akiket valaha...

kínos és nem kínos szerelmi vallomások
papírformában

Azt mondják, a szerelem egyszerre kín és valami csodálatos érzés. Amikor az ember csak mosolyogni tud, és semmi sem érdekli. Igazából én ahogy rád gondolok, csak mosolyogni tudok. És mindig rád gondolok, szóval mindig mosolygok. Tudod, azt hiszem csodát is tettél velem. Sosem voltam még ennyire vidám, mert hát csak új nem lehettem nő létemre ilyen szertelen. De te ajándékot adtál nekem. Ezért hálás leszek neked, amíg csak élek.
Tudod, amikor beszéltél a konferencián csak téged néztelek. A fürtjeidet, ahogy a szemed elé lógtak, és te mindig beletúrtál a hajadba, hogy megigazítsd. Aztán azok a mozdulatok, ahogy sétálgattál, ahogy beleélted magad szenvedéllyel a kutatásodba. Lenyűgöztél. És a közeledben akartam lenni. Minél közelebb, hogy érezzem az illatod, és a vállunk összeérjen, ahogy kutatunk.
Szerettem veled lenni, minden pillanatban csak azt éreztem még jobban beléd esek, és hogy ez a pillanat akár örökké is tarthat. De az örökké... mulandó. Mint a vágott virágok, amik a legszebb pompájukban kerülnek csokorként az asztalra... olyan keservesen pusztulnak el, mint a legtöbb  örökké, amiben hiszünk.
Neked írom a levelet, William Macmillan, és te vagy az aki elvette tőlem mindenem. A csókom. A testem. És az első örökkkémet. Gyűlöllek és szeretlek még most is egyszerre. Még néha azt gondolom, elmegyek, és megkereslek. Hogy még egyszer lássalak. De büszke nő vagyok. Tizenöt éves létemre is.
A szívembe maradtál. És az idő eldönti, hogy melyik részébe is fogsz kerülni.

Láttalak a parkban, és egy pillanatra eszembe jutott, hogy nem kellett volna odamennem hozzád. Olyan jó vágású férfi voltál, egy régi könyvet olvastál, miközben unottan lógattad az ujjaid között a cigarettát. Eszembe jutott, hogy nem kéne. Talán családod is lehet, vagy feleséged. Mégis képtelen voltam csak úgy elsétálni melletted. Muszáj volt a padra ülnöm, ahol te is voltál.
Szerettem az illatod, olyan nyugatiasan kellemes volt és elvegyült azzal a keserű füsttel. Aztán mégis megszólaltam. Nem bírtam ki. Azt akartam, hogy rám néz, egy pillanatra is, de engem nézz, ne a könyvet és lássam a szemed. Szép kék szemed volt, olyan kék, mint az óceán. Utána többször mentem a parkba és te mindig ugyan ott ültél. Olyan érzésem volt, mintha várnál rám, mintha én egy kis fűszer lettem volna az unalmas hétközepok között.
Láttam a gyűrűt az ujjadon. Nem kellett volna elmondanom. De azt hittem, talán te is éreztél valamit, azokon a reggeleken, a köd borította parkban.
Családod van, sietned kell.
Azóta nem láttalak a parkban.

Amikor először beléptem abba az étterembe, rögtön észrevettelek. Méltóságtelesen ültél a székben, az ujjaid között szivar volt. A hajad lassan kezdett őszbe fordulni, de valahogy nem látszódott, hogy az arcodon mégis hány éves voltál. Lehunyt szemmel hátradöntötted a fejedet, én pedig nem tudtam levenni rólad a tekintetemet. Olyan kölönleges férfiasság lengett be téged, és nem csak én néztelek meg, hanem a többi nő is. Férjezett, vagy öregasszony. Karizmád volt, és én akartalak. Ahogy megérezted, hogy téged nézlek, kinyitottad a szemedet, és a szürke tekinteted az enyémbe fúrtad.
Persze, ez csak egy hosszú, nagyon hosszú szemezés volt, miközben én tényleg oda akartam menni hozzád, de akkor... Akkor melléd érkezett a kislányod, és én nekem nem maradt más, csak egy újabb szerelem újabb törött illúziója.

Nehéz megmondani, hogy mikor történt. Igazából folyton ugyan abban a boltban vettünk magunknak innivalót, éjfél után. Én csak ott akartam összeszedni magam, hogy ha Armin meglát egy buli után ne aggódjon olyan nagyon. Én néztem a hátadat, a széles erős hátadat, és az ajkaidból kígyózó cigaretta füstöt. Még édességeket venni is elfelejtettem.
Az arcodat láttam az üvegen visszatükröződni, és annyira szexi volt az őszes borostával, és a hajad oldalán is volt egy két elszánt őszes hajszál. Aztán persze nem tudtam megállni, hogy ne menjek oda hozzád. Aztán nem tudtam megállni, hogy ne csókoljalak meg. Egyszer. Kétszer. Te se tudtad megállni. Mégsem jutottunk csókoknál tovább. Nem is tudom miért. Pedig szerettem volna. Pedig még csak nem is ismertük egymást. Semmit sem beszélgettünk, mégis, amit együtt töltöttünk nem voltunk egymásnak idegenek.
De egy nap, már nem jöttél többet a boltba. És eltűntél, mint a kámfor, keserű felleget hagyva magad után. Pedig akkor veled nem voltam olyan magányos. Olyan biztos pont lettél azokban a napokban az esték után az életemben, hogy szinte biztonságban éreztem magam veled. Azt hiszem, szerettelek. Tudod miért?
Mert néha... ha arra tévedek... egy kicsit még mindig téged kereslek. Ahogy ott állsz nekem háttal állva, visszatükröződve az üvegen. És a tekinteted az enyémbe olvad.

Láttalak a tengerparton, és egy szörfdeszkán hasaltál, miközben ringattak a hullámok. Egyre csak néztelek, és azon vettem magam észre, hogy csak miattad mentem oda, és csak téged akartalak bámulni. Mindig ugyan akkor mentél oda, én pedig eldöntöttem, hogy hozzád fogok szólni. Láttam, hogy megakadt a tekinteted rajtam, és tetszettem. Nálad férfiasabb negyvenes pasit se láttam még, gondoltam akkor, és még csak meg sem látszott rajtad a kor, maximum néhány tincseden.
Egyre többet beszélgettünk, és aztán meghívtál fagyizni. Meg megint. És megint. Éreztem a szikrát benned, és tudtam, hogy tetszettem neked. Mégis, amikor meg akartalak csókolni, elfordítottad a fejed. Azt mondtad túl fiatal vagyok. Azt mondtam épp elég idős. Azt mondtad félsz. Azt mondtam nem félek. Végül megcsókoltál. És azt hiszem tőled kaptam életem legszomorúbb sós vizes csókját. Keserédes volt, mint a szerelem, amit eddig sosem kaphattam meg. Aztán felálltál. Azt mondtad sajnálod. És hogy nem akarsz beszennyezni. Azt akartam mondani, hogy engem már nem lehet. De nem tudtam megszólalni.
Másnap is eljöttem a tengerpartra.
De te nem voltál ott.

Kedves Mr. Pye! Életem legkínosabb pillanatait köszönhetem neked. Komolyan, sose keveredtem még ilyen kellemetlen helyzetbe, és a viselkedésemért is elnézést kérek. Bár kétlem, hogy valaha is elküldöm ezt a levelet. Csak kiírom magamból, és akkor hátha eltűnik...
Szóval, amikor a bátyám és a férje bevittek a Mungóba, mert megharapott egy doxi és allergiás tüneteim lettek tőle, nem hittem volna, hogy ilyen szexi medimágus ott az osztályvezető. Iagzából talán életemben senki nem volt velem olyan kedves, mint te.... Persze a családomon és Lolán kívül... annak elelnére, hogy nyilván minden medimágusnak kedves kell lennie. Szóval valahogy ez olyan jól esett, és nem is tudom csak bámultalak, ahogy elláttad a harapást, meg minden, és egyszerűen csak közelhajoltál. Gonodlom megnézted az arcom, rendben vagyok-e, de én azt hiszem félre értettem és megcsókoltalak.
Igen. Aztán... aztán persze elhúzódtál, és a helyzet még annál is bizarrabb lett, mint ami eddig volt, szóval... Oké, tök aranyosan viselkedtél, habár azt hiszem nagyon kellemetlenül érezted magad, én meg nem is tudom... kiabálni kezdtem, hogy senki se képes szeretni. Azt hiszem pár pillanat volt az egész, de köszönöm, hogy nem hívtad rám a pszicho-medimágusokat, és hagytál megnyugodni.
Remélem, ha egyszer a Mungóban találkozunk akkor nem fogok elsüllyedni a szégyentől.

Ha visszagondolok arra, hogy miért is kerestelek fel azon a bulin... Akkor azt mondanám a tekinteted miatt. Furcsa, nem? Főleg, hogy csak az egyik újságban láttalak. De el se olvastam a cikket, csak néztem a képed rólad, és arra gondoltam, szeretnélek látni élőben is. Szeretném látni azt a szép csillogást a szemedben. Elfogott valami furcsa érzés, hogy talán olyan egyedül lehetsz mint én? Nem tudom.
Ahogy beléptem megláttalak, ott voltál, persze mindennek a közepén. Hol is máshol? Talán tündököltél is - vagy csak a fények voltak -. Egy ideig csak néztelek a távolból, és arra gondoltam, talán olyan vagy mint én. Megéled a pillanatot, hogy ne bánj meg semmit. Megéled amíg lehet, mert ki tudja mikor lesz mindennek vége. talán arra gondoltam, jó lenne a közeledbe menni, érezni az illatod, hallani a hangod. És egyre jobban éreztem azt a fájdalmasan szép, heves vonzódást feléd. Azt akartam, hogy rám figyelj. Hogy észre vegyél. Hogy megcsókolj. Azt akartam, hogy ne legyünk egyedül.
És mégis te is elfordítottad rólam a tekinteted.
Talán azt akartad, hogy eltűnjön, hogy eltűnjek. De éreztem a csókod. És úgy döntöttem nem adom fel.
És ellökhetsz. Sokszor, amennyiszer csak akarsz. Talán fájni fog. Talán fájt, a Rxfortban is a nyáron. Talán még többször fog fájni. De én nem félek attól, hogy összetörök. Talán mindig lesz egy szebb és idősebb nő, aki majd elveszi rólam a tekinteted. De tudod, én akkor is szeretni foglak. Azt hiszem, akkor is. Amikor még csak hozzám se fogsz érni, akkor is.
Én nem a pillanatot szeretem veled.
Hanem téged a pillanatban.

Nem néztünk egymás szemébe.
Tudod, nem értem miért csinálod ezt. Mert nem is akarod hagyni, hogy megértsem. Azt se akarod hagyni, hogy megmutassam, hogyan tudnék szeretni. Nem tudom mit látsz rajtam, amikor éppen nem átnézel rajtam, hanem rám. Talán nem is akarsz megkeresni a ruhák és a sminkek között engem. Pedig ahogy neked, nekem is vannak maszkjaim. Hiszen itt mindenki játszik. De néha elfáradunk, és néha le kell venni őket, nem?
Viszont, ha én rád nézek, egy embert látok. Nem valami furcsa isteni lényt. Talán felhők felett vagy néha, de nincsen trónod. Csak egy seprűd. Tudom, hogy ember vagy, és tudom, hogy a falak hűvös kövei mögött ott vagy te is. Én nem tudok egyedül belesni mögéjük, de azt hiszem képes lennék akár a végtelenen túl is ott várni.
kíváncsi vagyok, mit találnék ott, és én megígérném neked, hogy nem törnélek össze. Mert tudom milyen. És túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy bántsalak.
Nem tudom, hogy találjak el hozzád. Nem tudom el fogok-e egyáltalán a szívedig jutni. Nem tudom leszek-e valaha más, mint amilyennek elsőre gondoltál. Csak azt tudom, hogy soha senkit se fogok úgy szeretni, mint téged. Akkor sem, ha majd vissza kell mennem az otthonomba. Akkor sem, ha egy igazán helyes harmincas vagy negyvenes pasi szexin szívja előttem a parkban a szivart.
Azt hiszem a szívem már örökké csak te rád akar emlékezni.

Tavasszal az ember lánya bizonyára kissé bepörög, főleg ha valaki teljesen új helyre keveredik és amúgy is tele van az iskola szexi tanárokkal. Szóval, igen, azt hiszem teljesen magába zúgtam, mert hát az az okos tekintet, és igazából mindig azon kaptam magamat, hogy csak a hangjára figyelek a GyT-n, és nem arra, hogy mit mond. Jó, egy kicsit amúgy is nehezen értettem az elején, de gyorsan tanultam. Szerettem ahogy magyarázott az olyan szép és elegáns volt. Azt még most is szeretem.
Szóval, amikor csak leadtam a szorgalmi beadandót, tényleg egy kicsit maga miatt is túlóráztam. Meg persze magam miatt is, mert tanulni akarok, és amiből lehet a maxumumot nyújtani, de... szerettem volna órán kívül is egy kis időt magával. Ami jó volt, nagyon jó. Főleg, hogy nem tudtam ellenállni, és megcsókoltam. És még hagyta is. Egyszer. Meg megint. És még párszor. De igazából azt hiszem mind a kettőnknek kellett ez. Csak más okból. Én szerettem volna szeretve lenni és el is hittem, hogy szeretve voltam. Maga meg csak akart valami újat, valami váratlant, ami felrázza. Annyiszor volt már ez velem... Szóval igen, kiderült, hogy nős és van egy gyereke. Onnantól meg minden más lett. Nem akartam belenyúlni. Pedig képes lettem volna tovább is menni. De a család egy pillér. És nem én akartam lenni az, aki megmérgezi ezt.
Nem fájt az elutasítás, csak a tudat. Hogy szeretni akartam és kihasználva lettem. Pedig nem úgy tette ezt, mint ahogy sokan mások eddig. Mégis fájt, talán magának is. Más okok miatt. De az élet ilyen, nem? Én nem fogom emiatt leadni az óráját. És ugyan úgy fogok szorgalmikat is írni. Csak most már magam miatt.
És mostantól, ha találkozunk a folyosón, csak én is egy diák leszek. És azt hiszem elfogadtam ezt. Ahogy eddig sok mást is.

Nem is tudom, miért írom megint ezt, megint neked. Ha már nem tudok beszélni a közeledben, akkor  inkább leírom. Nem mintha valaha is látnád vagy ilyesmi. Igazából előre tudom, hogy mennyire fog ez nekem fájni. Egyszer csak haza kell mennem, mindent hátrahagyva itt. Téged is, és úgysem jöhetek soha többé ide vissza. Nem hiszem, hogy megengedné. Egyedül főleg nem. Szóval fájni fog.
Fáj most is, pedig semmi rosszat nem teszel, csak kerülsz.
Messziről is ugyan annyira szeretlek, mint közelebbről.
És talán sosem fogunk olyan közel kerülni egymáshoz, talán sosem leszek elég jó, vagy elég idős, mégis tudom hogy veled is, nélküled is ugyan azt fogom irántad érezni. És ez sose fog változni.

Nyár volt, a legforróbb, ami lehet ezen a kontinensen. Az én nyaram jobban hiányzik, a vad napsugaraival, viszont amikor először láttalak az Abszol úton úgy éreztem egyenesen a Szaharába kerültem. Nem vettél észre, elfoglalt téged éppen az, hogy bámuld a bagolyketreceket és amíg körbevett a madarak huhogása én kiélveztem minden pillanatot, hogy nézzelek. El is mehettem volna, hagyhattam volna magamnak egy szép emléket, hogy ilyennek láttalak. Messziről szépnek, elegánsnak, talán a Minisztériumban dolgoztál. De nem voltam ilyen, mindig egy kicsit többet akartam, így közelebb mentem hozzád. Még a bagolyszag sem riasztott el, és megszólítottalak. Rám néztél, hosszasan néztük egymás tekintetét. Aztán beszélgettünk, én meg úgy döntöttem megcsókollak. Láttam rajtad, hogy akartad, és még viszonoztad is. Aztán elléptél, megráztad a fejed, azt mondtad túl fiatal vagyok, és eltűntél, én meg ott maradtam.
Egy kicsit még kerestelek az Abszol úton, de már nem láttalak többé. Lehet jobb is volt így.

Az egyik parton én áltam, a másik oldalán te. Egy padon ültél, ebédszünet volt és nyár. Augusztus eleje. Sütött a nap, rajtam rövid ruha volt, cseresznyevörös, és te folyton rám pillantottál. Én meg úgy döntöttem belenézek a szemedbe. Egy kis sodrás volt kettőnk között, még csak messze se voltunk egymástól annyira. Nem kaptad el a tekinteted. Szép voltál, férfias, elegáns és nagyon szexi. Biztos harmic felet voltál. Felálltál a padból, és elindultál, én meg követtelek. Úgy gondoltam vicces lesz. Visszafordultál és én is. Utánoztam a mozdulataid. Te is játszottál velem, és végig egymást néztük. De ha közelebb mentem, hátrébb léptél. Valami visszatartott.
Csak egy kis part két végén voltunk, és mégis folyamatosan nőtt a távolság.
Végül hátat fordítottál.
És nem néztél vissza.

Láttalak egy hajnalban futni. Azt hiszem nem vettél észre. Legalább is szerintem. Csak ültem kint a harmatos fűben Barbara túlméretezett, csúnya lila melegítőjében. Nem volt még fent a nap, ködös volt minden, én pedig le szerettem volna rajzolni a ködben úszó tájat. De ahogy megláttalak, tényleg arra gondoltam, téged kellene lerajzolni, mégsem mertem megtenni. Féltem mi van, ha megint olyan teszek, amit ne lenne szabad. De végül is megtettem, valamennyire megtettem. Ha csak ennyit vihetek majd haza belőled, a képen leszel ahogy szaladsz a ködös skót tájon, és csak én fogom tudni, hogy téged rajzoltalak le.