I'm praying for the sunshine

You know it's alright, I'm praying for the sunshine
To get me through the hard times, to get me through the hard times
You know it's alright, I'm praying for the sunshine
To get me through the hard times, to get me through the hard time

[- Itt esni fog az eső, érzem a levegőben -]

☾ But I know I was a kid that would dream ☽

S a f i y a C a r s o n

2-0-0-3-o-k-t-ó-b-e-r-1-0

☾ m y f u r ☽

Kissé nehezemre esett elindulni, pedig az előző napokban eléggé felkészítettem magam erre a dologra. Mármint, hogy meglátogatom végre a családom sírját. AMikor Elliottal voltam elég volt a tudat, hogy ott voltak Kate házának a közelében, de egyszerűen túl sok emlék rohant le odabent, a nő tekintetében pedig ott volta Kate is. Muszáj volt onnan eljönnöm. Egy kicsit lelkiismeret furdalásom is volt tőle. Mégis csak a családom volt. Láttam a fényképeket a házunk romjainál. Még a városlakók is jobban foglalkoztak velük, mint én. De nekem nem volt róluk semmim. Egyedül a húgomra emlékeztem homályosan. A szeplőire, a rövid, válláig érő, barna hajára, a játékosságára. És arra, hogyan mentettem meg az életét egy várfarkas elől, és aztán hogyan bukjam el újra, amikor szüksége lett volna rám.
Felsóhajtottam, ahogy belebújtam a pulcsimba, és megborzoltam a hajamat, miközben az ágyon ücsörögve néztem Safit, ahogy ő is készülődött. Szerettem nézni, megnyugtatott, és egy kicsit elterelte a borús gondolataimat. Odakint is eléggé felhős volt az ég, megült a reggeli köd a házak tetején, és a nyitott ablakon keresztül beáramlott a város szaga, de én nem is nagyon figyeltem már ezekre, egyszerűen Safi kellemes illatára koncentráltam. Hálás voltam neki, amiért otthont adott, és kitartott mellettem, pedig tudtam, hogy ez mind a kettőnk számára kibaszottul nehéz volt. A bennem lévő farkas erős volt, túl indulatos ahhoz, hogy a főzettel elnyomjam. Féltem, hogy kitör belőlem, és akkor bántam, amikor ember vagyok. Nem akartam megsebezni. A tekintetemmel inkább megkerestem az övét, mielőtt Kate képe megint kísérteni kezdett volna. Szerencsére egyre messzebb volt már, de még mindig fájdalmas volt.
- Itt esni fog az eső, érzem a levegőben - mondtam nagyon emelkedetten, bár azért a városomig nem szagoltam ki a levegőt. Szerettem az esőt, a hangja kellemes volt és megnyugtató. Még az sem zavart, hogy néha eláztam, de nem akartam, hogy Safi megfázzon.
Elmondtam neki is, amit tudtam, amire emlékeztem. Hogy a tűz mindent elvett tőlem, és a húgomat sem tudtam megmenteni. Hogy egyszerűen képtelen vagyok visszamenni, arcokra, hangokra emlékezni. Csak az illatok maradtak meg bennem, amik mintha egyenesen a bőröm alatt bújtak volna meg. Mintha az lett volna az egyetlen kapaszkodóm, ami összekötött azzal a morcos arcú kis kölyökkel, aki annak idején a Roxfortba került. És aki sosem lett harmadéves.
- Csinos vagy - vigyorodtam el aztán, és közelebb léptem hozzá, hogy megcsókolhassam. Safi egyszerűen gyönyörű nő volt, és amig ő fogta a kezemet, nem éreztem úgy, hogy a világot messziről nézem csupán, mint ahogyan eddig. A közelében nem suhant el mellettem úgy, mintha csak ablakon át figyeltem volna az életet. Behúzott az ajtón, és megmutatta nekem a világot. Ezért pedig örökké hálás leszek neki. Kicsit tétováztam, kicsit talán húztam az időt. Ha már ott voltam a városban, tudtam, hogy meg fogok állni a házunk helye előtt is. Átöleltem, és az arcomat belenyomtam a barna fürtjei közzé, hogy érezzek egy kis melegséget az üres, hamuvá égett lelkemben.
A bennem lévő farkas most nem őrjöngött, az előző telihold nem régen múlt el, és jóllakottan pihent meg bennem. Mintha csak egy elégedett dög lebzselt volna fetrengve bennem. Nyugodt napok voltak, amikor nem kellett annyira koncentrálnom arra, hogy visszaszorítsam magamban. Voltak még elveim, hiába akarta elvenni tőlem azokat véglet Thomas. Thomas... Szinte megkönnyebbülés volt hallani, ahogy a nyaka elroppan az állkapcsom alatt, ahogy a vére eggyé vált Kate vérének az emlékével a számban. Nem mosta ki, dehogy is. Arra csak Safi volt képes. De a halála levette rólam azt az ólompalástot, amit olyan sokáig cipeltem. A heg a nyakamon szinte teljesen elhalványult, és az életem pedig sokkal jobb lett. Hálás voltam Elliotnak, amiért végig csinálta ezt velem. Senkit se akartam ebbe belerángatni, de ő makacskodva kitartott mellettem. Ő és Aiden volt az első barátom, pedig nem is akartam magam mellé senkit.
- Talán mennünk kéne - mormogtam halkan, és elhúzódtam tőle, hogy az ablakon keresztül befutó kellemesen hűvös levegő kettőnk közzé furakodjon. - De ne engedd el a kezem - tettem hozzá. Nem szerettem esetlennek mutatni magamat, büszke voltam és méltóságteljes, de Safi előtt meztelen volt a lelkem. Engedtem, hogy mindent lásson belőlem, és ő pedig még így is itt volt. Így is itt volt. Azért sírni nem akartam. Mégis csak felnőtt férfi voltam, egy vadállattal a lelkemben. Hülyén vette volna ki magát. Megfogtam hát Safi kezét, és a kezembe vettem a pálcámat is, hogy a lakásból kilépve el tudjunk hoppanálni Shrewsbury-be.

◊ Sean ◊
how strange
to dream of you
even when
i am wide awake


2003. október 10.

outfit

Bármiben szívesen támogattam Seant. Mióta beköltözött hozzám, minden erőmmel azon voltam, hogy még inkább megismerjem őt. Talán önzőség volt, hiszen alapvetően eléggé zárkózott személyiség volt és gyakorlatilag úgy kellett beszédre bírnom, de ez a nap teljesen az ő döntése volt. Ő kérdezte megyek-e vele... és nem Elliotot akarta magával vinni kivételesen.
- Itt esni fog az eső, érzem a levegőben - jegyezte meg Sean, amint a célunk felé haladtunk. Nem számított volna, ha elázok, de azért megfogtam a kezét, odabújtam a vállához, mintha máris reszketnék. Csak jól esett éreznem az ő melegségét.
Hálás voltam Seannak, hogy megnyílt a családjával és az emlékeivel kapcsolatban. Akkor is, ha hiányosak voltak egytől egyig fontosak maradtak a számára. Tudtam, hogy a hézagokat akarja betölteni és megtudni, ki is ő valójában. Ezek olyan kérdések, amiket mindenki feltesz magának, még akkor is, ha történetesen ismeri a szüleit, honnan érkeznek a gyökerei. Sean nehezebb helyzetben volt persze emlékek híján, ráadásul most szokta meg, hogy már nem kóborkutya.
- Csinos vagy - vigyorodott el aztán.
- Ugyan... - legyintettem. Csak egyszerű farmerben és pulcsiban voltam, a szokásos bőrkabátommal. De jól esett, ahogy átkarolt és az ujjai megcirógatták a hajamat. Még inkább hozzábújtam, a lágy csókba pedig csak sóhajtottam egyet. Sean adta azt a meghittséget, ami jó ideje nem volt az életem része.
- Talán mennünk kéne -húzódott kicsit hátrébb. Én sem akartam megszakítani a pillanatot, ám nem azért jöttünk, hogy romantikusan összebújjunk. Virágot fogunk vinni a családja sírjára. Ott volt a szabad kezemben a kis csokor krizantém, szépen, alig várva, hogy elnyerje méltó helyét. -  De ne engedd el a kezem.
- Sosem tenném - vágtam rá. Ujjaim visszafűztem az övéi közé, hogy megtegyük a következő lépést. Haladni kellett, én pedig ha kellett hát húztam magammal Seant. A múlttal szembe kell nézni, ahogyan én is tettem. Anyám halála erőt adott sok mindenben... őt azért ölték meg, mert vérfarkas volt, ezért akartam segíteni a hozzá hasonlókon. Nem akartam, hogy ártatlanok haljanak meg olyan átok miatt, amit ők nem kérnek és nem is akarnak viselni.
- Mesélsz a húgodról? - kérdeztem csendesen.- Már amennyire emlékszel...

[- Még mindig frucsa, hogy nem félsz tőlem -]

☾ But I know I was a kid that would dream ☽

S a f i y a C a r s o n

2-0-0-3-o-k-t-ó-b-e-r-1-0

☾ m y f u r ☽

Az őszben megült a csend, az eső pedig ilyenkor olyan finom illatú volt. Ázott leveleket mosott a víz a járdaszegélyekhez, miközben minden aranybarna színt öltött fel, hogy a fák levelei életük utolsó pillanataiba még egyszer szépek legyenek. Volt ebben az egészben valami elcseszettül szép. pedig én sose foglalkoztam annyira az ilyen pillanatokból adódó dolgokkal. Sosem érdekelt, hogy most éppen milyen évszak volt. Vagy milyen idő. Csak a túlélés számított, és az, hogy a következő teliholdig kibírjam valahogy. Meg az azt követő napokat is. Elmosta a holdtól való félelmet ezeket a dolgokat, és a bújkálás sem tette egyszerűbbé. De Safi mellett sokkal több mindenre volt időm, még úgy is, hogy Aiden sok melót sózott rám a boltjában, ahol egyre kevesebbet fordult elő, de közben a birodalmat amit épített egyre nagyobbá vált. Tudtam, hogy miért akart ennyire terjeszkedni. Hogy mindent belásson a tekintetével és mindenkin aki neki számít rajta tudja tartani a szemét.
Safi mellett volt időm élni, ami eddig csak arról szólt, hogy egyen minimális kaja a hasamba, meg valami szakadt ruha legyen rajtam. Rohadtul nehéz dolga volt velem, mert nehéz volt együtt lakina egy olyan valakivel, aki nem tudta milyen életet élt a köd előtt, és amilye megmaradt az vértől és mocsoktól szennyes élet volt. Az utcáról való beköltözésem a falak mögé nehéz volt. Sokat kísértett a fehér szoba, a bezártság, amikor egyedül voltam otthon nála, és ő dolgozott. Általában az erkélyen feküdtem, ahol szabad tér ölelt körbe. Amikor a közelemben volt nem létezett a fehér szoba. Nem létezett Kate vérének íze a számban, nem létezett a fájdalom, és megszűnt a kín, ami percről percre a holddal hízott bennem. Olyan volt mint egy gyógyító mágia ami belakta magát a szívembe. Sose hittem volna, hogy képes leszek így ragaszkodni valakihez, hiszen sosem adatt az élet okot arra. Vagy ha adott is, valamikor, nagyon-nagyon régen, akkor azt elvette, kitépte belőlem és megsemmisítve hagyott hátra.
Hálás voltam Safinak és az életnek is, hogy a sok szar után ő a a közelembe került. Szerettem volna ha ezt ő is tudja, hogy nélküle én semmi se lennék, és ezért mindenképpen óvni szerettem volna. Magamtól is és a világtól is. Az őszi szél befújt közénk, miután elhúzódtam a csóktól. Hiába öltözött egyszerűen, nekem akkor is ő volt a legszebb nő, akit valaha láttam. Kate-ből nem maradt meg szinte semmi, amire emlékeznék, a vér és a halál szaga csak a fekete tincseit hagyta meg nekem, és a kamillát meg a fűszerek illatát. De magam se tudtam már, hogy az Kate illata volt-e vagy az egész otthonomé, amit elnyeltek és kegyetlenül felfaltak a Thomas által okozott lángok. Elpusztítva minden emléket, és minden dolgot, ami akkor engem emberré tett. Talán ezért is hasonlítottunk Aidennel annyira, és voltunk olyan jó barátok. Azért remélem, Elliot se haragszik meg rám, amiért nem ővele jöttem el. Safit is közel akartam engedni a múltamhoz, az életemhez, ami egyszerre tett egésszé és csonkított meg. Vele akartam élni, ezt biztosan tudtam, ahogy azt is, hogy mindent tudnia kell rólam, amit csak lehetett.
Az orromat cirógatta a csokor krizantém kellemes illata, ami belekeveredett a kis város szagával, és mindennek a közepén ott volt Safié is, amit anynira szerettem. Féltem tovább menni, féltem az ürességgel és a tehetetlen gyásszal szembesülni. Sose tudtam rendesen meggyászolni a családomat, csak bosszút álltam értük, a húgomért, az emlékeimért a Veremért és az életemért. DE nem tudtam hogyan is gyászoljak, ha nem volt mibe kapaszkodnom és nyúlnom. Most viszont úgy éreztem ezzel még az adósuk vagyok. gyengének éreztem magam és Safi puha kezébe kapaszkodtam.
- Sosem tenném - válaszolta egyből az én szívem meg hálásan dobbant is rá egyet.
- Még mindig frucsa, hogy nem félsz tőlem - suttogtam, miközben a lábunk alatt zizegő avart hallgattam, ahogy egyre közelebb haladtunk a temető felé. Még el kellett mennünk a leégett romok előtt is, ahhoz hogy az utunk végére érjünk.
- Mesélsz a húgodról? Már amennyire emlékszel... - a kérdésére rápillantottam és egy szomorú félmosolyra húztam a számat. Bólintottam egyet, aztán egy kicsit elgondolkodtam, hogyan is kezdhetném.
- Susanna volt a neve, de mindenki csak Susie-nak hívta azt hiszem. Griffendélbe került és csak egy év volt köztünk. Eleven lány volt, aki mindig bajba keveredett és imádott verekedni. Boxolt - csóváltam meg a fejemet. Persze én is, a mozdulatok a verekedéseknél nekem olyan ösztönösen jöttek elő, mintha csak lélegeztem volna. - Néha most is látom, ahogy szalad előttem, mintha valami elcseszett látomás lenne. Ő vezetett haza, amikor ELliottal idejöttem. Sosem félt semmitől. És mindig kereste a kalandot az izgalmat. Teljesen az ellentétem volt. Én csak elvoltam. Meg vigyázni akartam rá - sóhajtottam, és megsimítottam az ujjaimal Safi kezét. Egy kissé remegtek a tagjaim, de magam sem tudtam, hogy a dühtől az önvádtól, vagy csak azért mert lassan elértük a házam helyét. Nem akartam depresszívnek tűnni. Safi is elvesztette az édesanyját. Neki is nehéz élete volt. Nem nyomhattam rá mindent.

◊ Sean ◊
how strange
to dream of you
even when
i am wide awake


2003. október 10.

outfit

Sosem éreztem magam még ilyen békésen meghittnek. Főleg Sean közelében, vele valahogy minden inkább szenvedélyes volt és vad. Ez most olyan volt, mintha a titkába szeretne engem beavatni. Hálás voltam neki. Tényleg jöhetett volna Elliottal, aki bátorságot ad neki - talán, ezt nem tudtam biztosan -, de helyette engem akart még közelebb engedni magához. Éreztem, hogy ő is szeretné, ha ez működne közöttünk rendesen... én pedig mindenkinél komolyabban vettem őt. Ilyen szerelmet még Freddie iránt sem éreztem soha.
- Még mindig frucsa, hogy nem félsz tőlem- Suttogta.
A távolban már feltűnt a temető. A sírok álmosan nyújtóztak ki a vékony, sárgás-vöröses avartakaró alól. Látszott, hogy szépen karbantartják őket, ám ez a színkavalkád az esti szélben, az enyhe esőben hullhatott alá.
- Miért félnék? Nem a te döntésed volt, hogy vérfarkas legyél és tudom, hogy nem bántanál ok nélkül. - Válaszoltam. Persze elmesélhettem volna az anyám történetét neki olyan részletesen ahogyan csak lehetett. Egyelőre azonban inkább csak említésként hangzott el. Egyelőre az ő múltját kellett megoldani, az enyém többé-kevésbé a helyén volt. Ezért is kérdeztem a húgáról, aki egyértelműen fontos volt neki.
- Susanna volt a neve, de mindenki csak Susie-nak hívta azt hiszem. Griffendélbe került és csak egy év volt köztünk. Eleven lány volt, aki mindig bajba keveredett és imádott verekedni. Boxolt - mesélte. Éreztem a hangjában a lány iránti csodálatot. Nem emlékezett sok mindenre, mégis, amiket mondott olyan bensőségesnek hangzottak. - Néha most is látom, ahogy szalad előttem, mintha valami elcseszett látomás lenne. Ő vezetett haza, amikor ELliottal idejöttem. Sosem félt semmitől. És mindig kereste a kalandot az izgalmat. Teljesen az ellentétem volt. Én csak elvoltam. Meg vigyázni akartam rá.
Az ujjai megcirógatták a bőrömet. Tudtam, hogy olyan helyre érkeztünk, ahol Sean is kicsit elcsigázottabb lesz. Éreztem, ahogy megremeg, de nem akartam ezt táplálni. Inkább csak csevegtem vele tovább.
- Boxolt? Váó, kemény csaj lehetett. - Mondtam és kedvesen odabújtam még jobban a karjához. - Csupa erős nő vesz körbe téged.-  Simítottam meg. Én is jártam edzésekre, folyamatosan karban tartottam az izmaimat. Kellett, ha az ember ennyiszer járt terepre.
- És a szüleid? Ők milyenek voltak?

[- Folyton ki kellett állnom ellene, amikor otthon gyakorolt. Folyton elvert. Ciki, mi?-]

☾ But I know I was a kid that would dream ☽

S a f i y a C a r s o n

2-0-0-3-o-k-t-ó-b-e-r-1-0

☾ m y f u r ☽

- Miért félnék? Nem a te döntésed volt, hogy vérfarkas legyél és tudom, hogy nem bántanál ok nélkül - monrdta Safi én meg csak hümmögtem. Ebben igaza volt. Nem én döntöttem el, végül is aki normális nem akart azzá válni. Szörnyeteggé. Gyógyíthatatlan, fertőző vírussá. Gyilkossá. De az én döntésem volt, hogy megvédem azap éjjel az erdőben a húgomat. És megtettem volna újra. Válasz helyett csak odahúztam és megcsókoltam. Nem voltam a szavak embere, a tetteké sem, de mellette kicist többet mutattam meg magamból. Jól esett az illata és a közelsége. Az érzés, hogy itt volt és támogatott.
A bennem lévő, jelenleg szunnyadó farkast mindig is gyűlöltem, és mégis ez a kegyetlen kapcsolat, a kegyetlen játszma, ami kettőnk között megfeszült már szinte teljesen természetessé vált. Természetessé vált hogy arra figyelek minden nap, hogy ne törjön ki belőlem a vad, hogy ne bántson senkit. Általában már nem is harcoltam a többi farkassal a területek miatt, nagyjából be voltak állva a határok a környékünkön is. Safi miatt sem tettem. És tudtam, hogy ha magamból kieresztem tombolni, csak mégjobban rá fog kani a vérre, a hús ízére, és az ölére. Mint amikor Thomasnak dolgoztam. Szinte csak arra emlékeztem, hogyan akart belőlem is mindenféleképpen olyan farkast faragni, mint amilyen Fenrir is volt. Furcsa volt belegondolni, hogy végül az az ösztön, az a mélyről jövő őszinte és tiszta ösztön rántott vissza a valóságba az öléstől, ami egykor én voltam. Volt bennem még emberi, és ezt az emberi oldalamat, amit lassan kezdtem elfelejteni az Azkabanban is, szépen lassan egy kicsit visszaszereztem. Aidenéknek köszönhetően. És Safi mellett teljesedett ez ki azt hiszem a legjobban. Nem akart gyökerestől megváltoztatni, egyszerűen csak azt akarta, hogy vele legyek, és ne pusztítsam teljesen el, hiába tűnt már az is olyan kibaszottul természetesnek.
Sóhajtottam egyet, miközben elnéztem, ahogy a lehelletem szertefoszlott a levegőben. A távolban köd kúszott felénk, mintha csak eggyé akart volna válni az elmém mélyén lappangó homályos ürességgel, ami fehérebb és üresebb volt, mint az a fehér szoba, ahová bezértak. Igyekeztem Safi illatára és hangjára koncentrálni, miközben egyre inkább elszorult a torkom. Határozott léptekkel meneteltem, ám annál nehezebb tagokkal az utcánk kavicsokkal és homokkal teleszórt útján, el a házunk romja mellett. Majd visszafelé megállok, ha lezs hozzá erőm, azt hiszem. A temetőig akartam eljutni, mintha az is csak egy lépcsőfok lett volna az életemben. Egy nagyon nehéz és súlyos lépcsőfok.
A húgomról meséltem, és nem tudtam eldönteni, hogy jó érzés volt-e vagy fájt. De a dolgokról beszélni kellett, hiába érezte úgy az ember - már ha én annak számítottam is valaha -, hogy minden egyes szóval belepusztul az emlékekbe. De csak ezek voltak meg nekem róla. Érzések és képek halvány illatlenyomatok.
- Boxolt? Váó, kemény csaj lehetett. Csupa erős nő vesz körbe téged - erre haloványan elvigyorodtam. Szafi gyönyörű volt és szexi. És erős nő, akit mégis féltettem önmagamtól.
- Folyton ki kellett állnom ellene, amikor otthon gyakorolt. Folyton elvert. Ciki, mi?- dünnyögtem, és beletúrtam a hajamba. Igazából csak bennem kevesebb kűzdési vágy volt. Persze erős lány volt, és engem a foci jobban érdekelt. A mozdulatok amik bennem voltak mint egy lenyomat, csak az apám miatt lehetett, azt hiszem. Meg a sok verekedés miatt, amit Susie akart.
- És a szüleid? Ők milyenek voltak? - kérdezte Safi, mire mély hallgatásba merültem. Nem igazán volt róluk emlékem. Az arcukat is akkor láttam először, amikor Elliottal eljöttünk a házunkhoz. Ott voltak a képeken, az emlékek és virágkoszorúk között, amiket a város lakói hordak oda. Helyettem is. És emlékeztek rájuk... helyettem is.
- Az apám volt itt a box edző. Susie is ezért járt. Engem is tanított azt hiszem de a foci jobban érdekelt. Nem sok emlékem van róla. De a képeken a házunk előtt tiszta mexikói arca van. Az anyámra se emlékszem nagyon. De azt hiszem régész volt - sóhajtottam. Szánalmas volt, hogy csak ennyit tudtam róluk. Hogy nem csak a tűz vette el őket, hanem a ködfátyol is, ami nem engedett tovább látnom. - Gondolom ami elveszett, nem térhet már vissza  - tettem hozzá, miközben megérkeztünk a temetőbe. Gondolkodás nélkül lépkedtem a sírkövek és keresztek között, és megérkeztünk hozzájuk. Ott voltak a nevükkel, egymás mellett feküdve, és valami groteszk módon az én nevem is fel volt rá vésve. Itt már halottnak számítottam.
Elvettem a virágot, és ráhelyeztem a sírra. És még egyet dobtam Kate kövére is. Tudtam, hogy üres volt. Tudtam, hogy az anyja még csak el se temethette rendesen a lányát. És ettől még szarabb volt az egész. Mert miattam haltak meg. Csak mert farkas voltam.
Fogtam Safi kezét, miközben meg-megregtem, mintha csak a szél miatt fáztam volna.

◊ Sean ◊
how strange
to dream of you
even when
i am wide awake


2003. október 10.

outfit

Igazából Seant hallgatni olyan volt, mintha az élet megmutatná: ennyire jók vagyunk együtt. Ő képes volt megnyílni nekem, én pedig egyre jobban bíztam benne, hogy nem csak egy melegedőnek tekinti a mostani állapotot. Azt hiszem, belém szeretett, mégha ezt nem is beszéltük ki úgy igazán. Megvoltunk, ahogy a párok általában lenni szoktak egymással. Ez az érzés pedig bennem őszinte örömöt ébresztett. Régen voltam már bárki mellett is kiegyensúlyozott… egy válás sok sebet ejtett az ember lelkében. Egész egyszerűen kudarc és űr marad utána, még ha addigra hosszú éveken keresztül nem is működött.
Ez az űr nem került betöltésre. Sean egészen mást adott, mint Freddie, ezért pedig hálás voltam. Az az élet már nem volt az enyém, hiszen nem volt többé meg a vágy a gyerek után. Egyszerűen elfogadtam, hogy nem lehet és nem óhajtottam magamat bájitalokkal vagy másokkal tömni, csak azért, hogy meghazudtoljam a természetet.
– Folyton ki kellett állnom ellene, amikor otthon gyakorolt. Folyton elvert. Ciki, mi? – túrt bele a hajába Sean, némi édes zavarral. Ez jól állt neki, de nem mondtam ki, mert féltem, kellemetlenül érezné magát. Nem tűnt ettől gyengébbnek, de ő így értelemzte volt. Ezért csak megmosolyogtam.
– Ugyan. Hiszen én is simán elvernélek. – Feleltem játékosan és odabújtam a vállához kicsit megint. Jó volt mellette, még akkor is, amikor ilyen nehéz dologra készült. Tudtam, hogy neki minden lépés a múltja felé még nehéz. A városka azonban bájos volt, olyan otthonos, ami hívogatja az idetévedőket, hogy ismerjék meg még jobban. Nos, Sean esetében így kétszeres volt a vágy, hogy itt legyen. Egyrészt kellemes érzéseket hozott, másrészt ez volt az otthona.
– Az apám volt itt a box edző. Susie is ezért járt. Engem is tanított azt hiszem de a foci jobban érdekelt. Nem sok emlékem van róla. De a képeken a házunk előtt tiszta mexikói arca van. Az anyámra se emlékszem nagyon. De azt hiszem régész volt – folytatta aztán a szülei történetével. Rájuk, mintha nem emlékezett volna kellően tisztán. – Gondolom ami elveszett, nem térhet már vissza – mondta. Én persze nem hittem ebben, ám szólni nem tudtam, mert megérkeztünk a temetőhöz. Apró kőkerítés vette körbe, ám a kiskapu nyitva állt, azt várva, hogy a látogatók odabent letegyék a koszorúkat, csokrokat és gyertyákat.
Csak szorongattam az ujjait, ahogy átvágtunk egy halom régi kereszt között. Aztán hirtelen megállás és már csak a hideg kő volt, rajta nevekkel. Számomra ezek nem sokat mondtak, ám ha nekik köszönhetően létezik Sean, úgy igazán hálás voltam mindenért. Mondhattam volna persze nyálas szavakat, hogy köszönöm, ám ehelyett csak csendesen álltam.
Sean letette a virágot, először a szüleihez, majd pedig a húgához is. Visszalépett aztán hozzám, némi gondolkodás után és megfogta a kezemet. Éreztem, hogy remeg, mert hideg szél kavargott itt. Ezért közelebb húztam és átöleltem, hogy megmelegítsem. Persze ez nem csak a hűvös levegőnek szólt, tudtam, hogy még mindig megviseli, de a megszokás lesz az, ami szép lassan könnyebbé teszi neki ezt. Ide kell járnunk.
– Örülnének, ha tudnák, hogy most boldog vagy. – Magyaráztam halkan és felnéztem a szemeibe. – És nem. Nem veszett el semmi, mert minden ott van a fejedben, csak mélyebbre kell ásni. – Folytattam, visszatérve a korábbi gondolatra. Kicsit megsimítottam a mellkasát. – Idővel visszakapsz mindent, amire emlékezned kell. Mert ez itt csak a rossz… – Böktem a fejemmel a sírok felé. – Ennél sokkal értékesebb minden, ami korábban történt.

[– Ugyan. Hiszen én is simán elvernélek -]

☾ But I know I was a kid that would dream ☽

S a f i y a C a r s o n

2-0-0-3-o-k-t-ó-b-e-r-1-0

☾ m y f u r ☽

Nehéz volt visszamenni az időben. Nehéz volt keresgélni a nyomok után, amik valamikor tizenkét éves kormban eltűntek. Elmosta őket a víz, a köd és a fátyol messzire sodort tőlem mindent. talán egy részem már-már kezdte fladni ezt az egész elvesztegetett játáékot. Nem volt sok reményem arra, hogy megleljem megint minden emlékemet. Vagy önmagamat, túl a bennem lévő farkason. Valahogy sosem voltam az a kűzdő típus, mint a testvérem. Olyan tűz lobogott benne, amit én sosem érinthettem meg. És még féltem is a vörös lángoktól, a tomboló fénytől, a szagától. Nevettséges, bénító félelem volt, mintha sose békülhettem volna meg vele. De Safi gyengéden kérdezgetett a családomról,én pedig magamat is meglepve meséltem róluk. Pedig nehéz volt olyan emlékek után, amikhez hozzá se férhettem igazán, csak morzsék voltak, falra kenődött, homályos képek. Mégis mellette egy kicsit ostobán és naivam reménykedtem abban, hogy egyszer csak... előttem lesz minden. Minden amit elvettek tőlem.
Az ősz illata kellemesen keveredet össze Safiéval. Szerettem az illatát, olyan kellemes és édes volt, ami egy nyári délutánra emlékeztetett. Az egész valója olyan volt. Melegséget éreztem a közelében, még ha nem is nagyon tudtam kifejezni neki, mennyire szerettem. És ha voltak olyan furcsa dolgaim, amik a farkaslétemből eredtek, vagy csak megszokások. Néha még most is megnéztem, milyen kaja volt a kukákban. Még ha nem is kaptam ki onnan azt mohón és sóvárogva.
– Ugyan. Hiszen én is simán elvernélek - válaszolta. Szerettem benne, hogy erős csaj volt, talpra esett és önálló. Válaszul csak átkaroltam, ahogy hozzámbújt és puszit nyomtam a barna tincsek közzé, amik a szellőben megcirógatták néha az arcomat.
A családomról még kevesebb emlékem volt, de megosztottam azt, amit tudtam, amit összeszedtem vele. Szerettem volna, ha egy kicsit közelebb kerülünk egymáshoz, nem akartam, hogy azt higyje én csak a kaja miatt meg a kényelmes ágy, vagy esetleg a teste miatt voltam vele. Annál többet jelentett nekem, beengedtem az életembe, a szagtalan múltamba, annak ellenére, hogy örökösen attól féltem megölhetem, ha nem vigyázok. A farkas bennem erőszakos volt, vad és zabolátlan. Ezt még Anna is belátta.
Aztán ahogy beszéltem, lassan elfogytak a szavak, az emlékek, és csak a kő maradt, a hideg, keserű nevekkel, és az üres csönddel, ami elfolyt a minket körbeölelő csendben. Néha meredten, nyögve zizegtek a levelek körbe rajtunk, és a virágok halkan puffantak le a hideg, zord kőre. Egy kicsit velük együtt hagytam ott egy darabot magamból. Érzetem, ahogy végigszaladt rajtam a reszketés, miközben Safi némán és kissé talán ünnepélyesen tekintett a sírokra. Kate felé nem mertem frodulni. Egyszerűn szarrá mart a szégyen a gondolatra, hogy végeztem vele.
– Örülnének, ha tudnák, hogy most boldog vagy. És nem. Nem veszett el semmi, mert minden ott van a fejedben, csak mélyebbre kell ásni. – Halványan bólintottam egyet, miközben lenéztem a szép, barna szempárba. Szerettem bennük elveszni.
- Idővel visszakapsz mindent, amire emlékezned kell. Mert ez itt csak a rossz…Ennél sokkal értékesebb minden, ami korábban történt.
Egy kicsit hagytam, hogy a szavai megüljenek a fejünk felett. Lehunytam egy kicsit a szememet, miközben a homlokomat az övéhez támasztottam. Jól esett belélegezni az illatát. Jól esett, hogy mellettem volt és nem éreztem magam olyan keservesen elveszettnek és nyomorultnak. gyilkosnak. Mellette csak Sean voltam. Se ember, se farkas. Csak Sean. És ez olyan rohadt jól esett.
- Talán ha nem lennél, régen feladtam volna - suttogtam. Aztán már nem tudtam mást hozzáfűzni, egy ismeretlen, mégis annál inkább furcsa illat keveredett be közzénk, aztán már hallottam is a lépteket. Egy nő bukkant fel előttünk, olyan barna rövid hajjal, és zöld szemekkel. Először döbbenet suhant át az arcomon, aztán hirtelen előrántotta a pálcáját, én pedig azzal a lendülettel sodortam magam mögé Safit, és én és a pálcámért nyúltam.
- Te... TE! - szűrte ki a fogai közül. - Te meg mégis mi keresel itt? - szegezte nekem a kérdést, én pedig értetlenül meredtem rá. Nem értettem ki ez, mit akart, de felidegesített, mert meg akarta támadni Safit.
- Ki kérdezi? - fordítottam vissza a kérdést. Az is lehet, hogy auror volt. Bármi lehetett. De arra elég volt hogy a paranoiám meglehetősen nagy erővel rohanjon le, és az agyam éreztem, hogy bekkattanni készült. Kegyetlen játékot űzött velem az agyam, pedig most Safira kellene vigyáznom. De már az is megfordult a fejemben, hogy T-től jött. És ettől csak még jobban elöntött valami vörös, a farkas pedig éhesen felébredt és kapott a ölés szagának vágya után.

[- Te... TE!]

◊ Sean ◊
how strange
to dream of you
even when
i am wide awake


2003. október 10.

outfit

Jó érzés volt odabújni Sean karjai alá. Az illata kellemes volt és fűszeres, na meg férfias is. Ez így tökéletesen meghitt állapotot eredményezett, annak ellenére is, hogy virágot vittünk egy sírra. Egyre. Inkább háromra, mert Sean az egész családját gyászolta s ebben a friss érzésben kereste a múltját. Nem akartam, hogy kellemetlenül érezze, mert ez az egész hamarosan az életünk része lesz, mégha a temetőbe járás alapvetően lehangoló is.
- Talán ha nem lennél, régen feladtam volna - suttogta csendesen, ahogy beértünk a tipikus kis vidéki temetőbe. A hangja kissé megtörten csendült, de örültem, hogy támaszt lát bennem. Pontosan ez akartam neki lenni. Valaki, akiben teljesen megbízhat.
- Én mindig itt fogok állni melletted. - Mondtam határozottan és még egy puszit is leheltem a nyakára, ahol éppen csak értem. Nem is tudom miért, nyugtatni akartam a kellemetlen helyzetben.- Nem tudom, milyen érzés ez... bár anyámat elveszítettem, apa és a testvérem mindig ott volt nekem. - Sóhajtottam fel. Valójában én sem voltam sokkal jobb helyzetben, mint Sean, hiszen beszélni is alig tudtam róla. Még neki sem nyíltam meg igazán, pedig tudtam, megérdemli. Vele képzeltem el az életemet jó ideje és ez nem akart változni.
A béke, amit szerettem volna nem volt tartós. Sean meglátott valakit... éreztem, ahogy megtorpan, ahogy megfeszül, majd egyetlen mozdulattal maga mögé taszított. Időm sem volt megnézni a nőt, csak akkor, amikor már Sean mögött álltam és kihajoltam a válla mellett. Zöld szem, barna haj és pálcát szorongatott az ujjai között.
- Te... TE!- szürte a fogai között, én pedig láttam, mennyire remeg a keze. Ujjaim ügyesen húzták elő a nadrágomba fúrt körtepálcát. - Te meg mégis mi keresel itt? - folytatta.
Kiléptem Sean mögül. A pálcám készenlétben tartottam, de nem akartam bajt, ezért nem szegeztem rá azonnal. Tudtam persze, hogy képes leszek megvédeni őt, ha szükséges.
- Ki kérdezi? - érdeklődött Sean, egyelőre csak feszülten. Örültem, hogy nem kezdett támadásba és az indulatait visszafogta. Ha egy farkas megijed, még emberi formában is gyorsan elszabadulhat a pokol. Ezeket a szerencsétleneket mindenki üldözi.
- Ha valami gondja van Seanna, eressze le a pálcát! - A zsembeből előkotortam a minisztériumi igazolványomat és a nő felé mutattam. - Ne akarja, hogy előállítsam! - tettem hozzá, hogy tisztázzuk a határokat, habár nem voltam olyan erőteljes és harcias, mint mondjuk egy auror. Lényegében csak varázslényeket foghattam be.

[- Most már van egy farkasod is -]

☾ But I know I was a kid that would dream ☽

S a f i y a C a r s o n

2-0-0-3-o-k-t-ó-b-e-r-1-0

☾ m y f u r ☽

Safi mellett minden olyan más volt. Nyugodt és békés, kellemes és a világ valahogy szebb hely volt. Otthont adott ahol élhettem. Eddig néha elszállásoltam magam Benjaminék meg Aidenék házánál, vagy ha kellett vigyáztam is rá, esetleg a boltra is. Nem volt számomra az otthonnak olyan nagy súlyú fogalma, mint aminek kellett volna. ELvették tőlem az érzést is, a jelentését is. Otthontalanul otthon voltam idegen házakban, poros raktárakban, az utcán és a sikátorokban is. Az éléskamrám a kukák voltak, néha pedig a erdő, ahová egyszer-kétszer elugrottam falatozni. Nem is vágytam többre, elfogadtam, hogy senki voltam, és senkije leszek a világnak. De Safi mellett ez megváltozott, volt egy hely, amit az otthonomnak nevezhettem. Egy hely, ami közel állt hozzám, akár csak a benne élő személy is. Változni akartam, hogy ne akasszam ki folyton a vad, kissé igénytelen énemmel, aki egy romlott kaját is képes ugyan olyan élvezettel elfogyasztani, mintha az lenne a világ legjobb étele. Megbíztam benne, teljesen és ez valahogy olyan biztonságot adott, hogy egyszerűen jó volt vele lenni.
Nem meséltem még el neki mindent, Kate-ről, és a Veremről egyelőre nem osztottam meg neki a dolgaimat. Legfeljebb elejthettem róla némi infót, hogy volt egy lány, amikor még minden más volt, és volt egy srác, aki megváltozott, megváltoztatták, mert emlékek nélkül lehetett az embert a legjobban átformálni a saját akarat szerint.  A sírkertben ácsorogtunk, némán, miközben a zizagő levelek szálltak alá mintha csak azok is a sorsomat, azt a nyomorult és heges, sorsomat siratták volna. Halkan susogtak az ágak, és a lepottyant faleveleket kis lendülettel vitte odébb a szél, elszórva őket a lábunk elé, és az előttünk álló néma sírokra.
- Én mindig itt fogok állni melletted. Nem tudom, milyen érzés ez... bár anyámat elveszítettem, apa és a testvérem mindig ott volt nekem.  mondta halkan Safi, mire csak sóhajtottam. Tudtam, hogy nem volt neki könnyű. Tudtam, hogy még sok mindent nem mondtunk el egymásnak, és nem a bizalom hiánya miatt, hanem mert egyszerűen nehéz volt. Az ember nem is hitte volna, hogy az emlékeknek is lehet súlya. Veszélyes, nehéz súlya, amik egyszerűen úgy ráfeküdtek az emberre, hogy még beszélni sem tudtak tőle.
- Most már van egy farkasod is - mondtam halovány vigyorral a számat és finom csókot leheltem az ajkaira. Szerettem volna, ha tudja, hogy megvédem, még akkor is, ha éppen elég erős volt ahhoz, hogy ne hagyja el magát. Szerettem Szafi erejét, és bátorságát. Én sosem voltam bátor, azt hiszem, egyedül akkor voltam az, amikor  ahúgom mentettem meg egy vérfarkastól, vagy amikor kijutottam vele valahogy az égő házból. Hogy utána örökre elveszítsem. A kellemes és békés pillanat azomban véget ért, mert ránk rontott egy nő. Aki majdnem olyan volt, mint a húgom. De ő nyilván nem lehetett. A családtagom sem, mert meghaltak. Csak a sors szórakozott rajtam.
Előkaptam a pálcám, miközben Safi kilépett a védelmem alól, így hárman szegeztünk egymásra pálcát. Úgy néztünk ki, mint valami elcseszett filmjelenet.
- Nincs közöd hozzá, tacskó - vetette felém a csaj, aztán megrázta a hosszú, barna fürtjeit és a szemével Safira pillantott, miközben továbbra is engem célzott a pálcával.
- TACSKÓ?! - háborodtam fel, ez azért eléggé sértett. Közben persze Szafi is megszólalt, miközben olyan morcos fejet vágtam, mint akitől elvették a kaját. Persze ettől még erősen a pánik és a józanság határán voltam. Egy ideje nem féltem, se a zért lakásoktól, maximum néha álltam ki az erkélyre Safinál, ha sok volt a négy fal, és egyedül voltam a lakásban.
- Ha valami gondja van Seanna, eressze le a pálcát! Ne akarja, hogy előállítsam! - magyarázta, mire az ismeretlen csaj csak kárörvendve felnevetett.
- Előállítani? Ugyan már, szivi, engem nem fogsz tudni. A minisztérium pontosan tudja, hogy miért vagyok itt. És nem ér semmit az igazolványa. Az igazi síntér én vagyok - magyarázta, de én nem akartam tovább hallgatni, támadtam. Senki se beszélhetett így a csajommal. Mert nem.
- Everten Static - mormoltam, és vártam, hogy a csajt hasba vágja és elterüljön. Nem akartam, hogy bántsa Safit, nem akartam, hogy elvigyen a tököm se tudja, hová. - Menjünk innen - ragadtam meg a kezét.
- Elszökhetsz, West, de én mindig a nyomodban leszek. Jogom van elszámolni azzal, hogy mit tettél velem. És mit tetél a családommal. Én leszek a hóhér, aki leszámol veled, és ebben a csinos pofijú barátnőd se tud megállítani.

◊ Sean ◊
how strange
to dream of you
even when
i am wide awake


2003. október 10.

outfit

Seannal lenni mindig megnyugtató volt és olyan furcsán hétköznapi, ami amikor összejöttünk elképzelhetetlen volt. A kapcsolatunk különös harcként indult, mintha ő mindig más után futott volna, engem meg csak kihasználta az energiái levezetésére. Kellett egy kis idő, mire egymásra hangolódtunk, megértettük, mire van szükségünk... és végül Sean minden reggel az ágyamban ébredt. Még bőven fejlődtünk persze, ezért örültem, hogy megoszthattuk egymással ezeket a fontos pillanatokat. Számomra olyan volt a családja sírjánál járni, mint egy igazi látogatás a rokonoknál. Nekünk már csak ez maradt. Szomorú és fájdalmas, de legalább tudjuk, vagy hát Sean esetébe kezdjük tudni, honnan is jöttünk.
Nem gondoltam volna, hogy éppen ma lesz valaki, aki megkeseríti a pillanatot, de mégis megtörtént. Egész testben remegtem, ahogy Seant sértegette és az életét fenyegette.
- TACSKÓ?! - kérdezett vissza felháborodva Sean.
Valahol ezen a ponton dőlt el bennem, hogy tennem kell valamit. Míg ők állnak egymással szemben és veszekednek, én le akartam átkozni az ismeretlen nőt. Nem hittem, hogy bármi köze lenne vérségileg Seanhoz. Ez a valaki be akarta fogni, mintha kutya lenne, de Sean ember volt. Méghozzá egy nekem fontos ember, aki legyen akármilyen sérült is, sosem lesz négylábú. Tudtam persze, hogy ő bele tud veszni a négylábúak életébe, de nem volt az.
-  Előállítani? Ugyan már, szivi, engem nem fogsz tudni. A minisztérium pontosan tudja, hogy miért vagyok itt. És nem ér semmit az igazolványa. Az igazi síntér én vagyok - felelte a fenyegetésemre. Nem vártam meg, hogy tegyen bármit is, egyetlen mozdulattal kötöztem össze a lábait, tökéletes csapatmunkában Seannal.
- Everten Static - mondta. A csaj erre megpördülve a levegőbe, hátra esett a köves útra. Akkorát nyekkent, hogy még a pálca is kirepült a kezéből és csak nyöszörögve tudott szenvedni tovább. Megérdemelte.
- Menjünk innen - ragadta meg Sean a kezemet. El is mentem volna, ám az az idióta újra megszólalt, méghozzá olyan fenyegetőzéssel, amire legszívesebben visszaugrottam volna, hogy letépjem az arcát. Ehelyett viszont csak kiszakítottam a kezem Sean kezei közül, hogy behúzzak neki egyet, majd felé fogtam a pálcámat. Ilyen koncentrált régen voltam.
- Búcsúzz el az emlékeidtől, ribanc - közöltem dühösen, majd éreztem, ahogy a pálcát megtölti a mágia és az olyan erővel éri el a csajt, hogy egyenesen elalél tőle. Ez elég volt ahhoz, hogy tudjam, jól csináltam és talán sikerül kitörölnöm Seant az elméjéből. Megnyugtatott ez a tudat, hiszen másképp nem tudtam volna megóvni őt, ha nem vagyok vele.
- Menjünk... - suttogtam és belekapaszkodtam a kezébe, hogy most én toljam őt előre, jó messzire ettől a helytől, mielőtt egy buzgó mugli ránk hívja a rendőröket.

[- Búcsúzz el az emlékeidtől, ribanc -]

☾ But I know I was a kid that would dream ☽

S a f i y a C a r s o n

2-0-0-3-o-k-t-ó-b-e-r-1-0

☾ m y f u r ☽

Annyira jó lett volna az egész. Elbúcsúzok tőlük rendesen, ha már egyáltalán nem emlékeztem rájuk, legalább ezt megadhattam nekik. Kissé rossz volt így állni előttük, még el se tudtam képzelni, hogy hogyan néztek ki, egyedül  ahúgom szeplős arca volt bennem valamennyire, és ez valahol mélyen nagyon bántott. Nehéz volt egy család utolsó életben maradt tagjának lenni úgy, hogy én nem is tudtam felidázni őket se egy emléket, amibe kapaszkodhattam volna, olyan volt az egész, mintha csak kitaláltak volna. Belelöktek a jelenbe, és nem volt hátterem, csak egy üres fehér lap, amit T. szenynezett be ahogy csak akart, és tépkedte fel cafatos csíkokra.
Egy kicsit tényleg jól esett itt állni előttük, minden szarság ellenére is, Safi mellett. Talán ha nem kísért volna el, el se jöttem volna. Talán gyáva voltam, túlságosan gyáva, aki még csak nem rég szabadult meg a démonoktól. Neki köszönhetően a minisztériumban sem üldöztek már olyan mániákusan, mint ezelőtt, az életünk is nyugodtabb volt. Már amennyire a hülyeségeimtől lehetett. Igyekeztem jó társa lenni, és nem akartam, hogy azt gondolja csak a meleg és puha ágy miatt jártam vissza hozzá. Safi miatt voltam a házban a falak között, az ő illata és az ölelése volt a hívószó, amire mindig visszajöttem hozzá.
Kellemes és szép pillanatok voltak ezek, a temetőben, a síri csendben az őszi szélben, a tűzvörös levelek között. Talán így is maradhatott volna ez az egész, de aztán ezt a törékeny, békés illúziót is úgy törte szét a felbukkanó szag, ami az orromba kúszott, aztán a nő, aki megjelent, mintha nem is létezett volna. Őrült tekintete volt, mint egy prédára vadászó ragadozónak. De látszott is rajta, hogy az volt. Csak én voltam a zsákmánya. Ez pedig nem tetszett, de hirtelen úgy leblokkoltam, hogy egy pillanat is elég volt, hogy tétovázást lásson rajtam. Csak Safi erős jelenléte zökkentett vissza, és az, hogy megvédjem őt. Bármennyire is volt erős és legyőzhetetlen. Szinte egyszerre támadtunk,  a csaj pördült a levegőben, és nyekkent a földön, ahogy Safi varázslata megkötözte. Láttam, ahogy összerezzent az arca a fájdalomtól, én pedig nem is akartam vele foglalkozni. Eléggé feldühített, hogy elvette a pillanataimat, és elkedeztt itt őrjöngeni a családom sírjának közelébe, mintha én tehettem volna róla, hogy meghaltak. Vagyis, lehet, hogy én tettem róla. De akkor se értettem, hogy neki ehhez mi köze volt.
A csaj nem fogta be a száját, engem igazából nem is érdekelt, hogy mit pofázott, elengedtem már rég a fülem mellett az emberek megvetését. Igazuk is volt, farkas voltam, bennem élt egy szörnyeteg, tekergőzve, mintha valami belső lény lett volna, és vérre éhezve. De Safit nem hagyta hidegen, szinte kitépte magát a kezemből, és én komolyan azt hittem, hogy kopaszra fogja tépni ezt az akárkit.
- Búcsúzz el az emlékeidtől, ribanc  - mormogta és aztán a következő, túlságosan is ismerős mozdulatoktól a csaj teljesen kifeküdt. Egy kicsit kirázott a hideg, ahogy végignéztem rajta. Ez egy szörnyű varázsige volt, és talán egy részem kegyetlenkedve és elégedetten nézte, hogy eltűnők az emlékei közül.
- Menjünk... - vont maga után Safi, miközben lassan a helyet megtöltötték a kíváncsi mugli szemlélők, és már siettek is az alélt csajhoz, de mi szerencsére el tudtunk tűnni a ködben, ami egy kicsit kezdett leszállni a tájra.
- Hmm, nem szeretnélek így feldühíteni - húztam egy laza vigyorra a számat, majd megpusziltam. Egy kicsit csendben sétáltuk, magams eem tudtam, hogy merre, csak minél messzebb a temetőtől, és attól a furcsán idegen, mégis talán kissé ismerős illatú nőtől. Az elveszett életem szakadt foszlányaiból nem sok volt, amit időzhettem, de amikor az Azkabanban voltam, amikor még demetorok is voltak, éreztem, ahogy még az illatokat is elszívták belőlem. A fűszeres és kamilla illatot, ami valahogy megtöltötte azokat az emlékeket, amik Susie-hoz kötődtek.
- Nem volt neked furcsa az a csaj? Mármint, olyan érzésem volt, mintha egy kicsit a felnőtt Susie-t láttam volna - dünnyögtem, és megálltam egy kissé félig leomlott kőkerítés mellett.
- Fogalmam sincs, miket vesztettem még el - néztem bele Safi szemébe, aztán megfogtam a kezét, majd egy kis csönd után ismét megszólaltam. - Szerinted vissza tudja szerezni az emlékeit? Kíváncsi vagyok, az enyémeket lehet-e - sóhajtottam, aztán csak néztem, ahogy károgva elszáll a messzeségbe egy varjú.

◊ Sean ◊
how strange
to dream of you
even when
i am wide awake


2003. október 10.

outfit

Az aggodalom valami furcsa erővé állt bennem össze. Már nem volt kérdés többé, nem voltak akadályok, amik elém gördülhettek volna, ha Sean védelméről van szó. Mégis miféle beteg gondolat, hogy a farkasokat el kell kapni és elpusztítani? A legtöbben pont azért lettek ilyenek, mert úgy álltak hozzájuk, mint szörnyetegekhez, pedig nem ők választották meg a sorsukat. Sean sem kért senkit, hogy marja meg és készítsen belőle farkast, ami aztán mindenkit rettegésben tart.
- Hmm, nem szeretnélek így feldühíteni- jegyezte meg Sean, nekem viszont minden porcikám remegett még. Kicsit olyan volt, mintha fáznék, de ez egészen más fajta borzongás volt igazából. - Nem volt neked furcsa az a csaj? Mármint, olyan érzésem volt, mintha egy kicsit a felnőtt Susie-t láttam volna - folytatta, ám én közelebb léptem hozzá, odabújtam, hogy melegítsen fel. Nem volt egyszerű emlékeket kitörölni, a nagyobb mágiamennyiség, amit használtam, egyenesen lefárasztott. Nem ehhez voltam szokva.
- Nem tudom Sean, nem láttam még Susie-t soha... de az biztos, hogy az a csaj őrült volt. - Feleltem kicsit zaklatottan. Ha egy ilyen utána jött, mekkora az esély, hogy nem lesz még egy? Nem állhattam mindig Sean mellett, hogy megóvjam.
- Fogalmam sincs, miket vesztettem még el - folytatta aztán. - Szerinted vissza tudja szerezni az emlékeit? Kíváncsi vagyok, az enyémeket lehet-e.
Nem hittem ebben. Az emlékek rekonstruálása egy nagyon erős, nagyon bonyolult mágia, amit még a legtapasztaltabb medimágusok sem tudtak biztosan végrehajtani. A Mungóban száz számra voltak olyanok, akik szinte azt sem tudták, ők maguk kik.
- A csajnak részleges emlékezetvesztése van. Neked kicsit komolyabb... úgyhogy neked kevesebb esélyed van rá... - fűztem össze az ujjainkat. - De nem is vesztettél el mindent, hiszen egyre jobban emlékszel már. - Folytattam és ahogy kiértünk a temető kőfala mellé, hoppanáltam. Nem vissza, Londonba, hanem egyenesen a kisváros főterére vezető mellékutcára. A pálcámat azonnal eldugtam a kabátom zsebébe.
- Legyél úriember, hívj meg egy kávéra! - Mondtam, de a pénztárcámat az ujjai közé csúsztattam. Aztán a fejemmel egy kis, kávés kocsira böktem, ami azt hirdette: "Igazi olasz." Noszogatásként még meg is indultam arra. Ránk fért egy beszélgetés, a kávéerős aromája pedig pont tökéletes kísérője volt.
- Én attól jobban félek, hogy még egyszer rátámad valaki a semmiből.

[- Szívás -]

☾ But I know I was a kid that would dream ☽

S a f i y a C a r s o n

2-0-0-3-o-k-t-ó-b-e-r-1-0

☾ m y f u r ☽

Furcsa volt a csaj, furcsa és egyszerűen csak túl ismerős, mégha ködbe is veszett, minden szinte hamu és füstfelleg maradt csak bennem az életemből, furcsa volt az illat ami a levegőbe keveredett. Az az illat, ami bennem maradt olyan sok év után is, ami szinte haza-haza húzott, és a legrosszabb ejszakámon is, a telihold után egyből betöltötte az orromat. De lehet, hogy csak beképzeltem, a családom elpusztult én pedig csak a jelenbe kapaszkodhattam, mintha egy gyökerek nélküli növény lettem volna, aki próbált megmaradni az élet képlékeny talaján.
- Nem tudom Sean, nem láttam még Susie-t soha... de az biztos, hogy az a csaj őrült volt. - jegyezte meg, mire csak morrantam egyet. Az volt, őrölt és éreztem, hogy kész lett volna engem megölni. Jó érzés volt most magamhoz ölelni, éreztem, ahogy reszketett, talán az idegességtől, vagy pedig a varázslattól, ami elvette egy kicsit beőle az erőt. Csak öleltem magamhoz, és belélegeztem a kellemes illatát, és még meg is pusziltam a homlokát. Szerettem hozzá bújni, jó érzés volt és békés.
- Remélem nem is fogjuk többet látni - dünnyögtem. Hozzászoktam ahhoz, hogy üldöztek, és talán emiatt sem éreztem szinte magam sehol sem biztonságban. A fehér szoba is tett erről, hogy ne leljek otthonra zárt helyen. Safi mellett ebben tudtam egy kicsit változni, nem éreztem úgy magam, mintha nem lenne menekülési lehetőségem, mert nem is akartam onnan, mellőle elfutni.
- A csajnak részleges emlékezetvesztése van. Neked kicsit komolyabb... úgyhogy neked kevesebb esélyed van rá...  De nem is vesztettél el mindent, hiszen egyre jobban emlékszel már. - válaszolta és én felsóhjatotam
fehér szarvast kergetsz, Sean, ha azt hitted, hogy az emlékek csak úgy visszakerülhetnek hozzád. Igzaából két dolog között őrlődtem. Egy részem elfogadta már, hogy ami elveszett, az elveszett, nem lehetett visszaszerezni, és bele akart nyugodni abba, hogy ,egfakult, fányolos múlt bújik meg az életének első pár évében. De mégis egy makacs ösztön, egy morcos kölyök bennem csak akaratoskodott. Ugyan úgy ő volt az, aki visszahúzott a totális gyilkosságoktól, aki makacsan súgta halkan a fülembe, hogy ezt nem lehet, aki erősebben fogta néha vissza bennem a vadat, amikor én már elgyengültem, most is azt akarta, hogy ne adjam fel. Talán gyerekként erősebb voltam, mint most. Ez azért elég gázul nézett ki, főleg, hogy vigyázni akartam Safira is, akármennyire volt rohadtul szexi meg erős.
- Szívás - válaszoltam halkan, miközben sétáltunk, de nem tudtam, hogy Safi hallotta-e egyáltalán, mert el is hoppanált ami olyan váratlanul ért, hogy össze is rezzentem. Annyira nem szerettem hoppanálni, csak ha rákényszerültem, a saját lábamon inkább szerettem kutyagolni. A városba kerültünk, megcsapta az orromat az embertömegek szaga, a pékségekből és kocsmákból éradó kesernyés és édes illat.
- Legyél úriember, hívj meg egy kávéra! - magyarázta, miközben a kezembe került a pénztárcája, majd követtem a mozdulatát az olaszos kávézó felé, amiből kifelé csak úgy tódult a kávé illat. Befelé meg az emberek, szóval rossz hely nem lehetett.
- örömmel, hölgyen - mondtam túlzott angolsággal, észtán elvigyorodtam. - De azt a saját pénztárcámból fizetném - tettem hozzá, nem mintha lett volna olyanom, de a fizetésemen a nadrágom zsebeiben tároltam.
- Én attól jobban félek, hogy még egyszer rátámad valaki a semmiből - szólalt meg Safi, mire felsóhajtottam és odahajoltam hozzá egy lágy csókra. Nos ez tényleg benne volt a dologban, a minisztériumnak még benne lehettem a begyében, meg akár T. embereinek is. Igazából ezért is örültem annak, hogy nem voltam bejegyzett animágus, egy nagy kutyának is elmentem volna. De nyilván a kutyáknál több voltam.
- Ne félj, nem lesz semmi bajom, főleg egy ilyen csaj mellett. Meg tudok magamra vigyázni - mondtam, aztán behúztam a kávézóba, és megálltam a pultnál, hogy tudjunk rendelni. Volt egy rakat kávé, forrócsoki, sütemény, meg minden, amit az ember meg tudott volna enni. Én ezekről cska álmodhattam pár éve, legfeljebb a kukából kihalászott maradékokat ettem, furcsa is volt boltban lenni, úgy bámészkodtam, mint egy kisgyerek. Egy tagbaszakadt izmos, vörös szakállas fickó állt elénk.
- MIt adhatok, ifjúság? - harsogta mély medve hangján. Hatvan körül lehetett, és végignézett mind a kettőnket. - Most minden kapható tökös ízben is - heherészett nagy vígan.

◊ Sean ◊
how strange
to dream of you
even when
i am wide awake


2003. október 10.

outfit

Kellemetlenül éreztem magam, amiért nem mondhattam azt, amit hallani szeretne. Hiszen biztos voltam benne, hogy Sean megérdemelné az emlékeit. Szüksége volt rájuk, hogy ne érezze magát többé magányosnak és kívülállónak. Lazábbra kellett vennem a hangulatot, hogy mindketten kicsit megnyugodjunk és kicsit visszatérjünk a régi kerekvágásba. Ezért hát, a kis kávés kocsi felé böktem, hogy hívjon meg kávéra. Persze, úgyis én fizettem, de akkor is viccesebb volt ezzel a megfogalmazással.
- örömmel, hölgyen - mondta olyan angolos úriemberséggel, amitől azonnal elmosolyodtam. - De azt a saját pénztárcámból fizetném - tette hozzá. Már nyúlt is a zsebébe, hogy kihalássza onnan az érméket, amiket Aiden Frasertől kapott fizetésként. Végül is, időről-időre eljárt az Aranyfogba és bár nem ismertem közelről a Fraser családot, hálás voltam, amiért ezt lehetővé tették neki. Sean szerette, ahogy Elliottal dolgozni is egyenesen imádott. Kezdett jobb élete lenni.
Azért, ahogy sétáltunk a kávés felé, még bevallottam neki, hogy mennyire félek. Nem attól, hogy nekem esik bajom, én azért voltam, hogy vigyázzak rá, úgy ahogyan előttem senki. Egyszerűen nem akartam, hogy baja essen.
- Ne félj, nem lesz semmi bajom, főleg egy ilyen csaj mellett. Meg tudok magamra vigyázni - mondta, ahogy odahúzott a kis pulthoz. Csokis sütik, kekszek, croissant és mindenféle kávé kapható volt. Láttam, hogy Seant is egészen magával ragadja a nézelődés, így elmosolyodtam.
Egy vörös szakállas, nagydarab fickó volt az eladó, aki tökéletesen illett ebbe a kisvárosi környezetbe.
- Jó napot! -  köszöntem. Csak biccentett egyet, majd végig nézve rajtunk megszólalt.
- MIt adhatok, ifjúság? - harsogta mély hangon. Tetszett, ahogy beszélt is, valahogy megkedveltem ezt a kisvárost a támadás ellenére is. Sean is illett ide, talán kicsit én is. -  Most minden kapható tökös ízben is
Végig simítottam Sean karján.
- Ennek a nagyfiúnak kérünk akkor egy egy sütőtökös lattét - mondtam, tökéletesen ismerve az ízlését. - Nekem pedig egy sima Americano lesz, sütőtökös kekszel... na jó, azt Sean is kér.
A fickó bólintott és már kezdte is készíteni a rendelésünket. Addig csak odabújtam Seanhoz, beszítam a finom illatát és élveztem a kellemes, vidéki romantikát. Reméltem, hogy ő is kicsit megfeledkezik a történtekről és végre békésen eltölthetjük a délutánt.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!