Volt egy interjúm a Szombati Boszorkányban – fiatal, tehetséges boszorkányokat kérdeztek -, ahol megkérdezték, mire vagyok a legbüszkébb az életemben. A válaszom után csodálkozva kérdezte tőlem az újságíró, hogy nem a kislányomra vagyok a legbüszkébb? Természetesen jó látni, hogy ügyesen boldogul a Roxfortban, de Maggie-hez nem sok közöm van.

Bezzeg a kutatásaim! Akárki, akármit mond, azokat én vittem véghez. Hallottam, hogy sokan csak legyintenek egyet, ha meghallják a nevemet, és azt mondják: Áh, csak jókor tette szét a lábát, jó embernek. Lehet, hogy párszor kihasználtam az adandó alkalmat, de ezek a lehetőségek fel sem merültek volna, ha nem vagyok kiváló a szakmámban.

A Roxfortban úgy végeztem kiváló eredménnyel, hogy fülig szerelmes voltam, körülöttem lebegett a rózsaszín köd, mégis a legjobb voltam. Aztán az Akadémián is saját erőmből szereztem ösztöndíjakat, kaptam jobbnál-jobb kutatási lehetőségeket. És azzal, hogy elfogadtam őket, elvesztettem Maggie-t és Christ. A döntést én hoztam meg, nem is tudom őket okolni.

A kapcsolatunk viszont a háború alatt romlott meg. Chrisnek akkor már meg volt az új barátnője, aki veszélyeztette a testi épségüket. Mugli születésű volt, a halálfalók keresték mindenütt, ők pedig nem akartak eltűnni.
-Tudok nektek egy jó helyet, Chris. – néztem rá kérlelőn. – El kell bújtatnod Maggie-t!
-Nem lesz semmi baja, vigyázunk rá. – mondta komolyan a férfi, és láttam rajta, hogy alig várja, hogy eltűnjek az otthonából, vagy akár az életéből is.
-Akkor hadd vigyem csak Maggie-t.
Chris a fejét csóválta. Tudtam, mire gondol: nem tudnék megfelelő anyja lenni, de amellett az apját is pótolnom kellene. Ezt évekkel ezelőtt elszúrtam. Mégsem hittem el, hogy tudnak vigyázni rá. A halálfalók mindenkit megtaláltak. Láttam, tapasztaltam, nem egy ismerősömet vesztettem el így.
-Kérlek… - suttogtam kétségbeesetten.
-Menj el, Betty, és próbálj meg magadra vigyázni. – búcsúzott Chris szomorúan.

Én tényleg elmentem Angliából. A kutatásaim is, de a gyávaságom is Olaszországba hívott. Inkább végeztem a dolgomat, elrejtőztem – habár nem nagyon volt rá szükségem -, és csak akkor tértem vissza Angliába, amikor újra béke lett.

Amikor McGalagony professzor immár a Roxfort igazgatójaként, megkeresett. Hallott, olvasott az eredményeimről, emlékezett rám, és felajánlotta a mágiatörténet tanári pozíciót. Nem mondom, hogy nem láttam benne a kihívást.  Binns professzor hosszú évtizedekig húzódó rémuralma tönkretette a tárgy szépségét. Senki, még a legelvetemültebbek sem választották a mágiatörténetet. Ha valaki ebbe az irányba indult el, csakis az Akadémián tanulhatott komolyabban a varázslók történelméről. Így elvállaltam az állást, reménykedve abban, hogy így egy kicsit a lányomhoz is közelebb kerülhetek.

Sokszor írtam neki levelet, de sajnos keveset találkoztunk. Ők boldogan éltek, nem volt helyem az életében. Valahol viszont mégis egy kudarcnak éltem meg, hogy nem sikerült egyben tartani a családot. Egy ideig reménykedtem abban, hogy egyszer újra együtt lehetünk, de a háború óta lemondtam erről. Most már csak annyi esélyem van, hogy a lányommal rendezem a helyzetemet.

Az első órák után rájöttem, hogy szeretek tanítani. Új perspektívából láthattam a tárgyamat, a diákok kérdései segítettek, hogy más szemszögből nézzem a dolgokat. Persze közben az ókori kutatásaimat sem hagytam abba. Rendszeresen váltunk levelet régi tanárommal, Darius Krauss professzorral. Ő mindig bíztatott, segített, és bízott bennem. Sosem előítéletekkel tekintett rám, látta a helyem a tudományos életben, ahol a férfiak egyeduralma a jellemző.[/font]

Betty teljes mértékben a munkájának, elsősorban az ókori kutatásainak él. A tanítást is csak úgy vállalta el, hogy közben végezheti a kutatásait, esetlegesen külföldre is ellátogathat. Célja, hogy minél híresebb tudós lehessen, és ezért mindent meg is tesz. Nem szégyelli kihasználni testi adottságait is, ha be kell jutni egy titkos részlegbe, vagy meg kell szerezni néhány iratot.
Tanárként igyekszik minél több tudást átadni a diákjainak, de ezért következetes, szigorú tanárnak tartják. Nem részrehajló, csak a tényleges tudást értékeli, a mellébeszélést nem.