Côte d’Azur

A francia Riviéra, másnéven Azúr-part (Côte d’Azur) a Földközi-tenger partvidékének Marseille-től Mentonig terjedő szakasza. Nevét bizonyára a csodás, azúrkék vízről kapta, mely gyönyörű kontrasztot mutat a szinte hófehér tengerparttal. Nem csak strandolni vágyóknak, hanem a naplementében gyönyörködőknek is valódi paradicsom az országnak ezen szakasza.

☀️Tengerparty ☀️
2003. 07.25.

     


Un jour le bonheur vous sourit

Sokszor képzeltem el magam itt, a francia riviérán. Tulajdonképp láttam is magamat itt. Volt egy kép a portfóliómban róla, ahogy a csodás, szikrázókék víz előtt állok a hófehér selyemhomokon, és mosolygok. Tökéletes mosoly volt, mindenki elhihette, hogy ott vagyok, ebben a földi paradicsomban, és a sós tengerillatú szél borzolja a hajam, a felettem hétágra sugárzó nap barnított le olyan csodásan, hogy az úszástól vagyok olyan fitt és friss… Pedig az a kép egy stúdióban készült. Rikítózöld háttér előtt. Reflektorok égettek, egy tonna bronzszínű vakolat volt rajtam, a képembe fújt egy borzasztó büdös szélgép. Víz csak anyám ásványvizes palackjában volt, amiből kortyolgatott néha. De azért én elképzeltem, hogy mégis ott vagyok, a tengerparton. És most tényleg.
Hogy olyan volt-e, amilyennek elképzeltem? Nem. Még sokkal jobb. Sokkal élőbb. Amíg itt voltunk, megtanultam, hogy a Nap itt tényleg mindig gyönyörűen süt, de ereje is van, és ha nem vigyázok, bizony lesüti a csinos pofikám. Hogy a szél, ha viszi a homokot csikisen csípi a lábam szárát. Hogy a sós víz bizony tudja csípni az ember szemét, és hogy fura íze van, nem olyan, mint otthon a tengerillatú fürdősós kádvíznek. Hogy a nagyobb hullámok bizony pofára borítanak, és nagyon nehéz köztük kecsesen és nőiesen megállni a lábamon a magam harminc kilójával. Ja! És a legfehérebb itt nem a homok vagy a tenger tajtéka, hanem Elliot mostanában sokat kilátszó felsőteste. De így életszerű. Még azt is imádom, hogy a víz illatát alig érzem, mert vagy Aiden füstszaga, vagy Rosemary babaillata nyomja el.
Imádom ezt a kis nőpalántát, de az, hogy a babáknak jó illata van… Ha jókor, jó helyen szagolod meg őket, biztos. Most talán egy jó idő volt ez. Békésen nézelődött hason fekve mellettem az óriási, szivárványos napernyő szivárványos árnyékában, a puha törülközők tetején, én meg ráterítettem a Chanel kendőm a hátára, mert rá még az árnyékban is vigyázni kell, még a naptól is óvni. Ja, és mert nagyon jól állt neki ez a halvány púderrózsaszín.
Elliot elvolt valahol, talán nasiért, vagy fürdeni ment, hirtelen nem is emlékszem. Annyira belemerültem a fogadott kishúgommal való babázásba. Amikor nyűglődött már hason, átfordítottam a hátára szép óvatosan, bekapcsoltam a rádiómat, amit Elliot nagy nyűgve megengedett, hogy elhozzak. A fülesem is itt volt hozzá, de máma alig voltak a parton, szóval hallgathattuk akár hangosan is, és a kicsi, ahogy észrevettem, szintén szerette a zenét. Szép francia dallamok szóltak most épp, elég megnyugtatónak tűnt. Közben az újságomat mutogattam Rosie babának, hogy biztos lefoglaljam.
- Látod, csajszikám, ez itt egy gyönyörű Jimmy Cho szandál a modell nénin. Az ilyeneket SOHA nem vesszük fel zoknikával. Bizony soha! Kivéve, ha az egy Gucci féle csipkezokni, mint ott azon a másik nénin… Óh, nézd, ha majd nagy leszel, ez a rúzs nagyon jól fog állni, szerintem pont a színed lesz.
Igazából persze tudtam, hogy nem ért meg, de azért elszórakoztattam, és közben énis az újságot nézegettem. Annyira belemerültünk ebbe, hogy tényleg fel sem tűnt, milyen néptelen is máma  a part. A helyiek biztos tudták, amit mi nem, hogy ez a mai nap tartogathat természeti meglepetéseket…
A szél hirtelen támadt fel, és egy lendületből leborította a napernyőt a fejünk fölül, majd vinni kezdte a víz felé. Én megrémültem, és reflexből Rosemary felé ugrottam, hogy felvegyem, és magamhoz vonjam.
- Elliot, segíts!!!
A szám telement homokkal, úgyhogy csak egyet kiáltottam. Igazából azt az egyet is főleg azért, mert nem tudom… Már ösztönös, hogy utánuk kiabálok, ha bármi nyűgöm van. Fura ez, jó is, mert mindig jönnek, és segítenek, de azért nekem még fura is…  És mi van, ha most nem hallja? Vagy bosszús lesz, mert itt lúzerkedem? Talán meg kéne oldanom egyedül?
A szemem meg csupa homok lett. Azt se láttam, merre van Elliot, vagy érkezik-e egyáltalán, de nagyon reméltem, mert Rosie sírni kezdett. Ahh, még ez is, nem szereti mostanság, ha felveszem. Nem értem, miért. A kis hálátlan. Pedig úgy szeretnék jó nővére lenni…

◂tengerparty▸

2003. július 25.

◃l u l u m▹

i just need you and some sweets

style: swimwear ║ zene: devil at your door

Ez a tengerpartozás nem volt nekem való. Vagy kiszáradtam és az ájulás határán álltam, vagy azon kaptam magam, hogy a testemet borító sebhelyeket próbáltam a tenyeremmel takargatni – csakhogy nem volt elég kezem hozzá, hogy mindent elfedjem. Ezért sokszor csak zavartan ücsörögtem a napágyon, miközben Aiden félpercenként hordta a limonádét magának és a gyerekeknek.
– Hozok csoki fagyit… – dünnyögtem oda Aidennek, miközben Lulu tökéletesen elvolt a kishúgával. Rosie meg egyenesen oda volt az új társaságért. Tetszett neki, hogy a nyárral egy tesót is kapott, aki visszatért végre közénk a Roxfortban, én pedig olyan hálás voltam minden együtt töltött pillanatért. Még mindig nem gondoltam, hogy Lulu az én lányom lenne, mégis úgy tekintetem rá. Biológiai szempontból egyenesen képtelenségnek tűnt a dolog.
Nagy nehezen belebújtam a Gucci papucsomba, hogy aztán elvánszorogjak a legközelebbi standokig. Volt fagyis, meg egy bár, meg valami más, amit nem néztem meg magamnak, de nem is érdekelt. Nagyjából az alkohol és az édesség tartotta bennem a lelket ebben az elviselhetetlen forróságban.
– Egy olyan csokis csavartat, de gyorsan… tölcsér nélkül… – Dőltem a pultra, mintha mindjárt elájulnék. Közben az Aidentől kapott pénzt odadugtam a nő arca alá. Nem érdekelt a visszajáró, csak gyorsan enni akartam valami hideget, mielőtt hőgutát kapok.
Hamarosan rózsaszín papírpohárban kaptam meg a hideg édességet. Persze sosem szerettem a fagyit, mert ha túl nagy mennyiségben ettem, megfájdult a torkom és olyan hangom volt, mint a sátánnak magának. Eleve nemvolt túlzottan démoni mélységű a hangom, de rekedten az egész más volt. Mivel ez volt a harmadik fagyim erre a napra, persze éreztem, hogy nehezebben jönnek már a torkomon a szavak és éreztem, hogy ez lesz a kegyelemdöfés. De nem számított, megérdemeltem, hogy ne ájuljak el, ráadásul addig sem foglalkoztam azzal, hogy egy szál gatyában vagyok egy halom ember előtt.
– Merszííí… – Dünnyögtem az eladónak, majd megindultam vissza a helyünkre, ahol Aiden, a fején egy könyvvel sikeresen bealudt. Szerencsére Lulu tökéletesen vigyázott a húgára… bár nem láttam mit csinálnak. A szél hirtelen feltámadt, egy halom homokot és port fújt a szemembe. Annyira fájt és könnyezni kezdett, hogy még a fagyimat is elejtettem és mindkét kezemmel dörzsölni kezdtem az arcomat – na nem, mintha ettől kevésbé lett volna kellemetlen az egész.
– Elliot, segíts!!!
Lulu hangja kétségbeesett lett, engem meg fejbe talált valami. Megpróbáltam kinyitni a szememet, akkor állapítottam meg, hogy bizonyára a saját napernyőnk volt, amit a szél őrülten vitt a víz felé. Reflexből a napágy melletti táskára vetettem magam, kihúztam a pálcámat és védőburkot varázsoltam magunk köré. A muglik úgysem látták a homokvihartól, így viszont én, Lulu és Rosie, na meg az alvó Aiden is le volt védve.
– Minden oké, csajok? – kérdeztem még mindig vörös, könnyes szemekkel. – A francba… a fagyim… – állapítottam meg, miközben Rosie is bömbölni kezdett. – Tartsd stabilan és finoman ringasd. – Mondtam Lulunak, miközben még mindig a varázslatot próbáltam tartani. Reméltem, hogy az orkán hamarosan csendesedig.

☀️Tengerparty ☀️
2003.07.25.

   


Un jour le bonheur vous sourit

– Minden oké, csajok?
Hiába aggódtam, mint mindig, most is megjelent, mint mindig. Hiába volt káosz, ő megoldotta egy varázsütésre, mint mindig. Persze, azt nem hagyhattam, hogy cikis legyen, szóval szemtelenül nagyoskodva válaszoltam.
- Persze, tök oké… Miért ne lenne? Veled?
Próbáltam laza hangsúllyal, de eredményesen túlharsogni a kis Rosie-t, akiből a teljesítménye alapján bizonyosan igen kiváló metálénekes lesz, ha majd megnő. Egyébként Elliot pont úgy nézett ki, mint aki mindjárt beájul a fagyija tönkretételétől, és nem csak a lelki tényezők miatt.
– A francba… a fagyim…
- Hát ja, jól megsóztad…
A sajnálkozásom mellett Rosie méltó egyszemélyes síratókórusa volt a nasinak, én meg azt se tudtam, mit csináljak vele.
– Tartsd stabilan és finoman ringasd.
- Azt csinálom, de nem használ.
Csak bosszankodtam, és remélem, nem látszott ki alóla, mennyire megvisel ez. Eddig a nyaralásig nem volt gond, de mióta voltunk abban a parfümeriában, és ott… Szóval lehet, hogy ott valahogy becsúszott a pelusába egy epres parfümösüveg, amit ajándékba szántam valakinek. Azóta nem kedvel a kezemben lenni. Vajon ennyi idősen már tud azért neheztelni rám, mert bűnrészessé tettem?
- Szerintem haragszik rám… valamiért. És még a napernyő is...!
Inkább a szivárványos, kerek tárgy után pislogtam útálkozva, amiért az itt merészelt inket hagyni, és más vizekre evezni szó szerint. A szél egészen besodorta a vízbe, és bár az elállt, a hullámok tovább sodorták, aztán szépen elnyelték. De legalább már nem tombolt körülöttünk homokvihar, így Elliot már nem kellett, hogy fenntartsa a varázst.
- Szerintem Téged akar - állapítottam meg, és azon gondolkodtam, vajon hogyan adjam úgy oda Elliotnak, hogy ő meg közben ne akarjon elájulni. Ráfért volna valami. Most meg a rózsaszín poharat méregettem, merg a barna trutymót benne, amit félig me is temetett már a homok.
- Hozok neked egy másik fagyit, jó? - ajánlottam, és talpra keveredtem a kicsivel.

◂tengerparty▸

2003. július 25.

◃l u l u m▹

i just need you and some sweets

style: swimwear ║ zene: devil at your door

Ki gondolta volna, hogy egy tengerparton, családozás közben is történhet akció? Mármint annyit hittem volna legfeljebb, hogy szarrá unom magam az egyik napágyon vagy hőgutát kapok, miközbne Lulu és Rosie élvezi a homokos partot. Aiden meg valami könyvvel a fején alszik, mintha nem is tartozna közénk. Láthatóan a mágikus védelem ehhez még hozzá is segítette az én drága Mr. Fraseremet.
– Persze, tök oké… Miért ne lenne? Veled? – kérdezte Lulu, miközben Rosie szószerint vörösre ordította a fejét a karjaiban. Persze, nem sok esélyem volt kézbe venni, mert túl nagy erőkifejtést vett igénybe, hogy fenntartsam a varázslatot. Könyörgöm, félmeztelen voltam egy tűzforró helyen. Az csoda volt, hogy tudtam még járni és beszélni. Régen az ilyen helyeken mindig elájultam, mert nem ittam eleget… most is persze elejtettem a hűsítésre szolgáló fagyimat, ami elég szomorú volt.
Próbáltam Lulunak tippeket adni, hogy miképpen kezelje Rosie-t. Általában, ha valaki nem tartotta a neki megfelelő stabilsággal, azonnal bömbölni kezdett.
– Azt csinálom, de nem használ. – Bosszankodott a nagylány. Reméltem, hogy ettől nem érezte magát rossz nővérnek. A kisbabák már csak ilyenek. Forestnél például KisNat állandóan üvöltött a karjaimba eleinte, majd hirtelen rájött, hogy én vagyok a családban az „anyuka” és onnantól kezdve elválaszthatatlanok lettünk.
– Nyugi Rosie, itt van apu. – Magyaráztam a kicsinek, még mindig erősen tartva a pálcámat a magasba. A sok mugli ebben a hatalmas homokviharban nem láthatta meg, hogy varázsolok, így nem ront rám a Ministère des Affaires Magiques. Az lenne még szép, ha franciákkal kéne veszekednem azzal a maximális nyeltudással, hogy bon jour és je suis Elliot.
– Szerintem haragszik rám… valamiért. És még a napernyő is...! – magyarázta kétségbeesve Lulu, mintha azon az egy napernyőn múlna minden. Mi nem vagyunk muglik, ha kell a hűtőtáskából is olyan ernyőt csinálok neki, amint finom, jeges kólák lógnak. Ez nem jelentett gondot, az átváltoztatásban közepesen jó voltam.
– Semmi baj – próbáltam megnyugtatni, de ebben az apás dologban sosem voltam kifejezetten jó. Sosem tudtam, mit kell mondani, hogy valakit megnyugtassak, a hisztit viszont képtelen voltam szigor nélkül viselni. Az aranyközép út sosem ment igazán, már Adával sem. A kislányok mindig ellágyították a szívemet.
A szél szerencsére csendesedni kezdett. A homok elült, én pedig leengedtem a pálcát tartó kezemet. Éppen csak annyira böktem meg, hogy mások ne lássák, így egy néma invitoval magunkhoz hívtam a napernyőt. Kívülről legfeljebb úgy tűnt, mintha a szél repítené ide-oda. Aztán megállapodott nálunk, így amikor megszárítottam végére, akkor megfogtam és beledöftem a homokba, ahonnan korábban kihúzták. Rosie perszem ég eközben is üvöltött.
– Szerintem Téged akar – állapított meg Lulu, én pedig szépen felegyenesedtem és próbáltam nem megszédülni a melegtől. – Hozok neked egy másik fagyit, jó? – Állt fel, én pedig kinyújtottam a kezemet, hogy megfogja Rosie-t.
– Itt az any… mármint az apuci. – Pirultam el kissé, ahogy az apróság a kezembe került és magamhoz öleltem. Jó forró volt a kis teste és nem esett túl jól. – Nem kell fagyi. – Ültem le a törölközőre mellé és úgy fektettem el a karomban Rosie-t. Egészen megnyugodott. Inkább csak kimerültnek és morcosnak tűnt, de úgy tűnt, boldoggá teszi, hogy rámarkolhat a kisujjamra.
– Szóval, miért is haragudna rád Rosie? – pillantottam a nagylányra.

☀️Tengerparty ☀️
2003.07.25.

   


Un jour le bonheur vous sourit

Elliot megjelent, és minden elcsitult. Ez a varázslás már majdnem csalás. Mármint, így könnyű. Persze, ahogy láttam, hogy egy varázsütésre eltereli a szelet meg a homokot, helyrehozza a napernyőt, meg a többi, már rájöttem, hogy nem kellett volna annyira kiakadnom. De hát még mindig nem gondolok az ilyesmire automatikusan, nem beszélve róla, hogy én még nem is varázsolhatok az iskolán kívül. Hű, tényleg, egyszer majd lesz olyan, hogy igen. Akkor és azt varázsolhatok majd, amit csak akarok. De jó lesz… De most még marad az, hogy Aidenre meg Eliotra vagyok kénytelen bízni magam.
– Nem kell fagyi.
- Oké.
Jó volt végre halkan beszélni, és hallgatni a csendet. A hullámok zaja meg a szél megszelídült zúgása már majdnem semmiségnek tűnt az iménti hangzavarhoz képest. Odaültem szorosan Elliot mellé, és úgy figyeltem én is a kis Rosie-t. Pedig tudom, hogy jóban vagyunk, soszor mosolyog Rám, de ha felveszem…
– Szóval, miért is haragudna rád Rosie?
Találkozott a tekintetünk. Olyan hasonló a szemünk… Nem mondanám, hogy tükörképbe néztem, de valami olyasmi. Hogy füllentsek így bármit?
- Hát… Lehet, hogy belekevertem valamibe.
Huncut mosolyt villantottam Elliotra, de a szememen azért biztos látszott, hogy kínlódom. El is mondanám neki, de közben legszívesebben én is elfelejteném, ami történt. Akkor jól esett, de már ott is tudtam, hogy nem kéne. Azóta meg már nem is értem, miért tettem.
- Azóta van ez, hogy voltunk abban a puccos parfümériában. Belerejtettem a pelusába egy üveget. Bűnrészessé tettem.
Zavaromban röviden nevetgéltem a képtelenségen, mert hát Rosie ezt hogyan is foghatná fel ennyi idősen. De inkább lesütöttem kicsit a szemem, pihentettem a homokon, és az ujjammal fura vonalakat firkáltam oda a törülköző mellé Találtam egy kicsi, tornyos csigát, és azt kezdtem forgatni a tenyeremben. Szégyenkezni olyan cikis. De azért felsandítottam Elliotra, kicsit aggódva, mit fog erre mondani.
- Tudom, hogy nem kellett volna. Vettetek is nekem egy parfümöt. Azóta olyan jó az illatom. De ezt a másikat… Ezt én akartam adni valakinek, de ha ti fizettek érte, úgy nem is tőlem van. Szóval…
Az ujjaimat a csigaházra zártam, és most már nem csak sandítottam a másikra, hanem egészen őt figyeltem. Lehet, hogy nem kellett volna mondanom semmit. Most aztán feltűnés nélkül nyelhetem vissza a szívemet, ami felmászot dobogni a torkomba.

◂tengerparty▸

2003. július 25.

◃l u l u m▹

i just need you and some sweets

style: swimwear ║ zene: devil at your door

A napernyő helyreállt, megint kellemes árnyékot vetve Aiden könyv alatt hortyogó képére és persze Rosie és Lulu érzékeny bőrére. Túl meleg és égető volt a nap fénye ahhoz, hogy ne óvja meg őket. Na meg, ez egy apa feladata, nem igaz? Furcsa érzés volt ezen gondolkodni… sosem voltam igazán jó apa, vagy egyáltalán apa, leszámítva, hogy volt aki így szólítson.
Finoman öleltem magamhoz Rosie elégedetlen, mint kis testét. Természetesen azonnal elhallgatott, csak némi hüppögés maradt még kellett egy fél pillanat, hogy teljesen megnyugodjon. Imádtam érezni a kis szívverését, a teste melegét. Valahogy ilyenkor mindig minden olyan mocskosul tökéletes volt, hogy alig mertem elhinni, hogy velem történik.
– Hát… Lehet, hogy belekevertem valamibe. – Kezdte Lulu, ahogy találkozott a tekintetünk a kérdésem nyomán. Persze az, hogy vallomást tesz, még mindig kellemesebb volt, minthogy felhozza, majdnem „anyucinak” hívtam magam, mikor a kezembe vettem Rosie-t. Nos. Voltak beteg dolgok az én múltamban is, amiről sem Lulu, sem Aiden nem tudott semmit.
– Azóta van ez, hogy voltunk abban a puccos parfümériában. Belerejtettem a pelusába egy üveget. Bűnrészessé tettem. – Folytatta röviden nevetgélve. Annyira kislány volt, amennyire csak lehetett… de a tettén nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magam. Aztán jött az a szemlesütés, mintha a világ legnagyobb bűnét követte el. Hát hányszor loptam én meg kölyökként a helyi kisboltost, sőt az úgynevezett barátaimat is. Kegyetlen voltam, imádtam bántani őket azzal, hogy elvettem a dolgaikat, majd nem adtam vissza.
– Értem… – bólintottam és próbáltam nem röhögni. Aztán figyeltem, ahogy bűnösen piszkálja a homokból előhúzott kis csigaházat. Volt valami vicces abban, ahogy próbálta adni az ártatlant, de tudtam… ha bármi köze is van hozzám, akkor élvezettel tölti el, hogy megszerezheti magának, ami csak tetszik és ha szereti is csinálni, nos akkor miért is állnék az útjába. Én vagyok az, aki legkevésbé köthet bele egy ilyen tettbe és amúgy sem vagyok egy szigorú szülő, amíg nem az otthonunkat barmolja szét.
– Tudom, hogy nem kellett volna. Vettetek is nekem egy parfümöt. Azóta olyan jó az illatom. De ezt a másikat… Ezt én akartam adni valakinek, de ha ti fizettek érte, úgy nem is tőlem van. Szóval…– magyarázott tovább. Persze, persze, minden meg lehet magyarázni, de továbbra sem értettem, hogy ezt miért veszi akkora bűnnek. Rendben, nem tudja, hogy Aidennel nem csak egy bolt tulajdonosai vagyunk, nem csak „beszerzünk.” De mégis hogy mondja meg az ember a gyerekének, hogy apád a világ legjobb tolvaja, a másik meg az alvilág ura próbál éppen lenni?
– Lulu. – Nevettem el magam és csak megráztam a fejemet. – Nem fogok prédikálni, de erősen kétlem, hogy Rosie ezért haragudna rád. Bár a pelenka helyett inkább a babakocsi aljába rejtsd akkor már. Tudod, ott kevésbé van esély, hogy lekakilják.
Rosie persze közben el is pilledt a karjaimban és többé nem is hallotta a beszélgetést, a tenger hullámainak parthoz csapódó zaját.
– Mégis kinek akarsz ilyen drága dolgot adni?

☀️Tengerparty ☀️
2003.07.25.

   


Un jour le bonheur vous sourit

– Értem…
Ajaj… Most jön majd a hegyibeszéd! Azért hallottam már párszor, jó, nem Mayától, de mittudomén, osztálykirándulásokon a tanártól, meg amikor gyereksintérrel mentem valahova. ”Lola, lopni rossz dolog, az nem a Tiéd, azonnal vissza kell vinni, blablabla…”
– Lulu.
Már előre durcás képpel készültem, amibe próbáltam egy kis bűntudatot beleerőltetni. Egyébként színésznek se lenék utolsó, ha nem modellkednék, biztosan az lennék. Vagy tolvaj. Szerintem az a parfüm legalább egy havi átlagkeresetébe kerül egy átlagos dolgozó embernek. És hát ki akar egy hónapot dolgozni, ha két perc alatt hozzájuthat bármihez, amit akar? Bár, ha ez egy családtag szeretetébe kerül…
De ahelyett, hogy Elliot is Rosemary pártjára állt volna, elkezdett nevetni. A képem gyorsan átment védekezőn morcosból meglepetté, és azon gondolkodtam, minek rázza úgy a fejét.
– Nem fogok prédikálni, de erősen kétlem, hogy Rosie ezért haragudna rád. Bár a pelenka helyett inkább a babakocsi aljába rejtsd akkor már. Tudod, ott kevésbé van esély, hogy lekakilják.
- Fúj!
Kényeskedve nevettem fel, de azért Elliotra vigyorogtam. Elöntött a hála megint, hogy ő nem egy tucatfelnőtt, aki ugyanazt szajkózza, mint a többi.
- Köszönöm a tippet, majd igyekszem. Csak gondoltam, oda ki nézne be? Vagy… Ki szagolna oda?
Figyeltem, ahogy Rosie megnyugszik és elszundít.
– Mégis kinek akarsz ilyen drága dolgot adni?
- Csak egy barátnőmnek…
Na azért inkább nem vallottam be, hog Sophie-nak, még csak az hiányzik, hogy még valaki megharagudjon rám bűnrészessé tételért.
- Meg Nektek is. Meg akárkinek. Lehet, hogy jobban keresnék tolvajként, mint modellként. Meg az utóbbit csak addig csinálhatom, míg meg nem jelennek az első ráncok - sóhajtottam nagy komolyan. Jó, addig még biztosan van mondjuk olyan tíz-tizenöt szép évem, de aztán ki tudja? Hacsak nem Elliot szerencsés génjeit örököltem, akkor gondolnom kell a jövőmre. Bár, ahogy itt ültünk a tengerparton, Aiden az arckönyve alatt hortyogott, Elliot meg lopási tippeket adott, enyhült az aggodalmam. Majd csak lesz valahogy. És ki tudja, ha visszamegyek a Roxfortba, lehet, hogy lesz ott mondjuk egy sex repüléstantanár, aki rávesz, hogy seprűre üljek, és a jövőm kviddicssztárként folytatódik. Ben bácsinak végülis bejött…
- Elmegyek fürdeni, jó?
Kérdeztem, amikor már befejeztük a beszélgetést, aztán hacsak nem adódott valami akadálya, ellejtettem a hullámok felé.

◂tengerparty▸

2003. július 25.

◃l u l u m▹

i just need you and some sweets

style: swimwear ║ zene: devil at your door

- Csak egy barátnőmnek…
Talán még is a lányod, O'Mara... Csendült fel a hang, ahogy Lulu történetét hallgattam a parfümlopásról. Én is ilyen voltam. Megszereztem, mindent, amit csak akartam, játékok, ékszerek, édességek, nem volt előttem akadály. Az indíttatás persze mégis más volt, mint nála. Én önző voltam, mindent magamnak akartam... mert mégis miért lopkodtam volna másért.
- Meg Nektek is. Meg akárkinek. Lehet, hogy jobban keresnék tolvajként, mint modellként. Meg az utóbbit csak addig csinálhatom, míg meg nem jelennek az első ráncok - magyarázta tovább. Én pedig pont ezt nem szerettem volna hallani. Furcsa, keserű érzés ült meg az ajkaim között, mintha valami keserű mérget ittam volna meg... saját magamat láttam benne, pontosan azt, amit minden gyerekemnél el akartam kerülni. Nem akartam lopni látni, mert éhezést és nélkülözést is szülhet. Egyáltalán nem volt biztos vagy jó bevételi forrás, de nem voltam benne biztos, hogy Lulut meg tudnám győzni ennek az ellenkezőjéről. Makacs volt, mint én.
- Inkább modellkedj. - Közöltem egyszerűen. Reméltem, hogy ezzel egyértelműen jeleztem, nem akarom, hogy ezt az életet válassza. Bár nem avattam bele a dolgaimba, de talán sejthette, hogy a házasságaim előtt szinte semmim sem volt.
- Aztán menj hozzá egy gazdag pasashoz, aki eltart. - Nevettem fel és kicsit megemeltem Rosie-t a karomban, hogy közelebb ölelhessem magamhoz. Finoman cirógattam a hátát, miközben odasandítottam a hortyogó Aiden felé.
- Elmegyek fürdeni, jó? - kérdezte aztán Lulu, lezártnak tekintve a témát. Nem volt az, de nem egy nyaralás közepén akartam atyai jótanácsokkal. Most pihentünk, jól éreztük magunkat együtt családilag... és ez volt a leggyönyörűbb nyár az életemben. Foresttel is sokszor nyaraltunk, de valahogy ott mindig minden félre ment, megrontotta a féltékenység, vagy egy keményebb vita arról, hogy miért nem eszek, miért nem vagyok ilyen meg olyan.
- Siess, nehogy kiszáradjon a tenger - kacsintottam rá, aztán ledőltem Rosie-val a mellkasomon a másik, üres napágyra. Finoman magunkra húztam egy törölközőt takaróként a homok elől, ami még fel-felszállt az enyhe széltől, ami az apróbb vihar maradt. Távolról figyeltem Lulut is, az éppen csak felkapott napszemüveg takarásából, ahogy élvezi a vizet. Ebben legalább nem rám hasonlított, én ugyanis gyűlöltem a vizet, a sóst pedig pláne, ahogy kiszárított a bőrömet.
Aiden felhorkant még egyszer, amire csak magamban elmosolyodtam. Aztán némán élveztem tovább ezt a kellemes, tengerillatú családi pihenőt.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT! 
A helyszín szabad.