ásom a kincset a mélyen

[Aaris]

Aaris

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.

[2003. szeptember 10.outfit >><< after hoursDe néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón]

2003. szeptember 10.
outfit >><< after hours

De néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón

Soren mellett ácsorogtam a raktárában, miközben összefontam magam előtt a kezem. A cigarettafüst mér szinte a szememet is marta, olyan meredten néztem az üres polcokat, ahol a piáknak kellett volna lennie. Kurvára fel voltam baszva, és igazából ezt a többiek is érezhették mellettem, mert nem igen akart senki sem megszólalni. Még Soren sem, pedig ő volt talán az egyetlen, aki nem is tartott tőlem olyan tiszteletteljesen, mint a többiek. Ott volt még velem Szepi, Antonio és Tapizó Tódor is. Idegesen ácsorogtam mellettem, mintha azzal, hogy ha az üres árum helyét bámulnék, vissza lehetne csinálni azt, ami megtörtént. Elbaszták. Itt most mindenki kurvára elbaszta. Direkt szóltam nekik, hogy figyeljenek jobban. Gustaf már a nyáron is potenciálsi fenyegetést jelentett a számomra, és volt egy olyan  érzésem, hogy ő járt itt. Valahogyan bejutott.
- Még lehet el lehet kapni - köhögte ki végül a szavakat Tódor. Fiatal volt még és nem volt olya tapasztalt, mint mi. Csak egy éles pillantást vetettem rá, miközben Antonio erősen oldalba könyökölte és lepisszegte. Nem fordultam felé, csak sóhajtottam, ujjaim közzé csippentve lassú mozdulattal kivettem a számból a cigit, és kifújtam a füstöt, ami a tüdőmben ült meg.
Ezt a kis bizniszt nem volt könnyű felépítenem, nem volt egyszerű kiemelkedni a sok potenciális rivális közzül, miközben családapa is voltam, helyt álltam otthon is, és vigyáztam az anyámékra, az öcsémékre a férjemre, a lányainkra, és erre a kis, a sötétben virágzó birodalomra is. Nem terhelt meg úgy, mint ahogy képzeltem, de ez nagyon-nagyon-nagyon gáz volt.
- Tudod, miért voltunk sikeresek, Tódor? - kérdeztem, de nem fordultam felé, csak a hátamat bámulhatta. A hangom halk volt, de minden egyes szava erősen megtöltődött azzal a dühvel, amit akkor éreztem. - Mert nem raboltak ki bennünket. Mert a jelenlétünk egyfajta visszahúzó erő volt, tartottak tőlünk. Most meg, ha ennek a rablásnak híre megy, szerinted nem fognak ránk ugrani a többiek? - kérdeztem, aztán csak visszadugtam a számba a cigit. Megint csend következett. Nem kérdeztem, ki volt itt, hogy ki baszta el. Úgyis tudtam, hogy mindenki. Talán én a legjobban. Megcsóváltam a fejemet, miközben az üres polcot néztem. Soren szerint csak bár darab ritka alkohol tűnt el, de az is elég volt, hogy a hírünkön csorba essen, ráadásul Raven készletébe ment volna, onnan meg talán egy nagyon különleges és veszélyes vendégének. Nem akartam őt sem szarban hagyni.
Nem hagyott nyugodni az az érzés, hogy Gustaf tette, többen is mondták, hogy gyakran ólálkodott a mi területünkön, mintha csak meg akarta volna szemlélni a helyet. Volt benne valami olyan állatias, amit sem Soren, sem padig hakon tekintetében nem láttam. A fickó őrült megszállottja volt ELliotnak, és tudtam, hogy bármire képes annak érdekében, hogy visszakapjon valamit a múltból, ami már akkor sem volt az övé igazán. Ostobán gyerekes ám annál veszélyesebb ember volt. Megígértem Elliotnak, hogy nem harcolok vele, ha nem muszáj, de ezt nem kerülhettem ki.
- Szepi, derítsd ki, hogy hova mehetett - mormogtam, mire a testőröm bólintott. A többiekre néztem, miközben még mindig fezsült csend állt be Soren raktárának homályában. - Ti meg találjátok ki, hogyan tegyétek még biztonságosabbá a helyet, és mire visszatérek legyen is minden úgy - pillantottam hűvösen rájuk. Nem fenyegettem meg őket, nem ordítottam, de így is tudták, ha még egyszer elbasszák, akkor lehet nem csak a munkájukat fogják elveszíteni. rendes embereket akartam magam mellé, akik precízek és tökéletesen, hiba nélkül dolgoznak. Nem pedig kezdőket. Ezután otthagytam őket a raktárban, miközben Szepire vártam. Olyan volt, mint egy kopó, mindent elő tudott ásni, ha kellett még a föld alól is. Nem is kellett sokáig várnom rá, hogy az infromációkkal visszatérjen. Na meg persze Fogdosóné is tökéletes forrás volt. Halk pukkanással vissza is tért, miközben én talán a negyedik cigimet szívtam el.
- Gustaf úgy hírlik valami sivatagi halott várost akar felkeresni, kincsek után kutatva - jelentette Szepi, mire kelletlenül morrantam egyet. Minek megy mindenki a sivatagba, amikor itt is biztos van egy csomó halott város. Reméltem, hogy ELliot megbocsájtja, ha nem megyek haza ma estére. Pedig Benjaminéknál akartunk aludni. Rosie és Olivia nagyon úgy tűnt, hogy kedvelik egymást, pedig még egészen kevéske dolgot tudtak csinálni.
- Akkor menjünk keressük meg azt a halott várost. És emlékeztess, hogy ne öljem meg, amint meglátom, oké? - mormogtam, miközben Szepi bólintott, majd megragadtam a karját, hogy elhoppanáljak vele. Ahogy kinyitottam a szemem, a homoktengert láttam magam előtt hullámzani. A szél nyughatatlanul hozta-vitte a homokszemcséket. A távolban pedig egy ember alakját láttam, amint egy ládát húzva maga után ment a távoli furcsa város halott romjai felé. Nem is kellett más, megindultam én is Szeivel utána.

◂ásom a kincset a mélyen▸

2003. szeptember 10.

◃aiden▹

in a gentle way,
you can shake
the world

style: style of fall ║ zene: skugge

A fejem fájdalmasan csapódott a doboz falának. Nem tudtam hol vagyok, csak valami furcsa, forró levegőt éreztem, ami mélyen a tüdőmbe mart. Nem otthon voltam és a keziem is össze voltak kötözve. Még emlékeztem, hogy Gustaf bejött az Aranyfogba, végig nézte, ahogy bepakolom a legújabb szerzeményünket: egy Soren által csempészett, hatalmas, aranymaszkot. Valami halotti cucc volt Görögországból, mint Agamemnon halotti maszkja, ám nagyobb... mintha csak óriásnak készítették volna. Azt hittem, azt akarja megkaparintani, ahogy annyira bámultam. De nem. Én fogtam padlót egy átoknak köszönhetően és találtam magam megkötözött karokkal egy hatalmas faládában.
Néha-néha kibámultam az apró légzőnyíláson. Megnéztem magamnak Gustafot, amint a sivatagosnak tűnő helyen lebegtet maga mellett. Meglehet más dolgok is voltak ott, amiket az Aranyfogból vagy Aiden másik raktáraiból tulajdonított el. Az üzlet amolyan központ volt, ahonnan a rejtekhelyek megközelíthetőek voltak. Persze az én hibám volt, hogy mindenhez hozzájutott. Élveztem, hogy bámul és szinte levetkőztet a szemével. Hiába adtam a keményt, játszottam el, hogy utálom... imádtam, ahogy az egomat simogatja. Aztán egyszer csak elrabolt...
Nem ő volt az első, aki megtette, de az első, aki ilyen gyengéden csinálta mindent végig. A kötél sem volt olyan szoros, hogy nyomot hagyjon.
- Hol vagyunk... - kérdeztem az ajkaimat közel illesztve a réshez. Azt akartam, hogy áruljon el valamit... Aiden nyilván érezte, hogy félek. A gyűrűink egy éve kötöttek össze minket, a mágiájuk a mindennapjaink részévé váltak.
- A férjed tudni fogja. - Jelentette ki azzal a hűvös északiassággal, amit amúgy imádtam, de most inkább megrémített. Talán sejtette, hogy megint párbajozni próbál Aidennel én fegyverzem le. Azonban most pálcátlanul, összekötött kezekkel zárt be egy ládába és nem tudtam semmit tenni ez ellen. A lábaimmal végül rúgdosni kezdtem a doboz falát, hátha az megoldja. Hirtelen cseppet sem szerettem volna, ha Aiden idejön és baja esik... miattam. Mégis mit tett Gustaf ellen? Csak annyit, hogy belé szerelmes voltam? Nem. Nem engedhettem, hogy egy félresiklott kapcsolat miatt baja essen.
- Mit csapkodod magad, Elliot? - kérdezte mély hangon. - Ezt le kell játszanunk és te sem védheted meg mindentől. Kölyök még ugyan, de fel kellene már nőnie. - Folytatta szigorúan, majd éreztem, hogy a doboz földet ért. Abbamaradt a rugdosódás. Csak vártam, hogy mi történik.
Hoppanálás. Még egy hoppanálás és talán még kettő. Aiden nem egyedül érkezett, ha egyáltalán tényleg ő volt. Csak a gyűrű lüktetését éreztem az ujjamon. A szíve erőteljesen doboghatott, izgatott volt, vagy félt, de talán az ő hangja sejlett fel a forróságban.
- Észrevetted talán, hogy a legdrágább kincsedet ellopták? - kérdezte gúnyosan Gustaf és megpaskolta a doboz fedelét. Erre megint rugdosni kezdtem, olyan hevesen, hogy kinyílt a doboz oldala. A fa tompán csapódott a homokos talajba, de mindenki engem figyelt.
- Hello. Aki támad, seggbe lövöm. -Közöltem, nem túl meggyőzően az összekötött kezeimmel. Akkor sem akartam, hogy miattam párbajozzanak.

[2003. szeptember 10.outfit >><< after hoursDe néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón]

2003. szeptember 10.
outfit >><< after hours

De néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón

Éreztem, hogy nem volt minden rendben. Nem csak az árummal, hanem Elliottal se. A gyűrű, amit a manótól kaptunk úgy kötött össze minket, mint egy láthatatlan kötelék, ami az évek múlásával egyre erősebb lett. És éreztem, hogy az elmúlt egy év életem legszebb egy éve volt. Mintha mindent megkaptam volna benne, amiről csak álmodhattam. Elliotot. Férjet. Otthont. Családot. Gyerekeket. Sosem hittem volna, hogy amit kölyökként olyan erősen a kötelességemnek éreztem, az így válik majd valóra. Akkor még azt tartottam szemelőtt, hogy ha a szerencsétlen öcsémnek nem is fog menni, nekem aranynak kell tartanom az apám vérét. Talán az én családom volt ebben az egyik legkülönlegesebb aranyvérű család. Sosem kényszerítettek minket semmire, amiről úgy gondolták, hogy letörheti a szárnyunkat. Én mégis azt akartam, hogy őrizzük meg a nevünket és legyünk az a méltóságteljes család, akik mindig is voltunk. Még ha akkor úgy gondoltam olyan nőt veszek el, aki nem is érdekel. És most... húsz évesen úgy éreztem bele tudnék nézni apám szemébe. Ha szégyennel is, de képes lennék rá. Tudtam, hogy büszke lenne. És hogy nem haragudna azokért, amiket tettem.
A gyűrű erőt adott sokszor, amikor elfáradtam. A tudat, hogy a másik végén ott lobogott Elliot, akárhol is voltam éppen, megnyugtatott. Biztos pontja volt az életemnek, olyan biztos pontja, mint mindennek a végén a halál. Tudtam, hogy összetartoztunk, és hogy ezt a kapcsot senki sem képes elvenni tőlünk. És lehet fiatalabb voltam Gustafnal, de ebben ő volt a nevetségesen gyerekes és együgyű. Persze abban is, hogy azt hihette csak úgy eltűrtem, hogy kiraboljon. Kegyetlen voltam azokkal, akik az üzletben keresztbe tettek nekem.
Látam a távolban az alakját, és ahogy lebegtetett mellette valami kis ládát. Furcsa módon ahogy feléjük közeledtem Szepivel, egyre jobban éreztem Elliot kétségbeesését, és így egyre jobban világossá is vált, hogy nem csak az üzletembe köpött bele de kurva mocskosul, hanem az életembe is. Ettől még jobban éreztem a dühöt szerteáradni bennem, és tudtam, hogy ezt ELliot is nagyon jól érezte. Persze nem voltam vadállat, visszafogtam magam. Megígértem neki, hogy vele szemben visszafogom magam. Benjaminnal ellentétben tudtam, hogy milyen ára van az ostoba vakmerő támadásoknak és a farokméregetésnek is. A győzelem egy dolog lett volna, és szerettem is volna halottan látni ezt a szánalmas vikinget, de nem ért volna semmit, hogy ha ettől elveszítem az életem értelmét. Ahogy közelebb értem, intettem Szepinek, hogy maradjon meg a háttérben, ő pedig bólintott, és beleolvadt a sivatagi sötétségbe.
- Észrevetted talán, hogy a legdrágább kincsedet ellopták? - kérdezte gunyorosan, mire csak megvetően horkantottam és ismét rágyújtottam egy szál cigire. A sütétben az az egy kis parázsló folt olyannak nézett ki, mintha egy szentjánosbogár ült volna meg az arcom előtt.
- Na és te észre fogod venni, hogy valami mást lopok el tőled? - mormogtam halkan, bár mivel a következő pillanatban kirobbant Elliot a ládából, így talán el is nyomta a hangomat. A robajra összerezzentem, majd végigmértem, ahogy megáll összekötözött kézzel előttünk.
- Hello. Aki támad, seggbe lövöm - közölte egyszerűen, mire én felemeltem a kezeimet. Nem volt benne pálca a farzsebemben pihent. Egyelőre. Oda akartam menni hozzá, de egyelőre nem mozdultam. Gustaf kiszámíthatatlan volt. Csak Elliotra lestem és felé tátogtam:
- Minden rendben lesz. - Ezután ismét a termetes fickó felé emeltem a tekintetemet. - Oldozd el. Akkor talán hajlandó vagyok meghallgatni, miért is raboltad el a készletem, és a férjemet.

◂ásom a kincset a mélyen▸

2003. szeptember 10.

◃aiden▹

in a gentle way,
you can shake
the world

style: style of fall ║ zene: skugge

Csak az lebegett a szemem előtt, hogy muszáj lesz kijutnom innen. Meg kellett akadályoznom, hogy Gustaf és Aiden miattam essenek egymásnak. Erőszakosan rugdostam a ládát, ahogy a gyűrű egyértelműen jelezte: itt van a férjem. Nem volt kérdéses, hiszen az illatát is ki tudtam szűrni a száraz levegőben. Fűszeres, fás, férfias, amihez enyhén keveredett a dohány aromája. Emellett ébredtem, emellett feküdtem, a mindennapom szerves része volt.
-  Na és te észre fogod venni, hogy valami mást lopok el tőled?- hallottam meg a hangját.
Gyerünk, O'Mara! Gyerünk! A hang úgy vezényelt bennem, mint valami parancsnok, de nem ő adott erőt. Csak is az, hogy éreztem az Aidenben gyűlő feszültséget és odakint akartam lenni. Még nagyobbat rúgtam a deszkalapba, ami szószerint kiszakadt. A következő pillanatban már talpra is ugrottam, mintha még mindig tizenöt éves kölyök lennék, aki kiszökött a Roxfortból, hogy bajba keveredjen a nagyvilágban.
A fenyegetésemre Aiden felemelte a kezeit, mutatva, hogy még csak pálcát sem ragadott. Engem azonban inkább a kísérete aggasztott. Szepi elég jól volt fizetve ahhoz, hogy tűzön-vízen át megóvja a főnöke testi épségét. Gustaf leeresztette a pálcát tartó kezét.
- Minden rendben lesz. - Tátogta Aiden, ahogy találkozott a tekintetünk. Nem lépett felém, talán sejtette, hogy Gustaf túl kiszámíthatatlan. -  Oldozd el. Akkor talán hajlandó vagyok meghallgatni, miért is raboltad el a készletem, és a férjemet.- Folytatta aztán a bűnösre pillantva.
Gustaf mellém lépett. Az összekötött kezeimnél fogva vont közelebb magához. Ez elég biztosíték volt arra, hogy senki se próbálja meg megtámadni. Túl közel voltam, bármilyen átok eltalálhatott volna, mint egy egészen véletlenül.
- Kaptam egy megbízást a készleteidre. Christopher Cartwright-nak dolgozom, mióta visszatértem Londonba. Gondolom ismered, Fraser. - Vont vállat, mintha csak úgy közölné a tényeket. - A férjed meg kell. - Gustaf nem volt a szavak embere, inkább a tetteké. Az ujjaival végig simított a hátamon, miután elengedte a kezeimet, majd a tarkómnál belesimított a tincseim közé.
- Na jó... - Húzódtam el idegesen és úgy pofán vertem volna, de ahhoz túlzottan is össze voltak kötve a kezeim. Mindenesetre hátráltam tőle néhány lépést, erre felém emelete a pálcáját. Talán elborult, talán valami más volt, ki tudja. - Mi... - Dünnyögtem fennhangon. A tekintetem Szepire és Aidenre vándorolt. Ez az egész nem volt rendjén... engem eddig sosem akart Gustaf bántani.
- Sosem adtál nekem esélyt... pedig azt mondtad, hogy Foresten kívül csak engem tudnál elfogadni magad mellé. - Folytatta és most már olyan közel volt, hogy egyenesen a mellkasomnak ütközött a pálcája hegye. Tudtam, hogyha most elsütne egy komolyabb átkot, végem is lenne. Mégsem gondoltam, hogy képes lenne rá, inkább csak Aident akarhatta sakkban tartani azzal, hogy ilyen közel jött hozzám és engem fenyegetett. Gustaf nem volt rossz ember, inkább csak végtelenül magányos. - Engedned kell, hogy legalább megküzdjek érted... - vicsorgott. A szavakat a fogai között szűrve sziszegte felém.

[2003. szeptember 10.outfit >><< after hoursDe néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón]

2003. szeptember 10.
outfit >><< after hours

De néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón

A sivatag a maga nemében lenyűgöző volt és félelmetes. Volt benne valami lappangó, elfolytzott erő, ami képes lett vonla a legenyhébb szélmozgástól is lángra lobbanni. Furcsa volt azt a hatalmas homoktengert figyelni a piramisok tetejéről is, most pedig, hogy benne gyalogoltam, egyenesen olyan volt, mintha a nyílt tengeren jártam volna, csak nem a vízen, hanem a homok szemcsék alkotta hullámokon, amiket a szél és az idő kedvére alakíthatott végtelenbe nyúlóan. ha jobban túristás kedvembe lettem volna, megálltam vonla csodálni ezt a csodálatos természeti képződményt, de jelenleg csak azon járt az eszem, hogyan ne öljem meg Gustafot és hogyan legyek hű ahhoz az ígéretnek, amit Elliotnak tettem a nyáron. Vezsélyes játékl volt, én pedig ezt egyszerre találtam rendkívül csábítónak és kellemetlennek. Mintha csak megint a halálfalók között kellett volna játszanom. Persze, most már óvatosabb voltam, fel is nőttem. Tudtam mik forogtak ezeken a játszmákon kockán, és semmi galleonért nem akartam elveszíteni megint senkit. Szerencsére az eszemet anyámtól örököltem a vérmérsékletet pedig az apámtól, így pedig tökéletesen uralni tudtam az egyre jobban rám nehezedő feszültséget. Tudtam, hogy ELliottal is baj volt. A gyűrű lüktetése teljesen átjárt engem, és groteszk módon egyre közelebbről éreztem Elliotot is.
Szepinek egy biccentés is elég volt, hogy tudja mit kell tennie, mi a dolga. Egy pillantásomból is megértette, hogy mit vártam el tőle, és ahogy most rávillant a félvak tekintetem, máris beleolvadt a sötétségbe. Nem támadhatta meg most Gustafot, akkor sem, hogy ha engem meg fog támadni. Ha valami kurva szarul sülne el, az lesz a dolga, hogy legalább Elliotot innen elvigye haza. Nem mintha nagyon meg akartam volna halni, de minden lehetőségre fel kellett készülnöm. És nem akartam, hogy Szepi bepöccenjen, csak mert eltalált egy átok, és elszabaduljon a pokol.
Ahogy Elliot kigurult és felpattant abból a valamiből, amiben elhurcolta, felettébb bicskanyitogató volt. Az egész fickó kibaszottul irritált, de nem estem neki, csak uralkodnom kellett magamon, és nem letépni a golyóit, amiért meg merte kötözni a férjemet. Ha a lányunk is vele lett volna, mégis mit tett volna Rosie-val is? Ettől persze még jobban azt éreztem, hogy dagadni kezdenek az erek a halántékomon és a nyakamon. De nyugalom, Aiden. Csak ne hagyd, hogy más irányítson. A kezem üres volt, de persze ez nem jelentette azt, hogy cselekvőképtelen voltam. Talán nem verekedtem olyan jól, mint az öcsém, elvégre ő végig őrjöngte az éveit a Roxfortban, de én sem voltam már az a vékony sápadt kölyök.
- Kaptam egy megbízást a készleteidre. Christopher Cartwright-nak dolgozom, mióta visszatértem Londonba. Gondolom ismered, Fraser - Erre csak biccentettem egyet elismerően. Na igen Cartwright egy kibaszott nagy szálka volt a szememben, de egyelőre nem óhajtottam vele jobban újat húzni. Nem voltam ostoba.
- Gondolom büszke vagy, hogy egy nagy hal mellett lehetsz - mormogtam, miközben megrándult a szám, ahogy hozzáért Elliothoz. Gyűlöltem, ha valaki jogot formált rá, hogy így érintse meg. És éreztem rajta is, hogy ennek aztán kurvára nem örült. - Ezek szerint nem becsülhet meg eléggé, ha csak a készlet megfosztását bízta rád. Milyen kár. Azt hittem komolyabban fog venni - horkantam fel. - De emberrablással nem leszel a kedvence - vontam meg a vállamat.
A következő pillanatban már egyenesen Elliotra szegezte a pálcáját, és úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban képes leátkozni a fejét. A szívem egy rövid ütemre megbénult, és hirtelen úgy éreztem magam, megint a kriptában voltam, ahol a sötétség elvette a szememet és csak a halált éreztem magam körül. Hogy a sors kegyelme volt-e az, hogy nem láttam az apám és a húgom halott testét, nem tudom. De sosem fogom elfelejteni az öcsém könnyeit az arcomon. Nem akartam ugyan ezt.
- Sosem adtál nekem esélyt... pedig azt mondtad, hogy Foresten kívül csak engem tudnál elfogadni magad mellé. - Engedned kell, hogy legalább megküzdjek érted... - sziszegte Gustaf, én pedig tekintetemmel megkerestem Elliotét. Azt akartam neki üzenni, hogy engedjen. Tudtam, hogy nem akarja, hogy megöljük egymást, de más megoldást nem láttam. Talán így kézbe tudtam venni a helyzetet, mert most Gustaf irányított. Bólintottam neki. Nem féltem tőle. Azt akartam, hogy tudja, bízzon bennem.
- Csak akkor kűzdök meg veled, ha leteszed a pálcát. És férfi leszel - szólaltam meg, majd jeleztem Szepinek a kezemmel, hogy maradjon ebből ki. Ott volt valahol, tudtam, hogy vette a lapot. Elegánsan feltűrtem a könyökömig az ingem ujját, hogy jelezzem én kész vagyok bármire is. De reméltem, hogy ezzel magamra vonom a figyelmét és kurvára elveszi azt a kibaszott pálcát a férjem mellkasáról. Amíg még nyugodt vagyok. És nem sokáig lettem volna már nyugodt.

◂ásom a kincset a mélyen▸

2003. szeptember 10.

◃aiden▹

in a gentle way,
you can shake
the world

style: style of fall ║ zene: skugge

Chrisnek dolgozik. Meg sem lepett… mármint mindenki neki dolgozik, aki nem Aidennek és túl akarja élni a Zsebpiszok közt. Másképp nem lehetett, csak ha az ember hajlandó volt pártot választani. Engem szabadúszóként majdnem felfalt az alvilág. De Gustaf ezt nem magért tett, így akart a közelemben maradni. Túl jó ember volt, nem illett hozzá a bűnözés.
- Gondolom büszke vagy, hogy egy nagy hal mellett lehetsz - mormogta Aiden, miközben Gustaf megragadott és közelebb vont magához. Nem akartam, hogy ezt tegye, hogy miattam még nagyobb bajba keverje magát. Nem értem ennyit egész egyszerűen. Aiden persze másképp tekintett erre. Ez azonban nem szimplán a kettejük rivalizálásról szólt.
-  Ezek szerint nem becsülhet meg eléggé, ha csak a készlet megfosztását bízta rád. Milyen kár. Azt hittem komolyabban fog venni De emberrablással nem leszel a kedvence - tette hozzá.
Gustaf nem foglalkozott vele. Egyenesen rám nézett és a következő pillanatban a pálcája egyenesen a mellkasomnak nyomódott. Tudtam, mit jelent ez, most már engem is el tudna pusztítani csakhogy neki legyen igaza… ha egyáltalán ezt igazságnak lehet nevezni. Gustaf nekem sosem volt semmi, csak egy játékszer, amihez legalább annyira ragaszkodtam, mint a többihez. Egy eszköz volt, amivel magamra irányíthattam legalább átmenetileg Nat Forest figyelmét, de már nem volt szükségem rá. Ezért hát a szavai ellen tiltakozni sem tudtam.
Elkaptam Aiden pillantást. Azt akarta, hogy engedjek, de nem akartam… nem akartam látni, ahogy miattam szétszedik egymást. Ha Gustaf győzött is volna, hát akkor sem mentem volna vele. Aiden volt a mindenem, a világom, ezt pedig semmiféle győzelem vagy vereség nem tudta volna megállítani.
Nyeltem egyet. Nem akartam ezt és Aiden is érezhette, ahogy minden porcikám ellenkezik ezzel az egésszel. Aligha lehetett gyenge virágszálnak nevezni engem, akiért bármilyen módon meg kellett volna küzdenem.
- Csak akkor kűzdök meg veled, ha leteszed a pálcát. És férfi leszel - szólalt meg Aiden. Láttam, ahogy Szepinek intett, hogy maradjon ki az egész helyzetből, de nem akartam… nem akartam, hogy megveresse magát, mégis feltűrte az ingujját.
- Fraser. - Sóhajtott fel Gustaf, majd elfordulva tőlem végre a pálca is eltávolodott a mellkasomtól. Azt egész egyszerűen a zsebébe dugta. - Puszta kézzel öltem meg egy medvét és te komolyan azt hiszed, hogy van esélyed… - Szűrte vicsorogva a fogai között a szavakat.
- Senki sem ver meg senkit… - szólaltam meg, de persze meg volt kötve a kezem. Nem sok esélyem volt tenni bármit is ebben a helyzetben. Azt leszámítva, hogy a végével mindenkit megölök. Éreztem ugyanis, ahogy pattanásig feszül bennem a düh, ahogy Gustaf kockás ingujja is feltűrésre került.
Nem engedhetem… nem engedhetem! A hang helyett most én magam csattantam fel. Megpróbáltam puszta erőből szétfeszíteni a csuklóimat körbeölelő kötelet. Nem sikerült, csak mégjobban felsértette a durva anyag a bőrömet.
Gustaf mindeközben odalépett Aidenhez, majd egyetlen szó nélkül felkapta és a földre vágta. Nagydarab, izmos, tipikus északi fickó volt. A méreteit használva Mucinak esélye sem volt, hogy megóvja magát, ám ahogy ráfeküdt, eljött az én pillanatom. Meg kellett védenem. Tudtam, hogy attól majd nem érzi magát férfiasnak, de én sem éreztem magam annak, ahogy ott ácsorogtam megkötözve töketlenül, ezért rohanni kezdtem. A fejem éppen Gustaf oldalába ütközött, aki elterült a porba nagyot nyögve.
- Hagyd békén a férjem! - Üvöltöttem rá. - Akkor sem lennék veled, ha megölnéd… - Éreztem, hogy elpattan bennem valami, valami nagyon mélyen. A másik dobozban valamik ezer darabra törhettek, ahogy a saját mágiám túlnőtt rajtam és a környezetre is hatással volt.
- Én is érdemlek egy esélyt - morogta Gustaf, ahogy felkelt és megindult felém. Szerencsére még az előtt megállt, hogy közelebb ért volna három lépésnél.

[2003. szeptember 10.outfit >><< after hoursDe néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón]

2003. szeptember 10.
outfit >><< after hours

De néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón

Mondhatni ostobaság volt kihívnom magam ellen ezt az óriási faszit. Nem voltam hülye, és előre tudtam ennek az egésznek a végigmenetelét, de tudtam, hogy simogatni fogja az egóját, ha kihívom verekedni és akkor kénytelen elengedni Elliotot is. Olyan magabiztos volt, olyan sebezhető és befolyásolható. De ezt akartam elérni, hogy rám figyeljen, és hogy vegye el a kurva pálcáját Elliottol, mielőtt még megölöm. Túl kecsegtető volt számára az, hogy önként felajánlottam magam egy megverésre, ez pedig meglehetősen simogatta az én egómat is.
- Fraser. Puszta kézzel öltem meg egy medvét és te komolyan azt hiszed, hogy van esélyed… - forult felém fenyegetően én meg csak megvontam a vállamat és pimaszul elvigyorodtam. Sosem voltam jó verekedésből, ezt Elliot is nagyon jól tudhatta. Általában párbajoztam, annak a híve voltam, és azt nagyon is jól csináltam. A puszta ökölharcot nevetségesnek tartottam, bár néha kibaszott nagy elégtétel volt ha behúzhattam egy-egy kis patkénynak, aki meg akarta keseríteni az életemet. De az más volt, őket Szepi teperte le nagyrészt én meg csak megadtam a kegyelemdöfést.
Az öcsém persze más volt, a lehetetlen helyezetkben is verekedni kezdett, én meg szívhattam miatta mert nekem is fájt, na meg a Roxfortban takaríthattam utána a szart, mert nem akartam hogy a hülyéjét kicsapják. Nem mintha kicsapták volna, de akkor megrémített a tudat is, hogy Benjamin nélkül kellett lennem. Holott az élet egyre messzebb sodort minket egymástól, de most legalább már rendes testvérekké váltunk.
- Senki sem ver meg senkit… szólalt meg Elliot, de persze hiába, Gustaf nem hallgatott rá. Én képes voltam leállni, amikor kérte, de persze Gustaf kicsinyes volt és bizonyítani akart. Olyasmit keresett amit sosem kapott meg Elliottól, és ez betegesen őrültté tette.  Érzetem ahgy Elliotban pattanásig feszült a mágia, ő pedig azt, hogy minden porcikámmal felkészültem egy kegyeten bunyóra, amt esélyem sem volt megnyerni. Gustaf persze rgtön elém termett az öles lépteivel, és egyből a földbe döngölt. A becsapódás fájdalmas volt és éreztem, ahogy összerezzentem tőle.
Rég nem vertek meg kegyetlenül, és ez most kurvára fájt, de összeszorítottam a számat és szó nélkül tűrtem a fájdalmat. A testem már régen hozzászokott a kínhoz, sokat gyötörték és még a kígyózó fekete átok volt az utolsó ami megtörte. Mindig is elviseltem a fájdalmat, Benjaminhoz képest, aki szabályosan képe svolt pánikrohamot kapni a fájdalomtól. És mégis képes volt másokért kiállni, mások miatt harcolni, megveretni magát az ostrom előtti hónapokban is, most pedig kviddicsezett, ahol a fájdalom és s érülés elengedhetetlenen volt. Ő volt a legbátrabb és a leghülyébb ember a szememben ezek miatt. Éreztem ahogy a becsapódásban elharaptam a számat és vér öntötte el, ahogy azt is, hogy az öcsém éppen most fordult le az ágyáról. Bocs tesó. Egy kicist elhomályosult a világ, ahogy a fejembe nyilallt a fájdalom, és csak akkor tértem magamhoz, amikor Elliot ledöntötte rólam ezt a hegynyi embert. Nem voltam az, akit meg kellett védeni, vagy menteni, de most egyszerre voltam büszke és meghatott. Lehet agyrázkódást kaptam.
- Hagyd békén a férjem! Akkor sem lennék veled, ha megölnéd… - kiabálta miközben a tárgyak valahol felrobbantak ELliot mágiájától.
- Én is érdemlek egy esélyt - magyarázta Gustaf, és én közben összeszedtem az erőm és felálltam, majd megálltam elliot mellett. Előhúztam a zsebemből a pálcámat és eloldoztam a csuklóját, ha megtámadt érte az a segg, ha nem, majd felé fordultam.
- Ezzel csak őt gyötröd. És ha fájdalmat okozol neki minden tetteddel, az már nem szeretet - közöltem vele hűvösen, miközben a kezemmel kitapintottam a fejemen a vérző sebet. Talén valami kisebb szikla sértette fel. - Lehetsz az ellenségem, ha kell hát szakmai szinten. De őt nem bánthatod a viselkedéseddel.

◂ásom a kincset a mélyen▸

2003. szeptember 10.

◃aiden▹

in a gentle way,
you can shake
the world

style: style of fall ║ zene: skugge

Nem tetszett, amit láttam… nem tetszett, hogy Aident jóformán úgy kapta fel, mint valami rongybabát. A szívem őrülten zakatolni kezdett, minden porcikám ki volt élezve arra, hogy megóvjam. Csak nem rég kaptam vissza Aident, nem voltam kész rá, hogy egy féltékenységi jelenet miatt veszítsem el őt. Neki rohantam. Ez volt a legjobb lehetőségem összekötött kezekkel.
A fejem fájdalmasan csapódott az oldalának. Akármennyire is megszédültem, talpon maradtam, míg ő ledőlt a lábáról. Nem, nem sérült meg valószínűleg, de a meglepettségtől legalább az egyensúlyát elveszítette és elterült a homokos-poros talajon. Vicsorogva bámultam rá és próbáltam levegőhöz jutni. Ez az, O’Mara… A hang színtelen tónussal lelkendezett… de a tekintetem az éppen talpra álló Aidenre vándorolt. Odaléptem, megnéztem a fején a sebet.
A pálca egyetlen mozdulattal szabadította ki a kezemet.
– Ezzel csak őt gyötröd. És ha fájdalmat okozol neki minden tetteddel, az már nem szeretet – szólalt meg végül ő. Ujjai a véres sebet tapintotta ki. – Lehetsz az ellenségem, ha kell hát szakmai szinten. De őt nem bánthatod a viselkedéseddel.
Nyeltem egyet, a torkom ugyanis egészen kiszáradt. Aiden szavai tudtak egyedül megnyugtatva, annyira szerettem ezért. Kiállt értem, szeretett… úgy szeretett, ahogyan Nat sem tette korábban. Ezért pedig olyan hálás voltam neki.
– Te bántod… azzal, hogy még ki sem tudsz állni velem szemben érte.– Jelenti ki morcosan Gustaf, ahogy a ruhájáról leporolta a homokot. Éreztem a feszültségét, ezért egyetlen mozdulattal Aiden elé álltam.
– Nem kell kiállni értem. Én állok ki érte és értünk. – Jelentettem ki és annyira hátra léptem, hogyha kellett, Aiden meg tudjon kapaszkodni bennem. A támasza akartam lenni, ahogy ő is hajlandó lett volna puszta kézzel neki rohanni Gustafnak, csakhogy rövidre zárja a témát. – Szerelmes vagyok Aiden Fraserbe.
Csend állt be a homokos vidéken. Csupán a szél süvítése törte meg ezt a feszült némaságot, mielőtt Gustaf úgy gondolta volna, hogy közelebb lép és elkapja a nyakamat. Nem szorongatott meg, csak megfogta olyan fenyegetően, mintha tényleg eltörhetné magát.
– Az én szívemet nem törheted össze következmények nélkül – szorított rá közben kicsit a nyakamra. De nem fojtogatott, mert a következő pillanatban elengedett és nem nyúlt hozzám többé. – Nem végeztünk.
A kijelentése hideg volt és félelmetes, így csak mereven álltam ott, ahogy hátrált kettőt, majd egész egyszerűen elhoppanált, magunkra hagyva minket. Azonnal Aiden felé fordultam és végig simítottam az arcán.
– Meggyógyítalak otthon, én hősöm… – suttogtam és finom csókot leheltem az ajkaira nyugtatásképpen.

[2003. szeptember 10.outfit >><< after hoursDe néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón]

2003. szeptember 10.
outfit >><< after hours

De néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón

Minidg is két fájdalom volt bennünk, amióta az eszemet tudtam. MInt a zsinór két végén, ha az egyikönk megfeszült, a másik is. Örökké olyan volt, mintha ez a kötelék pattanásik lenne húzva, és csak feszült és feszült. Akárhényszor összevesztünk, akárhányszor megsérültünk. Éreztem az ő fájdalmát is, ahogy kábán feküdhetett a földön és tudtam, hogy azon járt az agya mi a szar történt velem megint. Utáltam ezt az érzést, miközben nélküle szinte teljesen üresnek érezném magam. És mindezek mellett a gyűrű mágiája miatt éreztem Elliotot is. A dühét, a félelmét, ahogy szétáradt benne a mágia és hevesen kirobbant belőle. Annyira, hogy még a rajtam tornyosuló Gustafot is le tudta rólam sodorni. Szerettem amiért ilyen erős volt, hogy megvédett akkor is, amikor nem akartam. Annak ellenére is, hogy nem szerettem, ha megvédtek. Én voltam az, akinek vigyáznia kellett a családjára, a stabil és rendíthetetlen pontnak kellett lennem. Most pedig nem voltam senki sem, csak egy rongybaba akit a homokos kemény földbe dobtak és még a fejem is behorpadt tőle.
Szánalmasnak tartottam Gustafot, olyan volt, mintha egy pszichopata, és őszintén örültem annak, hogy Elliot még véletlenül sem kötött ki mellette. Valahogy vonzotta az elcseszett és labilis lelkű egyéneket. És persze nem beszéltem magam ellen, én is pontosan olyan elcseszett voltam, mint a legtöbb pasi akikkel valaha dolga volt. De az egomat meglehetősen simogatta a tudat, hogy én nem voltam a lgelbaszottabb. Gustaf és Forest nagyon versenyzett az első helyért ebben a tekintetben.
Sikerült feltápászkodnom és határozottan megmondtam neki, hogy kurvára elegem volt abból, ahogy Elliottal bánt. Senki sem élhetett sokáig, aki bántotta a férjemet és most is csak Elliot jelenléte tartott vissza attól, hogy ne dobjak a pofájába egy Avada Kedavra. Az ölés határvonalát már régen átléptem, nem érdekeltek az erkölcsi normák. De Elliot fontosabb volt a kicsinyes bosszúmnál.
– Te bántod… azzal, hogy még ki sem tudsz állni velem szemben érte - magyarázta, miközben felhorkantottam. Teljesen hülye volt, vagy csak elvakította valami beteges kicsinyes birtoklási vágy.
- Már rég kiálltam érte - válaszoltam hűvös kimért hangon, miközben éreztem, hogy a fejemből szivárgó vér lassan a tarkómra csorgott. Halovány kis seb volt, szinte nem is éreztem, annyira megszoktam a fájdalmat. De az öcsém szenvedett, miatta szenvedett és ettől is be voltam pöccenve. Elliotról nem is szólva.
– Nem kell kiállni értem. Én állok ki érte és értünk. – mondta Elliot, miközben mellém lépett, én pedig ösztönösen támaszkodtam neki. A fejem álmatogon lüktetett, és nehezen álltam egy helyben. Egyenesen kellett állnom, hogy a méltóságom megőrizzem a fájdalom ellenére is. Ilyen voltam. De Elliot mellett nem volt baj, ha néha egy kicsit én támaszkodtam rá. – Szerelmes vagyok Aiden Fraserbe.
Erre meg szinte hatalmasat dobbant a szívem. Valahogy rettenetesen jól esett és kurvára zavarba is hozott. Talán még el is pirultam egy kicsit, és örültem a sötétségnek, mert így legalább maradhattam látszólag méltóságteljes és Aidenes. A szívem persze hevesebben dobogott. Imádtam Elliotot, és az, hogy képes volt szeretni... mindenemmel, a sötétségemmel, akkor is, amikor elhagytam. A csend pedig drámaian ült meg hármun között, miközben a szél hozta-vitte a homokszemeket.
– Az én szívemet nem törheted össze következmények nélkül – magyarázta, mintha egy dacos kamasz lett volna. Csak az volt a baj, hogy ő már nem volt dacos kamasz, felnőtt volt és veszélyes. De nem tudtam már semmit se mondani, csak örültem annak, hogy elhoppanált, én pedig lehunyhattam a szemem és sóhajtottam egyet, miközben éreztem a kedves érintést az arcomon.
– Meggyógyítalak otthon, én hősöm… - mondta én pedig odahajoltam hozzá egy erőtlen kis csókra.
- Helyes. Alig várom - suttogtam, és csak most kezdtem el érezni, hogy mégis milyen kellemetlenül... kurvára fosul éreztem magamat. Intettem egyet, miközben Szepi is megjelent és aggódó arccal fürkészett. Neki se lehetett könnyű közbeavatkozás nélkül kibírnia, de hűséges volt és mindig tartotta magát a szavamhoz. - Vissza kell nyernünk, amit elvitt. És ne merjétek követni sehova, mert tudni fogja - tettem még hozzá, ő pedig bólintott, majd mi is elhoppanáltunk. A házunk kellemes melege fogadott minket. Rosie-t anyára bíztuk, azt hiszem mára, mert szeretett vele nagymamás dolgokat csinálni. Én csak a hálóba akartam jutni.
- Most nagyon hiányzik a férjem törődése - dünnyögtem, majd ha sikerült feljutnunk, elterültem az ágyon, amibe szabályosan belezuhantam és még kissé össze is véreztem a huzatot. - Frýdal egy állat, még az öcsém is leesett az ágyról - mormogtam

◂ásom a kincset a mélyen▸

2003. szeptember 10.

◃aiden▹

in a gentle way,
you can shake
the world

style: style of fall ║ zene: skugge

Gyűlöltem, hogy megint ilyen helyzetbe hoztam Aident. Túl sok elvarratlan szál maradt utánam, és azok szép lassan tovább szakadtak, elrontva a mindennapokat. Gustaf is ilyen volt… egy eszköz lényegében, hogy elviselhetővé tegyem a mind jobban tönkremenő házasságomat. Ő volt a menedékem, az, aki vonzódott hozzám és szeretett… és megnyugtatott a tény, hogy nem vagyok egyedül akkor sem, ha Nat még is lemondana rólam.
Nem számított persze akkor, amikor már elhoppanált. Csak szerettem volna Aidnet meggyógyítani és biztonságba tudni… mert biztos voltam benne, hogy ezek után egy elég komoly beszélgetést kell lejátszanunk. Aiden is csak annyit tudott Gustafról, hogy még Nat idején ismerkedtem meg vele és hagytam magam néha-néha elcsábítani.
– Helyes. Alig várom – suttogta Aiden egy erőtlen kis csók után, amint megígértem, hogy otthon meggyógyítom. Ennél romantikusabb dolgot tényleg nem sokan tettek még értem, de nem akartam, hogy miattam veresse össze magát. Inkább ezerszer tartoltam volna le Gustafot úgy, hogy agyrázkódást kapjak, semmint hogy neki essen baja.
Szepi is közben közelebb lépett. Aggódó arccal mért végig minket, mint mindig, amikor kihagyjuk őt az akcióból.
– Vissza kell nyernünk, amit elvitt. És ne merjétek követni sehova, mert tudni fogja – magyarázta neki Aiden. Tudtam, hogy jó főnök, hogy még ezt is előrébb helyezi magához képest. Ami az övé volt, azt vissza kellett szerezni… már, ami nekem köszönhetően nem tört ezer darabra a másik ládában.
Szepi elszánt bólintással távozott, hogy Gustaf nyomára bukkanjon, így kettesben maradtunk. Finoman simítottam végig simítottam Aiden arcán, mielőtt megszorítva a kezeit hoppanáltunk végre. Nem akartam még véletlenül sem elszakadni tőle, de éppen csak talpra érkeztünk. Annyi erőm még volt, hogy a karját áthúzzam a vállamon és őt támogatva elinduljak fel a hálóba.
Aiden nehéz volt. Nőtt, izmosodott – hála a Benjivel való edzéseknek –, én viszont alig-alig változtam. Nem számított. Nem volt jól, segítenem kellett neki, hogy a miattam szerzett sérülések szép lassan elnyugodjanak. Én éppen csak szédültem, ami azért volt, mert fejjel mentem bele Gustaf izmos oldalába.
– Csak pár lépcsőfok. – Bíztattam magunkat, ahogy végig cirógattam a kézfején. Imádtam vele gyengéd és gondoskodó lenni. Valójában Aidennel volt az első olyan párkapcsolatom, ahol nem egymás ellen harcoltunk, hanem együtt. Ez pedig olyan furcsa újdonság volt, amihez nem voltam szokva. Egészen elolvadtam és elgyengültem mellette, de nem bántam.
– Most nagyon hiányzik a férjem törődése – dünnyögte, ahogy az utolsó lépcsőfokkal is megküzdve, felértünk a hálószobába. Pár lépésből az ágyhoz mentünk, Aiden pedig szó szerint elterült rajta.
– Itt van a férjecskéd, hogy törődjön veled… – válaszoltam és végig simítottam a fejét. – Mindjárt jobb lesz… – Suttogtam és lehúztam a lábáról a cipőt, hogy rendesen segítsek neki elfeküdni az ágyunkon. Az sem érdekelt, hogy fehér ágynemű poros-homokos lesz a ruhájától. Majd lecserélem este.
– Frýdal egy állat, még az öcsém is leesett az ágyról – mormogta. Fogalmam sem volt, hogy miről beszélt. Valami iker-dolog lehetett, amit én bizonyára sosem érthettem meg. Mégis elmosolyodtam és megsimítottam újra a fejét.
– Hol fáj? – kérdeztem, de közben előhúzva a pálcámat, ami végig a farzsebemben volt, finom, hűsítő varázslattal láttam el a homlokát. – Tudod, Gustaf eléggé drasztikus. Világ életében azt tanulta, hogy hogyan maradjon életben minden körülmények között. Ezért ment fel egyszer a hegyre, ahol a medve ólálkodott. Ott élt egy hónapot, majd megküzdött vele és lejött – meséltem el a mindenki által tudott történetet. Kicsit meg kellett beszélnünk tényleg ezt, tudnia kellett Gustafról… főleg, hogy ő nem rossz ember. Csak elkeseredett és magányos és most rajtam akar bosszút állni ezzel az egésszel, amit csinált.
– Nem kellett volna vele szórakoznom régen, csak azért, mert Nat mellett unatkoztam.

[2003. szeptember 10.outfit >><< after hoursDe néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón]

2003. szeptember 10.
outfit >><< after hours

De néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón

Nem vágtam hozzá a pitét. Gondoltam még kissé kábán, miután Gustaf eltűnt, és csak hárman maradtunk. pedig megérdemelte volna, hogy valami szaros dolog a pofájában landoljon. Egy jó nagy adag homokból készült pite. Az valahogy jól is állt volna neki. Persze nem volt szokásom ilyeneken agyalni, és ezt egy részem igen csak aggasztónak találta. Talán volt egy kis agyrázkódásom?
Azt hiszem nem voltam olyan rossz főnök, mint amilyennek tűnhettem. Szigorú voltam, hibátlan munkát vártam el az embereimtől, a belső körről nem is beszélve. Egy olyan helyet akartam uralni, ahol csak a legerősebb és a legtökéletesebb birodalom maradhat egyben. Ehhez pedig szükség volt az, hogy többet várjak el az embereimtől, és nekik mindig telejsíteniük kellett az elvárásokat. Dühös voltam, mert betörtek a váramba, és lerombolták a falait, elrabolva a dolgaimat és a legértékesebbet, ELliotot is. Persze én is hibás voltam, nem figyeltem eléggé, de azt hiszem ezentúl méginkább rajta fogom tartani a szemem az Alvilágon. Nem csak Frýdal, hanem Cartwright miatt is. Hibásnak éreztem magam amiért ez történt. De persze nem mutathattam ki, hogy így gondoltam, inkább csak kiadtam az utasításaim Szepinek, hogy aztán eltűnjön a sötétben. Utána pedig minket is elnyelt, beszippantott és megforgatott a sötétség, hogy aztán otthon találjuk magunkat.
Az utazás egy kissé felkavarta a gyomrom, és éreztem, hogy képes lettem volna akár hányni is, de semmi pénzért nem akartam, hogy Elliot még jobban aggódjon. Alig vártam, hogy feljussak az ágyamig és bedőljek  apuha kényelmes takarók közzé. A világ néha elúszott a szemem előtt itt-ott még éreztem a testem zsibbadását párhuzamosan az öcsém rázkódó fájdalmával. Frýdal így többszörösen is kihúzta nálam a gyufát, mert még ezzel a hatalmas dobásával a testvéremnek is ártott annyira, hogy azt se tudja mi a szar van vele. még szerencse, hogy kellően kiütötte a zuhanás, hogy ne rohanjon át ide hozzám. Tudta volna mi történt, talán azt is, hogy ki tette, olyankor elég volt csak egymásra néznünk. És nem akartam hogy az a hülyegyerek nekimenjen, mert meghalt volna.
Persze az ágyneműt sikerült poros homokos vérrel összekennem, pedig utáltam az ilyet, de most még csak inteni se tdtam egyelőre a pálcámmal, ami amúgy is kiesett valahol a házban útközben, és most fehéren ott világított valahol a sarokban.
– Hol fáj? - kérdezte, miközben kaptam tőle egy kellemes hűsítő varázslatot. Én csak megböktem a megrepedt fejemet a fülem mögött, amiből még enyhén szivárgott a vér, és a nyakam is teljesen olyan volt már tőle. Az a rész ott kellemetlenül zsibbadt és úgy éreztem képes lenne az agyam onnan kipottyanni, olyan tátongó lyuknak éreztem azt a fejemen.
- Itt. Meg mindenhol. Meg az élet - válaszoltam kifejezetten drámai hangon, de hát ha szenvedtem még inkább drámai voltam. Inkább csak vártam, hogy a férjem ellásson, hogy a hűsítő varázslat kellemesen beborogasson és akkor talán egy kicsit úgy is éreztem magam, mint egy normléis ember, nem pedig valami elcseszett lyukas fejű valaki.
- Tudod, Gustaf eléggé drasztikus. Világ életében azt tanulta, hogy hogyan maradjon életben minden körülmények között. Ezért ment fel egyszer a hegyre, ahol a medve ólálkodott. Ott élt egy hónapot, majd megküzdött vele és lejött
Lehunytam a szememet. nem sok kedvem volt róla bezsélni, de tudtam, hogy kell. Elliot életének a szála volt, és tudnom kellett dolgokat róla. Nem hibáztattam amiért nem mondott el mindent. Azt iszem úgy gondolta nem olyan fontos. Hogy ne  térhet vissza szellemként, mintha csak kísértené. De én tudtam, hogy az életben maradt szellemek megtalálnak. Mint ahogy engem Feryll lánya is megtalált. És ezekkel a szellemekkel meg kellett küzdenünk, akkor is, hogy ha úgy éreztük teljesen felőrölnek minket. A múlttal szembe kellett néznünk. Ha fájt ha nem.
- És a medvének csúnya pá-pája lett - tettem hozzá és sóhajtottam egyet. Az volt a kibaszott nagy szerencsém, hogy kemény fejem volt, ahogy az öcsémnek is. Különben hogyan élte volna túl azt a sok gurkót. Sóhajtottam egyet, és inkább és próbáltam Elliot gyönyörű tekintetét keresni a sötétségben, ami lassan fátyolként kúszott a szemem elé. Biztos voltam benne, hogy ELliot azt gondolja amúgy tök jó arc, csak megkeseredett. velem is ezt csinálta. Hitt bennem, hogy jó vagyok, mégis egy elbaszott életem volt és lelkem. Már ha maradt még belőle valami.
– Nem kellett volna vele szórakoznom régen, csak azért, mert Nat mellett unatkoztam - kinyúltam felé, és megsimogattam az arcát, miközben megingattam a fejemet.
- Akkor azt tartottad helyesnek. Ezért nem szabad, hogy furdaljon a lelkiismeret. Amivé vált, nem a te hibád, az ő döntése. Aki most jelenleg, az az ő döntése. De most már nem kell másban keresned a vígaszt, ha nem vagy jól. Itt vagyok neked, ahogy az állataink, és ahogy a gyönyörű kislányunk. Meg a családunk. Nem vagy magányos, oké? - momrogtam és simogattam az arcát. nem akartam, hogy a múltja miatt, Forest miatt szarul érezze magát, csak mert most kicsúszott az irányítás az őrült megszállott kölyök kezéből. Mert az volt egy óriási kölyök.

◂ásom a kincset a mélyen▸

2003. szeptember 10.

◃aiden▹

in a gentle way,
you can shake
the world

style: style of fall ║ zene: skugge

Rossz volt Aident ilyennek látni... sérültnek, sebezhetőnek. Arra a napra emlékeztetett, amikor meg kellett szabadítanom az átoktól, hogy megóvjam őt annak hatásaitól. Szinte éreztem most is a fájdalmait. Mégsem adtam át magam ennek az aggodalomnak egészen, csak finom hűsítő varázslatot küldtem a homlokára, kitartva addig, míg meg nem nyugszik a lüktetés a fejében. Nem lepett volna meg az agyrázkódás ténye. Gustaf erőszakosan vágta a földhöz.
Beszéltem, meséltem neki. Ez volt a legegyszerűbb, míg teljesen nyugalomban pihentette a sérült fejét. Látszólag vérezni nem vérzett, ami azért megnyugtató volt.
- És a medvének csúnya pá-pája lett - jegyezte meg. Elmondtam neki a medvés történetet, amit mindenki ismert a Vakegérben. Én magam is ezerszer hallottam, hogy Frýdal igazi berzerker, mint azok az eddákból ismert viking hősök.
- Nagyon pá-pája. - Bólintottam vigyorogva. Tetszett a gondolat, hogy vannak olyan erős emberek, akik képesek megküzdeni egy vadállattal. Nekem nem ment volna... kicsit sem.
- Akkor azt tartottad helyesnek. Ezért nem szabad, hogy furdaljon a lelkiismeret. Amivé vált, nem a te hibád, az ő döntése. Aki most jelenleg, az az ő döntése. De most már nem kell másban keresned a vígaszt, ha nem vagy jól. Itt vagyok neked, ahogy az állataink, és ahogy a gyönyörű kislányunk. Meg a családunk. Nem vagy magányos, oké? - A mondandója végén kedvesen simította meg az arcomat. Olyan jól esett az érintése, hogy még a szememet is lehunytam egy pillanatra. Sóhajtottam egyet, kicsit megnyugodva, hogy most már nem lesz baj. Aztán leengedtem a kezemet, a hideg megszűnt Aiden homlokán, így oda tudtam ülni mellé az ágy szélére.
- Nem örülök, hogy miattam lett bolond... - Dőltem előre, a homlokomat Aiden mellkasának támasztottam, beszívva az illatát, érezve a szívverését. Megnyugtatott, bár a bűntudatomat nem tudta csökkenteni annak ellenére sem, hogy tudtam, igaza van. Gustafnak volt lehetősége tovább lépni, mégis zavart, hogy szórakoztam vele.
- Nem kellett volna beetetnem. Csak testileg vonzódtam hozzá, meg tudtam, hogy Nat féltékeny... - magyaráztam. Közben egészen ráfeküdtem Aidenre, a mellkasán támasztottam meg az állam, hogy ránézhessek. - Tudta, hogy imádom a magasságát, ezért minden nála magasabb, izmosabb emberre féltékeny volt, ha rájuk néztem elismerően. - Nyeltem egyet. Nem akartam erről beszélni Aidennek, hozzá testileg minden értelemben hűséges voltam. Alexejjel sem feküdtem össze, hiába tituláltam fontosnak. Nem. Ezt a házasságot nem akartam elrontani. De talán épp ezért volt szükség az őszinteségre.
- Igazából én csak azt akartam, hogy Nat figyeljen rám... - vallottam be és megint könnyfátyolos lett a szemem. Az a házasság örökké fájdalmas emlék lesz, hiszen mindig úgy gondoltam, hogy Nat az én nagy szerelmem... és talán részben az is volt. Csak éppen nem az a fajta nagy szerelem, ami megmarad örökre, hanem az a fajta, amelyik tönkre megy és elvesz belőled egy darabot. Azon a helyen pedig csak fájdalmas űr maradt.
- Azt hittem, ha jobban akar, közöttünk is minden helyre rázódik. - Folytattam a vallomásomat, de nem akartam tényleg ezzel terhelni Aident. Csak azért voltam őszinte, mert megérdemelte, hogy valamennyit tudjon a múltamról. Voltak boldog dolgok Nattal, rengeteg szerelem és szenvedély, de azok elsikottak gyorsan a problémáink mellett. - Jobban vagy? - kúsztam feljebb, hogy finom, gyógyító csókot leheljek az ajkaira.

[2003. szeptember 10.outfit >><< after hoursDe néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón]

2003. szeptember 10.
outfit >><< after hours

De néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón

Utáltam a gondolatát annak, hogy amikor megsérültünk együtt sérültünk. Utáltam az összekötött életünket de mégsem tudtam volna eldobni. persze Elliot is ugyan úgy érezte a fájdalmam, még ha nem is volt olyan túlmisztifikált ikerdolog, ami a születésünk előtt is összekötött engem és az öcsémet. Ha valaha is bosszút fogok állni ezen az állaton, aki így a földhöz vágott, hát biztos, hogy az öcsém miatt ios fog kapni. Na meg azért is, mert ennyire gyötörte a saját ostoba gyerekességével Elliotot. Senki sem bánthatta őt, és ettől voltam igazgán mérges. Vagyis lettem volna még jobban, ha nem küldött volna padlóra egy adag fájdalommal és némi agyrázkódással a földre.
- Nagyon pá-pája - mondta vigyorogva Elliot. A medvéről mondjuk az öcsém jutott eszébe. Ha valaha is képesek lettünk volna patrónust idézni, neki biztosan medve lett volna. Nekem meg ha lehetett volna ember alak, akkor Elliot. Vagy egy fekete párduc. Az elegáns volt és kecses, tele lenyűgöző misztikummal és tökéletesen illett vona hozzám. Kétlem, hogy valaha fogni tudunk, ahhoz én túlságosan is tönkre tettem mindenkit. Az anyámé egykor hattyú volt, aztán beleszeretett apámba és hím oroszlán lett. Aztán meg nem maradt semmi. Keserűség öntött el, talán annak is köszönhetően, hogy egy kicsit még jojózott az agyam is az ütközéstől, de szerencsére a fájdalom és a vérzés is egyre enyhült, amit Elliotnak köszönhetek.
Tudtam, hogy Elliotna szarul esett az egész. Látni engem megsérülni, látva azt milyen lett talán miatta az a behemót ennyire nem normális idióta seggarc. Én se akartam volna, hogy valami szeretőm így megőrüljön, bár nekem nem voltak veszélyes exeim. Mármint képtelen voltam elhinni azt, hogy Esther egyszerűen lekaratézza mondjuk Elliotot hirtelen dühében. Igyekeztem megnyugtatni, hogy ne érezze magát olyan szarul, mint amennyire én is éreztem magam. Esélyem nem volt vele verekedni, amúgy sem voltam olyan izomerővel megáldva, mint Benjamin, aki akár terelőnek is kibaszottul jó lehetett volna. Természetesen az én csodás képességeim az agyamban voltak, nem úgy, mint az öcsémnek, aki hülye volt. Nem esett jól szomorúnak látni Elliotot,k de láttam rajta, hogy még volt mit mondania, így hát csak simogattam az arcát és vártam, hogy újra beszéljen.
- Nem örülök, hogy miattam lett bolond... sóhajtott fel.
- Valaki amúgy is az, lehet már bolond volt - ironizáltam és fel is horkantottam saját magamon, hogy milyen rohadtul humoros vagyok. Talán már nem is voltam olyan rosszul. Bár kétlem, hogy képes lettem volna most megmozdulni, egy kicsit fájt mindenem. De elviseltem igazából, a fájdalom már csak valami mellékes tompa lüktetés volt a testemben, ami elgyötört volt már a sok harctól és a múltam terheitől.
- Nem kellett volna beetetnem. Csak testileg vonzódtam hozzá, meg tudtam, hogy Nat féltékeny... - feküdt rám Elliot én meg odanyúltam hozzá, hogy a feje búbját és a kellemes illatú fürtjeit cirógassam. -  Tudta, hogy imádom a magasságát, ezért minden nála magasabb, izmosabb emberre féltékeny volt, ha rájuk néztem elismerően.
Lehunyt szemmel hümmögtem. Nem akartam közbevágni, mert őt ismerve még csak most kezdett lassan kiszakadni belőle a múlt amiről mindenikek kurva nehéz volt beszélnie. Főleg, hogy ebbe a múltban az a beteg Forest is benne volt. Szerettem volna minden sebét meggyógyítani Elliotnak, amit ő okozott neki. csak simogattam, hogy tudja nem kételkedtem a hűségében, még akkor sem, ha baszuttul irritált a közelében az a kutya.
- Igazából én csak azt akartam, hogy Nat figyeljen rám... Azt hittem, ha jobban akar, közöttünk is minden helyre rázódik - magyarázta én pedig becsukott szemmel sóhajtottam egyet.
- Én mindig rád fogok figyelni, és nem fogok neked fájdalmat okozni. Nem érdekel, kikkel voltál, csak mert nem érezted magad teljesen jól Forest közelében. Bár nem tudom megváltoztatni azt a sok fájdalmat ami akkor ért, se egy Forest se Frýdal, se sok Frýdal nem fog elsodorni mellőled. A múltad megtörtént. Én pedig most anynit tehetek, hogy segítek elvarrni a foszlányokat, amik maradtak belőle - mormogtam és megcsókoltam nagy nehezen Elliot feje búbját, majd visszadőltem a helyemre.
- Jobban vagy?  - kérdezte én meg csak hümmögtem egyet.
- A legjobb férfi van itt mellettem, aki csak lehet, persze, hogy jobban vagyok - hunytam le a szememet. Jól esett a nap után pihenni. És biztos voltam benne, hogy Szepiék is vissza fogják szerezni a cuccainkat.

◂ásom a kincset a mélyen▸

2003. szeptember 10.

◃aiden▹

in a gentle way,
you can shake
the world

style: style of fall ║ zene: skugge

Sötétség kevergett bennem, ahogy újra és újra eszembe jutott, hogy Gustaf milyen elvakultan akarta elpusztítani Aident értem. Nem akartam ezt átélni. Azt hittem  1999-ben végleg elváltak az útjaink és néhány összefutást leszámítva Izlandon, nem igazán találkoztam vele azóta, hogy Nat annyira kiborult tőle. Azt kívántam bár így maradt volna, bár ne akarta volna megint felvenni a kesztyűt. Egész egyszerűen nem voltunk egymásnak valók.
-  Valaki amúgy is az, lehet már bolond volt - horkantott fel Aiden. Persze nem értette, mi a baj... nem ismerte Gustafot az előttről. Nem látta, hogy milyen kedves és jószívű, egyben erős és férfias. Az, aki most volt egészen más ember volt. Elborult, mintha valami történt volna vele a hosszú úton, amiről én persze semmit sem tudtam. Nem mesélt, csak letámadott a kezdetektől fogva, hogy visszatért.
Aidenhez kellett bújnom némi vígaszért. Érezni akartam a szívverését, a melegségét, hogy biztosan tudjam, jól van, jól lesz. Megint miattam sérült meg és ezt már egyre nehezebben viseltem. Nem akartam őt a maga mocskába belekerülni, hiszen a vele való házasságom valami egészen más volt, valami tiszta és tökéletes, ami nem érdemelte ezt meg. Talán ezért tettem olyan könnyen vallomást neki a Gustaf-ügyről. Aidennek tudnia kellett, mi hajtott, miért léptem félre, miért tettem meg dolgokat. Én tényleg csak figyelmet szerettem volna, de Nat egyre jobban távolodott tőlem.
- Én mindig rád fogok figyelni, és nem fogok neked fájdalmat okozni. Nem érdekel, kikkel voltál, csak mert nem érezted magad teljesen jól Forest közelében. Bár nem tudom megváltoztatni azt a sok fájdalmat ami akkor ért, se egy Forest se Frýdal, se sok Frýdal nem fog elsodorni mellőled. A múltad megtörtént. Én pedig most anynit tehetek, hogy segítek elvarrni a foszlányokat, amik maradtak belőle - felelte. A szavai pedig olyan megértőek és jól esőek voltak. Ráadásul a bizalma is sokat számított. Ő nem úgy volt féltékeny, mint Nat. Nem hitte, hogy csak úgy másnak adom magam. Hiszen Szepinél is inkább rá volt dühös, amiért szemet vetett rám, engem sosem vádolt meg azzal, hogy elcsábítottam. Tényleg nem tettem.
Az a kis csók a fejem tetején maga volt a béke. Lehunytam a szemeimet, úgy hallgattam a szívverését. Mérhetetlenül boldog voltam minden fájdalom ellenére, amit el kellett szenvednie miattam. Ő volt a férjem, ami lényegében a legnagyobb álmom volt a korábbi, tönkrement házasságom után.
- A legjobb férfi van itt mellettem, aki csak lehet, persze, hogy jobban vagyok - ő is halkan dünnyögött. Tudtam, hogy képes lenne elaludni, ahogy én is ebben a csendes órában.
- Én is jobban vagyok... -  dünnyögtem csendesen. Ujjaim finoman piszkálták a ruha anyagát a karján. Ez amolyan kis apró kedveskedés volt, mielőtt mindkettőnket végleg elnyomott volna az álom abban a néma, meghitt pillanatban. Ezt a békét semmire sem cseréltem volna le s talán önző dolog volt őt magam mellett tartani, mégis csak ez tett igazán boldoggá. Képtelen voltam belőle engedni és nem is igazán akartam. Aiden az enyém volt.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!