárcsak azt a vöröshajút... igen. A vörös a koncertről. A koncentről, ahol még Crucio is volt. - Nem akartunk gondot okozni.
A lány már hajolt is le, hogy szedje össze az árút.
-  Segítünk összeszedni a... az összeszednivalót! - Hajolt előre a vörös, Sophie. Vanheim. A név beugrott Macmillannek, éppen akkor, amikor fájdalmasan gyomorszájon fejelte a hölgyemény. Természetesen azonnal összerezzent erre a mozdulatsorra, a tenyerét a hasára fektette, de még erre sem volt hajlandó felkapni a vizet.
- Látom, Miss, kiheverte a Cruciot. - Mondta némileg rekedten az ütközést követően. - Talán túlzottan is...
Azon volt, hogy elővegye a pálcáját, ám még mielőtt odaérhetett volna Miss Vanheimből valami furcsa hang tört fel. Azt hitte, hogy rosszul van.
- Mi a gond Miss? - érdeklődött. - Tudja, mit, inkább hívok egy medimágust, ha szükséges, a dolgokat meg majd... összeszedem én. - Sóhajtott aztán fel. Semmi kedve nem volt életet menteni a mai napon is. Ez a szabadnapja volt.

[Vásározás]

Vásározás


outfit

2003. július 05.

A találkozás elején Sophie nagyon búskomor volt. Nem tudtam biztosan, miért is szomorkás, habár hallottam pletykákat arról, hogy a barátja - sőt, most már vőlegénye - bajba keveredett. De egyrészt semmi közöm nem volt hozzá, mi is a szóbeszéd alapja, másrészt pedig nem is ezért voltunk itt, nem hoztam szóba. Inkább próbáltam Sophie figyelmét elterelni, és jobb kedvre deríteni.
Meséltem neki a vásárról, a faluról, hogy milyen is itt a hangulat, na meg persze a jeges vajsörről.
- Uuuhh. Jeges vajsör. - mondta lekesen, aztán még hozzátette - Remélem olyan krémes, mint a sima vajsör. Vajon tesznek bele kis színes napernyőket? - kérdezte, én meg mosolyogva néztem rá:
-Egészen biztosan van Mrs. Pinkleton tarsolyában néhány színes napernyő.
A vásár igazán kellemes volt, és tényleg el tudtam volna képzelni magunkat Jamesszel itt, csillagtérképeket rajzolgatva.
-Még nem jártam itt korábban, de már sokat hallottam róla. Szóval már alig vártam, hogy eljöjjünk. - beszélgettem Sophie-val - Ha szeretnéd, készítek neked egy csillagnaptárt.
Sőt, ez igazán jó nászajándék ötletnek tűnik. Fel is jegyeztem a kis agyacskámba, hogy el ne felejtsem.
A nagy beszélgetésben, és sétálásban nem vettük észre azt az alakot, aki felénk tartott, így nagy lendülettel fellöktük. És kilöktük a csomagot a kezéből, ami mind szétszóródott. És aztán hirtelen el-el tünedeztek a vásárolt holmik.
Amikor egy baguette-et nyújtottam a férfi felé, akkor néztem meg jobban magamnak. Ismerősnek tűnt. Először nem tudtam, honnan, aztán elkezdett felsejleni az a koncert, ahol megtámadtak minket. Ott találkoztunk, aztán, amikor Sophie hogyléte felől érdeklődik, akkor esik le, ki is ő:
-Ó, maga az auror parancsnok! - kiáltottam fel meglepetten, habár nem akartam ilyen lelkesen közölni a nyilvánvalót.
Közben a sajt felé nyúltam, és már vettem is volna fel, amikor egy másik kéz is a sajt felé nyúlt. És az se nem Sophie, se nem Macmillan keze volt.
-Hmmm, azt hiszem, vendégeink vannak. - morogtam, és elkezdtem jobban húzni a sajtot.
-Add már ide nekem! - morogtam mérgesen, és még jobban húztam, mire a kis doxi elengedte a sajtot, én meg legalább annyira elgurultam, mint ahogy a sajt tette volna.
-Kedves kis doxikkal van dolgunk. - mondtam mérgesen, és amilyen gyorsan csak tudtam, felpattantam.

[ღ a doxik lázadásaღ]

ღ a doxik lázadásaღ

Serena & Mr. Főauror

(2003 július 05.)

Ruci

falling down

-Még nem jártam itt korábban, de már sokat hallottam róla. Szóval már alig vártam, hogy eljöjjünk. Ha szeretnéd, készítek neked egy csillagnaptárt - magyarázta Serena én meg cska lelkesen bólogattam, Szép idő volt, kellemes és megnyugtató. A koncerten történtek után egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, és jasper is nagyon sokat aggódott miattam. Sokszor riadtam fel este, hogy zsibbadtak a tagjaim, vagy úgy éreztem, nem kaptam levegőt. Szerettem volna kiseperni ezeket az érzéseket belőlem. És mégis én egészen könnyen megúsztam, némi sokkal, hiszen megmaradt az elmém, és még ember maradtam. Voltak nagyon sokan olyanok, akiknek ez nem adatott meg. Ettől persze kegyetlenül összeszorult a szívem.
- Úúúú, tudsz olyat csinálni? Azt nagyon megköszönném, biztosan csodálatos és szép lesz - vigyorogtam rá, talán most őszintén boldogan, miközben egy kicsit minden gondomról meg akartam feledkezni.A napernyős dologra cska még lelkesebb leszek, de aztán hirtelen nincsen sehol napernyő meg  jeges vajsör és Mrs. Pinkleton, csak guruló zöldségek, és az aurorfőparancsnok, személyesen. Akit sikerül le is fejelnem, hogy még jobban beégessem magam. Elvörösödve tapogatom meg a fejem, miközben inkább csak a kajákat szeretném felszedegetni a földről, amik eltűnnek. és azt hiszem begolyóztam.
- Látom, Miss, kiheverte a Cruciot. Talán túlzottan is... - dünnyögte és ettől csak még kínosabban érzem maga, főleg, hogy idehalucináltam egy zöldséget, amit fel akarok venni, de csak a levegőt markolom.
- Igen, igen, teljesen... tök jól vagyok, meg minden - magyarázom, bólogatva, de továbbra sem értem mi történik itt. Ennyire nem szenvedhettem agykárosodást!...
- Tudja, mit, inkább hívok egy medimágust, ha szükséges, a dolgokat meg majd... összeszedem én - magyarázza én meg drámaian hadonászni kezdek a kezemmel, miközben úgy tűnik Serena is meglehetősen nehezen tudja felvenni a szétszóródott holmikat.
- De  én teljesne jól vagyok!...eltűntek! - magyarázkodom, és Serena is megszólal. Ahogy megemlíti a doxikat, látom is a huncut alakjukat meg a kuncogásukat. Nem is tétovázok én sem a lebegő doxi után indulok, akinek akezében egy hatalmas mango van, és megpróbálom elvenni tőle.
- Immobulus! - kiáltom, miközben kezdem elveszíteni az energiáimat a futkározástól, és amúgy leesik, hogy tudnék varázsolni is. csak reménykedem, hogy legalább eltalálom őket.

[A doxik lázadása 2003. július 5. to; Miss Fawley & Miss Vanheim]

A doxik lázadása

2003. július 5.



to; Miss Fawley & Miss Vanheim

Mr. Macmillan igencsak ritkán keveredett ennyire kínos helyzetben. Sőt, valójában még senki sem verte ki kezéből a frissen vásárolt ebédalapanyagokat, így ez a helyzet még neki is meglehetősen új volt. Na, nem mintha ennek ellenére nem lett volna képes teljes nyugalommal kezelni a helyzetet.
– Ó, maga az auror parancsnok! – kiáltott fel meglepetten a barnahajú nő, akit Harold továbbra sem tudott beazonosítani. Csupán annyira emlékezett, hogy talán, azon a bizonyos koncerten ő is maga is ott volt. Közben a visszaadott baguette-t elvette, ám azt nem igazán óhajtott elfogyasztani, miután a földön landolt. Ezért csak hanyagul ejtette vissza a kosárba.
– A főparancsnok. – javította ki közben a férfi. A hangja kemény és szigorú volt, hiszen nem holmi parancsnok volt, hanem egyenesen az aurorok vezetője, a Mágiaügyi Miniszter jobb keze.
– Hmmm, azt hiszem, vendégeink vannak. – folytatta aztán a nő, miután egy darabka – szerencsére becsomagolt – sajt is a helyére került a kosárban. Bár Macmillan felnézett, ő semmit sem látott, hiszen a hölgyemén éppen két stand közé nyúlt be. – Add már ide nekem!
Ezen a ponton már komolyan kezdett Macmillan komolyan aggódni a két lány elmeállapotáért. Miss Vanheim esetében persze nem lepődött volna meg, egy Crucio komoly következményekkel járhatott, nem egy ember őrült bele a kínzásba. De a másik Miss legfeljebb szemtanúja volt az egésznek. A komolyabb sérültekre a főparancsnok emlékezett. Így, amikor a barna hajú nő felbukott, odanyújtotta a kezét, hogy felsegítse a földről.
– Kedves kis doxikkal van dolgunk. – Magyaráztam, ám ahol Macmillan állt, ott egyetlen doxit sem látott. Természetesen nem csak érte, hanem az összevissza hadonászó vörös lányért is aggódott, aki láthatóan teljesen megzavarodott a nemlétező teremtményektől. Macmillan tovább sem látott senkit és semmit, ami meg akarná dézsmálni a szétgurult ételeket.
– Immobulus!– kiáltotta. Macmillanbe megállt az ütő, mert a varázslat még csak nem is működött. Ráadásul mikor közelebb lépett a standok közé, a doxik elbújtak elől… talán ők is tudták, hogy az auror-főparancsnokkal volt és jobbnak látták távol maradni.
A férfi lehajolt és összekapkodott még ezt-azt, de persze a paradicsom és friss tojás csak összemocskolta a macskaköveket. Elővette a pálcáját, eltakarított maga után, de aztán aggódva fordult a lányok felé.
– Hölgyeim, igazán kedves, hogy megpróbálnak segíteni… – megköszörülte a torkát és a két fiatal nőn nézett végig. Sophie-ért és persze a névtelen, barnahajú nőért is rendkívül aggódott és már-már azon gondolkodott, miképpen tudná őket rábeszélni egy pszichológiai kezelésre. Tudta, milyen ez. Az áldozatokat megviselik az ilyen durva támadások, amiket el kellett viselniük a színházban. Az ő hibája is volt ez, hiszen ahhoz, hogy sikeres legyen az akció, a civileknek is ott kellett lennie.  – Van egy remek ismerősöm a Mungóban. Mr. Kirkwood remek pszicho-medimágus… – magyarázta és benyúlt a zsebébe. Elővette a névjegykártya-tartót, majd kihalászott belőle egy papírdarabot, hogy feléjük nyújtsa.
– Csak hivatkozzanak rám.

[Vásározás]

Vásározás


outfit

2003. július 05.

Sophie gyorsabban reagált a tündérmanókra, mint az auror-főnök. Ez mondjuk elég gáz volt a sötét varázsló vadászra nézve, de már a koncerten is láthattuk, hogy még mindig nem voltak teljesen a helyzet magaslatán. Legalább Sophie megpróbálta. A varázslata nem volt teljes siker, de arra jó volt, hogy a doxik elmeneküljenek, így gyorsan össze tudtuk szedni Mr. Macmillan maradék bevásárlását.
Amikor felálltam, kicsit rendbe szedtem a kinézetem, és utána néztem a férfira. Úgy nézett ránk, mint a bolondokra. Sophie-nál említette is a Cruciot, amit még hihetőnek is gondolhattam volna, ha nem Sophie-val töltöm az egész napot, és tudom, hogy teljesen normális. De hogy nálam mi vezette arra az elgondolásra, hogy őrült vagyok, igazán nem értettem.
  – Van egy remek ismerősöm a Mungóban. Mr. Kirkwood remek pszicho-medimágus…Csak hivatkozzanak rám. - mondta segítségnyújtóan, talán egy kicsit lassabban a normális beszéd tempónál. Én kedvesen elvettem a papírt, hadd érezze úgy, hogy jót tett velünk, aztán figyeltem, ahogy elmegy mellettünk.
Nagyjából inkább menekült. Valószínűleg kínosan érezte magát két ilyen kiváló, fiatal boszorkány társaságában. Ahogy figyeltem, ahogy elsétál - vagy inkább elinal -, Sophie-ra pillantottam, és elvigyorodtam.
-Azt hitte, őrültek vagyunk. - nem bírtam tovább, kitört belőlem a nevetés. - Szerintem inkább ő a bolond.
Reméltem, hogy Sophie is csatlakozik, és egy kicsit jobb kedvre derül, és őt sem zavarja, hogy totálisan agyalágyultnak gondolt minket Mr. Főauror. Aztán úgy csináltam, mint aki aggódik, és Sophie-ra néztem:
-De ugye tényleg, te is láttad a doxikat? - kérdeztem, de aztán nem bírtam tovább, tovább nevettem, arcomat a kezembe temetve.
-Ez egy nagyon furcsa jelenet volt. Mr. Macmillan hétfőn ezt fogja mesélni a hivatalban.
Közben elindultunk, vissza a vásárba, és tovább nézegettük a portékákat.
-Vegyünk valami emléket. - néztem Sophie-ra. - Mit szeretnél? Egy színváltós műpálcát? Vagy illatos pergameneket?
A választék rendkívül bőséges volt. Nehéz volt választani. Végül én inkább egy varázs-növény választottam, amit egy pálcaintéssel meg lehetett tanítani arra, hogy bizonyos időben, énekelve keltsen fel.
A nap hátralevő részében nagyon jól éreztük magunkat Sophie-val. Kipróbáltuk a jeges vajsört, ettünk málnás pitét, és végül kimerülten, de kicsit felszabadultan indultunk haza.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!