Amikor túl sok a fejemben a démon, meglátogatom az egyetlent az életemben, aki valódi. Talán nem okos ötlet egy kelpie-vel barátkoznom, de mivel ő legalább nem egy megfoghatatlan, sötét gondolat, hanem egy húsvér élőlény, mégis jobb most szembenézni vele; a végtelen, üres űrént tátongó szemeivel, amiken megbicsaklik a holdfény.
Én gyönyörűnek találom. Halálosan gyönyörűnek. Elmerengek természetfelettin tökéletes lóalakján, fekete zuhataghoz hasonló hínársörényén, széles homlokán, ahol a szőr ébenszín csillagalakban fut össze. Olyan közel állok hozzá, hogy érezhetném a lélegzetvételeit az arcomon, de nem érzem, mert nincsenek. Félhetném abnormálisan tűhegyes fogait, de nem teszem, mert tudja ő is, és én is, hogy hasonszőrűek vagyunk, s valami fura betyárbecsület összeköt minket. És nemsokára némi vér, meg lánc is fog.
- Hello, haver. Nézd, mit hoztam Neked.
Egyelőre csak a véres sonkát emelem felé. Nem bőrös, sovány hús, mert ki tudja? Koleszterin… A másik kezemben, a hátam mögött pedig egy ezüstláncból álló kötőféket rejtegetek, de szerintem tudja, mert a jutalomfalathoz hozzá se szagol. Engem néz azzal a velőig szúró pillantásával, és tudom, hogy tudja, mit tervezek.
Nagy sóhajjal engedem le a csalifalatot, és csak remélem, hogy a galádságért cserébe nem én leszek a pótlék. De feladom, és előhúzom a hátam mögül, amit ott rejtegettem, hogy megmutassam neki.
A kelpie a csicsás lószerszám láttán megemeli a fejét, de nem horkant, ahogy az igazi lovak tennék, csak kicsit magasabbra tartja az orrát, s onnan vizslat sértődötten. Vagy… éhesen? Ki tudja nála. De azért fenntartásaink vannak most, mindkettőnknek.
Nagy sóhajjal engedem le a kötőféket is, sőt, végül már nem érdekel az egész, és fáradtan ereszkedem le a tó melletti kőre, ahol amúgy is szoktam ücsörögni, mikor őt meglátogatom. Persze, most is, csak áll ott, mint egy szobor, és a füleit lazán felém fordítva, hogy ne tudjam eldönteni, hogy épp figyel rám, vagy figyel engem. De már megtanultam együttélni a halálfélelemmel, s ennek itt legalább számomra kedvelt a formája.
- Tudom, ez aljas húzás akart lenni. Bocs. Csak… Mostanában semmi se jön össze.
A kelpie leengedte a fejét, de egyelőre nem követett oda a kőhöz, csak bámult, ahogy szokott. Én meg kínosan néztem vissza rá még egy pillanatig, aztán a tenyereim közé temettem az arcom.
- Világgá kéne menni, tudod? Mert… Már nem is tudom, ki vagyok. A Roxfort annyira az életem volt… De most már nem. Luna mindig ott volt nekem… de már nincs. Cartwright jófej, egészen megváltoztatta az életem - de mi vagyok, mi lennék nélküle? Próbálom leküzdeni a félelmeimet, de ha sikerül, hogyan tovább?
Megéreztem magamon a finom sörényszálak és a selymes hínár leveleinek lágy cirógatását, úgyhogy felnéztem az ujjaim között, hogy lássam, mennyire akar a lény megenni. De csak közelebb jött. Lecsaptam a térdemre a kezem, miközben kifakadtam neki.
- Nem tudom, készen állok-e arra, hogy bossszút álljak, de érzem, hogy addig nem nyughatom, tudod? Csakhogy még egy koncertre se tudok elmenni anélkül, hogy ne történne valami katasztrófa. És most már az aurorok is ráálltak a témára. Ha megelőznek, talán sose nyerek megnyugvást. Amúgy se biztos, mert lépten-nyomon belebotlok valakibe, aki meg akar védeni… Tudod. Magamtól… Mintha valami veszélyes démon lakna bennem.
A hajamba túrtam, s a vörös szálak ahogy előrelibbentek, mintha lángokat láttam volna; esküszöm, már a füstszagot is érezni véltem. Terápia ide, küzdelem oda, ez még csak egyre rosszabb lesz.
Keszeg hűtött le, ahogy bársonyos orrával a homlokomhoz ért. Csak odasimult, nem szuszogott idétlenül, mint az igazi lovak, de legalább nem is harapta le a fejem, mint egy vadabb kelpie. Csak lehűtött.
- Nem haladok semerre, most már nincs semmi sem, ami keretet adna az életemnek, úgy érzem magam, mint aki egy nagy tó közepén rekedt, és nem tudja, merre ússzon a part felé… Kell ezt neked magyaráznom? - nevettem fel keserűen, de ez legalább nevetés volt. Megsimogattam a tóillatú lópofát, és megint rácsodálkoztam, milyen selymes. Igen, azért jöttem ide, hogy legyen legalább egy valami, amit megpróbálok rendesen csinálni. Minden LLG könyv azt írja, hogy a kelpie megszelidítésének módja, ha felkantározzák, mert ha valaki anélkül ül a hátára, akkor elragadja a tó mélyére, és megeszi. Kell valamit tennem a fejére, amivel megzabolázom, varázslattal, vagy anélkül. És inkább az utóbbi, valahogy azt kevésbé érzem a bizalma elárulásának.
- De te ezt nem akarod, igaz? Talán jobb, ha én hordom el magamon ezt a sok ezüstöt.
A láncra pillantottam. Jól állt neki a holdfény. Ha a sok költekezés miatt Chris kirak otthonról, ezt magammal viszem, és nem leszek egészen csóró. De a figyelmem hirtelen elterelte a kelpie, ahogy odadörzsölte hozzám kecses fejét, majdnem leborítva a kőről. El is ejtettem mindent, ami nálam volt, de ő a lánccal éppúgy nem foglalkozott, mint a sonkával.
Kicsit értetlenül, meg kicsit aggodalmasan méregettem őt, ahogy a szeme sarkából találkozott a pillantásunk. Előbb látnék le a fekete tó fenekére, mint hogy azt kifürkésszem, mi lehet az ő fejében. De olyan szép ló volt, és olyan könnyűnek tűnt innen a hátára pattanni.
- Eh. Mit veszíthetek?
Feálltam a kő tetejére, s innen már csak egy mozdulat volt, hogy átlendüljek a szépen ívelt, erős, fekete bársonyos hátra.
Roxfort RPG
Szerző